A DÜSSELDORFI VÁMPÍR

Ötven éve mutatták be a jeles francia színész-rendező, Robert Hossein A düsseldorfi vámpír (1965) című alkotását, amely a kriminalisztika egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa, a német Peter Kürten esetén alapul. Néhány évvel azelőtt jelentek meg a mozikban azok a sorozatgyilkosos filmek – például a Kamerales vagy a Psycho (mindkettő 1960-ból) –, amelyek a rémségek bemutatásán túl a bűnügyek pszichológiai hátterét is megpróbálták felvázolni, és ma már a filmtörténet megbecsült darabjai közé tartoznak. Nézzük, Hossein opusza méltó-e nagy hírű elődjeihez!

FIGYELEM!!! Az alábbi blogbejegyzés első fele egy brutális gyilkosságsorozat történetét mondja el. Elolvasását 18 éven aluliaknak és gyenge idegzetűeknek nem ajánlom!

Németország, Düsseldorf, 1929. február 3., vasárnap este 9 óra. Apollonia Kühn hazafelé tart a város szélén fekvő otthonába. A környék teljesen kihalt. Amikor az asszony befordul az egyik utcasarkon, lépéseket hall maga mögött. Egy férfi jön utána, aki gyors léptekkel utoléri és ráköszön. Kühnné fogadja a köszönést. Az ismeretlen alak hirtelen szembefordul vele, és fojtott hangon ráparancsol, hogy egy szót se szóljon. Ezután egy ollót ránt elő, melyet többször áldozata testébe döf. Kühnné segítségért kiált, mire támadója újabb sebeket ejt rajta, majd abban a hiszemben, hogy megölte őt, elmenekül. Az alélt asszony magához tér, és hazáig vánszorog. A férje által kihívott orvos 24 szúrt sebet talál a testén. Egy újabb orvosi vizsgálat felfedezi, hogy a tettes ollójának hegye eltört, és az áldozat fejbőrébe fúródott. Műtéttel kell eltávolítani. Hivatalosan Kühnné megtámadásával vette kezdetét a düsseldorfi rémként elhíresült Peter Kürten bűnügye, noha a későbbi nyomozás feltárta, hogy korábban is követett el támadásokat, sőt gyilkosságot is. Nemcsak ollót, hanem például fejszét, kalapácsot és kést is használt bűncselekményei végrehajtásához. Utólag kiderült, hogy Kürten 1913. május 25-én gyilkolt először. Eredetileg rablás céljából osont be Peter Klein fogadójába Köln-Mühlheimban. Az ünnepi körmenet miatt nagy volt a felbolydulás, ezért senki nem figyelt fel az idegenre. Értékek után kutatva Kürten az egyik szobában rátalált a fogadós kilencéves lányára, az alvó Christinére. Azonnal megragadta a gyerek torkát. Christine felébredt, kétségbeesetten kapálózott, de az erős szorítástól rövidesen elvesztette az eszméletét. Kürten ekkor elővette a zsebkését, és négy erős vágással elvágta a gyerek torkát. A patakokban ömlő vér látványa szexuális kielégülést okozott számára. Hihetetlen szerencséje volt, mert a szomszéd szoba lakója semmit nem hallott, és Kürtent akkor sem vette észre senki, amikor távozott a fogadóból. Monogramos zsebkendője ugyan a tett helyszínén maradt, de mivel az apának is P. K. volt a monogramja, senki nem sejtette, hogy a gyilkos által ottfelejtett bizonyítékról van szó. A bűncselekmény elkövetésével Peter Klein fivérét vádolták meg. A Klein testvérek között haragos viszony állt fenn valamilyen örökösödési ügy miatt, ráadásul szemtanúk látni vélték Otto Kleint a gyilkosság estéjén a bűntény helyszínén. Elegendő bizonyíték hiányában a bíróság végül felmentette a gyanúsítottat. Otto Klein két évvel később elesett az első világháborúban: nem érte meg az igazi tettes lelepleződését.

Néhány nappal Apollonia Kühn megtámadása után Kürten ismét akcióba lendült. Február 8-án este hat óra tájban Gerresheim (Düsseldorf egyik városrésze) felé vette az irányt. Találkozott egy eltévedt kislánnyal, a nyolcéves Rose Ohligerrel. Barátságosan felajánlotta, hogy hazakíséri, a gyanútlan gyerek pedig boldogan fecserészve vele ment. Kürten egy építési területre vitte Rosét, ahol fojtogatni kezdte, majd az alélt gyermek testét a Kühnné megtámadásakor használt ollójával összeszurkálta. (Szinte hihetetlen, de a rendőrség a február 3-i támadás után semmilyen közleményt nem tett közzé, így Kürten gond nélkül meg tudta köszörültetni törött ollóját.) Másnap kora reggel visszatért az építkezésre, petróleummal leöntötte Rose holttestét, és meggyújtotta. Február 12-én, nem sokkal éjfél előtt egy Rudolf Scheer nevű, ittas állapotban lévő hadirokkantat gyilkolt meg az ollójával. A szokatlan hideg miatt a rendőrség egyik bűncselekmény helyszínén sem talált használható lábnyomokat a fagyott talajon, és hiányzott a gyilkosságok indítéka is. Bár ellenőrizték a büntetett előéletű személyeket, különös tekintettel a szexuális bűnözőkre, a korábban már többször elítélt Kürten nem akadt fenn a hálón. A gyilkost 1929. augusztus 8-án a düsseldorfi Hanza téren leszólította egy fiatal cselédlány. Maria Hahn rokonszenvesnek találta a férfit, és három nappal későbbre egy újabb találkát beszélt meg vele. A Neander-völgyi kirándulásról Kürten egyedül tért haza. Ollóval végzett a lánnyal, és ivott annak véréből. Másnap úgy döntött, hogy eltemeti áldozatát, és rendszeresen kijár a sírhoz, hogy a gyilkosság emlékének felidézésével jusson újabb kielégüléshez. Így is tett, idővel azonban ennyi már nem volt elegendő, ezért névtelen levelekkel próbálta az eltűnt áldozat nyomára vezetni a hatóságokat, hogy ezáltal éljen át újabb szexuális élvezetet. Többszöri kutatás után – Kürten vázlatai a hevenyészett sírról elég zavarosak voltak – megtalálták az elhantolt áldozatot. Düsseldorfban kitört a pánik. 

Újabb erőszakos támadások következtek, majd augusztus 24-én Kürten ismét gyermeket ölt. Düsseldorf Flehe nevű városrészébe utazott abban a reményben, hogy az ottani lövészverseny forgatagában megfelelő áldozatra talál. Este volt már, amikor felfigyelt két gyerekre: a tizenhárom éves Luise Lenzenre és az ötéves Gertrud Hamacherre. Követte őket, majd egy néptelen útszakaszon megkérte Luisét, hogy húsz pfennigért hozzon neki cigarettát. Amint a lány eltűnt, Kürten fojtogatni kezdte Gertrudot. Egy közeli üres telekre hurcolta az ájult gyereket, és tőrrel elvágta a nyakát. Utána visszasietett a dűlőútra, ahol rövidesen megjelent a mit sem sejtő Luise a cigarettával. Vele Kürten nehezebben végzett, mert a telken a kislány magához tért az ájulásból, és menekülni próbált. A férfi utolérte, és többször hátba szúrta. Luise azonnal meghalt. A következő napon Kürten megismerkedett egy Gertrud Schulte nevű cselédlánnyal. Udvarias viselkedésével bizalmat ébresztett benne, és sikerült magával csalnia a Rajna partjának egy elhagyatott szakaszára. Gertrud túlélte a gyilkossági kísérletet, amelyhez a férfi ismét egy tőrt használt. Támadójáról azonban nem tudott használható személyleírást adni, sőt fényképről sem ismerte fel Kürtent, akire egy volt rabtársa hívta fel a rendőrség figyelmét. Miután a nyomozók azt a felvilágosítást kapták Kürten szomszédjaitól, hogy a férfi csendesen él, kizárták őt a gyanúsítottak köréből. Ez a végzetes hiba egy másik cselédlány, Ida Reuter életébe került: Kürten szeptember 29-én verte agyon őt egy kalapáccsal. Az eszközválasztással azt a látszatot akarta kelteni, hogy egy újabb gyilkos lépett színre. Október 11-én a huszonkét éves Elisabeth Dörriert érte utol a végzete: Kürten őt is kalapáccsal támadta meg. Dörrier két nappal később halt bele súlyos fejsérüléseibe, eszméletét nem nyerte vissza. Nem egész két héttel később a tettes két asszony ellen kísérelt meg támadást. Ők megúszták a vele való találkozást, ámbár a második nő fejét akkora erővel ütötte, hogy a kalapácsfej messzire elrepült. 

1929. november 7-én ismét egy gyerek esett Kürten áldozatául. A tettest többen is látták az ötéves Gertrud Albermann-nal, sőt egy munkás fejében még az a gondolat is megfordult, hogy a kisgyerekkel a sötét utcán sétáló férfi talán a régóta keresett düsseldorfi rém, kinek fejére egyébként hétezer birodalmi márka vérdíjat tűztek ki. Kollégája azonban a mosolygó gyerek láttán letorkolta gyanakvó társát: „Elment az eszed, hiszen ő az apja!” A kisgyerek végzete egy szántóföldön teljesedett be, a gyilkos eszköz ismét egy olló volt. A szemtanúk egybehangzóan huszonévesnek írták le a Gertrudot kísérő ismeretlen férfit, noha Kürten akkor már negyvenhat éves volt. A nyomozásba újabb szakembereket vontak be, a vérdíj összegét pedig felemelték tizenötezer márkára. Bármilyen hihetetlen, de a pánik ellenére számos asszony, akiket Kürten fojtogatni próbált, nem tett rendőrségi feljelentést. A tettes lebukásához egy álláskereső lánnyal, Marie Butliesszel való ismeretsége vezetett. A férfi azzal nyerte meg a lány bizalmát, hogy védelmébe vette egy tolakodó idegennel szemben. Elkövette azonban azt az ostobaságot, hogy felvitte a lakására, ahol ő próbált erőszakoskodni vele. Marie tiltakozott, mire Kürten bocsánatot kért, és felajánlotta, hogy elkíséri a grafenbergi erdőben lévő szeretetotthonba. A sűrű erdőben fojtogatni kezdte a lányt. Marie a Megváltóhoz könyörgött, mire Kürten elengedte. A lány fogadkozott, hogy sosem találna vissza a férfi lakására. Kürten hitt neki. Butlies valóban nem fordult a hatóságokhoz, egy barátnőjének azonban megírta a történteket. Téves címzés miatt a levél idegenekhez került, akik átadták azt a rendőrségnek. A nyomozók azonnal kapcsolatba léptek Marie-vel, aki vállalta, hogy elvezeti őket a támadó lakásához. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Kürten megpróbált felszívódni, előtte azonban az összes bűncselekményét bevallotta a feleségének. Végül Kürtenné segítségével sikerült elkapni a férfit, akit halálra ítéltek, és 1931. július 2-án lenyakaztak. A kivégzése előtti éjszakán Kürten leveleket írt, melyekben valamennyi áldozata hozzátartozóitól bocsánatot kért a tetteiért. 

Meglehetősen hosszasan ismertettem Kürten bűnügyét, elsősorban azért, mert Robert Hossein alkotásának igazából nem sok köze van hozzá. Annak ellenére nincs, hogy a film elején egy felirat tudósít arról, hogy megtörtént események feldolgozását látjuk. A helyszín, az időpont és a tettes neve stimmel, más azonban sajnos nem. A filmből nem derül ki például, hogy Kürten nős volt, gyerekgyilkosságot egyáltalán nem látunk, sőt a vérivás motívuma is hiányzik, ami miatt tulajdonképpen érthetetlen A düsseldorfi vámpír cím. Természetesen minden művész szíve joga eltérni a tényektől saját alkotói koncepciója érvényesítése érdekében. Öt évvel Hossein előtt Alfred Hitchcock a modern filmművészet egyik mesterművét alkotta meg a Psycho (1960) című lélektani horrorjával, amely egy másik sorozatgyilkos, Ed Gein esetének igen szabad feldolgozása (Robert Bloch könyve alapján). (Tobe Hooper 1973-as A texasi láncfűrészes mészárlás című kulthorrorjának szintén a Gein-ügy jelentette a kiindulópontját.) A düsseldorfi vámpír észrevehetően sokat merített a Psychóból: a filmbeli Kürten például inkább emlékeztet a nőkkel szemben félénk és gátlásos, elfojtott szexuális vágyaival viaskodó, tudathasadásos Norman Batesre, mint az igazi Peter Kürtenre. A fekete-fehér technika hatásos alkalmazása, az erőszakos jelenetek visszafogottsága – részben – szintén Hitchcock hatását tükrözik. Az viszont számomra egyáltalán nem derült ki, hogy Hossein tulajdonképpen miért is tért el a tényektől és az igazi Kürten személyiségétől, mert egy Hitchcock-hommage megrendezése bármilyen udvarias gesztus, egy önálló művészi alkotáshoz egyáltalán nem elegendő. 

A film korabeli híradófelvételekkel indul, és a rendező többször is nyomatékosan utal arra, hogy a fasizmus térhódításának időszakában járunk. Látunk például nácikat, amint beverik egy (nyilván zsidó) könyvkereskedés kirakatát, és földre szórva a könyveket, meggyújtják azokat. Később látjuk, amint összevernek egy kommunista aktivistát, sőt az egyik jelenetben Kürten mintha a Mein Kampfba rejtené beismerő vallomását tartalmazó levelét. Igazából érthetetlen, hogy Hossein miért hangsúlyozza ennyire a náci motívumot, hiszen Kürten bűncselekményeinek sem a filmben, sem a valóságban nem voltak ideológiai vonatkozásai. Nem vagyok sem kriminológus, sem társadalomkutató, sem történész, mégis meggyőződésem, hogy Kürten gyilkosságainak indítékait az elkövető személyiségében és anamnézisében találhatjuk meg, és nem a társadalmi körülményekben. Akár csak burkolt célzásokkal a nácikat felelőssé tenni azért, mert Kürten sokat és sokáig gyilkolhatott, érzésem szerint tökéletes zsákutca: a kriminalisztikából jól tudjuk, hogy a sorozatgyilkosok és a nácizmus között semmivel sincs szorosabb összefüggés, mint a sorozatgyilkosok és bármilyen más társadalmi rendszer között. Korábban írtam a Farkasok gyengédsége című német filmről, amely nagyjából ugyanebben a korban játszódik, és egy másik híres német sorozatgyilkos, Fritz Haarmann esetét idézi fel. Ulli Lommel rendező elsősorban a konkrét bűnügyre koncentrált, filmje mégis túlmutat önmagán, szemben Hosseinnel, aki túl direkten és kevéssé meggyőzően próbálja szélesebb értelmezési tartományba helyezni Kürten történetét. 

A korábrázolásra való fokozott odafigyelés fényében tulajdonképpen mulatságos, hogy a film egész hangulata számomra sokkal inkább volt francia vagy amerikai, mint német. Nem, nem azért, mert francia stáb francia nyelven forgatott, hanem azért, mert az opusz egésze a harmincas évek francia bűnfilmjeit és a negyvenes évek amerikai film noirjait idézi. (Hitchcock hatását már említettem.) Pedig sokkal kézenfekvőbb lett volna a német expresszionista filmek stílusában forgatni, hiszen ennek az irányzatnak a fénykora és Kürten ténykedése nagyjából egybeesett. Vicces baki, hogy az egyik jelenetben – 1929-ben járunk! – Kürten az 1945-ben alapított Frankfurter Rundschaut olvassa, ráadásul a róla szóló cikk mellett egy Kelet-Berlinről szóló írás pillantható meg, noha a német főváros csak 1949-ben vált megosztottá. A zene – Robert édesapja, André Hossein munkája – szintén inkább „franciás”-nak mondható, mint „németes”-nek. Kürten „szerelme”, Anna egy kabaréban dolgozik mint énekesnő: az effajta lokálok valóban jellemzőek voltak a korabeli Németországra – mint azt a hét évvel későbbi Kabaré (1972) című emlékezetes alkotásból is tudjuk –, mindazonáltal a kor- és környezetábrázolás hitelességét a leginkább párizsi hangulatot árasztó kabaréjelenetek sem igazán erősítik meg. Peter Kürten szerepében a színészként nálunk főleg a Belmondo-filmekből (A betörés, A profi, Nyomorultak) ismert Robert Hossein saját rendezői koncepciójának megfelelő alakítást nyújt. Játéka inkább Anthony Perkins Norman Batesének emlékét idézi fel, semmint az igazi Kürten nem kevésbé összetett személyiségét. Anna szerepében Hossein akkori szerelme, Marie-France Pisier látható. Tagadhatatlanul dekoratív és tehetséges színésznő volt, ámbár legjobb alakítását nem itt nyújtotta. A düsseldorfi vámpír sajnos csalódást okoz azoknak, akik az eredeti bűnügy rekonstrukcióját vagy Kürten személyiségének árnyalt ábrázolását várják. Kellemes meglepetést okozhat azonban a régi, hangulatos fekete-fehér bűnügyi filmek szerelmeseinek. Kétségtelenül mívesen elkészített munka, az alkotói koncepció azonban inkább művészi becsvágyról, semmint kellő átgondoltságról tanúskodik. 

A düsseldorfi vámpír (Le vampire de Dusseldorf, 1965) – francia–olasz–spanyol bűnügyi dráma. Robert Hossein és Claude Desailly történetéből a forgatókönyvet írta: Georges Tabet, André Tabet és Robert Hossein. Operatőr: Alain Levent. Zene: André Hossein. Díszlet: François de Lamothe és Pierre Guffroy. Vágó: Marie-Sophie Dubus. Rendező: Robert Hossein. Főszereplők: Robert Hossein (Peter Kürten), Marie-France Pisier (Anna), Roger Dutoit (Momberg felügyelő), Annie Anderson (Paula), Michel Dacquin (Beck)