Dolce Vita

Dolce Vita

2017. július 23., vasárnap

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már meg is kezdődtek a filmváltozat előkészületi munkálatai. Az alkotók azonban váratlan nehézségekkel szembesültek, mert sokáig nem akadt olyan filmes cég, amely vállalta volna a produkció finanszírozását, s a főszerepre kiszemelt színésznők is egymás után utasították vissza a lehetőséget. Különféle szakmai kompromisszumok árán 1989 februárjában Észak-Karolinában elkezdődhetett a forgatás a német Volker Schlöndorff irányításával. A fontosabb szerepeket Natasha Richardson, Faye Dunaway, Robert Duvall, Aidan Quinn és Elizabeth McGovern játszotta. A film nem igazán nyerte el sem a szakma, sem a közönség tetszését, és a premier óta eltelt bő negyed század alatt tulajdonképpen feledésbe is merült. 2016-ban a Hulu tévétársaság bejelentette, hogy tévésorozatot készít a regény alapján. Már a nyilvánosságra hozott előzetesek alapján is látszott, hogy a szezon egyik legérdekesebb tévépremierjére kerül sor. Magyarországon az HBO Go tűzte műsorra a sorozatot. Ebből az alkalomból idézzük fel az előzményeket, vagyis a regény és a játékfilm megszületésének történetét!


A történet
A közeli jövőben az Amerikai Egyesült Államok helyén egy totalitárius rendszer, a Gileád Köztársaság jön létre, amelyet háborúk sújtanak. A csapások következtében a lakosság nagyobb része sterillé válik. Sokan megpróbálják elhagyni az országot, így hősnőnk, Kate is, aki férjével és kislányával Kanadába akar eljutni. A határőrök először visszafordulásra szólítják fel őket, majd tüzet nyitnak. A férj életét veszti, Kate fogságba esik, lányától elszakítják. Hősnőnk több más termékeny nővel együtt egy különleges táborba kerül, ahol szolgálólányokká képezik ki őket. Nem a hagyományos értelemben vett cselédlányi szerepkörre kell felkészülniük: a Köztársaság vezető elitjének családjaihoz kerülnek azzal az elsődleges céllal, hogy a családfő megtermékenyítse őket, a születendő gyermekek pedig az anyaság élményével ajándékozzák meg a meddő feleségeket. Kate-et magához a Parancsnokhoz osztják be szolgálatra. A férfi hideg érzelemvilágú felesége, Serena Joy különösen vágyik egy gyermekre. A szolgálólány az új helyén az Offred nevet kapja, amely arra utal, hogy immár a Parancsnok családjához tartozik. (A férfi keresztneve ugyanis Fred; Of Fred = Fredé.) Kate emlékképeiben gyakran felidéződik régi élete, férje halála, elszakadása a gyermekétől. Az orvostól megtudja, hogy a Gileádot sújtó meddőség igen sok férfit is érint, valószínűleg a Parancsnokot is. Serena Joy nagyon akarja a születendő gyereket, ezért alkut ajánl a szolgálólánynak: információkat szerez neki a kislányáról, cserébe a nő kezdjen tiltott viszonyt a Parancsnok sofőrjével, a potens Nickkel. Kate-re ugyan halál vár, ha ez a viszony kiderül, mégis vállalja a kockázatot, hogy megtudja, mi lett a lánya sorsa. Serena Joy teljesíti, amit megígért, sőt még egy fényképet is mutat a gyerekről, ugyanakkor Kate értésére adja, hogy sosem láthatja viszont. Nick valóban teherbe ejti Kate-et, a nő azonban úgy érzi, képtelen lenne még egy gyermekét elveszíteni, sőt a másikat is szeretné visszakapni…


A szerző
Margaret Eleanor Atwood költő, író, irodalomkritikus, esszéista és környezetvédő 1939. november 18-án született Kanada fővárosában, Ottawában. Édesapja Carl Edmund Atwood entomológus, édesanyja Margaret Dorothy Killam dietetikus. Egy idősebb és egy fiatalabb testvére van. Az édesapa a munkája miatt sok időt töltött Észak-Quebec erdeiben, ahová családja is vele tartott. Margaret egészen nyolcéves koráig nem is járt folyamatosan iskolába. Ellenben szívesen olvasott, különösen kedvelte a Grimm testvérek meséit, az állattörténeteket és a képregényeket. Már hatéves korától írogatott, prózát és verseket egyaránt. Tizenhat éves korában határozta el, hogy az írás lesz a hivatása. 1957-ben érettségizett a torontói Leaside High Schoolban. Még abban az évben megkezdte tanulmányait a szintén torontói Victoria College Universityn. Verseit és cikkeit az egyetem lapja, az Acta Victoriana közölte. 1961-ben diplomázott. Nem sokkal később megkapta az E. J. Pratt-érmet a Double Persephone című verseskötetéért. 1961 őszén posztgraduális képzésre ment a Harvard Egyetem kifejezetten nők számára létrehozott alintézményébe, a Radcliffe College-ba, ahová a Woodrow Wilson-ösztöndíjjal jutott be. 1963-ben szerezte meg a mesterfokozatot (MA). A következő két évben a Harvardon folytatta doktori tanulmányait, de a The English Metaphysical Romance (Az angol metafizikus romantika) című disszertációját nem fejezte be. 1965 és 1972 között Atwood már oktatóként járta az egyetemeket: tanított Vancouverben, Montrealban, Edmontonban és Torontóban.


Az írónő meglehetősen érzékeny arra, hogyan próbálják címkézni őt és írásait. Bár műveiben gyakran foglalkozik a nők helyzetével az alapvetően patriarchális társadalmakban, mégsem szereti, ha feministának bélyegzik, mert szerinte csak azok az írók nevezhetők annak, akik tudatosan a feminista mozgalom jegyében alkotnak. Azzal sem ért egyet, ha olyan híres könyveit, mint például A szolgálólány meséje vagy a Guvat és Gazella, sci-finek nevezik. Ezeket ő spekulatív regényeknek tartja, melyeknek cselekménye belátható időn belül megtörténhetne, míg a sci-fikre szerinte a szörnyetegek és az űrhajók jellemzők, irreális elemeik egyáltalán nem vagy csak a nagyon távoli jövőben realizálódhatnak. Véleményét – melyet a sci-fi hívei igen hevesen vitattak – később pontosította, de továbbra is kitart amellett, hogy említett két regénye nem a szó hétköznapi értelmében vett sci-fi, inkább egyfajta társadalmi sci-fi. Műveiben – ideértve az esszéit is – visszatérő téma a kanadai identitás kérdése, Kanada és az Egyesült Államok, illetve az amerikai kontinens és Európa kapcsolata, továbbá emberek és állatok egymásra utaltsága. Nevéhez fűződik egy találmány is, az ún. LongPen, melynek fejlesztésére, gyártására és terjesztésére külön céget alapított. Az ötlet onnan eredt, hogy megelégelte a könyvszakmai eseményekre való utazgatásokat és a hosszadalmas dedikálásokat, ezért szakembereket kért fel egy olyan technológia kidolgozására, amely lehetővé teszi, hogy otthonából ki sem mozdulva intézhesse a dedikálások és ajánlások megírását. Sokan úgy vélik, ez csupán túlzott kényelmesség, ami miatt elvész az író és az olvasó közötti személyes kapcsolat, Atwood szerint viszont a LongPen lehetővé teszi, hogy azokkal is érintkezésbe léphessen, akikhez nem tud közvetlenül eljutni. Az írónő 1968 és 1973 között Jim Polk felesége volt. Válása után Graeme Gibson regényíró került közel a szívéhez, akivel évekig egy vidéki farmon élt, 1976-ban ott született a lánya is, Eleanor Jess. 1980 óta Torontóban laknak. Atwood tekintélyét nem csupán az általa elnyert több tucat szakmai díj bizonyítja, hanem az is, hogy világszerte rangos egyetemek választották tiszteletbeli tagjukká.


A regény
A szolgálólány meséje 1985-ben jelent meg először, és ha hinni lehet a világhálónak, az újrakiadásoknak köszönhetően bő három évtizede folyamatosan kapható az angol nyelvterületen. A regény cselekménye feltehetően 2005-ben játszódik, ami az első megjelenés idején a közeli jövőnek számított, de azóta közelmúlttá vált. Atwood disztópiája egy fiktív totalitárius államról szól, mely az Egyesült Államok Új-Anglia nevű régiójának területén jön létre Gileád Köztársaság néven. A mű mindazonáltal mégsem elsősorban a szabadság és a zsarnokság témáját járja körül (bár ez sem mellékes benne), hanem inkább a nők kiszolgáltatottságának és alávetettségének kérdéskörét dolgozza fel. A cím Geoffrey Chaucer klasszikus művére, a Canterbury mesékre utal, amelyben a társadalom különböző rétegeit képviselő személyek (lovag, molnár, kolduló barát, szakács, ispán, kalmár, sáfár, diák stb.) mondanak egy-egy csattanós mesét. Atwood mesélője, a „szolgálólány” nem bonyolult rímképlet szerinti versbe szedve mondja el a maga történetét, mint canterburyi elődjei, és nem másokról mesél, hanem saját magáról. Nem tudunk meg többet Gileádról, mint amennyit Offred (a magyar fordításban: Fredé) saját helyzete folytán láthat, tapasztalhat, megismerhet. Gileádban az egyéneket társadalmi szerepüknek megfelelően különböző csoportokba sorolják, és kötelező öltözködési szabályokat határoznak meg számukra. Míg a férfiaknak csupán négy csoportjuk van, addig a nőket két nagyobb csoporton belül számos kisebb csoportba sorolják. Tulajdonképpen ez is a gileádi rendszer egyik ellentmondása, hogy miközben a nők egyértelműen alárendelt szerepet játszanak a társadalomban, mégis sokkal differenciáltabban kategorizálják őket. Úgy is mondhatnánk, Gileádban a nők azok, akiknek kötelességeik vannak, jogaik nem igazán: például olvasniuk sem szabad, még a Szentírást sem, noha a Köztársaság a Bibliából átvett-eltorzított elvekre építkezik, a „másság”-ot semmilyen értelemben nem tolerálja, sőt szankcionálja.


Atwood az egyetemi diákévei alatt behatóan foglalkozott a XVII. század elején Angliából Amerikába érkezett puritánok életformájával, és részben ebből merítette az ötletet Gileád társadalmi rendszerének megalkotásához. Inkább az amerikai, semmint az angliai puritánok miatt a „puritán” szó idővel negatív felhangokat kapott, és olyan emberekre kezdték használni, akik elzárkóznak a szórakozás szinte minden formájától, túlságosan szigorúak és merevek a szexualitást illetően, ugyanakkor saját vallási elveiket igyekeznek másokra ráerőszakolni. A puritanizmus az 1970-es években újra megerősödött Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. A szélsőségekig elvitt puritán elvek mellett Atwood a különböző totalitárius rendszerek egyes jellemzőit is beépítette a regénybe: így például a születésszabályozásról a náci Lebensborn program juthat eszünkbe, de más motívumok is felidézhetik az olvasóban a hitleri Németországot. A nőknek a vallási fundamentalisták által kierőszakolt alárendelt helyzetére vonatkozóan Atwood felhívta a figyelmet arra, hogy Iránban és Afganisztánban ez például már a szomorú jelen, és nem egy lehetséges jövő. Sem idő, sem terjedelem nincs arra, hogy egy filmes blogban részletesen kielemezzük egy ennyire összetett regény valamennyi fontos társadalomtudományi és kulturális utalását. Azt viszont még említsük meg, hogy a mű újabb keletű értelmezései szerint Atwood disztópiája Donald Trump Amerikájában kezd megtestesülni. Az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy ez a friss értelmezési lehetőség befolyásolhatta a 2017-es tévéváltozat megszületését. A szolgálólány meséjét lelkesen fogadta úgy a szakma, mint a közönség, és Atwood egy csapásra korunk legjelentősebb írói közé emelkedett. 1936 óta rendszeresen átadják azt a kanadai irodalmi díjat, amelyet kanadai szerzők angol nyelven írt fikciós regényeinek elismerésére alapítottak (The Governor General's Award for English-language fiction): 1985-ben Margaret Atwood könyve részesült ebben a megtiszteltetésben. A kötetet a következő évben Man Booker- és Nebula-díjra is jelölték, 1987-ben pedig egy újonnan alapított díj, az Arthur C. Clarke Award első nyertese volt. Magyarországon csak 2006-ban jelent meg először, ráadásul a feltűnő késedelem mellett Mohácsi Enikő fordításával kapcsolatban is megalapozottnak mondható kritikai észrevételek hangzottak el. Azóta egy javított kiadás került a hazai boltokba: az újrakiadást alighanem a tévésorozat itthoni bemutatása is indokolta. 


A rendező
Volker Schlöndorff német filmrendező 1939. március 31-én született a németországi Wiesbadenben. Édesapja Georg Schlöndorff fülész szakorvos volt. Volker bátyja és öccse később szintén az orvosi pályát választotta. Édesanyjuk 1944-ben egy háztartási balesetben életét vesztette. 1956-ban Schlöndorffék Párizsba költöztek, így Volker a francia fővárosban folytatta tanulmányait. Filozófiában különösen jó eredményeket ért el, több iskolai díjat is kapott. Politológia szakon végezte el a Sorbonne-t, miközben az Institut des Hautes Etudes Cinematographiques intézményében filmkészítést tanult. Itt ismerkedett meg Louis Malle-lal, aki segédrendezőnek hívta ma már filmtörténeti jelentőségű alkotása, a Zazie a metróban (1958) forgatására. Ezután is dolgoztak együtt, miközben Alain Resnais és Jean-Pierre Melville is segédrendezőként foglalkoztatta Volkert. A tehetséges tanonc 1960-ban rendezte első önálló rövidfilmjét Kit érdekel? címmel. A három évvel későbbi Méditerranée (1963, társrendező: Jean-Daniel Pollet) egyik legnagyobb rajongója Jean-Luc Godard, aki saját bevallása szerint is felhasználta a kisfilm néhány vizuális ötletét A megvetés (1963) című saját alkotásához. Schlöndorff 1966-ban az NSZK-ban forgatta első játékfilmjét, Az ifjú Törlesst, Robert Musil regénye alapján. A cselekmény a múlt század fordulóján játszódik egy kadétiskolában. Az aktív és a passzív viselkedésformákat figyelhetjük meg négy növendék sorsán keresztül: a szadistát, a nihilista cinikust, a közömböst és az áldozatot. A film egyik producere Louis Malle volt. Az opusz meglepően jó kritikákat kapott, és bár fellángoltak a szokásos viták is az irodalom kontra film témájában, Az ifjú Törlesst a sikerült adaptációk között jegyzi a szakma. Az ún. „nyugatnémet új hullám” alkotói ugyan már évekkel korábban meghirdették programjukat, Schlöndorff mégis hamar bekapcsolódott ebbe a mozgalomba, és első játékfilmjét az irányzat egyik alapművének tartják.


Kultuszfilmnek számít a Mort und Totschlag (1967), melynek zenéjét a Rolling Stones fiatalon elhunyt gitárosa, Brian Jones írta, a női főszerepet pedig barátnője, Anita Pallenberg játszotta. A történet egy fiatal pincérnőről szól, aki véletlenül megöli a barátját, s a holttestet két másik barátja közreműködésével elrejti. Ugyancsak Pallenberg volt az egyik főszereplője a Kohlhaas Mihály (1969) című drámának, amely a középkorban játszódik. A címszereplő lókereskedőt a földesúr csúnyán becsapja, Kohlhaas azonban nem hagyja magát, és bosszút esküszik. Kohlhaast a brit David Warner, feleségét a dán Anna Karina alakította. A XIX. század elején játszódik A kombachi szegényember hirtelen gazdagsága (1971) című tévéfilm, melyben a nyugatnémet új hullám olyan jeles rendezőit láthatjuk színészként, mint Rainer Werner Fassbinder, Reinhard Hauff és Margarethe von Trotta. A forgatókönyvet Trotta írta Schlöndorffal közösen. Még abban az évben összeházasodtak, és alkotói együttműködésük is folytatódott. Ennek legsikeresebb darabja a közösen rendezett Heinrich Böll-adaptáció, a Katharina Blum elveszett tisztessége (1975), amely az újságírók felelősségéről és a szenzációhajhász médiáról szól. Az egyedül élő Katharina Blum egy farsangi összejövetelen megismerkedik egy férfival, akit felvisz magához éjszakára. Másnap reggel megjelenik a rendőrség, hogy letartóztassa a férfit, aki állítólag körözött bűnöző. A sajtó szenzációt szimatol, és a bulvármédia kíméletlen eszközöket vet be, hogy mindent megtudjanak és nyilvánosságra hozzanak a nő magánéletéről… A fontosabb szerepeket Angela Winkler, Mario Adorf, Jürgen Prochnow és Dieter Laser játszotta.


Coppola Apokalipszis most című háborús drámájával megosztva kapta meg az 1979-es cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját Schlöndorff leghíresebb alkotása, A bádogdob. Állítólag a regény megjelenése és a filmváltozat bemutatása között eltelt két évtizedben többen is meg akarták filmesíteni a művet – például Andrzej Wajda, méghozzá Roman Polanski főszereplésével! –, de a szerző, az irodalmi Nobel-díjas Günther Grass mindenkit visszautasított. Schlöndorffnak viszont nemcsak megadta az engedélyt, hanem segített is a forgatókönyv megírásában. A történet a két világháború között játszódik Danzigban (a mai Gdańsk). Főszereplője, a kis Oscar hangjával képes szétrepeszteni mindent, ami üvegből készült. A kisfiú hároméves korában elhatározza, hogy nem nő tovább… A fontosabb szerepeket David Bennent, Angela Winkler, Mario Adorf, Daniel Olbrychski és Katharina Thalbach játszotta. A bádogdob 1980-ban megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is, mindazonáltal az Egyesült Államokban gyermekpornográfiával vádolták meg. Hűvösebb – ámbár botrányoktól mentes – fogadtatásban részesült a Swann szerelme (1984), amely Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának egy szeletét dolgozta fel Jeremy Irons, Ornella Muti, Alain Delon és Fanny Ardant főszereplésével. Megint előkerült az irodalom kontra film témája (Schlöndorff leghíresebb alkotásai irodalmi művek alapján készültek!), és többen úgy vélték, hogy a direktor – miként a kései Visconti, aki egyébként szintén meg akarta filmesíteni Proust könyvét – jeleskedik ugyan a külsőségek érzékletes ábrázolásában, a hangulatfestésben, ám a mű lényegét nem igazán sikerült megragadnia.


Két amerikai tévéfilm (Az ügynök halála, Vének szövetsége) és az amerikai–német koprodukcióban megvalósult A szolgálólány meséje után Schlöndorff visszatért Európába. Házassága megromlott, elvált a feleségétől, és mivel úgy érezte, hogy személyes sorsa hasonlít Max Frisch Homo Faber című regénye főhősének sorsához, hozzákezdett az adaptáció előkészítéséhez. A hasonlóság ellenére (vagy éppen azért?) számos változtatást eszközölt a könyvhöz képest – például a főhősből amerikai mérnök lett –, de Frisch engedélyezte az átalakításokat. A filmváltozat általában jó kritikákat kapott, számos díjat is nyert, kereskedelmi szempontból viszont megbukott. Nagyjából ugyanez történt az 1996-ban bemutatott A rémkirály című drámával is, amely Michel Tournier regényének adaptációja. Tournier előbb le akarta beszélni Schlöndorffot a könyvről, aztán azt javasolta, készítsen belőle zenés filmet. A direktor egyik tanácsot sem fogadta meg, mindazonáltal Tournier-nak összességében tetszett a végeredmény. Különösen a főszerepet játszó John Malkovichot méltatta, akit egyébként az eredetileg kiszemelt Gérard Depardieu helyett szerződtettek. A magyar mozikban is láthattuk a Palmetto (1998), A lövés utáni csend (2000) és Az utolsó éjszaka Párizsban (2014) című Schlöndorff-alkotásokat, melyek a direktorra jellemző szakmai igényességgel készültek, mégsem váltottak már ki akkora művészi izgalmakat, mint nagy korszakának híres filmjei. A közelmúltban mutatták be Németországban új filmjét, a Vissza Montaukba című romantikus drámát, miközben már javában dolgozik a következőn is. 


A színészek
Kate/Offred szerepét Natasha Richardson (1963–2009) játszotta, a világhírű színésznő, Vanessa Redgrave, és az angol új hullám egyik legjelentősebb rendezője, Tony Richardson lánya. Húga, Joely Richardson szintén színésznő. Natasha ötévesen filmezett először: egy parányi szerepben jelent meg édesapja híres filmjében, A könnyűlovasság támadásában (1968). Tízévesen későbbi mostohaapja, az olasz Franco Nero egyik filmjében statisztált. Igazi karrierje húszéves korában, 1983-ban kezdődött. Eleinte inkább tévésorozatokban foglalkoztatták, így például az Ellis Islandben (1984), melynek egyik fontos szerepét Faye Dunaway alakította. Ken Russell Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986) című alkotásában a Frankenstein szerzőjét, Mary Shelley-t játszotta, míg a Patty Hearst című filmben magát a címszereplőt, az ismert sajtómágnás unokáját, akit az 1970-es években terroristák raboltak el. Patty állítólag megfélemlítésből és a Stockholm-szindróma hatására csatlakozott hozzájuk, és részt vett az akcióikban. Paul Schrader rendező annyira elégedett volt Natasha alakításával, hogy az Idegenek Velencében (1990) című drámájában is főszerepet adott neki. 2007-ben Natasha az édesanyjával együtt szerepelt Koltai Lajos Este című drámájában. Kétszer ment férjhez, mindkétszer színészhez: Robert Foxnak 1990 és 1992 között volt a felesége, Liam Neesonnal 1994-ben keltek egybe. Második férjének két gyereket szült. Egy síbalesetben elszenvedett, jelentéktelennek hitt fejsérülés következtében visszafordíthatatlan kómába esett: családja kívánságára kapcsolták ki az életfunkcióit fenntartó készülékeket.


Serena Joy szerepe nem túl nagy, Faye Dunawaynek viszont több oka is volt arra, hogy elvállalja. Mindenekelőtt jelentős műnek tartotta Atwood regényét, és bár szerinte az írónő nagyon sötéten látja a jövőt és benne a nők helyzetét, úgy gondolta, A szolgálólány meséje olyan fontos film lehet, amelyben érdemes részt vennie. Másik fontos szempont volt Volker Schlöndorff személye, akivel azóta szeretett volna dolgozni, mióta látta a direktor leghíresebb filmjét, A bádogdobot. Miközben folyt az Atwood-film előkészítése, Faye a Hideg és szemtelen (1989) című tévéfilmben forgatott, amelyhez Schlöndorff számos ötletet adott. Így például a férfi főszerepre Richard Widmarkot javasolta, akit a Vének szövetsége (1987) című tévéfilmben rendezett, és nagyon meg volt elégedve vele. Dunaway ezért a tanácsért külön hálás volt, mert Widmark nagyszerű partnernek bizonyult. Noha A szolgálólány meséje forgatókönyvírója, Harold Pinter is Faye baráti köréhez tartozott, a színésznő mégis elsőként a rendezővel közölte a szkripttel és a szereppel kapcsolatos aggályait. Attól tartott ugyanis, hogy a figura vázlatossága, az extrém helyzetek és a párbeszédek miatt könnyen bohózatba fordulhat az egész. Úgy érezte, hogy a nevetségesség veszélye nélkül képtelen eljátszani például a hármas „szexjelenet”-et, amelynek során férje az ő jelenlétében szeretkezik Offreddel. Aggályai annyira elhatalmasodtak rajta, hogy elhatározta, megválik a produkciótól. Bármennyire tisztelte Schlöndorffot, még ő sem tudta eltántorítani a szándékától.


Ekkor maga Margaret Atwood hívta fel Dunawayt. Hosszasan beszélt neki a figura jelentőségéről a történet egészében, és meggyőzte őt arról, hogy Faye képes olyan méltóságot adni Serena személyének, amilyet az asszony megérdemel. Serena ugyanis valójában nem az a hideg és érzéketlen teremtés, mint amilyennek első pillantásra látszik: a társadalmi szabályok rá nézve is megalázóak, de elviseli azokat annak reményében, hogy a szolgálólány által születendő gyermek értelmet fog adni az életének. Dunaway arcjátéka az említett „szexjelenet”-ben pontosan érzékelteti, mit érezhet Serena, miközben azt látja, hogy férje egy másik nővel szeretkezik, és mi játszódik le benne, amikor a vele azonos társadalmi szinten lévő barátnői büszkén mesélik, hogy szolgálólányaik által hamarosan anyákká válnak. Schlöndorff beleegyezett abba, hogy pluszjelenetek kerüljenek a forgatókönyvbe, melyek Serena emberi oldalát mutatják be, így például amikor a nő a kertben a virágait ápolja. Kétségünk sem lehet afelől, hogy a gyereket is hasonló törődéssel veszi majd körül. A kompromisszumok ellenére Faye-nek csalódást okozott az elkészült film: úgy érezte, a figura még így is messze van attól, mint amilyennek ábrázolni szerette volna. 


A Parancsnokot alakító Robert Duvall 1931-ben született az Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban egy katonatiszt és egy amatőr színésznő gyermekeként. Teljes neve: Robert Selden Duvall. Katonai szolgálatának letöltése után kezdte meg színi tanulmányait az ötvenes évek közepén. Ekkortájt kötött barátságot Gene Hackmannel és Dustin Hoffmannal, akik szintén pályájuk elején álltak. Duvall 1965-ben futott be mint színpadi színész: Eddie Carbonét játszotta Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában. Noha már 1956-ban elkezdett filmezni, csak a hatvanas évek végétől indult be filmszínészi karrierje: olyan sztárok mellett mutathatta meg tehetségét, mint például Steve McQueen, Frank Sinatra és John Wayne. Szerepelt Robert Altman híres háborús szatírájában, a M.A.S.H.-ben (1970) és a főszerepet alakította George Lucas első mozifilmjében, a THX 1138-ban (1971). Nemzetközi hírnevét Francis Ford Coppola A Keresztapa című trilógiájának köszönheti, melyben Tom Hagent, a Corleone család tanácsadóját, Don Vito örökbe fogadott fiát játszotta. A televíziózás szélsőségeiről szóló nagy hatású drámában, a Hálózatban (1976) egyik partnere Faye Dunaway volt. Egy 1992-es tévéfilmben magát Sztálint formálta meg. Kései szereplései közül említésre érdemes például az Összeomlás (1993), A skarlát betű (1995) és Az éjszaka urai (2007). Leghíresebb alakításait a magyar közönség is ismerheti moziból, videóról vagy éppen a televízióból. Hétszer jelölték Oscarra és hétszer Golden Globe-ra is: az előbbit egyszer, az utóbbit négyszer kapta meg. Túl a 86. életévén még mindig aktív: jövőre mutatják be az Özvegyek című új filmjét.


Mary Elizabeth Mastrantonio visszautasította Moira szerepét, melyet Elizabeth McGovern játszott el. McGovern 1961-ben született Evanstonban (Egyesült Államok, Illinois). 1980-ban forgatta első mozifilmjét, melyet Robert Redford rendezett: a hétköznapi történetet elbeszélő Átlagemberek váratlan sikert aratott, aminek köszönhetően Milos Forman Elizabethre bízta Evelyn Nesbit, a híres modell és showgirl szerepét a Ragtime (1981) című filmjében. Bár az opusz a vártnál hűvösebb fogadtatásban részesült, McGovern alakítását Oscarra jelölték. A művésznő karrierje sajnos nem alakult annyira fényesen, mint ahogyan a biztató kezdetek alapján gondoltuk volna, mindazonáltal akadtak még figyelemre méltó alakításai. Láthattuk például Sergio Leone Volt egyszer egy Amerika (1984) című monumentális gengsztereposzában és Curtis Hanson meglepően jól sikerült bűnügyi filmjében, a hitchcocki alapötletre épülő Hálószobaablakban (1987). Az új évezredben főleg a televízió foglalkoztatja, a Downton Abbey (2010–2015) című tévésorozatban nyújtott alakításával szakmai sikereket is elért. Jövőre Az ingázó című bűnügyi filmben tér vissza a mozivásznakra. A Lydia nénit megszemélyesítő, anyai ágon orosz származású Victoria Tennant 1950-ben született Londonban. Keresztapja nem volt más, mint maga Sir Laurence Olivier. Victoria eleinte anyjához hasonlóan balett-táncosnőnek készült. 1972-ben kezdett filmezni, kezdetben inkább a televízióban kapott feladatokat. A hetvenes évek végén költözött az Egyesült Államokba. A Szfinx (1981) című filmjét részben Magyarországon forgatták. Négyszer ment férjhez. Harmadik férje az ismert komikus, Steve Martin volt, akivel két filmben dolgozott együtt. Negyedik férjének, a Warner Bros. ügyvédjének két gyereket szült.


Nicket Aidan Quinn játssza, aki 1959-ben született Chicagóban. Már első filmje, a Daryl Hannah partnereként forgatott Mindenütt jó, de a legjobb máshol (1984) felhívta rá a figyelmet. A következő opusz, a Kétségbeesve keresem Susant (1985) különösen a női főszereplőknek – Rosanna Arquette és Madonna – köszönhetően hamar kultstátusba került. Főszerepet játszott az AIDS-téma egyik első feldolgozásában, a Korai fagy (1985) című tévéfilmben. Láthattuk A misszió című cannes-i nagydíjas drámában Robert De Niro és Jeremy Irons oldalán, illetve a Zsarulesen (1987) című bűnügyi komédia epizodistájaként. A szolgálólány meséje forgatásán kötött barátságot Natasha Richardsonnal. Aidan viszonylag kiegyensúlyozott karriert mondhat magáénak, melyre a műfaji változatosság jellemző. A hírnév megszállott hajszolása helyett inkább a színészileg érdekes szerepeket kereste, így nevét viszonylag ritkán olvashattuk a szuperprodukciók stáblistáján. Detektívet alakított a Szemfényvesztés (1993) című izgalmas krimiben, Walton kapitányt játszotta a Kenneth Branagh-féle Frankensteinben (1994), a Szenvedélyek viharában (1994) című romantikus produkcióban pedig az Anthony Hopkins által játszott családfő egyik fiának szerepében jelent meg, fivéreit Brad Pitt és Henry Thomas személyesítette meg. A hírhedt terroristát, Carlost keltette életre A Sakál árnyéka (1997) című politikai krimiben. Egy 2000-es tévéfilmben az egykori Beatle, Paul McCartney bőrébe bújt, sőt később magával a sztárral is összebarátkozott. Quinn mindmáig aktív, jelen sorok írásakor három filmje áll bemutató előtt.


Az Ofglent alakító Blanche Baker 1956-ban született New Yorkban. Eredeti neve: Blanche Garfein, édesanyja az ötvenes-hatvanas évek egyik nagy filmcsillaga, Caroll Baker. Blanche a Holocaust (1979) című tévésorozat egyik mellékszerepében hívta fel magára a figyelmet, alakításáért Emmy-díjat kapott. A széria női főszereplőjével, az akkoriban még szintén pályakezdő Meryl Streeppel forgatta első mozifilmjét is, a Joe Tynan megkísértését (1979): a címszerepet Alan Alda játszotta. Az 1980/81-es színházi szezonban Vladimir Nabokov híres-hírhedt hősnője, Lolita szerepében lépett színpadra. Az előadás szokatlanul heves viharokat váltott ki: főleg a feministák tiltakoztak, akiket felháborított a pedofília témája. A kritikusok sem kegyelmeztek, és a darabot tizenkét előadás után le kellett venni a Broadway repertoárjáról. Ennek ellenére voltak olyan vélemények is, melyek szerint a szerepre amúgy kissé túlkoros Baker kitűnően hozta a figurát, és eljön majd az az idő, amikor a színházi és a filmvilág az ő nevétől lesz hangos. Ez az idő végül nem jött el, mindazonáltal a művésznő több-kevesebb rendszerességgel filmezett, és színdarabokban is játszott, így például az Acélmagnóliák legelső, 1987-es Off-Broadway-előadásában is. Kétszer ment férjhez, első férjének három, a másodiknak egy gyereket szült. Az Ofwarrent megszemélyesítő Traci Lind 1968-ban született az Egyesült Államokban, a Kentucky állambeli Louisville-ben. Igazi neve: Traci Lin Wemes. Tizenhárom éves korában kezdett modellként dolgozni. Filmszínésznői pályafutása a televízióban indult, 1986-ban forgatott először a filmszínházak számára. Tévéfilmjei közül említést érdemel a háromrészes Casanova (1987), amelynek címszerepét Richard Chamberlain, egyik női főszerepét pedig Faye Dunaway játszotta. Volker Schlöndorff A szolgálólány meséje után a Homo Faber című filmjéhez is szerződtette Tracit, aki 1997-ben filmezett utoljára, azóta keveset hallani róla. Még 1992-ben férjhez ment, és két gyereket szült, így nem kizárt, hogy a bizonytalan színészi karrier helyett inkább a szerető családot választotta. 


Így készült a film
Egy évvel a könyv megjelenése után Atwood eladta a filmjogokat Daniel Wilson producernek, aki nívós adaptációt ígért: a forgatókönyvet Harold Pinterrel kívánta megíratni, a rendezésre Karel Reiszt kérte fel. Pinter és Reisz öt évvel korábban jelentős szakmai és közönségsikert ért el A francia hadnagy szeretője (1981) című filmmel, amely John Fowles regénye alapján készült Meryl Streep és Jeremy Irons főszereplésével. Körülbelül egy évig dolgoztak A szolgálólány meséje szkriptjén, de nagy meglepetésükre egyik amerikai filmstúdió sem mutatott iránta komolyabb érdeklődést. Volt, ahol kerek perec meg is mondták nekik, hogy egy ilyen nőkről és nőknek szóló történetből nem mozi-, hanem inkább videofilmet kéne forgatni. 1988-ban azonban a pályája csúcsán álló Sigourney Weaver bejelentette, hogy szívesen eljátszaná Offred szerepét. Egy ekkora sztár kívánságát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért a Cinecom stúdió mégis hajlandó volt felkarolni a projektet. Időközben viszont Karel Reisz már lemondott róla, mire Volker Schlöndorffot szerződtették, aki azokban az években az Egyesült Államokban dolgozott. Miután úgy nézett ki, hogy elhárultak végre az akadályok a filmváltozat útjából, Sigourney Weaver teherbe esett, és lemondta a szerepet. Helyére számos ismert és kevésbé ismert színésznő neve felmerült: a legkitartóbban Jodie Fostert kapacitálták, ám ő szintén nemet mondott. Schlöndorff szerint amiatt aggódtak, hogy egy ennyire feminista és nem kimondottan Amerika-barát produkció főszerepe esetleg hátrányosan befolyásolná a karrierjüket. A brit Natasha Richardson igent mondott, elvégre a közéletben igen aktív édesanyjának köszönhetően, mondhatni, a vérében volt a lázadásra való hajlam, ami egyrészt illett is a figurához, másrészt emiatt a színésznő se igazán törődött azzal, hogy ki mit gondol majd róla amiatt, hogy elvállalta a szerepet. Fontos szempont volt számára az is, hogy Robert Duvall és Faye Dunaway partnere lehetett, hiszen mint nyilatkozta, egy fiatal színésznőnek óriási szakmai tapasztalatot jelent ilyen legendás kollégákkal együtt játszani.


Dunawayhez hasonlóan Richardson sem volt igazán elégedett a forgatókönyvvel. Olvasta Atwood regényét, és határozottan tetszett neki, ellenben Pinter változtatásai szerinte nem voltak túl szerencsések. Míg a könyvben például egyértelműen Kate/Offred a főszereplő, mindent az ő szemén keresztül látunk, és belső monológjainak fontos dramaturgiai funkciójuk van, addig a szkriptben csak egyike volt a fontosabb szereplőknek. Ekkor Schlöndorff – noha nem mindenben osztotta a két női főszereplő véleményét – felkérte Pintert, hogy írja át a forgatókönyvet a felmerült szempontok alapján, az író azonban fáradságára hivatkozva megtagadta ezt. Azt javasolta, hogy Schlöndorff egyenesen Atwooddal beszélje meg ezeket az elképzeléseit. Egy későbbi interjúban elmesélte, hogy azt hitte, egyetlen író sem fog soha asszisztálni ahhoz, hogy művét tönkretegyék, ám Atwood kivételnek bizonyult. Pinter azt állította, hogy annyira átírták a forgatókönyvét, hogy megfordult a fejében a gondolat, hogy leveteti a nevét a film főcíméről. Ezt ugyan nem tette meg, viszont nem járult hozzá, hogy a forgatókönyvet nyomtatásban is kiadják, mindazonáltal a világhálón elérhetővé tette a saját eredeti változatát. (Ezt megtette a Napok romjai és a Lolita esetében is, de azokhoz a filmekhez már tényleg nem adta a nevét.) Évek múlva Natasha Richardson elmondta, hogy szerepformálásában végül Atwood regényére sokkal jobban támaszkodott, mint a Pinter által írt forgatókönyvre. Pechére rögtön A szolgálólány meséje után leszerződött az Idegenek Velencében (1990) című filmre is, melynek szintén Pinter írta a forgatókönyvét. Natasha pontosan arról faggatta őt, amivel a színészek olykor az őrületbe szokták kergetni a forgatókönyvírókat és a rendezőket: a figurák motivációi iránt érdeklődött. Pinter kijelentette, hogy az ő módszerei merőben mások, mint általában az íróké, másféle logika szerint építi fel a jellemeket és a történetet, és értésére adta a színésznőnek, hogy maradjon mindenki a maga területén.


A szolgálólány meséje forgatása 1989. február 22-én kezdődött, és május 3-án ért véget. A jelenetek többségét Észak-Karolinában vették fel: Raleighben (főleg a St. Mary’s Schoolban), a Blue Ridge-hegységben (a városon kívül játszódó epizódokat) és Durhamben. A durhami Duke Egyetem kápolnájánál forgatták például azt a jelenetet, amikor nyilvánosan felakasztanak egy szolgálólányt, akinek sorstársai ugyanott meglincselnek egy nemi erőszakkal megvádolt férfit (valójában egy ellenállót). A Brightleaf Square és a West Village utcáin állították fel az ellenőrző pontokat és az útlezárásokat, míg az American Tobacco Campusnál került filmszalagra az a jelenet, amikor a szolgálólányok először találkoznak Lydia nénivel. A Parancsnok háza a Cedar Street 1810. szám alatt volt. Tizenegy év múlva a ház bekerült a bűnügyi krónikákba. Lakója, Michael Peterson író 2001-ben állítólag itt gyilkolta meg a második feleségét, miután előzőleg nagy összegű életbiztosítást kötött rá: a rendőrség szerint lelökte az asszonyt az emeleti lépcsőről, hogy balesetnek álcázza a bűntényt. A férj a túl sok vérnyom miatt vált gyanússá. Petersonék 1997-ben keltek egybe, ám házasságuk hamar válságba került. Noha a nyolcvanas években írt könyveivel Peterson meggazdagodott, később elpártolt tőle a szerencse, és pénzügyi helyzete a következő évtizedben jelentősen megromlott. Ígéretes politikai ambícióiról is le kellett mondania, miután kiderült, hogy hazudott a katonamúltjáról. Mrs. Peterson halála kapcsán felmerült annak gyanúja, hogy még 1985-ben esetleg szintén az író végzett egyik nőismerősével, aki ugyancsak a lépcsőről zuhant le, de azt a tragédiát akkor valóban balesetnek minősítették. A bíróság bűnösnek találta Petersont a felesége megölésében, noha a férfi végig az ártatlanságát hangoztatta. Az írót 2013-ban szabadon engedték. Szóba került ügyének újratárgyalása, mígnem 2017 februárjában megkötötte az ún. Alford-vádalkut. Ez az amerikai joggyakorlatban azt jelenti, hogy a vádlott ugyan ártatlannak vallja magát, magát a vádat viszont nem kifogásolja, és elismeri, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok elvileg alátámasztják a bűnösségét. Ezekben az esetekben a bíróság viszonylag enyhébb ítéleteket szokott hozni. Ily módon Peterson elkerülte, hogy esetleg újra börtönbe kerüljön (a vádalku keretében 86 hónapra ítélték, amit korábbi börtönbüntetésével már le is töltött), jogi értelemben azonban immár hivatalosan is gyilkosnak minősül.


A filmzene
A szolgálólány meséje eredeti filmzenéjét a japán Ryûichi Sakamoto szerezte, az Amazing Grace című himnuszt Laura Baxter énekli. A soundtrack időtartama: 41 perc 18 másodperc. A filmben azonban önálló zeneszámok is elhangzanak, mint például a Someday (You'll Want Me to Want You) és az I Don't Know Enough About You (mindkettő a The Mills Brothers előadásában), a Tongue Dance (Les Rita Mitsuoko), a Crazy (Patsy Cline), a Save a Soul in Every Town (The Christians) és a Johnny Come Home (Fine Young Cannibals).


A berlini bemutató
A szolgálólány meséje versenyfilm volt a 40. Nyugat-berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, amelyet 1990. február 9-e és 20-a között rendeztek meg. A zsűri elnöke a közelmúltban elhunyt kiváló német operatőr, Michael Ballhaus (1935–2017) volt, a tagok között találjuk többek között Roberto Benigni olasz, Rita Tushingham angol és Otto Sander német színészt, továbbá Gyarmathy Lívia magyar rendezőt. A versenyprogramban olyan művek vettek részt, mint például a Kötözz meg és ölelj (Pedro Almodóvar), A zenedoboz (Costa-Gavras), a Született július 4-én (Oliver Stone), a Pacsirták cérnaszálon (Jirí Menzel), a Miss Daisy sofőrje (Bruce Beresford) és A rózsák háborúja (Danny DeVito). Magyarországot Zsombolyai János drámája, A halálraítélt képviselte. A nyitógálán versenyen kívül mutatták be Herbert Ross Acélmagnóliák című filmjét. A fesztivál szervezőit igen éles bírálatok érték, mert a programban (a különböző szekciós vetítéseket is ideértve) feltűnően nagy volt az amerikai filmek aránya, és sokan aggodalmaskodtak amiatt, hogy Európa egyik leghíresebb fesztiválját is elborítja az amerikai filmdömping. A Berlinale egyébként mintegy megelőlegezte a két Németország egyesülését: a versenyprogramot – a rendezvény történetében először – Kelet-Berlinben is láthatta a közönség, az NDK versenyfilmje (az egyik utolsó keletnémet film), a homoszexualitásról szóló Coming out pedig megkapta az Ezüst Medvét. Szigorú kritikusok szerint egyébiránt a párhuzamos szekciók filmkínálata érdekesebb és színvonalasabb volt, mint a versenyprogram, illetve a dobozból kiszabadult kelet-európai filmek több művészi élményt kínáltak, mint a vadonatúj alkotások. Hogy a 40. Berlinale régi és új, üzlet és művészet sajátos találkozási pontja volt, azt mi sem szimbolizálja jobban, mint a megosztott nagydíj, amellyel Jirí Menzel 1969-ben készült és rögtön be is tiltott filmjét, a dobozból kiszabadult Pacsirták cérnaszálont és a részben Magyarországon forgatott hollywoodi drámát, A zenedobozt tüntették ki. Schlöndorff alkotása csalódást okozott a közönségnek és a kritikusoknak, akik többet vártak volna egy tisztességesen elkészített irodalmi adaptációnál, amely annyira hűvös és személytelen távolságtartással kezeli a témát, mintha egyenesen a Gileád Köztársaság megbízásából forgatták volna. Maga Schlöndorff sem kedveli különösebben ezt a filmjét: „…egy igazi zsoldosmunka volt. Azért vállaltam el, mert a Homo Faber tervéhez sehogyan sem tudtunk pénzt szerezni.” 


A sorozat
A Hulu televíziós társaság 2016 áprilisában jelentette be, hogy tízrészes sorozatot készít A szolgálólány meséjéből, Offred szerepére Elizabeth Mosst szerződtették. A vállalkozásba a játékfilm producere, Daniel Wilson is beszállt. Margaret Atwood tanácsadó producerként vett részt a produkcióban, sőt egy kisebb szerepet is ráosztottak. Júniusban hozták nyilvánosságra, hogy a szériát Bruce Miller rendezi, a következő hetekben pedig egyre több részlet derült ki a szereposztásról: júliusban megtudhattuk, hogy Samira Wiley (Moira), Max Minghella (Nick) és Ann Dowd (Lydia néni) is játszani fog a sorozatban. Augusztusban értesültünk Joseph Fiennes (a Parancsnok), Madeline Brewer (Janine) és Yvonne Strahovski (Serena Joy) közreműködéséről. Az utolsó fontosabb szereplő, Alexis Bledel (Ofglen) 2017 januárjában csatlakozott a stábhoz, amely már tavaly szeptemberben elkezdte a forgatást Torontóban. A munka idén februárban fejeződött be. Március 23-án került fel a világhálóra a széria előzetese, amely lázba hozta a sorozatok kedvelőit: általános az a vélemény, hogy az idei szezon egyik legérdekesebb és legszínvonalasabb sorozatához lesz szerencsénk. Magyarországon az HBO Go mutatta be elsőként: először három rész került a csatorna kínálatába, aztán hetente egy-egy újabb epizód. A széria hűségesebben követi a regényt, mint Schlöndorff filmje, mindazonáltal egy fontos változtatás van benne: színes bőrű szereplőt is láthatunk. Atwood állítólag kezdetben tiltakozott ez ellen, hiszen a regényben a színes bőrűeket kitelepítették Gileádból a rendszer rasszista politikája miatt. A Hulu illetékesei azonban meggyőzték az írónőt, hogy napjainkban az amerikai közönség körében nem számíthat komolyabb sikerre egy olyan sorozat, melyben tartósan nem jelenik meg színes bőrű szereplő.


Magyar kritikai visszhang
„A német Volker Schlöndorff nagyon amerikai filmet készített a kanadai írónő regényéből. Atwood a hősnő belső megaláztatásaira és álmaira építi a történetet, míg a film elsősorban a diktatúra működtetői és az ellene harcolók kalandjaira helyezi a hangsúlyt. Rideg és kegyetlen világot ábrázol természetesen, melyben azonban egy idő után túlteng a lázadás romantikája. A hősnő érzelmes visszaemlékezései saját anyai és hitvesi aranykorára is egészen másképp hatnak a regényben, mint a filmbeli érzelmes-érzelgős betétekben. Érdekes viszont az, hogy ezúttal – az európai hagyományokkal szemben – egy olyan diktatúrát látunk, amelyet anyagi tekintetben nem a hiány és a szűkösség, hanem a bőség és a jólét jellemez. Az Egyesült Államok különösebb megrázkódtatás nélkül túljutott a jobboldali keresztény fundamentalizmus kihívásán, a teleevangélisták önnön erkölcsi botrányaikba fulladtak bele. Merjük-e mondani, hogy a történet itt és most aktuálisabb, mint Amerikában valaha is? Vagy alaptalan szorongás ez, és az antiutópia megmarad Európa e részén is elvont fikciónak? Schlöndorff filmje erre természetesen nem válaszolhat: csak (kissé felületesen) egy lehetséges »erkölcsös diktatúra« analízisét adja.”
(Hegyi Gyula: „A kézilány meséje”. In: Filmvilág 1991/5, 57. o.)


A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale, 1990) – amerikai–német dráma. Margaret Atwood azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Harold Pinter. Operatőr: Igor Luther. Zene: Ryûichi Sakamoto. Díszlet: Tom Walsh és Jan Pascale. Jelmez: Coleen Atwood. Vágó: David Ray. Rendező: Volker Schlöndorff. Főszereplők: Natasha Richardson (Kate / Offred), Faye Dunaway (Serena Joy), Aidan Quinn (Nick), Elizabeth McGovern (Moira), Victoria Tennant (Lydia néni), Robert Duvall (Parancsnok), Blanche Baker (Ofglen), Traci Lind (Janine / Ofwarren). Magyarországi premier: 1991. október 18.

2017. június 26., hétfő

EXCALIBUR

„Anál nathrach, orth’ bháis’s bethad, do chél dénmha.”
(Kígyó lehelete, élet és halál varázslata, jeled a teremtésre.)

John Boorman 1981-ben bemutatott filmje, az Excalibur Artúr király legendájának egyik legigényesebb és legnépszerűbb feldolgozása. Alapjául Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus műve szolgált, de az alkotók figyelembe vettek a témával foglalkozó más forrásokat is, illetve maguk is gazdagították a mítoszt. A fontosabb szerepeket nemzetközi viszonylatban akkor még nem igazán ismert színészek játszották, akiknek többsége később világhírűvé vált, mint például Nicol Williamson, Helen Mirren, Nigel Terry, Nicholas Clay, Liam Neeson, Patrick Stewart, Gabriel Byrne és Ciarán Hinds. Az Excalibur részt vett az 1981-es cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb művészi megvalósításért járó díjat kapta. A 140 perces alkotásnak létezik egy bő húsz perccel rövidebb változata is (kevesebb vér, kevesebb szex), mindazonáltal Magyarországon vágatlanul mutatták be: először 1983 márciusában a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében láthattuk, ugyanazon év november 10-étől pedig országos forgalmazásban is. Az opusz a Vér és mágia alcímet kapta.


AZ ARTÚR-LEGENDA
Artúr király legendája a legismertebb kelta mítosz, melynek valós alapja is van. Noha Artúr neve több középkori forrásműben (Historia Brittonum, Annales Cambriae, De excidiu et conquestu Britanniae, Gododdin) is előfordul, mindmáig nem tisztázott, hogy valóban létezett-e, illetve ha igen, akkor olyan volt-e, amilyennek a mítosz megörökítette. Történészek azt valószínűsítik, hogy az V. század végén és a VI. század elején élhetett, abban az időszakban, amikor a római hódítók elhagyták Britanniát. Ezt követően az őslakosokat főleg a piktek és a skótok visszatérő támadásai nyugtalanították, ezért szövetségre léptek a szászokkal, akik viszont idővel a fejükre nőttek, és legfőbb ellenségeikké váltak. Artúr alighanem a szászok elleni sereg vezére volt, és elképzelhető, hogy a velük folytatott harcban, a camlani csatában esett el. Erről az ütközetről azonban szinte semmi konkrétumot nem tud a történelemtudomány: nemcsak az időpont (537) kétséges, hanem az is, hogy a britonok ekkor tényleg a szászokkal csaptak-e össze. A hadvezér Artúrt egyébként sosem koronázták uralkodóvá, sőt még a szászokat sem sikerült kiűznie hazája földjéről. Ennek ellenére évszázadokkal később ő lett az angol lovagok példaképe, a férfiasság és a hazaszeretet szimbóluma, és idővel az ideális uralkodó megtestesítőjeként tekintettek rá. A személyéhez kapcsolódó legenda a XII. század első felében kezdett elterjedni, elsősorban Monmouth-i Gottfried (kb. 1100–1155) 1136-ra datálható műve, a Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története) hatására, amely az Artúr-mítosz első írásos változata, mindazonáltal a történet hitelességét már a kortársak is erősen vitatták. Boorman filmje nagyjából hűségesen követi a legendát, bár a drámaiság és a filmszerűség érdekében vannak kisebb eltérések.


Így például a filmben Lancelot első pillantásra vonzalmat érez Ginevra iránt, de az Artúr iránti tiszteletből és barátságból küzd ez ellen az érzés ellen: Morgana ármánykodása csupán beteljesíti a lovag és a királyné szerelmét, míg a legendában szerelmük kialakulása is varázslat következménye. Az Artúr által emeltetett királyi székhely, Camelot várának pontos helye éppúgy bizonytalan, mint a mítosz egyéb elemei. Azonosították már Somerset megyében, a Glastonbury közelében fekvő Cadbury várával, míg mások szerint Skóciában található, az Edinburghtól északnyugatra fekvő Stirlingben. A winchesteri kastélyban látható faasztalról máig azt tartják, hogy az volt a híres kerekasztal, melynek formáját Merlin, a varázsló javasolta Artúrnak. Egy kör formájú asztal esetében ugyanis nincsen kiemelt hely, így mindenki egyenrangúnak érezhette magát a többiekkel. A legenda variációi eltérnek abban is, hogy hányan foglalhattak helyet a kerekasztal mellett: leggyakrabban százötven, ötven vagy tizenkét lovagról olvashatunk. A tizenkettes szám a keresztény mondakörrel (tizenkét apostol) mutat hasonlóságot, sőt egyes feltételezések szerint magát a kerekasztalt is az utolsó vacsora egyes ábrázolásai ihlették. A kereszténység hatását tükrözi az Artúr-mítosz kulcseleme, a Szent Grál is, amely a legenda szerint az a kehely, amelyből Krisztus ivott az utolsó vacsorán.


A SZERZŐ ÉS A KÖNYV
Az Excalibur alapjául Sir Thomas Malory klasszikus műve, a Le Morte d’Arthur szolgált. Ami egész biztos, hogy Malory valóban létezett, személyazonosságára vonatkozóan viszont többféle elmélet is született, részben annak köszönhetően, hogy a XV. századi krónikák több különböző személyt is ezen a néven említenek. A XIX. század végén terjedt el az a nézet, hogy egy földbirtokos lovagról és parlamenti képviselőről van szó, aki valamikor 1415 és 1418 között látta meg a napvilágot az angliai Warwickshire-ben. (Bizonyos források 1405 körüli dátumot tartanak valószínűbbnek, ahogyan az életrajz egyéb dátumainak többsége is szinte forrásonként változik.) Apja halála után, feltehetően 1434-ben, örökölte a családi birtokot, ősei tisztes nevét azonban bemocskolta azzal, hogy a bűn útjára lépett, többször is börtönbüntetéssel sújtották. Még apja életében megvádolták lopással, sőt később állítólag saját maga is elismerte, hogy rablás, zsarolás és nemi erőszak is szárad a lelkiismeretén. Egy politikai merényletbe is belekeveredett, mely Buckingham herceg (Humphrey Stafford) ellen irányult. Valamikor az 1440-es években megnősült: fia, Robert lett az örököse, ám valószínűsíthető, hogy még egy vagy két gyereket nemzett feleségének, Elizabeth Walshnak. Sötét ügyei ellenére 1441-ben lovaggá ütötték, 1450-ben pedig bekerült a parlamentbe. Címe és rangja sem gátolta meg abban, hogy idővel újra a börtönben kössön ki, ahonnan többször megszökött, és bűnlajstromát egy cisztercita kolostor kirablásával is tetézte. 1454-ben újra elfogták és bebörtönözték, néhány év múlva viszont maga az uralkodó részesítette kegyelemben. Nem sokáig élvezhette a szabadságot, ismét vétett a törvény ellen, ezért a newgate-i börtönbe szállították. Itt írta meg 1469 és 1470 folyamán híres művét, a Le Morte d’Arthurt. Malory személyes élete és a Le Morte d’Arthurt átható magasztos lovagi erények ordító ellentéte miatt merül fel rendre az a gyanú, hogy talán más szerzőről lehet szó, mindazonáltal a legvalószínűbbnek továbbra is a rovott múltú lovag tűnik. Thomas Malory a börtönben halt meg 1471. március 14-én.


A Le Morte d’Arthur egyes irodalomtörténészek szerint nem önálló irodalmi alkotás, mert Malory nem saját kútfőből írta a történeteket, hanem csupán lejegyezte, illetve különféle forrásokból fordította azokat. Az egyik forrásmű a XIII. századi ófrancia Vulgata-ciklus lehetett, melynek történeteit Malory ún. középangol nyelven írt szövegekkel kombinálta. Ilyen kiegészítő szövegnek tűnik két hosszabb vers Artúrról: a XIV. századi Stanzaic Morte Arthur és az 1400-ra datálható Alliterative Morte Arthure. A Malory nevéhez kötődő Le Morte d’Arthur a szerző halála után, 1485. július 31-én jelent meg először, mégpedig William Caxton (kb. 1422–1491) jóvoltából, aki egy személyben volt író, nyomdász, kereskedő és diplomata. Már maga Caxton is javított a mű nyelvezetén, az azóta eltelt évszázadokban pedig rendszeresen megjelentek olyan kiadások, amelyek egyrészt a középangol nyelvezetet a korabeli angol köznyelvhez próbálták közelíteni, másrészt húztak is az eredeti szövegből, meg hozzá is tettek. A Caxton-féle első kiadás összesen két példányban maradt fenn: az egyik a New York-i Morgan Library & Museum, a másik a manchesteri John Rylands Library gyűjteményét gazdagítja. A Malory-féle mű nyolc részből áll: 1. Artúr születése és felemelkedése; 2. Artúr király háborúja a rómaiak ellen; 3. Lancelot könyve; 4. Gareth könyve; 5. Trisztán és Izolda; 6. A Szent Grál keresése; 7. Lancelot és Ginevra; 8. A Kerek Asztal vége és Artúr halála. Caxton ezt a nyolc könyvet huszonegy könyvre bontotta tovább, minden egyes fejezethez összefoglalót és zárszót is írt. 1934-ben a Winchester College könyvtárának katalogizálása közben egy kéziratot találtak, amelyről ma már azt feltételezik, hogy ez áll a legközelebb a Malory-féle eredeti szöveghez, ugyanakkor megállapították azt is, hogy jelentősen eltér a Caxton-féle kiadástól. A magyar változat, az Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája 1970-ben jelent meg először Tellér Gyula fordításában, a Magyar Helikon és az Európa Kiadó közös kiadásában, mindössze 3650 példányban, amelyből 550 darab japán nejlonkötésben került forgalomba. Az 1996-os és az 1998-as utánnyomásokon már a Háttér Kiadó nevét olvashatjuk.


A RENDEZŐ
John Boorman 1933. január 18-án született a délkelet-angliai Sheppertonban. Édesapja egy holland származású fogadós, George Boorman, édesanyja Ivy Chapman. Bár a szülők protestánsok voltak, John a chertsey-i Salesian School katolikus iskolában tanult. Tizenhat éves korában abbahagyta tanulmányait, és barátjával egy ruhatisztító vállalkozásba kezdett. A közös üzlet meglepően hamar felvirágzott, Johnt azonban nem kötötte le teljesen ez a munka. Szeretett volna elsőrangú krikettjátékos lenni, ám ehhez nem volt eléggé tehetséges. Annál ügyesebbnek bizonyult az újságírásban: eleinte filmkritikákat írt lánymagazinokba, később más folyóiratok is foglalkoztatni kezdték, sőt bejutott a BBC Radio kulturális műsoraiba is. 1951 és 1953 között katonai szolgálatát töltötte. Emiatt végleg hátat fordított a ruhatisztításnak, de kitartott az újságírás mellett. 1955-ben munkát kapott az Independent Television Newsnál, ahol három évig saját műsora is volt Day by Day címmel. 1959-ben átment a Southern Televisionhöz. Itt már rendezőként és dokumentumfilm-sorozatok producereként foglalkoztatták. Karrierjének következő állomása a BBC Television volt, ahol ő vezette a bristoli dokumentumfilmes részleget. Olyan komoly visszhangot kiváltott minisorozatokat készített, mint például az ötrészes Citizen’63 (1963) vagy a hatrészes The Newcomers (1964). A kedvező kritikai fogadtatás ellenére egyre kevésbé volt elégedett a dokumentumfilmjeivel: úgy látta, minél inkább törekszik a realitásokra, a valóság megragadására, annál távolabb kerül tőle. 1964-ben világsikert aratott Richard Lester Beatles-filmje, az Egy nehéz nap éjszakája, mire Boorman előállt azzal a javaslattal, hogy egy hasonló filmet kéne forgatni a négy gombafejű nagy riválisával, a Dave Clark Five-val is. David Deutsch producer ráharapott az ötletre, a film címét a zenekar egyik slágerétől (Catch Us If You Can) kölcsönözték. A Beatles-film népszerűségét ugyan nem sikerült túlszárnyalni, de több tekintélyes kritikus is elismerően szólt arról, hogy Boorman milyen nagyszerűen adta vissza a hatvanas éveknek azt a pezsgő kulturális légkörét, amelyben a Catch Us If You Can megszületett.


Boorman ettől kezdve főleg játékfilmeket forgatott, igen széles műfaji skálán: bűnügyi film, háborús dráma, szatíra, kalandfilm, sci-fi, horror és fantasy egyaránt található a filmográfiájában. Az ismert amerikai filmsztár, Lee Marvin kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy Boorman rendezze A játszmának vége (1967) című bűnügyi filmjét, melynek stábja elsőként forgathatott a híres börtönben, Alcatrazban. Mivel úgy a rendező, mint a főszereplő elégedetlen volt a stúdió által jóváhagyott eredeti forgatókönyvvel, a forgatáson mindennapos volt az improvizáció. A különös film a maga idejében nem aratott számottevő sikert, de az elmúlt fél évszázad alatt kultikussá vált, és a kiemelt védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánították. Kétszereplős háborús dráma a Pokol a Csendes-óceánon (1968), melyben az amerikai pilótát Lee Marvin, a japán kapitányt Mifune Tosiró játszotta. A háborúban szemben álló feleket szimbolizáló két katona egy lakatlan csendes-óceáni szigetre vetődik, ahol a kezdeti ellenségeskedés után kénytelenek együttműködni, hogy elkerülhessenek onnan. A producerek megváltoztatták az eredeti befejezést, s emiatt Boorman elhatározta, hogy a továbbiakban ragaszkodik ahhoz, hogy mindegyik filmje kreatív jogait megtarthassa magának. A produkció egyébként korának egyik legnagyobb bukása volt, ám azóta a filmtörténészek jelentősen átértékelték. A hazai mozikba is eljutott Az utolsó Leó (1970), amely a magyar származású George Tabori The Prince című színműve alapján készült Marcello Mastroianni és az akkor még kevésbé ismert kitűnő színésznő, Billie Whitelaw főszereplésével. A történet címszereplője egy arisztokrata család utolsó sarja, aki megpróbál közel kerülni a hétköznapi emberekhez, és ennek érdekében rangja kiváltságairól is hajlandó lemondani. Az opusz elnyerte ugyan a legjobb rendezés díját az 1970-es cannes-i filmfesztiválon, széles körű forgalmazásban azonban megbukott.


Igen nagy szakmai és közönségsikernek bizonyult a Gyilkos túra (1972), amely négy jó barát (Burt Reynolds, Jon Voight, Ned Beatty és Ronny Cox) tragikus eseményekhez vezető vadvízi túrájáról szól. Az amerikai filmművészet legemlékezetesebb mesterművei között jegyzett alkotást Zsigmond Vilmos fényképezte, aki így emlékezett erre a munkájára: „Végig külsőben forgattunk, és a valóságban minden nagyon színes volt – tavasz volt, a fák zöldelltek, a virágok nyíltak. Mi viszont tompítani akartuk a színeket, hogy drámaibb hatása legyen, főként a vízparton játszódó jeleneteknek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha süt a nap, az ég kékje tükröződik a vízen, és a túl sok kék szín nagyon gazdaggá teszi a képet. Ezért elhatároztuk, hogy majdnem mindent borús időben fogunk forgatni. Ez trükkös vállalkozás volt, hiszen nem tudhattuk előre, hogy lesz-e elég borús napunk. De szerencsénk volt, és sikerült tompítani úgy a színeket, hogy nem volt szükség sok utólagos beavatkozásra. Azért így is összekopíroztunk fekete-fehéret a színes képekkel, mert több kontraszt és több fekete kellett. Fehér, fekete és zöld: azt akartuk, hogy ez a három szín domináljon a filmben.” A hetvenes években Boorman még két filmet forgatott, sajnos mindkettővel megbukott. A Gyilkos túra után eredetileg A Gyűrűk Urát akarta megfilmesíteni, ám az előkészületi munkálatok nagyon elhúzódtak. Közben megírta egy furcsa sci-fi, a Zardoz szkriptjét, és miután a Tolkien-adaptáció kútba esett, helyette megvalósíthatta ezt. A főszerepet ismét Burt Reynoldsnak szánta, de ő már foglalt volt, Richard Harris pedig nem is reagált a megkeresésre. Sean Connery elfogadta a szerepet, mert miután szakított a James Bond-sorozattal, kiesett a producerek kegyeiből, és alig kapott munkát. A női főszerepet Charlotte Rampling vállalta, akinek a bulvármédia szerint csalódást okozott a Conneryvel közös szerelmi jelenet. Az Ördögűző 2 – Az eretnek (1977) William Friedkin 1973-as klasszikus horrorjának folytatásaként készült. Az opuszt a közönség szó szerint kiröhögte a New York-i bemutatón, egyes vélemények szerint minden idők egyik legrosszabb filmjéről van szó.


Az Excaliburt követő Smaragderdő (1985) állítólag megtörtént eset alapján készült: a Los Angeles Times közölt egyszer egy cikket egy perui munkásról, akinek gyermekét egy őslakos indián törzs elrabolta, és csak tizenhat év múlva találták meg: csupán bőrszíne különböztette meg elrablóitól, akik a törzs teljes jogú tagjaként nevelték. A fiú szerepét Boorman saját fia, Charley játszotta. A Smaragderdő nem csupán egy kalandos történet, hanem felhívás az Amazonas őserdeinek gyors pusztítása ellen is, mely beláthatatlan környezeti katasztrófákhoz vezethet, sőt részben már vezetett is. Komoly szakmai sikert aratott a direktor gyerekkori élményein alapuló Remény és dicsőség (1987), amely a második világháború alatt játszódik, amikor Londont német repülőgépek bombázták. A forgatáshoz a brit filmgyártás egyik legnagyobb díszletét építették meg, amely tizenhét ikerházat foglalt magában. A fontosabb szerepeket Sebastian Rice-Edwards, Geraldine Muir, Sarah Miles, David Hayman, Sammi Davis, Ian Bannen és Jean-Marc Barr játszotta. Az elmúlt negyed században készült Boorman-filmek közül említést érdemel A szabadság ösvényein (1995), amelynek hősnője (Patricia Arquette) azért utazik Burmába, hogy férje és fia meggyilkolását követően magára találjon, de ott belekeveredik a diktatúra elleni mozgalomba, és rövidesen már az élete múlik azon, hogy mielőbb eljusson Thaiföldre. Mint több korábbi Boorman-film, ez is megtörtént eset alapján készült. A panamai szabó (2001) John le Carré kémregényének hangulatos adaptációja, mely az író többi művéhez hasonlóan realisztikus képet kíván adni a kémkedés világáról, ami merőben más, mint amilyennek a James Bond-filmek alapján képzeljük. Ironikus, hogy a történet lecsúszott titkos ügynökét Bond akkori megformálója, Pierce Brosnan alakította. Boorman mind ez idáig utolsó filmje, A királynőért és a hazáért (2014) a Remény és dicsőség folytatásaként készült, és tulajdonképpen a direktor katonaéveinek élményein alapul.


A SZÍNÉSZEK
Az Artúr királyt alakító Nigel Terry (1945–2015) mindig is elsősorban színpadi színésznek tartotta magát. Különösen a klasszikus szerepeket kedvelte, szívesen és gyakran játszott Shakespeare-darabokban. 1967-ben filmezett először egy tévésorozatban, és karrierje során rendszeresen elfogadott televíziós felkéréseket is. Filmvásznon Az oroszlán télen (1968) című háromszoros Oscar-díjas történelmi drámában mutatkozott be olyan partnerek mellett, mint Peter O’Toole, Katharine Hepburn és az akkor még szintén pályakezdő Anthony Hopkins és Timothy Dalton. Kuriózum, hogy O’Toole II. Henrik királyt játszotta, akárcsak a Becket (1965) című filmben, és mindkét alakítását Oscar-díjra jelölték. A Jánost alakító Nigel Terry jó kritikákat kapott ugyan, ennek ellenére egészen az Excaliburig csak egyszer szerepelt újra mozifilmben. Harmincöt éves volt, amikor eljátszotta Artúrt a figura kamaszkorától egészen öregkoráig. Későbbi szereplései közül kiemelkedik a címszereplő megformálása Derek Jarman Caravaggio (1986) című életrajzi filmjében és Mortimer szerepe egy másik Jarman-produkcióban, a II. Edwardban (1991). Egy kicsiny szerepet (Archeptolemus) játszott a német Wolfgang Petersen Trója (2004) című hollywoodi szuperprodukciójában. Emphysemában (krónikus obstruktív légúti betegség) vesztette életét.


A Morganát megszemélyesítő orosz származású Helen Mirren 1945-ben született Hammersmithben, eredeti neve: Helen Lydia Mironoff. Korán feltámadt érdeklődése a színészi pálya iránt, és alig töltötte be a huszadik életévét, már a rangos Royal Shakespeare Company szerződtette. Egyike azon színészeknek, akik úgy a színpadon, mint a filmvásznon sikeres és egyenletes karriert építettek ki maguknak. A hatvanas évek közepétől filmezik. Ken Russell Barbár Messiás (1972) című filmjében figyelt fel rá a szélesebb közönség. A Szerencsefia (1973) című Lindsay Anderson-drámában Malcolm McDowell-lel játszott, és az ő ajánlására kapta meg Caesonia szerepét Tinto Brass híres-hírhedt, pornográf színezetű szuperprodukciójában, a Caligulában (1980). Kuriózum, hogy az ugyanabban a korban játszódó – és a Caligulával párhuzamosan forgatott – Én, Claudius (1976) című tévésorozat castingján Drusilla szerepére jelentkezett, de ott elutasították. Az Excalibur sikere ellenére három évig nem vállalt újabb filmszerepet, és karrierje csak a 80-as évek végén kapott új lendületet Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című provokatív művészfilmjének köszönhetően. Ettől kezdve minden fontosabb filmjét láthattuk a hazai mozikban, és meggyőződhettünk arról, hogy a legkülönbözőbb műfajokban is megállja a helyét. 1995 és 2010 között négyszer jelölték Oscar-díjra, amelyet A királynő (2006) című filmért kapott meg, II. Erzsébet megszemélyesítéséért. (Mellesleg I. Erzsébetet is eljátszotta egy kétrészes tévéfilmben.) Többször forgatott Magyarországon, például ő volt a főszereplője Szabó István Az ajtó (2012) című alkotásának. Férje Taylor Hackford filmrendező.


Lancelot megformálója, Nicholas Clay (1946–2000) tehetségére maga Laurence Olivier figyelt fel, aki a pályakezdő színészt szerződtette a nagy múltú Old Vic társulatához. Clay a Roald Dahl forgatókönyvéből készült lélektani krimi, Az ásós gyilkos (1971) főszereplőjeként mutatkozott be a moziba járó közönségnek. Számára is az Excalibur jelentette az első kiugró sikert. Ezt követő két filmje, a Lady Chatterley szeretője (1981) és a Nyaraló gyilkosok (1982) szintén nagy feltűnést keltett. Későbbi szerepléseinek sajnos már nem volt nagyobb visszhangjuk. Az Oroszlánszív (1987) című filmjét Magyarországon forgatta. 1998-ban szerepet vállalt a Merlin című tévésorozatban, amely szintén az Artúr-mondakörre épül. Nicholas Clay rákban halt meg. Cherie Mary Lunghie (Ginevra) 1952-ben született olasz apa és angol anya gyermekeként. Színészi tanulmányai elvégzése után a Royal Shakespeare Company társulatához került. A televízióban kamasz lányként kapta első szerepeit, és felnőtt színészként is rendszeresen játszott különféle sorozatokban és tévéfilmekben. 1980-ban forgatta első mozifilmjét Diversion címmel. Nemzetközi hírnevét a másodiknak, az Excaliburnek köszönheti. Huszonnyolc éves volt a forgatás idején, de a figurát tizenéves korától öregkoráig ő játszotta. Viszonylag kevés mozifilmben szerepelt, ezek között azonban olyan figyelemre méltó opuszokat találunk, mint A misszió (1986), a Megölni egy papot (1988) és a Frankenstein (1994). Az Egyesült Királyságban egy kávéreklám arcaként és egy televíziós táncverseny egyik játékosaként is nagy népszerűségnek örvendett. Roland Joffé filmrendezővel való kapcsolatából 1986-ban született a lánya, Nathalie.


A Merlint alakító Nicol Williamson (1936–2011) színészi tehetségét olyan szerzők méltatták, mint például Samuel Beckett és John Osborne. Őt tartják a híres Shakespeare-figura, Hamlet egyik legnagyszerűbb megformálójának úgy a színpadon, mint a filmvásznon. Az Excalibur több fontosabb szereplőjéhez hasonlóan Williamson is Boorman alkotásának köszönhette világhírnevét: ezt megelőző és ezt követő filmjei karrierje szempontjából vagy másodlagos jelentőségűek, vagy Magyarországon nem különösebben ismertek. Nem csinált titkot belőle, hogy sokat iszik, és naponta akár nyolcvan cigarettát is elszív. (Ez utóbbit jelen sorok írója még egy erős dohányostól is túlzásnak tartja.) Káros szenvedélyei idővel legyengítették a szervezetét. 1997-ben állt utoljára a felvevőgép elé. Csendben és békében akart meghalni, s ez a kívánsága teljesült: fia, Luke Williamson bő egy hónappal később hozta csak nyilvánosságra édesapja halálhírét. Nicol Williamson nyelőcsőrákban hunyt el. A Percevalt alakító Paul Geoffrey-ról érdekes módon kevés infó lelhető a világhálón. Az IMDb-n még a születési adatai sem szerepelnek, életrajza az angol Wikipédián se található meg. Pedig számunkra különösen érdekes a személye, hiszen egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nagymamája a magyar Nemzeti Színház művésze volt, és az ő élménybeszámolói keltették fel az érdeklődését a színjátszás iránt. Ugyanebben az interjúban mondta el, hogy huszonöt éves volt az Excalibur forgatása idején, így feltehetően 1955-ben született. Annyit tudhatunk még róla, hogy főleg tévéfilmekben és sorozatokban játszott, és mindmáig aktívan – bár nem túl gyakran – forgat.


A felnőtt Mordredet megszemélyesítő Robert Addie (1960–2003) tizenhat éves korában abbahagyta iskolai tanulmányait, hogy csatlakozzon egy színészi társulathoz. 1978-ban kezdett filmezni. Színi tanulmányait a RADA intézményében az Excalibur kedvéért hagyta félbe. A forgatáson Boorman lányának, Katrine-nek csapta a szelet, s emiatt a direktor egy ideig beszélni se volt hajlandó vele. Mordred mellett Robert másik híres szerepe Sir Guy of Gisbourne a Robin Hood-sztori egyik tévés feldolgozásában (1984–1986), melyben a címszereplőt Jason Connery alakította. 1989-ben személyes okokból néhány évre hátat fordított a színjátszásnak, de 1995-ben visszatért a pályára. Háromszor nősült, három gyereke született. 2003-ban tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ami három hét alatt elvitte. Az Uryens szerepét játszó Keith Buckley 1941-ben született Huddersfieldben (Egyesült Királyság). 1958-ban kezdett filmezni, tévésorozatokban és mozifilmekben egyaránt játszott. 2008 óta nem forgat. Nős, két lánya viszont egy házasságon kívüli kapcsolatból született. Gabriel Byrne (Uther Pendragon) 1950-ben született egy hatgyermekes ír család legidősebb gyermekeként. Szigorú katolikus nevelésben részesült, sőt szülei azt szerették volna, hogy pap legyen. Öt évig készült erre a hivatásra, végül mégis lemondott róla. Csak 2011-ben beszélt arról, hogy annak idején a papok szexuálisan zaklatták. Régészként, szakácsként és spanyol–történelem szakos tanárként is dolgozott, mielőtt a színészet mellett kötelezte el magát. Filmvásznon ő is az Excaliburnek köszönhetően vált ismertté. A világpremier évében, 1981-ben Magyarországon forgatott a Wagner című tévésorozat egyik mellékszereplőjeként. Leghíresebb filmjei hazánkba is eljutottak, mint például a Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986), A halál keresztútján (1990), A bérgyilkosnő (1993), a Közönséges bűnözők (1995), a Halott ember (1995) és A vasálarcos (1998). Kétszer nősült, első felesége, Ellen Barkin színésznő két gyereket szült neki.


A Gawaint alakító Liam Neeson 1952-ben született, hivatalos neve: William John Neeson. Akárcsak Byrne, ő is többféle szakmát kipróbált, míg eljutott a színészetig, és számára is az Excalibur jelentette a nagy áttörést. Az ezt követő bő egy évtizedben több, Magyarországon is bemutatott filmben játszott. Igazi világhírnévre a Schindler listája (1993) főszerepének eljátszásával tett szert. Ettől kezdve Hollywood is állandóan igényt tartott a tehetségére, számos szuperprodukcióban osztottak rá fontos szerepeket. Közel a hatvanhoz vált ideális akcióhőssé az Elrabolva című trilógiának köszönhetően. Több híres kolléganőjéhez fűzte röpke románc, így például Helen Mirrennel épp az Excalibur hozta össze. 1994-ben feleségül vette Natasha Richardson színésznőt, akitől két gyermeke született. Natasha 2009-ben egy síbaleset következtében elhunyt. Liam szeretett felesége miatti bánatát italba fojtotta. Azóta sikerült kimozdulnia a mélypontról, jelen sorok írásakor öt készülő produkcióban is számítanak rá. A Cornwallt megszemélyesítő Corin Redgrave (1939–2010) legendás színészdinasztia sarja. Szülei (Michael Redgrave és Rachel Kempson) éppúgy színészek voltak, mint két lánytestvére, Vanessa és Lynn. Noha számos filmben szerepelt, elsősorban a színházi világban ért el jelentős sikereket. Nővéréhez, Vanessához hasonlóan aktívan politizált a baloldal, a romák és a palesztinok mellett. Kétszer nősült, mindkét feleségétől két-két gyermeke született. Nagy visszhangot váltott ki édesapjáról szóló könyve, melyben kettőjük feszült kapcsolatáról és az idősebb Redgrave biszexualitásáról írt. Prosztatarákban halt meg. Nem egész egy hónap múlva húga, Lynn is rákban hunyt el.


A Kayt alakító Niall O'Brien (1946–2009) karrierje során nem kevesebb, mint 130 produkcióban lépett a dublini Abbey Theatre színpadára. 1966-ban egy tévésorozatban debütált a kamerák előtt, és később is elfogadott televíziós felkéréseket. A filmvásznon kisebb-nagyobb epizódszerepeket játszott például a Ryan lánya (1970), a Gorkij park (1983), a Diplomás örömlány (1986), A rettenthetetlen (1995) és Az óceánjáró zongorista legendája (1998) című filmben. 2007-ben rákot diagnosztizáltak nála, a betegség húsz hónap alatt végzett vele. Patrick Stewartot (Leondegrance) épp a közelmúltban láthattuk a mozikban a Logan – Farkas (2017) című filmben. Az 1940-ben született színész már tizenéves korában érdeklődött a színjátszás iránt. Haja ugyanis egy betegség következtében kihullott, emiatt Patrick félénkké vált, amit a színészet segítségével próbált leküzdeni. Tette ezt oly eredményesen, hogy egyenesen a Royal Shakespeare Company ajánlott neki szerződést. 1964-ben kezdett filmezni, ő is sorozatokkal és tévéfilmekkel kezdte. 1975-ben forgatott először a mozik számára, de az Excalibur volt az első jelentősebb filmje. Az egész világ – így a magyar közönség is – elsősorban Picard kapitány megformálójaként ismeri a Star Trek-szériából, illetve Xavier professzorként az X-Men-filmekből. Patrick Stewart háromszor nősült, első feleségétől két gyermeke született.


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az eredeti elképzelések
Boorman a hatvanas évek végén kezdett el foglalkozni az Artúr-mondakör megfilmesítésével. Úgy tervezte, hogy egy háromórás filmben dolgozza fel a témát. Későbbi állandó munkatársával, Rospo Pallenberggel megírta a forgatókönyvet, és benyújtotta a United Artisthoz. A cég szerint a megvalósítás túl költséges lett volna, ezért az illetékesek inkább egy másik témát ajánlottak, Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét. (Ugyan, miből gondolták, hogy abból olcsóbb és rövidebb filmet lehet forgatni?) Boorman próbálkozott más stúdióknál is, de mindenhol elutasították. Végül elfogadta a United Artists ajánlatát, és megkezdte az előkészületeket A Gyűrűk Ura filmre viteléhez. Épphogy elmélyedt a munkában, a projekt máris kútba esett. Egyesek szerint ismét a várható magas büdzsé jelentett problémát, mások szerint viszont nem sikerült megszerezni a filmjogokat. A hetvenes években Boorman mindössze három filmet rendezett: az utolsót, az Ördögűző második részét állítólag csak azért vállalta el, hogy zöld utat kapjon végre az Artúr-film. Bár az Ördögűző 2 csúfosan megbukott, a direktor mégis lehetőséget kapott az Excalibur megvalósítására, amelyhez felhasználta A Gyűrűk Urához készített díszletterveit és egyéb vizuális elképzeléseit is. Még a téma paródiája, a Monty Python-féle Gyalog-galopp (1975) is megihlette. Azt tervezte, hogy Merlin címmel mutatja be a filmet, ám a CBS tévétársaság épp akkoriban indított egy showműsort Mr. Merlin címmel, és lekötötte a név kizárólagos használatát. Boorman ekkor a Knights (Lovagok) címet választotta, de erről is le kellett mondania, mert A nyolcadik utas a Halállal világhírűvé vált Ridley Scott bejelentette saját projektjét, amely a Knight (Lovag) címet viselte. Boorman alkotása ekkor kapta az Excalibur címet, és ezen már akkor sem változtattak, amikor Scott filmje meghiúsult.


Mint arról korábban szó volt, Pallenberg és Boorman forgatókönyve Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus történetfüzérén alapul, de az elkészült film olyan híres mitográfiai műveket is megidéz, mint például az ősi kultúrákról, rítusokról és mítoszokról szóló Az aranyág (Sir James Frazer, 1890) és A szertartástól a lovagmondáig (Jessie Weston, 1920). Artúr király személye a Halászkirállyal mutat rokonságot: mindkettőjük országa kietlenné válik, és csak akkor köszönt be újra a virágkor, amikor Perceval megszerzi a Szent Grált. Boorman szerint filmje arról szól, hogy a mitikus igazság nem azonos a történelmi igazsággal. Az Excalibur azt a folyamatot örökíti meg, amikor a babonák és a mágia elsüllyed a tudattalanban, hogy átadja helyét a kereszténységnek. A keresztény szimbolika a Szent Grál kapcsán nyilvánul meg a legvilágosabban, lényegében Perceval megkeresztelését látjuk, mielőtt megszerezné a kelyhet, hogy azzal meggyógyítsa Artúrt, és újra felvirágoztassa az országot. Pallenberg és Boorman nem ragaszkodtak mereven Artúr személyes történetéhez: bizonyos motívumok a mondakör más meséiből származnak, így például az alvó szerelmesek meztelen teste közé döfött kard a Trisztán és Izoldából. A filmben Perceval kiemelt szerephez jut: ő az, aki megszerzi a Grált (ez Chrétien de Troyes XII. századi verziójában is így volt, Malorynál viszont Galahad bizonyult erre méltónak), és ő az, aki a történet végén visszadobja a kardot a tóba (az alapműben ezt Bedivere teszi meg). Boorman filmjében a kőbe döfött kard és az Excalibur ugyanaz, a legenda bizonyos változataiban azonban két külön fegyverről van szó. A forgatókönyvírók Morgana személyében két figurát (Morgause és Morgan le Fay) egyesítettek. Tudatos alkotói szándék, hogy a film nem kötődik szorosan egyetlen korszakhoz sem: a „sötét középkor” idején kezdődik (vagyis még a X. század előtt), miközben a lovagok öltözéke és fegyverzete a XV. századból való. Pallenberg és Boorman új elemeket is adtak a mítoszhoz: így például náluk már Uther is birtokolta az Excaliburt, továbbá ők írták meg óír nyelven a teremtés varázsigéjét Merlin számára (lásd jelen cikk mottóját). Tőlük származik a sárkányvilág motívuma is, amelyet feltehetően Monmouth-i Gottfried műve, a Vita Merlini (Merlin élete) inspirált.


A szereposztás
A filmkrónikák szerint Boorman történetcentrikus filmet akart, ezért választott olyan színészeket, akik akkoriban még nem voltak különösebben közismertek, pláne nem külföldön. Mindennek azonban némileg ellentmond, hogy a kezdeti fázisban néhány nemzetközi sztár neve is felmerült. Sean Conneryt például állítólag Artúr és Merlin szerepére egyaránt fontolóra vették, mégsem kapta meg egyiket sem. (1995-ben Az első lovag című filmben végül eljátszhatta Artúrt.) Merlin megformálására szóba került a svéd Max von Sydow és a rendezőhöz fűződő régi barátsága okán az amerikai Lee Marvin is. Boorman leginkább a kanadai Donald Sutherlandet szerette volna megnyerni, ő viszont Robert Redfordnak mondott igent az Átlagemberek (1980) című filmre. A United Artists nem kívánt beleszólni abba, hogy ki játssza Merlint, csupán egyetlen kikötéssel élt: Nicol Williamsonról szó se lehet! Hát persze, hogy a direktor őt választotta! Természetesen nem azért, hogy a United Artists illetékeseit bosszantsa, hanem azért, mert Morgana szerepére már szerződtette Helen Mirrent, és kapóra jött neki Williamson, mert a két színész egy korábbi kínos Macbeth-előadás miatt ki nem állhatta egymást. Boorman úgy gondolta, ez a személyes ellentét kapóra jön a filmhez, mert Merlin és Morgana között sem harmonikus a kapcsolat. Mindazonáltal Helen Mirren évek múlva azt állította, hogy az Excalibur forgatása közben tisztázták ellentéteiket Williamsonnal, és jó barátokként váltak el egymástól a munka végén.


Nem tudni, pontosan miért, de a DVD audiokommentárjában Boorman egyszer sem nevezi nevén a Lancelot lovagot alakító Nicholas Clay-t, ami arra a gyanúra ad okot, hogy munkakapcsolatuk valamiért nem lehetett túl harmonikus. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond, hogy Clay-nek jó híre volt a szakmában, barátságos, közvetlen kollégának tartották. Az egyik jelenetben Lancelot és Gawain megküzdenek egymással. Boorman azt akarta, hogy Gawain magasabb legyen, mint Lancelot, s állítólag ezért választotta a szerepre a 193 centis Liam Neesont, aki tíz centivel volt magasabb, mint Clay. Lovagolni viszont egyáltalán nem tudott, így a forgatás kedvéért meg kellett tanulnia. Három kisebb szerepet a direktor gyermekei alakítanak: Charley játssza a gyermek Mordredet, Telsche a Tó tündérét, Katrine pedig Igrayne-t. Emiatt az Excaliburt időnként „a Boorman család projektje”-ként is emlegették. Lot szerepére Pierce Brosnan volt az első jelölt, próbafelvétele azonban annyira rosszul sikerült, hogy Boorman Ciarán Hinds mellett döntött. Brosnan 2001-es visszaemlékezései szerint ráadásul a csapnivaló felvételt követően régi járgánya nem indult be, ezért kénytelen volt gyalog hazamenni, noha éppen szakadt az eső. Akkora kudarcként élte meg azt a napot, hogy elgondolkodott azon, nem kéne-e abbahagynia a színjátszást. (Mint tudjuk, nem hagyta abba, és két évtizeddel később ő játszotta az egyik főszerepet Boorman A panamai szabó című filmjében.) Bár az 1943-ban született Peter Bensont egy nagyobb szerepre szerződtették, jelenetei végül a vágószoba padlóján végezték.


A jelmezek
A jelmezeket Bob Ringwood tervezte, akinek ez volt az első filmes megbízatása. Nem csinálta rosszul, hiszen munkájáért BAFTA-díjra jelölték, és később olyan híres produkciókhoz is felkérték, mint például a Dűne (1984), A Nap birodalma (1987), a Batman (1989), A végső megoldás: Halál (1992) és a Trója (2004). Különösen nagy tetszést aratott Ginevra kézzel varrott esküvői ruhája, amelynek díszítéséhez több száz gyöngyöt használtak fel. Állítólag egy időben menyasszonyok tucatjai próbálták kölcsönkérni ezt a ruhát, ám mindenki elutasító választ kapott. A filmben látható páncélokat és fegyverzeteket Terry English brit fegyverkovács készítette, aki a filmvilágban sofőrként, színészként, jelmeztervezőként és kaszkadőrként is hasznosította magát. Bár az IMDb-n nem tüntetik fel, de az Excaliburben színészként is látható: ő játssza azt a kovácsot, akitől a fiatal Artúr (akkor még csak fegyverhordozó) majdnem elemel egy kardot. English alumíniumból készítette el az összes páncélt, mindegyik egyedi darab. 2004-ben az Artúr király című filmhez is igénybe vették a szaktudását, sőt korábban részt vett A bolygó neve: Halál (1986) páncéljainak elkészítésében is. A film néhány híres kellékét maga a rendező, John Boorman őrzi, így például otthonában található a Szent Grál és az Excalibur mása, illetve Morgana mellvértje, amelyet majdan Helen Mirrenre kíván hagyni.


Forgatási érdekességek
Alex Thomson az utolsó pillanatban csatlakozott a stábhoz, miután az eredetileg szerződtetett operatőr egy rosszul sikerült éjszakai felvétel miatt ideg-összeroppanást kapott, és visszaadta a megbízást. (Az első csatajelenetről van szó, amelyet éjszaka forgattak, és a fénymérő későn észlelt meghibásodása miatt az első két felvételen alulexponált volt a filmszalag.) Thompsonnak sem volt könnyű dolga, mert a mintegy öt hónapig tartó forgatás szabadtéri helyszínein szinte mindig esett az eső. Boorman azt akarta, hogy a helyszínek mindenkor valóságosnak hassanak, a szereplők természetes közegének, függetlenül az időjárási problémáktól és a történet által megkívánt irrealisztikus képi elemektől. Mindezek ellenére ragaszkodott a különleges megvilágításhoz és színhatáshoz, hogy az összkép mégis egy mágikus világot tükrözzön vissza. Thomson ezt a feladatot zöld háttérvilágítással oldotta meg. Fontos volt, hogy az Excalibur mágikus erejét maga a látvány is érzékeltesse: ennek érdekében minden felvételnél speciális fényérzékeny zselével kenték be a fegyvert, és nagy teljesítményű lámpával világították meg, ami egyfajta foszforeszkáló hatást keltett. A páncélokat is csillogó hatást eredményező különleges anyaggal kenték be, ami miatt viszont a kameratükröződés problémája jelentkezett. Ráadásul a gyakori esőzések miatt a víz által lemosott kenőanyagot újra és újra fel kellett vinni.


Ha kellett, a stáb még egy-egy rövid jelenet felvételén is napokig dolgozott. Így például amikor Perceval a Grál felkutatására indul, útja során egy akasztott embert lát, akinek egy holló kezdi enni a szemét. A szem valójában egy bárányé volt, és a segédoperatőrnek türelmesen ki kellett várnia, amíg a holló tényleg belekap a szembe. Boorman a színeknek dramaturgiai funkciót is akart adni: így például a sötét és véres középkorban játszódó bevezető részt értelemszerűen a vörös szín uralja, Artúr felemelkedését és fénykorát a megújulást szimbolizáló tavasz színei, a zöld és a fehér határozzák meg, míg a komor befejező részt, a Gonosz (időleges) győzelmét a sötétbarna és a szürke szín dominanciája hangsúlyozza. Thomson ötletes és hatásos operatőri munkáját jelölték a Brit Operatőrök Szövetségének szakmai díjára, sőt Oscarra is (ez volt egyébként a film egyetlen Oscar-jelölése). Az Excaliburt 1.85:1 képaránnyal forgatták, mert ez megkönnyítette a vizuális effektusok alkalmazását. A tesztvetítéseken Boorman nem volt megelégedve a Dolby-rendszerrel készült hangkeverés végeredményével, ezért a film mono hanggal került mozikba. A 2006-ban megjelent Blu-Ray verzión az angol hang már DD Plus 5.1, a francia és a spanyol szinkron viszont továbbra is mono.


A film külső felvételeit írországi helyszíneken forgatták, Wicklow, Tipperary és Kerry megyében, akárcsak korábban a Zardozt. A cahiri kastélynál (Tipperary megye) forgatták azt a csatajelenetet, amelyben Artúr az őt királynak elismerő Leondegrance segítségére siet. Legyőzött ellenfele, Uryens lovaggá üti őt az Excaliburrel, miközben Artúr egy vizesárokban térdel. A néző jól látja Artúr remegését, ami a veszélyes helyzet miatti érzelmi megnyilvánulásnak tűnik, ám valójában csak arról volt szó, hogy a szerepet alakító Nigel Terry a hidegtől reszketett. Az Artúr és Lancelot közötti párviadalt a festői szépségű Powerscourt Estate melletti vízesésnél forgatták. (Ugyanezt a helyszínt a 2004-es Artúr király című film alkotói is használták, de itt vették fel évtizedekkel korábban Laurence Olivier 1944-es Shakespeare-adaptációja, az V. Henrik csatajeleneteit is.) Wicklow Head volt a helyszíne a Tintagelért folyó csatának. A Wicklow megyei Childers Woodnál (Roundwood közelében) vették fel azt a jelenetet, amikor Artúr kihúzza az Excaliburt a sziklából. Ez a helyszín egyébként igen közel volt Boorman otthonához, Annamoe-hoz. A Kerry Blackwater partján forgatták a film egyik utolsó jelenetét, amikor az Artúr holttestét szállító gálya elindul Avalon felé. A belső felvételek a bray-i Ardmore Studios műtermeiben készültek.


Visszatérve a hidegre, az nem csak Nigel Terry számára jelentett problémát. Lancelot és Ginevra szerelmi jelenetét például egy erdőben vették fel egy különösen hideg éjszakán, s az órákig tartó forgatás közben Cherie Lunghi és Nicholas Clay szinte végig meztelen volt. És ha ez nem lett volna elég, a forgatás órái alatt állítólag szúnyogok keserítették meg a két színész és a stáb életét. Clay-nek van egy másik meztelen jelenete is, melyet szintén éjszaka forgattak: a Ginevra iránti érzelmeivel viaskodó Lancelot álmában önmagát sebzi meg a fegyverével. Sem Clay, sem Lunghi nem kért testdublőrt maga helyett, ahogyan az Igrayne-t alakító Katrine Boorman sem. Az Uther Pendragont megformáló Gabriel Byrne visszaemlékezése szerint az Igrayne-nel való szerelmi jelenete közelképeit úgy forgatták, hogy ő és Katrine akkor valójában nem is találkoztak: ő például valójában egy tűpárnát ölelgetett. Egyes anekdoták szerint a stáb tagjai remekül mulattak Byrne ír akcentusán, melynek köszönhetően például a „One night with Igrayne” (Egy éjszaka Igrayne-nel) kifejezés a színész szájából úgy hangzott, hogy „One night with your granny” (Egy éjszaka a nagyiddal).


Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura általa tervezett filmváltozatában Völgyzugoly (Rivendell) megjelenítéséhez akarta felhasználni azt az erdei díszletet, ahol Lancelot és Gawain megvívnak egymással Ginevra becsületéért. Az összes erdei jelenetben a talajon és a fákon igazi virágokat látunk, mert a forgatások helyszínét lezárták, és a stáb gondosan ügyelt arra, hogy senki ne tiporja le a természetes növényzetet. Stúdióban vették fel viszont azt a képsort, amikor Merlin magával viszi a csecsemő Artúrt az erdőbe, mert az állatok a műtermi körülmények között jobban kezelhetők voltak. S ha már az állatok kerültek szóba: a Percevalt játszó Paul Geoffrey egy igazi nyulat sütött meg, hogy Lancelot kegyeibe férkőzzön. Ő az, aki távol maradó gazdája helyett kész megvívni Gawainnel: a lovat, amelyen harcba száll, maga Boorman vásárolta meg a forgatás után. A filmben egyébként úgynevezett pólópónikat látunk (kifejezetten a lovas pólóhoz tenyésztett lovak), mert könnyebben kezelhetők, mint a normál termetű lovak, és így a lovagokat alakító színészek egyik kezükkel megbízhatóan irányíthatták őket, a másikkal pedig a fegyvereiket tudták használni. A lovakkal ellentétben a direktor kifejezetten elégedetlen volt a kutyákkal, mert egyáltalán nem viselkedtek olyan ijesztően, mint amennyire szerette volna. Amikor Merlint látjuk, amint halat próbál fogni, a sikeres felvétel érdekében kövekkel elzárták a hal útját a víz alatt. És akkor említsünk meg néhány trükköt is, melyek egy része tulajdonképpen nagyon egyszerű volt! Morgana szülési jelenetében Helen Mirrennek csak a fejét látjuk, a test egy igazi vajúdó nőé, akinek a fejét eltakarták. A kívánt hatás érdekében egy nyílást vágtak az ágyat jelképező asztalba, melyen Mirren keresztül tudta dugni a fejét. Egy másik jelenetben egy speciális pipa segítségével oldották meg, hogy úgy látszódjék, mintha Morgana szájából jönne az a köd, amely Merlin varázslatának következményeként lassan ellepi a másnapi csata helyszínét. Amikor viszont a film elején Uther lovagol a ködben, a ködöt szárazjég segítségével állították elő. Az Artúr első győzelmének színhelyén felszálló füst égő gumiabroncsokból származott, aminek következtében a közeli városra fekete permet hullott.


Amikor Camelot várát messziről látjuk, valójában egy makett tükörképét mutatja a kamera. A falakról aranyszínű fény tükröződött vissza. A stúdióban megépített várbelsők sokkal nagyobbak voltak, mint magának a várnak a makettje. A vár folyosóit optikai trükkel mutatták nagyobbnak, mert matt színűre festették őket. A kerekasztalt az egyik jelenetben egy olyan beállításban látjuk, mintha egy kránról (filmgyártáshoz használt speciális daruról) filmezték volna: valójában egy emelvényen hátrafelé haladtak a kamerával. Egyszerű trükkel oldották meg azt is, hogy úgy lássuk, mintha a Szent Grál magától töltődne meg. Ennek érdekében kis lyukat fúrtak a kehely aljába, és egy csövön keresztül alulról öntötték bele a bort. A végső csata előtt Artúr lovagjai egy dombon állnak egy kőépítménynél, amely a Stonehenge-re emlékeztet. Állítólag az arra járó turisták nem akarták elhinni, hogy ez nem az igazi Stonehenge, csupán egy filmdíszlet. A csatajelenetekben részt vevő ír statiszták akkor sem hagyták abba a küzdelmet, amikor a rendező a sikeres felvételt követően kiadta a vezényszót a leállásra. „Alighanem régi sérelmeket akartak megtorolni egymáson” – jegyezte meg Boorman évek múlva. Az Excalibur forgatásáról egyébként dokumentumfilm is készült a későbbi neves rendező, Neil Jordan irányításával, ám ez tudomásom szerint eddig sem a DVD-, sem a Blu-Ray-kiadásokra nem került rá mint extra anyag. Boorman filmjének végső változata több mint három óra volt, amelyet forgalmazási okokból 140 percre rövidítettek. A kivágott jelenetek sajnos elvesztek, ámbár némelyikből részleteket láthatunk a hivatalos előzetesben. A filmből kimaradt az a jelenet is, amelyben Lancelot megmenti a királynét egy erdei banditától. Az Excaliburnek létezik egy 119 perces verziója is (kevesebb vér, kevesebb szex), amelyet a mozihálózatban nem forgalmaztak széles körűen, egyes tévécsatornák viszont ezt favorizálták, hogy az opuszt fő műsoridőben játszhassák. Néhány éve szóba került, hogy Bryan Singer rendezésében egy remake készül, amely aztán nem valósult meg. Magyarországon május 11-én mutatták be Guy Ritchie Artúr király: A kard legendája című új alkotását, amely hivatalosan nem remake, de ugyanazon a mítoszon alapul.


A zene
Az eredeti, körülbelül ötvenöt perces filmzenét Trevor Jones komponálta: a gregorián háttérkórus alkalmazása egyértelműen az öt évvel korábbi világhírű horror, az Ómen (1976) hatását tükrözi. Az Excaliburben részletek hangzanak el klasszikus zeneművekből is. Carl Orff Carmina Burana kantátájának egyik tétele, az O Fortuna két jelenetben is felcsendül, amikor Artúr és lovagjai csatába indulnak. Richard Wagner Istenek alkonya című operájából Siegfried gyászindulója a film fő zenei témája. Perceval és a Szent Grál zenei témája egy másik Wagner-opera, a Parsifal nyitányából származik. Ugyancsak Wagner-mű a Trisztán és Izolda is, melynek nyitánya Lancelot és Ginevra szerelmi témája. A zeneválasztást valószínűleg a hasonló történet indokolta, hiszen Trisztán (Sir Tristram de Lyones) is a kerekasztal lovagja volt, akinek szerelme Izolda (Iseult) iránt szintén szomorú véget ért. A Wagner-műveket a Londoni Filharmonikus Zenekar (LPO) előadásában hallhatjuk, vezényelt Norman Del Mar. Az O Fortuna a Lipcsei Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara előadásában szólal meg, karmester: Herbert Kegel.


A fogadtatás
Az Excaliburt 1981. április 10-én mutatták be az Egyesült Államokban. A nyitó hétvégén 4 519 706 dollár bevételt hozott. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt. Ami a külsőségeket (látványvilág, díszletek, jelmezek) illeti, a kritikusok általában elégedettségüket hangoztatták, a cselekményvezetéssel és a színészi játékkal kapcsolatban azonban számos bírálat is elhangzott. Jelen sorok írója leginkább a Variety véleményével tud egyetérteni, mely szerint az Excalibur „az akció, a romantika, a fantázia és a filozófia közel tökéletes keveréke”. A színészek közül Nicol Williamson kapta a legtöbb elismerést, a The Times kritikusa egyenesen azt írta: „hiányzott minden alkalommal, amikor épp nem volt jelen a vásznon”. A film megosztotta a szakmát az 1981-es cannes-i filmfesztiválon is, ahol május 23-án vetítették. Boorman olyan világhírű alkotókkal versengett az Arany Pálmáért, mint Ettore Scola, Bernardo Bertolucci, Dušan Makavejev, Liliana Cavani, Andrzej Wajda, James Ivory, Andrzej Żuławski, Michael Cimino, Bertrand Blier, Ken Loach, Claude Lelouch, Alain Tanner és Hugh Hudson. Magyarországot a játékfilmek mezőnyében Szabó István (Mephisto) és Gaál István (Cserepek) képviselte. A Jacques Deray vezette zsűri végül Wajda filmjének, A vasembernek adta az Arany Pálmát, noha a fesztiválszabályzat megsértésével, a nevezési határidő után került a versenybe, és csupán erős aktuálpolitikai tartalma emelte a többi versenyfilm fölé: vizuális szempontokat is figyelembe véve nem Wajdát illette volna az elsőbbség. A legjobb művészi megvalósítás díját épp az Excalibur kapta, teljes joggal. Alex Thompson operatőr Oscar-jelöléséről és Bob Ringwood jelmeztervező BAFTA-jelöléséről már esett szó. Ringwood munkáját díjjal ismerte el a Tudományos-fantasztikus, Fantasy & Horrorfilmek Akadémiája (USA). Az intézmény 1982-es díjkiosztóján az Excalibur mint legjobb fantasyfilm, továbbá John Boorman (legjobb rendező), Helen Mirren (legjobb női mellékszereplő), Nicol Williamson (legjobb férfi mellékszereplő), illetve Basil Newall és Anna Dryhurst (legjobb maszk) szintén a jelöltek között volt.


ÍGY LÁTTÁK ŐK
„A lovagkor nosztalgiáját idézte fel az angol John Boorman nagyszabású kosztümös filmje, az Excalibur, amely a régi kelta mondavilágot, Arthur király és a kerekasztal lovagjainak legendáját eleveníti meg a látvány káprázatos erejével. Az áttetsző, susogó írországi erdők, komor sziklavárak, fantasztikus veretű páncélok, természetfeletti varázslatok ritka képzelőerővel csalogatják elő az eltűnt évszázadok mögül az európai kultúrkincs e halhatatlan mesejátékát. A világ a lovagkori ideálokban még harmonikus egésszé állt össze, s hiába fúródott a páncélok ízületei közé kard, dárda, szekerce vagy egyéb bádogosszerszám, a haldoklók tekintete még kerekre csiszolt, sértetlen égboltozaton akadt fenn. Boorman tudósi alapossággal és művészi szeszélyességgel építi fel középkori univerzumát. Míg Bresson Lancelot, a Tó lovagját és Rohmer Parszifálját a francia Chrétien de Troyes középkori regénye ihlette meg, Wagnert a német Wolfram von Eschenbach, Boorman az angol Malory késő középkori Le Morte ďArthurjára alapozta filmje történetét. Talán egyetlen film sem osztotta olyan szélsőségesen ketté Cannes-ban a kritikusi közvéleményt, mint Boorman Excaliburja. Rajongóinak hada Shakespeare-hez, Wagnerhez hasonlította; s a vallásos áhítat a másik táborban csakazértis-ellenkezést szült, ott neo-hollywoodi képeskönyvet emlegettek.”
(Létay Vera: „Ha az értelem alszik”. In: Filmvilág 1981/7, 3–9. o.)


„Ezt és ennyit sikerült kiszedni, összegereblyézni a világ-legendából? A produkció egyébként küzd az ifjúsági jelleg ellen, szexszel és vérrel küzd természetesen. Nem biztos, hogy meggyőződéssel és sikeresen küzd, inkább csak ezt sem akarja kihagyni az eladhatóság feltételei közül. Szép, meztelen hölgy és páncélos lovag duettjét látva a közönség finoman feszeng; senki sem bírja elhárítani a gondolatot, hogy istenkém, milyen kényelmetlen lehet egy ilyen vaskollekcióval (-ban) szerelmeskedni. A rengeteg piros festék pedig nemcsak a lovagokból folyik, hanem – belátom – a téma természetéből. De hát ezek csak részletek, jobbak-rosszabbak. Az alapprobléma – mint minden mese-, legenda-, romantika-filmnél – a kétdimenziós történet és háromdimenziós megjelenítése között feszül. Félreértés ne essék, a két dimenzió ebben az esetben több, mint a három. A két dimenzió egyike ugyanis a legenda, a másik az örök emberi képzelet.”
(Nemes Nagy Ágnes: „Lovag-ábránd”. In: Filmvilág 1983/11, 30–31. o.)


„A kard: az erő és a hit jelképe, mely egyesíti a gyilkos penge és a kereszt funkcióját. Állapota és az azt kísérő mozdulatsor mindig fontos eseményeket jelez: a hüvelyébe csusszanó kard a béke, a vállat érintő penge a lovagi szolgálat, a Szent György nevét visszhangzó kiáltások közben magasba lendülő fegyver pedig a háború fejezetét nyitja meg. Excaliburt a mitikus időkben kovácsolták, mozgása épp ezért rituális, és az egész emberiség sorsát meghatározza. John Boorman filmjének legelején, Wagner muzsikája közben a tükörsima tóból magasba lendülő kardot látjuk: ez a mozdulat a rendező szerint az Aranykor kezdetét, a kollektív tudattalan születésének korszakát nyitja meg. Az emberiség »második korszakának« nyitánya az a jelenet, melyben Arthur kirántja a kardot a kőből: ez a rítus a mitikus igazság megtalálását, a természettel és a kollektív tudattalannal harmóniában élő emberiség fénykorát jelzi. A történet fordulópontján a felszarvazott, elárult Arthur az erdei tisztáson egymás karjában alvó mezítelen Sir Lancelot és Guinevere közé döfi a kardot: ez a pillanat az ember és a mitikus idő, a ráció és a tudatalatti harmóniájának megtörését jelzi. Az utolsó szimbolikus mozdulatsor a film végén a kard visszahajítása a tóba: ez az Aranykor végét, az Istenek és az ő szavukat felejtő emberek alkonyát jelenti.”
(Beregi Tamás: „A király álma”. In: Filmvilág 2004/9, 10–14. o.)


Excalibur (Excalibur, 1981) – angol–amerikai romantikus kalandfilm. Thomas Malory regénye alapján a forgatókönyvet írta: Rospo Pallenberg és John Boorman. Operatőr: Alex Thomson. Zene: Trevor Jones. Díszlet: Anthony Pratt és Bryan Graves. Jelmez: Bob Ringwood. Vágó: John Merritt és Donn Cambern. Rendezte: John Boorman. Főszereplők: Nigel Terry (Artúr király), Helen Mirren (Morgana), Nicholas Clay (Lancelot), Cherie Lunghi (Ginevra), Paul Geoffrey (Perceval), Nicol Williamson (Merlin), Robert Addie (a felnőtt Mordred), Charley Boorman (a gyerek Mordred), Gabriel Byrne (Uther Pendragon), Keith Buckley (Uryens), Katrine Boorman (Igrayne), Liam Neeson (Gawain), Corin Redgrave (Cornwall), Niall O'Brien (Kay), Patrick Stewart (Leondegrance).

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már...