Richelieu: „Nem nyújtok segédkezet a gyilkosságaihoz, asszonyom.”
Milady: „Segítségre nincs szükségem. Csupán egy írásra, hogy szabadkezet kapok.
Egy parancsra, amely a kezembe adja a Bonacieux szajhát és a szeretőjét.”
Amikor a színészek – köztük számos világhírű sztár – leszerződtek A három testőr 1973-as filmváltozatához, még az volt az eredeti produceri elképzelés, hogy Dumas regényéből egy hagyományos, kétrészes filmet készítenek, melyet majd egyetlen előadás keretében vetítenek a mozik, a két rész között rövid szünetet tartva. Ilya Salkind producer szerint azonban túl sokat forgattak, ezért a felvett anyagból inkább két önálló filmet állítottak össze. Ez egy precedens értékű perhez vezetett, mivel a színészek csak egyetlen film után kaptak gázsit. Eme kínos közjáték ellenére a folytatás éppúgy tetszett a kritikusoknak és a közönségnek, mint az első rész. George MacDonald Fraser forgatókönyvíró és Richard Lester rendező ragaszkodtak az eredeti cselekmény fordulataihoz – ésszerű változtatásokra és rövidítésekre persze sor került –, ugyanakkor a második részben sem fukarkodtak a verbális és a vizuális humorral, valamint a szemet gyönyörködtető látványvilággal. Még apró történelmi tényeket is figyelembe vettek: Felton például a filmben tíz pennyért vásárolja meg azt a kést, amellyel megöli Buckingham herceget, és a gyilkos fegyver a történetírók szerint valóban ennyibe került. Állítólag a bevezető és a befejező képsorokhoz az alkotók Porthos és Aramis narrációját egyaránt felvették, aztán úgy döntöttek, hogy a film humorához a hiú Porthos nagyzoló kommentárja jobban illik, ezért csak azt használták fel. A vívójelenetekben elszenvedett sérülések és Oliver Reed alkoholizmusa bőséges izgalomforrást jelentettek a stábnak: a fogadásból elköltött La Rochelle-i reggeli felvételére például a színész a bennfentesek szerint erősen illuminált állapotban érkezett, a jelenetet az előzetes aggodalmak ellenére mégis kifogástalanul megcsinálta. A királynét alakító Geraldine Chaplin szerint a színészek között érezhető volt valamiféle rivalizálás, különösen Faye Dunaway és Raquel Welch esetében, ámbár az érintettek ezt hosszú évek múlva határozottan cáfolták. Mindazonáltal van, aki úgy tudja, a Miladyt megszemélyesítő Dunaway készségesen és túl nagy beleéléssel játszotta el a Constance-t domborító Welch megfojtását. A magyar mozik 1976. december 30-án rövidített változatban mutatták be a filmet, az évekkel későbbi tévépremier alkalmával azonban már a csonkítatlan verziót láthattuk.
A cselekmény
A muskétások a többi katonával együtt a protestáns lázadók fellegvárát, La Rochelle-t ostromolják. A város királyellenes polgárai Buckingham herceg és az angolok támogatásában reménykednek. A herceg megígéri ugyan a segítséget, titokban mégis azt tervezgeti, hogy La Rochelle felszabadítása után Párizsba nyomul tovább, hogy végre újra megölelje szerelmesét, Anna királynét, és magával vigye őt Angliába. A királyhoz és a hazához egyaránt hűséges Richelieu bíboros mindent megtesz annak érdekében, hogy keresztülhúzza Buckingham számításait. Tud arról, hogy a herceg titokban levelezik a királynéval, ezért megparancsolja legmegbízhatóbb emberének, Rochefort grófnak, hogy rabolja el a szerelmesek összekötőjét, Constance Bonacieux-t. Persze tisztában van azzal is, hogy a szépséges varrónő kedvese, a rátermett d’Artagnan ezt nem hagyná annyiban, tehát megbízza veszedelmes kémnőjét, a Miladyt, hogy bájaival terelje el az ifjú muskétás figyelmét. Bár a Milady Rochefort gróf szeretője, mégis engedelmeskedik a kardinális parancsának. Egyik nap a testőr túl korán érkezik a szépasszonyhoz, mert az még nem tért haza délutáni levegőzéséről. Semmi gond, addig a Milady szobalánya, Kitty gondoskodik d’Artagnan szórakoztatásáról. Elárulja, hogy úrnője valójában nem szereti a muskétást, csak színleli az érzelmeket. Mivel a hazatérő Milady előtt Kitty letagadja, hogy d’Artagnan ott járt volna, az asszony könnyelműen kifecsegi ártalmatlannak hitt szolgálója előtt, hogy tud Constance Bonacieux hollétéről, és örömmel fogja végignézni, amint Rochefort miszlikbe aprítja d’Artagnant. A kihallgatott beszélgetésen a testőr annyira felháborodik, hogy elhatározza, úgy tesz, mintha épp most érkezne a Miladyhez. Hamar az ágyban kötnek ki, ahol d’Artagnan derekasan helytáll, de aztán bebizonyítja, hogy a figyelmét mégsem olyan könnyű elterelni elrabolt kedveséről.
Constance hollétéről kérdezi a Miladyt, aki ki akar kelni az ágyból. Dulakodni kezdenek, és közben d’Artagnan észreveszi a Milady karján a ráégetett liliomot: így a közönséges bűnözőket vagy lotyókat szokták megbélyegezni. Az asszony erejét megsokszorozza, hogy leleplezték a titkát. Mérgezett tőrökkel támad a testőrre, aki még Kitty segítségével is alig tud elmenekülni. Azt hiszi, hogy ezzel meg is úszta ezt a kínos szerelmi félrelépést. A Milady azonban bosszút esküszik, amiben természetesen Rochefort is segíti őt. D’Artagnant viszont nem hagyják cserben a barátai: megszöktetik Constance-t Rochefort kastélyából és egy távoli zárdában biztonságba helyezik, sőt még d’Artagnan életét is megmentik, amikor orgyilkosok támadnak rá az országúton. Az egyik támadótól megtudják, hogy a Milady a Vörös Galambdúc fogadóban találkozik majd a bűntársával. Itt Athos kihallgatja az elvetemült asszony és Richelieu kardinális titkos beszélgetését. A bíboros Angliába küldi a nőt követként Buckingham herceghez, ugyanakkor virágnyelven értésére adja, hogy mi a teendő, ha a herceg elutasítaná Richelieu ajánlatát. A Milady megérti, mit várnak tőle. Fizetségképpen nem pénzt kér, hanem d’Artagnan és Constance életét. A bíboros ódzkodik attól, hogy belekeveredjen a Milady sötét ügyeibe, végül mégis ad neki egy homályosan megfogalmazott írást arról, hogy aki ezt a papírt felmutatja, az az ő nevében és az ő parancsára cselekedett. Richelieu távozása után megjelenik Athos. A Milady döbbenten ismeri fel benne egykori férjét, La Fère grófot, aki valaha szintén megtudta a titkát. Athos elveszi tőle a bíboros menlevelét. A Milady hamarosan Angliában is kudarcot vall: Buckingham a Towerbe záratja, mert az asszony kísérletet tett arra, hogy megölje őt. A Miladyt azonban nem könnyű legyőzni, és még a börtönben is megtalálja a módját annak, hogy teljesítse küldetését. Szökése után haladéktalanul hazatér Franciaországba, hogy leszámoljon bűnös titka minden ismerőjével…
A történelmi háttér
A Franciaország nyugati részén található kikötővárost, La Rochelle-t a X. században alapították, de csak a XII. században vált jelentőssé, elsősorban tengerparti fekvése miatt. Fejlődése viszonylag töretlen volt, egészen a XVI. század második felében kirobbant vallásháborúkig. I. Ferenc (1515–1547) és II. Henrik (1547–1559) uralkodása idején kezdett elterjedni a protestantizmus, a római katolikus egyházzal való szembefordulás. Ferenc és Henrik lényegében az abszolút hatalom kialakítására törekedtek, ami a főnemesség körében ellenállást váltott ki, s az elégedetlenkedő főurak az új hitben találtak ideológiai támogatásra. Az 1559-ben megalakult francia kálvinista egyház tagjait nevezték hugenottáknak. Ahogy növekedett a számuk, úgy váltak egyre erőszakosabbá a római katolikusokkal való konfliktusaik. A katolikusokat főleg Spanyolország és értelemszerűen a pápa támogatta a legaktívabban, míg a hugenották Anglia és egyes német fejedelemségek támogatásában bízhattak. A két tábor közötti legvéresebb leszámolás 1572. augusztus 23-áról 24-ére virradó éjjelen, Szent Bertalan éjszakáján történt, amikor a protestáns Navarrai Henrik és a katolikus Valois Margit esküvőjére Párizsban összegyűlt hugenották többségét az anyakirályné, Medici Katalin kezdeményezésére kegyetlenül lemészárolták. A történelmi igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy korábban a hugenották többször is hasonló kegyetlenséggel léptek fel a katolikusok ellen. Az ellentétek a hugenották számára vallásszabadságot biztosító 1598-as nantes-i ediktumot követően valamelyest elcsitultak, de nem szűntek meg teljesen. A hugenották idővel kezdtek újra megerősödni, és XIII. Lajos uralma idején már fenyegetést jelentettek a királyi hatalomra. Az uralkodó hűséges híve, Richelieu bíboros sorra elfoglalta a hugenották erődítményeit – köztük La Rochelle-t –, és alaposan megnyirbálta a protestánsok jogait. La Rochelle ostroma közben a kardinális parancsot adott egy gát építésére, ami elzárta a várost a tengertől, és megakadályozta, hogy a védők utánpótláshoz jussanak. Az angolok a tenger felől többször is próbálkoztak segítségnyújtással, de mindegyik alkalommal csúfos kudarcot szenvedtek. Az ostrom végét La Rochelle huszonhárom ezer lakosából alig ötezren érték meg, ám a város az évek múlásával újra virágzásnak indult.
A történelmi Milady
A Milady figuráját Dumas éppúgy két valós személy kombinálásával alkotta meg, mint Rochefort grófét. Gatien de Courtilz de Sandras egyik álmemoárjában, az 1700-ban megjelent D’Artagnan emlékirataiban a Milady a lefejezett I. Károly angol király Franciaországba menekült özvegyének, Bourbon Henrietta Mária királynénak volt az egyik udvarhölgye. A megbélyegzés motívuma Courtilz de Sandras másik álmemoárja, a Rochefort gróf emlékiratai (1678) egyik női szereplőjétől származik. Dumas lényegében ezt a két regényfigurát egyesítette, ám a Milady előéletét illetően különösen szabadjára engedte a fantáziáját. François de La Rochefoucauld (1613–1680) és Hubert de Brienne (1690–1777) emlékirataiban, illetve Touchard-Lafosse (1780–1847) Chroniques de l'oeil de Boeuf című művének első kötetében szintén előfordulnak olyan női szereplők, akik a Milady történelmi előképei lehettek. La Rochefoucauld Carlisle grófnőjeként (Lucy Hay, 1599–1660) említi a hölgyet, aki a történészek szerint a XVII. században számos angol politikai intrika részese volt. De Brienne írásában a dáma neve Lady Clarick de Winter, Touchard-Lafosse-nál pedig Lady de Clarick. Ezeket a neveket Dumas is használja: a Milady olykor Winter grófnő, egy-két alkalommal pedig Milady Clarick néven is szerepel a könyvben. Abban viszont minden forrásmű hasonlít egymásra, hogy a szóban forgó nőfigura csupán mellékalak. A gyémántrezgők (a filmben: gyémánt nyakék) ügyének volt valós történelmi alapja (bár erről is megoszlanak a vélemények), a Milady összes többi ténykedése azonban az írói fantázia eredménye. Felmerült egy olyan különös teória is, hogy a Milady történelmi modellje esetleg az androgün külsejű d’Eon lovag (1728–1810) lehetett, aki ugyan katonai múlttal is rendelkezett, ennek ellenére asszonyként tudott beférkőzni I. Erzsébet orosz cárnő udvarába, hogy a franciák számára kémkedjen. E furcsa elmélet hívei szerint a Milady titka valójában nem a bűnözői múlt lehetett, hanem a transzneműség. Dumas viszont – ha figyelembe vette is esetleg d’Eon lovag személyét – kifejezetten nőies nőnek írta meg a Miladyt.
A regényhősnő
A Milady a regényben – és az első filmben is – akkor jelenik meg először, amikor d’Artagnan Meung városában vitába keveredik Rochefort gróffal, akinek akkor még nem tudja a nevét. Dumas így írta le hősnőjét: „A nő húsz-huszonkét éves lehetett; csak a feje látszott a hintó ablakkeretében. Megjegyeztük már, milyen nyomozói fürgeséggel mért fel d'Artagnan egy-egy arckifejezést; most is első pillantásra megállapította, hogy a nő fiatal és szép. Szépsége annál inkább szemet szúrt neki, mert teljesen szokatlan volt számára; d'Artagnan sohasem látott ilyesmit délvidéki szülőföldjén. A sápadt, szőke hölgy hosszú haja csigákban omlott vállára; sóvárgó, nagy szeme kék; ajka halvány rózsaszín; keze alabástromfehér.” Ahogy a romantikus regényekben általában mindig megesik, a Sors többször is keresztezi kettőjük útját. D’Artagnan azért kezd el komolyabban érdeklődni iránta, mert tudja, hogy a Milady ismeri Rochefort-t. Hősünk Constance elrablása mögött a grófot gyanítja, ezért abban reménykedik, hogy a Miladyn keresztül a férfi nyomára akad. D’Artagnan magára haragítja a szépasszonyt, mert egy párbajban megkegyelmez a nő sógorának, Winter lordnak, és neki köszönhetően mindennapos vendég lesz a Milady házában. A csinos szobalány, Ketty azonban négyszemközt elárulja neki (d’Artagnan a regényben ekkor még gárdista egy másik században), hogy a Milady csak színleli az érzelmeket, valójában Wardes grófért epekedik. Ketty azért ilyen őszinte, mert ő viszont d’Artagnan után sóhajtozik. Össze is jön vele. A gárdistának később módjában áll kihallgatnia Ketty és a Milady beszélgetését, és rádöbben arra, hogy a nemesasszony milyen elvetemült teremtés. Bosszút akar állni rajta, ezért a szerelmes Ketty közreműködésével egyik este Wardes grófként jelenik meg a Miladynél.
Hősünk ekkor úriemberhez nem méltó módon viselkedik, mert kihasználja, hogy az éj sötétjében a Milady Wardes grófnak hiszi őt. (A filmben a Milady Richelieu parancsára tünteti ki kegyeivel a testőrt.) Aztán Wardes nevében durván megsérti egy levéllel, mire a Milady d’Artagnant akarja felhasználni a bosszúállásra. A gárdista kihasználja az újabb intim lehetőséget, ám botor módon elárulja, hogy korábban ő volt a Wardesnek hitt látogató. A feszült helyzet egyenesen életveszélyessé válik, amikor d’Artagnan véletlenül eltépi a Milady köntösét, és meglátja vállán a liliom bélyegét. (A filmben a karján van a bélyeg, és egy fekete szalag takarja.) Innentől kezdve az események nagyjából úgy követik egymást, ahogy a filmben is láthatjuk. A Milady és Richelieu a Vörös Galambdúc fogadóban megállapodik Buckingham megöléséről. Ezután megjelenik Athos, és elveszi volt feleségétől a bíboros menlevelét. A Milady elhajózik Angliába, ahol a sógora, Winter lord fogságba veti, és hűséges emberét, Feltont bízza meg az őrzésével. A nő elcsábítja őrzőjét, sőt még Buckingham megölésére is ráveszi. (A filmben a Milady megpróbálja megölni a herceget, ezért a Towerbe kerül, ahol Buckingham inasa, Felton őrzi őt. A szökés hasonló módon történik, mint a könyvben, csak a csábítási rész rövidült le jelentősen.) Franciaországba való visszatérése után a Milady a béthune-i karmelita kolostorban véletlenül találkozik Constance-szal, akit addig nem is ismert. (Az első filmben viszont összecsaptak a királyné nyakékéért.) Miután megtudja, hogy a naiv fiatalasszony d’Artagnan barátnője, el akarja rabolni őt, de amikor a testőrök váratlanul megérkeznek, inkább megmérgezi vetélytársnőjét, és elmenekül. A testőrökhöz csatlakozik az Angliából érkezett Winter lord. Sikerül elfogniuk a Miladyt, halálra ítélik, és a lille-i hóhér – ugyanaz a férfi, aki annak idején megbélyegezte – lefejezi.
A Milady előéletét fokozatosan ismerjük meg, és zavaros múltja miatt egy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy többféle néven is előfordul a könyvben: leggyakrabban egyszerűen csak Miladynek vagy Winter grófnőnek nevezik. Dumas néha Milady Clarick néven említi, és az asszony is ezen a néven ír levelet d’Artagnannak, sőt ezt a nevet mondja annak a tisztnek is, aki második angliai utazásakor a portsmouth-i kikötőben fogadja őt. Nem derül ki (vagy én nem értettem?), hogy ennek a névnek mi az eredete. Amikor Athos a Vörös Galambdúc fogadóban találkozik a Miladyvel, felidézi, hogy amikor elvette őt, akkor a nő az Anne de Bueil (külföldi kiadásokban: Anne de Breuil) nevet használta. Ekkor már mi is tudjuk, hogy Athos egykori felesége azonos a Miladyvel, és a testőr a megbélyegzés (meg valószínűleg az óriási csalódás) miatt akasztatta fel a hitvesét. Ugyanakkor a büntetés mértéke igen súlyosnak tűnik az Athos által adott indokláshoz képest: „A szende angyal maga volt a sátán. A szegény lány lopott.” Az angliai fogság idején Winter lord Charlotte Backson névre állítja ki a Milady száműzetését elrendelő parancsot. A Milady azt állítja, a parancs nem az ő nevére szól, de sógora felszólítására sem hajlandó másik nevet mondani. Mindazonáltal Winter lord csak az ítélethirdetéskor vádolja meg bátyja megölésével a Miladyt: „Bátyámat, aki minden vagyonát kegyedre íratta…, három óra alatt elvitte valami furcsa kór: kék foltok ütköztek ki egész testén. Miben halt meg a férje, asszonyom?” Természetesen Buckingham és Felton halálát is a fejére olvassa. A Milady által lille-i hóhérnak nevezett ítéletvégrehajtó teszi teljessé a történetet: szerinte a nő valaha bencés apáca volt, és elcsavarta a zárda tiszta szívű lelkiatyjának fejét, aki a hóhér fivére volt. A bűn útjára lépett atya a Milady biztatására ellopta az áldozati edényeket, hogy az eladásukból szerzett pénzzel megszökjenek. Mindkettőjüket elfogták, ám a Milady elcsábította a börtönőr fiát, és megszökött. Az atyát tíz év börtönre és megbélyegzésre ítélték. A Milady vesztére azonban az elítélt fivére – vagyis a történetet elbeszélő hóhér –, tudta, hol bujkál, foglyul ejtette, és őt is megbélyegezte. Időközben az egykori atya is megszökött, újra összeállt a Miladyvel, és Berrybe mentek, ahol testvéreknek adták ki magukat. A Milady itt találkozott La Fère gróffal, aki feleségül vette őt. A csalódott atya visszatért Lille-be, önként visszament a börtönbe, hogy kiváltsa fivérét, akit helyette lecsuktak, utána a cellában felakasztotta magát. A Milady kivégzése a filmben is nagyjából hasonló módon megy végbe, mint a regényben.
A Milady a filmvásznon
Dumas regényének első filmváltozatát 1898-ban forgatták Nagy-Britanniában. Szinte semmit nem lehet tudni róla, ahogyan az 1903-as verzióról sem, amely Franciaországban készült a legendás Georges Méliès rendezésében. (Sajnos mindkét film elveszett.) Az első celluloid Milady, akit név szerint ismerünk, Carey Lee (1884–1930): ő az 1911-es amerikai némafilmben (rendező: J. Searle Dawley) jelent meg az elvetemült kémnő szerepében. Az elmúlt bő egy évszázadban sztárok és kevésbé ismert színésznők egyaránt eljátszották a Miladyt. Különös véletlen, hogy közülük többen is fiatalon haltak meg. Terjedelmi korlátok miatt nincs mód arra, hogy mindenkiről külön-külön írjak, szóval jöjjön egy személyes toplista a számomra legemlékezetesebbekről.
Az első sztár – A némafilmkorszak egyik legismertebb amerikai színésznője, Barbara La Marr (1896–1926) volt az első sztár, aki megszemélyesítette a Miladyt. D’Artagnant a nem kevésbé híres Douglas Fairbanks alakította: a két művész a muskétásfilm előtt a The Nut című produkcióban is együtt szerepelt (mindkettőt 1921-ben mutatták be). Barbara feltűnő szépsége mellett viharos magánéletéről is nevezetes volt: hivatalosan négyszer (egyes források szerint ötször) ment férjhez, nem vetette meg az italt, és szívesen hangoztatta, hogy éjszakánként csak két órát alszik, mert tud jobb elfoglaltságot is az alvás helyett. Kizsákmányolt szervezete azonban fellázadt, huszonkilenc éves korában tbc és veseelégtelenség szövődményeiben hunyt el.
Az első hangosfilm-színésznő – Ha hinni lehet az IMDb-nek, az Osztrák–Magyar Monarchiában született francia Edith Méra (1905–1935) volt az első színésznő, aki egy hangosfilmben játszotta a Miladyt. A produkciót Henri Diamant-Berger rendezte. Edith 1931-ben kezdett filmezni, ígéretes karrierjének vérmérgezésben bekövetkezett korai halála vetett véget.
A legviccesebb – Allan Dwan 1939-es zenés amerikai vígjátékában Binnie Barnes (1903–1998) játszotta a szerepet olyan kollégák partnereként, mint Gloria Stuart, Don Ameche és John Carradine. Barnes nevezetes volt arról, hogy szívesen alakított antipatikus figurákat.
Az etalon – Az 1948-as amerikai filmváltozatban (rendező: George Sidney) Hollywood aranykorának egyik legszebb és legrosszabb hírű sztárja, Lana Turner (1921–1995) alakította a szépséges cselszövőt. Partnerei: Gene Kelly, June Allyson, Van Heflin, Vincent Price és Angela Lansbury. Lanának ez volt az első színes filmje, amelynek előkészítését az MGM 1947-ben kezdte meg. 1948 januárjában a sajtó arról tudósított, hogy Turner kiszállt a projektből. Feltehetően Louis B. Mayer vezérigazgató nyomós érveinek engedve végül mégis visszatért a produkcióba. Számos filmtörténész etalonnak tartja az alakítását – Faye Dunawayt is inspirálta –, mert nem csupán külsejével hitelesítette a figurát, hanem lélektani mélységeket is próbált adni neki. Tíz évvel a muskétásfilm után Lana tizenöt éves lánya, Cheryl Crane egy késsel leszúrta anyja szeretőjét, a rovott múltú Johnny Stompanatót, mert a férfi a filmsztár bántalmazásával fenyegetőzött. Az ügy óriási botrányt kavart, egyesek azt rebesgették, valójában Lana volt a tettes, és kiskorú lánya azért vállalta magára a gyilkosságot, hogy mentse az anyját. 1988-ban az akkor már negyvenöt éves Cheryl viszont önéletrajzában megerősítette, hogy valóban ő követte el az emberölést.
A legromantikusabb – A francia Myléne Demongeot Bernard Borderie 1961-ben bemutatott kétrészes filmjében alakította a Miladyt. A Magyarországon is nagy sikert aratott kalandfilmektől a kritikusok nem voltak igazán elragadtatva, csupán Myléne játékát dicsérték, aki szerintük igazi romantikus hősnő volt: gyönyörű és veszedelmes. A művésznő ugyanakkor arra törekedett, hogy a figura mégse legyen egyoldalúan szélsőséges. Demongeot a Fantomas-filmek hősnőjeként a hatvanas években hazánkban is közkedvelt sztárnak számított. Sajátos kuriózumként említsük meg, hogy a francia filmtörténet egyik legszebb színésznőjének valaha oly gyönyörű arcát szinte a felismerhetetlenségig összeverik a 36 (2004) című akciófilmben.
A legerotikusabb – Bár az olasz–francia koprodukcióban készült A négy testőr (1963) elég szabadon kezeli a regényt, természetesen szó nincs arról, hogy a Miladyt alakító olasz Lisa Gastoni vetkőzne benne. A művésznőt mégis az erotika légköre vette körül, sőt a hatvanas évek végén ennek megfelelően szerepkört váltott: ő lett az ürességtől és szexuális frusztráltságtól szenvedő modern polgárasszony megtestesítője, aki érzéki kalandokkal próbálja tartalmassá tenni az életét, ugyanakkor nem riad vissza a manipulációtól sem.
A legbájosabb – Az olasz–francia–nyugatnémet–osztrák összefogással megvalósult négyrészes tévésorozat, a magyar televízióban is bemutatott D’Artagnan (1969) azért is figyelemre méltó, mert a hatalmas regényfolyamnak mind a három részét feldolgozza, nem csak A három testőrt. A Miladyt alakító olasz Antonella Lualdi szép és gonosz, ahogyan az el is várható, mégsem tudjuk teljes szívünkből gyűlölni. Amikor először meglátjuk őt, amint csirkecombot falatozva ül az út szélén, és Rochefort-ra várakozik, oly bájos, hogy tökéletesen megértjük a főhőst, miért hagyja magát behálózni.
A legtökéletesebb – Az amerikai Faye Dunaway a Lester-filmekben, ki más is lehetne? Ahogy az előző írásomban szó volt róla, Ursula Andress helyetteseként került a produkcióba. Elődjei közül Lana Turner alakítását tartotta a legfigyelemreméltóbbnak (ámbár nyilván nem látott mindenkit), ugyanakkor egyes jelenetekhez Marlene Dietrich temperamentumát is követendő példának tartotta. A végeredmény mégis egy tipikus Faye Dunaway-alakítás: az első negatív szerepe, amivel megteremtette önmaga számára a hideg szívű, őszinte érzelmekre képtelen, számító és bosszúálló, mégis végzetesen vonzó, szenvedélyes nő skatulyáját, amelybe később többször is belekényszerült. Ahhoz azonban kellett Richard Lester rendező és a partnerek tehetsége is, hogy Faye játékának minden finom árnyalata maximálisan érvényesüljön. A Vörös Galambdúc fogadóban például, ahogy megpillantja Athost, önkéntelen mozdulatot tesz megbélyegzett karja felé. A metakommunikációs gesztusok által megérezzük, hogy ez a két ember valaha tényleg szerette egymást, és amikor a Milady azt mondja Athosnak, hogy „Nincs már közünk egymáshoz”, szavaiból a keserűséget is kihallhatjuk, nem csupán a reményt, hogy ezzel a kijelentéssel „lerázhatja” múltjának váratlanul megjelent, kényelmetlen tanúját. Amikor a jelenet végén Athos búcsúzóul gyöngéden megérinti ujjaival a Milady ajkát, Faye arcjátékából megsejtjük, hogy a nőben néhány pillanatra alighanem feltámadnak a régi érzések is. Talán csak véletlen, talán szándékos alkotói koncepció, hogy a Milady épp egy nyakláncra emlékeztető olvasóval fojtja meg Constance-t, hiszen egy másik nyaklánc (a királyné nyakéke) miatt szenvedte el első megalázó vereségét a „királyi játszmá”-ban. Démoni vonzerejére jellemző, hogy d’Artagnan még az utolsó pillanatban is – Constance halála után! – engedne a Milady esdeklésének, és csupán Athos rideg szavai tartják vissza, miközben tudjuk, hogy az egykori La Fère gróf számára micsoda lelki gyötrelmet jelent másodszor is halálba küldeni azt az asszonyt, aki életének egyetlen nagy szerelme volt.
A legártalmatlanabb – A francia zenés komikusok, a Les Charlots kétrészes paródiája a szolgák szemszögéből mutatja be a testőrök kalandjait. Vígjátékról lévén szó, a hangsúly a nevetésen van, vagyis ármánykodásban ugyan van részünk, de senki nem öl meg senkit. A dán Karin Petersen (1945–1982) által játszott Milady ravaszságát és bájait egyaránt beveti, hogy meghiúsítsa a testőrök küldetését, és ha nem lennének résen a szolgák, sikerrel is járna.
A legmuzikálisabb – A Szovjetunióban 1979-ben háromrészes zenés tévésorozatként dolgozták fel Dumas regényét, amely oly nagy sikert aratott, hogy Lester példáját követve ugyanaz a stáb tizennégy évvel később újra összeállt a folytatásra, sőt 1994-ben és 2009-ben is készítettek egy-egy új epizódot a megöregedett muskétások kalandjaiból. A Miladyt alakító Margarita Tyerehova csak az 1979-es szériában játszott, és a folyton dalra fakadó szereplők között természetesen ő is énekelt. Érdekes módon a szovjet muskétásfilmek nem jutottak el Magyarországra, más filmekben viszont láthattuk Tyerehovát, például Tarkovszkij önéletrajzi ihletésű alkotásában, a Tükörben (1974) és George Cukor amerikai–szovjet mesefilmjében, A kék madárban (1976).
A legtragikusabb – Az 1993-as gyermekded amerikai filmváltozat egyik leggyengébb pontja épp a Miladyt alakító Rebecca De Mornay. Szívem szerint a legunalmasabb Miladynek is kinevezném, ám gyanítom, hogy csupán a rendezői koncepciót követte. A Dumas-regény jellemábrázolására fittyet hányva ebben a Miladyben az utolsó pillanatban – mellesleg egyáltalán nem hihetően – feltámad a lelkiismeret, és öngyilkos lesz. Az egész tragikus figura azonban nagyon kilóg a Disney-stílusban forgatott, erőlködve jópofizó adaptációból.
A legpechesebb – Nem is annyira a figura peches, mint inkább a szerepet alakító francia színésznő, Arielle Dombasle. Pedig tehetsége és külseje alapján ideális Milady lehetett volna belőle annak ellenére, hogy ötvenegy (!) éves korában játszotta el a szerepet egy 2004-es tévéfilmben. Kétségtelen, hogy néha látszik rajta, hogy nem mai csirke, mégsem az életkor az igazi probléma, hanem az, hogy hiába emelték főszereplővé a veszedelmes kémnőt, a történet nem elég fordulatos, a látványvilág nem elég magával ragadó, a partnerek játéka pedig korrekt, de nem túl emlékezetes.
A legsportosabb – Az orosz–szerb származású Milla Jovovich, a 2011-es feldolgozás Miladyje, a XXI. század nőideáljának (?) megfelelően mindent csinál, amit korábban inkább a férfi akcióhősöktől láttunk: szédítő magasságból ugrik, kardozik, lő, a Mátrix (Kaptár)-filmekbe illő hajlékonysággal tér ki a falakból röpködő lövedékek vagy éppen a veszélyes kardcsapások elől. Egy ilyen nő valószínűleg még színlelésből se alélna el, a férfiakat pedig nem sűrű szempilla-rebegtetéssel és érzéki dekoltázzsal, hanem egy jól irányzott jobb egyenessel venné le a lábukról. Tagadhatatlanul irigylésre méltó a művésznő fizikai kondíciója: kár, hogy az egésznek nem sok köze van egy XVII. századi romantikus hősnőhöz. Tegyük rögtön hozzá, hogy igazából az egész filmnek nincs különösebb köze Dumas regényéhez, jószerivel csak a szereplők nevét vették kölcsön az alkotók. Paul W. S. Anderson filmje elszomorító példája annak a hollywoodi trendnek, ami mindent egy kaptafára adaptál „lélegzetelállító” látványfilmmé, legyen szó antik mondáról, skandináv mítoszról, középkorban játszódó romantikus regényről vagy éppen egy XX. századi képregényről. Közben az alkotók megfeledkeznek arról, hogy a logikus cselekménybonyolítás, a valódi jellemek megteremtésére képes színészi játék legalább olyan fontos egy jó filmhez, mint a látványtervezők, a trükkmesterek és a brillírozó operatőr munkája.
A zene
A három testőr zenéjét a világhírű francia zeneszerző, a háromszoros Oscar-díjas Michel Legrand komponálta. Mindössze tíz nap állt rendelkezésére, ami egyáltalán nem sok (hiszen ebben benne van a hangfelvétel elkészítésének ideje is), ám egy rutinos és invenciózus művész még ilyen szoros határidő mellett is képes a minőségi munkára. Nincsenek infóim arról, hogy Legrand miért mondott nemet a folytatásra, de az tény, hogy A négy testőr zenéjét már nem ő, hanem Lalo Schifrin komponálta, kinek nevéről alighanem mindenkinek a Mission: Impossible klasszikussá vált főcímzenéje jut eszébe először. Lester filmje különösen nagy kihívást jelentett számára, mert a szinte bohózati kezdet után drámai fordulatok következnek. A főcímzene egyfajta egyvelegét nyújtja a film fő zenei tételeinek. A Milady és Athos személyéhez kapcsolódó zenei motívumok hasonlóak, ami a két szereplőt valaha összekötő érzelmi kapcsolatra utal a zene nyelvén: hangszerelésükben a lant, a csembaló és az angolkürt dominál. A The Chase to the Convent érzelmek helyett inkább drámai hatást kelt: olyan, mint egy XX. századi toccata és fúga. A The Musketeers Rescue Constance viszont olyan, akár egy könnyed menüett – ez a francia társastánc épp a XVII. században, vagyis a cselekmény idején került be a főúri táncok közé –, hangszerelésében a fuvola és a csembaló jut meghatározó szerephez. A Lovely Adventure című tétel fő hangszerei a csembaló és a hárfa, melyek a zene segítségével érzékeltetik Buckingham palotájának pazar látványát abban a jelenetben, amikor a Milady megpróbálja pisztollyal megölni a herceget. A befagyott tavon játszódó jelenethez íródott a Frozen Pond Fight, amely zeneileg három részből áll: egy rövid bevezetőből és egy vonós hangszerekkel előadott pizzicatóból, amely scherzóba vált át, amikor a három testőr megérkezik d’Artagnan megmentésére. A végefőcím tulajdonképpen esszenciáját nyújtja a legfontosabb zenei témáknak: fanfár hangjával kezdődik, majd újabb hangszerek lépnek be, végül egy teljes szimfonikus zenekar szólal meg.
A Salkind-záradék
Amikor Richard Lester elkezdte a Dumas-regény filmváltozatának forgatását, még az volt a produceri elképzelés, hogy egy kétrészes, körülbelül háromórás filmet valósítanak meg, amelyet a nézők egyetlen mozijegy áráért tekinthetnek meg. Ilya Salkind szerint azonban túl sok jelenetet vettek fel, ráadásul ezek igen jól sikerültek, ezért sokkal jobb megoldásnak tűnt két különálló filmet összeállítani az anyagból. Önmagában ez még nem lett volna probléma, csak éppen a színészekkel felejtették el mindezt megbeszélni. Geraldine Chaplin később elmondta, hogy a forgatókönyvben ugyan valóban jelezték, hogy mikor lesz a szünet (Intermission), ám senki nem szólt arról, hogy ez valójában egy önálló film végét jelzi. Állítólag a művészek akkor döbbentek rá arra, hogy becsapták őket, amikor megnézték az első filmet, amely a folytatás előzetesével ér véget. Egyértelművé vált számukra, hogy valójában két külön filmben dolgoztak, gázsit viszont csak egyért kaptak. Leghangosabban Raquel Welch méltatlankodott, de a többiek sem értettek egyet ezzel az eljárással, és jogi útra terelték az ügyet. Salkind arra hivatkozott, hogy a színészek által aláírt szerződés értelmében szabadon rendelkezhettek a felvett anyaggal, és művészileg tökéletesen indokolható megoldást választottak.
A bíróság figyelembe vette a producer érvelését, ugyanakkor egyetértett a színészekkel is, hogy őket viszont méltánytalanság érte ezzel az eljárással. Végül mindenki pluszpénzt kapott a folytatásért, de anyagilag sokkal jobban jártak volna, ha eleve két külön filmre szerződnek. A hasonló esetek elkerülése érdekében az amerikai filmszínészek szakszervezete, a Screen Actors Guild (SAG) keresztülvitte, hogy a színészek szerződésének része legyen az úgynevezett „Salkind-záradék”, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a forgatáson felvett anyagot a producerek az egyetlen filmre szerződtetett művészek beleegyezése nélkül két vagy több filmre bontsák. Erre a záradékra azért is szükség volt, mert épp Ilya Salkind néhány év múlva ugyanezzel a módszerrel hozta tető alá a Superman második és harmadik részét is, mellesleg szintén Richard Lester rendezésében. A Sors iróniája, hogy a médiában is elégedetlenségét hangoztató Geraldine Chaplin évekkel később rokonságba került Ilya Salkinddal, mert a producer 1985-ben feleségül vette Geraldine egyik húgát, Jane-t, akitől két gyereke is született. (1999-ben váltak el.) A pereskedés ellenére a színészek 1988-ban újra igent mondtak Salkindnak és Lesternek a harmadik részre, ám A testőrök visszatérnek (1989) nem lett olyan sikeres, mint az első két rész, több országban a mozikat megkerülve eleve videón hozták forgalomba. (Magyarországon a televízióban láthattuk többször is.)
A kritikai észrevételek és a rövidített változat
A film hasonlóan kedvező fogadtatásban részesült, mint az előzménye, bár voltak olyanok, akik szerint gyengébb annál. Ők elsősorban azt kifogásolták, hogy a hangvétel komorabbá vált, kevesebb az irónia, a Milady személye túlságosan előtérbe kerül, a testőrök közül pedig Porthos és Aramis háttérbe szorul. Megítélésem szerint ezek az észrevételek nem teljesen megalapozottak. Mivel a film alcíme: A Milady bosszúja, ezért nem kéne annyira csodálkozni azon, hogy a Milady alakja sokkal fontosabbá vált, mint az első részben. Porthos és Aramis talán valóban kevésbé dominálnak a regényhez képest, ám az első rész viszonylatában szerintem nem váltak jelentéktelenebbé. Magyarországon 1976. december 30-án mutatták be A négy testőrt, de egy cenzúrázott változatot, amelyből épp a Milady kivégzésének jelenete hiányzott. Ebben a verzióban a nőt akkor látjuk utoljára, amikor Constance megölése után a hintóhoz siet, hogy elhagyja a zárdát, Athos azonban pisztolyt fog rá. Nyilván minden néző arra gondolt, hogy a testőr lelőtte a Miladyt, hiszen korábban a Vörös Galambdúc fogadóban valóban ezzel fenyegette. A Lester-filmeket a nyolcvanas évek első felében mutatta be először az állami televízió. A mozik feliratozva játszották őket, a tévépremierhez viszont kitűnő szinkron készült. A négy testőrt ekkor már vágatlanul láthattuk, és megállapíthattuk, hogy a Milady kivégzését illetően Lester meglepően hűséges az eredeti regényhez. Mindazonáltal bizonyos külföldi tévécsatornák esetenként továbbra is a rövidebb verziót tűzik műsorra.
Bakik
Gondolom, senki nem lepődik meg azon a bejelentésemen, hogy A négy testőr sem mentes a bakiktól. Ezúttal azonban dagadó kebellel jelenthetem be, hogy az alábbi bakik egy részét nem az IMDb-ről vettem át, hanem személyes megfigyeléseim alapján gyűjtöttem.
* A film elején látható rövid képsort, amikor jellegzetes kameraállásból felvéve egy nyáj vonul el a La Rochelle-t támadó ágyúk előtt, a történet közepén ismét felhasználták.
* Amikor a muskétások megmentik a kivégzéstől Rochefort-t, egy percen belül kétszer is megnézhetjük, amint a gróf felveszi a kalapját a földről. Először egy totál plánban látjuk ezt, kicsit később pedig közelről mutatva, de a háttéresemények nem ugyanazok.
* A fogadóban Porthos pénzt kér d’Artagnantól, és ő elsőként a Milady nyakékét teszi az asztalra, ahol Athosszal ül. Athos a jobb kezét ráteszi a nyakékre, ballal meg a pipáját fogja. A következő képkockán viszont azt látjuk, hogy bal kézzel fogja a nyakláncot, és a jobbal a pipát.
* Amikor Rochefort és d’Artagnan a befagyott tavon kardoznak, és beszakad alattuk a jég, jól látszik, hogy valójában nem jégdarabok veszik körül őket, hanem valószínűleg polisztirolhabból készített táblácskák. Az igazi jégdarabok ugyanis sem kinézetre, sem fizikai tulajdonságaikat tekintve nem ilyenek.
* Amikor Buckingham megszemléli a felsorakozott angol csapatokat, azok olyan zászló alatt állnak, amely ugyan létezett már akkor, de a hadseregben csak Anglia és Skócia egyesülését követően, vagyis évtizedekkel a film cselekménye után kezdték használni.
* Azt a fajta pisztolyt, amellyel a Milady le akarja lőni a herceget, és amilyet a testőrök is használnak La Rochelle ostrománál, a XIX. században találták fel, miközben a film a XVII. században játszódik. A vár védői egyébként szintén használnak olyan fegyvereket, melyeket csupán két évszázad múlva találtak fel.
* Amikor Felton megvásárolja azt a kést, amellyel majd megöli a herceget, az eladó egy tálkába dobja a pénzt. Felton továbbmegy, mi pedig a képmezőn kívülről halljuk az eladó hangját, ahogy utánaszól a visszajáró miatt. Valójában a háttérben tisztán láthatjuk, hogy amint Felton elindul az asztaltól, az eladó is azonnal elmegy az ellenkező irányba, még mielőtt a hangsáv szerint a távozó vevő után szólna.
* Amikor Buckingham halála után a Milady megérkezik Calais-be, ugyanazt a ruhát viseli, mint az első rész azon jelenetében, amikor az ellopott gyémántokkal lép francia földre. Mivel a két filmet egyszerre forgatták, valószínűleg ezt a két jelenetet is egymás után vették fel.
* Amikor a Milady és Rochefort elindulnak a zárdába, a nő a hintóban a jobb oldalon foglal helyet. Mikor egy kisvárosban d’Artagnan megpróbál felkapaszkodni a hintójukra, a Milady már a bal oldali ülésen ül, noha kevéssé valószínű, hogy útközben helyet cserélt volna Rochefort-ral.
* Az égő zárdánál játszódó epizódban kétszer is látható ugyanaz a vívójelenet, melyben Aramis küzd meg az ellenfelével: először, amikor ő van fókuszban, később, egy másik kameraállásból annak a képsornak a hátterében, melyben Athos és Rochefort küzdelme zajlik.
* A zárdánál a tűz elől menekülő Porthos egy kötélen akar lecsúszni a földre: tisztán látszik, hogy amikor megfogja a kötelet, nincs rajta kesztyű (holott közvetlenül előtte, amikor a második szinten a lángoktól kilazult gerendába csimpaszkodott, még rajta volt), amikor viszont elkezdi a tényleges csúszást, már a kezén van.
* Amikor a Milady megfojtja Constance-t, a gyilkos láncot közvetlenül az áldozat keze mellé ejti a földre. Amikor pár perccel később d’Artagnan rátalál a tetemre, a lánc a kéztől észrevehetően távolabb hever a földön.
A magyar színpadi változatok
A három testőrnek természetesen színpadi változatai is léteznek, a karakterlimit miatt azonban most csak a magyar előadásokra térnék ki, de még azok közül se tudok mindegyikkel részletesebben foglalkozni. A Színházi Adattár szerint a darab első hazai premierje 1948. január 27-én volt a Szegedi Állami Nemzeti Színházban, Barsi Ödön fordításában és rendezésében. A szereposztás az én korosztályom számára is ismerős neveket tartalmaz: Bessenyei Ferenc játszotta Buckingham herceget, Rajz János alakította Bonacieux urat, Basilides Zoltán pedig egy katonát. A testőrök szerepeiben Pataky Jenő (d’Artagnan), Gáti Pál (Athos), Daniss Győző (Porthos) és Márky Géza (Aramis) lépett színpadra. 1954. március 26-án a budapesti Állami Bábszínház tűzte műsorára A három testőrt Erdődy János átdolgozásában, Ránki György zenéjével, Kertész László rendezésében. Az előadás három felvonásból és húsz képből állt. Kertész így számolt be elképzeléseiről a Színház és Mozi 1954. február 5-i számában: „Az előadásnak számos érdekessége lesz. Ilyen La Rochelle bástyájának ostroma, amikor a muskéták tüzelésére a hegytetőn vonuló ostromló sereg ágyúinak fel-felvillanó tüzelése válaszol. Egy másik képben a testőrök szikrázó pengékkel támadnak a kétszeres túlerőre. Érdekes lesz az a kép is, amikor az ellenséges haderők szinte végtelen regimentje vonul a megostromlandó vár felé, ágyúkkal és muskétákkal, málháskocsikkal és a pikák égnek meredő erdejében. A bábjáték előjátékában egy ember nagyságú Athos köszönti a közönséget, aztán szabályos párviadalba kezd a rendes bábnagyságú szereplőkkel, akiket ő mutat be a közönségnek. Szerepelni fog Richelieu bíborosnak a regényben egyáltalában nem szereplő, de történelmi hitelességű macskája, d'Artagnan szolgájának Suzonne nevű lova, a kocsmárosné malaca és a Milady kivégzésekor rikácsoló keselyű.”
1962. április 21-én a Pécsi Nemzeti Színház közönsége tekinthette meg a darabot Katona Ferenc fordításában és rendezésében. A négy testőrt Fülöp Zsigmond (d’Artagnan), Dariday Róbert (Athos), Szivler József (Porthos) és Fülöp Mihály (Aramis) alakította. Ugyanazon év szeptember 20-án a budapesti József Attila Színházban mutatták be A három testőrt. Az előadást mint vendég a cseh Jaroslav Dudek rendezte Roger Planchon szövegváltozata alapján, melyet Kosnar Sándor fordított magyar nyelvre. A bemutató előtt Dudek a következőket mondta koncepciójáról: „Meg kell mondanom őszintén, amikor a munkához hozzákezdtem, arra gondoltam, hogy a prágai előadást fogom átültetni. De a színészek olyan szívvel-lélekkel dolgoznak, annyi friss ötletet hoznak, és engem is újabb ötletekre inspirálnak, így igazi alkotómunkára van lehetőség. Ez engem is arra kényszerít, hogy megpróbáljak mást is adni, mint amit már Prágában kipróbáltunk. Ami engem kellemesen meglepett, a színészek sokoldalú képzettsége: táncolni, szteppelni tudnak, ha kell, jól mozognak a színpadon, így a darab által előadott különleges színészi feladatokat nem kell külön tanulniuk.” A szereposztás a következő volt: Bodrogi Gyula (d’Artagnan), Sugár László (Athos), Láng József (Porthos), Budai István (Aramis), Kaló Flórián (XIII. Lajos), Szemes Mari (Anna királyné), Ráday Imre (Richelieu), Velenczey István (Buckingham), Kállai Ilona (Milady), Szabó Ernő (Bonacieux), Sólyom Ildikó (Constance), Dömsödi János (Rochefort). A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Illés Jenő így értékelte az előadást a lap 1962/39. számában: „A rendező játszott a hatásokkal, kigúnyolta a technikát és teremtett egy sajátosan korszerű színpadi stílust. Ennek a stílusnak legfőbb tényezője a ritmus. Azzal, hogy lassítja vagy gyorsítja a rendezés az egyes jeleneteket, rendkívül artisztikus, perszifláló hatásokat tud elérni, vagy azzal is, hogy megismételteti az egyes jeleneteket, leleplezi a tartás keresettségét, jelezvén, milyen üresség tátong a tetszetős pózok mögött. Ez a stílus mindent a színészre bíz és mindent a színésztől követel. Szabadjára engedi a színészi fantáziát, lehetővé teszi, hogy uralkodjon a játék, a színészi ábrázoló kedv, a színész felhasználhatja a clown-elemeket és a komolykodó játékot egyaránt.”
1974. december 13-án a kaposvári Csiky Gergely Színház tűzte műsorra a darabot Várady Szabolcs fordításában, Babarczy László rendezésében. D’Artagnant Szabó Kálmán, Athost Reviczky Gábor, Porthost Hunyadkürti István, Aramist Flórián Antal alakította. Számomra a női szereposztás az igazán meglepő, mert sem a Constance-t megformáló Pogány Juditot, sem a Miladyt játszó Monori Lilit nem gondolnám romantikus dumas-i heroináknak. 1976. december 11-én a Budapesti Gyermekszínház kettőzött szereposztásban mutatta be a művet a Mark Rozovszkij és Jurij Rjasincev által írt szovjet musical alapján. A prózai részeket Elbert János, a dalszövegeket Romhányi József fordította, az előadást Kazán István rendezte. A Szolnoki Szigligeti Színházban 1981. április 12-én tartották a darab premierjét. Ehhez Fábri Péter és Csatlós János fordítását használták, az előadást Szurdi Miklós rendezte, a vívójeleneteket Pintér Tamás tanította be. D’Artagnant Jeney István, Athost Czibulás Péter, Porthost Hollósi Frigyes, Aramist Kovács Lajos alakította, a hölgykoszorú: Egri Kati (Anna királyné), Udvaros Dorottya (Constance), Margitai Ági (Milady). A fentebb már idézett Illés Jenő ezt az előadást ilyennek látta (in: FSzM 1981/20): „Szurdi Miklós időnként valódi westerntempót diktál, a cselekmény – mindennek dacára – értelmes, indokolt és követhető, ám az egész történet – színházi értelemben – mégiscsak érdektelen. […] A zene – Döme Zsolt, a már korábban is erős invencióját bizonyító szerző munkája – kellemes, szellemes, ám a megszólalás szegényessége miatt alig megítélhető. A játszó személyek egy része egyszerűen szólva nem tud énekelni, ami musical esetében nem feltétlenül erény.”
1982. december 10-én a budapesti Katona József Színház vette elő A három testőrt Várady Szabolcs fordításában. Ezt az előadást is Babarczy László rendezte, de ebben a teátrumban mint vendég. A négy testőrt Gáspár Sándor (d’Artagnan), Helyey László (Athos), Ujlaki Dénes (Porthos) és Dörner György (Aramis) játszotta, a fontosabb női szerepeket Bodnár Erika (Milady), Szirtes Ági (Constance) és Olsavszky Éva (a királyné) formálta meg. A Film, Színház, Muzsika (1982/51) kritikusa, Róna Katalin szerint ez a színpadi „zenés felfordulás” nem gondolati mélységeket mutatott, hanem inkább a társulat színészi erőnlétéről nyújtott képet: „Babarczy színészvezetése az összmunkára figyel, s ebben teljesedik ki a három testőr jelmondata: mindenki egyért, egy mindenkiért. […] Végül is az alkotók képzeletében megjelenő, kibontakozó A három testőr-kép igencsak kedvderítő játék, a színészek és a közönség számára fölér egy megelőlegezett jutalomjátékkal. Önfeledt szórakoztatás – tán nem is akart más lenni.” 1983. január 29-én a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadását láthatta a közönség, 1986. október 31-én pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színházban tartottak bemutatót a klasszikus történetből. Ugyanitt 1999. február 19-én új szereposztással újították fel a darabot. Közben 1994-ben Pécsett, 1998-ban pedig Debrecenben került színre A három testőr. 2000. február 12-én a budapesti József Attila Színház a Várady Szabolcs-féle szövegváltozatot vette elő, 2004. december 17-én pedig a Komáromi Jókai Színház mutatott be egy rendhagyó változatot, a színlap szerint a társulat fordításában, Verebes István rendezésében. 2005. október 9-én a budapesti Vígszínházban, Méhes László rendezésében, Csatlós János és Tasnádi István fordítása alapján tűzték műsorra a darabot. A főszereplők: Lajos András (d’Artagnan), Sarádi Zsolt (Athos), Hajdu István (Porthos), Kolovratnik Krisztián (Aramis).
Így látták ők
„Íme, itt a folytatás, Richard Lester kétrészes Dumas-adaptációjának második fele. A sztárparádé folytatódik, s folytatódik Lester ötletparádéja is. Ebben a részben éppúgy nem tiszteli Dumas regényének eredeti anyagát, mint az elsőben. De végül is miért tisztelné? Dumas népszerű műve nem szentírás – és ma már a szerzői jog sem védi. A történetből szinte csak a szereplők nevét tartja meg, s önálló sztorit kreál köréjük. Megváltoztatja az egyes figurák jellemét, a cselekményt, s főként a regény romantikus tónusát. Mai hangvételű, az úgynevezett fekete humorral bőven élő, kegyetlen krimi lesz A Milady bosszúja alcímet viselő filmből, eltűnik a nemes, lovagias magatartásoknak az utolsó nyoma is. A nézőt elszórakoztatják a fordulatok, de ahogy ezeket a fordulatokat megcsinálja Lester, attól a stílustól egy kicsit el is riad. S alighanem ez is a cél: kedves nézők, ne tessenek elandalodni ezen a histórián, hiszen ezek a derék testőrök, lovagok, hercegek, bíborosok, királyok, királynék tulajdonképpen eléggé kegyetlen, erőszakos, semmitől vissza nem riadó, vérben gázoló emberek voltak. Akkor hát mit idealizáljunk rajtuk? Lester voltaképpen semmi mást nem tesz, mint deromantizálja a történetet, leszedi róla a cirádákat és megfosztja túlcukrozott ízétől. Csokoládé marad ez így is, de keserű csokoládé, és azt nem mindenki szereti.”
(Takács István: „A négy testőr”. In: Pest megyei Hírlap, 1976. december 30., 4. o.)
„Richard Lester filmjének első részét már november óta vetítik. Lester Dumas-feldolgozása alapvetően különbözik az összes eddigitől: a regény romantikus, idealizáló jellemfestésének rovására a népi ihletésű, humoros szálakat emelte ki a négy muskétás történetéből. Michael York d’Artagnanja ízig-vérig tenyeres-talpas gascogne-i parasztfiú, aki – a testőregyenruha alatt is – egyszerű érzéseket, népi igazságszeretetet és talpraesettséget hordoz a szívében. Nem különbek társai sem: Richard Lester filmjében Athos, Porthos és Aramis – Oliver Reed, Frank Finlay és Richard Chamberlain – korántsem rettenthetetlen lovag. Egyszerű, esendő, hétköznapi emberek, épp ezért hitelesek. A film – megtartva a romantikus kalandregény izgalmas fordulatait, a bámulatos technikájú vívójeleneteket – új szempontokkal gyarapítja Dumas világáról alkotott képzeteinket. David Watkin lendületes kamerája is hozzájárul A négy testőr sikeréhez.”
(V. P.: „A négy testőr”. In: Magyar Nemzet, 1976. december 30., 4. o.)
„A sztárok (Michael York, Faye Dunaway, Oliver Reed, Richard Chamberlain, Raquel Welch és Geraldine Chaplin) és Lester erényei változatlan fénnyel csillognak. A rendező ötletei itt is gazdagon halmozódnak egymásra. Most is fölényes biztonsággal választja ki Dumas regényéből és a történelemből azokat a motívumokat, amikre szüksége van. Hűtlensége most is hűséges a romantika igazibb tartalmához. Anakronizmusai most is pontosan időtállóak. A hangnem azonban mégis mintha megváltozna. Mulatságos, vaskos, földönjáró ugyan, de akadozóbb, kevésbé magabiztos. […] A mesterkedések, ármányos cselszövések kikerülnek a józan paraszti ésszel is felfogható udvari intrika köréből – és érthetetlen vallási viszályokba, protestáns-katolikus háborúskodásba, politikai gyilkosságba kapcsolódnak. Nem mintha komolyan kellene vennünk a történelmet, de komolyan kell vennünk a háborút. S a háborúnak ez a fajtája mintha nem ízlenék annyira a muskétásoknak. Akárcsak La Rochelle ostromlott falai alatt, a tábor közt legelésző birkák, ők sem találják a helyüket.”
(Szeredás András: „Hűség, hűtlenség”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/1, 10. o.)
A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (The Four Musketeers: The Revenge of Milady, 1974) – spanyol–panamai kalandfilm. Id. Alexandre Dumas A három testőr című regényéből a forgatókönyvet írta: George MacDonald Fraser. Operatőr: David Watkin. Zene: Lalo Schifrin. Díszlet: Brian Eatwell. Jelmez: Yvonne Blake és Ron Talsky. Vágó: John Victor-Smith. Rendező: Richard Lester. Főszereplők: Michael York (d’Artagnan), Oliver Reed (Athos), Frank Finlay (Porthos), Richard Chamberlain (Aramis), Faye Dunaway (Milady de Winter), Christopher Lee (Rochefort gróf), Charlton Heston (Richelieu bíboros), Jean-Pierre Cassel (XIII. Lajos király), Geraldine Chaplin (Anna királyné), Raquel Welch (Constance Bonacieux), Simon Ward (Buckingham herceg), Nicole Calfan (Kitty), Roy Kinnear (Planchet), Michael Gothard (Felton). Magyarországi bemutató: 1976. december 30.
[A fenti szöveg a Wikipédián évekkel korábban közzétett filmismertetőm javított és bővített változata. A bővítéshez nagy segítséget jelentettek az egyes altémákkal foglalkozó külföldi Wikipédia-oldalak, illetve a filmzene CD-változatának ismertetője. A színházi előadásokról szóló alfejezethez az OSzMI adattára és a Film, Színház, Muzsika vonatkozó évfolyamai szolgáltak értékes információkkal.]
MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!
MÉG TÖBB MICHAEL YORK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.