Dolce Vita

Dolce Vita

2017. november 23., csütörtök

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek első felében kezdett rendezni. Dokumentum- és rövidfilmjei a szocialista társadalmi rendszer hibáira, fonákságaira, furcsaságaira hívták fel a figyelmet. Már ezekben a művekben is megfigyelhető a későbbi Makavejev-alkotások számos ismérve, például az ironikus-gunyoros hangvétel, ami a cenzoroknak egyáltalán nem tetszett, ezért némelyik filmet csak vágások után engedélyezték. A direktor 1965-ben forgatta első játékfilmjét Az ember nem madár címmel. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, és munkáit rangos nyugati filmfesztiválokra is meghívták. A nemzetközi szaksajtó „a Balkán Godard-ja”-ként emlegette. Negyedik egész estés filmje, a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) Nyugaton lelkes kritikákat kapott, Jugoszláviában viszont hevesen támadták, és be is tiltották. Makavejevet azzal vádolták, hogy ezzel a filmjével megsértette Vlagyimir Iljics Lenin emlékét és a kommunizmus „szent” eszméjét. Az egyre feszültebbé vált helyzet miatt a rendező 1973-ban elhagyta hazáját. Az emigrációban csak több éves szünetekkel tudott forgatni, miután első nyugati filmje, a Sweet Movie (1974) óriási botrányt okozott, egyes országokban mind a mai napig tiltólistán szerepel. Makavejev 1993-ban rendezett utoljára játékfilmet. Több alkalommal is járt Magyarországon, játékfilmes életművéből a Magyar Filmintézet és a Magyar Televízió is rendezett már sorozatot.


A kezdetek 
Dušan Makavejev Belgrádban született, a II. István Uroš szerb királyról elnevezett utcában, a szovjet és a kínai nagykövetség közelében. Szülei elváltak, Dušan sosem találkozott az édesapjával. Állatorvos édesanyja volt szakmájában az első szerb nő, aki szérumok előállításával foglalkozott. Makavejev ötéves korában látta Walt Disney klasszikus mesefilmjét, a Hófehérke és a hét törpét (1937). Többször is megnézte, és évtizedek múlva elmondta, hogy lelke mélyén talán már akkor megszületett benne az elhatározás, hogy filmrendező lesz. A második világháború épp abban az évben tört ki, amikor Dušan megkezdte általános iskolai tanulmányait. 1949-ben belépett a Kommunisták Ligájába, ahonnan 1953-ban kizárták. Ennek oka az volt, hogy a Belgrádi Egyetemen – ahol filozófiát és pszichológiát tanult – részt vett egy diákújság szerkesztésében, amely azonban nem a hivatalos irányelveket követte. Eleinte nem találta különösebben érdekesnek a pszichológiát – kezdetben alaklélektant (gestaltpszichológia) tanult –, de később már komolyan érdeklődni kezdett iránta, egyik professzora ugyanis valaha Freud bécsi tanítványa volt. Makavejev a freudi eszmerendszer nyomvonalát követve már az ötvenes évek elején felfedezte magának a szintén osztrák Wilhelm Reichet is. Megkísérelte megrendelni az Egyesült Államokból Reich legfontosabb munkáit. Megdöbbenéssel értesült arról, hogy a pszichiáter épp börtönbüntetését tölti tanai miatt, sőt műveit tűzre akarják vetni. Makavejev világnézetét jelentősen befolyásolta Erich Fromm német filozófus is – aki mellesleg élesen bírálta Freud gondolatait –, különösen olyan művei, mint a Menekülés a szabadság elől és a Kiutak egy beteg társadalomból. A Kommunisták Ligájából való kitiltás ellenére Makavejev filmkritikái továbbra is megjelenhettek az egyetemi lapban, sőt épp kitiltása évében, 1953-ban kezdődött filmrendezői pályafutása. Később dolgozott színházban is, nemzetközi hírnevét azonban elsősorban a filmjeinek – főleg a játékfilmjeinek – köszönheti. 


A korszakformáló művészeti irányzatok és a társművészetek hatását is tükröző dokumentumfilmjei kezdetben a szocializmus jó szándékú kritikáinak tűntek, melyek valós problémákra hívják fel a figyelmet, anélkül hogy kétségbe vonnák a rendszer létjogosultságát. Azonban már második rövidfilmje, a tizennyolc perces Pecsét (1955) sejtetni engedte, hogy egy eredeti látásmódú, a társadalmi problémákra különösen érzékeny művész tűnt fel a színen, aki nem fog megelégedni azzal, hogy a felszínt vakargatja, hanem megpróbál a dolgok mélyére hatolni. A szürrealizmus hatását tükröző, kaffkai hangulatú opusz egy meg nem nevezett elnyomó társadalomban játszódik. A főhős maga meséli el élete történetét – halála után. Visszatérő vizuális motívumként láthatjuk, hogy életének minden fordulópontját (születés, házasság, halál) a rendszer arctalan képviselői hitelesítik pecsétjükkel. Az Antonio törött tükre (1957) már nem a szürrealizmus, inkább a neorealizmus jegyében fogant. Antonio egy rokonszenves, magányos utcai illuzionista, aki tulajdon illúziója áldozatául esik. Beleszeret egy kirakati bábuba, aki megelevenedik számára az üveg túloldalán, ám amikor Antonio betöri az őket elválasztó kirakatot, a valóságnak hitt csodás ábrándnak mindörökre vége. Hasonló hangvételű alkotás a Ne higgyetek az emlékműveknek! (1958) is. Ebben egy fiatal nő beleszeret egy parkban elhelyezett szoborba, ám a lángoló érzelmek ellenére az emlékmű hideg és érzéketlen marad. A szimbolikus történet a kommunista országokra jellemző emlékmű-őrületet figurázza ki, amely szinte vallásos áhítatot teremt a múlt bizonyos eseményei és személyiségei köré, és ezzel egyben statikussá és egyoldalúan lezárttá merevíti a történelmet. Hogy az állami ünnepek mennyire üres formalitássá váltak a hétköznapi ember számára, azt kitűnően példázza a mindössze tízperces Parádé (1962), amely a belgrádi május 1-jei felvonulás előkészületeiről szól. A kommunista cenzorok értették a célzást, és mélyen megsértődtek azon, hogy a rendező magát a felvonulást már nem örökítette meg. Miután kívánságuknak megfelelően Makavejev kivágta a Titót ábrázoló képsort, amely ebben a kontextusban állítólag sértő lett volna az államfőre nézve, a Parádé megkapta a bemutatási engedélyt. A rendező több dokumentumfilmje művészeti témákat dolgoz fel, illetve néhány alkotásában a gyerekek szemszögéből vizsgálta a társadalmat. 


Az ember nem madár
Makavejev első egész estés filmje, Az ember nem madár (1965) az ún. „jugoszláv fekete hullám” egyik korai és jelentős darabja. A cselekmény egyik fontos helyszíne a bori rézmű. A hitelesség érdekében a rendező jóval a forgatás előtt elutazott Borba, hogy tanulmányozza a város életét, és beszélgessen az ott élőkkel. Elképesztő történeteket hallott tőlük, illetve a helyi lapokban is olvasott olyasmiket, amiket be tudott építeni a filmbe. Például az egyik újságban olvasott arról, hogy két nő összeverekedett a piacon egy káposztahalom mellett, mert az egyik a ruháját vélte felismerni a másikon. Makavejev kézikamerával vette fel a rekonstruált jelenetet, és mivel a két színésznőn kívül senki nem tudott semmiről, az emberek azt hitték, igazi incidenst látnak. A közbeavatkozó rendőrt is egy színész játszotta, az emberek pedig egész a kapitányságig kísérték a szereplőket, közben hangosan kommentálták a történteket. A rendező szerint ez a módszer életszerűvé tesz egy-egy jelenetet, és inspirálóan hat a színészi játékra is. Makavejev más filmjeiben is előszeretettel élt a cinema vérité lehetőségeivel, alkotói módszerei miatt „a Balkán Godard-ja” címkét is ráragasztották. A forgatáson egyébként végig esett az eső, ami vizuális szempontból szintén a film javára vált. Az ember nem madár három párkapcsolat történetét mutatja be. Mindegyik pár a szerelem segítségével próbál kitörni a szürke hétköznapok világából, ahol az ember valóban nem madár (= nem szabad), hanem dróton rángatott báb csupán, aki a szabadság illúziójában él, a munkáshatalom nyomasztó jelképeinek árnyékában. Már ebben a filmben megcsillan Makavejev iróniája és szarkasztikus humora: az egyik jelenetben például a mérnök szereplő az Örömóda hangjai mellett veszi át a kiváló munkájáért járó kitüntetést, miközben valahol a város másik végében a hősnő – ugyanerre a zenére – éppen az orgazmus pillanatait éli át. Ami közös kettőjükben, hogy azokban a percekben a maguk módján mindketten mennyei boldogságot éreznek. 


A filmet egy hipnotizőr, Roko Ćirković vezeti be, aki a mágia veszélyeire hívja fel a figyelmet. Nem nehéz észrevenni, hogy a rendező tulajdonképpen magát a kommunizmust is a mágiához hasonló szemfényvesztésnek tartja. „Arról akartam mesélni, hogyan is néz ki ez az egész szocialista ipar, milyenek azok az emberek, akikből a szocialista realizmus pozitív hősöket akar faragni. S itt a pozitív hős nem egyszerűen annyit jelent, hogy valaki ügyesebb a társainál, jobban, hatékonyabban dolgozik náluk, kitüntetéseket kap, hanem – s megformálásánál a művészeknek is erre kell helyezniük a hangsúlyt – hogy valaki tetteivel, magatartásával a Jövőt képviseli. Most mondjam azt, hogy a dolog józan ésszel nehezen felfogható? Hogyan testesítheti meg valaki egyszerre a Jelent és a Jövőt? Ez olyan, mintha két feje vagy három szeme volna. Az ember nem madár főhőse is pozitív figura, de azért már nem mentes bizonyos gyengeségektől: magányos, otthagyja a szerelme, aminek nem örül túlzottan, s bármilyen kitüntetésnél többre becsül egy fésülést. Némiképp tehát sikerült korrigálnom a pozitív hősről kialakított felfogást.” A női főszerepeket a jugoszláv filmművészet két nagy egyénisége, Milena Dravić és Eva Ras játszotta, a mérnököt megformáló Janez Vrhovec pedig az 1965-ös pulai filmfesztiválon (a jugoszláv filmek évenkénti hazai seregszemléjén) megkapta a legjobb férfi alakítás díját. „Úgynevezett üzemi témát dolgoz fel újszerűen, őszintén, óvakodva a kínálkozó közhelyektől” – írta róla fesztiválbeszámolójában a Filmvilág tudósítója, Garai Tamás a lap 1965/16. számában. Ennek ellenére a filmet nem vásárolták meg magyarországi forgalmazásra: a kilencvenes évek elején láthattuk először a budapesti Örökmozgó mozi műsorán, akárcsak a direktor többi korai filmjét. 


Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája
Félig-meddig komoly, „tudományos” bevezetővel kezdődik Makavejev második játékfilmje, a Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (1967) is. Az idős szexológus arról beszél, hogy napjainkban a szex nem beszédtéma, és szexuális felszabadulás helyett inkább szexuális elfojtás van. Maga a történet egy magyar nemzetiségű postáskisasszony (a több magyar filmből is ismert Eva Ras alakítja) és egy török származású patkányirtó fiatalember tragikusan végződő kapcsolatáról szól. Makavejev az egyszerű emberek életének képeit állítja szembe a kommunista állam embertelen eszméit jelképező felvételekkel: a két világ konfrontációja csakis tragédiával végződhet. A Szerelmi ügy a korabeli jugoszláv filmekben szokatlanul explicit meztelen jeleneteivel is feltűnést keltett, különösen az a képsor, melyben a meztelen Eva Ras egy macskával pózol az ágyon. Ez a beállítás a jugoszláv „fekete hullám” egyik emblémájává vált. A rendező évekkel később a budapesti Örökmozgóban épp jelen sorok írójának kérdésére válaszolva elmondta, hogy jugoszláviai évei alatt még voltak illúziói a kommunizmust illetően: úgy vélte, az egészséges szexualitás és a prűd kommunista ideológia párosítása sokkal emberközelibbé tenné az eszmét, és élhetőbbé a rendszert. (Természetesen nem ezt mondta szó szerint, tolmács fordította a mondandóját, de nagyjából ezt szűrtem le mint lényeget. Utólag is elnézést, ha félreértettem valamit.) Ennek fényében mindenképpen érdekes fordulat, hogy nem is annyira Jugoszláviában, inkább a szabadabbnak és felvilágosultabbnak hitt Nyugaton keltett némi megütközést az opusz erotikus merészsége: Angliában például a cenzorok megtagadták tőle a bemutatási engedélyt, mert a kamera szeméremszőrzetet is mutat, ami akkoriban tiltottnak számított a szigetország mozijaiban. Szóba került, hogy a szexmozik számára esetleg engedélyeznék a vetítést. Végül 1969-ben – kisebb vágások árán – a Szerelmi ügy eljuthatott a hagyományos angol filmszínházakba, de a vágatlan változat először csak 1996-ban jöhetett ki VHS-en.


Makavejev alkotását bemutatták az 1967-es cannes-i filmfesztiválon is, a Kritikusok hete szekció programjában. A rendezvényről beszámoló magyar szaksajtó az érdekes bemutatók között emlékezett meg róla, ennek ellenére a monopoljoggal rendelkező MOKÉP nem vásárolta meg magyarországi forgalmazásra. Bán Róbert – aki 1967-ben is a Film, Színház, Muzsika olvasóit tudósította a cannes-i mustra eseményeiről, mint oly sok éven át – érdekes módon a Filmvilágban (1967/14) publikálta azt az írását, amely kifejezetten a Kritikusok hete bemutatóiról szól. Makavejev filmjéről így írt: „A tudatosan banális történet: egy szerelmi gyilkosság előzményeinek feltárása, Makavejev számára alkalom arra, hogy ezt a legkülönbözőbb eszközökkel tegye többszörös töltésűvé. Cinéma vérité jellegű közbeiktatott tudományos nyilatkozatok, keresetten jelzett szimbolika, dúsan felhasznált történelmi dokumentáció az erotika problémaköréből, szociologikus elemek, egyfajta groteszk enciklopédikus igény és a modern festészet Dalítól származó szürreális naturalizmusa egyaránt fellelhető ebben a különös, helyenként keserű ízű, de mindenképpen elgondolkoztató »filmművészeti-vegyes-salátában«. Makavejev szintetizáló szándéka érdekes, az eredmény – egyelőre – még túlságosan is látni engedi viszont a szándék lólábát. Hogy ez az előzetes eltökéltségéből származik-e vagy talán a rendező nem elégséges művészi teremtő erejéből – ezt egy film után aligha lehetne eldönteni.”


Védtelen ártatlanság
Az 1968-as Védtelen ártatlanság tulajdonképpen egy filmes kollázs. Kiindulópontjául egy 1942-ben bemutatott, töredékesen fennmaradt amatőr film szolgált, melyet Dragoljub Aleksić (1910–1985) erőművész készített egy önimádó akrobata és egy névházasságba kényszerített polgárlány szerelméről, melodramatikus hangvételben. Filmtörténészek szerint ez volt az első szerb hangosfilm, a szűkös lehetőségek miatt fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Belgrádban így is mintegy nyolcvanezren látták, mígnem a náci cenzorok betiltották, mert szerintük a rendező valójában a Harmadik Birodalom ellen lázított. 1945 után a kommunisták sem engedélyezték a film forgalmazását. Ironikus, hogy ők meg arra hivatkoztak, hogy Aleksić tulajdonképpen kollaboráns volt, mert a forgatáshoz a németek biztosítottak számára nyersanyagot és technikai hátteret. Eljárást indítottak ellene, három hónapra börtönbe került, végül felmentették, de a film továbbra is dobozban maradt. A jugoszláv filmtörténetből mindmáig előszeretettel kifelejtik, mondván, hogy a német megszállás alatt készült, vagyis még nem jugoszláv film. Makavejev egy archívumban bukkant a töredékre, melyet későbbről származó dokumentumfilm-részletekkel és különféle német propagandafilmekből átvett képsorokkal egészített ki, illetve néhol részleges színezést is alkalmazott, kiszíneztette a beállítás egy-egy elemét. Megszólaltatta az eredeti film még életben lévő közreműködőit is, köztük magát Aleksićet is. A Védtelen ártatlanság 1968-as verziója szintén felkeltette a cenzorok figyelmét, hiszen a rendező ezúttal is élt a humor és az irónia fegyverével, és mivel a cenzorok úgy látták, hogy Aleksić hasonlít Josip Broz Titóra, arra gyanakodtak, hogy Makavejev valójában magán a marsallon gúnyolódik. Az opuszt végül mégis engedélyezték, sőt részt vehetett az 1968-as nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol Ezüst Medve-díjat kapott és a FIPRESCI díját. Méltatói kiemelték, hogy a Védtelen ártatlanság egyszerre tekinthető egy filmtörténeti kuriózum utáni kutatómunka megörökítésének és kordokumentumnak is, amely nemcsak a negyvenes évekről, hanem az akkori jelenről is érzékletes képet fest. 


W. R., avagy az organizmus misztériuma
Makavejev filmjei a szocialista Jugoszlávia kultúrpolitikusai körében egyáltalán nem örvendtek nagy népszerűségnek, de a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) volt az első olyan alkotása, amelyet be is tiltottak. A címben szereplő monogram Wilhelm Reich (1897–1957) osztrák–amerikai szexuálpszichológusra utal, aki szerint a szexuális elfojtás rombolja az ember személyiségét, a ki nem élt biológiai ösztönök az agresszió növekedését okozhatják, ami társadalmi méretekben erőszakos tömegmozgalmakat eredményezhet. „A fasizmus a szexuális nyomorékok őrjöngése, dühöngése” – vallotta Reich. Ezen nézetei az 1960-as évek végétől főleg az olasz filmesek között találtak termékeny talajra. Akkoriban több ismert rendező feszegette a fasizmus és a szexuális eltévelyedések kapcsolatát, mint például Luchino Visconti (Elátkozottak, 1969), Liliana Cavani (Az éjszakai portás, 1974), Pier Paolo Pasolini (Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975), Bernardo Bertolucci (Huszadik század, 1976) és Tinto Brass (Salon Kitty, 1976). Reich vitatott elmélete inspirálóan hatott az 1960-as évek végén fellángolt nyugati diákmozgalmakra, a kibontakozó szexuális forradalomra is. Makavejev szerint a reichi tanok jelentették volna a „vérfrissítés”-t a kommunista eszmék számára, ezért harcol a film hősnője, Milena is (Milena Dravić alakítja), aki szerint „a kommunizmus szabad szerelem nélkül temető”. Szerelme, az orosz jégrevütáncos lesz a végzete: a férfi korcsolyájával vágja le Milena fejét, ám az még a tepsiben is tovább szónokol. 


Talán ebből a rövid összefoglalóból is sejthető, miért értékelte az 1972-es magyar Új Filmlexikon ezt a filmet úgy, hogy benne Makavejev „egyrészt pornográfiába tévedt, másrészt politikai vakvágányra”. Pedig a rendező a W. R.-rel nemcsak a kommunizmusról, hanem a kapitalizmusról is lesújtó véleményt fogalmaz meg: szerinte minden társadalmi rendszer rossz, mert kizárólag a maga elveit tartja egyedül üdvözítőnek. A szexuális forradalom azonban Nyugaton sem a szexuális felszabadulást, hanem inkább a nemi szerepek összezavarodását hozta el. Az emberek Makavejev szerint mindkét meghatározó társadalmi rendszerben valójában magányosak, csak az egyikben elnyomás alatt, a másikban anélkül. Jugoszláviában a film körüli viták politikai síkra terelődtek, a rendezőt Lenin és a kommunizmus eszméinek megsértésével vádolták, és emigrációba kényszerítették. És ez még a szerencsésebb végkifejlet volt: Makavejev saját bevallása szerint akkor döntött úgy, hogy elhagyja hazáját, amikor számos burkolt fenyegetést követően egyszer azt vette észre, hogy valaki meglazította az összes csavart autója kerekein, ami feltehetően súlyos vagy akár halálos balesetet okozott volna. Évek múlva azt nyilatkozta, hogy a filmje körül kirobbant vita valójában szovjet provokáció volt, amelynek célpontja igazából nem ő volt, hanem Tito, aki ellenezte a szovjetek bevonulását Csehszlovákiába, és egyfajta „harmadik világ”-ot valósított meg a kapitalizmus és a szocializmus között. A támadásra az ürügyet egy filmfotó szolgáltatta, mely egy újonnan indult szexlapban jelent meg, és egy meztelen színésznőt ábrázolt, a háttérben egy Lenin-képpel. Makavejev hiába hivatkozott arra, hogy a kép az engedélye nélkül jelent meg, és kiragadták a film kontextusából, a szovjet követség provokációnak minősítette az esetet. Később kiderült, hogy a szexlapot ugyanaz a cég adta ki, mint amelyik a hivatalos szovjet folyóirat szerb fordítását is. A szovjeteknek az sem tetszett, hogy Nyugaton a filmet állítólag arra használták fel, hogy a kommunista eszmék szörnyűségeit szemléltessék vele. Azt beszélik, maga Leonyid Brezsnyev lépett fel a W. R. ellen. Mindenkit leváltottak, aki engedélyezte a film elkészítését, és a „kemény mag” képviselői kerültek az addig liberálisnak mondható jugoszláv vezetés számos kulcspozíciójába. 


Sweet Movie
Makavejev 1973-ban hagyta el Jugoszláviát, és Párizsban telepedett le. Francia–kanadai–nyugatnémet koprodukcióban valósította meg a filmtörténet egyik legprovokatívabb és legellentmondásosabb alkotását, a Sweet Movie-t. Ennek érdekében visszautasította Francis Ford Coppola felkérését, hogy rendezze meg a vietnami háborúról szóló Apokalipszis mostot. Az volt az álláspontja, hogy „egy ilyen filmet csakis egy amerikai tud jól megcsinálni, aki kritizálhatja és köteles is kritizálni a saját hadseregét”. A Sweet Movie eredetileg a W. R. nyomdokain haladó szatíra lett volna, újfent Milena Dravić főszereplésével, aki ezúttal három szimbolikus, a történet végén egyetlen személyben egyesülő nőalakot formált volna meg: az Arany, a Vörös és a Szürke Milenát. A jugoszláv hatóságok nem engedélyezték a színésznő külföldi szereplését, ezért Makavejev átdolgozta a forgatókönyvet. Az új változat Miss Kanada furcsa kalandjait követte nyomon a kapitalista világ, a fogyasztói társadalom hangsúlyos kulisszái között. A szerepet a kanadai Carole Laure vállalta, akinek a meztelen és provokatív jelenetek nem okoztak problémát – egy bizonyos határig. A rögtönzés módszerével is élő Makavejev azonban átlépte ezt a határt. A kommunajelenet forgatásán a művésznőnek premier plánban kellett végigsimogatnia az arcát az egyik férfi statiszta hímtagjával, miközben körülöttük a többiek zabálnak, okádnak, vizelnek. A felvételt követően Laure úgy döntött, hogy a továbbiakban nem vesz részt a forgatáson. Makavejev emiatt kénytelen volt újra átdolgozni a szkriptet. 


Ekkor került be a történetbe Anna Planeta, aki egy hatalmas Marx-fejjel díszített hajón közlekedik Amszterdam csatornáiban. Előbb a Patyomkin matrózát csábítja el és öli meg, majd gyerekeket csal a hajóra, akik előtt meztelen csábtáncot lejt, mielőtt velük is végezne. Miss Kanada cselekményszála lényegében a kapitalizmus, Anna Planetáé pedig a kommunizmus kritikáját képviselte: a kettőt a katyńi mészárlás áldozatainak kihantolásáról készült eredeti dokumentumbetétek szakítják meg. Érdekességként említsük meg, hogy akkoriban még az volt a hivatalos szovjet álláspont, hogy a tömeggyilkosságot a nácik követték el. Mihail Gorbacsov orosz pártfőtitkár csak 1990-ben ismerte el, hogy a németek nem hazudtak, a mészárlás valóban az NKVD műve volt, ahogyan azt a náci propagandagépezet annak idején állította. Bár a Sweet Movie költségvetése állítólag mindössze 700 000 kanadai dollár volt, sikerült figyelemre méltó művészeket is megnyerni a produkcióhoz, mint például a francia Pierre Clémenti és Sami Frey, a kanadai John Vernon, az amerikai Marpessa Dawn, a Franciaországban élő lengyel Anna Prucnal és a barbadosi testépítő és profi birkózó, Roy Callender. Prucnal számára szomorú következményekkel járt a filmben való szereplése: a lengyel hatóságok nemkívánatos személynek minősítették, és akkor sem engedélyezték hazautazását, amikor haldokló édesanyját szerette volna meglátogatni. A kommunajelenetben a vitatott osztrák képzőművész és ún. akcionista, Otto Muehl (1925–2013) kommunája látható. Tevékenységük heves viták kereszttüzében állt, ami mellesleg a Sweet Movie láttán valamelyest érthető is. Egyébként Muehl később megtagadta a filmet, „arcpirító giccs”-nek nevezte. 


Az opusz az 1974-es cannes-i filmfesztiválon a Rendezők két hete szekcióban szerepelt, ahol óriási felzúdulást váltott ki. Voltak, akik provokatív mesterműként méltatták, mások a gyomorforgató ízléstelenség céltalan orgiájának minősítették. Akadtak olyan vélemények is, hogy valójában Marx megfilmesíthetetlennek hitt műve, A tőke érzéki filmváltozatáról van szó. Bán Róbert így írt a Sweet Movie-ról a Filmkultúra 1974/3. számában közölt fesztiváltudósításában: „Makavejev mindezt nagy elokvenciával, kétségtelen tehetséggel, filmrendezői tudással adja elő. S tán abban is igaza van, amikor művének – amelyet kialakult módszere szerint ellát tudományos jellegű intermezzókkal – terapikus hatást tulajdonít. Azt várja – olvashatjuk –, hogy a film a nézőtéren »kipirult arcokat, mosolyt és csillogó tekintetet eredményez majd...« Nos, terápiája nálam el is érte a kívánt célt: az undortól kipirult az arcom, az elképedéstől keserű mosolyba rándult a szám és a dühtől csillogott a szemem, amikor kijöttem a moziból...” A film végkicsengése mindazonáltal egyértelmű: Makavejev szerint a kommunizmus és a kapitalizmus egyaránt embertelen társadalmi formák, mert a maguk céljaira kizsákmányolják az emberi testet. (Az emberi testek kizsákmányolása volt Pier Paolo Pasolini egyik kedvenc témája is, és később Olaszországban Pasolini nevével hirdették a Sweet Movie-t. Az olasz rendező Az Ezeregyéjszaka virágai című filmjével szerepelt az 1974-es cannes-i filmfesztiválon, és ott figyelt fel Makavejev alkotására.) A szocialista országokban a rendszerváltásig szóba se jöhetett a Sweet Movie bemutatása. Magyarországon először 1990-ben láthatta a közönség videokazettáról, Makavejev életmű-sorozatának speciális kiegészítéseként. Két év múlva filmszalagról mutatta be a budapesti Örökmozgó filmszínház, majd játszotta az állami televízió és a Filmmúzeum tévécsatorna is. Ezzel mellesleg le is köröztük a liberális Nyugatot, ahol számos országban mindmáig tiltólistán van a film, a maga idejében pedig még az engedékenyebb országok is többnyire csak vágások után engedélyezték szűk körű forgalmazását. Több évtizedes csend után az amerikai Criterion cég 2007-es DVD-kiadásának köszönhetően került vissza a filmes köztudatba Makavejev opusza, melyet az új évezredben immár a hetvenes évek legjelentősebb művészfilmjei közé sorolnak.


Montenegro
A Sweet Movie körül támadt viharok és cenzurális problémák miatt a nyugati producerek óvatossá váltak Makavejevvel szemben. Ragaszkodtak ahhoz, hogy előzetesen jóvá kell hagyniuk a forgatókönyvet, és attól a rendezőnek nem is szabad eltérnie. Makavejevnek nem felelt meg ez a munkamódszer. Hét év hallgatás következett, mígnem a svéd Bo Jonsson hajlandó volt szabad kezet adni neki, s így megvalósulhatott a rendező egyik legsikeresebb alkotása, a Montenegro (1981). Főszereplői az amerikai Susan Anspach, a svéd Erland Josephson és a szerb Svetozar Cvetković. A történet hősnője, a harmincas éveiben járó Marilyn Jordan megelégeli a jóléti társadalom konszolidált unalmát, és a jugoszláv vendégmunkások furcsa, szabad(os) világában véli megtalálni új helyét. Rá kell döbbennie azonban arra, hogy ez a miliő is csupán illúzió, a vendégmunkások valójában abba a környezetbe vágynak, amelyből ő kitörni próbál. A film utolsó jelenetében a tökéletes feleség, anya és háziasszony sztereotip szerepkörében derűs arccal tálalja fel családjának a vacsorát, amelybe mérget kevert. Makavejev bőséggel adagolja a (fekete) humort, ám a szatíra ettől csak élesebbé válik. Emlékezetesek a zenei betétek: a nyitójelenet hangulatának megteremtéséhez a rekedtes hangú Marianne Faithfull The Ballad of Lucy Jordan című felvétele járul hozzá, a bohókás nagypapa fergeteges feleségkeresési akcióját – mely az unokák közreműködésével zajlik – pedig a svédek büszkesége, az ABBA I Do, I Do, I Do, I Do, I Do című slágere kíséri. A Montenegro Svédországot képviselte az 1981-es cannes-i filmfesztiválon. Díjat ugyan nem kapott, viszont elég jól fogadták a kritikusok, és a közönségnek is tetszett. A MOKÉP megvásárolta magyarországi forgalmazásra: ez volt az első Makavejev-film, amely eljutott a hazai mozikba. 


A Coca-Cola kölyök 
Az Ausztráliában forgatott A Coca-Cola kölyök (1985) Makavejev pályafutásának legkevésbé méltányolt darabja. Előzményei tíz évre nyúlnak vissza: az 1975-ös sydneyi filmfesztiválon a direktor a Sweet Movie című alkotásával vett részt. David Stratton brit–ausztrál filmes polihisztor ekkor adott neki egy példányt Frank Moorhouse The American Baby című novelláskötetéből, hátha valamelyik történet felkelti az érdeklődését. A megvalósításra egy évtizedet kellett várni, mert Makavejev sokkal tovább készült a nyugati filmjeire, mint a hazaiakra, és – mint fentebb szóba került – nehezebben is talált hozzájuk vállalkozó szellemű producert. A Coca-Cola kölyök forgatókönyvét maga Moorhouse írta, aki a The American Baby mellett forrásműként használta egy másik novelláskötetét is, a The Electrical Experience-t. A végleges párbeszédek kialakításában Denny Lawrence is részt vett. A történet főhőse, a Coca-Cola-cég törekvő fiatal munkatársa, Becker (Eric Roberts), aki azért utazik az ausztrál kontinensre, hogy kiderítse, Anderson Valley (fiktív város!) lakói miért olyan elutasítóak a cég termékeivel szemben. Segítőtársa egy kicsit lökött, ámbár igazán csinos titkárnő (Greta Scacchi). Mondani sem kéne, hogy a két fiatal között szerelem szövődik, s együttes erővel arra is rájönnek, hogy egy helyi üdítőital-gyártó vállalkozó konkurál a hatalmas Coca-Cola-konszernnel. Ausztrália Makavejev alkotásával vett részt az 1985-ös cannes-i filmfesztiválon, de az opusz csalódást okozott a szakmának és később a közönségnek is. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a rendező ezúttal különösebb koncepció nélkül csipkelődik hol a fogyasztói társadalmon, hol a cowboymítoszon, hol az ausztrál provincializmuson, hol az amerikai típusú reklámokon stb., ezért helyzetgyakorlatokra esik szét a mű. A Filmvilág kritikusa, Létay Vera így írt róla fesztiválbeszámolójában: „A főcím büszkén hirdeti, hogy a film nem a Coca-Cola cég támogatásával készült. Bár lehet, hogy akkor több pezsgés jutott volna a néző poharába.” 


Kiáltvány
Amikor 1979-ben Menahem Golan és Yoram Globus izraeli producerek átvették a Cannon Films irányítását, célul tűzték ki, hogy a vállalat közismertségre és tekintélyre tegyen szert a nemzetközi filmvilágban. Kis költségvetésű akciófilmjeikkel – melyekben többnyire Charles Bronson, Chuck Norris vagy Michael Dudikoff játszotta a főszerepet – rövid idő leforgása alatt jelentős kereskedelmi sikereket értek el. A két producer azonban nem érte be ennyivel, művészi presztízst is ki akartak vívni. Ennek érdekében számos világhírű színészt és jó nevű rendezőt környékeztek meg szerződési ajánlatokkal. Olyan alkotókkal tudtak megegyezni, mint például John Cassavetes, Andrej Koncsalovszkij, Just Jaeckin, Liliana Cavani, Lina Wertmüller, Franco Zeffirelli, Ivan Passer és Jean-Luc Godard. A legenda szerint Godard-ral egy étteremben kötötték meg a szerződést olyannyira spontánul, hogy egy szalvétára írták le a kötelezvénynek minősülő szövegtervezetet. Makavejevvel is sikerült megállapodniuk: a szerb rendező a Cannon számára forgatta a Kiáltvány című filmjét, amely Émile Zola Egy szerelmes éjszaka ára (Pour une nuit d'amour) című novelláján alapul. A direktor tizenöt év után tért vissza a széthullás szélén álló Jugoszláviába, hogy nemzetközi stábjával újra hazájában dolgozzon. A fontosabb szerepeket játszó színészek akkoriban még nem voltak széles körben ismertek, ám többségük azóta befutott, mint például Alfred Molina, Eric Stoltz, Gabrielle Anvar és Rade Šerbedžija. A film 1920-ban játszódik Kelet-Európában, ahol szexuális forradalom érlelődik, miközben a szereplők egy másfajta forradalomra, a látogatóba érkező király megölésére is szövetkeznek. Az idők változásával együtt járt, hogy ez a bizarr politikai szatíra már sem Keleten, sem Nyugaton nem háborított fel senkit, inkább csendes érdektelenségbe fulladt.


A gorilla délben fürdik
Makavejev számára a művészi megújulás lehetőségét az 1993-ban bemutatott A gorilla délben fürdik jelentette. A „történelmi burleszk” főszereplője egy szovjet tiszt, aki valahogy Berlinben ragad a német újraegyesítés után, és nem igazán tudja, mi történik körülötte, és mi lesz vele: egyik nap még a dicső szovjet hadsereg megbecsült tagja volt, másnap pedig egy múltból ottfelejtett kövület. Makavejev több részletet is átvett egy hírhedt szovjet propagandafilmből, Mihail Csiaureli Berlin eleste (1949) című alkotásából. A slusszpoén: Makavejev hőse, Viktor Boriszovics (Svetozar Cvetković, a Montenegro címszereplője és a Kiáltvány epizodistája játssza) nem más, mint Csiaureli hőseinek, Aljosának és a nyakába boruló bárisnyának, Natasának a fia. Vagyis egy legenda, maga az irrealitás, de Makavejev arra figyelmeztet, hogy múltunk, jelenünk és alighanem a jövőnk is ilyen irreális legendákra építkezik. Úgy tűnt, ezzel a filmjével a direktor visszanyerte régi alkotóerejét és frissességét. A gorilla délben fürdik az 1993-as berlini filmfesztiválon megkapta a kritikusok díját, fogadtatása mégsem volt egyértelműen lelkes. Abban többnyire egyetértettek az ítészek, hogy a német egyesítés és a szocialista világrendszer széthullása Makavejev kamerájához méltó téma, és a rendező könnyedén visszatalált korábbi politikai pamfletjeinek szerkezetéhez. Arról azonban már megoszlottak a vélemények, hogy ezt a szerkezetet most mennyire sikerült valódi tartalommal megtöltenie. Emlékszem, a Szindbád moziban láttam először a filmet, a vetítés után Bíró Yvette tartott előadást róla. Szavaiból egyértelműen az jött le, hogy ő maga a W. R.-rel és a Sweet Movie-val egyenrangúnak érzi ezt az opuszt is, míg én azon a véleményen voltam, hogy A gorilla délben fürdikből hiányzik az említett művek megdöbbentő ereje, felkavaró hatása, és inkább csak ötletpetárdák villannak fel egy olyan téma kapcsán, amelyben igazából akkor még mindenki tanácstalan volt (sőt sokan azóta is): Most mi lesz? Tényleg itt a szabadság? És ha igen, meddig fog tartani?


Az elmúlt negyed század
A délszláv háború kitörését követően Makavejev újra külföldre ment. 1994 és 1998 között az Egyesült Államokban élt, a Harvard Egyetemen tanított. Erre az időszakra évek múlva így emlékezett vissza: „Csodálatos diákokkal találkoztam, akik fantasztikus filmeket készítettek a kezem alatt, így azzal vigasztaltam magam, hogy ezek az én alkotásaim is. A jövő a diákjaimé, csináljanak ők játékfilmeket.” A gorilla délben fürdik óta Makavejev valóban nem rendezett új játékfilmet, csupán egy dokumentumfilmet és egy szkeccset forgatott a kilencvenes évek közepén. Az ötvenkét perces Lyuk a lélekben (1994) a BBC felkérésére született ironikus hangvételű, önéletrajzi vonatkozású mű „valahol Belgrád, Los Angeles és San Francisco között félúton, amely az én 1993–94-es töprengéseimről szól. Belgrádban Rambo Amadeusszal csorgok lefelé a Száván a hidak alatt, miközben a lerombolt mostari Öreg hídra gondolok.” A filmben a direktor visszaemlékezik gyerekkorára, karrierjére, de már nem provokál, inkább olyan, mint a Montenegro vicces nagypapa szereplője, aki hajlandó önmagán is gúnyolódni. A címe alapján akár egy pornófilm is lehetne A dán lányok mindent megmutatnak (1996). Természetesen nem az, ámbár van némi köze a műfajhoz. A kilencvenhárom perces kísérleti filmet nem kevesebb, mint tizenkilenc rendező jegyzi, köztük a magyar Hámos Gusztáv videoművész. Mindegyik direktor egy-egy pár perces epizódot forgatott, melyekben a lányok jelentik a vezérmotívumot. Makavejev szkeccsében két dán lány Hollywoodba megy szerencsét próbálni, és végül egy pornófilm castingján köt ki. A reklámszlogen szerint: „A szex fővárosa találkozik a film fővárosával”. Hasonló témában jó néhány drámai alkotást láthattunk már, Makavejevében inkább a humor dominál.


Az elmúlt negyed században több újságíró is feltette a kérdést Makavejevnek, hogy tervez-e új játékfilmet. A direktor mindenkor elmondta, hogy szerinte a filmiparban évek óta kedvezőtlenek a feltételek a kisebb költségvetésű, „másfajta” alkotások készítésére, mert a mozikat a szuperprodukciók uralják. Ő viszont az olyan filmeket szereti, melyek elkészítése igazi kalandot jelent saját maga számára is, hiszen annyi váratlan dolgot kell figyelembe venni egy forgatáson, amihez a forgatókönyv amúgy is csak kiindulópont, nem pedig megvalósítandó végcél. Jogosan vetődött fel az a kérdés is, hogy mint szerb rendező nem áll-e szándékában a saját szemszögéből filmet forgatni a délszláv háborúról. Makavejev válaszaiban kifejtette, hogy nem zárkózna el a témától, ezzel kapcsolatban több ötlet is megfordult már a fejében, sőt feljegyzéseket is készített, de még nem tudta egységgé ötvözni az anyagot. „Életemben már számtalanszor elolvastam Milovan Gyilasz Háború című novelláját, amelyik az egyik legjobb szerb nyelven írott mű a háborúról. Én túl sok háborút éltem át, és egyre kevésbé értem őket. Hogyan válhatnak a fiúk szenvedélyes futballszurkolókból ártatlanok elállatiasodott gyilkosaivá?” Makavejev néhány héttel ezelőtt ünnepelte 85. születésnapját. Sajnos aligha valószínű már, hogy új filmet forgatna, eddigi életművének köszönhetően azonban előkelő hely illeti meg a XX. század legjelentősebb és legeredetibb tehetségű rendezői között. Mindazonáltal nem szabad elhallgatni azt sem, hogy munkássága mindmáig megosztja a kritikusokat és a közönséget. Például egyik kedvenc filmesztétám és filmkritikusom, Bikácsy Gergely szerint Makavejev két fő műve, a W. R. és a Sweet Movie „egy sajátos »polito-pornó« műfaj máig nem meghaladott remekei”, míg a kelet-európai filmművészet egyik szakértője, Szíjártó Imre szerint „afféle mozgóképes filozófusról van tehát szó, aki a filmben úgy találta meg a kifejezési médiumát, hogy közben kettős szorításba került: a gondolat mélyítésének a vizuális nyelv »butasága« szabott gátat, a filmjeiben kimunkált forma viszont a tartalmak felől szenvedett sérülést. A filmművészet legszabadabb rabja.” Jómagam zárszóként csupán annyit mondok: soha rosszabb vitatémát a filmbarátok számára, mint Makavejev alkotásai. 


FILMOGRÁFIA 
Játékfilmek
* 1993: A gorilla délben fürdik (Gorilla Bathes at Noon)
* 1988: Kiáltvány (Manifesto)
* 1985: A Coca-Cola kölyök (The Coca-Cola Kid)
* 1981: Montenegro
* 1974: Sweet Movie
* 1971: W. R., avagy az organizmus misztériuma / Wilhelm Reich, avagy a kielégülés rejtelmei (W. R. – Misterije organizma)
* 1968: Védtelen ártatlanság (Nevinost bez zaštite )
* 1967: Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (Ljubavni slučaj ili tragedija službenice PTT)
* 1965: Az ember nem madár (Čovek nije tica)


Rövidfilmek, dokumentumfilmek, epizódfilmek 
* 1996: A dán lányok mindent megmutatnak (Danske piger viser alt)
* 1994: Lyuk a lélekben (Rupa u duši)
* 1974: Wet Dreams (a Politfuck című epizód) (Sam Rotterdam néven)
* 1971: I Miss Sonia Henie
* 1964: Új játékszer (Nova igračka)
* 1964: Új háziállat (Nova domača životinja)
* 1962: Le a kerítésekkel! (Dole plotovi)
* 1962: Parádé (Parada)
* 1962: Film az ábécés könyvről (Film o knjizi A. B .C.)
* 1962: Széplány ’62 (Ljepotica 62)
* 1961: Mosoly ’61 (Osmjeh 61)
* 1961: Eci, pec, pec
* 1961: Pedagógiai tanmese (Pedagoška bajka)
* 1959: Mi a munkástanács? (Što je radnički savjet?)
* 1958: Álmodnak a színek (Boje sanjaju)
* 1958: Nevető méhkasok (Kosnice pune smijeha)
* 1958: Átkozott ünnep (Prokleti praznik)
* 1958: A méhész képeskönyve (Slikovnica pčelara)
* 1958: Ne higgyetek az emlékműveknek! (Spomenicima ne treba verovati)
* 1957: Antonio törött tükre (Antonijevo razbijeno ogledalo)
* 1955: Pecsét (Pečat)
* 1953: Jatagan mala


Fontosabb díjak és jelölések
Berlini Filmfesztivál 
* 1968: Védtelen ártatlanság (Arany Medve-jelölés)
* 1968: Védtelen ártatlanság (Ezüst Medve-díj, FIPRESCI-díj)
* 1971: W. R., avagy az organizmus misztériuma (FIPRESCI-díj, Interfilm-díj)
* 1993: A gorilla délben fürdik (a kritikusok díja)

Cannes-i filmfesztivál
* 1981: Montenegro (Arany Pálma-jelölés)
* 1985: A Coca Cola-kölyök (Arany Pálma-jelölés)

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban megjelent Makavejev-életrajzom javított és bővített változata.]


ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?



2017. november 16., csütörtök

OLEG VIDOV: AZ OROSZ ROBERT REDFORD

Oleg Boriszovics Vidov (cirill betűkkel: Олег Борисович Видов; Szovjetunió, Moszkvai terület, Filimonki, 1943. június 11. – Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia, Westlake Village, 2017. május 15.) orosz színész, forgatókönyvíró, rendező, filmproducer és üzletember az 1960-as évek elején kezdett filmezni. Előnyös megjelenésének és természetes játékstílusának köszönhetően néhány éven belül a Szovjetunió egyik legnépszerűbb színészévé vált, 1974-ben Érdemes Művész kitüntetést (Заслуженный артист РСФСР) kapott. Mai témájú alkotásokban éppúgy szerepelt, mint mesefilmekben, háborús produkciókban, kalandtörténetekben vagy éppen akciófilmekben, de a drámai műfaj sem volt idegen tőle. Az 1970-es években Magyarországon is a legkedveltebb szovjet művészek közé tartozott. Dániában és Jugoszláviában is forgatott, néhány nyugati meghívásnak azonban nem tudott eleget tenni, mert az illetékes szervek nem engedélyezték a kiutazását. Az 1980-as évek közepén Nyugatra disszidált, Ausztria és Olaszország után az Egyesült Államokba költözött. Legnépszerűbb filmjei: Mese Szaltán cárról (1966), A vörös palást (1967), A fej nélküli lovas (1972), Szerelmem, Moszkva (1974), Vörös zsaru (1988), Vad orchideák (1989). Négyszer nősült, első két házasságából született egy-egy fia. Bizonyos források szerint a hetvenes években fia született egy házasságon kívüli kapcsolatból is. Oleg Vidov gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.


A kezdetek
Oleg Vidov 1943. június 11-én született egy kis orosz faluban, a Moszkvától néhány kilométerre fekvő Filimonkiban. (Az angol Wikipédia szerint viszont Vidnoje városában látta meg a napvilágot.) Édesapja Borisz Nyikolajevics Garnyevics közgazdász, édesanyja Varvara Ivanovna Vidova tanárnő, iskolaigazgató. Garnyevics többször nősült: ötödik felesége, Irina Vavilova szerint befolyásos ember volt, Sztálin egyik közeli munkatársa, Lazar Kaganovics jobbkeze. Az apa nem igazán törődött Oleggel, aki anyja nevét viselte. Varvara Ivanovnát felettesei 1946-ban Mongóliába küldték, hogy ott dolgozó honfitársai gyermekeit tanítsa. Természetesen Oleget is magával vitte. 1948-ban az NDK-ban kapott munkát egy kiadóvállalatnál mint szerkesztő és korrektor. Ottlétüknek köszönhetően Oleg már hatéves korában folyékonyan beszélt németül. 1950-ben tértek vissza a Szovjetunióba. 1951-ben Varvara Ivanovna Kínába, majd Romániába ment dolgozni három évre. Fiát a nagynéni, a kazahsztáni Almatiban (Alma-Ata) élő Anyuta vette magához. Az asszony egy amatőr színházat vezetett, és a művészetek szeretetét nevelte unokaöccsébe. A külföldről hazatért Varvara Ivanovna egészségi állapota váratlanul jelentősen megromlott, ezért általános iskolai tanulmányai befejezése után Oleg munkába állt Moszkvában. Eleinte segédszakácsként dolgozott, később az osztankinói tévétorony építkezésére vették fel rakodónak. Némi idő elteltével raktárosi és villanyszerelői feladatokat is kapott. Közben a fiatal dolgozók esti iskolájában tanult. Egy ideig kórházi betegszállítóként kereste kenyerét, és arról ábrándozott, hogy orvos lesz belőle.


Vidov 1961-ben filmezett először: Alekszej Szaltikov és Alekszandr Mitta Barátom, Kolka című alkotásában játszott egy kicsiny szerepet, nevét fel sem tüntették a stáblistán. A drámai történet egy iskolában játszódik, ahol az úttörőmozgalom unalmas rutinná vált, melynek ellensúlyozására a gyerekek egy titkos társaságot alapítanak. Oleget 1962-ben felvették az Össz-szövetségi Állami Filmfőiskolára (VGIK), ahol Jurij Pobedonoszcev és Jakov Szegel voltak a vezetőtanárai. Főiskolai évei alatt nyolc filmben játszott. Kezdetben kisebb szerepeket osztottak rá, melyek leginkább csak arra voltak jók, hogy megszokja a kamera jelenlétét, rutint és magabiztosságot szerezzen a felvevőgép előtt. Első főszerepét 1964-ben játszotta a Puskin-mű alapján készült Hóvihar című filmben. A történet a napóleoni háborúk idején játszódik. Marija (Valentyina Tyitova) és Vlagyimir (Oleg Vidov) szerelmesek egymásba. Szüleik ellenzik a kapcsolatukat, ezért úgy döntenek, titokban esküdnek örök hűséget egymásnak. Egy hóvihar azonban mindkettőjük sorsát megváltoztatja… Vlagyimir Baszov rendező eredetileg egy másik színésznőt akart Marija szerepére, de amikor találkozott Tyitovával, meggondolta magát, annak ellenére, hogy a kezdő színésznő színházi elfoglaltságaira hivatkozva először visszautasította a szerepet. A bemutatót követően összeházasodtak, két gyermekük is született, 1978-ban mégis elváltak. Tyitova férje alkoholizmusa miatt döntött a válás mellett, a gyerekeket mégis Baszovnak ítélte a bíróság. Vidov játszott Marlen Hucijev Iljics őrcsapata (1964) című hányatott sorsú remekében is, amely még a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov nemtetszését is kivívta. A mű csak Hruscsov bukása után, negyven perccel megrövidítve és új címmel (Mi, húszévesek) kerülhetett a mozikba. A főszerepeket rangos színészek játszották, mint például Valentyin Popov, Nyikolaj Gubenko, Sztanyiszlav Ljubsin és Szvetlana Szvetlicsnaja. Epizódszerepekben tűntek fel olyan, azóta világhírűvé lett rendezők, mint Andrej Tarkovszkij és Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij, illetve olyan nemzetközi hírű költők, mint Jevgenyij Jevtusenko, Bulat Okudzsava, Robert Rozsgyesztvenszkij és Andrej Voznyeszenszkij.


Mesefilmek
Jevgenyij Svarc 1956-ban publikált színdarabja, a Hétköznapi csoda első filmváltozata nyolc évvel később készült el Eraszt Garin rendezésében. Egy felnőtteknek szóló meséről van szó a jóság, a szeretet és az igaz szerelem hatalmáról. Egy varázsló vonzó fiatalemberré változtat egy medvét, ám a jótett valójában boldogtalanná teszi az állatot, mert nem érzi jól magát emberként. Csak akkor változhat vissza medvévé, ha talál egy hercegnőt, aki megcsókolja őt. Egy nap meg is jelenik egy gyönyörű és kedves hercegnő, akivel első látásra egymásba szeretnek, de ha megcsókolnák egymást, a jóképű ifjúból azonnal újra medve lesz. Vajon a szerelem legyőzheti a varázslatot? Oleg játszotta a medvét, Nelly Makszimova a hercegnőt, maga a rendező pedig a királyt. A verses Puskin-mese alapján forgatott Mese Szaltán cárról (1966) elsősorban a gyerekeknek készült, és nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egész szocialista táborban kiemelkedő sikert aratott. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a gyerekfilmek nagy tekintélyű alkotója, Alekszandr Ptusko rendezte. Vidov alakította a nemes lelkű Gvidon herceget, akinek a sorsa – ahogy a mesékben szokásos – végül jóra fordul, akárcsak édesanyjáé, akinek a jóságos Szaltán cár feleségeként élvezett boldogságát rút ármánykodók (a szakács- és takácsasszony, s Babariha napamasszony) akarták tönkre tenni. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ezzel a filmmel Vidov karrierje is meseszerű fordulatot vett: az apa nélkül felnőtt, kamaszkorától keményen dolgozó fiúból, az egyszerű nép gyermekéből a béketábor egyik kedvenc filmcsillaga vált. És úgy tűnt, ez még csak a kezdet.


A vörös palást
Oleg 1966-ban kapta meg színészi diplomáját. A moszkvai Filmszínészek Stúdiószínházába (mai neve: Filmszínészek Állami Színháza) szerződött, melynek 1983-ig volt a tagja. Az intézmény célja az volt, hogy a Moszfilm alkalmazásában álló színészeknek lehetőséget biztosítson játékstílusuk csiszolására és a közönséggel való személyes találkozásra is. Vidov számára az 1966-os esztendő még két okból volt különösen emlékezetes: megnősült és nyugati filmszerződést kapott. Egy Marina nevű lányt vett feleségül, aki orvosnak készült. Egy fiúgyermekük született, Szerjózsa. Az asszony állítólag szinte betegesen féltékeny volt népszerű és jóképű férjére – ne firtassuk, vajon párja nem adott-e valós okot is erre –, ami néhány év múlva váláshoz vezetett. Ami a nyugati filmezést illeti, Oleg különleges kegyként kapta meg az engedélyt, az illetékesek ugyanis igen-igen ritkán engedélyezték a szovjet színészeknek a külföldi – pláne a nyugati! – munkát. Az ajánlat Gabriel Axel dán filmrendezőtől érkezett, aki egyébként bő húsz évvel később Oscar-díjat vehetett át a Babette lakomája (1987) című filmjéért. Vidovval forgatott opusza, A vörös palást (1967) Saxo Grammaticus (kb. 1150–1220) tizenhat kötetes dán krónikája, a Gesta Danorum egyik története, a VII. kötetben olvasható tragikus szerelmi história alapján készült. A meggyilkolt Haamund király fia, Hagbard és testvérei harcba keverednek az apjuk haláláért felelős Sigvor király (Gunnar Björnstrand) fiaival. Az uralkodó fegyverszünetet parancsol, melyet a felek elfogadnak. Hagbard első pillantásra beleszeret Sigvor lányába, a szépséges Signébe (Gitte Hænning). A lány féltékeny udvarlója megtöri a fegyverszünetet, és úgy állítja be a dolgot, mintha Hagbard rúgta volna fel a megállapodást. A herceg el tud ugyan menekülni, de szíve visszahúzza szerelmeséhez…


A vörös palást Dánia versenyfilmje volt az 1967-es cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb technikai megvalósítás díját kapta. Egy évvel előzte meg Franco Zeffirelli világsikerű romantikus filmjét, a Rómeó és Júliát (1968), amellyel később többször is összehasonlították. Mindkét filmre jellemző némi mértéktartó erotika is. A vörös palást két jelenetében Vidov meztelenül is látható, ami egy közismert szovjet színésztől akkoriban elég szokatlan volt. Mindazonáltal a filmet bemutatták a Szovjetunióban, ahol óriási sikert aratott, az oroszokat ugyanis élénken foglalkoztatta a viking történelem. Leningrádban olyan hosszú sorok álltak a korlátozott számban kapható jegyekért, hogy a rendőrséget is ki kellett vezényelni a zúgolódó tömeg féken tartásához. Érdekesség gyanánt említsük meg, hogy Oleg gázsiját devizában fizette ki a dán produkció a szovjet államkincstárnak, a színész pedig rubelben kapta meg a pénzét. (A befolyt devizát az oroszok arra használták fel, hogy kifizessék a francia Annie Girardot cameo szereplését Szergej Geraszimov Az újságíró című 1967-es filmjében.) A vörös palást után több nyugati rendező is szerepet ajánlott Vidovnak – Karel Reisz például az Isadora (1968) című filmjébe hívta Vanessa Redgrave partnerének –, de az orosz illetékesek nem engedélyeztek újabb nyugati munkát, talán azért, nehogy sztárjuk esetleg nagyon megszokja a kapitalista életformát, és kint felejtse magát.


A Neretvától Waterlooig
Dánia után Oleg Jugoszlávia felé vette az irányt – természetesen hivatalos engedéllyel. Egykori déli szomszédunk különleges helyet foglalt el a béketáborban: hivatalosan szocialista országnak számított, a bürokráciában viszont Nyugatnak, hiszen például Magyarországról sem lehetett évente odautazni a szocialista országokba érvényes piros útlevéllel, hanem csak kétévente mehettünk, a nyugati utazásokhoz kiállított kék útlevéllel. Vidov három filmet forgatott Jugoszláviában. Az Ima ljubavi, nema ljubavi (Van szerelem, nincs szerelem, 1968) egyetlen napon, de több helyszínen játszódik. Hétköznapi hősei egytől egyig keresnek valamit: a kisfiú csupán az elveszett játékszerét, a felnőttek viszont – végletes érzelmek között vergődve – a boldogságot hajszolják, beérve olykor annak illúziójával is. A női főszerepet az előző évben feltűnt szépséges szerb színésznő, Olivera Vučo (nemzetközi művésznevén: Olivera Katarina) játszotta. Láthattuk őt az Uzrok smrti ne pominjati (Ne emlegesd a halál okát, 1968) című háborús drámában is, amelyben Oleg egy német tisztet alakított Bekim Fehmiu és Bata Živojinović partnereként. A szocialista érában a jugoszláv filmgyártás ontotta magából a partizánfilmeket, melyek közül néhány a legmagasabb állami vezetés pártfogását és támogatását élvezhette, ami a költségvetés nagyságában is megnyilvánult. Állítólag maga Josip Broz Tito hagyta jóvá A neretvai csata (1969) című háborús film több millió dolláros költségvetését. (A pontos összeg nem ismeretes, a különféle forrásokban 4 és félmilliótól 12 millióig terjedő összegek olvashatók.) A nagyvonalú költségvetés lehetővé tette, hogy Veljko Bulajić rendező Kelet és Nyugat népszerű sztárjait szerződtesse: az amerikai Yul Brynner és Orson Welles mellett látható a német Curt Jürgens és Hardy Krüger, a skót Anthony Dawson, az olasz Franco Nero és Howard Ross, valamint az orosz Szergej Bondarcsuk és Oleg Vidov. A jugoszláv színészek közül Bata Živojinović, Ljubiša Samardžić, Milena Dravić és az Olaszországban élő horvát Sylva Koscina neve akkoriban Magyarországon is jól csengett.


A tizenhat hónapig tartó forgatáson a jugoszláv hadsereg mintegy tízezer katonája is részt vett. Négy falut és egy erődöt építettek fel a film kedvéért, melyeket a cselekménynek megfelelően le is romboltak. A Neretva folyón átívelő hidat is megépítették, majd felrobbantották, de a túl nagy füst miatt a felvétel használhatatlan lett. Emiatt újra megépítették a hidat, ám a második robbantás is túl nagy füsttel járt. A jelenetet végül Prágában vették fel egy makettel. A forgatási nehézségek ellenére az opuszt a vasfüggönyön innen és túl egyaránt jól fogadták, és egyike a világháborús filmek keleti klasszikusainak. Kuriózum, hogy az amerikai változathoz maga Pablo Picasso is készített egy posztert, melyet aláírásával is ellátott. A neretvai csatához hasonló nagyszabású szuperprodukció volt Szergej Bondarcsuk alkotása, a Waterloo (1970). A direktor előző filmje, a négyrészes Háború és béke című Tolsztoj-adaptáció Nyugaton is kedvező fogadtatásban részesült, 1969-ben Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Az egyik cselekményszál Napóleon személyéhez kapcsolódott, ezért Dino De Laurentiis olasz producer felajánlotta Bondarcsuknak, hogy forgasson egy nemzetközi szuperprodukciót a francia császár bukását jelentő ütközetről is. Bondarcsuk úgy gondolta, a látványos jelenetek akkor lesznek igazán érdekfeszítőek, ha pszichológiailag is hiteles portrét fest Napóleonról és ellenfeléről, Wellingtonról. Előbbit Rod Steiger, utóbbit Christopher Plummer alakítja – lenyűgözően. A szereplőgárdában olyan nyugati sztárok nevét olvashatjuk még, mint például Orson Welles, Jack Hawkins, Virginia McKenna, Dan O’Herlihy, Rupert Davies és Michael Wilding. (Oleg Vidov Tomlinson szerepét játszotta.) A szovjet hadsereg tizenhét ezer katonájának közreműködésével lélegzetelállítóan monumentális csatajeleneteket sikerült felvenni. A Waterloo több mint 38 millió dollárba került, azonban vitathatatlan művészi igényessége ellenére is megbukott. A kritikusok szerint Bondarcsuk minden igyekezete ellenére sem tudta megtalálni a helyes arányt a lélekábrázolás és a látványosság között.


A szovjet közönségkedvenc
1970-ben Oleg Vidov másodszor is megnősült, Natalja Vasziljevna Fedotova színésznőt vette feleségül. Bennfentesek szerint egy nagy hatalmú KGB-tábornok, Vaszilij Fedotov lányáról van szó, aki bizalmas barátnője volt Galina Brezsnyevának, Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár elkényeztetett gyermekének. Oleg évek múlva cáfolta az apósáról szóló pletykákat, az ő verziója szerint Fedotov egy egyetemi történelemprofesszor volt, bár azt nem tagadta, hogy Natalja valóban szoros barátságot ápolt Galina Brezsnyevával. A Vidov házaspárnak egy fia született, Vjacseszlav. Oleg az 1970-es évek első felében forgatta azokat a filmjeit, melyek megszilárdították hazai népszerűségét, és a baráti országokban is a közönség egyik kedvencévé tették. Életútjának további ismertetésében – a terjedelmi korlátok miatt – csak azokra a produkciókra térek ki, amelyeket nálunk is bemutattak, vagy karrierje szempontjából jelentősek. A siker lovagjait (1971) a Szovjetunióban 65 millió néző látta. Legendák szólnak arról, hogy a jegyüzérek mekkorát kaszáltak azzal, hogy a húszkopejkás mozijegyeket három rubelért árusították. A történet két főszereplője úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Csak éppen egyikük egy köztiszteletnek örvendő óvodapedagógus, a másik viszont egy piti tolvaj, aki két bűntársával együtt épp egy arany sisakot tulajdonított el. A bűnözők rendőrkézre kerülnek ugyan – a főnököt rögvest elkülönítik a társaitól –, de a felbecsülhetetlen értékű sisaknak nyoma vész. A nyomozók a jámbor pedagógus segítségét kérik, hogy játssza el a tolvaj szerepét, és próbálja kiszedni a két bűntársból a sisak rejtekhelyét… A film rendezője, Alekszandr Szerij korábban ült már börtönben, ahová emberölési kísérletért került (barátnője udvarlóját sebesítette meg egy jégcsákánnyal), így számos személyes tapasztalatát is fel tudta használni a szituációk hitelessége érdekében. A mulatságos vígjátékban a népszerű komikus, Jevgenyij Leonov játszotta a kettős főszerepet, Oleg a rendőrkapitányt alakította. A siker lovagjai számos mondása szállóigévé vált a Szovjetunióban. A filmből 1981-ben olasz, 2012-ben pedig orosz remake készült.


Vlagyimir Vajnstok kalandfilmje, A fej nélküli lovas (1972) a vasfüggöny országaiban óriási sikert ért el, és tulajdonképpen – a Mese Szaltán cárról mellett – jelen életrajz megszületéséhez is nyomatékosan hozzájárult, hiszen gyerekkorom egyik kedvencéről van szó. A kiindulópontot Thomas Mayne Reid magyarul is megjelent regénye szolgáltatta. A történet középpontjában a fiatal prémvadász, Maurice Gerald (Vidov) és a gazdag földbirtokos lánya, Louise Poindexter (Ludmilla Szaveljeva) között fellobbant szerelem áll, melynek egyesek szeretnének örökre véget vetni, ezért az ifjút gyilkosság gyanújába keverik. A fej nélküli lovas volt az első szovjet western, jeleneteit a Krímben és Kubában vették fel, ugyanis szovjet–kubai koprodukcióról van szó. A Szovjetunióban több mint ötvenmillióan látták, és a 33. helyet foglalja el a szovjet filmforgalmazás all-time népszerűségi listáján. A főszerepre állítólag a Vidovnál tizennégy évvel idősebb közönségkedvencet, Oleg Sztrizsenovot kérték fel eredetileg, ő viszont kijelentette, hogy csakis olyan szerepeket vállal, amelyek esetében nem kell a szó szoros értelmében elveszítenie a fejét. (Valószínűleg nem olvasta el elég figyelmesen a forgatókönyvet, mert a címszereplő és a főszereplő nem ugyanaz a személy!) 1966-ban a szocialista táborban hatalmas érdeklődés kíséretében mutatták be az első NDK-indiánfilmet, A Nagy Medve fiait, ezért a keletnémet filmgyártó vállalat, a DEFA 1975-ig évente előállt egy-egy újabb indiános történettel. Ezek mindegyikében a Jugoszláviából érkezett Gojko Mitić játszotta a főszerepet, partnerei között pedig a baráti országok színészei is felbukkantak. 1972-ben a Tecumseh volt az aktuális keletnémet indiánfilm, Oleg Vidov ebben játszotta Elliot szerepét. Tecumseh (1768–1813) valóban élt, és a britekkel szövetkezve harcolt az Egyesült Államok ellen az indiánok függetlenségének megőrzéséért, de árulás áldozata lett. Hans Kratzert rendező és a stáb nem dolgozhatott ugyan az eredeti helyszíneken, forgatott viszont a Szovjetunióban, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, sőt még Kubában is. Egyes vélemények szerint a Tecumseh a DEFA indiánfilmjeinek legambiciózusabb darabja, már-már egy komoly történelmi film igényével lép fel. Ennek érdekében azonban a kalandosság a korábbi opuszokhoz képest kissé háttérbe szorult, ami miatt a célközönség (a gyerekek és kamaszok) ezt a filmet nem szerette annyira, mint a korábbiakat.


Szintén az NDK-ban készült a Lány a szabadcsapatban (1972) című történelmi kalandfilm, amelyben Oleg alakította Margent őrnagyot. Az opusz Werner W. Wallroth rendező egyik korábbi filmjének, a Flórián kapitánynak (1968) a tematikai folytatása, hiszen mindkettő az 1810-es években játszódik, a napóleoni háborúk idején. A Lány a szabadcsapatban lényegében a Ludwig Adolf Wilhelm von Lützow (1782–1834) porosz vezérőrnagyról elnevezett szabadhadtest történetét mondja el, noha számos ponton elrugaszkodik a történelmi tényektől. Az irodalmi alapot Hedda Zinner Lützower című drámája szolgáltatta, a szkriptet a szerző és a rendező közösen írta. Sajnos a színpadszerűséget nem sikerült teljesen kiküszöbölni, és egyes kritikusok szerint a filmváltozat csupán lefilmezett színházi előadásként hat. Ennél is problematikusabb a film egészét átható marxista történelemszemlélet, amely a szocialista hazafiság példájaként tálalja a szabadcsapat históriáját, és egy Engels-idézettel ér véget. A német egyesítést követően Wallroth alkotása a süllyesztőbe került, egyik német tévécsatorna sem vette fel a műsorába, a nosztalgiázni vágyók 2013-tól DVD-n vásárolhatják meg. Vidov legelső filmjének rendezője, Alekszandr Mitta 1974-ben már a férfi főszerepet ajánlotta Olegnek a Szerelmem, Moszkva című szovjet–japán koprodukciós drámájában. (Társrendező: Josida Kendzsi.) A cím szándékos utalás Alain Resnais Szerelmem, Hirosima (1958) című alkotására, bár Mitta opusza filmtörténetileg korántsem olyan jelentős, mint francia elődje. A történet hősnője egy fiatal japán táncosnő, Juriko (Komaki Kurihara), akit meghívnak Moszkvába, hogy a legendás Bolsoj balettnál folytassa tánctanulmányait. Juriko beleszeret egy jóképű szobrászba, Vologyába (Oleg Vidov), ám boldogságuk nem tart sokáig. Egy orvosi vizsgálat ugyanis kimutatja, hogy a Hirosimában született lány leukémiás…


Egy válás meglepetései
Oleg népszerűsége filmről filmre növekedett, miként hölgyrajongóinak száma is. A labilis házasságban élő fiatal sztár fejét végül egy főiskolás színinövendék csavarta el, Malvina Visnya, aki miatt Vidov 1976-ban beadta a válópert. A szerelmi ügy nagy felháborodást váltott ki a közönség körében: végtére is egy családapáról van szó, aki már a második feleségét hagyja ott egy kisgyerekkel egy másik nő miatt! Natalja, az elhagyott feleség állítólag bosszút akart állni Olegen, és ebben befolyásos segítőre talált barátnője, Galina Brezsnyeva személyében. A két nő mindent megtett annak érdekében, hogy gátolják Vidov karrierjének további kibontakozását. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis például különösen előnyös nyugati szerződést ajánlott Olegnek, a hölgyek azonban elérték, hogy az illetékes szervek nem adtak engedélyt a külföldi munkavállalásra. Vidov a botrány idején épp a VGIK hallgatója volt, ezúttal a rendező szakon. Fedotova és Brezsnyeva megpróbálta megakadályozni, hogy diplomát kapjon. A nemzetközi hírű rendező, Sztanyiszlav Rosztockij megelégelte ezt a női ármánykodást, amelynek semmi köze nem volt a szakmához, és mint a VGIK első számú illetékese a legmagasabb minősítést adta Oleg vizsgafilmjének, így a színész végül átvehette rendezői diplomáját is. Ám ez csak pürrhoszi győzelem volt, mert Vidov egyáltalán nem kapott rendezői megbízásokat, és elmaradoztak a filmfőszerepek is. Rebesgetik, hogy magával a filmmel is gondok voltak, mert a szovjet rendszer dédelgetett kedvence erős társadalomkritikai hangvételt ütött meg. Egyesek úgy tudják, a filmet megsemmisítették. Natalja egyébként nem a szakmában, hanem a magánéletben tudta a legnagyobb sebet ejteni volt férjén: különféle indokokkal rendszeresen megakadályozta, hogy Oleg találkozhasson a fiával.


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a helyzet elmérgesedéséhez Oleg hűtlenségén túl Natalja és Malvina is jelentősen hozzájárult. Natalja állítólag maga sem volt a hitvesi hűség mintaképe: Fidel Castro kubai diktátortól Reza Pahlavi iráni sahig bezárólag többen is hódoltak szépségének, rossz nyelvek szerint nem is hiábavalóan. Az asszony sokkal szívesebben élte a maga életét, mintsem részese legyen a férje életének. Oleg – mint oly sok honfitársa – egy ideig az alkoholban próbált feledést keresni magánéleti problémáira. A dekoratív és érzéki Malvina – aki körül szintén legyeskedtek a befolyásos széptevők – közben azon munkálkodott, hogy teljesen szétverje Vidovék házasságát. Rendszeresen eljárt az otthonukhoz, ahol a szomszédok nagy örömére óriási cirkuszokat rendezett: egy ízben például meztelenre vetkőzve öngyilkossággal fenyegetőzött, ha Fedotova nem hajlandó elválni Vidovtól. Natalja az iráni sahtól kapott Polaroid fényképezőgéppel felvételeket készített pucér riválisáról, és azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza őket, hogy mindenki lássa, Malvina miféle nő. Visnya válaszul a magáról és Olegről készült meztelen felvételek publikálásával fenyegetőzött, mely fotók fényesen cáfolnák Fedotova állítását, hogy Vidov valójában még mindig Natalját szereti. A két nő egy ízben állítólag még ölre is ment egymással, miután Natalja lekevert egy pofont Malvinának. Visnya fúriaként esett riválisának, és ütötte-karmolta Fedotovát, ahol érte. Ugye, ezek után nem csodálkozunk azon, hogy bár kimondták a válást, Oleg mégsem vette feleségül Malvinát? Az üggyel kapcsolatban annyit még nem árt tudni, hogy amerikai évei alatt a második házasságáról szállingózó történetek többségét Vidov kacsának minősítette.


A szakma peremén
Oleg karrierje a hetvenes évek második felében hanyatlásnak indult. Mozifilmekbe egy ideig nem is hívták, és ha mégis, akkor már csak mellékszerepeket osztottak rá. Ebből a korszakából említést érdemel a Magyarországon is bemutatott Transzszibériai expressz (1977), amely az első jelentősebb kísérletet volt arra, hogy a nyugati akciófilmek stílusát meghonosítsák a Szovjetunióban. A próbálkozás sikerrel járt, a filmet egyetlen év alatt huszonnégymillió szovjet néző látta. A cselekmény az orosz polgárháború idején játszódik a címbéli vasútvonalon. Külföldi kémek törnek egy japán üzletember életére, akit a derék csekisták megvédenek, hogy megkezdhesse üzleti tárgyalásait a szovjet állammal. Láthattuk a hazai mozikban a Gyilkosság a tajgán (1981) című bűnügyi filmet is, amely Iszaj Kalasnyikov egyik regénye alapján készült. A Filmvilág kritikusa, Peredi Ágnes így írt róla: „Szép a Bajkál. Napkelténél is, napnyugtánál is. Nem kevésbé, amidőn erdei vadak ugrándoznak, s virágok illatoznak. Rajtuk kívül a nézőnek azonban meg kell szemlélnie egy bűnügyi históriát is. Ez a cím alapján nyilván nem éri váratlanul. Sőt, a film során semmi nem éri váratlanul. A pénzsóvár erdőőr megöli a becsületes erdőőrt, majd tovább dézsmálja a vadakat, a begyes boltosné seftel, a színtelen városi nyomozó nyomozgat, a helybéli dolgos népek, nyomós ok nélkül, népviseletben dalolják végig a főutcát, a néző meg bóbiskol. De ha csupán merev hagyomány lenne, hogy egy krimitől elvárható az izgalmas, fordulatos cselekmény, a logikára épülő szellemi párbaj, akkor nyugodtan béküljünk meg azzal, hogy ebben a filmben a legnagyobb sodrása az erdei pataknak van.” Vidov pályájának hanyatló periódusából említést érdemel még a Gyemidovok (1983) című látványos történelmi film is, amely I. Péter cár uralkodása idején játszódik, és Oroszország iparosításának hőskorát idézi fel.


Szökés a kommunista paradicsomból
Oleg Vidov 1983-ban harmadszor is megnősült, Verica Jovanović jugoszláv színésznőt vette el. Engedélyt kapott arra, hogy feleségével néhány hónapra Jugoszláviába menjen, ám virágnyelven értésére adták, hogy ott is szemmel fogják tartani. Játszott néhány kevésbé jelentős jugoszláv filmben, mígnem 1985 májusában a szovjet hatóságok váratlanul értesítették, hogy hetvenkét órán belül vissza kell térnie Moszkvába. Oleg egy színész barátja segítségével soron kívül osztrák vízumot szerzett, és Ausztriába utazott. Két hónapig maradt ott, majd továbbment Olaszországba, ahol egy amerikai kollégája, Richard Harrison házában élt. (Nem tévesztendő össze Richard Harris ír színésszel!) Rómában találkozott Franco Zeffirellivel, aki éppen Leonardo és Michelangelo rivalizálásáról akart filmet forgatni. Zeffirelli szerepet ígért az orosz színésznek, de a projekt végül nem realizálódott. Vidov elment az Egyesült Államok római nagykövetségére, ahol menekültként kért vízumot. Ennek megszerzésében a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (IRC) is támogatta. Ügyét gyorsan intézték, és mint különösen tehetséges ember megkapta a beutazási engedélyt az USA-ba. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy mikor és hol, de Oleg elvált harmadik feleségétől is, miután Rómában megismerkedett Joan Borsten amerikai újságírónővel. Joan édesanyja, Laura az amerikai haditengerészet egyik első női tisztje volt, édesapja, Orin Borsten pedig ismert publicista. Oleg és Joan 1989-ben házasodott össze. Negyedik felesége mellett a színész végre megtalálta a békességet, a nyugalmat, a hétköznapok boldogságát, amire mindig is vágyott. Joan nem akart uralkodni rajta, hanem igazi társa volt, aki jóban-rosszban kitartott mellette, és mindenben támogatta őt.


Vörös zsaru
Vidov első amerikai filmje, a Vörös zsaru (1988) bevezető jelenetei Moszkvában játszódnak. A főcím alatti képsorokat valóban a moszkvai Vörös téren forgatták – nyugati stáb először kapott engedélyt erre –, a továbbiakban azonban Budapest helyettesítette az orosz fővárost. A főcímet követő jelenetben az orosz fürdő valójában a Rudas fürdő volt, amikor viszont az ágyékkötőben verekedő főhős és egyik ellenfele egy ablaküvegen keresztül kizuhan a szabadba, és a havon ütlegelik egymást tovább, már Ausztriában verekszenek, ugyanis Magyarországon a forgatás idején nem volt hó. Oleg a moszkvai jelenetekben játszott, így természetesen ő is eljött Budapestre. (A hatvanas évek végén egy másik filmforgatás kapcsán már járt Magyarországon.) Volt benne némi aggodalom, mert Magyarország akkoriban még a szocialista táborhoz tartozott, és emiatt attól félt, hogy a magyar hatóságok esetleg kiadják őt a Szovjetuniónak. Sötét szemüveget vett fel, és baseballsapkáját a szemébe húzta, nehogy bárki felismerje. Elővigyázatossága feleslegesnek bizonyult. Egyrészt már a reptéren felismerte egy magyar lány, aki rögvest autogramot kért tőle, másrészt addigra a peresztrojka megváltoztatta a politikai széljárást, így a Szovjetunióból nem érkezett Vidov személyére vonatkozó megkeresés. Natalja Fedotova ha akart volna se tudott már ártani exférjének, hiszen a nyolcvanas évek végére hűséges barátnője, Galina Brezsnyeva elvesztette korábbi befolyását az államapparátusban. A Vörös zsaru rendezője, Walter Hill eredetileg a rossz fiú szerepét szánta Vidovnak, aki technikailag mindent tudott, amire szükség lett volna, még egy sajátos angol akcentust is megtanult. Hill azonban csak a fejét csóválta, és állítólag ezt mondta: „Jó színész vagy, ám ide olyasvalaki kell, akit a néző első pillantásra ellenszenvesnek talál. A szemed viszont elárulja, hogy te jó ember vagy.” Oleg végül a főhős, az Arnold Schwarzenegger által alakított Ivan Danko nyomozó kollégáját és jó barátját, Jurij Ogarkovot játszotta.


Az osztrák Schwarzenegger és az orosz Vidov remekül kijöttek egymással, talán azért is, mert mindketten bevándorlóként érkeztek az Egyesült Államokba. Arnold közvetlen és barátságos volt partnerével, egyáltalán nem éreztette vele, hogy kettőjük közül itt most ő a sztár. Tisztelte Vidovot azért, amit korábban elért, azért, hogy képes mindent elölről kezdeni egy másik országban, és persze a fizikai teljesítményéért is, mert Oleg nem kért kaszkadőrt. Nyilván Schwarzeneggernek se lett volna rá mindig szüksége, de a legtöbb filmgyártó vállalat ragaszkodik ahhoz, hogy a fontosabb szereplők ne csináljanak semmilyen veszélyes jelenetet, mert egy esetleges sérülés huzamosabb ideig tartó, hatalmas pénzügyi veszteséget okozó leálláshoz vezethet. Arnold azt tanácsolta Olegnek, egyen kevesebb gyümölcsöt és több húst, mert a szervezetének szüksége van a fehérjére. Javasolta, hogy Vidov próbálja ki a testépítést is, amit ő meg is tett. Az eredmény nem maradt el, mindazonáltal Olegből nem lett profi testépítő. Akkor még nem tudta, hogy gyengébb fizikai állapotáért nem csupán a helytelen táplálkozás a felelős: az igazi ok csak következő filmje forgatásán derült ki. Vidov nagy meglepetésére a Vörös zsarut a Szovjetunióban is bemutatták, és a szovjet nézők örömmel látták viszont egykori kedvencüket egy hollywoodi filmben, még ha a szerepe nem is volt túl nagy. A Vörös zsaru nemcsak akciófilm, hanem egy férfibarátság története is, de ezt a barátot az amerikai James Belushi alakította, a Vidov által játszott Jurij ugyanis még a moszkvai epizódban meghalt. Többekkel ellentétben Oleg nem érezte sértőnek azt, ahogyan a Vörös zsaru az oroszokat ábrázolta. Szerinte esetleg a pocsék orosz kiejtéssel beszélő magyar színészek (köztük Koncz Gábor, Növényi Norbert, Bán János, Körtvélyessy Zsolt és Balkay Géza) miatt gondolták egyesek azt, hogy a film gúnyolódik az oroszokon.


Vad orchideák
A Vörös zsaruhoz hasonlóan hamar eljutott a magyar mozikba Vidov második amerikai filmje, a Vad orchideák (1989) is. Zalman King erotikus produkciója egy csinos, fiatal jogászlányról, Emilyről szól, aki főnöknőjével együtt érkezik Rióba, egy fontos üzleti tárgyalásra. Az elfoglalt üzletasszony Emilyt küldi maga helyett, hogy találkozzon egy különc üzletemberrel, James Wheelerrel. A lány érdeklődését felkelti a titokzatos férfi, aki egyre merészebb erotikus kalandokra csábítja a tapasztalatlan Emilyt. A film már a forgatás idején nagy visszhangot váltott ki, mert a média – állítólag az érdekeltek beleegyezése nélkül – merész fotókat publikált a két főszereplő, Carré Otis és Mickey Rourke szeretkezési jelenetéről, sőt elterjedt az a pletyka is, hogy a kamera valódi aktust örökített meg közöttük. Hogy ebből mi igaz, azt nem tudni: a színészek cáfoltak, a rendező viszont kétértelműen nyilatkozott. Ami biztos, hogy Rourke és Otis 1992-ben összeházasodtak, hat év múlva pedig elváltak. Az egyik erotikus epizódban Emily és James találkoznak egy különös párral, az érzéki Hannával (Assumpta Serna) és a barátságtalan Ottóval (Oleg Vidov), akik James közreműködésével találnak egymásra. A színfalak mögött Oleg kitűnő kapcsolatban volt Mickey Rourke-kal, akit tehetséges színésznek és szívélyes embernek tartott. A motorkerékpár-verseny jelenetének felvételén Vidov komoly balesetet szenvedett, mert a járművek által felkavart porban nem látta az utat, és a saját motorjával rosszul vett be egy kanyart. Nem esett ugyan komolyabb baja, mindenesetre orvosi vizsgálatokra küldték. A szakemberek agytumort diagnosztizáltak nála, ami látászavarokat okozott neki. Az orvosok különösen kockázatosnak minősítették a beavatkozást, Oleg mégis vállalta a műtétsorozatot. Egy kaliforniai klinikán műtötték meg, utána több hónapig tartó rehabilitációs kezeléseken kellett részt vennie.


Az amerikai epizodista
Vidov 1992-ben állt újra a kamerák elé. Akcentusa miatt nem számíthatott arra, hogy főszerepeket fog kapni, és hollywoodi sztár lesz belőle. Ennek ellenére sem maradt szerepek nélkül, leghíresebb filmjeit a hazai mozikban is láthattuk. A sors útjai (1994) című romantikus vígjáték egy 1939-es hollywoodi klasszikus második remake-je: az első remake-et maga az eredeti rendező, Leo McCarey forgatta 1957-ben. A történet két főszereplőjét egy kényszerleszállás hozza össze Tahitin. Vonzalom ébred bennük egymás iránt, noha mindketten házasok. Elhatározzák, hogy egy év múlva New Yorkban találkoznak újra, hogy kiderüljön, mennyire mélyek a hirtelen fellángolt érzelmeik. A főszerepeket Warren Beatty és Annette Benning alakította, Vidov egy orosz üzletembert játszott. A Halhatatlanokban (1995) Oleget egy roncstelep tulajdonosaként láthatjuk. A sztori szerint egy szórakozóhely éles eszű főnöke (Eric Roberts) veszélyes bűnözőket toboroz, hogy rablótámadásokat hajtsanak végre egy hírhedt gengszter (Tony Curtis) ellen. A felbérelt támadók idővel ráébrednek arra, hogy valójában csupán sakkfigurák egy veszélyes játszmában… A Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő távol-keleti akciósztár, Jackie Chan Első csapás (1996) című amerikai filmje a vele forgatott hongkongi mozifilmes széria, a Rendőrsztori negyedik részeként készült. A Chan által játszott hongkongi rendőrtiszt ezúttal a CIA és a KGB megbízásából dolgozik, egy nukleáris töltetet kell visszaszereznie. Ahogy Chantől megszokhattuk, látványos verekedések, veszélyes akciójelenetek és némi humor elegyét láthatjuk. Vidov mi mást játszhatna, mint egy oroszt? Érdekesség, hogy főnökét, egy tábornokot a Budapesten született Endre Hules alakítja.


A Halálosztó 2 – A gonosz sosem hal meg (1999) egy két évvel korábbi horrorfilm folytatásaként készült, ám a műfaj és az első rész rajongóinak nagy csalódást okozott. Maguk az alkotók sem fűztek hozzá nagy reményeket, mert moziban be sem mutatták, eleve DVD-n került forgalomba. Jack Sholder rendező később elmondta, hogy nem látta a kész filmet, de amíg dolgozott rajta, azt hitte, jó lesz. Igaz, szerinte eleve nehéz dolog folytatást forgatni egy olyan előzményhez, amelyet ő maga nem tart jónak. (Mellesleg Sholder rendezte a Rémálom az Elm utcában első folytatását is, amely számos rajongónak szintén nem tetszett, főleg a homoszexuális utalások miatt.) A Tizenhárom nap – Az idegháború (2000) című dráma az 1962-es kubai rakétaválság valós történetét mondja el, amikor az emberiség a harmadik világháború küszöbén állt. A Szovjetunió 1962 októberében nukleáris rakétákat telepített Kubába, amivel felborította a két nagyhatalom közti törékeny egyensúlyt. John Fitzgerald Kennedy amerikai elnöknek döntenie kellett, hogy a katonai beavatkozást választja-e, vagy megpróbálja tárgyalások útján megoldani a konfliktust. (A történelemből tudjuk, hogy az utóbbit választotta, és a Szovjetunió végül visszavonta a rakétáit.) A fontosabb szerepeket Kevin Costner, Bruce Greenwood, Steven Culp és Dylan Baker játszotta. Oleg alakította Valerian Zorin orosz diplomatát, aki az ENSZ-ben éles szóváltásba keveredett Adlai Stevenson amerikai diplomatával, mert tagadta a kubai szovjet rakéta-támaszpontok létezését, magyarán mondva: hazudott. Vidov a mozifilmek mellett néhány tévésorozatban is játszott, ezek közül Az elnök emberei, az Alias és a Gyilkos elmék a magyar közönség előtt sem ismeretlenek. 


Az üzletember 
1992-ben a Vidov házaspár által alapított amerikai cég megszerezte több száz klasszikus szovjet animációs film forgalmazási jogait a Szojuzmultfilmtől. A kópiákat felújíttatták, és olyan rangos amerikai művészeket sikerült megnyerniük az angol szinkronhoz, mint Shirley MacLaine, Jessica Lange, Timothy Dalton és sokan mások. Mihail Barisnyikov, az Egyesült Államokba disszidált világhírű orosz balettművész is a nevét adta a projekthez. Oroszországban ugyanakkor komoly vihart kavart a tranzakció, a Szojuzmultfilm illetékeseit azzal vádolták, hogy egyéb saját érdekeket szem előtt tartva majdhogynem fillérekért értékesítették a jogokat Vidovék számára. Ahogy az ilyen ügyekben lenni szokott, fejek is hullottak, majd az új vezetőség – alighanem a filmek külföldi sikereit is figyelembe véve – peres úton is megkísérelte visszaszerezni a jogokat Oleg cégétől. 2007-ben az egyik leggazdagabb orosz üzletembernek, Aliser Uszmanovnak sikerült megegyeznie a színésszel, és visszavásárolta a filmkollekciót. Bennfentesek szerint öt- és tízmillió dollár közötti összegben állapodott meg a két fél, de a pontos számot nem hozták nyilvánosságra. Uszmanov a filmeket a gyerekeknek szóló Bibigon nevű orosz tévécsatornának adományozta. 2007-ben Oleg Vidov és felesége társalapítói voltak egy malibui rehabilitációs központnak, amely alkoholbetegek és kábítószerfüggők gyógykezelésével foglalkozott, és eredményeivel rövid időn belül komoly szakmai elismertségre tett szert. 2014-ben az intézményt eladták egy ingatlankereskedelemmel is foglalkozó banknak.


A vég
2010-ben Vidov hazautazott, hogy meglátogassa Oroszországban élő fiát. (A másik fiú időközben szintén az Egyesült Államokba költözött.) Ottléte alatt rosszul lett, kivizsgálásra kórházba szállították. Mielóma multiplexet (rosszindulatú daganatos betegség) diagnosztizáltak nála, amely gyógyíthatatlan betegségnek számít, ámbár az orvostudomány fejlődésének köszönhetően a várható túlélés időtartama kezd a tíz év felé tolódni. Oleg Vidov a diagnózis felállítása után hét évet élt még: 2017. május 15-én a betegség szövődményeiben halt meg. Hetvenhárom éves volt. Joan Borsten később elmondta, hogy imádott férje utolsó kívánsága az volt, hogy nem akar kórházban meghalni. Természetesen hazavitték, és Oleg élete utolsó napjait szerettei körében töltötte, esténként orosz filmeket néztek együtt. Vidov azt mondta nekik, a nehézségek ellenére úgy érzi, csodálatos és értelmes életet élt, és újfent kifejezte háláját egykori szovjet rajongóinak, akik mindig szerették őt. Szívesen hallgatta Hemingway műveit, és mivel olvasni már nem tudott, Joan olvasott fel neki. Az öreg halász és a tenger felolvasása közben a színész végleg lehunyta szemét. Oleg Vidovot május 20-án a Los Angeles-i Hollywood Forever temetőben helyezték örök nyugalomra.


FILMOGRÁFIA
* 2014: Tango Changes Everything (rövidfilm)
* 2014: 6 Days Dark
* 2013: American Seagull
* 2011: Der Fisch (rövidfilm)
* 2011: Gyilkos elmék (tévésorozat, a The Thirteenth Step című epizódban)
* 2008: Player 5150
* 2007: Say It in Russian
* 2005–2006: Alias (tévésorozat, az S.O.S. és a Bob című epizódokban)
* 2005: Az elnök emberei (The West Wing) (tévésorozat, a The Wake Up Call című epizódban)
* 2002: Monkey Love
* 2000: Tizenhárom nap – Az idegháború (Thirteen Days)
* 2000: A Christmas Tree and a Wedding 
* 1999: Halálosztó 2 – A gonosz sosem hal meg / Halálmester 2 (Wishmaster 2: Evil Never Dies) (videofilm) 
* 1998: Nagyapó meséi (Stories from My Childhood) (tévésorozat, az Alice and the Mystery of the Third Planet, a The Last Petal és a When Wishes Come True című epizódokban) (csak hang)
* 1996: 2090 
* 1996: Jackie Chan – Első csapás (Ging chaat goo si 4: Ji gaan daan yam mo) 
* 1995: Halhatatlanok (The Immortals) 
* 1994: A sors útjai (Love Affair)
* 1993: Prisoner of Time
* 1992: Three Days in August 
* 1989: The Legend of the Emerald Princess (rövidfilm)
* 1989: Vad orchideák (Wild Orchid)
* 1988: Vörös zsaru (Red Heat)
* 1987: Vuk Karadzic (tévésorozat, a Praviteljstvujusci sovjet című epizódban)
* 1985: Crvena baraka (tévéfilm) 
* 1985: Orkestar jedne mladosti 
* 1985: Jenseits der Morgenröte (tévésorozat)
* 1985: U zatvoru 
* 1984: A Gyemidovok (Демидовы) 
* 1983: Zenekar (Оркестр)
* 1982: Срочно… Секретно… Губчека…
* 1981: Gyilkosság a tajgán (Крик тишины) 
* 1980: Благочестивая Марта (tévéfilm) 
* 1979: A denevér (Летучая мышь) (tévéfilm)
* 1978: Артём (tévéfilm)
* 1978: Переезд (forgatókönyvíró és rendező is)
* 1978: Особых примет нет
* 1978: Vér és verejték (Кровь и пот)
* 1977: Transzszibériai expressz (Транссибирский экспресс) (O. Vidov néven) 
* 1976: Rudin 
* 1976: Легенда о Тиле
* 1975: Az Ivanov család (Семья Ивановых)
* 1975: Pokoj, rci, jad 
* 1974: Szerelmem, Moszkva (Москва, любовь моя) 
* 1973: За всё в ответе
* 1972: A vonat két perc múlva érkezik (Стоянка поезда – две минуты) (tévéfilm)
* 1972: Lány a szabadcsapatban (Lützower)
* 1972: Tecumseh (Oleg Widow néven)
* 1972: A fej nélküli lovas (Всадник без головы)
* 1971: Az oroszlán síremléke (Могила льва)
* 1971: A siker lovagjai / A szerencse urai (Джентльмены удачи)
* 1970: Waterloo (Ватерлоо) 
* 1970: Kabuli küldetés (Миссия в Кабуле)
* 1969: A neretvai csata (Bitka na Neretvi) 
* 1968: Uzrok smrti ne pominjati
* 1968: Ima ljubavi, nema ljubavi 
* 1967: A zarecsenszkiji vőlegények (Зареченские женихи) (tévéfilm)
* 1967: A vörös palást (Den røde kappe) 
* 1966: Mese Szaltán cárról (Сказка о царе Салтане) 
* 1964: Hétköznapi csoda (Обыкновенное чудо)
* 1964: Iljics őrcsapata / Mi, húszévesek (Застава Ильича / Мне двадцать лет) (nem szerepel a stáblistán)
* 1964: Hóvihar (Метель) 
* 1964: Könnyed élet (Лёгкая жизнь)
* 1963: Hivatali teendők közben (При исполнении служебных обязанностей)
* 1963: Moszkvai séta (Я шагаю по Москве) (nem szerepel a stáblistán)
* 1963: Ha igazad van… (Если ты прав…) 
* 1962: A világ vége (Конец света)
* 1961: Barátom, Kolka / Hármasok szövetsége (Друг мой, Колька!) (nem szerepel a stáblistán)


ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?



MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek el...