Id. Alexandre Dumas 1832-ben bemutatott drámája, A neszlei torony a XIX. század egyik legsikeresebb színdarabja volt Franciaországban. Hamar színre került Magyarországon is, bár hazánkban nem vált repertoárdarabbá. Az 1909 és 1968 között eltelt közel hat évtizedben a mű többször is megihlette a francia és az olasz filmeseket. Leghíresebb változatát az egyetemes filmtörténet egyik jelentős személyisége, Abel Gance rendezte 1955-ben. Az osztrák Franz Antel 1968-ban nyugatnémet–francia–olasz koprodukcióban dolgozta fel a témát, nagy hangsúlyt fektetve az erotikus motívumokra. A női főszerepet Tordai Teri alakította, akit Antel fedezett fel a Nyugat számára, amikor Magyarországon forgatta a Susanne, a lahni fogadósné (1967) című kosztümös kalandfilmjét. A tiltott szerelem tornya nemzetközi szereplőgárdájában Tordai mellett más magyar művészek is helyet kaptak, mint például Mécs Károly, Szemere Vera, Mádi Szabó Gábor, Bánffy György, Kosztolányi Balázs és Markos György. A nyaktörő mutatványokat a Ferdinandy Géza által alapított magyar kaszkadőrcsoport produkálta, melynek tagja volt Pintér Tamás is, akinek ez a film az egyik korai kaszkadőrmunkája. Antel alkotását éppúgy nem játszották Magyarországon, ahogyan Tordai Teri többi nyugati filmjét sem, így elterjedt az a pletyka, hogy a művésznő pornográf produkciókban szerepel. A VHS-korszakban szóba került a Tordai-filmek hazai forgalmazása videokazettán, ám tudomásom szerint a művek végül hivatalosan nem jelentek meg nálunk, a világhálónak köszönhetően azonban több évtized után a magyarok számára is lehullhatott végre a lepel a titokról – és a szexi női főszereplőkről is.
A cselekmény
Franciaországban járunk, a XIV. század elején. Amíg X. Lajos király egy hadjáraton vesz részt, addig felesége, Burgundi Margit (a filmben: Marguerite) uralkodik Párizsban. A város lakóit rejtélyes gyilkosságok tartják izgalomban, amelyek a Nesle-torony közelében történtek. Három fiatal férfi, akik nemrég érkeztek a fővárosba, egy titokzatos hölgytől meghívást kap egy légyottra. Kalandvágyó fiatalemberekről lévén szó, meg is jelennek a találkán, ahol három lefátyolozott hölggyel találkoznak. A pikáns kaland azonban gyilkosságba torkollik, a három férfi közül kettőt megölnek. Az egyetlen túlélő, Buridan az egyik hölgyben magát a királynét ismeri fel. Megpróbál hasznot húzni ebből a felismerésből, ám olyan titkok és intrikák örvényébe kerül, ahol nemcsak a saját, de még a királyné élete sincs biztonságban…
A történelmi háttér
A film cselekményének van történelmi alapja, mégpedig a XIV. századi Franciaország talán legnagyobb skandaluma, a Nesle-torony ügye. A botrány előzményei 1313-ra datálhatók, amikor Anglia királya, II. Eduárd (1284–1327) és felesége, Franciaországi Izabella (1295–1358) meglátogatták a királyné édesapját, IV. (Szép) Fülöp (1268–1314) francia királyt. A magas rangú látogatók természetesen nem jöttek üres kézzel: Izabella például csodásan hímzett, egyedi erszényeket hozott fivéreinek, Lajosnak, Fülöpnek és Károlynak, és persze a sógornőinek, Margitnak, Johannának és Blankának is. Londonba való visszatérésüket követően az uralkodópár egy nagy vacsorát adott, amelyen Izabella felfigyelt arra, hogy két vendég normann lovag, egy testvérpár, Gautier és Philippe d'Aunay (egyes forrásokban: d’Aulnay) tulajdonában van két olyan erszény, amelyet ő vitt Párizsba ajándékként. A királyné valami sötét titkot sejtett ennek hátterében, és amikor a következő évben újra meglátogatta az apját, tájékoztatta Fülöpöt a felfedezéséről. A király elrendelte a testvérek megfigyelését, hogy megbizonyosodjon a bűnösségükről. A gyanú – legalábbis a hivatalos változat szerint – beigazolódott: Margit és Blanka valóban házasságtörést követett el a D'Aunay fivérekkel, s a titkos viszony helyszínéül a Szajna partján álló Nesle-torony szolgált, amelyet az uralkodó 1308-ban vásárolt meg. Johannát kezdetben csak azzal gyanúsították, hogy jelen volt a légyottokon, és tudott a kettős házasságtörésről, később viszont már azzal vádolták, hogy tevékenyen részt vett a bujálkodásban.
Miután megszerezte a bizonyítékokat, az uralkodó elrendelte valamennyi bűnös letartóztatását. Egyes források szerint a D'Aunay fivérek megpróbáltak Angliába szökni, de elfogták őket. Mindkettőjüket kegyetlenül megkínozták, és emiatt egyáltalán nem meglepő, hogy beismerték a bűnösségüket. A testvéreket halálra ítélték, ennek módjáról azonban eltérően emlékeznek meg a krónikák. Valószínűleg kasztrálták és megnyúzták őket, ám bizonyos írások felnégyelésről, mások kerékbetörésről szólnak, és akadnak olyanok is, amelyek szerint a két férfit felakasztották. Ami biztos, hogy nem volt könnyű és gyors haláluk. Margitot és Blankát is bűnösnek találták: fejüket kopaszra borotválták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket. Johanna ügyét valamelyest enyhébben bírálták el, amiben feltehetően férjének, Fülöpnek (nem az uralkodónak, hanem középső fiának, a későbbi V. Fülöp királynak!) növekvő befolyása is szerepet játszott. Ellentétben ugyanis Margittal és Blankával, Johanna házassága boldognak volt mondható, sőt gyermekáldás is kísérte (a botrány kirobbanásakor a párnak már öt gyermeke volt, és még kettő született). Fülöp állítólag őszintén szerette a nejét, és fivéreivel ellentétben nem volt oka arra, hogy megszabaduljon a sajátjától. (Miután trónra lépett, X. Lajos kegyelmet adott Dourdanban raboskodó sógornőjének, így Johanna visszatérhetett férje oldalára.) Ugyanakkor számos történész azon az állásponton van, hogy a Margit és Blanka elleni vádak valóban nem voltak alaptalanok, ami emberileg azzal magyarázható, hogy a kor arisztokrata szokásainak megfelelően érdekházasságot kötöttek, és férjeik nem sok érdeklődést tanúsítottak irántuk. IV. Fülöp legidősebb fiának, Lajosnak csupán egy lánya született Margittól (vagyis a trónutódlás kényes problémája nem volt megoldva), Károly és Blanka házassága pedig gyermektelen maradt.
A skandalum által kavart hullámok még el sem ültek, amikor IV. Fülöp 1314-ben vadászbalesetet szenvedett, és feltehetően ennek következményeként még abban az évben elhunyt. Legidősebb fia lépett a trónra X. (Civakodó) Lajos néven, és a bebörtönzött Margitból hirtelen Franciaország királynéja lett. Az új uralkodónak esze ágában sem volt, hogy megbocsásson hűtlen feleségének, sőt kísérletet tett arra, hogy érvénytelenítse a vele kötött házasságát, erre azonban nem volt lehetősége, már csak azért sem, mert Franciaország és a pápaság közötti viszony akkoriban – más okokból – elég hűvösre fordult. Lajosnak kapóra jött, hogy a normandiai Gaillard-kastély egyik föld alatti cellájában raboskodó felesége 1315-ben meghalt. A kegyvesztett királynét megfojtották, de sose bizonyosodott be, hogy erre Lajos adott-e parancsot, vagy egyik túlbuzgó híve akart ily módon a kedvében járni. Az uralkodó még abban az évben nőül vette Károly Róbert magyar király húgát, Magyarországi Klemenciát, akinek egy fiút nemzett: János 1316. november 15-én jött világra, apja viszont már június 5-én elhunyt, nagy valószínűséggel tüdőgyulladásban, ámbár a mérgezés gyanúja is felmerült. Blanka 1322-ig maradt a Gaillard-kastély foglya. Férje, IV. Károly abban az évben lépett a trónra, és neki sikerült semmissé nyilváníttatni a házasságát. Feltehetően ez mentette meg Blanka életét, akit átszállítottak egy kolostorba, ahol a szigorú kastélyfogságban elszenvedett megpróbáltatások miatt 1326-ban meghalt. A botrányt kirobbantó Franciaországi Izabelláról évek múlva kiderült, hogy vizet prédikált, de bort ivott. Homoszexuális férje, II. Eduárd ugyan két fiút és két leányt nemzett neki, ágyában viszont mindig csak a férfi kegyenceit látta szívesen. Izabella nem tudott versenyre kelni velük, így rövidesen ő is szeretőt talált magának Írország helytartója, Roger Mortimer gróf személyében, vagyis szintén házasságtörést követett el, akárcsak szerencsétlen sógornői. A Sors bosszút állt rajta: trónra segített fia, III. Eduárd ellene fordult, és egyik első dolga volt kivégeztetni Mortimert, anyját pedig egy időre házi őrizetbe helyezte, később azonban megbékélt vele. (Alakját A rettenthetetlen című filmben Sophie Marceau keltette életre.)
És ki volt Jean Buridan, a daliás és rettenthetetlen lovag? Nos, neki is volt történelmi elődje, ám az igazi Buridannak vajmi kevés köze van a legenda (illetve a Dumas-dráma és a filmek) szereplőjéhez. A magyarosan Buridán János, latinosan Joannes Buridanus néven ismert skolasztikus filozófus és teológus valamikor 1295-ben született Béthune városában. Halálának pontos időpontja sem ismert: a szakirodalomban az 1358, az 1361 és az 1363 a leggyakoribb évszám, de előfordul az 1380 is. Ockhami Vilmos tanítványa volt, 1350-ben lett a párizsi egyetem tanára, ahol filozófiát és teológiát tanított. Később az intézmény rektorává is kinevezték. Elsősorban a logika és metafizika érdekelte, a teológia problémái nem nagyon foglalkoztatták. Művei közül az Arisztotelész logikájához írt Kommentár, a Summa de dialectica (Párizs, 1487), valamint a Compendium logicae (Velence, 1489) és a Quaestiones in X libros ethicos Aristotelis (Oxford, 1637; Párizs, 1849) a legjelentősebb. Foglalkozott többek között az akarat szabadságának témájával is. Eldönthetetlennek tartotta azt a problémát, hogy az akarat, hasonló feltételek mellett, két dolog közül melyiket választja. Ezzel kapcsolatban neki tulajdonítják a „Buridan szamara” nevű példázatot is, mely szerint egy szamár éhen veszne, ha két egyenlő nagyságú és egyforma távolságban levő szénacsomó közé állítanák, mert nem tudna választani közöttük. Buridan műveiben viszont nincs nyoma ennek a példázatnak, s valószínű, hogy ezt csupán az ellenfelei találták ki, hogy nevetségessé tegyék a tanait. A legenda szerint Buridan egyike volt Burgundi Margit alkalmi szeretőinek. Az együtt töltött forró éjszaka után Margit az ő testét is egy zsákban a Szajnába dobatta, az élelmes filozófus azonban fel tudta hasítani a zsák anyagát, így nem jutott elődjei szomorú sorsára. A nagy francia költő, François Villon a Ballada tűnt idők asszonyairól című költeményével táplálta ezt a legendát, amelynek valószínűleg nincs valóságalapja, mert Buridan túl fiatal volt a Nesle-botrány idején. (Itt jegyezzük meg, hogy „a bűn tornyá”-t 1665-ben lebontották.)
„S a királynő? Ki tud ma róla,
Ki zsákban dobatta mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba?
De hol van a tavalyi hó!”
(Vas István fordítása)
A színdarab
A film irodalmi alapja id. Alexandre Dumas színműve, az öt felvonásból és kilenc jelenetből álló A neszlei torony, amelyet először 1832. május 29-én mutattak be a párizsi Porte-Saint-Martin színházban. (A fenti plakát még tíz jelenetet említ!) Rögtön jegyezzük is meg, hogy valójában egy átiratról van szó, amelyhez Dumas eleinte nem volt hajlandó a nevét adni. A mű eredetijét egy bizonyos Frédéric Gaillardet (1808–1882) írta a fentebb említett színház felkérésére. Párizst akkoriban épp egy kolerajárvány sújtotta, és az emberek elmaradoztak a színházakból. A Porte-Saint-Martin igazgatója, Charles Jean Harel abban bízott, hogy egy sikerdarab megmenthetné a színházát a csődtől. Nem volt azonban tökéletesen elégedett a darabbal, ám a szerzőt nem tudta megbízni az átdolgozással, mert Gaillardet-t apja halálos ágyához szólította a fiúi szeretet és kötelesség. Harel ekkor Jules Janinhoz fordult, aki nem boldogult a szöveggel. Ezután Dumas-t kereste fel, hiszen először amúgy is neki ajánlotta fel, hogy írjon drámát a Nesle-torony legendájából, de az író akkor visszautasította, mert más ambíciók fűtötték. Közben Dumas is megbetegedett, és miközben az ágyat nyomta, volt ideje arra, hogy elvégezze a kért átdolgozást. Noha általánosságban gyengének ítélte Gaillardet művét, érdekesnek találta a királyné és Buridan személyét. Fáradságos munkával bemutatható állapotba hozta a színdarabot, levélben tájékoztatta erről az eredeti szerzőt, és úgy tőle, mint Hareltől azt kérte, hogy az ő nevét ne tüntessék fel a színlapokon, ellenkező esetben nem engedélyezi a bemutatót.
Harelnek nem igazán tetszett ez a kikötés, hiszen a közkedvelt Dumas neve sokkal nagyobb vonzerőt jelentett volna, mint az ismeretlen Gaillardet-é, aki viszont írói önérzetében megsértve érezte magát, és szintén a darab letiltásával fenyegetőzött. A két író között annyira elmérgesedett a viszony, hogy állítólag még pereskedésre, sőt párbajra is sor került. Az idő múlásával a heves Gaillardet belátta, hogy Dumas változtatásai jogosak és igényesek voltak, ezért szerzőiségét méltatlan lenne továbbra is vitatni. Az ügyeskedő Harel közvetítette a megegyezést. Mindkét író jogot formált arra, hogy nyomtatásban a saját neve alatt jelentesse meg a művet. Megállapodtak abban is, hogy a színlapokon csak Gaillardet-t nevezik meg, de ***-gal jelzik, hogy társszerzője volt, aki anonim kívánt maradni. Az előadásokból származó bevételek elosztásában is egyezségre jutottak. Volt is min osztozkodni: bár a darabot többször is betiltották, összesen mégis több mint nyolcszázszor előadták, s ezzel A neszlei torony a XIX. század legtöbbet játszott francia színműve lett. Az utókor ma már inkább Dumas nevéhez kapcsolja a drámát, amely egyébként nem tartozik a legismertebb és gyakran előadott művei közé. Magyarországon viszonylag hamar bemutatták, 1836-ban Debrecenben például a költő Arany János – akiről tudjuk, hogy egy időben vándorszínészként kereste a kenyerét – alakította az egyik tiszt szerepét.
Egy korabeli magyar kiadvány szerzője nem volt különösebben elragadtatva a darabtól, melyről így írt: „Megfoghatlan valóban, mi viszi az írókat arra, hogy megtörtént dolgokat pótolgassanak illyen történetekkel, mellyekre még Voltaire-nek e' szokott mondását sem lehet alkalmazni: »il merite d’être vrai.« (Megérdemli, hogy igaz legyen.) – Előttek volna a’ költésnek egész mezeje, abból szedhetnének elő annyi rútat, mennyi tetszenék, ha a’ tilalmasba nem mennének is. – Nem kívánván azonban semmi részletes taglalásába ereszkedni a’ neslei torony drámának, semmit nem szóllva annak hihetlen szerkeztéséröl, ízlés- és erkölcsrontó jeleneteiről, de lehetlen meg nem jegyezni, hogy Marigni kanczellár minden ok nélkül, mintegy hajánál fogva, van a' dologba huzva; mert ott sem nem árt, sem nem használ senkinek, ’s bizonyosan csak azért véteték elő, hogy a’ maga által építtetett akasztófára függesztethessék, mi csakugyan meg is történt Montfauconban X-dik Lajos uralkodása kezdetekor Marigni ministerrel. Más felől nem lehet eléggé csudálni, és elég nagy köszönettel venni Dumas urnak következetlenségét, vagy maga megtartóztatását, hogy a’ két Aunay testvérnek meggyilkoltatásával beelégedék (a’ nézők szeme láttára ugyan); mert hiszen az ő ízlése szerint sokkal érdekesebb lett volna őket még a’ színen is elevenen megnyuzatni, fejöket levágatni, karóba vonatni, 's úgy akasztatni-fel csonka testöket.” (Regélő, 1838. július–december, 553–554. o. Idézetről lévén szó, a korabeli nyelvezeten és helyesíráson nem változtattam.)
A korábbi filmváltozatok
Dumas színdarabjából az elmúlt száztíz évben több film is készült, melyek általában megtartották az irodalmi alapmű címét. A legelsőt 1909-ben forgatták Franciaországban: Albert Capellani alkotása természetesen némafilm, amelyben Margitot Andrée Mégard, Buridant Henry Krauss játszotta. A fekete-fehér produkció játékideje körülbelül harminc perc. Ebben a változatban Buridan is negatív figura: annak idején megölte kedvese, Margit apját, aki azzal fenyegette a lányát, hogy kolostorba küldi. Buridan orvul csapdába csalja Margit kegyencét, Gaultier d'Aunay lovagot és annak fivérét. A királyné és volt szeretője csak későn döbbennek rá arra, hogy a meggyilkolt testvérek egykori szerelmük gyümölcsei voltak… 1925-ben Olaszországban Febo Mari (igazi neve: Alfredo Rodriguez) forgatott egy fekete-fehér némafilmet a történetből, a főszerepeket Cellio Bucchi (Buridan) és Andrea Revkieff (Margit) alakította. A La torre di Nesle a maga idejében botrányfilmnek számított, akárcsak Mari olyan korábbi munkái, mint az Iskariot Judás (1921) vagy az Attila (1918), mert a kor erkölcsi felfogásához képest mindegyik mű túl merészen tárgyalta az erotikus motívumokat. A La torre di Nesle volt Mari utolsó rendezése, színészként viszont még 1938-ban is kamera elé állt. A következő esztendőben hunyt el. A drámából 1937-ben Gaston Roudès forgatta az első hangosfilmet Franciaországban. A kilencvenöt perces produkció még fekete-fehér volt. Margit szerepét Tania Fédor, Buridanét Jacques Varennes kapta. Az orgiajelenet miatt a filmet 1939-ben Finnországban betiltották: mai szemmel nézve egy teljesen ártalmatlan képsorról van szó.
A Dumas-mű egyik legismertebb – és egyes vélemények szerint legjobb – filmváltozatát Abel Gance rendezte 1955-ben, francia–olasz koprodukcióban. Margitot a korszak egyik olasz szexszimbóluma, Silvana Pampanini alakította, Buridant pedig a markáns arcú francia karakterszínész, Pierre Brasseur. A látványos, színes, fordulatos és romantikus produkcióból nem hiányzott az erotika sem: félmeztelen hölgyeket is láthatunk, ami az ötvenes évek közepén igen nagy alkotói bátorságnak számított. A közönség tódult a mozikba, hogy ennek a vizuális merészségnek személyesen legyen szemtanúja, még mielőtt a cenzorok közbeavatkoznak: Gance alkotását Franciaországban 2 191 984 néző látta, s ezzel az eredménnyel az 1955-ös esztendő kereskedelmileg legsikeresebb filmjei közé került. 1966-ban – szintén a franciák jóvoltából – megszületett az első és – tudomásom szerint – egyetlen tévéváltozat, melyet Jean-Marie Coldefy rendezett. Nem érdemes törni a fejünket, hogy vajon ki lehet ő, mert a szereposztás sem közismert nevekből áll: Margitot Nelly Benedetti alakította, Buridant pedig Bernard Noël. Érdekesség, hogy a D’Aunay fivéreket ugyanaz a színész, Robert Benoît játszotta. A cikkünk fő témáját jelentő A tiltott szerelem tornya után a filmesek ejtették a sztorit, és ha jól tudom, immár ötven éve a Dumas-műnek nem született újabb filmváltozata, pedig a történet minden látványossága, erőszakossága és merész erotikája korunkban érvényesülhetne igazán a mozivásznon.
A rendező
Franz Antel osztrák rendező 1913. június 28-án született Bécsben. Anyja szegény családból származott, apja tisztségviselő volt egy postahivatalban. Fiát is erre a pályára szánta, a kis Franz azonban valami egészen másra vágyott: filmrendező szeretett volna lenni. Hétéves korában volt először moziban, az Orfeusz az alvilágban című filmet látta. Ilyenkor szokták azt írni a biográfusok, hogy az élmény oly nagy hatást gyakorolt rá, hogy azonnal tudta, mi akar lenni, ha megnő. A valóság viszont az volt, hogy a látott film nem tett rá különösebben mély benyomást. Hamarosan egy új (és tartós) szenvedély jelent meg az életében, mégpedig a futball: természetesen a First Vienna FC-nek szurkolt. Közben egyik osztálytársa apukájának köszönhetően – aki egy filmlapokat is forgalmazó kiadóban dolgozott – lehetősége nyílt alaposan elmélyedni a film világában. Nem volt egy agytröszt a suliban, ellenben a filmekről sokat tudott. (Szerénytelenül kijelenthetem, hogy ezt a mondatot akár magamról is írhattam volna.) Tizenkét éves korában a szülei meglepték egy 9 mm-es kamerával, amely a Pathe Baby márkanevet viselte. Lelkesedésében Franz egy amatőr filmet forgatott a cserkészek soros világtalálkozójáról (a szervezetnek nyolcéves kora óta volt a tagja), ami nagy örömet okozott neki. Ennek ellenére a szülei más pálya felé próbálták terelni, emiatt két esztendőn át fémmegmunkálást, elektromos tervezést és hasonlókat tanult. Amikor megnyílt a Bécsi Hangosfilmakadémia, Antel elment a felvételi vizsgára, és ahogy mondani szokás, élete új fordulatot vett.
1933 és 1936 között az ambiciózus fiatalember Hans Theyer operatőr asszisztenseként dolgozott, akivel Wifa Film néven saját filmgyártó vállalatot alapított. A cég első produkciója, a Vagabunden (1935) című rövidfilm volt Antel rendezői bemutatkozása, ami nem sikerült túl jól. Az Unsterbliche Melodien (1936) című Strauss-film nagy nehézségek közepette készült Heinz Paul rendezésében, ám Antel kezébe vette a produkciót, és sikert kovácsolt belőle. (Az IMDb-n csupán producerként tüntetik fel a nevét.) Ezt követően még néhány film gyártásában vett részt mint producer. A második világháború alatt katonai szolgálatot teljesített. A háború vége felé szovjet hadifogságba került, ahonnan 1945-ben tért vissza. 1947-ben mutatták be első egész estés játékfilmjét, a Das singende Haus (1947) című vígjátékot. Ettől kezdve folyamatosan dolgozhatott: a német nyelvterület egyik legnépszerűbb alkotójának számított, egy évben olykor több filmmel is jelentkezett. Az ötvenes években főleg ún. Heimat-filmeket, zenés-táncos produkciókat és nosztalgikus alkotásokat forgatott, melyek a maguk idejében sikeresek voltak, ellenben filmtörténeti jelentőségük nem számottevő. Ebből a korszakából kiemelkedik az Osztrák–Magyar Monarchia egyik leghíresebb botrányát, Alfred Redl ezredes ügyét feldolgozó filmje, a Kémkedés (1955). A legkedveltebb osztrák és német művészekkel – a hatvanas évektől már igazi világsztárokkal is – forgatott, például filmet készített a Magyarországon is jól ismert revücsillagokkal, a Kessler nővérekkel Vier Mädel aus der Wachau (1957) címmel. Mivel Antel inkább volt közönségfilmes, mint művészfilmes, ezért nem hagyhatta figyelmen kívül a filmdivatok változásait sem. Rendezői repertoárja az évek múlásával bűnügyi filmekkel és kalandfilmekkel is bővült. Az anyagi szempontokat figyelembe véve egyre gyakrabban jött a vasfüggöny mögé forgatni, mert Jugoszlávia vagy éppen Magyarország olcsóbb volt, mint Nyugat-Európa, és a szolgáltatások színvonalára sem lehetett panasza. Többé-kevésbé saját zsebre ment a dolog, hiszen Antel filmjeit a hatvanas évek elejétől saját új cége, a Neue Delta-Film gyártotta. Említsük meg, hogy a Hív az erdő (1965) című alkotásának férfi főszerepét a későbbi európai szupersztár, Terence Hill játszotta, akkor még eredeti nevén, Mario Girottiként.
A hatvanas évek második felétől Antel opuszaiban egyre nagyobb tért hódított az erotika. Magyarországon forgatta kosztümös-pikáns kalandfilmjét, a Susanne, a lahni fogadósnét (1967). A címszerepet Myléne Demongeot-nak szánta, aki túl magas gázsiigénnyel állt elő, ezért a francia sztár helyett a direktor az eredetileg csak epizódszerepre kiszemelt Tordai Terit választotta. A film kiemelkedő sikert ért el Nyugat-Európában, öt folytatása is készült szintén Tordaival, akit a Neue Delta-Film több évre szerződtetett, és más filmjeiben is foglalkoztatott. A rendező hetvenes évekbeli munkái közül említést érdemel a Casanova & Co. (1977) című erotikus életrajzi film Tony Curtis főszereplésével. A főhős karjaiba olyan szépségek omlottak, mint például Marisa Mell, Sylva Koscina, Marisa Berenson, Britt Ekland, Olivia Pascal, Carla Romanelli és Andréa Ferréol, de a Fellini-Casanova (1976) árnyékában az Antel-film nem sok vizet zavart. Pályafutásának legigényesebb darabja a Magyarországon is vetített Bockerer (1980), amely az Anschluss idején játszódik, címszereplője egy bécsi hentes. A nagy sikernek köszönhetően Antel három folytatást készített hozzá, ezeket azonban nem láthattuk a hazai mozikban, pedig a harmadik részben fontos motívum az 1956-os magyar forradalom. Láthattuk viszont 1987-es Strauss-filmjét, amelyben Gábor Zsazsa is feltűnt. Antel 2003-ban a Bockerer-szériának a prágai tavasz idején játszódó befejező részével búcsúzott a filmkészítéstől. A direktor ötször nősült, de csak négy nőt vett el. Utolsó nejének, Sibylla Thinnek ugyanis kétszer is kimondta a boldogító igent: 1978-ban (’89-ben váltak el) és 1995-ben. Gyermeke a második feleségétől született. Franz Antel kilencvennégy éves korában, 2007. augusztus 11-én Bécsben hunyt el.
A színészek
Tordai Teriről korábban már írtam, különös tekintettel a nyugati filmjeire, a többi magyar szereplővel pedig hazai filmjeik kapcsán szeretnék majd foglalkozni. Nézzük tehát a külföldieket! Buridan szerepét a híres párizsi színtársulat, a Comédie-Française művésze, Jean Piat kapta, aki 1924. szeptember 23-án született a franciaországi Lannoy-ban. Már kamaszkorában érdeklődött a színjátszás iránt, közben aktívan sportolt is, különösen a labdarúgást kedvelte. A második világháború után kezdte meg színészi tanulmányait a párizsi Drámai Művészetek Konzervatóriumában (Conservatoire national supérieur d'art dramatique). 1947-ben állt először a kamerák elé: a főszerepet alakította Christian Chamborant Rouletabille joue et gagne (1947) című bűnügyi történetében, amelynek a következő évben elkészült a folytatása is. Piat játszotta Figarót szakmai példaképe, a színész-rendező Sacha Guitry A sánta ördög (1948) című történelmi filmjében. Az ígéretes kezdet ellenére mozifilmes karrierje végül nem alakult túl szerencsésen: viszonylag kevés filmhez szerződtették, s ahogy ő maga mondta, az igazán nagy szerepet a mozgóképek világában sohasem kapta meg, pedig forgatott René Clément-nal és Luis Buñuellel is. A magyar mozinézők esetleg A rivális (1974, Sergio Gobbi) című romantikus vígjátékból emlékezhetnek rá, amelyben egy férjet formált meg, aki megcsalja hűséges feleségét. A szerelmes asszony (Bibi Andersson) nem rendez jelenetet, hanem inkognitóban megismerkedik a riválisával (Geneviève Fontanel), és ravasz tervet eszel ki csélcsap férje visszahódítására. Ha a filmvilágban Piat nem is ért el kiugró sikereket, a színpadon és a televízióban nagyobb szerencséje volt. Nyolc éven át (1964–1972) több mint négyszázszor játszotta a Comédie-Française színpadán Rostand hősét, Cyranót, és alakítását mind a kritikusok, mind a nézők nagy tetszéssel fogadták. Klasszikus és modern színművekben egyaránt foglalkoztatták, és nem érezte méltóságán alulinak, hogy bulvárdarabokban is a világot jelentő deszkákra lépjen. Tévés szerepei közül különösen a Lagardère lovag kalandjai (1967) növelte népszerűségét: a hatrészes minisorozatot tíz év késéssel a Magyar Televízió is bemutatta. Férfias orgánuma miatt gyakran hívták szinkronizálni is. Két gyermeke született feleségétől, Françoise Engel színésznőtől, és bár nem vált el tőle, 1975-től Françoise Dorin írónővel élt együtt. Jean Piat öt nappal a kilencvennegyedik születésnapja előtt hunyt el 2018. szeptember 18-án Boulogne-Billancourt-ban.
Burgundi Blankát a német nyelvterület egyik kedvence, Uschi Glas alakította. A művésznő 1944. március 2-án született a németországi Landau an der Isarban. Hivatalos neve: Helga Ursula Glas. Három idősebb testvérével szerény körülmények között nevelkedett. Iskolái befejezése után könyvelőként dolgozott Dingolfingban. 1964-ben költözött Münchenbe, ahol titkárnői állást kapott egy ügyvédi irodában. 1965-ben kezdődött el a filmkarrierje: az akkoriban divatos Edgar Wallace- és Karl May-filmekben (A borzalmas szerzetes, 1965; Winnetou és a félvér Apanatschi, 1965) játszott Ursula Glas néven, ámbár az indiánfilmben a hangját Marion Hartmann-nal szinkronizálták. Ennek ellenére Horst Wendlandt producer annyira elégedett volt vele, hogy hosszú távú szerződést ajánlott neki. Uschi karrierjében egy 1968-ban bemutatott vígjáték, a Zur Sache Schätzchen hozta meg a nagy áttörést. A Winnetou-sorozatba már nem tért vissza, az Edgar Wallace-szériában viszont további szerepekhez jutott: Gorilla a Sohóban (1968), Holttest a Temzéből (1971). Filmsikereivel párhuzamosan színházi szerepeket is elvállalt. Koprodukciós filmjeinek köszönhetően külföldön is felfigyeltek rá, így például Jean Gabin és Fabio Testi partnere volt a Gyilkosság sorozatban (1972, Denys de La Patellière) című krimiben, és Umberto Lenzi olasz rendező is fontos feladatot bízott rá a Hét vérfoltos orchidea (1972) című giallóban. A hetvenes évek közepétől elsősorban a televízióban szerepelt: olyan, hazánkban is jól ismert szériákban foglalkoztatták, mint például A felügyelő, a Derrick, Az Öreg, az Álomhajó, a Kórház a pálmák alatt, az Álomhotel vagy a Két férfi, egy eset. Színészi karrierje mellett énekesnőként is próbálta kamatoztatni a népszerűségét, dolgozott Giorgio Moroderrel is. Túl a hetvenedik életévén még mindig aktív, idén már egy tévé- és egy mozifilmje is a közönség elé került. Uschi Glas kétszer ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Az új évezredben több peres ügye is nagy médiavisszhangot kapott Németországban, különösen az a botrány, amely a nevével fémjelzett, ám bőrirritációt okozó arckrém miatt robbant ki. A skandalumok ellenére – folyamatos karitatív és humanitárius tevékenységének köszönhetően – a művésznő továbbra is nagy köztiszteletnek örvend.
Burgundi Johannát Véronique Vendell alakította, aki 1942. július 21-én született, az IMDb szerint a franciaországi Lodève-ben, más források – például a korabeli magyar lapok – viszont úgy tudják, hogy Montpellier-ben. Eredeti neve: Claude Marie Rose Duraffourd. Édesapja svájci származású volt, édesanyja francia. Véronique volt a család negyedik gyermeke, az egyetlen kislány. Tizenöt éves korában került Párizsba, ahol kitüntetéssel végezte el René Simon színiiskoláját 1962-ben. Sikeres pályatársnője, Marie Bell irányításával kezdődött a karrierje, színpadon leginkább modern darabokban játszott. Már színiiskolásként filmezni kezdett, de szerepei eleinte annyira aprók voltak, hogy a nevét általában fel sem tüntették a stáblistákon. A Budapesten született René Gainville A míkonoszi férfi (1966) című bűnügyi drámájában kapta első nagyobb szerepét. Ekkor figyeltek fel rá igazán, és olyan jeles rendezők osztottak rá szerepeket, mint Luchino Visconti, Anatole Litvak, Terence Young és Roger Vadim, továbbá olyan sztárokkal filmezhetett, mint Peter O’Toole, Omar Sharif, Catherine Deneuve, Jane Fonda, Ava Gardner és David Hemmings. Többször vendégszerepelt Olaszországban is, láthattuk Dino Risi Meztelennek látom (1969) című szatírájában, a Nászéjszaka a börtönben (1971) című komédiában pedig Monica Vitti és Ugo Tognazzi partnere lehetett. A hetvenes évek első felében nyugatnémet filmekhez is szerződtették, melyekben bájai megmutatását továbbra is elvárták tőle. Főszerepet kapott A hongkongi lány (1973) című nyugatnémet James Bond-paródiában. Utolsó két filmjét az amerikai Sam Peckinpah irányításával forgatta, ám a Vaskeresztben (1977) és egy évvel későbbi folytatásában két különböző nőt alakított. Ezt követően visszavonult a filmvilágból, ahol annak ellenére sem sikerült igazán nagy sztárrá válnia, hogy évekig „a második Brigitte Bardot”-ként reklámozták. A tiltott szerelem tornya produceréhez, Wolf C. Hartwighoz ment feleségül, s házasságuk a férfi 98 éves korában, 2017-ben bekövetkezett haláláig tartott.
A Catherine-t megformáló, perui származású Marie-Ange Aniès Franciaországban született, valószínűleg 1945-ben. (A pontos dátum nem ismert.) A hatvanas évek elején még csak nem is gondolt arra, hogy színésznő legyen, inkább valamilyen békés polgári foglalkozást képzelt el magának. Sok mindent kipróbált, de mindent hamar abbahagyott, mert nem érezte magához illőnek. Végül egy mulatóba szerződött táncosnőnek, ám egy hét után ezt a munkát is befejezte. Statisztaszerepeket játszott egy kisebb színtársulatnál és a filmgyárban. Ő is René Gainville fentebb már említett filmjében, A míkonoszi férfiban kapott először egy nagyobb feladatot, akárcsak Véronique Vendell, és tulajdonképpen ekkortól tartotta magát igazi színésznőnek. Kisebb szerepet alakított Denys de La Patellière Apa útja (1966) című drámájában, és szerepelt Claude Chabrol Pezsgős gyilkosságok (1967) című lélektani krimjében is. Szerződtették Roger Vadim erotikus sci-fijéhez, a Barbarellához (1968), és rövid jelenése volt Federico Fellini Toby Dammit című szkeccsében, amely a Különleges történetek egyik epizódjaként készült. (Az IMDb úgy tudja, hogy Vadim epizódjában, a Metzengersteinben játszott, a Fellini-szkeccsben azonban egyértelműen felismerhető.) A Fellini-film forgatása után jött Budapestre, hogy A tiltott szerelem tornyában szerepeljen. Esetében is bebizonyosodott, hogy a szépség még nem elegendő az átütő sikerhez, a tehetség és a szerencse sem mellékes tényező. Feltehetően menedzsere tanácsára Marie-Ange előszeretettel kezdte hangoztatni magáról, hogy ő a legtöbbet cenzúrázott francia színésznő. Élénk fantáziájú nézők ennek hallatán filmvásznon még soha nem látott, vérforraló jeleneteket képzeltek el a szexi művésznővel, és szidták a vaskalapos, sznob cenzorokat, hogy ezektől az élményektől megfosztották őket. Józanabb gondolkodásúak inkább arra gyanakodtak, hogy Marie-Ange egyes szerepei annyira parányiak lehettek, hogy a vágás folyamatában nem bizonyultak dramaturgiailag nélkülözhetetlennek. A Dumas-film után a művésznő csupán egyszer állt a kamerák elé, mégpedig Brigitte Bardot és Claudia Cardinale partnereként az Olajkeresők (1971) című westernparódiában. Utána befejezte a filmezést, további sorsát a világháló alapján nem tudtam kideríteni.
Így készült a film
A tiltott szerelem tornya várható budapesti forgatásáról a magyar média már 1967 utolsó heteiben hírt adott. Érdekes módon a hazai lapok – bár alighanem ugyanabból a forrásból merítettek – eltérő címváltozatokat használtak. Tudomásom szerint a Népszabadság 1967. november 29-i száma írt elsőként arról, hogy Dumas drámájából hazánkban fog elkészülni A bűn tornya című külföldi film. Az Esti Hírlap 1967. december 1-jei száma már A bűnös asszonyok tornya címen említette az opuszt, amelyhez leszerződött a hazánkban is jól ismert osztrák slágerénekes, Rex Gildo, az 1968. február 29-i lapszámban viszont az Egy királynő szerelmes éjszakái címmel került szóba a film. Ez utóbbi címet vette át a Népszabadság 1968. március 1-jei száma is. A Hétfői Hírek 1967. december 27-i száma a következő év február 10-ére datálta A bűn tornya forgatásának kezdetét. Az Ország-Világ 1968. június 26-i számában azt olvashatjuk, hogy a Dumas-mű filmváltozata Egy királynő titkos szerelmi naplója címmel készült el. A hiányos és olykor ellentmondó források miatt – öt évtized távlatából – nehéz feltárni a film hiteles keletkezéstörténetét, úgyhogy néhány kérdésben csupán feltételezésekre tudok majd hagyatkozni. Amit biztosra vehetünk, hogy a müncheni Rapid Film kezdeményezte a produkciót, amelynek rendezője az első tudósítások szerint a német Fritz Umgelter lett volna. A főleg olcsó kommerszfilmjeiről ismert, 1953-ban alapított Rapid Film akkoriban kezdett átállni az erotikus filmekre, s a hetvenes években már olyan kétes hírű sikerfilmeket gyártott, mint például az iskoláslányok szexuális életét taglaló Schulmädchen-Report sorozat darabjai.
1967-ben a Rapid Film produkciójaként Magyarországon forgatták Az utolsó csapat (1930) című klasszikus német film remake-jét, amelyben több magyar színész is szerepelt, köztük Tordy Géza, Bánffy György és Csányi János. A filmet Umgelter rendezte, akinek szerződtetését a producer, Wolf C. Hartwig így indokolta: „Végül is egy elsősorban televízió-rendezőként ismertté vált, s a társadalmi kérdések iránt mindig rendkívül fogékony művészre, Fritz Umgelterre esett a választásom, aki már jó néhány erős és éles vitát kiváltó televízióműsort készített, s aki sok szempontból a klasszikus művek új szellemű átértékelésének egyik legjobb mestere. Umgelter igazi művész, nemzetközileg elismert Schiller- és Shakespeare-specialista, ugyanakkor a társadalmi problémák szakértője is.” Valószínűleg „a klasszikus művek új szellemű átértékelésében” szerzett tapasztalatai tették alkalmassá a direktort a Dumas-mű szabad szellemű adaptálására is. A filmet azonban mégsem ő rendezte meg, hanem az osztrák Franz Antel, aki akkoriban szintén hazánkban forgatott. A Susanne, a lahni fogadósné című kosztümös történelmi kalandfilmjének európai sikerén felbuzdulva épp egy újabb filmet készített Tordai Terivel, az Ottó bukik a nőkre (1968) című vígjátékot. Nem állnak rendelkezésemre pontos infók arról, hogy mi indokolta a rendezőcserét. Egyes külföldi adatbázisok szerint Umgelter Antel társrendezőjeként vett részt a munkában, nevét viszont nem tüntették fel a stáblistán. Ha ez így is volt, akkor sem egyértelmű, hogy a kezdetben még rendezőnek kiszemelt Umgeltert miért fokozták le társrendezővé. Jómagam arra gyanakszom, hogy valamilyen szakmai, esetleg forgalmazási szempont merült fel (Umgelter nem volt olyan nagy név a filmvilágban, mint Antel), esetleg egy olyan személyes probléma (például egy váratlan betegség), amely miatt Umgelter visszalépett.
Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy Tordait Antel hozta be a produkcióba, hiszen a nyugati filmpiac számára ő fedezte fel a magyar színésznőt. A Film, Színház, Muzsika 1968. január 20-i számában azonban ez a hír jelent meg a készülő alkotásról: „Március elején kezdenek munkához Fritz Umgelter ismert német rendező irányításával. Tordai Teri ebben a filmben is jelentős szerephez jut majd, partnere pedig Frank Horst lesz.” (A színész neve helyesen: Horst Frank, aki akkortájt valóban Magyarországon tartózkodott, mert ő volt a fentebb említett Az utolsó csapat főszereplője.) Ugyanez a lap még az 1968. április 13-i számában is – amikor már ténylegesen zajlott a forgatás – Umgelter nevéhez kapcsolta a filmet. Egyes külföldi források úgy tudják, hogy A tiltott szerelem tornya megfilmesítésével a nyugatnémet producerek már 1966-ban elkezdtek foglalkozni, és eleinte olyan színészek közreműködését vették fontolóra, mint például Sylva Koscina, Harald Leipnitz, Pascale Petit, Eddi Arent és Karin Dor. Nem elképzelhetetlen, hogy Antel akkor került képbe, amikor a tervezett film elkészítésébe a franciák és az olaszok is beszálltak. A direktor és Tordai közös – hasonló zsánerű – filmje, a Susanne ugyanis jelentős sikert aratott Franciaországban éppúgy, mint Olaszországban, és Antel már akkor a François Legrand művésznevet használta, akárcsak A tiltott szerelem tornya esetében. Valószínűleg a franciák mint koprodukciós partnerek belépése miatt történtek bizonyos változások a tervezett szereposztásban is. Horst Frank távozott – alighanem az ő helyére érkezett a francia Jean Piat –, és kacsának bizonyult Rex Gildo szereplése is, ámbár a korábban említett Ottó-filmben ő is játszott.
Az IMDb szerint A tiltott szerelem tornya forgatása 1968. március 13-án kezdődött, és májusban ért véget. A kétmillió márkás büdzséből forgatott kalandfilm készítéséről a müncheni Abendzeitung is beszámolt, ám a lap nem a kosztümös történelmi jelleget hangsúlyozta, hanem az erotikát: „A tiltott szerelem tornya három változatban készül: a teljes verzió garantáltan sehol nem fog vetítési engedélyt kapni, a mérsékeltebb változat kerül majd a mozik műsorára, és lesz egy, a Vatikán szigorú igényeit is kielégítő verzió…” Nincs tudomásom arról, hogy valóban három verzióban készült volna a film, az viszont kétségtelen, hogy a reklámfotók némelyike nem zárja ki ezt a lehetőséget. Így például a három női főszereplőről készült hivatalos reklámfotó egyes erotikus lapokban már úgy jelent meg, hogy Tordai mellett a két udvarhölgy fedetlen keblekkel látható (lásd fent). A magyar színésznő – ha nem is személy szerint Véronique-ra és Marie-Ange-ra gondolt – egy 2001-es interjúban így emlékezett vissza egykori önmagára és külföldi partnernőire: „Az az igazság, hogy a kinti filmekben én néztem ki a leggyengébben. Jöttek a forgatásra kolléganők, úgy festettek, mint a világ szépségkirálynői. Azt hittem, főszerepeket játszanak, és kiderült, hogy egy-két mondatokat. Vagyis nem számítottam külföldön rendkívüli szépségnek, de valami miatt mégiscsak kiválasztottak huszonhárom film főszerepére. Pedig ott aztán se protekció, se barátság nem számít.” A stáb alapvetően három fontos helyszínen dolgozott: a Vajdahunyad várnál (a budapesti Városligetben) és a MAFILM budapesti (Pasaréti úti) és fóti műtermeiben. Néhány képkocka erejéig a grazi (Ausztria) Schlossberg-kastély is látható.
A forgatáson mindenki tette a dolgát: ha arra került a sor, a hölgyek vetkőztek, az urak pedig derekasan küzdöttek, amikor épp erre volt szükség. Az esetek többségében azonban – ahogy ezt nyilván mindenki sejti – a férfi színészeket kaszkadőrök helyettesítették. 1955 és 1959 között volt a világbajnokságot is nyert magyar öttusa-válogatott állandó tagja Ferdinandy Géza (1933–2014), a sportolókból verbuvált első magyar kaszkadőrcsapat vezetője. A tiltott szerelem tornya egyik jelenetében Buridanra támad egy csuklyás gonosztevő, akit Ferdinandy személyesített meg. Vívni kezdenek, s az összecsapás végén Buridan ledöfi a támadót, aki a mélybe zuhan. A Buridant alakító Jean Piat kijelentette, hogy nincs szüksége kaszkadőrre, mert mindkét kezével kitűnően vív, korábbi filmjeiben ugyanis kellő rutinra tett szert. Részletesen megbeszélték és elpróbálták a jelenetet. Minden tökéletesen működött. Technikailag abban állapodtak meg, hogy a kamera balról veszi fel a jelenetet: Piat jobb oldalról szúr egyet Ferdinandy hóna alatt, ami a kamera helyzete miatt a filmen úgy fog látszódni, mintha keresztüldöfné a csuklyás férfit. Az éles felvételen viszont Piat valamilyen okból eltért az előre megbeszélt és begyakorolt mozdulatsortól, és körülbelül egy métert tévedve átdöfte Ferdinandy bal tenyerét. Valószínűleg egy inat is átszúrt, mert a sportoló bal ökle a szúrás pillanatában görcsbe rándult. A sérült Ferdinandyt elszállították, a munka azonban nem állhatott le. A csuklyás támadó jelmezét másodjára Pintér Tamás öltötte magára. Piat ezúttal nem tévesztett, és a jelenetet tökéletesen sikerült felvenni. Illetve majdnem tökéletesen. A mélybe zuhanás jelenete különösen látványos lett, csak éppen a kaszkadőr teste nem úgy ért földet, mint ahogyan eltervezték. A test ugyan valóban a becsapódás erejének mérséklésére odakészített dobozokon landolt, Pintér viszont a kőpadlóba ütötte a fejét, és agyrázkódást szenvedett.
Kevésbé köztudott – az IMDb-n például nyoma sincs –, hogy egy kisebb szerepet Schirilla György (1939–1999) szupermaratonista, hosszútávúszó és kerékpárversenyző alakított. (Filmbeli szerepét egy korabeli hazai szaklap II. Edelmannként nevezte meg. Valószínűleg nem egy uralkodóra kell gondolni, a megnevezés ugyanis „zweite Edelmann”-ként olvasva „második nemesember”-t jelent magyarul.) Schirilla híres volt arról, hogy 1957-től kezdődően harminchét éven át minden télen baj nélkül átúszta a jeges Dunát. Filmszereplését részben ez a képessége is indokolta. „A forgatókönyv szerint Edelmannt lenyilazzák, majd a holttestét a martalócok egy toronyból a zajló, jeges Dunába dobják. A több mint tíz méter magas díszlettoronyból kirepülő Schirilla pompás szaltó után belezuhant a jeges Dunába és az inge alá kötözött gumipárna segítségével »halottként« lebegett a vízen. A tortúra ezzel még nem ért véget. Amikor partra húzzák, egy filmbeli boszorkánynak meg is kell csókolni a halottat. A csók azonban nem volt eléggé élethű: a boszorkány semmi jelét nem mutatta, hogy viszolyog a »hullától«, sőt szemmel láthatólag jóízűen csókolgatta partnerét. Az ötödik ismétlésnél aztán Schirilla egy gombostűvel úgy megszúrta, hogy a rendező ujjongott a látványtól, a »boszorkány« pedig gyűlölködve és undorodva hajolt a halottra. Nem lenne azonban teljes a történet, ha eltitkolnánk, hogy a forgatás óráiban a stáb fele alaposan megfázott, az elégedett rendező pedig tüdőgyulladást kapott. Schirilla – természetesen – makkegészségesen ment haza a forgatásról.” (Elképzelhető, hogy Umgelter volt a megbetegedett rendező, és emiatt váltotta fel őt Antel. A hivatalos változatban egyébként nem látható a fent leírt csókjelenet a boszorkánnyal.)
Érdekességként említsük meg, hogy a forgatási szüneteket mindegyik külföldi vendégművész igyekezett hasznosan eltölteni. Marie-Ange Aniès (egyes korabeli magyar lapokban: Marie-Ange Agnès) és Véronique Vendell különféle promóciós fotózásokon vett részt, Tordai Terivel például a Citadellánál is pózoltak. A focirajongó Jean Piat a Vasas és a portugál Benfica csapatának labdarúgó-mérkőzését tekintette meg az Európa Kupa keretében. A meccset a Benfica nyerte. Piat így értékelte a mérkőzést: „Ez Európa Kupa-mérkőzés volt? Azt hittem, hogy inkább barátságos találkozóról van szó, különösen a magyar labdarúgók részéről, akik minden szenvedély nélkül játszottak.” Búcsúzóul említsük meg, hogy a film franciaországi premierjét kisebbfajta botrány kísérte, ami lehet, hogy csupán megrendezett skandalum volt. Egy francia filmes bulvárlap cikket írt arról, hogy a budapesti forgatáson Véronique Vendell „rátámadt” Jean Piat-ra. A művésznő nyílt levélben cáfolta a lap értesülését, amelyben egyebek mellett azt írta, hogy szerinte Piat nagyzási hóbortban szenved. Végül emlékezzünk meg arról, hogy Nyugaton a film a legkülönbözőbb címekkel került forgalomba: személyes kedvencem az amerikai (Tower of Screaming Virgins = Sikoltozó szüzek tornya) és még inkább az angol címváltozat (She Lost Her... You Know What = Ő elvesztette a… tudod, micsodáját), amelyek erotikus-romantikus történelmi film helyett egy szexparódiát sejtetnek.
Így látta ő
„Először is gótikus horrorként, ahogyan az USA autósmozijaiban próbálták eladni, inkább csak jóindulattal lehet értelmezni. Az első öt perc ígéretes: vörös kámzsás gyilkosok a vártoronyban, félmeztelen íjásznő, folyóba dobott hullák – mintha egy középkori Edgar Wallace-krimibe csöppentünk volna. Aztán a kardforgató romanticizmus válik a meghatározóvá, miközben azért az egészet továbbra is átszövi a sorozatgyilkosságokkal szegélyezett pikantéria. […] A transznacionálitás jegyében a németesen konvencionális rendezést az olasz operatőr ruházza fel némi stílussal, a franciásan frivol hölgyek leruházkodása ízléses keretek között marad. Ha horroristák és libidomániások igényeit nem is fogja kielégíteni, túlbonyolított kalandfilmként nincs igazán szégyenkezni valója. Bouridant, a javíthatatlan szoknyapecért arcpirító pimaszsággal (és perfekt séróval) alakító Jean Piat a Lagerdére lovag kalandjaival aratott sikereket a magyar tévénéző hölgyek köreiben, amikor 1977-ben leadták a '67-es keltezésű tévésorozatot. »Terry Torday« férfi rajongói pedig annak örülhetnek, hogy a vezényszóra vetkőző művésznő a szépsége teljében lett megörökítve, ráadásul egy tőle szokatlan, Báthory Erzsébetre emlékeztető negatív főszerepben.”
(© Deliria: Der Turm der verbotenen Liebe [1968]. On-line kritika)
Így láttam én
Véleményem szerint A tiltott szerelem tornya Tordai Teri nyugati karrierjének legfigyelemreméltóbb filmje, és Burgundi Margit szerepe pályafutásának egyik emlékezetes alakítása lehetett volna. A művésznő ebben a filmjében igazi királynői jelenség, és meggyőző jeleit láthatjuk annak, hogy egy másfajta alkotói felfogás esetén nagy ívű drámai alakítást is tudott volna nyújtani a Dumas-mű romantikus szélsőségei ellenére is. Még így is az ő színészi teljesítménye a legkiemelkedőbb, mert a többiek vagy nem kaptak elegendő lehetőséget színészi képességeik megcsillogtatására, vagy nem tudtak élni azzal, ami nekik jutott. Vegyük például a királyné két hűséges udvarhölgyét! Marie-Ange Aniès és Véronique Vendell valóban szépek felöltözve és ruha nélkül is, és miért is titkolnám, hogy szerintem Marie-Ange keblei rendkívül rokonszenvesek és egész egyszerűen gyönyörűek. Sajnos más pozitívumot nem tudok elmondani a két művésznőről, mert a vetkőzéstől eltekintve igazából már alkatilag sem illenek ebbe a filmbe: megjelenésükkel, sminkjükkel engem inkább emlékeztetnek a hatvanas évek szupermodelljeire, mint XIV. századi francia nemesasszonyokra, hiába bújnak korhűnek látszó öltözékekbe. Tulajdonképpen nem is nagyon csodálkozom azon, hogy nem sikerült igazán látványos karriert befutniuk, mert itteni teljesítményük alapján ez teljesen érthető. Uschi Glas sem tudja érdekessé és a cselekmény szempontjából meghatározóvá tenni az általa játszott figurát, ráadásul neki nincsenek topless jelenetei, amivel legalább vizuálisan kárpótolni tudná a nézőt az elmélyült színészi játék hiányáért.
Gyenge pontja a filmnek a Buridant megformáló Jean Piat is. Ő afféle XIV. századi népi hőst alakít, aki remekül forgatja a kardot, és képes akrobatikus ügyességet igénylő mutatványokra is, ha szorult helyzetbe kerül, a hölgyek pedig önként omlanak a karjaiba, és persze mindig kész megereszteni valamilyen szellemességet. Ez a könnyedebb szerepfelfogás azonban idegen elem marad a film anyagában, és amikor a vagány kalandornak közös jelenetei vannak a sötét lelkű királynővel, akkor a két színész körül nem izzik fel a levegő, a kétféle játékstílus mintha inkább kioltaná egymást. Pedig a könnyedség, a lazaság, a humor nem lenne teljesen idegen Dumas világától: Richard Lester öt évvel későbbi muskétásfilmjei (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai, A négy testőr, avagy a Milady bosszúja) kitűnő példát szolgáltatnak arra, hogy az irónia és a csipkelődő humor összeegyeztethető Dumas-val anélkül, hogy a valóban drámai események (a történet második részének halálesetei) komolytalanokká vagy súlytalanokká válnának. De mondhatok közelebbi példát is: egy évvel A tiltott szerelem tornya után mutatták be az olasz Lucio Fulci Beatrice Cenci (1969) című történelmi drámáját, amely ragyogóan szemlélteti, hogy egy eredeti tehetségű alkotó képes olyan történelmi filmet készíteni, amely egyszerre igényes és szórakoztató, amelybe még az erotika is erőlködés nélkül belecsempészhető, mégis jóval többet nyújt egy másfél órás pikáns, ám hamar feledhető moziélménynél.
Az álnéven forgató Franz Antel azonban valószínűleg eleve nem akart többet, mint egy újabb jól eladható Angélique-utánzatot (a Michéle Mercier nevével fémjelzett kosztümös kalandfilmek a hatvanas években szép sikert értek el Nyugat-Európában), és célját tulajdonképpen el is érte, mert ha jól tudom, A tiltott szerelem tornya nem volt ráfizetéses. Ha nagyobb műgonddal dolgozik, igazi klasszikust is alkothatott volna. Így viszont még olyan súlyos dramaturgiai hiba sem szúrt neki szemet, hogy a szépsége teljében lévő, szemmel láthatóan huszonéveiben járó Burgundi Margitról alias Tordai Teriről senki nem fogja elhinni, hogy két olyan felnőtt fia van, mint Kosztolányi Balázs és Markos György, bármennyire kölyökképű is az előbbi. (Balázs egyébként akár „a magyar Leonard Whiting” is lehetett volna. Mellesleg az igazi Whiting is abban az évben tűnt fel Zeffirelli Rómeó és Júlia című igényes Shakespeare-filmjében.) E motívum esetében azért is nyugodtan el lehetett volna térni a Dumas-műtől, mert a történelmi Burgundi Margit lelkiismeretét vérfertőzés egyáltalán nem terhelte. Visszatérve a színészekre, Tordait leszámítva a többi magyar művészről csupán annyit mondhatok, hogy illúziókeltőek, de mivel néhányan szinte csak villanásnyi ideig láthatók (Mádi Szabó Gábor, Szemere Vera, Bánffy György), emlékezetes alakításokra egyiküknek sem volt elegendő játékideje.
A tiltott szerelem tornya (Der Turm der verbotenen Liebe / La tour de Nesle / Le dolcezze del peccato, 1968) – nyugatnémet–francia–olasz romantikus-erotikus történelmi kalandfilm. Id. Alexandre Dumas A neszlei torony című drámájából a forgatókönyvet írta: Kurt Nachmann. Operatőr: Oberdan Troiani. Zene: Mario Migliardi. Díszlet: Peter Rothe. Jelmez: Charlotte Flemming. Vágó: Herbert Taschner. Rendező: François Legrand. Főszereplők: Tordai Teri (Burgundi Margit királyné), Jean Piat (Buridan), Uschi Glas (Burgundi Blanka), Véronique Vendell (Burgundi Johanna), Marie-Ange Aniès (Catherine), Karlheinz Fiege (St. Lorrain herceg), Franz Rudnick (Georges Landry), Jörg Pleva (Artemis), Armando Francioli (Orsini), Kosztolányi Balázs (Philippe), Jacques Herlin (a király), Mécs Károly (Hector de Latoure gróf), Rudolf Forster (Honoré de Latoure), Markos György (Gautier).
TOVÁBBI KOSZTÜMÖS (VAGY KOSZTÜM NÉLKÜLI) KALANDFILMEK
