Dolce Vita

Dolce Vita

2017. december 14., csütörtök

KÍSÉRTET LUBLÓN

Az 1976-ban bemutatott Kísértet Lublón Mikszáth Kálmán azonos című kisregénye alapján készült, amely először folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlap 1892-es évfolyamában. A történet alapja egy akkoriban közismert kísértethistória volt egy bizonyos Kaszperek Mihály borkereskedőről, aki a XVIII. század elején hazajáró kísértetként tartotta rettegésben a szepességi Lubló városát. A forgatókönyvet a rendező, Bán Róbert írta, a párbeszédekbe besegített a főleg színikritikusként ismert Molnár Gál Péter. A szereposztás a korszak népszerű magyar színészeit vonultatja fel, Cserhalmi György kettős szerepet játszik. A Mikszáth-regény megfilmesítése korábban már kétszer is felvetődött, de egyszer sem realizálódott: először 1935-ben (erre csak utalásokat találtam a forrásaimban, részletes infókat nem), majd az 1960-as évek második felében. A második filmterv egy magyar–angol koprodukció volt, melyben Orson Welles játszotta volna az egyik főszerepet. A világhírű amerikai színész-rendező 1967-ben Budapestre látogatott, hogy megállapodjon a magyar féllel az együttműködés feltételeiről. Állítólag szóba került Gábor Zsazsa szereplése is. A filmötletet végül ejtették, mert a meghívott külföldi vendégek miatt már akkor tetemes költségek merültek fel, amikor az érdemi munka még el sem kezdődött. 

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz!


(A plakátot Szyksznian Wanda grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek. ) 

A cselekmény
A XVIII. század elején a Szepességben hamis pénzek tűnnek fel. A kínos ügybe maga II. Ágost király is belekeveredik, akinek természetesen semmi köze az egészhez. Őfelsége kártyán nyerte a pénzt a lublói sztarosztától, Lubomirszkytől, aki viszont Kaszperek Mihály borkereskedőtől kapta a hamisnak bizonyult érméket. Bonyolítja a dolgot, hogy Kaszperek meghalt, és kísértetként jelent meg Lubomirszkynek, hogy megfizesse az adósságát. Strang krakkói inspektor kapja a megbízást, hogy derítse fel a rejtélyes ügyet. Egyes érintettek magas méltósága miatt az inspektornak a legnagyobb diszkrécióval kell eljárnia. A nyomok az elhunyt borkereskedő szépséges özvegyéhez, Jablonszka Máriához vezetnek, akihez a kísértet rendszeresen visszajár. Az asszony kegyeit azonban a sztaroszta is szeretné elnyerni, sőt később a női nem nagy hódolója, maga a király is érdeklődni kezd a személye iránt… 


A legenda és a regény 
A XVIII. század elején a szepességi Lubló városát különös história tartotta rettegésben. Az egyik messze földön híres, tokaji borokkal üzletelő kereskedőt, Kaszperek Mihályt lopás gyanújával perbe fogták. A férfi 1718. február 28-án váratlanul meghalt. Két nappal később temették el. Halála után kísérteni kezdett, éjszaka és nappal is megjelent. Szemtanúk eskü alatt vallották, hogy nemcsak megjelenésével riogatta őket, hanem rájuk is támadt: harapta, fojtogatta áldozatait. Asszonyához is rendszeresen hazajárt, sőt teherbe is ejtette, de megbecstelenített más fehérnépet is. A városi tanács engedélyt kért a krakkói püspöktől a holttest exhumálására és elégetésére. Az engedély megérkezett, a koporsót április 26-án kiásták. Mindenki megdöbbenésére a tetem gyanúsan jó állapotban volt. Miután máglyára tették, csak igen nehezen gyulladt meg. A lángok között előbb a jobb, majd a bal lábát emelte fel. Épen maradt szívét elásták egy trágyadomb alá, ahonnan azonban a hozzátartozói kiásták, és hazavitték. Rövidesen bebizonyosodott, hogy nem volt jó ötlet elégetni Kaszperek tetemét, mert a kísértetjárás nemcsak hogy nem szűnt meg, hanem most már maga a megboldogult kezdett gyújtogatni. Július 8-án egyenesen arra vetemedett, hogy a templomot és a városházát is felgyújtsa. A lublói elöljárók ekkor megtudták, hogy Kaszperek szíve a hozzátartozóknál van. Visszaszerezték, elégették, és ezzel a kísértetjárás véget ért. 


Az esetet a krónikások kellően kiszínezve írták le, az egyik korabeli tudósítás például így szólt: „A garázda vámpír fényes nappal is szörnyű módon bántalmazta a városbéli utasokat, a szolgálókat, megtámadta a mezei munkásokat, fölgyújtotta a város házait. A pénzét az adósoktól elvitte, hitelezőinek pedig megtérítette a tartozását.” Ahogyan az ilyen legendákkal lenni szokott, a mesélők a maguk szája íze szerint formálva adták tovább a történetet. Vilsinszky Ferenc városi nótárius az események évében lejegyezte a történetet lengyel nyelven a Liber Actorum című kódexbe, melyet a lublói levéltárban őriznek. Az anyaghoz csatolta a hivatalos kihallgatások jegyzőkönyveit is. Bél Mátyás öt évvel később, 1723-ban kelt Prodromusában írt a legendáról. Jósika Miklós II. Rákóczi Ferenc című regényében (1852) szintén szerepel a Kaszperek-história: a szerző Kasperek néven ír a kísértetről, de a korabeli krónikákban előfordul a Caspareck, a Caspereck és a Gasparek névváltozat is.


Mikszáth Kálmánné visszaemlékezéseiben azt állította, hogy férjének a szepességi képviselők meséltek először a lublói kísértetről. Maga az író viszont a regény 1893-ban kelt függelékében azt írja, hogy ifjabb Matirko Bertalan Egy szepességi népmondáról című „igen csinos értekezése” ismertette meg a történettel. Megtetszett neki a legenda, és otthon elmesélte a gyerekeinek. A lurkók persze megrémültek a lovon háttal előrefelé vágtázó kísértettől, aki saját fejét hordja a hóna alatt, és bármikor megjelenhet. Kaszperek emlegetésével remekül lehetett fegyelmezni a rosszalkodó Mikszáth-gyerekeket. Maga az író írt erről mindjárt a regény elején: „»Jön a Kaszperek!« Ez a rémkiáltás zúdul a hancura közé (vagy az anyjuk, vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek! A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szívecskéik dobogása. Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd, s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában.” Két évig Kaszperek volt a „mumus” a Mikszáth családban. Ekkor az író úgy döntött, a maga módján lerója a háláját a lublói borkereskedőnek a gyereknevelésben nyújtott segítségéért, és regényben örökíti meg a történetét. Az elkészült művet először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban A lublói ember (Kísérteties história) címmel 1892-ben. A nagy sikerre való tekintettel a következő évben a Vasárnapi Ujság is leközölte a folytatásokat. Mikszáth nem csupán megírta a kísértethistóriát, hanem racionális magyarázatot is adott hozzá a Csernyiczky-féle hasonmás-motívummal, amely nem volt az eredeti legenda része. Az író mesteri módon avatja be az olvasót a szepességi polgárság babonákkal teli hétköznapjaiba. Lényegében a hiedelmek és az ész világa ütköznek meg egymással a könyv lapjain. A történet számos szereplője abban hisz, ami valójában nincs (a kísértetben), és azt nem veszi észre, ami viszont van (a pénzhamisítási üzelmek).


Amikor Mikszáth írása Kísértet Lublón címmel könyv formájában is megjelent, a szerző megragadta az alkalmat, hogy a függelékben reagáljon egy-két olvasói észrevételre. Volt olyan olvasó, aki azt állította, hogy Kaszperek apja nem állhatott Csernyiczky Jaroszlavon keresztül kereskedelmi kapcsolatban Szentpétervárral, mivel az orosz város a történet idején még nem létezett. Mikszáth arra hivatkozott, hogy Szentpétervár nála egyszerűen a „nagyon messze” szinonimája. (Az olvasónak egyébként igaza volt. Mivel a fiatal Kaszperek 1718-ban meghalt, valószínű, hogy apja és az öreg Csernyiczky kereskedelmi tevékenysége a XVII. század végére tehető, Szentpétervárt viszont 1703-ban alapították.) Egy hölgyolvasónak az volt a véleménye, hogy II. Ágost király szeretői közül Adrienne Lecouvreur helyett Kőnigsmark grófnőt kellett volna a regényben szerepeltetni, mert az uralkodó őt jobban szerette. Az író ebben az esetben a szubjektivitásra hivatkozott: a történelmi igazságot ugyanis nem ismerte, és neki Adrienne Lecouvreur személye volt a kedvesebb. A függelékben Mikszáth megírta azt is, hogy miközben a könyvön dolgozott, a gyerekei megbarátkoztak Kaszperek személyével, és a néhai borkereskedő egy idő után már nem volt hatásos fegyelmezési eszköz:

„Mikor az utolsó folytatást vetettem papírra, nagy hercehurca támadt a másik szobában, beszaladok, hát a két gyerek, mindenik visszájáról ülve a falován, hátrafelé csapkod az ostorával, hogy a másikat megüthesse...
– Ejnye, mordizom adta! – kiáltok fel. – Jön a Kaszperek.
Amire elmosolyodik az Albert fiú s zajos örömmel ugrik le a »Palkó« lováról:
– No, csakhogy jön már. Eltettem neki a magaméból egy darab vajas kenyeret.”


AZ 1967-ES FILMTERV
A Kísértet Lublón 1967-es filmtervéről tudomásom szerint Ungvári Tamás számolt be a legrészletesebben Az emlékezés enciklopédiája című 2010-es kötetében. A munka első lépése a végleges forgatókönyv elkészítése lett volna. Ungvári úgy tudja, már létezett egy magyar forgatókönyv (említett enciklopédiájából nem derül ki, hogy ki írta), amikor Budapestre érkezett Wolf Mankowitz (1924–1998) angol író és forgatókönyvíró. A vendéget a ferihegyi repülőtéren nagy ünnepléssel fogadták – Ungvári szerint azért, mert összetévesztették a világhírű amerikai forgatókönyvíróval, Tom Mankiewiczcsel. A Filmgyár illetékesei átadták Mankowitznak a Mikszáth-regényből írt forgatókönyvet, mire kiderült, hogy az angol szerző sem üres kézzel jött, hanem magával hozta saját változatát. Mankowitz vállalta, hogy a két forgatókönyvet mindenki megelégedésére rövid idő alatt „összefésüli”. Ehhez nincs szüksége másra, mint egy angolul tudó gyorsírónőre. A hatvanas évek Magyarországán egyáltalán nem volt könnyű találni egy ilyen személyt, ám alighogy ráleltek, Mankowitz máris lazábbra vette a figurát. Munkatempója csak akkor gyorsult fel valamennyire, amikor a magyar fővárosba érkezett az egyik kiszemelt főszereplő, az amerikai Orson Welles is, aki nemcsak számos ötlettel állt elő a forgatókönyvet illetően, hanem határidőket is szabott. De hiába: Mankowitz és magyar szerzőtársa (kilétét Ungvári nem fedte fel) nem voltak közös hullámhosszon, egyiküknek se tetszett, amit a másik alkotott a két forgatókönyvből. 


Nagyobb problémát jelentett, hogy az idő múlásával kiderült, az anyagi kérdések nincsenek tisztázva. A magyar és az angol koprodukciós partnerek között nem született írásos megállapodás arról, hogyan is osztoznak a költségeken, ki fizeti például a külföldi vendégek szállodaszámláját. Miután mindenki mindenkivel összeveszett, előbb Welles, majd Mankowitz is elutazott Budapestről, kifizetetlen számlákat hagyva maguk után. A filmprojekt ennek ellenére nem került rögtön süllyesztőbe, sőt felmerült az a gondolat, hogy az egyik szerepre meghívják a Hollywoodban élő Gábor Zsazsát. A művésznő 1968 októberében látogatott haza, és híres sztárallűrjeiből emlékezetes ízelítőt adott vendéglátóinak. Vitába keveredett például a világhírű Rotschild szalonnal, amely egy ötezer dolláros számlát nyújtott be neki olyan ruhákról, melyekről Zsazsa azt állította, meg se rendelte őket, mindazonáltal némelyik öltözéket állítólag dühében szét is tépte. A szalon egy szóbeli megrendelésre és egy kilencszáz dolláros előlegre hivatkozott, aminek már volt írásos nyoma. A művésznő kilátásba helyezte, hogy amennyiben ez a kínos ügy nem tisztázódik a lehető leggyorsabban, Hollywoodba való visszatérését követően kedvezőtlenül fog nyilatkozni Magyarországról a médiának, amit viszont úgy az amerikaiak, mint a magyarok szerettek volna elkerülni a két ország 1956 után normalizálódott viszonyának megőrzése érdekében. Amikor azonban Zsazsa visszaindult volna az Egyesült Államokba, feltartóztatták a magyar vámosok, mert állítólag hivatalos engedély nélkül akart kivinni külföldre egy műkincsnek minősülő családi festményt. A díva nem tett féket híresen csípős nyelvére, és teátrálisan kijelentette, hogy küldjék csak szibériai száműzetésbe, ha merik: ott vagy a Szovjetunió elnökének szeretője lesz, vagy agyonlövik. Egy szó, mint száz, mindenki jobbnak látta, ha inkább útjára engedik – a festmény nélkül. Az incidenst követően Zsazsa a nemkívánatos személyek listájára került, és csak a nyolcvanas években jött újra Magyarországra, ahová a rendszerváltás után többször is ellátogatott.


Térjünk most vissza Orson Welleshez, aki 1967 márciusában érkezett Budapestre! Látogatásának kettős célja volt. Az egyik, hogy készülő filmje, a Halhatatlan történet (1968) egy részét Magyarországon akarta forgatni, a másik, hogy tájékozódni kívánt szerepéről a tervezett Mikszáth-adaptációban. Nem verte nagydobra, de ahogyan más alkotásai esetében is tette, most is a színészi gázsijából szerette volna folytatni anyagi problémák miatt félbehagyott saját filmjét, melynek női főszerepét Jeanne Moreau játszotta. A Halhatatlan történet eredetileg két, egymástól független történetből állt volna, mindkettő alapjául Karen Blixen dán írónő egy-egy novellája szolgált. A magyarországi forgatás előkészítésére Budapestre jött Willy Kurant operatőr is. Welles egyetlen este két színházat is felkeresett: a Vígszínházban a Macska a forró bádogtetőn első felvonását látta (később büszkén mesélte magyar házigazdáinak, hogy a szerző, Tennessee Williams igazából neki írta az apa szerepét), a Thália Színházban pedig A tanítónő második felvonását tekintette meg. Mindkét előadás nagyon tetszett neki, és hangsúlyozta, hogy ezt nem udvariasságból mondja, mert ő szakmai dolgokban nem szokott udvariaskodni. A magyar újságíróknak kijelentette, hogy Darvas Ivánt (Bricket játszotta a Williams-darabban) és Latinovits Zoltánt (ifjabb Nagyot alakította A tanítónőben) szerződtetni szeretné saját filmjéhez. Latinovitsnak személyesen gratulált alakításához az Alabárdos étteremben. A jó hangulatú találkozón részt vett többek között a Kísérlet Lublón magyar producere, Paál Sándor és a fentebb emlegetett angol forgatókönyvíró, Wolf Mankowitz, továbbá Willy Kurant és Psota Irén. Vacsora után a Várban a társaság véletlenül épp arrafelé ment, ahol Banovich Tamás forgatta új filmjét. Wellest fellelkesítette, hogy egy forgatásba csöppent, beszélgetni kezdett a magyar kollégával, és a számára idegen magyar nyelv ellenére szemmel láthatóan otthon érezte magát az itteni filmes miliőben is. A Kísértet Lublón koprodukciós változatát Keleti Márton rendezte volna, aki ezt megelőző két filmjével – A tizedes meg a többiek (1965), Butaságom története (1966) – máig emlékezetes közönségsikert ért el. (Keleti korábban már rendezett egy koprodukciós filmet, az 1958-as A fekete szem éjszakája című magyar–francia opuszt, melyet viszont elég rosszul fogadtak a kritikusok.) Bár Welles alkatához, színészi habitusához II. Ágost király szerepe illett volna a legjobban, egy korabeli újsághír szerint Nowogradszky rendőrfőnök szerepét szánták neki. Miután a tisztázatlan anyagi háttér miatt meghiúsult a Kísértet Lublón 1967-es filmváltozata, Welles is lefújta a Halhatatlan történet második felének forgatását. Bizonyítva, hogy szakmai dolgokban valóban nem udvariaskodik, a nyugati médiának azt nyilatkozta, hogy nem volt megelégedve a magyar filmesek felkészültségével.


AZ 1976-OS FILM
A rendező
Bán Róbert 1925. július 15-én született Budapesten. Húszéves korában csatlakozott a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomhoz, 1946-tól a Szakszervezetek Ifjúmunkás és Tanonc Mozgalmában kulturális munkatársként ténykedett. A magyar Wikipédia szerint 1945 és 1947 között a Pázmány Péter Tudományegyetemre járt. 1950-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol 1954-ben kapott diplomát. Szakmai pályafutását a Pannónia Filmstúdió szinkronrendezőjeként kezdte. Az on-line enciklopédia szerint 1955-ben rendezte első rövidfilmjét, az Irány Varsót két volt főiskolai osztálytársával, Palásthy Györggyel és Rényi Tamással. Két év múlva Dienes Ferenccel közösen készítette el Az igazi égszínkék (1957) című rövidfilmet. 1959-től már önállóan rendezett. 1960-ban került a Mafilm Hunnia Filmstúdiójának dramaturgiai osztályára, ahol Palásthy és Rényi játékfilmjeinek forgatókönyvein dolgozott: Mindenki ártatlan? (1962), Legenda a vonaton (1962), Meztelen diplomata (1963). Rényi Mindennap élünk (1963) című alkotásának elkészítésében rendezőasszisztensként vett részt. 1965-ben rendezte első saját mozifilmjét Játék a múzeumban címmel: ezúttal fordult a kocka, és Rényi volt az, aki besegített a forgatókönyvbe. Ugyanabban az évben a Magyar Televízió is foglalkoztatni kezdte Bánt, aki három évtizeden keresztül rendszeresen forgatott tévéfilmeket is, melyek a könnyed kikapcsolódás igényével készültek. Ugyanez a törekvés jellemezte a direktor játékfilmjeit is. A Mi lesz veled, Eszterke? (1968) Halász Judit által alakított hősnője imádja a férjét, de nagyot csalódik benne, amikor megtudja, hogy a párja megcsalta. Ráadásul ez is úgy derül ki, hogy a szerető egy napon odaköltözik hozzájuk. Eszter a hűtlenségre hűtlenséggel akar felelni, de képtelen elfogadni, hogy a férfiak csak a szabad prédát látják benne. Amikor megismerkedik egy pesti férfival, riválisa módszerét választja, és holmijával együtt váratlanul beállít új partneréhez… 


(A fotót nicroeg blogjából vettem át, a blogtulaj hozzájárulásával. Hálás köszönetem.)

Kiugró közönségsiker fogadta Bán harmadik játékfilmjét, A gyilkos a házban van (1971) című krimit. Ebben oroszlánrésze volt a Lengyelországból érkezett vendégművésznek, Stanisław Mikulskinak is, aki a Kockázat című tévésorozat Kloss kapitányaként hazánkban is nagy népszerűségnek örvendett. Mellette kiváló magyar színészek játszották még a kisebb szerepeket is. Mándy Iván forgatókönyvéből készült a Lányarcok tükörben (1973), amely két különböző habitusú lány (Egri Márta és Bodnár Erika) sorsán keresztül próbált képet adni a korabeli fiatalok lehetőségeiről, álmairól és az ezekkel kevésbé harmonizáló nyers valóságról. A Kísértet Lublón után Bán a második világháború egyik kulcsfigurája, Radó Sándor hírszerző visszaemlékezései alapján forgatta a Dóra jelenti (1977) című alkotását. A szereposztás ezúttal is kiváló, de aki nem olvasta a könyvet, az aligha érti meg Radó és a személyéhez kapcsolódó események történelmi jelentőségét. Bán ugyanis jószerivel nem tett (nem tehetett?) egyebet, mint kiragadta a jelentős részben dokumentumokra épülő könyv cselekményes epizódjait, melyek azonban a háttérinfók és összefüggések nélkül csupán egy közepes kémfilm benyomását keltik. 1982-ben mutatták be a direktor utolsó igazi játékfilmjét Fogadó az „Örök világossághoz” címmel. A XVIII. században játszódó történet helyszíne egy fogadó, ahol az arra járó utazók általában csak egy éjszakát szeretnének eltölteni, de örök álom lesz az osztályrészük. Főszereplők: Hernádi Judit, Fülöp Zsigmond és Törőcsik Mari. Bán Róbert mozikban vetített utolsó filmje, A Jávor (1987) a harmincas évek népszerű hazai sztárjának filmjeiből összeállított montázs. 2001-ben mutatták be Szurdi Miklós Vademberek (2001) című filmjét: a forgatókönyvet Békés Pál és Bán Róbert írta, akinek ez volt az utolsó filmes munkája. Film- és tévérendezői pályafutása mellett Bán folyamatosan publikált szakmai vonatkozású cikkeket is. Kemenes Fanni jelmeztervezőt vette feleségül, fia, András 1951-ben született. 


A szereplők
A kettős szerepet alakító Cserhalmi György 1948. február 17-én született Budapesten. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. Az IMDb szerint 1966-ban, valójában 1970-ben kezdett filmezni. (Az on-line filmes adatbázis tévesen datálja 1966-ra Sándor Pál Itt járt Mátyás király című alkotását, amely valójában 1974-ben készült, és nem mozi-, hanem háromrészes tévéfilm volt.) Cserhalmit elsősorban Jancsó Miklós színészeként szokták emlegetni: a Még kér a nép (1971) volt az első, és a közel negyven évvel későbbi Oda az igazság (2010) az utolsó közös munkájuk. Mindazonáltal Cserhalmi – szerintem nagyon helyesen – arra törekedett, hogy minél több rendezővel dolgozhasson, megismerjen másfajta alkotói módszereket is, ami által saját játékstílusát is gazdagítani, fejleszteni tudja. Rendezői között a hazai szakma olyan nagyságait találhatjuk, mint például Fábri Zoltán, Rényi Tamás, Makk Károly, Bódy Gábor, Szomjas György, Lugossy László, Szörény Rezső, Szabó István, Sára Sándor, András Ferenc, Bacsó Péter és Tarr Béla, filmográfiáját pedig olyan alkotások fémjelzik, mint például az Egy erkölcsös éjszaka (1977), a 80 huszár (1978), a Psyché (1980), a Mephisto (1981) és a Dögkeselyű (1982). Sosem érezte művészi rangján alulinak, hogy kifejezetten szórakoztató célzatú opuszokban is közreműködjön, amire a Kísértet Lublón az egyik kitűnő példa. Játszott bolgár és szlovák filmekben is. Művészetét több hazai szakmai és közönségdíjjal ismerték el, 2014-ben A Nemzet Színészei közé választották. Cserhalmi Erzsébet (1949–2016) színésznőt vette feleségül. Lányuk, a filmrendezővé lett Sára, édesapja főszereplésével forgatta a Drága besúgott barátaim (2012) című alkotását. 


A magyar filmtörténet egyik legszebb színésznője, a hetvenes évek egyik hazai szexszimbóluma, Bordán Irén 1953. szeptember 15-én született Kübekházán. Második nekifutásra vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1976-ban diplomázott. Már főiskolásként filmezni kezdett. Rényi Tamás a női főszerepet bízta rá Az idők kezdetén (1975) című alkotásában. A forgatáson sok segítséget kapott partnerétől, Cserhalmi Györgytől, aki a Mikszáth-filmben is együtt játszott vele. Irént dekoratív külseje, méltóságteljes megjelenése különösen alkalmassá tette romantikus szerepek eljátszására: a végzet asszonya típusát képviselte, akiért mindenre hajlandók a férfiak, de aki maga is hajlandó áldozatokat hozni, ha a szerelem lángja megperzseli. Az első években filmszínésznői pályafutása szerencsésen alakult annak ellenére, hogy a filmesek inkább a szépségét, és kevésbé a jellemábrázoló tehetségét próbálták kamatoztatni. Színpadi művésznőként már nagyobb nehézségekkel került szembe, mert sem a Nemzeti Színházban, sem a József Attila Színházban nem kapott képességeinek megfelelő szerepeket. 1981-ben férjével az Egyesült Államokba költözött. Két gyermekük született, tizenkét év után váltak el. Irén a tengerentúlon természetgyógyásszá képezte magát, és ennek a tudásának akkor is nagy hasznát vette, amikor a hazatérés mellett döntött. Ma már nincs akkora felhajtás körülötte, mint fiatal éveiben, tehetsége azonban nemhogy elfogyott volna, inkább elmélyült és gazdagodott. Filmekben és színpadon egyaránt láthatja őt a közönség, színésznő lányával, Lilivel többször is együtt szerepelt. 


Garas Dezső (1934–2011) Budapesten született. Édesapja egy zsidó lókereskedő volt, édesanyja viszont egy régi római katolikus családból származott. A szülők megegyeztek abban, hogy Dezső az apja vallását veszi fel, a holokauszt kezdetekor azonban kikeresztelkedett. 1953-ban kezdte meg színészi tanulmányait, 1957-ben kapott diplomát. Makk Károly Liliomfi (1955) című alkotásában játszotta első filmszerepét, ifjabb Schnapsot. Garas a XX. századi magyar színjátszás nagy egyéniségei közé tartozott: mind filmen, mind színpadon számos emlékezetes alakítás fűződik a nevéhez. Legendás művészbarátság fűzte Sándor Pál filmrendezőhöz, nála játszotta emblematikus szerepét, Minarik Ede mosodást is a Régi idők focija (1973) című filmben. Ez a barátság forgatás közben sok veszekedéssel is együtt járt, de amikor kialakult az összhang a szerepet és a film mondanivalóját illetően, a közös munka gördülékenyen zajlott. Nagy közönségsikert hozott Garas számára az Abigél (1978) című négyrészes tévésorozat, amelyben a jóindulatú Kőnig tanár urat alakította, akiről a végén kiderül, hogy sokkal jobb ember annál, mint amilyennek a bentlakásos leányiskola növendékei gondolják. A kritikusok fanyalogva fogadták, a közönségnek viszont tetszett Garas egyetlen filmrendezése, A legényanya (1989). Kollégái közül Törőcsik Marival, Darvas Ivánnal, Kútvölgyi Erzsébettel és Kern Andrással különösen szeretett dolgozni. Pályafutása során számos állami és közönségdíjat kapott, 2000-ben lett A Nemzet Színésze. Vesebetegségben hunyt el.


Kállai Ferenc (1925–2010) Gyomán született, eredeti neve: Krampner Ferenc. A második világháború miatt meg kellett szakítania színészi tanulmányait, ennek ellenére – átütő tehetségének köszönhetően – 1945 után diploma nélkül is szerződést kapott, és a hazai színjátszás élvonalába emelkedett. Magyar és külföldi, klasszikus és modern szerzők darabjaiban egyaránt színpadra lépett, s noha játszott vígjátékokban is, a drámai szerepek találták meg a leggyakrabban. 1947-ben szerepelt először filmen, de csak 1953-tól filmezett folyamatosan. Képtelenség felsorolni valamennyi emlékezetes alakítását, ragadjunk ki kettőt a legfontosabbak közül: Pelikán Józsefet, a gátőrt még 1969-ben megszemélyesítette Bacsó Péter A tanú című szatírájában, a filmet azonban csak egy évtizeddel később engedélyezte a cenzúra. Közben eljátszotta Ivicz István futballbírót a Szépek és bolondok (1976) című Szász Péter-filmben, és alakításáért elnyerte a legjobb férfi színésznek járó díjat a teheráni filmfesztiválon. Garashoz hasonlóan Kállai is 2000-ben lett A Nemzet Színésze. 2005-ben vérnyomásproblémákkal került kórházba. Egészségi állapotának leromlásához cukorbetegsége is jelentősen hozzájárult, és élete utolsó évében otthoni ápolásra szorult. Emlékére életműdíjat alapítottak, melyet minden évben ketten kapnak meg: egy színész és egy háttérdolgozó a Pesti Magyar Színház (1840 és 2000 között: Nemzeti Színház) állományából.


Márkus László (1928–1985) Budapesten született. Tizennyolc éves korában lépett először színpadra, méghozzá Zilahy Lajos A tizenkettedik óra című darabjában. 1947-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, 1951-ben vehette át a diplomáját. Hat évig Debrecenben játszott, utána a budapesti Madách Színház társulatához szerződött, melynek haláláig tagja maradt. Műfajilag igen változatos és magas színvonalú pályát futott be, valósággal lubickolt a vígjátékokban, ugyanakkor drámai szerepeit is mély átéléssel, nagy emberismerettel formálta meg. Filmográfiáját olyan emlékezetes alkotások tarkítják, mint például a Meztelen diplomata (1963), A tizedes meg a többiek (1965) és Az ötödik pecsét (1976). Örömmel vállalta egy pszichopata gyilkos szerepét a Defekt (1977) című tévéfilmben, mert nézőként szerette a horrorokat. Megtalálta a helyét Jancsó univerzumában is: A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981). Szinkronszerepeit szintén a sokszínűség jellemezte: nem maradhat említetlenül A Flinstone család Bénije, a Kukori és Kotkoda című mesesorozat Kukorija, továbbá az Őrült nők ketrece Albinja. És ki ne emlékezne a Három nővér-paródiára? A vicces tévéjelenet miatt az eredeti darabot le kellett venni a Madách Színház műsoráról, mert valahányszor elhangzott az a bizonyos mondat a tengerparton álló tölgyfa ágain csüngő aranyláncról, a közönség nevetni kezdett, ha behozták a szamovárt, már kacagtak, és amikor megjelent Márkus (a paródiában Mását, a darabban Kuligint alakította), a nézők majdnem megfulladtak a röhögéstől. 


Ráday Imre (1905–1983) eredetileg iparművésznek tanult, de a színház vonzása erősebbnek bizonyult. Rózsahegyi Kálmán tanodájában ismerkedett a mesterség fortélyaival, 1923-ban végzett nála. Tehetségére külföldön is felfigyeltek: 1926 és 1929 között a berlini UFA filmgyár némafilmjeiben játszott. A harmincas években idehaza is kibontakozott a karrierje, zsidó származása miatt azonban 1939 után keveset szerepelhetett. A második világháború befejezését követően újra beilleszkedett a színházi világba, filmezni viszont nem nagyon engedték, ahogyan a harmincas évek más hazai sztárjai is háttérbe szorultak az ötvenes években. Az 1960-as évektől forgathatott ismét, ám kora miatt már csak epizódszerepeket osztottak rá. Számos tévéfilmben is láthattuk. Háromszor nősült, második feleségétől született Mihály nevű fia, a közismert operatőr és városvédő. Nagy Réka 1941-ben született Sepsiszentgyörgyön. Marosvásárhelyen szerzett színészi diplomát, 1963-ban szerződött a kolozsvári Magyar Színházhoz. 1964-ben nagy sikert aratott az Egy művész halála című Lovinescu-darabban, amellyel négy évvel később Budapesten is vendégszerepelt. Drámákban és vígjátékokban egyaránt fontos feladatokat kapott, hiszen a kolozsvári társulat azokban az években élte fénykorát. 1963-ban kezdett filmezni. Játszott a közelmúltban elhunyt Mircea Drăgan nagy nemzetközi figyelmet keltett alkotásában, az Asszonyok kálváriájában (1966), amelyet éppúgy bemutattak Magyarországon, mint A különleges brigád (1971) című kalandfilmet vagy a Szent Teréz és az ördögök (1973) című drámát. A hetvenes évek közepén egy filmszerep kedvéért jött Budapestre, ahol megismerkedett Fazekas Lajos rendezővel. Házasságot kötöttek, és a művésznő áttelepült Magyarországra. Itt újra fel kellett építenie a karrierjét, ami nem ment könnyen, és őszintén szólva nem is sikerült maradéktalanul. A Kísértet Lublón után például már csak egy tévéfilmben játszott, és bár két évadon át a budapesti Nemzeti Színház társulatát erősítette, 1978-ban vidékre szerződött. A romániai forradalom előtt ritkán tudott hazalátogatni Erdélybe, mert a Ceaușescu-rendszer alatt nem látták szívesen a Magyarországra áttelepülteket. Noha színészi pályafutásában az erdélyi évek a jelentősebbek, magánéleti boldogsága mégis Magyarországon teljesedett ki lánya születésével. 


Bánfalvy Ágnes 1954-ben született Budapesten. 1972 és 1976 között járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1974-ben kezdett filmezni. Pályája elején többször is játszott naiv, tapasztalatlan, ugyanakkor jóindulatú és érző szívű fiatal lányokat, szerepformálásaiban természetes humorérzékét is megcsillogtatta. Emlékezetes sikert aratott az Abigél (1978) című tévésorozat Torma Piroskájaként: az új évezredben, a színpadi változatban már Horn Micit alakította. Repertoárjából a drámai szerepek se hiányoznak, melyeket például Sándor Pál, Huszárik Zoltán és Szabó István alkotásaiban játszott. A Passiójáték (1982) című Godard-filmben Hanna Schygulla, Isabelle Huppert és Michel Piccoli partnereként láthattuk. 1982-ben az Egyesült Államokba ment, hogy továbbképezze magát. A tengerentúlon is alkalma adódott filmezni, és színpadi szerepekre is felkérték. 1992-ben tért haza. Mindmáig aktívan részt vesz a magyar művészeti életben, szívügyének tekinti a fiatal színésztehetségek képzését és támogatását. Pásztor Erzsi 1936-ban született Budapesten. Eredeti neve: Pápay Erzsébet. 1959-ben kapta meg színészi diplomáját, és ugyanabban az évben kezdett filmezni is. Filmszerepei közül kiemelkedik Kajtárné megformálása a Veri az ördög a feleségét (1977) című szatírában, illetve Traján Anna megszemélyesítése az Angi Vera (1979) című drámában, amely az elsők között idézte fel realisztikusan az ötvenes évek nyomasztó légkörét a filmvásznon. Országos népszerűségre tett szert a Szomszédok című tévésorozattal, melyben Janka nénit alakította. Számos szakmai elismerése közül a Kossuth-díjat 2012-ben vehette át. Ronyecz Mária (1944–1989) Kunágotán született. 1967-ben végezte el a színművészeti főiskolát. Egyike volt a legjellegzetesebb orgánumú hazai színésznőknek. Különösen testhezállóak voltak számára a drámai szerepek, de a könnyed hangvételű, szórakoztató közönségfilmekben is otthon érezte magát. Viszonylag keveset filmezett, Bán Róbert azonban szívesen foglalkoztatta. Emlékezetes alakítása volt Malacpofa tanárnő a Megáll az idő (1981) című Gothár Péter-filmben. Molnár Gál Péterhez ment feleségül. Ronyecz Mária rákban hunyt el. 


A forgatás
A film belső jeleneteinek többségét a Mafilm pasaréti műtermeiben vették fel. A Lubló főterén játszódó jeleneteket, Kaszperek holttestének elégetését Kőszegen rögzítették. A stáb hosszasan keresgélte a legmegfelelőbb helyszínt, míg végül Bán Róbert a kőszegi Jurisich teret választotta, amely azonban csak részben felelt meg az elképzeléseinek. A teret körbefogó házak építészeti szempontból tökéletesen alkalmasak voltak a forgatás céljaira, mivel a késő reneszánsz idején épültek, a középső parkosított rész viszont egyáltalán nem illett a film látványvilágába. Szerencsére a kőszegi tanács távlati városfejlesztési terveiben szerepelt a tér átalakítása, ezért az illetékesek engedélyt adtak a stábnak a minipark megszüntetésére. Ebben a jelenetben, a holttest elégetését követően, váratlanul megjelenik Kaszperek az egyik ház tetején. Strang rálő, mire a kísértet hátrazuhan. A téren tartózkodó több száz statiszta önkéntelenül megtapsolta a szerepet játszó Cserhalmi György kaszkadőrmutatványát. A színész körülbelül két métert zuhant a tetőről, melynek hajlatát a sérülések elkerülése érdekében habszivaccsal bélelték ki. II. Ágost király rezidenciájának filmbeli helyszíne a fertődi kastély volt. A bozlácsnyai kolostor udvarán játszódó jelenetet a Fertődhöz közeli Röjtökmuzsaj akkoriban gyermeküdülőként funkcionáló kastélyának udvarán forgatták. A kolostor kapuja viszont valójában a majki remeteség kapuja volt. Kaszperek háza egy XVII. századi épület volt Sopronban, a Festő közben. Ezt éppen tatarozták, és a forgatás kedvéért soron kívül be is fejezték a felújítását. Amikor a kísértet megtudja, hogy a feleségét letartóztatták, bosszúból felgyújtja a házat. Természetesen nem a renovált épület lett a lángok martaléka, hanem az eléje épített díszlet, amely állítólag tökéletes másolata volt az eredetinek. Alighogy a stáb elutazott, a kánikula miatt vízkorlátozás lépett életbe Sopronban. Ha pár napot késett volna a forgatás, a jelenetet a vízkorlátozás miatt nem tudták volna leforgatni. 


Cserhalmi György és Garas Dezső egyaránt szeretett lovagolni, ezért lovas jeleneteikhez nem kértek kaszkadőrt. Több kitűnő ötletük is volt ahhoz, mivel lehetne ezeket a jeleneteket még látványosabbá tenni, de olykor véletlen malőrök is befolyásolták a forgatást. Amikor például Strang és társa üldözőbe veszik a kísértetet, úgy szereznek lovat, hogy elkötnek kettőt. Ezután Strang felsegítette a lóra a társát, majd fel akart szállni a sajátjára, ám lova hirtelen a másik ló után iramodott, Garas pedig nagy lendülettel lezuhant a másik oldalon. Szerencsére nem esett baja. A filmesek szerencséjére pedig Somló Tamás operatőr kamerája felvette a balul sikerült mutatványt, amelyről végül az a közös döntés született, hogy bekerül a filmbe. A film végén, amikor Csernyiczky a hatóság kezére kerül, Cserhalmi egy látványos hátraszaltóval esik le a lóról. Komoly előkészületeket igényelt az a jelenet, amikor a kísértet lóháton vágtatva megjelenik Lubló utcáin: a figura háttal ül az állaton, amelynek orrlikaiból piros füst száll felfelé. Először is egy olyan lovat kellett találni, amelyik elviseli, hogy háttal ülik meg, és nem fut el. Cserhalmi az Aga nevű lóval gyakorolta be ezt a mutatványt. A piros füst előállítása érdekében habszifonokat erősítettek a szár bizonyos részeire, az orrszíjakra pedig fúvókákat szereltek. Ezeket a megfelelő pillanatban Cserhalmi hozta működésbe. Agát természetesen hozzá kellett szoktatni ezekhez a speciális kiegészítőkhöz, hogy ne ijedjen meg tőlük. A jelenet felvétele még így is kockázatos volt, hiszen bármilyen váratlan esemény megzavarhatta volna a lovat, de szerencsére a forgatás gond nélkül lezajlott. 


Eltérések a regénytől
Mikszáth regényéből maga a rendező, Bán Róbert írta a forgatókönyvet. Nincsenek biztos infóim arról, hogy ez a szkript kifejezetten az 1976-os filmhez íródott-e, vagy már 1967-ben is ez volt az a létező magyar forgatókönyv, melyről Ungvári Tamás említést tett. Ennek lehetősége nem zárható ki teljesen, hiszen miként a direktor fenti életrajzában olvasható, Bán 1960-tól a Hunnia Filmstúdió dramaturgjaként dolgozott. A párbeszédek megírásában Molnár Gál Péter színikritikus is részt vett, természetesen az eredeti szöveg stílusának, nyelvi fordulatainak tiszteletben tartásával. Bán több ponton is eltért a regény cselekményétől. Elhagyta például a rövid bevezetőt a Mikszáth-gyerekekről, ámbár nála is gyerekhez kapcsolódva indul a történet: egy olyan kisfiú kikérdezésével, aki állítása szerint magától a királytól kapta a hamis pénzt, amivel lefülelték. A srác egyébként nem hazudott, Őfelsége szokása volt a szegény gyerekek között szétosztani a kártyán nyert pénzérméket. A filmben rögtön ezt követően megjelenik Strang inspektor, akit Nowogradszky rendőrfőnök bíz meg a kényes ügy felderítésével. A könyvben viszont Strang csak azután lép színre, miután Pawlovszkyék felkeresték Pirityi Pannát. Bán Róbert valószínűleg azért emelte főszereplővé Strangot, hogy még jobban kihangsúlyozza a babonák és a ráció világának képletes összecsapását. Az észérveket Strang képviseli, aki gyakran idézi a felvilágosodás korának racionalista filozófusát, a holland Baruch Spinozát (1632–1677). A Spinoza-motívum egyértelműen a forgatókönyvírók leleménye, Mikszáth művében nem szerepel. Az író így jellemezte az inspektort: „Strang ördöngös fickó! Strang megszagolja rajta. Argusnak száz szeme volt, Strangnak kétszáz van.” Kivételes észjárása ellenére a regényben Strang megmarad mellékszereplőnek: ő nyomozza ki ugyan az összefüggéseket Kaszperek és Csernyiczky között, de tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhető, hogy sikerül a kísértetet elcsípnie. A filmbeli Strang viszont még azt is felderíti, hogy Kaszpereket megmérgezték. Ennek érdekében a filmben – a regénnyel ellentétben – a halott elégetése először meghiúsul, így lesz módja az inspektornak elvégeznie a bizonyító erejű kísérletet az egerekkel. Az égetést meghiúsító váratlan vihar egyébként illik a történet stílusához, egyfajta égi, vagyis inkább pokolbéli jelként is értelmezhető.


Mikszáth a könyvben egyáltalán nem ad magyarázatot Kaszperek váratlan halálára. Ebben a kérdésben a babonás felfogást hagyja érvényesülni, mintha valóban Isten büntette volna meg a borkereskedőt a hamis eskü miatt. Nála Kaszperekné sincs jelen a tárgyaláson, ellentétben a filmmel, ahol tanúvallomást tesz, sőt maga a mérgezés is látható, de erre csak utólag jön rá a néző. Mikszáth tehát a halálesetet nem magyarázza, csupán a kísértet-ügyet, míg Bán Róbert filmje mindkettőre elfogadható és a történet logikájának megfelelő magyarázatot ad. A kétféle szemléletmódból következik, hogy Mikszáthnál Kaszperek valóban bűnös Csernyiczky pénzes hordójának ellopásában, Bán filmjében azonban ez egyáltalán nem egyértelmű. A regényben Strang és Csernyiczky csak az elfogás pillanatában kerülnek szembe egymással, a filmben viszont útjaik már akkor keresztezik egymást, amikor találkoznak egy fogadóban, ahol Csernyiczky királyi biztosnak adta ki magát. A film a menekülni próbáló Csernyiczky és Kaszperekné elfogásával ér véget, míg a regényben Mikszáth megírta Csernyiczky lefejeztetését is, de függőben hagyta Jablonszka Mária sorsát. Csupán sejteti, hogy a szépasszony esetleg valóban a király ágyasa lett. Bán elhagyta ezt a befejezést, mert nála már hamarabb egyértelművé válik, hogy a kísértet Csernyiczkyvel azonos. Az apróbb változtatások közé tartozik, hogy a filmből kimaradt a szepesi kormányzó, Kozanovich Felicián figurája: a regényben ő az, aki rálő a halottégetés után a háztetőn megjelenő kísértetre, és ő kéri Kaszperekné lefejeztetését is a királytól. (Bán alkotásában Strang lő a kísértetre, és Lubomirszky kéri Jablonszka Mária lefejeztetését.) A filmben Csernyiczky háza nem Varsóban van, hanem Tarnówban. Bánnál Csernyiczky gyújtja fel Kaszperek házát, miután Mária asszonynak hűlt helyét találja. Mikszáthnál viszont a lublói elöljárók parancsára munkások százai tüntetik el a föld színéről az épületet, mire a bosszúszomjas kísértet az éj leple alatt két helyen felgyújtja a várost. 


Így látták ők
„Jó szolgálatot tölt be ez a film a közönség szórakoztatása érdekében, s már ezzel segít a fokozottabb érdeklődést felkelteni általában a mai magyar filmművészet iránt. […] A rendezés munkája kidolgozott, szabályos tempóvételű, nem fordít hátat a mesei követelményeknek, legjobb pillanatait a kísértet megjelenései, a nyomában kitörő emberi reakciók, valamint Strang működése adják. Igaz, nem ártana néhol kis tempógyorsítás, kiváltképp a díszletben játszódó párbeszédes jeleneteknél, valamivel több ötlet és humor, hogy a »kísérteties« kacagás ne csak kitörjön, hanem mindvégig benne is bujkáljon a filmben. Mindez azonban nem csökkentheti egy mostanában annyira hiányzó új szórakoztató magyar film fogadtatása feletti örömünket.”
(Sas György: „Kísértet, cirkusz, végzet”. In: Film, Színház, Muzsika 1976/46, 5. o.)


„Bán Róbert nemcsak a hagyományos moziműfajokat vállalja tisztán, hanem ami ezzel egyet jelent, a mesét is. Mikszáthnál azután igazán van mese elegendő. A Kísértet Lublón mindössze 88 oldal az Olcsó Könyvtár régi kiadásának kis formátumú könyvében, de ha valaki hatrészes tévésorozatot akart volna csinálni belőle, arra is elegendő, mozgalmas matériát talált volna a könyvben. Ezért volt jó, hogy a rendező rátalált Mikszáthra. S azt is javára kell írni, hogy felfedezte Strang urat. A derék detektívről a regény közepe táján tétetik említés először, de személyesen csak az utolsó tíz lapon lép elénk. Igaz, akkor ő fogja el a bűnöst, bár azt nem tudja róla, hogy kísértet, csak azt, hogy pénzhamisító. A filmben ezzel szemben Garas Dezső fanyar bölcselkedéssel, de lángoló ügyszeretettel megelevenített Strang ura már a főcím előtt megjelenik, és vele együtt nyomozhatunk a hamis pénzt osztogató kísértet után, a diadalmas elfogatásig. Ezzel a film számára igen alkalmassá lett a történet, mert felvállalta a kriminek azt az alaptípusát, amelyben a néző nagyjából annyit – vagy csak valamivel többet tud, mint a filmbeli nyomozó, akinek így szívesen szegődik társául.”
(Bernáth László: „Egy »egyszerű« műfaj kellékei”. In: Filmkultúra 1976/6, 14–16. o.)


„A tempósan, mindig érdekesen, különösebb művészi mesterkedések nélkül elkészült film igazolja Bán Róbert forgatókönyvírói és rendezői elképzelését. Szép és szórakoztató munka ez, ha úgy tetszik, »művészfilm«, de egyben mozi is, a jófajtából. Talán ha több a humor, gazdagodott volna a szörnyű kísértethistória, s a bűnügyi izgalom sem vallotta volna kárát. […] A történetet Somló Tamás szépen, mutatósan fényképezte. Tájat, várost, enteriőrt éppúgy, mint a sok-sok szép női arcot, a Bordán Irénét, Bánfalvy Ágnesét, Nagy Rékáét, Ronyecz Máriáét. Kaszperek-Csernyiczky kettős szerepében Cserhalmi György kellően férfias és kísérteties tudott lenni, másra alkalma alig volt. A késő barokk, igen felvilágosult Maigret-t Garas Dezső elevenítette meg, ha kellett, ijesztően, ha lehetett, mulatságosan. Tökéletesen szolgálva a rászabott alakot – és a rászabott történetet.”
(Thurzó Gábor: „Kísértet Lublón”. In: Filmvilág 1976/22, 4–6. o.)


Kísértet Lublón (1976) – magyar kalandfilm. Mikszáth Kálmán azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Bán Róbert. Párbeszédek: Molnár Gál Péter. Dramaturg: Katona Ferenc. Operatőr: Somló Tamás. Zene: Petrovics Emil. Díszlet: Romvári József. Jelmez: Kemenes Fanni. Vágó: Kerényi Gabi. Hangmérnök: Kovács György. Gyártásvezető: Onódy György. Főszereplők: Csehalmi György (Kaszperek Mihály / Csernyiczky Mihály), Bordán Irén (Jablonszka Mária, Kaszperek felesége), Garas Dezső (Strang inspektor), Kállai Ferenc (II. Ágost király), Márkus László (Lubomirszky Tivadar sztaroszta), Ráday Imre (Pawlovszky Kristóf), Bánfalvy Ági (Annuska, Kaszperekné cselédje), Nagy Réka (Katharina, Csernyiczky felesége), Pásztor Erzsi (Pirityi Panna), Kovács János (Nowogradszky Péter rendőrfőnök), Kenderesi Tibor (Fajor János pincemester), Ronyecz Mária (Hanna fejedelemasszony).

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm javított és bővített változata. A bővítéshez különösen hasznos infókkal szolgált a Filmszem 1976/11, a Film, Színház, Muzsika 1967/10 és 1976/16, valamint a Pegazus I/7 száma, továbbá Ráth-Végh István Magyar kuriózumok (Budapest, 1955, Ifjúsági) és Ungvári Tamás Az emlékezés enciklopédiája (Budapest, 2010, Scolar) című kötete.]

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?




2017. december 1., péntek

KABARÉ

„Mit ér az este, ha szobádban ülsz,
S a szíved senkié,
Kint vár egy csók, s egy pohár bor,
Az élet egy kabaré!” 

Az 1972-ben bemutatott Kabaré különleges helyet foglal el a zenés filmek történetében. Ez volt az egyik első olyan hollywoodi musical, amely egyértelműen a felnőtt közönséghez szólt, mivel erős politikai és szexuális töltettel rendelkezett. Papírforma szerint az azonos című színpadi musical (1966) filmváltozatáról van szó, amely viszont John Van Druten I Am a Camera (Kamera vagyok, 1951) című színdarabja nyomán született, ami Christopher Isherwood novellagyűjteménye, az Isten veled, Berlin (Goodbye to Berlin, 1939) történetein alapult. A Kabaré két forgatókönyvírója, Jay Allen és Hugh Wheeler mindhárom alapművet forrásként használta, ugyanis bizonyos figurák és cselekményfordulatok a musicalben nem szerepeltek. A Broadway-szakértőnek számító producer, Cy Feuer ragaszkodott ahhoz, hogy Bob Fosse rendezze a filmet, noha a gyártó cég ezt eleinte kifejezetten ellenezte, mivel a direktor előző filmje, az Édes Charity (1969) nagyot bukott. Feuer kívánsága volt az is, hogy a színpadi változat konferansziéja, Joel Grey a filmváltozatban is eljátszhassa ezt a szerepet, és ő kardoskodott amellett is, hogy Liza Minnelli kapja a főszerepet, amelyről a színpadi változat esetében lecsúszott. Fosse koncepciója az volt, hogy a Kit Kat Klub legyen az igazi főszereplő, ezért egyetlen kivétellel kihagyták az eredeti musical összes olyan dalát, amely nem a klubban hangzik el, illetve nem Sally vagy a konferanszié énekli. A John Kander – Fred Ebb szerzőpáros két új dalt írt a filmhez Mein Herr és Money, Money címmel, melyeket a film sikere után az újabb színpadi előadások dalai közé is beillesztettek. A filmben hallható egy harmadik szerzemény is, amely nem az eredeti musicalből származik: ez a Maybe This Time, melyet Liza Minnelli már 1964-ben lemezre énekelt. A Kabaré világszerte nagy sikert aratott, rangos szakmai díjakat nyert, például három Golden Globe-ot és nyolc Oscart. Magyarországon 1974. február 28-án mutatták be. Kritikái alapvetően jók voltak, ámbár elhangzottak olyan vélemények, hogy korábrázolása felszínes és „hollywoodias”, illetve akadt olyan ítész is, aki hiányolta, hogy a korabeli Berlinben erősnek mondható baloldal a filmben nincs kellő súllyal jelen. 


A történet 
1931-et írunk. A berlini Kit Kat Klub sztárja egy fiatal amerikai énekesnő, Sally Bowles, aki Fräulein Schneider panziójában bérel szobát. Itt kap szállást egy angol diák, Brian Roberts is, aki nyelvórákat ad, hogy fedezze egyetemi tanulmányai költségeit, közben írói babérokra is vágyik. A nagy karrierről ábrándozó Sally kiveti a hálóját Brianre, ám kudarcot vall nála. A fiú ugyanis meleg, saját bevallása szerint mindössze három lánnyal próbált szexuális kapcsolatot létesíteni, de mindegyik próbálkozása kudarcba fulladt. (A magyar szinkronban ezzel kapcsolatban dramaturgiai hibára figyelhetünk fel. A magyar változatban Brian azt mondja, hogy egyetlen lánnyal feküdt le három alkalommal, aztán később, a Sallyval való együttlét során az eredeti angol szövegnek megfelelően három lányt emlegetnek.) A fiatalok ennek ellenére összebarátkoznak, és Brian szemtanúja, sőt részese lesz Sally bohém életvitelének, a mulatóban elért sikereinek. Együtt tesznek eleget egy dúsgazdag playboy, a jóképű Maximilian von Heune báró meghívásainak is, aki mindkettőjüket ajándékokkal halmozza el, sőt el is csábítja őket. Utána azonban továbbáll, új szórakozások, új partnerek után néz. Közben Brian két tanítványa, a selyemfiú Fritz és a gazdag zsidó lány, Natalia között igaz szerelem bontakozik ki, amely az erősödő antiszemita légkörben is beteljesül. Sally és Brian is összejönnek, és a bohókás énekesnő örömmel állapítja meg, hogy valószínűleg ama három lány tehet arról, hogy Brian eddig melegnek hitte magát. Sally megtudja, hogy terhes, de az apa személyében bizonytalan, akár Maximilian is lehet. Brian ennek ellenére felajánlja, hogy feleségül veszi Sallyt, és magával viszi Cambridge-be. A lány bizonytalan a fiú érzelmeiben és abban, hogy ő maga mennyire lenne alkalmas anyának. Anélkül hogy szólna Briannek, elveteti a gyereket… 


A musical 
Sandy Wilson (Alexander Galbraith Wilson) angol zeneszerző és szövegíró leghíresebb musicalje, az 1953-ban bemutatott The Boy Friend után John Van Druten két évvel korábbi színdarabja, az I Am a Camera megzenésítésével kezdett foglalkozni. A színmű alapjául Christopher Isherwood 1939-es novellagyűjteménye, az Isten veled, Berlin szolgált. Wilson már megírta a szövegkönyvet és a dalok nagyobb részét, amikor tudomást szerzett arról, hogy David Black producer megszerezte a Van Druten-darab és az Isherwood-kötet adaptálásának jogait, sőt Harold Prince színházi rendező már foglalkozik is a Kabaré címmel tervezett musical színrevitelének előkészítésével. Prince Joe Masteroffot kérte fel a szövegkönyv megírására. Miután értesültek arról, hogy Wilson ugyanezen a projekten dolgozik, haladéktalanul kapcsolatba léptek vele. A konzultációt követően arra a megállapításra jutottak, hogy Wilsonnak sajnos nem sikerült megragadnia a korai 1930-as évek Berlinjének hangulatát, ezért Prince John Kanderrel és Fred Ebb-bel állapodott meg a betétdalok megírásáról. A szerzőpáros rajongott Kurt Weill (1900–1950) zenéjéért, és az ő stílusában akart komponálni. Weill özvegye, Lotte Lenya az Egyesült Államokban élt. Megmutatta a szerzőknek Weill néhány nem ismert szerzeményét is, beszélt nekik a harmincas évek Berlinjéről, és később a musicalben elvállalta Fräulein Schneider szerepét. Ebb és Kander állítólag a Willkommen című bevezető dalt írta meg elsőként. Az alkotók kezdeti elképzelése az volt, hogy a darabot egy zenés prológus vezeti be, amely a korabeli berlini hangulatot idézi fel különböző nézőpontokból. A betétdalok elosztása közben jöttek rá arra, hogy a Kabaré egyfajta átmenetet képviselhetne a zenés darab és a musical között. A kétféle műfaj között az a különbség, hogy a zenés darabokban a betétdalok zeneileg általában függetlenek egymástól, a mondanivalót inkább megerősítő, mintsem magukban hordozó dramaturgiai funkciójuk van (vagyis az adott mű lényege a dalok nélkül is érthető lenne), és a hangsúly megmarad a prózai részeken. A musicalekben viszont nincsenek vagy nem fontosak a prózai betétek, a cselekmény és a mondanivaló a dalok által bontakozik ki, ezért azok zeneileg is egymásra épülnek, fő témáik és visszatérő motívumaik vannak. 


A Kabaré abban jelentette az átmenetet, hogy bár a prózai részek dominálnak benne, a dalok mégis komoly dramaturgiai szerepet kaptak, nélkülük a mondanivaló nem érvényesülne maradéktalanul. Az adaptáció során néhány fontos dramaturgiai változtatásra is sor került. A férfi főszereplő egy amerikai író, Clifford Bradshaw lett (a Van Druten-darab főszereplője maga Christopher Isherwood), aki angolnyelv-tanításból él; az antiszemita szállásadónő, Fräulein Schneider pedig toleráns vénkisasszonnyá változott, akinek a zsidó zöldséges, Herr Schultz csapja a szelet. Kihagyták a történetből Clifford két tanítványát, bekerült viszont két új figura. Az egyik egy prostituált, egy bizonyos Fräulein Kost, aki szintén Fräulein Schneidernél bérel szobát, akárcsak Sally Bowles, a hősnő és Clifford. A másik új figura – és egyben a panzió lakója is – Ernst Ludwig, egy német férfi, aki barátságot köt Clifforddal, ám később kiderül róla, hogy náci. Az amerikai színházi életben nem számít ritkaságnak, hogy a Broadwayre szánt darabokat előzetesen más nagyvárosokban „tesztelik”, és az ottani közönség reakciói alapján születik meg az a végleges verzió, amely aztán a kifinomult ízlésű New York-i közönség elé kerül. A Kabaré előbemutatója Bostonban volt. Az utolsó próbák egyikén Jerome Robbins, a nagy tekintélyű koreográfus azt javasolta, hogy mellőzni kéne azokat a dalokat, melyek nem a Kit Kat Klubban hangzanak el, Harold Prince-nek viszont nem tetszett ez az ötlet. A bostoni előadáson Jill Haworth lépett színpadra Sally Bowles szerepében. A hősnő ekkor még szőke volt, és fehér ruhát viselt, a kritikusok szerint azonban ez a külső inkább egy szalagavató bálhoz illett, és nem egy félvilági mulatóhelyhez az 1930-as évek Berlinjében. A vélemények hatására Sally a Broadway-előadásokon már barna hajú volt. Akkoriban szokatlannak és újszerűnek számított az a rendezői koncepció, hogy az érkező közönség úgy foglalta el a helyét, hogy a függönyt már felhúzták, és a színpadon egy hatalmas tükör volt, amely a nézőteret tükrözte vissza. (A tükörmotívumot a filmváltozat is felhasználta a történet elején és végén.) Nem volt nyitány sem: a kezdőszámot dobpergés és az összecsapódó cintányér hangja vezette be. A közönséget eleinte zavarta a prózai részek és a betétdalok váltakozása, de a cselekmény előrehaladtával elfogadták ezt a művészi megoldást. 


Az amerikai és az angol színpadi változatok 
A Kabaré Broadway-ősbemutatója 1966. november 20-án volt a Broadhurst Theatre-ben, ahonnan az előadás előbb az Imperial Theatre-be, majd a Broadway Theatre-be került át. 1165 alkalommal adták elő, utoljára 1969. szeptember 6-án gördült fel a függöny. Az előadást Harold Prince rendezte, a koreográfiát Ron Field készítette. Főszereplők: Jill Haworth (Sally), Bert Convy (Cliff), Lotte Lenya (Fräulein Schneider), Jack Gilford (Herr Schultz), Joel Grey (konferanszié), Edward Winter (Ernst) és Peg Murray (Fräulein Kost). A közel három év alatt, míg a darab műsoron volt, természetesen történtek színészcserék: Sally szerepét előbb Anita Gillette, később Melissa Hart vette át, Cliffet Ken Kercheval és Larry Kert is játszotta, míg a konferanszié szerepében Martin Ross váltotta Joel Grey-t. A londoni West Enden 1968. február 28-án tartották a premiert. Sally szerepében Judi Dench lépett színpadra, további szereplők: Kevin Colson (Cliff), Barry Dennen (konferanszié), Lila Kedrova (Fräulein Schneider) és Peter Sallis (Herr Schultz). A darab 336 előadást élt meg. Londonban 1986-ban vették elő újra, a Strand Theatre (a mai Novello Theatre) mutatta be Gillian Lynne rendezésében és koreográfiájával. 1987-ben a Broadwayn is új bemutatót tartottak a Kabaréból. A rendezést ismét Harold Prince vállalta, és újra Ron Field koreografált. Az első előadást 1987. október 22-én tartották az Imperial Theatre-ben, ahonnan a Minskoff Theatre-be került át a darab. Összesen 261-szer adták elő. Kuriózum, hogy az eredeti Broadway-előadás és a filmváltozat konferansziéja, Joel Grey újra elvállalta a szerepet. Partnerei: Alyson Reed (Sally), Gregg Edelman (Cliff), Regina Resnik (Fräulein Schneider), Werner Klemperer (Herr Schultz) és David Staller (Ernst Ludwig). Újításként Cliff repertoárjába bekerült egy új dal, a Don't Go


A magyar előadások 
A Kabaré szövegkönyvét elsőként Szinetár Miklós, dalszövegeit G. Dénes György fordította le magyarra. Egészen a kilencvenes évekig mindegyik magyar színházi előadás ezeken a fordításokon alapult. A legelső bemutatót 1976. április 17-én tartották a budapesti Ódry Színpadon, a Színház- és Filmművészeti Főiskola játszóhelyén. Szinetár Miklós végzős osztályának vizsgaelőadásáról van szó, a darabot Szinetár mint osztályvezető tanár rendezte. Fontosabb szereplők: Vándor Éva (Sally Bowles), Cseke Péter (konferanszié), Mihályi Győző (Clifford Bradshaw), Rupnik Károly (Ernst Ludwig), Fehér Ildikó (Fräulein Schneider), Dunai Tamás (Herr Schultz) és Bánfalvy Ágnes (Fräulein Kost). Az első nagyszínházi előadás hol másutt is lehetett volna, mint a Fővárosi Operettszínházban? A premier időpontja: 1977. április 1., az előadást újfent Szinetár rendezte, ekkor éppen mint vendég. (Korábban volt már az intézmény főrendezője, sőt később az igazgatója is.) Fontosabb szereplők: Galambos Erzsi (Sally Bowles), Németh Sándor (konferanszié), Kertész Péter (Cliff), Halász Aranka (Fräulein Schneider), Feleki Kamill (Herr Schultz), Harsányi Frigyes (Ernst Ludwig), Kovács Zsuzsa (Fräulein Kost), Csongrádi Kata (Lolo), Udvarias Katalin (Lulu). A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Sas György többek között így írt az előadásról: „Sokan látták a Kabarét filmen, tehát önkéntelenül is sok lesz az összehasonlítgatás. Lehetnek olyanok, akik a filmen démonikusabbnak találták a fasiszta métely bemutatását. Ez a Kabaré azonban itt öntörvényű színpadi mutatvány. És Szinetár ennek a lehetőségeivel hatásosan gazdálkodott.” Sas György főleg Németh, Galambos, Feleki és Harsányi alakítását tartotta különösen kiemelkedőnek. 


A Kabaré első vidéki előadására is még 1977-ben sor került: a kecskeméti Katona József Színház december 16-án kezdte játszani, Szurdi Miklós rendezésében, Andorai Péter (konferanszié), Monyók Ildikó (Sally) és Hidvégi Miklós (Cliff) főszereplésével. Terjedelmi okokból nem térnék ki valamennyi magyar előadásra, csak néhány érdekességet említenék még. Cseke Péter az Ódry Színpad után a Debreceni Csokonai Színházban is eljátszotta a konferansziét, felváltva Heller Tamással (premier: 1978. január 21.). Ugyanezen előadás szereposztási kuriózuma, hogy Kállai Bori Máriáss Melindával felváltva Sallyt, Kókai Gabriellával felváltva pedig Fräulein Kostot is megszemélyesítette. Máriáss Melinda 1980-ban játszotta el újra Sallyt, ezúttal a Szegedi Nemzeti Színház előadásában. (A későbbi színpadi változatokban is előfordult olykor, hogy egy-egy színész váltott szereposztásban két szerepet is játszott a darabban, illetve több színésznőnek is megadatott a lehetőség, hogy Sallyt kétszer is megformálhatta.) 1984-ben újra az Ódry Színpadon mutatták be a darabot, ezúttal Szirtes Tamás rendezésében, végzős növendékei főszereplésével: Götz Anna (Sally), Lippai László (konferanszié), Pusztaszeri Kornél (Clifford), Ráckevei Anna (Fräulein Schneider), Várnagy Zoltán (Herr Schultz), Jakab Tamás (Ernst Ludwig) és Varga Mária (Fräulein Kost). A Színházi Adattár szerint Szirtes még Szinetár és G. Dénes fordítását használta, ugyanakkor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház 1991-ben már Szirtes és Blum Tamás fordítása alapján állította színpadra a Kabarét. Az elmúlt évtizedekben Sally Bowles szerepét olyan remek hazai színésznők is eljátszották, mint például Csákányi Eszter, Hegyi Barbara, Básti Juli és Gryllus Dorka. 


A rendező 
Bob Fosse amerikai táncos, koreográfus, színész, forgatókönyvíró és rendező 1927. június 23-án született Chicagóban. Teljes neve: Robert Louis Fosse. Édesapja a norvég származású Cyril K. Fosse, édesanyja, Sara Alice Stanton ír felmenőkkel büszkélkedhetett. Bobnak négy idősebb és egy fiatalabb testvére volt. Karrierjét táncosként kezdte: társult egy fiatal kollégájával, Charles Grass-szal, és The Riff Brothers néven léptek fel Chicago színházaiban. Miután besorozták a hadseregbe, Fosse bekerült a Tough Situation varietécsoportba, amely végigturnézta a csendes-óceáni katonai és haditengerészeti bázisokat. Leszerelése után New Yorkba ment azzal az eltökélt szándékkal, hogy ő lesz az új Fred Astaire. Persze nem egyszerű másolat akart lenni, hanem elődje munkásságából inspirációt merítve akarta kialakítani a maga egyéni stílusát. Astaire-hez hasonlóan szívesen használt koreográfiáiban különféle kellékeket (cilinder, sétapálca, székek), és kidolgozta azt a mozgásformát, melyet azóta „Fosse-amőbá”-nak neveznek. 1947-ben feleségül vette állandó táncpartnerét, Mary Ann Nilest, akivel show-műsorokban lépett fel. 1951-ben az álompár elvált. Fosse a következő évben újra megnősült: szíve választottja ismét egy táncosnő volt, Joan McCracken. 1953-ban az MGM-hez szerződött, és még abban az évben három zenés filmben is szerepet kapott, ámbár filmszínészi pályafutása rövid volt, és nem is igazán jelentős. 1954-ben mutatkozott be koreográfusként a The Pajama Game című színpadi musicallel. A darabot három évadon át játszották, összesen 1063 előadást ért meg. A következő évben a Damn Yankees közel hasonló szériát produkált. E musical próbái közben ismerkedett meg Fosse egy tehetséges fiatal táncosnővel, Gwen Verdonnal. Egymásba szerettek, és 1960-ban összeházasodtak. (Fosse még 1959-ben elvált második feleségétől.) Ugyanabban az évben mutatták be a Broadwayn a Redhead című musicalt, melynek Fosse már nemcsak a koreográfusa volt, hanem a rendezője is. A női főszerepet természetesen Gwen játszotta. Az előadást hét kategóriában jelölték a legrangosabb amerikai színházi díjra, a Tonyra, és csak egyetlenegyben (legjobb karmester) nem nyert. 


1966-ban szintén a Broadwayn láthatta a közönség az Édes Charity című musicalt, amely Federico Fellini emlékezetes alkotása, az Oscar-díjas Cabiria éjszakái (1957) alapján született. Az aranyszívű utcalányt, Charityt ki más játszotta volna, mint Gwen, a három évvel későbbi filmváltozatban viszont Shirley MacLaine formálta meg. Verdon ugyanis nem volt eléggé nagy sztár a filmvilágban, ezért nem kapta meg a filmváltozat főszerepét. Állítólag ő javasolta maga helyett MacLaine-t, sőt a felkészülésben is segített neki. A húszmillió dolláros költségvetésből forgatott film csak nyolcmilliót hozott a konyhára, és ez kis híján csődbe juttatta a Universalt. Úgy nézett ki, hogy Fosse filmrendezői karrierjének mindjárt az első opusz után be is fellegzett, de némi huzavona után végül mégis rábízták a nagy sikerű musical, a Kabaré (1972) filmváltozatának elkészítését is. A költségvetés alig volt több, mint kétmillió dollár, a bevétel viszont a 48 milliót is meghaladta. Ráadásul a szakmai elismerések sem maradtak el: a Kabaré egyebek mellett nyolc Oscar-díjat nyert (ámbár a legjobb filmért járót nem kapta meg), a főszerepet alakító Liza Minnelliből pedig szupersztárt csinált – teljesen megérdemelten. Fosse még abban az évben egy televíziós show-műsort is rendezett Minnellivel: az est címe, a Liza with a Z utalás arra, hogy a hiedelmekkel ellentétben a művésznő keresztneve Liza, és nem Lisa. Az 1974-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt Fosse harmadik mozifilmje, a Lenny, amely a hírhedten szabad szájú komikus, a negyvenéves korában elhunyt Lenny Bruce életének krónikája. A címszerepet Dustin Hoffman alakította, feleségét Valerie Perrine formálta meg. Fosse a következő évben a Chicago című musicalt rendezte meg a Broadwayn. A női főszerepet, Roxie Hartot – na, kire gondolnál, kedves olvasó? – Gwen Verdon játszotta. Amikor a művésznőt egy sérülés miatt soron kívül műteni kellett, és a darabot a lanyhuló érdeklődés miatt le akarták venni a műsorról, Minnelli felajánlotta, hogy helyettesíti Verdont, akit barátnőjének tekintett. Beugrásának köszönhetően a Chicago visszahódította a nézőket. Fosse, Kander és Ebb megdöbbentek azon, hogy Liza szupersztárként is vállalta a beugrást, sőt ragaszkodott ahhoz, hogy ne kapjon semmilyen külön reklámot. Minnelli elmagyarázta nekik, hogy részéről ez csupán egy baráti szívesség azoknak, akik hozzásegítették őt a Kabaré által elért világhírnévhez, és egyébként sem akarná Verdont végleg kiszorítani a szerepből. 


Az 1980-as cannes-i filmfesztivál fő díját, az Arany Pálmát kapta meg Fosse negyedik mozifilmje, a Mindhalálig zene (1979), megosztva Kuroszava Árnyéklovas című alkotásával. A történet főszereplőjét, Joe Gideont (Roy Scheider alakítja) Fosse lényegében saját magáról mintázta. Gideon a Broadway ünnepelt kedvence, aki megállás nélkül pörög, örökösen dolgozik, hiszen nincs megállás, a trónkövetelők ott lihegnek a sarkában. Szervezete viszont nem bírja a megfeszített munkát és az állandó dohányzást, és szerettei hiába próbálják visszarántani a szakadék széléről. Gideon infarktust kap, de még a halálos ágyán is egy látványos show köti le minden gondolatát. Scheider alakítása mellett a film nagy meglepetése Jessica Lange volt, akit a King Kong (1976) bukása után gyakorlatilag leírtak a szakmában, ebben a mellékszerepben azonban hirtelen felfigyeltek rá, és kezdetét vette sikerekben gazdag karrierje. Említsük meg azt is, hogy Gideon lányát az akkor tizenhárom éves Erzsebet Foldi játszotta, aki a következő évben megpályázta A kék lagúna női főszerepét: miután nem őt választották, hátat fordított a filmszakmának. Az utolsó Fosse-opusz, az Egy aktmodell halála (1983) szintén egy tragikus életút története, akárcsak a Lenny: mindkét film a szórakoztatóipar árnyoldalait mutatja be. A címbéli aktmodell, Dorothy Stratten (1960–1980) névtelen senkiből lett a Playboy egyik sztárja, aki megindult a hírnév felé vezető úton, álmai megvalósulása felé. Filmszerepeket kapott, s a neves rendező, Peter Bogdanovich szívét is meghódította. Dorothy férje, egy kisstílű strici azonban nem akart válni, inkább agyonlőtte feleségét, utána bántalmazta és megerőszakolta a holttestet, végül magával is végzett. Dorothyt a nálánál egy évvel fiatalabb Mariel Hemingway játszotta, Snidert, a férjet az akkor még alig ismert Eric Roberts. Bár az Egy aktmodell halála szakmai fogadtatása nem volt rossz, a közönséget nem igazán érdekelte a drámai történet, talán azért sem, mert 1981-ben egy tévéfilmben már feldolgozták az esetet. 1986-ban a Broadwayn mutatták be Fosse új rendezését, a Big Dealt, amelyet öt Tony-díjra jelöltek (a legjobb koreográfiáért járót meg is kapta), 69 előadás után mégis le kellett venni a műsorról. A direktort több játékfilm terve is foglalkoztatta, például a Chicago és a Big Deal filmváltozata, de ezeket már nem tudta megvalósítani. 1987. szeptember 23-án szívrohamban halt meg egy washingtoni kórházban: egy közeli színház épp az Édes Charity felújítására készült. Bob Fosse hatvan évet élt. 


ÍGY KÉSZÜLT A FILM 
A filmjogok 
A színpadi sikert követően hamar felmerült a Kabaré megfilmesítésének gondolata. A jogokat 1968-ban szerezte meg a Cinerama Releasing 2 100 000 dollárért plusz százalékos részesedésért. A cég nagy reményeket fűzött a projekthez, mely a Cinerama első musicalje lett volna. A forgatást 1969-ben akarták elkezdeni. 1969 februárjában a Hollywood Reporterben viszont az a hír jelent meg, hogy a Cinerama elnöke, William R. Forman különféle jogi nehézségek miatt visszalépett a szerződéstől, noha addigra már társproducert is talált a Kabaré elkészítéséhez. Masteroff, Kander és Ebb márciusban szerződésszegés miatt beperelte a Cineramát, ám ügyük különösebb médiavisszhang nélkül megegyezéssel lezárult. Közben a zenei jogokat a Beckerman–Wizan Productions vásárolta meg, és még májusban csekély másfél millió dollárért tovább is adta az Allied Artists Picturesnek és a Haven Industriesnak. Az Allied Artists állítólag korábban még sose fizetett jogokért ekkora összeget. 1970-ben bejelentették, hogy ötmillió dollárt szánnak a film elkészítésére. Az Allied Artists vezetősége üzleti okokból úgy döntött, hogy megvásárolja a Haven Industries részesedését a projektből, és inkább az ABC Picturesszel társul, amely forgalmazási szempontból előnyösebb partnernek tűnt. Az ABC igazgatója, Martin Baum felkérte a négyszeres Oscar-jelölt zeneszerzőt és Broadway-szakembert, Cy Feuert, hogy producerként irányítsa a Kabaré filmváltozatának elkészítését. Az Allied Artists Billy Wildert, Joseph L. Mankiewiczet vagy Gene Kellyt akarta megnyerni a rendezésre, Cy Feuer viszont Bob Fossét javasolta. A cég egyáltalán nem értett egyet a javaslattal, Feuer azonban meggyőzte az illetékeseket Fosse tehetségéről: azt mondta nekik, a Kabaré az a film, amelyben a táncjelenetek és a betétdalok hatásossága döntő fontosságú, és az ilyesmiben Fosse verhetetlen a szakmában. Az Allied Artists végül beleegyezett a direktor szerződtetésébe. 


A forgatókönyv 
A forgatókönyvet Jay Presson Allen írta, aki egyike volt Hollywood kevés női forgatókönyvírójának. Pályája során olyan mesterekkel is dolgozott, mint Alfred Hitchcock (Marnie, 1964) és George Cukor (Utazások a nénikémmel, 1972). A Kabaré esetében az alapot a színpadi musical szövegkönyve jelentette, ugyanakkor Allen arra törekedett, hogy a film ne úgy hasson majd, mint egy lefilmezett színházi előadás. Ebben maximálisan egyetértettek vele az Allied Artists illetékesei, akik nem akarták, hogy a férfi főszereplő a filmben is homoszexuális legyen, és azt szorgalmazták, hogy az írónő az eredeti Isherwood-kötetet is vegye figyelembe. Abban viszont a történet nem lineárisan bontakozik ki, hiszen novellákról van szó, ezért Allenre hárult a feladat, hogy a sztorit filmszerűen felépítse. A két főszerepre az amerikai Liza Minnellit és az angol Michael Yorkot szerződtették, így miattuk meg kellett cserélni a két főszereplő nemzetiségét: a darabban Sally az angol és Clifford az amerikai, a filmben fordított a helyzet. Változott a férfi főszereplő neve és szexuális irányultsága is: a homoszexuális Clifford Bradshaw-ból a biszexuális Brian Roberts lett. Sally figurája szintén feltűnő átalakuláson ment át: a filmben egyértelműen jó énekesnőként és vérbeli színpadi előadóművészként látjuk, míg a színpadi változatban sokkal kevésbé volt egyértelmű a tehetsége. Fossénak nem tetszett Allen forgatókönyve, és ragaszkodott ahhoz, hogy azt Hugh Wheeler átdolgozza. Allen barátságot ápolt Wheelerrel, ezért nem ellenezte a bevonását a munkába, már csak azért sem, mert ígéretet kapott arra, hogy a film főcímén Wheelert csupán konzultánsként tüntetik fel, és Allen megmaradhat egyedüli forgatókönyvírónak. (Viszont Wheeler neve megelőzi az övét a stáblistán.) Az írónő szerint a végleges szkriptből szinte teljesen elveszett az általa írt eredeti forgatókönyv humora, és úgy látta, Fosse egyáltalán nem akarta, hogy Sally legyen az abszolút főszereplő. Ebben tulajdonképpen nem is tévedett, mert a direktor magára a Kit Kat Klubra akart fókuszálni, amelyet az 1930-as évek Németországa, a német dekadencia metaforájaként értelmezett. A filmváltozatból kimaradt Herr Schultz figurája, helyette Sally, Brian és Maximilian szerelmi háromszöge került a történetbe. Natalia és Fritz az eredeti Isherwood-regényben nem is találkoztak, románcuk a musicalben nem szerepelt, azt a Van Druten-darabból emelték át a filmbe. 


A betétdalok 
A musical betétdalait alaposan megrostálták a film számára. Bob Fosse „a kevesebb a több” elve alapján ugyanis úgy gondolta, ha kevesebb betétdalt használ, azokkal a kellő helyen nagyobb drámai hatást ér el, mint ha átvenné az összest. Másik fontos szempontja az volt, hogy a zenét illetően a Kit Kat Klub álljon a cselekmény középpontjában, ezért egy kivételével elhagyta az összes olyan betétdalt, amely nem a klubban hangzik el, illetve nem Sally vagy a konferanszié énekli. Az egyetlen kivételt a náci fiatalember által énekelt Tomorrow Belongs to Me jelenti. Egy vidéki sörözőben halljuk ezt a dalt. Amikor a fiú belekezd, eleinte úgy érezzük, egy tiszta hang, a szebb, jobb és boldogabb jövő iránti vágy szólal meg. Aztán egyre többen csatlakoznak az énekhez, ami ily módon az összefogás erejeként hat, aztán – a rendezésnek és az operatőri munkának köszönhetően – fenyegetővé, már-már ijesztővé válik. Számomra ez a rövid jelenet a maga szimbolikusságával többet elmond a nácizmusról, mint megannyi, a témában nyakig elmerülő könyv, színdarab és film. A színpadi musical két dala, a Don't Tell Mama és a Married speciális formában kapott helyet a filmben: az előbbi Sally gramofonján instrumentális változatban szólal meg, az utóbbit pedig Fräulein Schneider zongoráján kezdik játszani, később Greta Keller németül énekli egy gramofonlemezről, Heiraten címmel. A dramaturgiai hatás érdekében azonban nemcsak elhagytak dalokat, hanem újakat is komponáltak. A már említett Don't Tell Mama helyett Sally a Mein Herrt énekli el, a The Money Songot pedig a Money, Money-ra (Sally és a konferanszié vicces duettje) cserélték. Kakukktojás a Maybe This Time, amely nem hangzott el az eredeti musicalben, de nem is a filmhez íródott. Egyes források úgy tudják, Kander és Ebb évekkel korábban Kaye Ballard számára írta, mások szerint Liza Minnellinek, aki 1964-ben és 1970-ben is lemezre énekelte. Fosse inkább egy vadonatúj dalt szeretett volna, a szerzők azonban meggyőzték, hogy használja ezt. A rendező csak akkor barátkozott meg vele, amikor eldöntötte, hogy Sally a szinte üres nézőtér előtt fogja elénekelni. Mivel a Maybe This Time nem minősült eredeti filmdalnak, ezért nem lehetett Oscarra jelölni, noha Sally talán leghatásosabb szólószámáról van szó. A film nemzetközi sikerét követően a Kabaré újabb színpadi változataiba olykor ezt a három dalt is beépítették, viszont emiatt általában elhagyták az eredeti musical bizonyos dalait. 


A stáb 
Fosse előző filmje, az Édes Charity operatőrjével, Robert L. Surteesszel szerette volna leforgatni a Kabarét is. Az Allied Artists vezetősége szerint viszont az Édes Charity művészi problémáinak egyike épp az operatőri munka volt, ezért kategorikusan elutasította a rendező kérését. A megbízást Geoffrey Unsworth brit operatőr kapta, aki Kubrick híres sci-fije, a 2001 – Űrodüsszeia (1968) óta keresettnek számított a szakmában, és a Kabaré nyolc Oscar-díjának egyikét később neki ítélték oda. Tekintettel arra, hogy a forgatás az NSZK-ban zajlott, a stábnak számos nyugatnémet szakember is tagja volt: így például a három díszlettervező, Rolf Zehetbauer, Hans Jürgen Kiebach és Herbert Strabel, akik szintén Oscart vehettek át kimagasló munkájuk elismeréseként. Német szakember volt a jelmeztervező Charlotte Flemming is, aki öt év múlva Ingmar Bergman Kígyótojás (1977) című filmjében is dolgozott, mely a húszas évek Berlinjében játszódik. 


A szereplők 
Sally Bowles szerepére szupersztárok egész sora került szóba: Shirley MacLaine, Julie Andrews, Barbra Streisand vagy akár Natalie Wood nevének hallatán nyilván senki nem csodálkozik, hiszen ők otthonosan mozogtak a musical műfajában is. Annál nagyobb meglepetést jelent, hogy Ursula Andress, Ann-Margret, Faye Dunaway, Jane Fonda, Jill Ireland, Glenda Jackson és Brenda Vaccaro szerepeltetését is fontolóra vették. Cy Feuer – Fred Ebb javaslatát is figyelembe véve – Liza Minnellit választotta, aki korábban hiába pályázott a színpadi változat főszerepére. Minnelli hallott arról, hogy a figurát valós személyről mintázták. Nagyon szeretett volna találkozni vele, ennek érdekében újsághirdetéseket is feladott, de nem járt sikerrel. Állítólag nem tudta, hogy a Sally Bowles csupán kitalált név, a figura modelljének igazi neve Jean Ross (1911–1973) volt. Meglehet, hogy Ross azért nem jelentkezett a hirdetésre, mert egyáltalán nem tetszett neki, ahogyan egykori berlini barátja, Isherwood ábrázolta őt a könyvben. A művésznő büszke volt arra, hogy annak idején színes, de nem erkölcstelen életet élt, közben tagja volt a Kommunista Pártnak, élénk és haladó szellemű politikai aktivitást fejtett ki, szemben Sallyvel, akit egyáltalán nem érdekelt a politika. Amikor először bemutatták színpadon a Kabarét, Rosst meghívták az előadásra, és az újságírók is faggatni kezdték, a művésznő azonban nem ment el megnézni a darabot, és nem volt hajlandó a témáról nyilatkozni. A film kapcsán egyik hűséges barátja, Alexander Cockburn megjegyezte, hogy Ross „gyengéd, művelt és kifejezetten szép nő” volt, nem olyan közönséges vamp, mint amilyennek Minnelli játszotta. 


Lizát egyébként maga Isherwood sem tartotta jó választásnak: szerinte Minnelli túl tehetséges volt, ellentétben Sallyvel, aki hiába szeretett volna sztár lenni, önmagán kívül senki nem találta őt ehhez elég tehetségesnek. Liza épp Cannes-ban tartózkodott, amikor értesült arról, hogy megkapta a szerepet. Azonnal belevetette magát a felkészülésbe, és kimerítően akarta tanulmányozni a harmincas évek Berlinjét. A város természetesen már egész másképp nézett ki, mint a harmincas években (hogy csak mást ne mondjak, az NDK-hoz tartozó Kelet-Berlinre, és az NSZK felségterületének számító Nyugat-Berlinre szakadt szét), ezért Liza felkereste Los Angelesben élő édesapját, Vincente Minnelli filmrendezőt, hogy tanácsokat kérjen tőle. Az apa mesélt neki a legendás Max Reinhardt színpadi rendezéseiről, megismertette lányával Bertolt Brecht drámáit és Kurt Weill zenéjét, megmutatta neki a korszak híres és jellemző képzőművészeti alkotásait, könyveket ajánlott a szépirodalom és a szakirodalom területéről, és együtt nézték meg a korszak nagy sztárjai, például Marlene Dietrich, Putty Lia és Elisabeth Bergner filmjeit. Liza rövidesen ráérzett a korhangulatra és arra, hogy miféle lány lehetett Sally. Idővel már úgy gondolta, annyira otthon van a témában, hogy az első jelmeztervekről magabiztosan kijelentette, hogy szerinte nem hitelesek, és inkább maga fogja beszerezni filmbeli ruhatárát. Fosse feleségével, Gwen Verdonnal elutazott Párizsba, és a bolhapiacokon vásárolták meg az összes szükséges darabot. A szerepre való alapos felkészülési folyamatot így summázta: „Eleinte, amikor az eredeti Isherwood-könyvet olvastam, kicsit féltem, mert ő azt írja, hogy Sally szép, kicsi, finom feje van, fekete haja, nagy szemei. Minden stimmelt, a szép kivételével, de aztán rájöttem, hogy nem ez Sally lényege. Azt hiszem, sikerült megfognom, hogy mi a lényege.” 


Nem kevesebb, mint húsz brit színésszel készítettek próbafelvételt Brian Roberts szerepére. A jelöltek között volt például David Hemmings, Malcolm McDowell, Timothy Dalton, Jeremy Irons, Leonard Whiting, Tim Curry, John McEnery, Bruce Robinson és Paul Nicholas. Fosse Michael Yorkot választotta, aki Franco Zeffirelli korai filmjeiben tűnt fel, és a Kabarét követően a hetvenes évek egyik legkeresettebb színészévé vált. Fosse döntésében szerepe lehetett annak is, hogy Michael 1970-ben már igen meggyőzően eljátszott egy biszexuális kalandort a Something for Everyone című fekete komédiában, melyben szintén vannak náci utalások, ámbár a háború után játszódik. A filmet ráadásul a Kabaré első színpadi szériájának rendezője, Harold Prince forgatta. Mindazonáltal amikor egy időre kétségessé vált, hogy York részt tud-e venni a produkcióban, Fosse állítólag próbafelvételt készített John Rubinstein amerikai színésszel is. Az eredeti színházi előadás főszereplői közül csupán a konferansziét alakító Joel Grey került be a filmváltozatba is. Grey nagy műgonddal készült a szerepre, már a Broadway-verzió kedvéért is igyekezett elsajátítani a tökéletes német kiejtést. Színpadi szerepformálásáért Tony-díjat, filmbeli alakításáért Oscar-díjat vehetett át. Színpadi színészként további sikerek is fűződnek nevéhez, filmszínészként azonban nincsen más kiugró alakítása. Érdekesség, hogy lánya, Jennifer Grey szintén egy zenés filmnek, a Dirty Dancingnek (1987) köszönhette legnagyobb sikerét. A Maximiliant alakító Helmut Griem (1932–2004) Németországban mint színpadi színész és rendező örvendett nagy tiszteletnek. A nemzetközi filmszakma számos jelentős személyisége hívta filmezni, mint például Luchino Visconti (Elátkozottak, 1969; Ludwig, 1972), Valerio Zurlini (Tatárpuszta, 1976) és Peter Fleischmann (Hamburgi betegség, 1979). 


A magyar közönség is elsősorban Derrick felügyelő állandó társaként, Harry Klein nyomozóként emlékszik a Fritz Wendelt megformáló Fritz Wepperre. Először Bernhard Wicki A híd (1959) című háborús drámájának egyik fontos szerepében terelődött rá a figyelem. Pályája kezdetétől gyakran hívták televíziós produkciókba, és a Kabaré után szinte alig játszott már mozifilmben. A kevés kivétel egyike Luc Besson első játékfilmje, az Élethalálharc (1983). Marisa Berenson a hatvanas évek egyik legkeresettebb modelljeként került a show-business világába. Luchino Visconti gyönyörűen fotografált Thomas Mann-adaptációja, a Halál Velencében (1971) egyik fontos mellékszerepében láthattuk először a filmvásznon. Noha tehetségére maga Stanley Kubrick is felfigyelt, aki a Barry Lyndon (1976) című alkotásának női főszerepére szerződtette, Marisa színészi karrierje viszonylag hamar félresiklott, és bár napjainkban is forgat, filmográfiája javát nem túl jelentős tételek alkotják. Húga, Berry Berenson – aki Anthony Perkinshez ment feleségül – a 2001. szeptember 11-i terrortámadások egyik áldozata volt: a World Trade Center ikertornyaiba csapódott repülőgépek egyikén ült. Elisabeth Neumann-Viertel (1900–1994) osztrák színésznő a nácizmus elől az Egyesült Államokba emigrált, ahol a Broadwayn és Hollywoodban egyaránt foglalkoztatták, de nem sikerült sztárrá válnia. A háború után tért vissza Németországba, 1988-ban állt utoljára a felvevőgép elé. Az epizodisták közül említsük meg a Hitlerjugend fiatalembert játszó Oliver Collignont, aki egy szabadtéri sörkertben kezdi el énekelni a Tomorrow Belongs to Me című hazafias dalt. Valójában nem ő énekelt, hanem Mark Lambert. Collignon személyében Fosse azért választott egy német statisztát, mert Lambert állítólag nem volt hajlandó e néhány perc kedvéért szőkére festetni a haját. Se Collignon, se Lambert nevét nem tüntették fel a stáblistán. Oliver a Kabaré után 1974-ben egy tévésorozatban játszott, 1975-ben pedig két nyugatnémet erotikus produkcióban is (Bűnbeesés iskola után, Mónika és a tizenhat évesek) Tordai Teri partnereként láthatta a közönség, utána eltűnt a reflektorfényből. 


A forgatás 
A Kabaré forgatása 1971 februárjában kezdődött, és júliusban ért véget. A stáb az NSZK-ban dolgozott, filmstúdióban és külső helyszíneken egyaránt. A belsők zömét a Bavaria Film grünwaldi és müncheni stúdióiban vették fel, mint például a Kit Kat Klubban játszódó jeleneteket. Fosse elképesztő tempót diktált, napi tíz-tizenkét órát dolgoztak, mert a direktor mindenkiből a maximumot akarta kihozni. Lizával különösen sokat gyakorolt. Tulajdonképpen átvette Vincente Minnelli módszereit: a felvételi szünetekben Marlene Dietrich dalait játszotta Lizának A kék angyalból (1930), hogy a színésznő a lehető legjobban ráérezzen a korhangulatra és a figurára. A közös cél valódi közösséggé kovácsolta stábot, igaz és tartós barátságok szövődtek a színészek között is. Liza Minnelli különösen Marisa Berensont érezte közel magához. Marisa bevezette új barátnőjét abba a zárt társaságba, amelyet eredeti szakmájának köszönhetően jól ismert, és ahol Minnellit nagy szeretettel fogadták mint a közeljövő új sztárját. Bennfentesek szerint Fosse a klub berendezését és megvilágítását két korabeli német képzőművész, George Grosz (1893–1959) és Otto Dix (1891–1969) műveinek figyelembevételével tervezte meg. Például a film elején látunk egy furcsa külsejű cigarettázó nőt: a beállítás egyértelműen Dix egyik híres festményét (Sylvia Von Harden újságírónő portréja) idézi. Brian megérkezését a berlini főpályaudvarra a lübecki régi pályaudvaron forgatták. A Maximilian kastélyában játszódó jeleneteket állítólag a berlini Charlottenburgban vették fel. Michael York és más stábtagok későbbi visszaemlékezései szerint azonban a Schleswig-Holsteinben található Eutin-kastélyt használták mint Max rezidenciáját. Elmondásuk szerint négy napig forgattak a kastélyban egy olyan jelenetet, amely bekerült a film eredeti, háromórás változatába, ám amikor Fosse azt rövidebbre vágta, kihagyták belőle. A megfeszített tempójú, több hónapos munka során persze előfordultak szórakoztató intermezzók is. A kevés szünnapok egyikén a stáb látogatást tett Hamburgba, ahol megtekintették az örömnegyedet is. Az egyik idősebb mellékszereplőt azonnal kiszemelte magának egy örömlány. Belekarolt, kedvesen csicsergett hozzá, és csacsogásába beleszőtte tarifáját is, ami száz dollár volt. A meghökkent úriember e szavakkal próbált megszabadulni nem kívánt hölgytársaságától: „Kisasszony, én az ilyesmiért legfeljebb öt dollárt szoktam fizetni.” A taktika bevált, a kéjtündér felszívódott. Aztán később ugyanez az úr a filmgyári varrodában dolgozó nejével indult újabb sétára, és belefutottak a rámenős örömlányba. A leányzó végigmérte a mit sem sejtő feleséget, majd így szólt a férjhez: „Látja, mit kap maga öt dollárért?!” 


A fogadtatás 
A Kabarét 1972. február 13-án mutatták be az Egyesült Államokban. A szerencsétlen szám szerencsét hozott az alkotóknak, mert az opusz kedvező fogadtatásban részesült. A kasszáknál is jól muzsikált: 2,3 millió dollárból forgatták (az IMDb hatmillióról tud!), és 42,8 milliót termelt, vagyis előállítási költségeinek több mint tizennyolcszorosát hozta vissza. (Ez az összeg azóta a televíziós vetítések jogdíjaival, továbbá a video-, DVD- és Blu-Ray-forgalmazásból befolyt összegekkel feltehetően jelentősen emelkedett.) Tudunk persze ennél jóval nagyobb bombasikerekről is, de a hetvenes évek elején egy félig-meddig művészfilmnek is mondható, ráadásul nem a kötelezőnek tartott happy enddel végződő musical esetében ez kiugró sikernek számított, hiszen a musicalek akkor éppen nem voltak különösebben divatosak. A kritikusok nem fukarkodtak a dicséretekkel, kiemelték a kitűnően felidézett berlini miliőt, hogy a film egyszerre érzéki, cinikus, szívmelengető, hangulatos és elgondolkodtató, és a színészekről szólván Liza Minnelliről mindenki megállapította, hogy személyében egyértelműen egy új sztár született. Nem szabad elhallgatni azonban azt sem, hogy voltak viták is a film körül. Újdonság volt egy A-kategóriás hollywoodi filmben a különféle szexuális devianciák ily halmozott emlegetése, a konzervatívok szemében laza erkölcsű szereplők rokonszenves ábrázolása. (Vizuális szempontból egyébként nem látunk semmi igazán megbotránkoztatót, verbális célozgatások viszont vannak bőven.) Éppen ezért az első amerikai tévébemutató alkalmából például kivágtak minden utalást Max biszexualitására. Még több gondot okozott a nácizmus és az antiszemitizmus témája. A Tomorrow Belongs to Me című dalt egyesek a nácizmus dicsőítéseként értelmezték, noha jelen sorok írójának véleménye szerint a jelenet dramaturgiai felépítése teljesen egyértelművé teszi, hogy nem erről van szó. A dolog annyira ironikussá vált, hogy még antiszemitizmussal is megvádolták a szerzőket, Kandert és Ebbet, pedig mindketten zsidók. A nyugat-berlini premier előtt ezt a jelenetet a nyugatnémet cenzorok kivágták a filmből, mert úgy gondolták, szimpátiát ébreszthet a nácizmus iránt, és csak az 1976-os tévébemutató alkalmával engedélyezték a vágatlan változatot. Vitákat váltott ki az If You Could See Her című betétdal is, különösen az utolsó sora: „If you could see her through my eyes, she wouldn't look Jewish at all”. (Ha az én szememmel látná, nem is látná, hogy zsidó – A fordítás a film feliratozásából származik.) Ez szerintem tudatosan – a konferanszié kétarcúságával összhangban – tükröz antiszemitizmust, ami a film kontextusában teljesen a helyén van, mindazonáltal a dalt némelyik későbbi színházi előadásban olykor nem az eredeti befejezéssel énekelték. 


A Kabarét kilenc kategóriában jelölték Golden Globe-díjra, de az 1973. január 28-án tartott gálán csupán három díjat nyert. Megkapta a szobrot Liza Minnelli mint legjobb színésznő és Joel Grey mint legjobb férfi mellékszereplő, és a Kabaré lett az év filmje a „legjobb komédia vagy musical” kategóriájában. Marisa Berenson két kategóriában is esélyes volt: legjobb női mellékszereplőként azonban Shelley Winters (A Poszeidon katasztrófa), legígéretesebb új színésznőként pedig Diana Ross (A Lady bluest énekel) vehette át a Golden Globe-ot. Bob Fosse mint legjobb rendező Francis Ford Coppolával (A Keresztapa) szemben maradt alul. Jay Presson Allen szintén Coppola ellenében veszített (akit Mario Puzóval együtt A Keresztapa forgatókönyvéért is jelöltek). John Kander és Fred Ebb két szerzeménnyel (Mein Herr; Money, Money) is esélyes volt a legjobb filmdalnak járó díjra, de az elismerést egy horrorfilm (!), a Ben címadó dalának szerzői (Walter Scharf és Don Black) kapták. Két hónappal később, március 27-én rendezték meg az Oscar-gálát, ahol a Kabaré tíz kategóriában indult, és nyolcban győzedelmeskedett. Minnelli és Grey teljesen megérdemelten vehették át az Oscart is, ahogyan Bob Fosse rendező, Geoffrey Unsworth operatőr, David Bretherton vágó, Ralph Burns zeneszerző, Robert Knudson és David Hildyard hangmérnök, valamint a három díszlettervező, Rolf Zehetbauer, Hans Jürgen Kiebach és Herbert Strabel. A legjobb film kategóriájában viszont A Keresztapa nyert. A BAFTA díjkiosztóján tizenegy kategóriában számított esélyesnek a Kabaré, és hétben sikerült győznie. Érdekesség, hogy Joel Grey nem a legjobb férfi mellékszereplőként, hanem a legígéretesebb férfi főszereplőként kapta meg ezt a díjat. Az Amerikai Filmintézet 2004-ben nyilvánosságra hozott 100 Years…100 Songs (100 év, 100 dal) című toplistáján a Liza Minnelli által előadott betétdal, a Cabaret a 18. helyen áll. A 2006-os keltezésű Greatest Movie Musicals (Legnagyobb filmmusicalek) toplistán a film az 5. helyet foglalja el. Először 1998-ban ismerhette meg a közönség a 100 Years...100 Movies (100 év, 100 film) toplistát, amelyet az intézet 2007-ben frissített fel. Erre az átdolgozott listára került fel a Kabaré, a 63. helyre. A washingtoni Kongresszusi Könyvtár 1995-ben választotta be Bob Fosse filmjét a kiemelt védelmet élvező nemzeti filmörökség időtálló remekei közé. 


Így látták ők 
„Furcsa egy rendkívül fordulatos, mulatságos, fülbemászó zenéjű film-musicalról azt mondani: velejében iszonytató. De a Kabaré – bármennyit nevessünk, izguljunk, bármennyire hat is érzelmeinkre – mégis az. Holott, legalább látszatra, szórakoztatni akar. Egy kicsit »istenek alkonya« is ez, helyesebben: egy már elevenen is eloszló világ alkonya. Vidáman, tánccal, muzsikával, groteszk helyzetekkel, és mindig – különös módon – a németségre oly jellemző, kissé patetikus halálvággyal. Aki élt ebben a Berlinben – én is éltem ott egy ideig, az »átmenet« korszakában – az akár a kamera volt, akár nem, tanúsíthatja: ilyen szörnyű és egyben nevetséges volt. Visconti is felidézi ezt a Berlint, Németországot – az Elátkozottakban –, de az bármennyi igazságot és valóságot tartalmaz, mégiscsak operaian kiókumlált – tetézett perverzitásaival, vérfürdőivel. Aki szemtanú lehetett, azt is mondhatná rá: hamis. A Kabaré könnyedén, alvilági fények, vértől csorgó SA-emberek nélkül – a hitelesebb.” 
(Thurzó Gábor: „Kortörténet – musicalben”. In: Filmkultúra 1974/1, 40–44. o.) 


„Természetesen Heinrich Mann, Hans Fallada vagy Alfred Döblin regényeiből többet tudunk meg s hitelesebben a húszas-harmincas évek fordulójának gazdasági-társadalmi-erkölcsi válságait élő Berlin[jé]ről, itt a filmen az események amerikai ízű, néhol vásári »utánrendezésben« kerülnek elénk, de végtére is ez musical, ez stilizált világ, s az összetett stílusjegyeket ez határozza meg Jay Allen és Hugh Wheeler forgatókönyvében, Bob Fosse lendületes, rendkívülien hatásértő rendezésében, Geoffrey Unsworth dekorativitásában oly sokat kifejező fényképezésével. Nagy erőssége a produkciónak Ralph Burns lokálhangulatot árasztó és mégis az élet nyers igazságaira utaló remek zenéje, az ötletes songok, kuplék és táncfigurák. A két legfőbb szereplő nem német, hanem eleve angol nyelvű, az egyik a temperamentumos, élnivágyó, de melegszívű Sally, az amerikai lokállány: ebből a szerepből rengeteget hoz ki a csúnyán érdekes szépségű, villódzó tehetségű, szemének minden rezzenésével, testének minden moccanásával kívül-belül ezt a kis Sallyt élő Liza Minnelli, »a vér nem válik vízzé«-elvet nyomósan igazoló ismert művészszármazék, ez a tündéri tragikai, táncos és énekes sztár-talentum. Michael York egy cambridge-i bölcsészt formáz meg angyali férfiatlansággal. De a film legfélelmetesebb és legmagávalragadóbb színésze: Joel Grey, a Ceremóniamester alakjában.” 
(Sas György: „Világosság félhomályban”. In: Film, Színház, Muzsika 1974/9, 3–5. o.) 


„Jöjjenek a kabaréba! – hívogat Joel Grey, a zseniális clown és ceremóniamester, jöjjenek addig – de ezt már csak képzeletünkben tesszük hozzá –, amíg a náci csizmák jól irányzott rúgással szét nem verik az ilyen szabados szellemű kabarékat, ahol a náci csizmák jól irányzott rúgásain is lehet gúnyolódni. Sally Bowles szerepét a Liza Minnelli nevű mulatságos világcsoda alakítja, az egykori nagy sztár, Judy Garland lánya, aki nem csak bűbájosan és meghatóan játszik, nem csak nagyszerűen énekel és táncol, de zömök kis alakja, rövid lábszára, szabálytalan arcocskája ellenére még azt is el tudja hitetni, hogy vérforraló szépségű szexbomba, akinek centiméterekben kifejezett bájai vetélkednek bármely szépségkirálynőével. Tudniillik, az ő esetében a tehetség mértékegységét használhatjuk csak, s ha igazságosak vagyunk, nem centikben, de méterekben mérhetjük ezt.” 
(Létay Vera: „Kabaré”. In: Filmvilág 1974/6, 12–14. o.) 


„A Kabaré voltaképpen nihilista mű. Végső mondanivalójára csonkolva azt sugallja: a kedvesek, tehetségesek, a játékosan lebegők, a vonzó csibészek s az ártatlanul vétkes jóhiszeműek pusztulásra vannak ítélve; a győzelem a gonosz, fanatizált, vérszomjas barbároké. Éljünk hát kedvünkre, lehetőségeink szerint az elkerülhetetlen pusztulásig. Nem vitatkozni akarok ezzel a művészi látomással; az ha megvan a kellő ereje, autonómiája, úgyis kikezdhetetlen. Csak a hazai közönség és bírálat szemléletmódján tűnődöm el. Beckett drámái valami hasonlót mondanak el, csak éppen végletesebb, kegyetlenebb tömörséggel… Megvallom, nekem a meztelen tömörséggel kifejezett kétségbeesés rokonszenvesebb a szép látszatok, a pusztán művészi teljesítmények mutatósságánál. Ezért érzem a Kabarét végül mégis inkább felül alig múlható »szuperprodukciónak«, mint »nehézsúlyú klasszikus remeknek«.” 
(Keresztury Dezső: „Utóhang a Kabaréhoz”. In: Filmvilág 1974/13, 1–3. o.) 


(A magyar plakátot Kemény György grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek.) 

Kabaré (Cabaret, 1972) – amerikai filmmusical. Joe Masteroff színpadi szövegkönyve, John Van Druten I Am a Camera című színdarabja és Christopher Isherwood Isten veled, Berlin című novellagyűjteménye alapján a forgatókönyvet írta: Jay Allen és Hugh Wheeler. Operatőr: Geoffrey Unsworth. Zene: John Kander és Ralph Burns. Dalszövegek: Fred Ebb. Díszlet: Rolf Zehetbauer. Jelmez: Charlotte Flemming. Vágó: David Bretherton. Rendező: Bob Fosse. Főszereplők: Liza Minnelli (Sally Bowles), Michael York (Brian Roberts), Helmut Griem (Maximilian von Heune), Joel Grey (konferanszié), Fritz Wepper (Fritz Wendel), Marisa Berenson (Natalia Landauer), Elisabeth Neumann-Viertel (Fräulein Schneider). Magyarországi bemutató: 1974. február 28. 

[A fenti filmismertetőhöz a könyvvel, a színdarabbal, a musicallel és a filmmel foglalkozó magyar és idegen nyelvű weboldalak jelentettek nagy segítséget, illetve hasznos információkkal szolgált Csengery Judit Judy és Liza (Budapest, 1988, Zeneműkiadó) című könyve is.] 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 






A NÉGY TESTŐR, AVAGY A MILADY BOSSZÚJA

Richelieu: „Nem nyújtok segédkezet a gyilkosságaihoz, asszonyom.” Milady: „Segítségre nincs szükségem. Csupán egy írásra, hogy szabadke...