2022. január 18., kedd

A NEGYEDIK FÉRFI

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.


A cselekmény
A biszexuális író, Gerard Reve az alkohol rabja, és különös rémlátomások gyötrik. Most viszont össze kell szednie magát, mert meghívást kapott egy előadásra, amely miatt Amszterdamból Vlissingenbe kell utaznia. A pályaudvaron felfigyel egy jó külsejű fiatalemberre, de az alkalmi szexkaland nem jön össze. A vlissingeni előadáson egy szőke nő kézi kamerával filmezi őt. A hölgy nem más, mint Christine Halslag fodrász és kozmetikus, annak az irodalmi társaságnak a pénztárosa, amely meghívta Gerardot. Christine közli az íróval, hogy amennyiben a városban szeretne maradni, foglaltak számára egy szobát a helyi szállodában. Gerardot felzaklatja, hogy ez a szálloda ugyanaz az épület, amelyet egyik rémálmában látott a vonaton. Izgatottsága láttán Christine felajánlja, hogy töltse nála az éjszakát az otthonában, ahol munkahelye, a kozmetikai szalon is található. Szenvedélyes együttlétük után elalszanak. Gerard egy újabb rémálmot lát, amelyben Christine ollóval levágja a hímtagját. Reggel Christine megnyílik előtte, és elmeséli neki, hogy özvegy, mert egy balesetben elvesztette a férjét. A kozmetikai szalonban Gerard észrevesz egy fényképet, amelyet a fodrásznő mintha szándékosan hagyott volna az asztalon. A fotón az a fiatalember látható, akivel Gerard a pályaudvaron próbált megismerkedni. A német nemzetiségű srác keresztneve Herman, ő Christine szeretője. Gerard nem tervezett hosszú kapcsolatot a fodrásznővel, most mégis elfogadja a meghívását egy huzamosabb ott-tartózkodásra abban a reményben, hogy alkalma lesz találkozni Hermannal, és talán össze is jöhet vele.


A katolikus vallást követő Gerardnak egyre gyakrabban vannak furcsa víziói. Egy katedrálisban épp elmélyülten imádkozik, amikor erotikus látomásában hirtelen azt látja, hogy Jézus helyett Herman teste feszül a kereszten. A fiatalember csupán egy piros fürdőnadrágot visel. Gerard simogatni kezdi a testet, de egy váratlanul megjelenő hívő, egy idős asszony visszarántja a valóságba, mire zavartan távozik a templomból. Rémképeiben egyre gyakrabban látja Hermant oly módon, hogy a fiatalembernek hiányzik az egyik szeme. Gyakran lát maga előtt egy kék ruhás nőt is, aki mintha Szűz Mária lenne. Arca ugyanazé a nő, aki a vonaton vele együtt utazott egy gyerekkel. Amikor Christine elutazik Kölnbe Hermanhoz, Gerard ottmarad a nő otthonában. Írás helyett inkább alaposan berúg. Amikor megtalálja Christine házi filmfelvételeit, megnézi a tekercseket, és döbbenetes felfedezést tesz. Kiderül, hogy Christine valójában már háromszor volt férjnél, és mindegyik alkalommal megözvegyült, férjei különféle furcsa balesetekben vesztették életüket. Hamarosan a nő hazatér, ráadásul nem egyedül: magával hozta Hermant is. A jóképű fiatalember látványa izgalomba hozza az írót: meglesi a páros szeretkezését, közben önkielégítést végez. Másnap Christine-nek üzleti okokból el kell utaznia, és magára hagyja a két férfit. Gerard bevallja Hermannak, hogy a pályaudvarról már ismeri őt, a fiatalember azonban nem tűnik meghódíthatónak. Mindazonáltal közösen mennek el egy városnéző kocsikázásra. Gerard váratlanul megpillantja látomásai visszatérő nőalakját. Ragaszkodik ahhoz, hogy Herman megálljon, és követi a nőt egy temetőbe, ahol nyomát veszti. Vihar tör ki, és Gerard Hermannal együtt egy kriptában talál menedéket. Itt orális szexet kezdeményez a fiúval, aki nem tiltakozik. Váratlanul három urnasírhelyet pillant meg „Christine Halslag szerető férjei” felirattal. (A filmről szóló legtöbb online forrásban a név írásmódja: Halsslag, amikor viszont a kriptajelenetben közelről mutatják az urnasírok feliratát, egyértelműen a Halslag felirat olvasható. Lásd a poszt végén a képet.) Gerard ekkor újabb látomást él át, melynek során rádöbben arra, hogy a nő valójában megölte mindhárom férjét, és halálukat balesetnek állította be. Ráeszmél arra is, hogy talán Herman lesz a negyedik férfi. Vajon meg tudja menteni őt a biztos haláltól? Vagy esetleg épp saját magát kéne megmentenie?


Az író
Gerard Reve a második világháború utáni holland irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1923. december 14-én született Amszterdamban. (Vannak olyan források is, amelyek szerint valójában 13-án született, és babonából anyakönyvezték 14-ére.) Teljes neve: Gerard Kornelis van het Reve. Édesapja, Gerardus Johannes Marinus van het Reve (1892–1975) szintén író volt, édesanyja, Janetta Jacoba Doornbusch (1892–1959). A házaspárnak négy gyermeke halva született, vagy nem sokkal a születése után halt meg. Két gyermekük érte meg a felnőttkort: Karel (1921–1999) és Gerard. Karel szintén az irodalom világában találta meg a hivatását: műfordító és irodalomtörténész volt, orosz irodalmat tanított, és persze önálló írói tevékenységet is folytatott. A szülők kommunista beállítottsága a gyerekek nevelésében is érvényesült, ámbár a huszonéves Karel felülbírálta addigi idealista felfogását a Szovjetunióról, és az orosz rendszer éles hangú bírálója lett. A Reve család Amszterdam keleti részén, a Betondorp kerületben lakott, később innen költöztek a Jozef Israëlkadéra. Gerard 1936-ban kezdte meg tanulmányait a Vossius Gymnasiumban, amelyet 1940-ben otthagyott az amszterdami grafikusképző iskola kedvéért, ahol 1943-ban tipográfusi képesítést szerzett. Valójában már ekkor megszületett első irodalmi próbálkozása, a Terugkeer (1940) című verseskötet. Ez évtizedekig nem került nyilvánosságra, sokan a létezését is kétségbe vonták. Miután felbukkant belőle egy eredeti példány, csak akkor ismerték el, hogy valójában ez a kötet Reve irodalmi életművének nyitánya. A szerző 1947-ig több állást is betöltött, így például bírósági tudósító volt a szociáldemokrata elkötelezettségű Het Parool című napilapnál.


Reve első publikált regénye, a De Avonden (Az esték) 1947. november 1-jén jelent meg, Simon van het Reve néven. A kézirat kapta meg elsőként a holland antifasiszta ellenállás mártírjáról, Reina Prinsen Geerligs írónőről (1922–1943) elnevezett díjat, amelyet Geerligs szülei alapítottak a 20–25 esztendős irodalmi tehetségek elismerésére. (A díjat 1979-ben osztották ki utoljára.) A történet Reve szűkebb hazájában, a Betondorp kerületben játszódik, és huszonhárom éves főszereplője, Frits van Egters irodai hivatalnok 1946. december 22. és 31. közötti tíz estéjét írja le tíz fejezetben. Noha a regény ma már a holland irodalom klasszikusa, fogadtatása a maga idejében meglehetősen ellentmondásos volt. Reve kíméletlenül írt a kispolgári lét szűk kereteiről, reménytelenségéről és kilátástalanságáról, és ez a pesszimista, komor hangvétel sok kritikusnak nem nagyon tetszett. Mások viszont a kötet groteszk humorát emelték ki, és méltatták, hogy a fiatal Frits személyén keresztül egy olyan generáció szólalt meg, amely még nem tért magához a világháború sokkjából. (A regényből 1989-ben készült film Thom Hoffman főszereplésével.) Reve mindig is nagy figyelmet szentelt szereplői pszichéjének érzékletes bemutatására. Ebből a szempontból kiemelkedik egyik korai novellája, A Boslowits család pusztulása (1946) és a Werther Nieland (1949) című regénye. Ez utóbbi főszereplője egy tizenéves kisfiú, aki még nem érti az őt körülvevő világ izgalmas összefüggéseit, és egy külön világot alakít ki magának sajátos és titkos rituálékkal. Az író ezt a művét sokkal jobban szerette, mint Az estéket, szerinte a Werther Nieland volt munkássága igazi csúcspontja.


Reve 1948. december 9-én megházasodott, Hanny Michaelis költőnőt (1922–2007) vette el. 1959-ben elváltak. Irodalmi munkásságát nagy érdeklődés kísérte, ugyanakkor művei rendszeresen kisebb-nagyobb botrányokat váltottak ki. 1951-ben a Podium című folyóirat leközölte a Melancholia című novelláját. Ennek egyik témája a maszturbáció, ami miatt a közrend és közerkölcs megsértésével vádolták meg. Az írót felháborították ezek a vádak. 1952-ben öt évre Londonba költözött, aholszíndarabírói tanfolyamokon vett részt, és ápolóként vállalt munkát a Nemzeti Ideggyógyászati Klinikán (National Hospital for Nervous Diseases). Fogadkozott, hogy a jövőben csak angol nyelven fog írni, ám erről a szándékáról szerencsére hamar letett. Hazatérése után Reve egyre nyíltabban felvállalta homoszexuális érdeklődését, és férfiakkal alakított ki magánéleti kapcsolatokat. Partnereit különféle álneveken a műveiben is megörökítette. Hosszabb-rövidebb ideig tartó érzelmi kapcsolat fűzte például Wim Schumacher festőművészhez, továbbá Willem Bruno van Albada és Henk van Manen divattervezőkhöz: utóbbiakkal nemcsak hogy párhuzamosan folytatott viszonyt, de mindhárman közös háztartásban is éltek. 1975-ben kezdte kapcsolatát Joop Schafthuizennel, aki nemcsak az élettársa, hanem az ügynöke is lett. Az íróhoz hasonlóan Schafthuizen is viharos életet élt, amely szintén nem volt mentes a zajos – és olykor teljesen jogos – botrányoktól. Amikor például kiderült, hogy túl bensőséges viszonyt ápol egy tizenhárom éves fiúval, a skandalum miatt II. Albert belga király 2001-ben nem volt hajlandó személyesen átadni egy irodalmi díjat Schafthuizen ügyfelének, vagyis Reve-nek. (Az író és ügynöke 1993-ban költözött Belgiumba. Schafthuizent a kiskorúval fenntartott kapcsolatért hét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pszichiátriai kezelésre ítélték.)


A hatvanas évek különösen fontos időszak volt Reve életében. Akkoriban az irodalom többféle válfajával próbálkozott, s a levél műfaját érezte magához a legközelebb. Első levelezéskötete, az Op weg naar het Einde 1963-ban jelent meg. Munkássága során többször is visszatért ehhez a műfajhoz, váltakozó sikerrel: a Brieven aan Bernard S. (1981) például az irodalomkritikusok szerint életműve egyik leggyengébb darabja. Külföldi utazásai hozzásegítették ahhoz, hogy tisztázza kapcsolatát a vallással, aminek következményeként 1966-ban csatlakozott a római katolikus egyházhoz. Ez sem ment azonban minden botrány nélkül, mert ugyanabban az esztendőben a Nader tot U című – öt levelet és harminc verset tartalmazó, Willem Bruno van Albadának ajánlott – könyve miatt istenkáromlás vádjával egy amszterdami bíróság elé idézték. A vád alapját az egyik levél, a Brief uit het huis genaamd Het Gras jelentette, melyben a szerző beszámolt arról, hogy közösült a szamár képében megjelenő Istennel. A per 1968-ban felmentéssel ért véget. Reve írásaiban a hatvanas évektől kezdve jelentek meg nagyobb hangsúllyal a homoszexuális fantáziák, melyekhez szorosan kapcsolódott a vallás, az erotika és a halál témája. Több regénye önéletrajzi motívumokra épül: az Oud en Eenzaam (1978) a kommunista ifjúsági táborok és az angliai évek irodalmi lenyomata, a Moeder en zoon (1980) pedig a katolicizmushoz vezető útjáról és Joop Schafthuizen iránt érzett szerelméről szól (a férfit Vos vagy Vosch matróz [Matroos Vos] álnéven említi a műveiben).


Kívülállók szerint a szerelem álcája mögött Schafthuizen lényegében élősködött az írón, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálta húzni párja tehetségéből, ám alighanem semmit nem tett Reve tudta és beleegyezése nélkül. Schafthuizen igyekezett megakadályozni, hogy Reve újra kapcsolatba lépjen korábbi élettársaival, Van Albadával és Van Manennel, ugyanakkor támogatta a kapcsolattartást az író volt feleségével, Hanny Michaelisszel. Akármennyire haszonlesőnek tartják is, az kétségtelen, hogy Schafthuizen mindvégig gondoskodott az íróról, ápolta őt akkor is, amikor az demenciás lett. A Het boek van violet en doodban (1996) című Reve-kötetben ismét központi szerephez jutnak a homoszexuális fantáziák és a katolikus vallás, miközben az író megpendíti azt a lehetőséget is, hogy igazi apja egy norvég tengerész volt, így bátyja, Karel valószínűleg csak a féltestvére. A negyedik férfihez is kapcsolódik egy kisebbfajta botrány: eredetileg ajándékkönyv lett volna az 1981-es holland könyvhéten (aki egy bizonyos összeg felett vásárolt, az ingyen kapta volna), de a rendezvényt szervező CPNB (Alapítvány a Holland Könyv Közös Népszerűsítéséért) a mű szexuális töltete miatt nem fogadta el a regényt. Reve-nél 1997-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. 1998-ban szívműtéten esett át, állapota rohamosan romlott. 1999 decemberétől nem publikált többé. 2004-ben egy kelet-flandriai (Belgium) otthon lakójaként állandó orvosi felügyelet alá került. Ebben az intézményben hunyt el 2006. április 8-án.


A három főszereplő
A Gerardot játszó Jeroen Krabbé 1944. december 5-én született Amszterdamban. Művészcsaládból származik: apja, Maarten Krabbé és nagyapja, Henrik Maarten Krabbé ismert festőművészek voltak. Édesanyja, Margreet Reiss filmfordítóként dolgozott. Fivére, Tim Krabbé író és legmagasabb szintű sakkjátékos, féltestvére, Mirko pedig képzőművész. Az Amszterdami Színházi Akadémián tanulta a mesterséget. 1963-ban kezdett filmezni. Paul Verhoevennek köszönhette nemzetközi hírnevét. Három filmjében szerepelt: Futás az életért (1977), Spetters (1980), A negyedik férfi (1983). Ez utóbbit követően külföldre is folyamatosan meghívták filmezni, a Páncél mögött (1984) című amerikai filmben például egy Sándor nevű magyar férfit játszott. Külföldi szereplései közül kiemelkedik a Halálos rémületben (1987) című James Bond-film, amelyben Koszkov tábornokot alakította, A büntető (1988) című B-kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel és az A-kategóriás A szökevény (1993), amelyben a Harrison Ford által megformált főhős elvetemült kollégáját és egykori barátját keltette életre. Filmjei közül említést érdemel még a Robin Hood (1991), a Kafka (1991), a Hullámok hercege (1991), A hegyek ura (1993), a Farinelli, a kasztrált (1994), a Halhatatlan kedves (1994) és A velencei kurtizán (1998) is. Holland filmjei közül kényes témát dolgozott fel a második világháború vége felé játszódó Egy eltűnt katonáért (1992): egy tizenkét éves fiú és egy kanadai katona szerelmi vonzalommá mélyülő barátságának történetét. Láthattuk például olyan folytatásokban is, mint az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004), a Tök alsó 2. – Európai turné (2005) és A szállító 3 (2008). Krabbé 1964-ben nősült, három fia született. Férfi felmenőihez hasonlóan ő is szívesen festeget, műveit a kiállítások mellett egy fotóalbumban is bemutatta a közönségnek.


A Christine-t alakító Renée Soutendijk 1957. május 21-én született Amszterdamban. Hivatalos neve: Renette Pauline Soutendijk. Kamasz lányként tehetséges tornász volt, a színészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult. A Hágai Akadémián tanulta a mesterséget. Első filmszerepét Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámájában játszotta, amelyet a magyar nézők egy holland filmhéten láthattak, sorozatváltozatát pedig később a Magyar Televízió is sugározta. Paul Verhoeven két filmje, a Spetters és A negyedik férfi tette nemzetközi hírűvé, és főleg ezeknek köszönhetően a holland filmgyártás szexszimbólumaként emlegették a nyolcvanas években. Hazai népszerűségét olyan filmekkel is megerősítette, mint A vörös hajú lány (1981) című ellenállási dráma és a XIX. századi Párizsban játszódó Van de koele meren des doods (1982), amelynek gazdag hősnőjét szexuális vágyai a prostitúció világába vezérlik. Hitler szeretőjét, Eva Braunt formálta meg A Harmadik Birodalom belsejében (1982) című tévéfilmben. Külföldre is gyakran meghívták, így például a nyugatnémet Götz George partnere volt a Lefelé (1984) című izgalmas alkotásban. 1989-ben kétszer is vendégszerepelt Magyarországon: a Simon Wiesenthalról szóló tévéfilmben (A gyilkosok köztünk vannak) övé volt a női főszerep, a Radnóti Miklós életútja alapján forgatott Erőltetett menetben pedig a költő feleségét játszotta. Szerencsét próbált Amerikában is, egy robotnőt alakított A pusztítás hírnöke (1991) című filmben, ám a hollywoodi áttörés nem történt meg. Mind a mai napig aktív, továbbra is szívesen vállal kihívást jelentő, összetett szerepeket. Mi legutóbb a híres Dario Argento-horror, a Sóhajok 2018-as remake-jében láthattuk. Renée Soutendijk férjnél van, egy fia és egy lánya született. A lány, Caro Lenssen édesanyja hivatását választotta.


A Hermant megformáló Thom Hoffman színész és fotóművész 1957. március 3-án született Dél-Hollandia egyik kisvárosában, Wassenaarban. Hivatalos neve: Thomas Antonius Cornelis Ancion. Édesapja Jules Ancion mezei hokis. Iskolaévei alatt ismerkedett meg a későbbi szerzői filmessel, Theo van Goghgal, és vele együtt írta a Luger (1982) című film forgatókönyvét. Van Gogh rendezte meg a szkriptet, és Thom alakította a pszichopata főszereplőt – mindenféle színészi előképzettség nélkül. Magát mindig is inkább keményen dolgozó férfinak, semmint jó színésznek tartotta, ennek ellenére számos szerepformálása kedvező visszhangra lelt, így mindjárt ez a legelső is. A nemzetközi hírnevet A negyedik férfi hozta meg számára. Nem törekedett arra, hogy sztár legyen: a kommerszek helyett a kísérleti filmeket és a művészfilmeket részesítette előnyben. Filmjeinek többségét a magyar közönség sajnos nem láthatta, így most csak a karrierje szempontjából különösen fontosakat említem meg. Gerard Reve regénye, Az esték 1989-es filmváltozata több rangos fesztiváldíjat nyert, Hoffman alakítását például a genfi filmfesztiválon díjazták, Hollandiában pedig Arany Borjú-díjat kapott érte. Epizódszerepet játszott Sally Potter Magyarországon is vetített Virginia Woolf-adaptációjában, az Orlandóban (1992), míg övé volt a főszerep Verhoeven forgatókönyvírója, Gerard Soeteman De bunker (1992) című drámájában. Visszatérő színésze volt Rudolf van den Bergnek, közös munkáik: Ki látta Eileen W-t? (1987), a már említett Az esték (1989) és a Fényes nappal történt (1996). A Shabondama Elegy (1999) című filmben nem imitált, éles szexjelenetei voltak partnernőjével, Mai Hoshino japán színésznővel. Az Extrémek (1996) és a Dogville – A menedék (2003) című filmjeit szűk körben Magyarországon is forgalmazták. Részese volt az Amerikából hazatért Verhoeven holland világsikerének, a Fekete könyvnek (2006) is, aminek köszönhetően megkapta a főgonosz Dominic Greene szerepét A Quantum csendje (2008) című James Bond-filmben. Szerepértelmezése nem egyezett az alkotókéval, emiatt lecserélték Mathieu Amalric francia színészre. Hoffman rendszeresen játszik a televízióban is. 1991 óta foglalkozik fotózással. 2005-ben vette feleségül Giam Kwee színésznőt, akitől egy gyermeke született.


Paul Verhoeven A negyedik férfiról
A negyedik férfi a vallásról alkotott nézeteimet tükrözi. Véleményem szerint a kereszténység nem más, mint a valóság számos értelmezési lehetőségeinek egyike: se több, se kevesebb. […] Azt akartam, hogy [a nézők] elgondolkodjanak azon, mi is valójában a vallás. Ne feledjük, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely az egyik legerőszakosabb gyilkosságon, a keresztre feszítésen alapul. Máskülönben a vallásnak semmiféle hatása nem lett volna. Ami az erőszakot illeti, nagy része valószínűleg a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő gyermekkori élményeimből származik. Valójában, ha nem lett volna német megszállás, majd amerikai megszállás, soha nem lettem volna filmes.”


A producerkereséstől a forgatókönyvig
Ahogy a róla szóló blogposztban már megírtam, Verhoeven előző filmje, a Spetters (1980) anyagi szempontból jelentős sikert aratott, ugyanakkor Hollandiában példátlannak mondható tiltakozáshullámot váltott ki. Sértve érezték magukat a feministák és a melegek, továbbá a rendőrök, a mozgássérültek és a vallási szervezetek is. A művet minősítő negatív jelzők között a „fasiszta” is elhangzott, és többen követelték a film betiltását. Az Egyesült Államokban sem lelkesedtek érte: a világhírű rendező, Steven Spielberg például az egyik provokatív jelenet közben kisétált a vetítőteremből. Állítólag ennek ellenére is azt javasolta barátjának, George Lucasnak, hogy A Jedi visszatér (1983) megrendezését bízza a tényleg tehetséges Verhoevenre, ám Lucas nem hallgatott rá. Kár, mert látatlanban kijelenthetjük, hogy Verhoeven jóvoltából a klasszikus trilógia második, legjobb részéhez (A Birodalom visszavág, 1980) méltó befejezés születhetett volna a Richard Marquand nevével fémjelzett bájos mesefilm helyett. Verhoeven képességeire egyébként már a Spetters előtt felfigyeltek Hollywoodban: második játékfilmjét, a Török édességet (1973) Oscarra jelölték, a Futás az életért (1977) című világháborús témájú drámáját pedig Golden Globe-ra. Az amerikai mogulok filmötleteket kértek a holland rendezőtől, de a benyújtott terveket rendre elutasították, mert az álomgyár számára elképzelhetetlen volt az a tematikai és vizuális merészség, amellyel Verhoeven az erőszak és a szexualitás témáját ábrázolta. A negyedik férfi annak lehetőségét jelentette, hogy a rendező végre meggyőzze Hollywoodot arról, hogy érdemes számolni vele, egyúttal a holland közönség előtt is tehetségének újabb oldalát mutathassa meg.


Verhoeven nagyszerű témának találta Gerard Reve provokatív könyvét, melynek filmjogaival ráadásul a Spetters producere, Joop van den Ende rendelkezett. A rendező nem felejtette el, hogy Van den Ende oroszlánként harcolt a Holland Filmalap képviselőivel, hogy megszerezze támogatásukat a Spettershez, amellyel szemben a Filmalapnak számos kifogása volt. Biztosra vette, hogy a producer A negyedik férfi érdekében is minden követ meg fog mozgatni. Felmerült viszont két komoly akadály. Az egyik, hogy Van den Ende elsősorban színházi és televíziós produkciókkal foglalkozott, és a tervezett új film előkészületi fázisában jó néhány születőben lévő színházi produkció kötötte le az energiáit. A másik, nagyobb gondot az jelentette, hogy Verhoeven a főszerepet Jeroen Krabbénak szánta, akinek azonban valamilyen anyagi természetű vitája volt a producerrel, ezért egyikük sem akart a másikkal dolgozni. Verhoeven kényszerhelyzetbe került, és a színészt választotta, ami azt jelentette, hogy új producer után kellett néznie. Mivel lényegében becsapta a Holland Filmalapot, amikor a Spetterst nem az általuk jóváhagyott, módosított forgatókönyv, hanem az elutasított szkript alapján forgatta le, ezért olyan producerre volt szüksége, aki önerőből elő tudja teremteni A negyedik férfi büdzséjét. Van den Ende mellett csupán egy ilyen holland producer volt: Rob Houwer, akivel Verhoeven az első négy játékfilmjét készítette, ám művészi nézeteltérések miatt megszakadt a kapcsolatuk. Houwer annak idején nem volt hajlandó finanszírozni a Spetterst, és nagy bukást jósolt neki.


A negyedik férfi megvalósítása érdekében Verhoeven újra felkereste Houwert, és tisztázták a nézeteltéréseiket. A producer hiúságát legyezgette, hogy a békülést a rendező kezdeményezte, és úgy gondolta, a Spetters elleni tiltakozások valójában az ő elutasító döntésének helyességét igazolják. Ugyanakkor vérbeli üzletemberként nem hunyhatott szemet afölött, hogy a botrányfilm kereskedelmi szempontból kifejezetten sikeres volt, márpedig Verhoevennel való szakítása óta egyetlen más rendezővel sem tudott hasonló anyagi és szakmai sikereket elérni, mint a direktor első négy filmjével. Szerencsére meg lehetett oldani a filmjog problémáját is. Van den Ende opciója ugyanis abban az évben lejárt, és Verhoeven az íróval töltötte a szilvesztert, hogy miután éjfélt üt az óra, megköthesse vele a megállapodást. Reve-et nem kellett különösebben kapacitálni: úgy érezte, Verhoeven ugyanolyan újító és megosztó személyiség a filmvilágban, mint ő az irodalomban, így biztos volt abban, hogy regénye a lehető legjobb kezekbe kerül. (Nem is tévedett, mert tökéletesen elégedett volt a filmváltozattal, szerinte műveinek adaptációi közül A negyedik férfi a legjobb.) A forgatókönyvet – mint mindig – Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman írta. Soeteman meghagyta a regény meghatározó témáit – katolicizmus, halálfélelem, Szűz Mária-imádat, homoszexualitás, fekete humor és barokk nyelvezet –, ugyanakkor Reve más regényeiből különféle motívumokat emelt át a történetbe, és sikerült minden elemet szerves egységbe forrasztania. Verhoeven részletes storyboardot készített, hogy a jelenetek minden apró részletét aszerint dolgozza ki, ahogyan a vásznon látni szeretné.


A negyedik férfi két későbbi (amerikai) Verhoeven-filmet is megelőlegez. Az elbeszélésmód Az emlékmásra (1990) hasonlít, mert mindkét film bizonytalanságban hagyja a nézőt, hogy amit lát, az vajon valóságosan is megtörténik-e. Ez a bizonytalanság egyébként A negyedik férfi esetében egyértelműbb, mert nemcsak a főhős beszélő neve (reve = álom), hanem a mű színvilága, az álomszerű képek és a visszatérő víziók is kétségessé teszik, hogy tényleg mindig a valóságot látjuk-e, és nem a szenvedélybeteg Gerard valamelyik rémálmát. Az emlékmás igazi csattanója is az lett volna, hogy a filmbeli eseményeket értelmezhettük volna úgy is, mint a főszereplő Doug Quaid által megrendelt emléket. Verhoeven épp a bizonytalanság fenntartása érdekében eredetileg egy „nyápic” színészt akart volna a főszerepre, de el kellett fogadnia Arnold Schwarzeneggert, akinek impozáns fizikai adottságai miatt viszont egyetlen néző sem hiszi el, hogy azt a rengeteg akciót nem a valóságban éli át. Mindazonáltal összességében elégedett volt az „osztrák tölgy”-gyel, sőt kifejezetten hálás volt neki, mert Arnold akkor is teljes mellszélességgel támogatta őt, amikor a gyártó cég fejesei Verhoeven leváltásán töprengtek. A negyedik férfi titokzatos hősnője, Christine az Elemi ösztön (1992) rejtélyes írónőjét, a Sharon Stone által megformált Catherine Tramellt előlegezi meg. Mindkét nő az ujja köré csavarja és manipulálja a férfiakat, valóságos macska-egér játékot játszanak velük. Ennek következménye, hogy A negyedik férfiban végül nem Christine, hanem Gerard lesz Herman végzete, az Elemi ösztönben pedig az összezavarodott detektív, Nick válik gyilkossá, amikor lelövi a szeretőjét, a pszichológusnőt. Ugyanakkor a múltat illetően úgy Christine, mint Catherine esetében megmarad a kétely a nézőben, hogy vajon csupán a veszéllyel játszadozó manipulatív nők-e, vagy hidegvérű gyilkosok.


A forgatás
Houwer jóvoltából 1,4 millió gulden állt rendelkezésre a forgatáshoz, amely 1982. május 13-án kezdődött, és hat hétig tartott. A munka nagyon fárasztó volt, olykor napi tizenhat órát forgattak, ráadásul a helyszínek többnyire távol estek a stáb szálláshelyétől. A legtöbb jelenetet a cselekmény helyszínéül szolgáló Vlissingenben vették fel, amely Hollandia délnyugati részén található. Persze voltak más forgatási helyszínek is, mint például a film elején az amszterdami Központi Pályaudvar. A Vlissingenbe tartó vonatút során az ablakból látható a Moerdijk híd, amely Dél-Hollandiát köti össze Észak-Brabant tartománnyal. A Gerard vízióiban megjelenő szálloda, a Hotel Bellevue valójában a hágai Hotel des Indes volt. 1915-ben építették Noordwijkban a Villa Helmhorstot, amely a filmben Christine otthona volt. A forgatás időpontjában üresen álló épületet 2002-ben lebontották. A nyugat-holland Noordwijk egyébként a filmesek egyik kedvelt célpontja, Verhoeven is járt már ott a Futás az életért forgatása során. A temetői jelenetekhez két helyszínt is használtak. Az egyik a muiderbergi köztemető volt: ide sétál be a kék ruhás nő először hősünk álmában, másodszor pedig a valóságban, amikor a Hermannal autókázó Gerard megpillantja őt, és utánamegy. A temető belseje és az egyik csúcsjelenet helyszínéül szolgáló kripta azonban már a Hollandia középső részén fekvő Amersfoort városában található. Ugyanebben a temetőben forgatták azt az epizódot is, amikor a történet szerinti előző napon Gerardot megtámadja egy kutya.


Christine és Gerard közös autókázásának egyik helyszíne a kikötő Vlaardingenben, ahová később Gerard Hermannal együtt is elmegy kocsival. Gerard Leidenben, a Nieuwe Rijn 84. szám alatti írószerboltban vásárolja meg a munkájához szükséges eszközöket. Az amszterdami Szent Miklós-bazilikában vették fel azt a jelenetet, amelyben hősünk megpillantja Herman fürdőnadrágos testét egy keresztre feszítve. A magára maradt Gerard Christine otthonában megnézi azokat az amatőr filmeket, melyeken a nő a korábbi férjeivel látható. Az első férjhez kapcsolódó képsorokat egy nem azonosított katonai bázison és a hilvarenbeeki Beekse Bergen szafariparkban forgatták. A második férj ejtőernyős ugrására a De Cocksdorp-i (Észak-Hollandia) Paracentrum Texelben került sor, amely a tandem ejtőernyős ugrások kedvelt helyszíne. A harmadik férjével közös filmfelvételen Christine több helyszínen is látható, ezek közül csupán az amszterdami De Mirandabad uszodát lehetett utólag azonosítani. Itt jegyezzük meg, hogy az elhunyt férjek keresztneveinek egyes betűi utalhatnak Gerardra és Hermanra is: GE Verdony (1950–1972) (szétmarcangolta egy oroszlán), JohAN Verdijz (1948–1975) (ejtőernyős baleset), HEnk Lunders (1946–1978) (motorcsónak-baleset), vagyis GErard és HErmAN. Hilversumban volt az a kórház, amely a befejezésben látható: az épületet 1993-ban kórházösszevonások miatt lebontották.


Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk Verhoeven első választása volt a két főszerepre, Herman megformálására azonban nehezen találta meg a megfelelő színészt. Egy fizikailag vonzó és bevállalós színészre volt szüksége, ám a lehetséges jelöltek közül (állítólag negyvenen voltak) csak Thom Hoffmanban volt elegendő bátorság ahhoz, hogy a próbafelvételen francia csókot adjon Jeroen Krabbénak. Hoffman részéről ez volt a legkevesebb, mert rajongott Gerard Reve-ért, ezért mindenre hajlandó volt, hogy megkapja a szerepet, és bízott abban, hogy módja lesz találkozni is a kedvencével. Ez meg is történt, sőt a két művész között barátság alakult ki, levelezésük egy része nyomtatásban is megjelent. A forgatáson Verhoeven újfent bebizonyította, hogy bár a maximumot követeli a színészeitől, ugyanakkor ő is bármire képes, hogy átsegítse őket a nehézségeken. Thomtól például elvárta, hogy személyesen vezesse az autót, amikor az 80 km/h sebességgel bevesz egy éles kanyart. Több sikertelen próbálkozás után maga mutatta meg a színésznek, hogyan hajtsa végre ezt a bravúrt. Hogy ez minél gördülékenyebben menjen, arra utasította Hoffmant, hogy ezzel a sebességgel próbálja meg elgázolni őt, és csak az utolsó pillanatban ugrott félre az autó útjából, amikor annak be kellett fordulnia.


Ezek után szinte semmiség volt az a jelenet, amelyben Hoffman kijön a tengerből Gerard egyik víziójában. A hullámok zajától Thom nem hallotta a rendezői instrukciókat, ezért Verhoeven szemrebbenés nélkül, felöltözve besétált a tengerbe, hogy közelről adjon neki részletes eligazítást. A direktor más filmjei esetében is mindig készen állt arra, hogy minden segítséget megadjon a színészeinek. Amikor például a Csillagközi invázió (1997) koedukált zuhanyjelenetét forgatták, a színészek gátlásainak feloldása érdekében Verhoeven maga is beállt anyaszült meztelenül a zuhanyzók közé, ámbár a kamera nem vette őt. A negyedik férfi forgatásán Jeroen Krabbé számára a kutyás jelenet okozta a legnagyobb nehézséget. Mivel a színész félt a nagy testű kutyáktól, az állatot pórázzal rögzítették. A felvételt meg kellett ismételni, és ekkor a kutya valahogy kiszabadult, ledöntötte a lábáról Krabbét, az elszabadult póráz meg eltörte a kutyakiképző orrát. Verhoeven és Krabbé között az egész forgatás alatt heves viták folytak a depresszió és az agresszió kapcsolatáról a filmbeli Gerard Reve karakterében.


A rendezést illetően Verhoeven három kitűnő rendező stílusát és témaválasztását tekintette követendő példának, anélkül hogy bármelyiküket is plagizálni akarta volna: a feszültségteremtésben Alfred Hitchcockot, a szürreális víziók vonatkozásában Luis Buñuelt, az álmok, a pszichológia és a vallás összefüggései tekintetében pedig Ingmar Bergmant. A szőke Christine esetében például nem lehet nem gondolni Hitchcock hasonlóan titokzatos és veszedelmes szőkeségeire, vagy Gerard egyik rémálma kapcsán az Elbűvölve (1945) Salvador Dalí által tervezett álomjelenetére. A szállodai szoba számának helyén megjelenő, majd onnan kiforduló szem Buñuel klasszikusát, Az andalúziai kutyát (1929), míg a film elején a feszületen mászó pók képe Ingmar Bergman Tükör által homályosan (1961) című híres filmjét idézi. Amikor az első estén Gerard elmegy Christine otthonába, a házon a SPHINX neonreklám villog, ám valamilyen technikai hiba folytán a harmadik (H) és az utolsó (X) betű nem világít, így a feliratból csak annyi olvasható, hogy SPIN, ami a holland nyelvben „pók”-ot jelent. (A biológiában járatosak jól tudják, hogy a „fekete özvegy” az állatvilágban egy pókfajta neve. A szfinx a görög mitológiában egy szárnyas oroszlán női fejjel, aki végez azokkal, akik nem tudnak megfelelni a találós kérdésére: emlékezzünk, Christine első férjét egy oroszlán ölte meg.) Hitchcock, Buñuel és Bergman mellett más művészek hatása is egyértelműen kimutatható. Maga Verhoeven sem titkolta, hogy jó barátja, John Landis Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című horrorjából vette kölcsön az „álom az álomban” ötletét, amikor Gerard arról álmodik, hogy Christine egy ollóval kasztrálja őt. A vallás és a homoerotika vonatkozásában bátran asszociálhatunk az olasz Pier Paolo Pasolinire, különösen a Teoréma (1968) című alkotására.


A fentebb már említett jelenet, amikor Gerard egyik látomásában Herman kisétál a tengerből, egyértelműen a brit Ken Russell Az ördögök (1971) című remekművét idézi, amelyben a torz testű Jeanne nővér (Vanessa Redgrave) egyik víziójában a daliás Grandier atya (Oliver Reed) Krisztus megfelelőjeként vízen járva lép ki a tengerből, a nő pedig a véres sebeket csókolgatja a férfi testén. A vallási szimbólumok közé tartozik az is, amikor a vonaton a titokzatos (mellesleg szintén szőke!) nő (Szűz Mária alteregójaként) a meghámozott alma héjából glóriát készít a kisfia (a gyermek Krisztus szimbóluma) feje köré. Ilyen „véletlen” glória látható később a Hús + vér (1985) egyik jelenetében, amikor Martin (Rutger Hauer) feje köré a jelenet hátterében égő kerék formál – a nézőpontnak köszönhetően – spontán glóriát. Mária, a vér és a bor (szintén gyakori vallási szimbólum) kapcsolatát több képsor is hangsúlyozza: Gerard az egyik jelenetben például Bloody Maryt (Véres Mária) iszik, a nyitójelenetben a borospoharát Szűz Mária szobrához koccintja, de nem véletlen az sem, hogy a titokzatos nő egyik megjelenésekor piros virágszirmokat fúj a szél (a nő is vörös rózsát visz a temetőbe), és az egész képsor vöröses árnyalatú. Szimbólumértéke van annak a jelenetnek is, ahol a nőt a vágóhídon látjuk, ahol három húskampóról véres állati tetem lóg le, vérük az alattuk lévő kannákba csepeg, a negyedik kampó viszont még üres. Christine személye párhuzamba állítható a bibliai Delilával is, aki levágja a beléhabarodott Sámson haját, és ezzel elveszi a férfi erejét. Az egyik jelenetben Christine is levágja Gerard haját, és ehhez kapcsolódik Gerard már többször említett rémálma, amelyben a nő ugyanazzal az ollóval a férfiasságától is meg akarja fosztani.


A negyedik férfi elkészítése érdekében Verhoeven nemcsak Rob Houwer producerrel kötött békét – régi ellentéteik egyébként a forgatás közben kiújultak, és ezután soha többé nem dolgoztak már együtt –, hanem újra közös munkát ajánlott korai filmjei operatőrjének, Jan de Bontnak is. A két kiváló szakember között egy nő miatt támadtak feszültségek: Monique Van De Ven volt a főszereplője a Török gyümölcsnek és a Forró verejtéknek is, és mindkettőben voltak merész jelenetei. Igen ám, de az első film forgatása közben a színésznő és az operatőr egymásba szerettek, össze is házasodtak, és az újdonsült férj a második közös film forgatásán már egyáltalán nem örült annak, hogy a feleségének megint vetkőznie kell. A megerőszakolási jelenet esetében például ragaszkodott ahhoz, hogy Monique-ot dublőr helyettesítse. A színésznő miatti feszültségek is közrejátszottak abban, hogy Verhoeven és De Bont néhány évig külön utakon járt, ugyanakkor egymás tehetségét soha nem vonták kétségbe. A negyedik férfi hangulatának megteremtéséhez De Bont is jelentős mértékben hozzájárult. A korábbi Verhoeven-filmekkel ellentétben erre az alkotására a lassú, de gördülékeny kameramozgás jellemző, továbbá a mesterséges fények, a háttérvilágítás és a fényszűrők gyakori alkalmazása, a fény- és árnyékhatásokkal való játék, az erős színkontrasztok és a piros szín dominanciája. A színeket és a megvilágítást illetően megfigyelhető Edward Hopper (1882–1967) amerikai festőművész hatása, míg a mű szimbolizmusát a XIX. századi szimbolisták, például Franz von Stuck (1863–1928) építész és Gustave Moreau (1826–1898) festőművész munkássága befolyásolhatta. Verhoeven szerint az operatőri munka fokozta az általa elképzelt álomszerű és fenyegető hatást. A rendező mind a valóságban játszódó, mind a fantáziajelenetekben használt szimbolikus színeket és tárgyakat, hogy bizonytalanná tegye a realitás és az irrealitás közti határokat.


A fogadtatás
A negyedik férfit 1983. március 24-én mutatták be Hollandiában. Fogadtatása pontosan az ellentéte volt a Spettersének: a kritikák zöme elismerő hangvételt ütött meg, ámbár egyes ítészek nem tudták eldönteni, hogy amit láttak, az vajon egy vallási motívumokra épülő misztikus thriller vagy egy fekete komédia volt-e. A közönségsiker viszont jóval szerényebbnek mondható: 274 699-en váltottak jegyet a filmre, ami nem jelentett ugyan bukást, de a korábbi alkotások olykor az egymilliót is meghaladó nézőszámához képest nem kiugró eredmény. Külföldön más volt a helyzet. Nemcsak lelkes kritikák láttak napvilágot, hanem A negyedik férfi számos rangos fesztiválon is elismerésben részesült, így például a torontói, a chicagói és az avoriazi seregszemlén. Ez utóbbit kifejezetten a fantasztikus filmek számára rendezik meg, és 1984-ben az a ritka eset fordult elő, hogy a nagydíjat és a zsűri különdíját is holland film kapta. Az előbbit Dick Maas A lift (1983) című alkotása, az utóbbit pedig A negyedik férfi. Az 1984-es seattle-i filmfesztiválon Verhoeven mesterműve volt a nyitófilm, amely elnyerte a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének külföldi filmeket elismerő díját is. Hollandia 1984-ben A negyedik férfit nevezte Oscar-díjra, ám az opusz nem került be a legjobb öt közé. (Bekerült viszont Gyöngyössy Imre és Kabay Barna drámája, a Jób lázadása, de nem kapta meg a díjat.) Az évek múlásával a film nimbusza még tovább növekedett: 2010-ben az Empire magazin a 93. helyre sorolta a világ 100 legjobb filmje között, 2014-ben pedig 100%-os értékelést kapott a Rotten Tomatoes weboldalon, ami korábban egyetlen holland filmmel sem történt meg.


A negyedik férfi és a magyar filmforgalmazás
A negyedik férfit másfél héttel a bevezetőben említett filmheti bemutató előtt, 1986. október 10-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindössze hárman voltak jelen a vetítésen: a Fifő (Film-főigazgatóság) részéről Ary Ernő, valamint Révész Anna és Kóczián János. Egy 1986. november 26-án kelt feljegyzésben viszont Ary Ernő ezt írta: „Azt hiszem, összetévesztenek valakivel (remélem, nem Gerarddal). Én ezt a mozit nem láttam.” Akárkik voltak is jelen, a film átvételét javasolták nyolc kópiával. Stenczer Noémi a jegyzőkönyvet azzal egészítette ki, hogy Bán Róberttel egyeztetni kell, aki kisebb kópiaszámot javasolt. A jegyzőkönyvet december 20-án a Fifő képviselőjeként kiegészítéssel látta el Kozma Ilona is. Mint írta, ő látta a filmet, de nem javasolja az átvételét, mert szerinte nagyon extravagáns, és csak szűk körű érdeklődést keltene, amit filmheti vetítéssel ki lehet elégíteni. (Addigra már túl voltunk a holland filmhéten, ahol a művet telt házakkal játszották.) Ugyanakkor megjegyezte, hogy amennyiben a filmet már megvásárolták, alacsony kópiaszámot és magas korhatárt javasol. A negyedik férfit végül nem mutatták be a magyar mozik, tudomásom szerint nem sugározta egyik itthoni tévécsatorna sem, és hazánkban nem hozták forgalomba se videón, se DVD-n, se Blu-rayen. Zárszóként említsük meg, hogy az említett filmhét bemutatója lett volna a Hús + vér is, ám nyilvános vetítésére tudomásom szerint nem került sor.


Így látták ők
„Hitchcockra is emlékezünk A negyedik férfi című filmet nézve is. Ravaszul kiszámított a hallucinációk és a reális események egymásba kapcsolódó sora, ritmusa és mértéke, melyekkel a nézőiket – éppúgy, mint a film főhősét új szeretője – mint egy pók kerít hatalmába, fon körül a film. Esemény, humor, fantasztikum és a mindnyájunkra leselkedő napi szorongások valóban szerencsés ötvözete a film. Érthető, hogy felfigyeltek rá – Marleen Gorris Törött tükrök című munkájával együtt – Amerikában a szakmai körök.”
(Molnár Gabriella: „Kép a belső lázadásokról”. In: Esti Hírlap, 1986. október 25., 2. o.)


„Nemcsak Amerikába, de már hozzánk is eljutott a híre Paul Verhoeven rendezőnek, aki majd’ ötvenéves korára elérte, hogy a holland film »fenegyereke« lett. Tulajdonképpen ő volt az, aki megnyerte a nagyközönség kegyeit, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani. Esküdt ellensége ő az »elit művészet«­nek. Hátborzongató, Hitchcock stílusában készült alkotása A negyedik férfi címet viseli. Lidércnyomás ez: csapongó képzelgések és (rém)látomások szabadjára engedett és megjelenített víziójával terhelik a nézőt, hogy ne legyen nyugodt éjszakája. A nagy leleménnyel összesodort történet szerint Gerald Reve, a homoszexuális regényíró (akinek regényéből voltaképpen a film is készült!) véletlenül megismerkedik egy Christine nevű asszonnyal. Boldogan élnének a jólét közönyébe süppedve, ha nem derülne ki, hogy az asszonykának még egy barátja van (akinek szeretne a férfi is barátja lenni), s számláját pedig három férje furcsa kimúlása is terheli. De ki lesz vajon a következő, a negyedik áldozat? A vallásos elemekkel is jócskán átszőtt film — mint várható volt — telt házat vonzott. A bizarr történeten kívül nyilván csáberőt jelentett a tökéletes kivitelezés is, amely tagadhatatlanul profi munka, az első kockától az utolsóig, s ez az az eset, amikor egyes jeleneteivel, látványos, rafinált megoldásaival a mester fejére nő a tanítvány, bár ezt senki sem nézi jó szemmel...”
(Kurcz Béla: „Holland filmesek szélmalomharca”. In: Film, Színház, Muzsika, 1986. november 1., 8. o. – Az író és filmszereplő keresztneve Gerard, és nem Gerald.)


„Elsőnek vegyük a fantasztikumot, amihez, úgy látszik, hagyományosan vonzódnak a holland filmesek. A több mint tíz évvel ezelőtti holland filmnapokon látott Malpertuis is igen nívós példája volt a modern valóság s a lidércnyomásos képzelgések, az ősi előélet traumáiba való visszazuhanások mesteri és nyomasztóan drámai ötvözésének. Most Paul Verhoeven és Rob Houwer filmje, A negyedik férfi kínál bravúros modern boszorkányhistóriát egy közszeretetnek örvendő, szelíd szőke nőről, akinek rövid idő alatt négy férje, illetve vőlegénye hal szörnyet légi, vízi vagy közúti balesetekben, amelyekről az ötödik jelölt – egy szadista indulatoktól gyötört alkoholista író – megsejti, hogy mindezt a nő maga tervezte ki és provokálta. Verhoevennek nemrég vetítették a mozikban egy horror-sci-fijét, az amerikai produkcióban forgatott Robocopot. A stiláris ínyencség a vizualizált iszony más-más összefüggésben, ám azonos formai remekléssel nyilatkozik meg nála. De hogy minek...?! Erre válaszoljon más.”
(Halász Anna: „Sárból, napsugárból összegyúrva”. In: A Hét, 1992/20, 5. o. – A kritikusnő nem figyelt eléggé: a hősnőnek nem négy, hanem három férje halt meg rejtélyes módon, és az a film fő kérdése, hogy ki lesz a negyedik. A film címe is erre utal.)


A negyedik férfi (De vierde man, 1983) – holland erotikus thriller. Gerard Reve azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Díszlet: Roland de Groot. Jelmez: Elly Claus. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Jeroen Krabbé (Gerard Reve), Renée Soutendijk (Christine Halslag), Thom Hoffman (Herman), Dolf de Vries (Dr. de Vries), Geert de Jong (Ria), Hans Veerman (a temető igazgatója), Hero Muller (Josefs), Caroline de Beus (Adrienne). Magyarországi bemutató: 1986. október 21. (Budapest, Kossuth mozi, Holland Filmhét).

MÉG TÖBB PAUL VERHOEVEN! (18+)





MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (18+)








2022. január 15., szombat

ŐK KETTEN

Mészáros Márta a magyar filmtörténet egyik legérdekesebb személyisége. Gyakran emlegetik úgy, mint az első magyar rendezőnőt, de ez a megfogalmazás nem fedi a valóságot. Valójában hárman is megelőzték: dr. Balázs Mária (Pókháló, 1936), Nagy Tiborné Riedl Klára (Isten tenyerén, 1940) és Tüdős Klára (Fény és árnyék,1943), bár ők mindhárman csak egy-egy filmet rendeztek. Az viszont kétségtelen, hogy Mészáros volt az első olyan magyar rendezőnő, aki nemzetközi hírnévre és szakmai tekintélyre tett szert. A Berlinalén Arany Medvével díjazott Örökbefogadás (1975) című alkotásával filmtörténetet írt: először fordult elő, hogy egy A-kategóriás filmfesztivál nagydíját egy női rendező kapta. Ettől kezdve mindegyik filmjét külföldön is nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták, gyakran nagyobbal, mint idehaza. Az Ők ketten (1978) volt az első olyan alkotása, amelyhez egy francia színésznőt hívott meg a főszerepre, Marina Vladyt. Ezután Anna Karina, Delphine Seyrig, Isabelle Huppert és Marie-José Nat is dolgozott vele. A filmről akkor is, azóta is sokszor leírták, hogy két különböző egyéniségű asszony barátságáról szól, a rendezőnő szerint azonban a címnek tágabb az értelmezési tartománya: „Jelentheti a filmben szereplő két házaspár bármelyikét, vagy valamelyik szülő és gyerek kapcsolatát is. Tehát minden szereplőről szól.”

(Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. Marina Vlady életrajzát a Wikipédián évekkel korábban közzétett saját szövegem felhasználásával írtam meg.)


A történet
A negyvenes éveibe lépett Mária egy női munkásszálló igazgatónője. Úgy érzi, munkája mostanság kezdi meghozni a gyümölcsét, annak ellenére, hogy egyik beosztottja, Berekné egészen más vezetői módszerek híve, például a szálláson történt kisebb lopások felderítését illetően is. Berekné nem rokonszenvezik a szállás egyik öntörvényű lakójával, Bodnár Julival sem, aki már nem először szegi meg a házirendet. A múltkor Julinál maradt éjszakára a férje, János, aki most botrányt rendezett, ráadásul a közös gyermeküket, Zsuzsit is itt hagyta a feleségénél. Máriának váratlanul meghalt az édesanyja, de az asszony a gyász ellenére is visszatért a munkahelyére, és megígéri Bereknének, hogy ő majd elrendezi Juli ügyét. A szókimondó fiatalasszony tisztában van azzal, hogy a házirend megsértése miatt akár ki is rúghatják a szállásról, ennek ellenére megtagadja, hogy elvigye a gyereket. Nyersen beszél Máriával, szerinte az igazgatónő el se tudja képzelni, hogy létezik ilyesmi, hogy nincs hová mennie se a gyereknek, se neki. Az anyja halála miatt amúgy is érzékeny Mária első felindulásában kiutasítja az irodájából Julit, aztán felajánlja, hogy a gyerekkel együtt jöjjön hozzá lakni, hiszen nála két szoba is van. A két nő között barátság alakul ki. Juli életében újra és újra felbukkan a férje, aki szereti őt, és fogadkozik, hogy meg fog változni, de mindig történik valami, ami miatt megint az alkoholhoz fordul. Barátnője hatására Mária felismeri, hogy ő maga egy valódi érzelmek nélküli, szenvedélymentes házasságban él, és talán már elkésett azzal, hogy ezen változtatni tudjon…


Marina Vlady, a világpolgár antisztár
Marina Vlady orosz származású francia színésznő, énekesnő és írónő 1938. május 10-én született a franciaországi Clichyben. Eredeti neve: Marina Catherine de Poliakoff-Baydaroff. Édesapja Vladimir de Poliakoff operaénekes volt, édesanyja Militza Envald balett-táncosnő, mindketten fehérorosz emigránsok. Mindhárom nővére színésznő volt: Olga Poliakoff (1928–2009), Odile Versois (1930–1980) és Hélène Vallier (1932–1988). A lányok kezdetben édesanyjuk hivatására készültek, és ebben is Marina bizonyult a legtehetségesebbnek. 1949-ben kezdett filmezni. Hamvas szépségére és ígéretes tehetségére Olaszországban is hamar felfigyeltek: tizenöt évesen játszott Mario Monicelli Hűtlen asszonyok (1953) című tragikomédiájában. André Cayatte Özönvíz előtt (1954) című társadalmi drámájában egy rossz útra tévedt lányt alakított, aki barátaival együtt lopás és gyilkosság vádjával kerül a bíróság elé. Kiugró sikert aratott A boszorkány (1956, André Michel) vadóc hősnőjeként, aki tragikus véget ér egy fiatal mérnök iránt érzett szerelme miatt. A hatvanas években már komoly, összetett színészi feladatokkal is megbízták. Olyan alkotásokban bizonyíthatta jellemábrázoló tehetségét, mint a Clèves hercegnő (1961, Jean Delannoy), A hazug lány (1962, Michel Deville), A gyilkos (1963, Claude Autant-Lara), A méhkirálynő (1963, Marco Ferreri), Az amerikai feleség (1965, Gian Luigi Polidoro) és a Falstaff (1965, Orson Welles). Egyik legérdekesebb szakmai élménye Jean-Luc Godard Két vagy három dolgot tudok csak róla (1967) című alkotása volt. Egy olyan nőt játszott, aki prostituálja magát, ám a rendező szerint a fogyasztói társadalmakban bizonyos értelemben mindenki eladja magát. Marinának nem kellett előre megtanulnia semmit se, mert Godard mindennap, közvetlenül a forgatás megkezdése előtt közölte csak vele a szövegét. Ráadásul egy parányi fejhallgatót helyeztetett a színésznő füle mögé, és azon keresztül felvétel közben is instruálta őt, miközben Vlady a szövegét mondta. A hatvanas évek végén Marina a vasfüggöny mögött filmezett: A „Sirály” születése (1969, Szergej Jutkevics) a Szovjetunióban, a Sirokkó (1969, Jancsó Miklós) Magyarországon készült.


A hetvenes években Vlady a közéletben is igen aktív volt, 1971-ben például aláírta az ún. 343-as kiáltványt (Manifeste des 343), vagyis nyilvánosan beismerte, hogy abortuszon esett át, noha a terhességmegszakítást akkoriban törvény tiltotta Franciaországban. Ezekben az években olyan filmeket forgatott, mint a Mindenki szép, mindenki kedves (1972, Jean Yanne), a Kezdődjék hát az ünnep! (1975, Bertrand Tavernier) és az Ők ketten. A hetvenes évek végétől egyre gyakrabban szerepelt televíziós produkciókban, így például A bagdadi tolvajban (1978, Clive Donner) Kabir Bedi és Peter Ustinov partnereként. A következő évtizedben mi, magyarok már ritkábban láthattuk a filmvásznon. Ebből a korszakából kiemelkedik a Tangók (1985, Fernando E. Solanas), amely Párizsban élő argentin emigránsokról szól, akik egy balettelőadással szeretnének adózni legendás honfitársuk, a tangósztár Carlos Gardel emlékének. Sikert ért el Jean-Marie Poiré komédiája, a Tviszt Moszkvában (1987) és Gianfranco Mingozzi ízléses és igényes erotikus filmje, a Guillaume Apollinaire műve alapján forgatott Egy ifjú Don Juan emlékiratai (1987). Ettore Scola Splendor (1989) című alkotásának főhőse (Marcello Mastroianni), a címbeli mozi tulajdonosa a múltba réved, miközben a valaha jobb napokat megélt filmszínházban építőmunkások serénykednek, akik lakberendezési áruházzá alakítják át a celluloid álmok egykori palotáját. Az új évezredben Vlady már ritkábban filmezik, ami valószínűleg nemcsak az öregedés miatt van így, hanem azért is, mert írónőként új hivatást talált magának. 1979-ben megjelent első könyve, a Babouchka még nővéreivel közösen íródott. Leghíresebb műve a Szerelmem, Viszockij (1987), amely a legendás orosz színész-énekeshez, Vlagyimir Viszockijhoz fűződő kapcsolatáról mesél nyers, de katartikus hatású őszinteséggel. Az én cseresznyéskertem (2001) és önéletrajzi kötete, a 24 images/seconde (2005) szintén kedvező visszhangra talált.


Sikeres filmszínésznői karrierje ellenére Marina a színházat mindig is jobban szerette: „A kettő között több a különbség, mint a hasonlóság. A színházban mások a hangok, a dimenziók, a hatások, az izgalmak. A közönséggel való élő kapcsolat olyan rendkívüli pillanatokat és izgalmakat ad, amilyeneket a film soha. Itt a színházban van valami végzetszerűség, valami elkerülhetetlen. Kilenckor kezdődik az előadás, és akármi van, játszani kell. Százszorta nagyobb figyelmet igényel, mint a film.” A filmvilágban amolyan antisztárként tekint magára, aki egyáltalán nem híve a sztárrendszernek: szerinte nem a csillogás, hanem a színészi munka a legfontosabb, ráadásul az irreálisan magas sztárgázsik megemelik a gyártási költségeket, kevesebb film készül, kevesebb színész jut munkához. A művésznő négyszer kötött házasságot. Robert Hossein színész-rendező 1956 és 1959 között volt a férje. Többször is dolgoztak együtt, és két fiuk született, Igor és Pierre. Marina 1963-ban Jean-Claude Brouillet pilótának mondta ki a boldogító igent: ebből a házasságból egy gyermeke született. Férjétől 1966-ban vált el. 1967-ben egy moszkvai látogatás alkalmával ismerkedett meg Vlagyimir Viszockij színész-énekessel. 1970-ben házasodtak össze. Viszockij feleségeként Vlady belülről ismerhette meg a kommunista paradicsom, a Szovjetunió szürke valóságát, és közelről láthatta, hogy a rendszer hogyan teszi tönkre tehetséges férjét, aki a mindennapi megalázások, a munkája elé gördített akadályok miatt az italban és a kábítószerben keresett feledést. Marina próbálta, de nem tudta megmenteni Viszockijt káros szenvedélyeitől: a férfi 1980. július 25-én hunyt el. A színésznő a nyilvánosság teljes kizárásával kötötte negyedik házasságát dr. Léon Schwartzenberggel, aki 2003-ban halt meg.


Így készült a film
Mészáros Márta ötödik játékfilmje, az Örökbefogadás (1975) elnyerte a nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját, az Arany Medvét, és Európa-szerte ismertté tette a magyar rendezőnő nevét. Következő alkotása, a Kilenc hónap (1976) már nemcsak itthon, hanem külföldön is azonnal fokozott figyelmet keltett. Magyarországon inkább a felháborodás volt a jellemző reakció, főleg Monori Lili élesben lefilmezett szülési jelenete miatt, miközben külföldön dicsérték Mészáros bátorságát, hogy érzékenyen, merészen és újszerűen beszélt a nőkről. Monori Lili harminchat évvel később így emlékezett: „Itthon gyalázkodó levelek sorát kaptuk. Mártának még autós üldözése is volt, le akarták szorítani a rendőrök, mert megismerték. Különösen Franciaországban szerették a Kilenc hónapot, ahol a zenitjén volt a feminista mozgalom. Rengeteg díjat nyert a film, az arab világban szólt a legnagyobbat. […] Lukáts Andor szólt, hogy a televízióban látta, hogy Újdelhiben egymást verték az emberek a jegyért, rendőrkordon volt, a nőket nem engedték be. Egy indiai riporternő interjút készített velem a női sors vállalásáról. Azt mondtam neki, nem tudok feminista dumát nyomni. Egyszerű dolgokról van szó.” Mészáros Márta a Kilenc hónap ankéttal egybekötött vetítésein általában elmondta, hogy ő az emberi kapcsolatokról, a női sorsokról akar beszélni a filmjeiben, és bár a kritikusok rendre számonkérték rajta, sosem volt célja, hogy a munkáskörnyezetet hitelesen ábrázolja. A Kilenc hónap két egyenrangú egyéniség, egy férfi és egy nő kapcsolatáról szól, míg a következő film, az Ők ketten két nő, két eltérő személyiség barátságának kialakulását és fejlődését ábrázolja. Az Örökbefogadásban már megjelent ez a tematika Kata és Anna kapcsolatában, de ott nem volt mellékes szempont a kettőjük közötti korkülönbség, hogy Katát elsősorban az anyai érzelmek vezérelték, és eredetileg örökbe akarta fogadni Annát.


Mészáros Márta a Napló magamról című könyvében a következőket mondta az Ők ketten előzményeiről: „Megint előttem volt egy kép. Egy kislány szalad a film végén, és kiabál: »Ti mind hazudtok, az egész hazugság.« Ettől a képtől nem tudtam szabadulni. Mindig minden filmem egy képpel kezdődött bennem. Felbukkant egy kép, egy hangulat, egy arc – egy eleven szenvedő arc.” Ezután körvonalazódni kezdett a történet két különböző nőről. Az egyik szép és látszólag kiegyensúlyozott, a másik szenvedélyes és szabálytalan. Ez utóbbi szerepet Mészáros kezdettől fogva Monori Lilinek szánta, de nem tudta, ki legyen a másik asszony. Épp akkoriban Budapesten vendégszerepelt a moszkvai Taganka színház: a Hamletet játszották Vlagyimir Viszockijjal a főszerepben. A rendezőnő megnézte az előadást, és mély benyomást tett rá Viszockij játéka. Az orosz színész felhívta őt, találkozni akart vele. Épp a feleségét, Marina Vladyt várta, és Mészáros Márta kikísérte őt a repülőtérre. Amikor a francia színésznő megérkezett, pontosan egy olyan szép, látszólag kiegyensúlyozott, mégis sebezhető nő szállt le a gépről, mint amilyet a rendezőnő elképzelt. Vladynak megtetszett a szerep, és elfogadta a felkérést. „Ahogyan Mária sorsa egyáltalán nem valamiféle magyar specialitás, úgy a film története sem tipikusan magyar história. Egy negyven körüli asszony, mellesleg az én korosztályomból való, akinek férje van, hivatása van, gyermekei vannak, egyszer csak gondolkodni kezd, vajon ahogyan eddig élt, a legmegfelelőbb módja-e az életnek? A Julival való találkozásakor ébred rá a fájdalmas igazságra: valójában talán nem is élt. Ez a konfliktus nem jelentkezhet-e bárhol, bármilyen környezetben élő asszony életében? Legyen akár nagypolgár neje vagy munkásasszony?” – nyilatkozta Marina arról, hogyan látta ő a figurát.


Korabeli hazai sajtóbeszámolók szerint Vlady szerződtetése nem volt automatikus: előbb próbafelvétel készült vele. Azt a jelenetet vették fel, amikor Mária hazaérkezik, és a férje az anyja halálhírével fogadja őt. A próbafelvétel után egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Marináé lesz a főszerep. „Sajnos jelenleg világszerte az a helyzet, hogy a filmkészítők nem adnak helyet az asszonyoknak, és főleg nem a negyvenéveseknek. Nagyon sok olyan szerep van, amelyben csak szépnek kell lenni és persze anyaszült meztelennek. De az, hogy mi történik valójában egy negyvenéves nővel, hogy milyen problémái vannak – ilyen filmek nincsenek. Pedig ez szerintem nagyon fontos téma, hiszen egy bizonyos kor után az ember rákérdez az élet nagy dolgaira. Megkérdőjelezi a családot, a férjet, a gyerekeket stb.” – mondta Vlady a forgatás elején. A film egyik forgatókönyvírója Kóródy Ildikó volt, aki a Kilenc hónapban dolgozott először Mészárossal, és igen jól ment a közös munka. Többen is úgy gondolják, hogy az Ők ketten lényegében a Kilenc hónap folytatása, mivel Monori Lili mindkét filmben egy Juli nevű munkásnőt játszik, a Nowicki által megformált figura pedig amott a Bognár János, itt meg a Bodnár János nevet viseli. Mindazonáltal az Ők ketten nem, illetve nem kizárólag Juli történetét szövi tovább. Valójában Juli tulajdonképpen katalizátorszerepet tölt be: ráébreszti Máriát saját élete szürkeségére, elszalasztott lehetőségeire. A felismerést azonban nem követi lázadás: a két asszony barátsága ugyan elmélyül, de Mária nem lép ki a taposómalomból, még a megcsalás gondolatáig se jut el. Pedig a lehetőség megjelenik az életében az ismeretlen férfi személyében, akit Vlady igazi férje, Viszockij játszott. A házaspárnak ez az egyetlen közös filmje, sokáig bizonytalan volt, hogy az orosz színész el tud-e jönni ismét Magyarországra, hogy felvegyék azt a rövid jelenetet.


A korabeli sajtó szerint a film forgatása 1976. december 6-án kezdődött. A stáb dolgozott Szolnokon, Martfűn, Péten, Székesfehérváron és Budapesten. Mészáros Márta így nyilatkozott a három főszereplővel való közös munkáról: „Marina Vlady a szó jó értelmében vett profi filmszínésznő, aki hozzászokott a nagyon fegyelmezett, szigorú filmforgatási módszerekhez, ahol a színész nem lelkizhet, nem lehet ideges, csak a munkára koncentrálhat. Marina precízen, pontosan követi a rendező utasításait – természetesen hozzáadva a maga tehetségét –, nála mindig biztosra mehet az ember. Monori Lilit – akit én hallatlan tehetségesnek tartok – a váratlanság, bizarrság, az eredetiség jellemzi. Jan Nowicki, a lengyel férfi főszereplő a profizmus fegyelmét az eredetivel, váratlannal és különössel ötvözi. Ezt a három különböző színészegyéniséget kellett egy nevezőre hoznom.” A szereplők közül még két színészt kell kiemelni, akik különösen közel állnak a rendezőnő szívéhez: Czinkóczi Zsuzsát és Kovács Katit. Az akkor tízéves Czinkóczi Zsuzsával ez volt az első közös filmje. Így beszélt róla Zalatnay Sarolta Ezt sem a zárdában írtam című interjúkötetében: „Hát nézd meg Czinkóczit, aki egy elementáris tehetség, azonkívül gyönyörű és fantasztikus! Rettenetesen szegény sorból jött, nagyon mélyről és bonyolultan, hát az embercsináláshoz nem elég, hogy néha-néha játszik egy filmben. Ehhez egy életforma kellene, nevelni, alakítani kellett volna, mindenhová vinni, főiskolára küldeni. Zsuzsi sorsa – bármily furcsán hangzik – nekem a kelet-európai Marilyn Monroe-é.” Mészáros és Czinkóczi között az évek során olyasfajta baráti-emberi kapcsolat alakult ki, mint szerepük szerint Berek Kati és a jóval fiatalabb Vígh Gyöngyvér között az Örökbefogadásban. (Gyöngyvér egyébként egy kisebb szerepet játszik az Ők kettenben.) És az élet valóban utánozta a filmművészetet, mert Mészárosnak is volt olyan szándéka, hogy örökbe fogadja Czinkóczit, de a nehéz sorsú kislány azt mondta, neki megvan a saját családja, édesanyja, testvérei. Az Ők kettennek van egy jelenete, amelyet a rendezőnő kihagyott a végső változatból: Czinkóczi veszekedése a filmbeli apjával, Nowickival. Ez a jelenet azonban felidézte benne egy korábban megírt filmnovelláját: abból forgatta az Olyan, mint otthon (1978) című következő filmjét, amely egy férfi és egy kislány barátságáról szól. A férfit persze Nowicki, a kislányt pedig Zsuzsi játszotta.


A magyar könnyűzene kimagasló egyénisége, Kovács Kati az 1965-ös Ki mit tud? győzteseként vált ismertté. 1966-ban megnyerte a Táncfalfesztivált a Nem leszek a játékszered című dallal. 1967-ben kezdett filmezni, elsőként Kardos Ferenc Ünnepnapok című alkotásában játszott. A következő évben Mészáros Márta rábízta első játékfilmje, az Eltávozott nap (1968) főszerepét, az apját kereső lány figuráját. „S első filmem forgatásánál nagyon sokat köszönhettem mindenekelőtt Kovács Katinak, aki szerintem óriási tehetségű filmszínész-egyéniség; mindig szavak nélkül tudta, mit kell csinálnia. A filmbeli sztorihoz persze semmi köze – hiszen ők édesanyjával és testvéreivel nagyon szeretik egymást –, de gondolatilag annál több közössége van ezzel a saját egyéniségét kialakító, erős figurával” – nyilatkozta a rendezőnő a bemutató alkalmából, és meghívta az énekesnőt a Holdudvar (1969) című második filmjébe is. Közben Bacsó Péter (Fejlövés, 1968), Jancsó Miklós (Fényes szelek, 1968) és Bácskai Lauró István (A hamis Izabella, 1968) is forgatott Katival, és mindnyájan elégedettek voltak vele. Kati az Eltávozott napért és a Fejlövésért az 1969-es pécsi játékfilmszemlén megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat. Mégis felhagyott a filmezéssel, aminek egyik oka a Fejlövés – valójában dublőrrel felvett – meztelen jelenete volt, a másik pedig, hogy az énekesi pálya jobban vonzotta, mint a színészet. Az Ők kettenben már énekesnőként látjuk: a lányszálló kultúrműsorában lép fel, a Nálad lenni újra jó lenne című slágerét énekli. Koncz Tibor és Szenes Iván szerzeményével 1974 szeptemberében megnyerte az írországi Castlebarban rendezett nemzetközi dalfesztivált, ahol egyébként – számomra kissé meglepő módon – a dal a country szekcióban versenyzett. Az Ők ketten ősbemutatója 1977 októberében a New York-i filmfesztiválon volt, a következő hónapban a párizsi filmhéten vetítették. Külföldi kritikái többnyire kedvezőek voltak, főleg a rendezőnő problémaérzékenységét és a két női főszereplő színészi játékát dicsérték. Hivatalos magyar mozipremierje 1978. január 5-én volt, előtte azonban különféle hazai ankétokon és közönségtalálkozókon már bemutatták. Marina Vlady a Ciné Revue francia lapnak azt nyilatkozta, hogy szerette ezt a filmjét, közel állt hozzá Mária szerepe, és szívesen forgatna megint Mészáros Mártával, de erre mindmáig nem került sor, és nagy valószínűséggel már nem is fog.


Feminizmus kontra leszbianizmus
A hatvanas-hetvenes évek Magyarországán még ritkaságnak, sőt különcségnek számított, ha egy nő olyan hivatást választott magának, amely a közfelfogás szerint férfiaknak való. Az idősek talán még emlékeznek arra, micsoda megrökönyödés fogadta kezdetben a női autóbuszsofőröket, de a játékfilmrendezői szakmát is férfimunkának tartották. Még inkább furcsaságnak minősült, ha egy női rendező más nőkről forgatott filmet: életükről, sorsukról, egymással való kapcsolatukról. Ez gyanúsnak, már-már perverziónak minősült, és Mészáros Mártáról is pletykálni kezdték, hogy azért érdeklik ennyire a nők, mert valójában leszbikus. Zalatnay Sarolta fentebb már említett könyvében a rendezőnő elmondta, hogy akkori férjével, Jancsó Miklóssal jókat mulattak ezeken a nonszensz híreszteléseken, ugyanakkor megjegyezte, hogy az ilyesfajta leegyszerűsítő gondolkodásmódra a művelt Nyugaton is akadt példa: „A Taviani fivérek meg akartak ismerkedni velem, és egy francia barátnőm, egy professzornő, összehozott minket. Ültünk egy étteremben, ettünk, ittuk a jó vörösborokat, dumálgattunk, amikor ez a Martina barátnőm elkezdte mondani, hogy milyen romantikus dolog, hogy Márti halálosan szerelmes Jan Nowickibe, mire ezek egymásra néztek, és elkezdtek röhögni, aztán poharat emeltek, és ittak az egészségemre. Nem értettem. »Egy filmrendezőnő, aki szerelmes egy férfiba. Hát ez nagyon vicces!« Érted?! Még ezen a szinten is így gondolkodnak. Az erős egyéniséget, az alkotóerőt egy nő részéről csak valami perverzióra tudják visszavezetni. Az más kérdés, hogy szerintem az alkotás folyamata valóban biszexuális. Vagy akár »triszexuális« olyan értelemben, hogy ha én egy színésznővel, egy gyerekkel vagy akár egy kutyával együtt dolgozom, akkor igenis halálosan szerelmes vagyok belé. De nem szexuálisan, hanem érzelmileg. Másképp nem lehet. Hát aki téged képvisel a vásznon a testével, a lényével, az egyéniségével, azt szeretni kell.”


Ami a nemi szerepeket illeti, abban Mészáros egyértelműen a hagyományos felfogás híve. A már idézett könyvben erről így beszélt: „…engem Magyarországon mindenki utált, gyűlölt, mert nőkről csinálok filmet, meg amiatt, hogy »meglovagolom az elvet«. Csak azt nem vették észre, hogy engem mindig ugyanazok a fajta emberek érdekeltek: az erős egyéniségek, a maguknak valók – férfiban és nőben egyaránt. Férfiban is az erőshöz vonzódom, és azt mondom, hogy ha egy nőies férfival kellene együtt élnem, akkor inkább lennék együtt egy nővel, mert az nőnek érdekesebb, bonyolultabb.” Bár Nyugaton a feministák lelkesedtek a legjobban Mészáros Mártáért, a rendezőnő elmondta, hogy valójában sosem érezte magát feministának. Hősnői, ha épp meg is van a maguk baja a férfiakkal, soha nem legyőzendő és kiiktatandó ellenségnek tekintik az erősebbik nem képviselőt, nem akarnak föléjük kerekedni – viszont velük egyenjogúak szeretnének lenni minden értelemben. A nemzetközi filmszakmában egyébként tényleg akad jó néhány leszbikus rendezőnő (ahogy a férfiaknál sem ritkaság a homoszexuális művész), és Mészáros elsősorban azáltal tudott kiemelkedni közülük, hogy egyetemes női témákkal (anyaság, örökbefogadás, karrier kontra család stb.) foglalkozott úgy, hogy közben hiteles képet adott a tipikus kelet-európai női sorsokról is, melyeket olykor történelmi perspektívába helyezett.


Így látták ők
„Szép színészi munkát láthattunk Marina Vladytól. Az egykori boszorkány érett, megbízható színésznő, de szerepét, sajnos, íróilag nem oldották meg. Elképzelhetetlen, hogy egy negyven körüli családos asszony gyermekeihez fűződő kapcsolatát egyáltalán ne lássuk. (Egyébként a többi alak is eléggé vázlatos. János alkoholizmusához például igencsak kevés motívum, hogy azért iszik, mert a gyárban sohasem az ő újítását fogadják el.) Jó ötlet volt a film számára fölfedezni Tolnay Miklóst. Ő az a fajta egyéniség, aki eléggé ritka mai filmszínészeink között. Sajnos, szerepe nem kínált elég lehetőséget képességei felmutatásához. Végül is: az Ők ketten nem érdektelen film, azonban nem továbblépést, hanem megtorpanást jelent Mészáros Márta pályáján, s arra figyelmezteti az alkotót, ha mégoly sikereket is hozott számára egy jól bevált modell, óvakodjék ismétlésétől. Előbb-utóbb a néző is észreveszi, hogy Juli és világa visszaköszön.”
(Morvay István: „Ők ketten”. In: Esti Hírlap, 1978. január 4., 2. o. – Ami a gyerekekhez fűződő kapcsolatot illeti, azt például jómagam a Jelenetek egy házasságból című Bergman-film esetében sokkal inkább hiányoltam.)


„Való igaz, a cselekmény szálai ebben a filmben folyvást el-elszakadoznak, konfliktushelyzetek exponálódnak, amelyeknek nincs folytatásuk, a figurák mozgásában van valami bizonytalanság, rögtönzöttség, amely minduntalan megzavarja a nézőt. S ez annál szembetűnőbb, minthogy az egész sztori mégiscsak valamiféle tanmese. Ám ha az ember összeveti ezeket a mínuszokat a téma kényességével, azzal a kockázattal, amivel a kérdés felvetése óhatatlanul jár, alighanem elnézőbb lesz a megvalósítás gyengéivel szemben. Emellett vannak csúcspontjai a filmnek, amelyek megformálásukban is emlékezetesek. Gondolok mindenekelőtt a befejező képsorra, amikor Mari – Juli képviseletében – megkeresi Jánost, akit elvonókúrán kezelnek. Arra már nemigen számít, hogy az ő életében még bepótolhatja, amit vesztett. Az űrt, amit házassága felborulása után érez, már nem töltheti be, de a másik asszonynak még segíthet, hogy legalább annak harmonikussá váljon az élete, hogy benne összekerüljön, amitől boldog lehet: értelem és érzelem, lelki és érzéki. A részeges férj pedig – miközben öklendezik a kezelés miatt – lehordja ringyónak, mert megérzi benne, hogy Juli vágyainak szószólójaként kereste fel. Felesleges volt persze ehhez a csattanóhoz még egy tanító nénis intelmet biggyeszteni (Juli gyerekének hangját, amely azt kiáltja, hogy »hazugság, hazugság«), mégsem lehet egykönnyen elfelejteni ezt a jelenetet.”
(Rényi Péter: „Ők ketten”. In: Kritika 1978/2., 30. o.)


„A szereplők kiválasztása még inkább fölbillentette a film művészi egyensúlyát. Monori Lili és Marina Vlady az együtt szépen hangzó két név ellenére sem bizonyult szerencsés kettősnek. A magyar színésznő és a nemzetközi sztár nem azonos súlycsoport – az összehasonlítás az utóbbira nézve kedvezőtlen. Monori egyébként olyasvalamit tud, ami mindenki mással összehasonlíthatatlanná teszi ebben a filmben. Képes megélni a legkimódoltabb szituációt, hitelt ad a valószerűtlen mondatoknak is. Mozdulatai a rögtönzés hatását keltik, mintha minden próba nélkül születnének a kamera előtt, a felvétel pillanatában, s még azon sem csodálkoznánk, ha kiderülne, hogy néha »saját szöveget« mond. Julija (bizonyára nem véletlen, hogy Julinak hívják, mint a Kilenc hónap hősnőjét) őriz valamit a saját korábbi alakításával megteremtett nőtípus nyerseségéből, dacosságából; összehúzott szája, a lebiggyesztett ajkak körüli ki-tudja-mit-jelent mosoly egyszerre ruházza föl vonzó és taszító tulajdonságokkal ezt a főként általa létező figurát. Az, hogy változatlan színészi habitussal lényegében ellentétes karaktert játszik, mint a Kilenc hónapban, a színészi átlényegülés nehezen kielemezhető csodáihoz tartozik. Monori mellett mindenki más »játszik«, »színésziesnek« hat. A szép és finom Marina Vlady még a konvencionális filmszínészi normák között is adós marad Mari belső drámájával; különösen akkor bizonyul sápadtnak, amikor érzékeltetnie kellene az asszony fokozatosan fölboruló lelki egyensúlyát.”
(Koltai Tamás: „Ők ketten”. In: Filmvilág 1978/2., 1–3. o. – Jómagam nem osztom a kritikus véleményét. Monori Lili alakítása számomra nem okozott különösebb meglepetést sem akkor, sem a mostani újranézéskor, mert pontosan olyan figurát hozott, amilyeneket akkoriban egymás után láthattunk tőle, és szinte a védjegyévé váltak. Nekem Vlady visszafogottabb, eszköztelenebb játéka jobban tetszett, talán azért is, mert mint nőtípus is érdekesebb számomra.)


Ők ketten (1978) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Kóródy Ildikó és Balázs József. Dramaturg: Vásárhelyi Miklós. Operatőr: Kende János. Zene: Kovács György. Díszlet: Banovich Tamás. Jelmez: Szabó G. Ildikó. Vágó: Kármentő Éva. Rendező: Mészáros Márta. Főszereplők: Marina Vlady (Mária), Monori Lili (Juli), Jan Nowicki (Bodnár János, Juli férje), Meszléry Judit (Berekné), Czinkóczi Zsuzsa (Bodnár Zsuzsi), Tolnay Miklós (Ferenc, Mária férje), Kohut Magda (Magda), Vlagyimir Viszockij (alkalmi ismerős), Kovács Kati (énekesnő), Kubinyi Mónika (Mária lánya), Vígh Gyöngyvér (lány a munkásszállón). Magyarországi bemutató: 1978. január 5.

MÉG TÖBB MÉSZÁROS MÁRTA!



ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?





























EMANCIPÁLT NŐK A RETROKULT BLOGON (18+)