ZENEBOLONDOK

„You can't stop the music, nobody can stop the music.

Take the cold from snow, tell the trees, don't grow,

Tell the wind, don't blow, 'cause it's easier.

No, you can't stop the music, nobody can stop the music.

Take the spark from love, make the rain fall up

'cause that's easier to do.”

(Village People: Can’t Stop the Music)

A hetvenes évek második fele a diszkótól volt hangos szerte a világon. Az irányzat 1979-ben érte el a csúcspontját. Egyik kulcsfigurája Allan Carr volt, aki a színház és a film világában is nevet szerzett magának, új tehetségek felfedezésével és menedzselésével is foglalkozott. Olyan sztárok karrierjét egyengette, mint például Ann-Margret, Mark Hamill, Michelle Pfeiffer, Steve Guttenberg (a Hálószobaablak című 1987-es krimijét épp a múlt héten ismertettük), Dyan Cannon és mások. Robert Stigwood felkérésére olyan világsikerű filmek elkészítését tartotta kézben, mint például a John Travolta nevével fémjelzett Szombat esti láz (1977) és a Grease – Pomádé (1978). Következő nagy dobásának a Zenebolondokat (1980) szánta, amely a meleg szubkultúra első számú diszkósztárjának számító Village People karriertörténetének meglehetősen szabad feldolgozása. A szereposztás számos kompromisszum árán alakult ki, de mire a film a mozikba került, a diszkó népszerűsége óriásit zuhant, ami a kedvezőtlen fogadtatáson is meglátszott. Magyarországon kevésbé köztudott, hogy a Zenebolondok és a hasonlóan nagyot bukott konkurens diszkómusical, a Xanadu (1980) inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy a legpocsékabb filmes teljesítmények elismerésére megalapítsa az Arany Málna-díjat. A legrosszabb film kategóriájában az első győztes a Zenebolondok volt. A soundtrack album az Egyesült Államokban szintén hűvös fogadtatásban részesült, Európa több országában azonban a Top 5-be is bekerült. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, hazánkban videókazettán jelent meg először.

A cselekmény

A fiatal Jack Morell eladóként dolgozik egy lemezboltban. Szabadidejében is imádja a könnyűzenét – főleg a diszkót –, dalokat komponál, és erősen bízik abban, hogy egy napon rámosolyog a szerencse. Lehet, hogy ez a nap épp ma jött el? A srác ugyanis úgy érzi, megkapta a nagy lehetőséget: este beugróként ő lesz a DJ a környék menő diszkójában, ahol lehetősége lesz lejátszani saját dalát, a Samanthát is. A főnöke azonban hajthatatlan, zárás után leltárt rendel el, mire Jack végleg otthagyja a munkahelyét. Az este viszont tényleg remekül sikerül. A lakótársnőjéhez, a topmodell Samanthához írt dal mindenkinek tetszik. A bájos hölgy, aki nemrég vonult vissza a szakmából, felajánlja, hogy összeköttetéseit felhasználva segít Jacknek lemezszerződéshez jutni. Első próbálkozásai nem vezetnek eredményre, így Jack unszolására beleegyezik abba, hogy felvegye a kapcsolatot volt barátjával, a Marrakesh Records főnökével, Steve Waitsszel. A férfi folyton nyakig van az üzleti ügyekben – Samantha is emiatt szakított vele –, ellenben szívesen összejönne újra az exbarátnőjével, ezért beleegyezik abba, hogy stúdióidőt adjon Jack alkalmi zenekarának. Közben a modellügynökség vezetője, Sydney Channing azon fáradozik, hogy visszacsábítsa a szakmába Samanthát, és praktikáihoz alkalmazottját, Lulut használja eszközül, aki közeli barátnője a visszavonult topmodellnek. Feltűnik a színen egy kissé ügyefogyott, de jó külsejű ügyvéd, Ron White is, aki a kezdeti félreértések után hajlandó támogatni Samantha és Jack védenceit, a különc barátaikból toborzott Village People-t. Sok vicces kalamajka, gáncsoskodás és szerelmi bonyodalom történik, mire a Village People lehetőséget kap a nagyközönség előtti bemutatkozásra…

A rendező

Nancy Walker amerikai színésznő és rendező 1922. május 10-én született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphia városában. Igazi neve: Anna Myrtle Swoyer. Édesapja Dewey Barto (Stewart Steven Swoyer) vaudeville színész volt, édesanyja Myrtle Flemming Lawler táncosnő. Nancynek volt egy húga is, Betty Lou, aki rövid ideig tartó zenei karriert futott be. Nem tudni, mi történt vele: egyes források szerint 2012-ben elhunyt, de ez az infó nem hiteles. Nancy az NBC két műsorában (Coast to Coast on a Bus; Our Barn) mutatkozott be a közönségnek Nan Barto művésznéven, 1941-ben pedig a Broadwayn debütált a Best Foot Forward című musicalben, amely Gene Kelly koreográfiájával 326 előadást ért meg. Walker persze csak egy kisebb szerepet kapott, a fontosabbakat June Allyson, Kenneth Bowers, Maureen Cannon és Danny Daniels játszották. Ellenben ezt a kis szerepet az 1943-as filmváltozatban is eljátszhatta, amelyet Edward Buzzell rendezett. Nancy még ugyanabban az évben szerepelt a Girl Crazy (1943) című romantikus musicalben, amelynek Mickey Rooney és Judy Garland voltak a sztárjai. A Broadway Rhythmben (1944, Roy Del Ruth) a Milkman, Keep Those Bottles Quiet című dalt énekelte Tommy Dorsey és zenekara kíséretében. Ezzel a filmmel azonban le is járt az MGM-mel kötött szerződése, és ezután kereken egy évtizedig nem is játszott mozifilmben. Színházi karrierje viszont nem alakult rosszul: 1944-ben például az On the Town, 1948-ban pedig a Look Ma, I'm Dancin'! című darabokban ért el újabb sikereket. Kitartó munkájának gyümölcse az ötvenes években érett be: 1955-ben a Phoenix '55, 1960-ban pedig a Do Re Mi szereplőjeként jelölték az amerikai színházi élet legrangosabb díjára, a Tonyra. 1954-ben Doris Day partnere volt a Lucky Me című zenés filmben. Második otthonát a televízióban találta meg, ahol az ötvenes évek második felétől kezdve évtizedeken keresztül folyamatosan foglalkoztatták.

Különösen nagy sikere volt a Rock Hudson nevével fémjelzett McMillan & Wife (1971–1976) című tévésorozatban, amelyben Mildredet, a házvezetőnőt játszotta. Alakításáért három egymást követő évben (1973–1975) Emmy-díjra jelölték. Ezt az eredményt rögvest megismételte, 1975 és 1977 között ugyanis a Rhoda (1974–1978) című sorozatért is nevezték Emmyre – vagyis 1975-ben két különböző szériáért is a jelöltek között volt! –, ám egyszer sem ő nyert. 1976-ban saját tévéshow-t kapott, amely két évadot ért meg. A televíziós szerepek mellett Nancy Walker olykor filmezett is, de csak epizódszerepekben foglalkoztatták. A magyar mozikba két 1976-os filmje jutott el: Michael Winner komédiája, a Won Ton Ton, Hollywood megmentője a húszas években játszódik, és főszereplője egy németjuhász kutya, amely fényes karriert fut be az álomvárosban. A történetet természetesen Rin Tin Tin, a legendás filmsztár kutya ihlette, jogi problémák miatt azonban nem lehetett az ő nevét használni. A másik 1976-os film, a Meghívás egy gyilkos vacsorára című krimiparódia, amelyet Neil Simon forgatókönyvéből Robert Moore rendezett. A történetben egy titokzatos milliomos (a világhírű különc író, Truman Capote alakítja) vendégségbe hívja a kastélyába a világ leghíresebb detektívjeit, akiknek egy bűnügyi rejtélyt kell felderíteniük. Nancy Walker játszotta a néma szakácsnőt olyan világsztárok partnereként, mint David Niven, Peter Sellers, Maggie Smith és Peter Falk. Ez volt egyébként Walker utolsó mozifilmje mint színésznő: ezután már csak tévészériákban játszott, utoljára a True Colorsban (1990–1992) egy szókimondó és kissé régimódi anyát. Rendezőként is a televíziót részesítette előnyben, egyebek mellett a Rhoda négy részét is ő rendezte. Egyetlen mozifilmes rendezése a Zenebolondok. Nancy Walker kétszer ment férjhez. Először 1948-ban mondta ki a boldogító igent Gar Moore színésznek, ám a házasság még egy évig sem tartott ki. Másodszorra már megtalálta élete párját: 1951-ben állt az oltár elé David Craig színészpedagógussal, és Nancy haláláig együtt maradtak. Egy lányuk született, Miranda Craig (1953–2000). Walker szenvedélyes dohányos volt, halálát tüdőrák okozta. 1999. március 25-én hunyt el Los Angelesben. Holttestét elhamvasztották, a hamvakat pedig szétszórták.

A Village People „szülőatyja” Jacques Morali (1947–1991) francia zeneszerző és producer volt, aki a hetvenes évek közepén a szintén francia szerző-producerrel, Henri Belolóval Észak-Amerikában próbált szerencsét. Írtak néhány dalt, és megpróbáltak megfelelő előadót találni hozzájuk. Morali egy stúdióban hallotta meg a színes bőrű Victor Willis háttérénekest, és meghívta tervezett albuma, a mindössze négy számot tartalmazó Village People felvételére. Az album egyik szerzeménye, a San Francisco (You’ve Got Me) oly nagy sikert aratott, hogy a két producer elhatározta, hogy zenekart toboroznak Willis köré. A homoszexuális Morali és Belolo (aki viszont hetero volt) gyakran jártak szórakozni a New York-i Greenwich Village divatos melegklubjaiba, ahol a vendégek gyakran mindenféle jelmezekbe öltözve jelentek meg. Innen jött az ötlet, hogy az új együttes tagjai a legnépszerűbb melegfantáziákat testesítsék meg. Újsághirdetés alapján keresték a tagokat, így került Willis (rendőr) mellé Alex Briley (a katona), Mark Mussler (az építőmunkás), David Forrest (a cowboy), Lee Mouton (a motoros), Felipe Ortiz Rose (az indián) és Peter Whitehead. A formáció a Village People nevet vette fel, és már 1977-ben át is alakult: Moutont Glenn Hughes, Musslert David Hodo, David Forrestet pedig Randy Jones váltotta fel. A beazonosítható imázs nélküli Whiteheadet nem pótolták, maga a zenész azonban szövegíróként a háttérből tovább dolgozott a Village People számára. A formáció 1978-ban két albumot is kiadott. A Macho Manről a címadó dal és a Key West, míg a Cruisin’-ről a Y. M. C. A. aratta a legnagyobb sikert. Ez utóbbi például tizenhét (!) országban volt listavezető sláger, de ahol nem került az első helyre, ott is bejutott a Top 5-be. A zenekar egyébként nemcsak a külsejével képviselte a meleg sztereotípiákat, hanem a dalszövegei is a homoszexuális szubkultúrát népszerűsítették. A harmadik album címe, a Cruisin’ például közismert fogalom a melegek körében: az alkalmi szexpartnerek felkutatására irányuló tevékenységet jelenti. (A fogalom William Friedkin 1980-as botrányfilmje, a meleg sorozatgyilkosságokról szóló Portyán – angolul: Crusing – révén tett szert kétes közismertségre.)

Az 1979-es album két nagy slágere a címadó szerzemény, a Go West és a haditengerészeti toborzódalnak indult In the Navy volt. Ez utóbbi klipje a San Diegó-i bázison készült: a haditengerészet egy hadihajót, több repülőgépet és több tucat tengerész statisztát biztosított a felvételekhez. A premiert követően az újságokban több tiltakozó cikk is megjelent, melyek szerzői sérelmezték, hogy a haditengerészet az adófizetők pénzéből videóklipeket finanszíroz, ráadásul egy ilyen „kétes erkölcsiségű” együttesét. A toborzókampányt lefújták, de a botrány csak növelte a dal népszerűségét. 1979 nyarán a frontember, Victor Willis távozott a zenekarból, már a Zenebolondok elkészítésében is csupán szerzőként vett részt. Egyesek úgy tudják, szólókarriert akart kezdeni, mások szerint drogproblémái miatt vált ki, ellenben azt mindkét producer tagadta, hogy kirúgták volna. Helyét Ray Simpson vette át, aki maradt egy ideig azután is, hogy Willis 1981-ben visszatért, így néhány hónapig két zsarujelmezes tagja is volt a csapatnak. A Village People karrierje a diszkózene népszerűségének váratlan visszaesése miatt kezdett hanyatlani. Megpróbálkoztak az imázs- és stílusváltással, de sem a Renaissance (1981), sem a Fox on the Box (1982), sem az In the Street (1983) nem váltotta be a tagok és a producerek reményeit. A Sex over the Phone (1985) címadó felvétele szolid sikert ért el, ám ez nem vethető össze az „aranykor” dalainak népszerűségével. A Village People 1986-ban visszavonult, majd a tagok a következő évben újra összeálltak – Willis nélkül. A felállás azóta időnként változik, az igazán nagy comeback is elmaradt, mindazonáltal a különféle kisebb-nagyobb nosztalgiabulikon a Village People mindmáig szívesen látott sztárvendég. A zenekar jelenleg (2021-ben) öttagú, az őstagokat már csak Victor Willis képviseli, aki 2017-ben csatlakozott újra a formációhoz. Pár éve szóba került, hogy film készül a Village People karrierjének valós történetéről is. Állítólag Robbie Williams érezte szívügyének a projektet, amely mind ez idáig éppúgy nem realizálódott, ahogyan a Milli Vanilliről évek óta beígért film sem.

A kezdeti elképzelések

A Zenebolondok ötlete Allan Carrtól, a világsikert elért Grease – Pomádé (1978, Randal Kleiser) egyik producerétől származott. Carr nagy rajongója és támogatója volt a diszkózenének, amely a hetvenes évek második felének legnépszerűbb és legsikeresebb zenei irányzata volt, sőt hollywoodi otthonában állítólag egy diszkót is berendezett. A diszkózenét mindmáig sok bírálat éri, hogy igénytelen és értéktelen, de ami elvitathatatlan, hogy a hőskorban a kitörés lehetőségét teremtette meg a különféle kisebbségek számára: így például a diszkónak köszönhetően a könnyűzene világában egyre több nő és színes bőrű előadó tűnt fel, és a homoszexuálisok is e műfajban vállalhatták fel először nyíltan a másságukat. Mindez összefüggött az amerikai társadalmi változásokkal is, a „carpe diem!”-életérzés térhódításával, melynek árnyoldalairól már akkor született egy megtörtént esetet feldolgozó bűnügyi dráma, a Nappalok és éjszakák (1977). A melegek körében a Village People volt az első számú kedvenc. A zenekar imázsát a legnépszerűbb meleg szexfantáziák jegyében alakították ki, és a két producer, Jacques Morali és Henri Belolo jóvoltából egymást követték a slágerek, amelyek nemcsak jól táncolhatók voltak, hanem vagy burkoltan, vagy nyíltabban, de a meleg életformát is népszerűsítették.

Carr remek ötletnek tartotta, hogy filmet forgasson a Village People megalakulásának történetéről. A valóság alighanem túlságosan provokatív (korhatáros) lett volna, ezért egy fantáziatörténetet képzelt el egy különc zenekar befutásáról. Az volt az elképzelése, hogy egy színtiszta szórakoztatást kínáló, korhatár nélkül megtekinthető filmet hoz tető alá, amely az MGM klasszikus zenés filmjeinek hagyományait követi majd. A Village People egy hangulatos munkavacsorán találkozott először a producerrel, és a tagok örömmel mondtak igent a filmajánlatra. Egy hónappal a találkozás után Bruce Vilanch már le is tette az asztalra a forgatókönyv első verzióját. Az együttes egyik tagja, David Hodo utólag azt nyilatkozta, hogy amikor elolvasta a szkriptet, akkora baromságnak tartotta, hogy nagy ívben a szoba másik sarkába hajította. Szerinte olyan volt az egész, mint azok a divatjamúlt, bugyuta régi filmek, melyeket Judy Garland és Mickey Rooney neve fémjelzett. A társai sem bíztak a filmben, ám hiába mondták el a kételyeiket, senki nem hallgatott rájuk. Az előkészületi munkák folytatódtak, és a produkcióról – amely a Discoland: Where the Music Never Ends (Diszkóország: Ahol a zene sosem ér véget) munkacímet viselte – megjelentek az első figyelemfelkeltő sajtóhírek.

A szereposztás

Az első infómorzsák természetesen a szereposztásról szóltak: a Village People, Valerie Perrine, Tammy Grimes, Chita Rivera, Barbara Rush, Pat Ast és az olimpiai atléta Bruce Jenner szereplését ígérték be, a tervezett filmet pedig így jellemezték: „Ének az esőben a diszkórajongók számára”. Carr két másik zenés film tervét is meglebegtette: az egyik a híres musical, a Chicago filmváltozata lett volna, a másik pedig Josephine Baker élettörténete Diana Ross főszereplésével, ám ezek nem realizálódtak. (Illetve, hogy pontosabban fogalmazzak: évekkel később nem Carr által realizálódtak.) Persze ez a meghirdetett szereposztás már kompromisszum eredményeként alakult ki, és nem is volt végleges. A Broadway-musicalek sztárja, Chita Rivera és Andy Warhol színésznője, Pat Ast végül nem írták alá a szerződést. Samantha szerepére esélyes volt Jacqueline Bisset, Olivia Newton-John, Cher és Raquel Welch is. Bisset nemet mondott, ahogyan Olivia is, aki inkább a konkurens diszkómusicalhez, a Xanaduhoz szerződött. Ebben szerepet játszott az is, hogy Allan Carr és Olivia pártfogója, John Farrar szerző-producer nem tudtak megállapodni abban, hogy ki írja az énekesnő dalait: Farrar nagyobb beleszólást akart mindenbe, mint amekkorát adni akartak neki. Carr szeretett volna filmsztárt faragni Cherből, aki a hetvenes években már sikeres szólista volt, ellenben a filmvilágba akkor még nem sikerült betörnie. 1967-ben már szóba került, hogy ő legyen a Bonnie és Clyde női főszereplője, de a művésznő akkori férje, Sonny Bono kerek perec megtiltotta a nejének, hogy elvállalja az erőszak és a szex újszerű megközelítése miatt problémásnak ígérkező filmszerepet. Nem sikerült kiderítenem, hogy a Zenebolondok esetében vajon a producer vagy az énekesnő gondolta-e meg magát. (Bono véleménye ekkor már nem számított, hiszen ő és Cher 1975-ben elváltak.)

Raquel Welch nemcsak a filmvásznon hódított, hanem a show-színpadokon is. Szereplése ellen David Hodo tiltakozott a leghevesebben, aki kisebb szerepeket játszott különféle zenés színpadi produkciókban, és a kulisszák mögött számos riasztó pletykát hallott Raquel sztárallűrjeiről. A szerepet végül az egykori Las Vegas-i showgirl, Valerie Perrine kapta, akit korábban a Lenny (1974, Bob Fosse) című film mellékszerepéért Oscar-díjra jelöltek, és a Zenebolondok előkészítése idején a Superman (1978) világsikerének is részese volt. Carr hitt abban, hogy a Village People-film olyasfajta áttörést hoz majd Valerie-nek, mint évekkel korábban a Testi kapcsolatok (1971) Ann-Margret számára, de az Élet nem igazolta ezt a jóslatát sem. (A Perrine által alakított Samanthát egyébként nem halljuk énekelni, míg Olivia Newton-John vagy Cher esetében ez nyilván nem történt volna meg.) A statiszták közül is érdemes kiemelni néhány nevet. Az egyik táncosnő Perry Lister volt, Billy Idol majdani barátnője és fiának édesanyja. A hölgy 1978-ban csatlakozott a Hot Gossip táncegyütteshez, amelynek tagja volt Sarah Brightman is: a formáció leghíresebb felvétele, az I Lost My Heart to a Starship Troooper című diszkósláger Sarah Brightman & Hot Gossip néven jelent meg. Egy másik táncos, Peter Tramm főleg videóklipekben szerepelt, de ő volt Kevin Bacon dublőre is a Gumiláb (Footlose, 1987) című zenés filmben. A Zenebolondokban látható meghallgatáson feltűnik James Marcel, aki utóbb James Wilder néven tett szert némi ismeretségre. Egy időben tűznyelőként kereste kenyerét, és a kilencvenes évek második felében Kirstie Alley vőlegényeként írt róla a média. (Nem házasodtak össze.) Egy diszkófilmben látni Blackie Lawlesst, a glam-punkot játszó New York Dolls korábbi gitárosát és a heavy metalban utazó W. A. S. P. későbbi énekesét, szintén érdekes kuriózumnak mondható.

Jacket Steve Guttenberg, Ront Bruce Jenner alakította. Carr annak idején azt mondta, ők lesznek a nyolcvanas évek Dustin Hoffmanja és Robert Redfordja, hiszen az eredetiek akkor már túl voltak a negyvenen. Ez a jóslat éppúgy nem vált be, mint az, amely szerint Guttenberg lesz a nyolcvanas évek John Travoltája. Az viszont tény, hogy Guttenberg karrierje a Zenebolondok után, a nyolcvanas években bontakozott ki, pályafutása legsikeresebb filmjeit ekkor készítette: Az étkezde (1982), Rendőrakadémia 1–4. (1984–1987), Selyemgubó 1–2. (1985; 1988), Hálószobaablak (1987), Három férfi és egy bébi (1987). Bruce Jenner a sportvilágban tett szert világhírnévre: az 1976-os montréali olimpiai játékokon a férfi tízpróbában nyert aranyérmet, és mellesleg világcsúcsot is felállított ebben a legkeményebbnek tartott sportágban, nem is egyet. Jenner háromszor nősült, és hat gyermeke született, ám azt sokáig csak nagyon kevesen tudták, hogy problémái vannak a nemi identitásával. 2015-ben vállalta fel a nyilvánosság előtt, hogy transzneműnek tartja magát, és 2017-ben szánta rá magát a nemváltoztató műtétre. Mindez már önmagában elég lett volna arra, hogy pró és kontra állandó témája legyen a bulvármédiának, ugyanakkor amiatt is gyakran emlegetik, hogy Kris Kardashiannal 1991-ben kötött házasságának köszönhetően ő volt a híres Kardashian gyerekek (Kourtney, Kim, Khloé és Rob) mostohaapja is. (Bruce és Kris házassága 2015-ben bomlott fel.) Bruce-nak ez volt az első filmszerepe, amelynek kedvéért lemondta az Airplane! (1980) című komédiát. Nem biztos, hogy jól tette, mert a Zenebolondokkal ellentétben az Airplane! nagy sikert aratott. (A neki ajánlott szerepet átalakították Kareem Abdul-Jabbar számára.) Bruce mindent beleadott a filmezésbe is: a Y. M. C. A.-klipben például fut, úszik, súlyokat emel és tornázik.

A szereposztásnál maradva: a Village People sem volt annyira stabil pont, mint amilyennek gondolnánk. Természetesen eredetileg az együttes frontembere, Victor Willis (a rendőr) vitte volna a prímet. A heteroszexuális Willis azonban nem tudott igazán azonosulni a Village People meleg imázsával, és ragaszkodott ahhoz, hogy a filmben valós szexuális irányultságának megfelelően jelenjen meg. Engedtek a kívánságának, és egy barátnőt írtak a történetbe, akit Willis akkori felesége, Phylicia Ayers-Allen alakított volna. Váratlan fordulattal Willis még 1979-ben, a forgatás kezdete előtt bejelentette, hogy kiválik a Village People-ből. Mint fentebb már említettem, azt rebesgették, hogy kábítószer-problémái miatt kellett mennie, míg mások úgy tudják, szólistaként szeretett volna érvényesülni a továbbiakban. Egyik fél sem adott egyértelmű magyarázatot a távozásra. Utódját Ray Simpson személyében találták meg. Igazából nem is nagyon kellett keresgélni, mert Simpson „házon belül” volt: a zenekar korábbi lemezein mint háttérénekes működött közre. (Nővére, Valerie az Ashford & Simpson duó hölgytagjaként vált ismertté.) Ami a meleg imázst illeti, abban Ray az elődjéhez hasonlított, vagyis nős volt, és heteroszexuális. Willis távozását követően Phylicia Ayers-Allen önként elhagyta a filmprodukciót. Az ő helyét Altovise Davis foglalta el. Egyébiránt nem csak Victor Willis volt az, aki szólókarrierről álmodozott. A cowboy szerepében fellépő Randy Jones nem sokkal a Zenebolondok premierje után lépett ki a Village People-ből. Bár a film nem hiteles története az együttes megalakulásának, ennek ellenére Jacques Morali producert beleírták a sztoriba Jack Morell néven: ezt a figurát alakította Steve Guttenberg. A Village People sikereiben oroszlánrészt vállalt a Casablanca Records, melynek filmbeli megfelelője a Marrakesh Records. (Casablanca és Marrakesh [Marrákes] az afrikai Marokkó két leghíresebb városa.)

A forgatás

A rendezésre Nancy Walkert kérték fel. Mellette szólt, hogy szakmai előéletének köszönhetően otthonosan mozgott a musicalek világában, a hetvenes években pedig a televíziónak köszönhetően nagy népszerűségnek örvendett, sőt a képernyőn rendezőként is kipróbálhatta magát. Ellene szólt viszont az a tény, hogy rendezőként nem volt mozifilmes tapasztalata, és a forgatás idején már az 58. évében járt, vagyis – mondjuk ki nyíltan – öreg volt egy főleg a fiataloknak szóló diszkófilm megrendezésére. Merész újítás volt a szerződtetése azért is, mert Hollywoodban addig nem volt példa arra, hogy egy ilyen költséges musicalt egy nő rendezzen. A producerek azonban annyira bíztak Walker képességeiben, hogy további három filmre szóló szerződést is kötöttek vele, amelyet a Zenebolondok kudarca után felbontottak. A forgatás 1979. július 23-án kezdődött, és októberben ért véget. A tizenegy hétig tartó munka nyolc hétig Culver Cityben (Los Angeles megye), két hétig New Yorkban, egy hétig pedig San Franciscóban zajlott. Culver Cityben található a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdiója, a Culver Studios, ahol számos klasszikus MGM-musical is készült. (A Zenebolondokat hivatalosan a brit illetőségű EMI készítette, amely 1970-ben kötött együttműködést az MGM-mel közös filmgyártásra.) New Yorkban olyan híres helyszíneken dolgozott a stáb, mint a Washington Square, a Wall Street, Greenwich Village, a 42. utca és a Times Square. A probléma csak az volt, hogy a közelben zajlott egy másik meleg témájú film, a Portyán (1980) című krimi forgatása is, amely ellen a homoszexuálisok tüntetéseket szerveztek, és változatos módszerekkel próbálták megzavarni a szerintük homofób produkció munkálatait. A meleg aktivisták egy részének viszont egyik filmstáb olyan volt, mint a másik, így megesett, hogy a protestálók tévedésből a Zenebolondok forgatását próbálták hátráltatni. A film nagy fináléját több mint kétezer közreműködővel forgatták a San Franciscó-i designnegyed egyik nevezetességének számító The Galleria négyszintes átriumában. Szó volt egy egyhetes forgatásról is Fire Islanden, erről azonban a kedvezőtlen időjárás miatt lemondtak. Pedig ami azt illeti, lett volna ehhez illő dal is, hiszen a Village People egyik slágere a Fire Island címet viseli. A sziget egyébként kultikus szerepet tölt be az amerikai meleg szubkultúrában.

A koreográfiát Arlene Phillips tervezte, aki karrierje során a könnyű műfaj olyan sztárjaival dolgozott, mint például David Essex, Leo Sayer, Elton John, Donna Summer, Tina Turner, Olivia Newton-John, Whitney Houston és a Pet Shop Boys. Híres elődje, a harmincas évek számos klasszikus zenés filmjének látványos tánckoreográfiáit kiagyaló Busby Berkeley jelentette a legfőbb inspirációt számára. Arlene egyébként hét hónapos terhes volt, a forgatás időszaka alatt szült, és gyermekének Allan Carr tiszteletére az Allana Roxana nevet adta. A Milkshake című dal klipjéhez a Tony- és Oscar-díjas Theoni V. Aldredge tervezte a Village People fehér és ezüst színű jelmezeit. Theonit a nagy költségvetésű filmek specialistájának tartották, mert pazar jelmezei nem voltak olcsók. Ugyanakkor a színészek szerettek vele dolgozni, mert egyrészt nagyon jól tudta, hogy kinek mi áll jól, másrészt remek humorának köszönhetően jól kezelte a sztárallűröket is. Amikor például egy színpadi színésznő azt mondta neki, hogy nem akar rózsaszínű jelmezt viselni, mert nem szereti ezt a színt, Theoni állítólag így válaszolt: „Hát akkor odahaza ne viselj ilyen színű ruhát. Ez viszont egy színház.” A Milkshake-et amúgy a film egyik nagyjelenetének szánták: két hétig próbálták, öt napig forgatták, és nem kevesebb, mint 57 kamerabeállást használtak. Mint említettem, David Hodo már az előkészületi fázisban is a kifogásait hangsúlyozta, mindazonáltal teljes erőbedobással vett részt a forgatáson. Ennek ékes bizonyítéka, hogy amikor az I Love You to Death klipjének készítése közben elvétette a lépést, lezuhant az állványzatról, és fejsérülését tizenkét öltéssel varrták össze, másnap már állítólag újra munkába állt. Allan Carr annyira a kezében akarta tartani a produkciót, hogy a Y. M. C. A. klipjét ő maga rendezte, sőt személyesen válogatta a férfi statisztákat is. A jelenet helyszíne a kaliforniai Glendale-ben volt. Mellesleg nem Carr volt az egyetlen, aki olykor átvette a rendezést Nancy Walkertől. A rendezőnő és a női főszereplő, Valerie Perrine közötti kezdeti feszültségek annyira elmélyültek, hogy Walker egy idő után nem volt hajlandó Perrine-t rendezni, ezért a művésznő jeleneteit Bill Butler operatőr irányította. Valerie elégedetlenségének legfőbb oka az volt, hogy az egyik táncjelenetét, amellyel ő különösen elégedett volt, kihagyták a hivatalos változatból.

A produkció végül a húzósláger címét kapta: a Can’t Stop the Music (Nem tudod megállítani a zenét) utalás Morali lemezcégére (Can’t Stop Productions). Carr ugyanis úgy gondolta, hogy félrevezetés lenne a Discoland cím, elvégre régi balladák és Broadway-slágerek is elhangzanak a filmben. Rossz nyelvek szerint azonban sokkal prózaibb okok miatt döntött a címváltoztatás mellett. A diszkózene népszerűsége még a bemutató előtt jelentősen visszaesett, a Village People lemezei iránti kereslet is jócskán megcsappant, s emiatt már kockázatosnak tűnt a nemrég még óriási vonzerőt jelentő „disco” szó használata a címben. Carr nem esett kétségbe ettől a váratlan fordulattól sem, mert úgy gondolta, az együttes még így is figyelemre méltó maradt, és magabiztosan kijelentette, hogy a film majd újra divatba hozza a bandát. Érdekes módon a Village People korábbi nagy slágerei közül csak a Y. M. C. A. került be a soundtrackbe. Kimaradt például a Macho Man és a San Francisco (You've Got Me) is, ámbár utalnak rájuk: Valerie Perrine egy „Macho Woman” feliratú pólót visel, amikor keresztülkocog a férfiöltözőn, és a meghallgatáson az egyik férfi jelentkező a Macho Mant énekli, miközben nekivetkőzik, a nyitójelenetben pedig Steve Guttenberg görkorin elgurul három lány mellett, akiknek a pólóján a „San Francisco” felirat virít. Az új dalok közül kimaradt a Ready for the 80’s, ámbár a film népszerűsítésére született tévéshow-ban, a Magic Nightban elhangzott. A Sors iróniája, hogy a Can't Stop the Music mellett épp a kihagyott Ready for the 80’s ért el később számottevő sikert a toplistákon.

A dalok

* Can't Stop the Music

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)

Előadó: Village People

* Liberation

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)

Előadó: Village People

* I Love You to Death

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)

Előadó: Village People

* Y. M. C. A.

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis

Előadó: Village People

* Magic Night

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis

Előadó: Village People

* Milkshake

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis

Előadó: Village People

* Give Me a Break

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és a The Ritchie Family

Előadó: The Ritchie Family

* Samantha

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt

Előadó: David London

* The Sound of the City

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt

Előadó: David London

* Sophistication

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt

Előadó: The Ritchie Family

* I'm a Singing Juggler

Zene: Jacques Morali

Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt

* Danny Boy

Ír népdal

Szöveg: Frederick Edward Weatherly

Előadó: Glenn Hughes

A Samantha című dalt a filmben Jack (Steve Guttenberg) énekli, ám a valóságban Dennis „Fergie” Frederiksen adta elő David London álnéven, akárcsak a The Sound of City című szerzeményt. Frederiksen a hetvenes-nyolcvanas években olyan rockzenekarokban énekelt, mint a Trillion, az Angel, a LeRoux, a Toto és a Survivor. 1979-ben szerződött a diszkózenére specializálódott Casablanca Recordshoz. Szerette volna azonban, ha a rockos és a diszkós imázsa nem keveredik, ezért vette fel a Casablanca-korszakban a David London álnevet, amelytől 1981-ben, a cég csődje és a diszkó népszerűségének óriási zuhanása után vált meg. A Village People és David London mellett az előadók között találjuk a színes bőrű hölgyekből 1974-ben alakult The Ritchie Family triót is, amely a könnyűzene történetének talán legelső diszkóegyvelegét készítette The Best Disco in Town (1976) címmel, amely ráadásul nem régi slágereken alapul, hanem az akkor még új divatirányzat korai világslágereinek felhasználásával született. Jacques Morali 1977-ben vette át a The Ritchie Family menedzselését, ám két közepes sikerű album után szélnek eresztette a három énekesnőt, és új triót toborzott. Erotikus imázst akart ugyanis kialakítani a The Ritchie Family számára, és ehhez szerinte az eredeti énekesnők túl kövérek voltak. Az tény, hogy az újjáalakult trió számos tévéshow-ban falatnyi bikinikben énekelt, és a siker tényleg nem maradt el. A Zenebolondok időszakában a The Ritchie Family már a harmadik felállásnál tartott: Jacqui Smith-Lee, Theodosia „Dodie” Draher és Vera Brown.

A bemutató és a fogadtatás

Annak ellenére, hogy a forgatás 1979 szeptemberében befejeződött, a filmet csak 1980. június 19-én mutatták be az Egyesült Államokban. A húszmilliós (más források szerint „csak” 13,5 milliós) költségvetés közel felét állítólag reklámra fordították. Erre szükség is volt, mivel – ahogy már többször is szóba került – a diszkózene óriási népszerűsége a premier idejére jelentősen visszaesett. A promóció része volt a Magic Night című egyórás tévéshow, melyet szintén Nancy Walker rendezett, és 1980 májusában került adásba. A házigazdák Valerie Perrine és Bruce Jenner voltak, és persze szerepelt a műsorban Steve Guttenberg és a Village People is. A sztárvendégek is vicces meglepetésekkel szolgáltak: a női főszerepről lemaradt Cher görkorcsolyázva lépett fel, a Playboy híres-hírhedt tulajdonosát, Hugh Hefnert pedig pizsamában láthatták a nézők. Allan Carr nem fukarkodott a hangzatos szlogenekkel sem: a Zenebolondokat úgy hirdették, mint a kezdődő 80-as évek legnagyobb szenzációját a filmmusicalek terén, sőt a producer állítása szerint ez volt az első igazi diszkómusical is. Rossz nyelvek szerint ezzel nagyot lódított, hiszen olyan diszkófilmek előzték meg az övét, mint a Szombat esti láz (1977), a Végre péntek van! (1978) és a Roller Boogie (1979). Szerintem viszont tulajdonképpen igazat mondott, mert az említett filmek ugyan valóban diszkózenei aláfestést kaptak, és vannak látványos táncjeleneteik is, ám a musicaljelleg a Zenebolondokban érvényesül a legjobban. Sajátos rekord is fűződik a filmhez: annak ellenére is megkapta az egyik legenyhébb kategóriabesorolást, a PG-t („A film megtekintéséhez szülői kíséret ajánlott”), hogy a Y. M. C. A.-klipben frontális férfi meztelenség is látható a zuhanyzóban, és ugyanekkor Valerie Perrine csupasz keblében is gyönyörködhetünk néhány pillanatig. A film reklámozásában részt vett a fagylaltokra és süteményekre specializálódott amerikai multicég, a Baskin-Robbins is. „Can't Stop the Nuts” című akciójukkal egyszerre hirdették a filmet és egyik saját terméküket, mely persze a filmben is látható.

A diszkózene iránti jelentősen lecsökkent érdeklődés a kritikák hangvételén is meglátszott. Főleg a színészek játékát érte sok bírálat: a kritikusok szerint úgy a Village People-nek, mint Bruce Jennernek még sokat kell fejlődnie a színészi játék terén, és Valerie Perrine színészi teljesítménye sem mérhető korábbi alakításaihoz. Steve Guttenbergnek különösen kijutott a csípős megjegyzésekből, egyes vélemények szerint nemhogy a film, de az egész filmtörténet legpocsékabb alakítását nyújtotta. Pedig Allan Carr nagy reményeket fűzött hozzá: állítólag olyan szenvedély fűtötte az amúgy heteroszexuális Guttenberg iránt, mint például annak idején Hitchcockot Tippi Hedren iránt. Sokak szerint az is szerepet játszott a Zenebolondok bukásában, hogy akkoriban kezdett terjedni az eleinte csak a melegek betegségének hitt AIDS, ami véget vetett a hetvenes évek szexuális felszabadultságának, amelyet a könnyű műfajban a diszkózene képviselt a legmarkánsabban. Ezt az elméletet azonban cáfolja az a tény, hogy a Zenebolondok igazából elmismásolja a homoszexualitás témáját, és a „meleg” (gay) szó annak ellenére sem hangzik el benne, hogy a homoerotikus szubkontextus teljesen nyilvánvaló. A Village People-nek épp azért nem tetszett a film, mert egyrészt hamis képet adott a megalakulásuk körülményeiről – ámbár sosem állt az alkotók szándékában, hogy hiteles karriertörténetet készítsenek –, másrészt tompította az egész meleg szubkultúra hatását a szórakoztatóiparra. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a banda az új évezredben már azt állította egy dokumentumfilmben, hogy a Village People igazából mindig is egy partizenekar volt, semmiféle szexuális kétértelműség nem volt az imázsukban és a dalszövegeikben: nagy botrányt kiváltott slágerük, az In the Navy például valóban egy toborzódal volt, és nem holmi melegpropaganda.

Carrt aligha vigasztalta, hogy az augusztus 8-án bemutatott konkurens diszkómusical, a Xanadu is megbukott, akárcsak Menahem Golan jövőben játszódó zenés filmje, az Alma. (A magyar mozikba csak az utóbbi jutott el 1982-ben.) Azt gondolhatnánk, hogy abban az esztendőben a zenés filmek egész egyszerűen nem voltak menők, ám ez nem fedi a valóságot. A Zenebolondokkal egy időben került mozikba a Blues Brothers, amely közel négyszeresét hozta vissza a büdzséjének, és kultuszfilmmé vált, sőt igen jól fogadták Alan Parker Hírnév (Fame) című zenés filmjét is, amely 8,5 millió dollárból készült, és 42 milliót hozott. Az angol illetőségű Üvegtörők szintén jól futott. A Zenebolondok és a Xanadu mégis filmtörténetet írt, mert ez a két produkció inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy megalapítsa az Oscar ellentétét, a legrosszabb filmipari teljesítmények elismerésére szánt Arany Málna-díjat. Az 1981-es első Arany Málna-gálán a Zenebolondok hét, a Xanadu hat jelölést kapott, és versenyben volt az első amerikai hangosfilmként számontartott A dzsesszénekes (1927) remake-je is öt jelöléssel. A Zenebolondok kettő (legrosszabb film, legrosszabb forgatókönyv), a Xanadu egy (legrosszabb rendező), A dzsesszénekes pedig szintén két Arany Málnát (legrosszabb férfi főszereplő, legrosszabb férfi mellékszereplő) kapott. Jómagam igazságtalannak tartom, hogy a Village People-film címadó dala is a jelöltek között volt, mert szerintem úgy a soundtrackben, mint a zenekar repertoárjában a jobb darabok közé tartozik. Az egyik társproducer, Lew Grade szerint a Zenebolondok bukásának legfőbb oka a rossz időzítés volt, márpedig ebben a szakmában az időzítés különösen fontos. Ami a bukást illeti, az egyébként relatív, mert külföldön úgy a film, mint a zenéje valamelyest kedvezőbb fogadtatásban részesült. A soundtrack album, amely az Egyesült Államokban csak a 47. helyig jutott, kilencedik lett az Egyesült Királyságban, hatodik Belgiumban, ötödik Dániában és vezette a toplistát Spanyolországban és Ausztráliában. A távoli kontinensen a Zenebolondok igazi kultuszfilm lett, amelyet az ausztrál nemzeti televízió, a Channel Nine állítólag minden újévkor műsorra tűz. Idővel az Arany Málna illetékesei is valamelyest megenyhültek a produkció iránt: John B. Wilson például besorolta a díj történetének 100 legélvezetesebb rossz filmje közé.

Így látták ők

„Maga a történet ugyanis a »klasszikus« zenés filmek sablonjait követi. Nem más ez, mint egy karriertörténet: hogyan sikerül az édesanyja által tüneményes tehetségnek tartott fiatal zeneszerzőjelöltnek és az általa és barátai által szervezett együttesnek befutnia. Bevált séma ez, végighúzódik az amerikai film történetén az első hangosfilmtől, a Jazzénekestől a néhány évvel ezelőtti Flashdance-ig. Walker és munkatársai azonban – feltehetően – úgy találták, hogy ez a megoldás, a maga tiszta formájában nem elég modern. Így aztán e sablont teleaggatták a bolondozás különböző elemeivel. Így aztán a film első fele másfelé indít el, mint amilyenné az utolsó fél órában formálódik. Az elején ugyanis a bolondozás dominál, az utolsó harmad viszont szerkezetileg, képi megvalósításban egyaránt visszakanyarodik a közepes színvonalon realizált tradíciókhoz. Ez a zeneszámok elosztása szempontjából is kiegyenlítetlenné teszi a filmet. Az első órában mindössze négy számnak jut hely, az utolsó negyven perc pedig ennek kétszeresét foglalja magában. Ami azonban kétségtelenül jó a Zenebolondokban, az a Village People zenéje (többségében Jacques Morali szerzeményei) és Bill Butler operatőr képei.”

(Bán Róbert: „Zenebolondok”. In: Népszava, 1991. február 22., 6. o.)

„Megvan: zene és látvány netovábbja itt a zajos, szemkápráztató művészi teljesítmény alfája és ómegája, lényege. Hangerősítőkkel fortissimóra srófolt, decibelekben mérhető-mérendő zene vagy olykor zenebona; olyan, ami a süket Beethoven dobhártyáján sem akadna fenn (s amit még véletlenül sem mernék a szelídebb képzeteket vonzó muzsika névvel illetni). És a hetedik művészet »csodatevő« eszközeit a végsőkig kiaknázó fényképezés, amely egyszerűen ámulatba ejt fantasztikus teljesítményeivel: trükkfelvételek és premier plánok, egymásba olvadó villámképek és lassított szekvenciák, felvillantott meztelenség és tudós előrelátással megtervezett ruhák, jelmezek, hangeffektusokkal fel­fokozott világítás és reflektorfénnyel a paroxizmusig nekiszabadult hangerő… – ki tudná elmondani, mi mindent vet be a mesterségét maximális hatékonysággal űző Nancy Walker azért, hogy néző-hallgatóit transzba hozza?!”

(o. t.: „Nem némíthatod el a zenét”. In: Népújság, 1991. március 6., 2. o.)

Zenebolondok (Can’t Stop the Music, 1980) – amerikai zenés film. Forgatókönyv: Bronte Woodard és Allan Carr. Operatőr: Bill Butler. Zene: Jacques Morali. Díszlet: Victoria Hugo, Marvin March és Justin Scoppa Jr. Jelmez: Theoni V. Aldredge és Jane Greenwood. Vágó: John F. Burnett. Rendező: Nancy Walker. Főszereplők: Ray Simpson [rendőr], David Hodo [építőmunkás], Felipe Rose [indián], Glenn Hughes [motoros], Alex Briley [katona] (Village People), Valerie Perrine (Samantha), Bruce Jenner (Ron White), Steve Guttenberg (Jack Morell), Paul Sand (Steve Waits), Tammy Grimes (Sydne Channing), June Havoc (Helen Morell), Jack Weston (Benny Murray). Magyarországi bemutató: 1989 (MOKÉP, VHS).

ZENÉLŐ FILMKOCKÁK

Field toplistái 4: A kedvenc filmdalok

Reflektorfényben – Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár

Ének az esőben

Kabaré

ABBA

Végre péntek van!

Üvegtörők

54

TEAKBOISTÓL AJÁNLJUK (18+)

Tina Turner miatt vették őrizetbe David Carradine-t

Ken Russell és a gyönyör szegecses éjszakája

Egy magyar zseni (szex)kalandjai

Fókaromantika Donald Sutherlanddel

Nászéjszaka a börtönben

Belmondo, a hűtlen doki

ZENERAJONGÓK

A közelmúltban töltötte be 87. életévét Richard Chamberlain amerikai színész, akire a magyar közönség a nyolcvanas évek olyan sikersorozataiból emlékszik a legjobban, mint A sógun (1980) és a Tövismadarak (1983). Mindazonáltal már a hatvanas-hetvenes években is több emlékezetes szerepet játszott, így például Pjotr Iljics Csajkovszkijt a Zenerajongók (1971) című Ken Russell-filmben, amely idén ötvenesztendős. Rendhagyó életrajzi filmről van szó, amelyben a zene nem aláfesti a történéseket, hanem a mű vezérfonalát jelenti. A rendező számos jelenetben Csajkovszkij zenéjével érzékelteti a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, vágyait és félelmeit. Olyan Csajkovszkij-művek részletei csendülnek fel, mint a Scherzo Burlesque a II. (c-dúr) szvitből, a b-moll zongoraverseny, az 1812 (nyitány), a Levélária az Anyegin című operából (énekel: April Cantelo), a 6. (h-moll, Patetikus) szimfónia, az ún. Manfréd-szimfónia, a 3. (esz-moll) vonósnégyes, A diótörőből a Miniatűr-nyitány és az Induló, a Hamlethez írt mellékzene, az op.67b, valamint a nyitány a Rómeó és Júliából és persze A hattyúk tava. A kiválasztott zeneműveket André Previn és a Londoni Szimfonikus Zenekar adja elő. Megszólalnak azonban más zeneszerzők művei is, például a Polovec táncok Alekszandr Borogyin Igor herceg című operájából és Felix Mendelssohn-Bartholdy szerzeménye, A bohócok tánca a Szentivánéji álomból. A Zenerajongók nyíltan foglalkozik Csajkovszkij homoszexualitásával, amelyről a korabeli biográfiák és más Csajkovszkij-filmek – a Zenerajongókkal párhuzamosan készült szovjet–amerikai koprodukció is – szemérmesen hallgattak, magánügyként kezelték, aminek semmi köze a művész alkotótevékenységéhez. (Russell szerint nagyon is van!) A maga idejében a Zenerajongókat értetlenség, sőt botrány fogadta. Voltak, akik az életrajzi tények (amúgy szándékos) pontatlanságát kérték számon, mások szerint Russell öncélúan vájkál Csajkovszkij magánéletében, anélkül hogy ennek bármilyen pozitív hozadéka lenne, de szép számmal akadtak olyan vélemények is, hogy Csajkovszkij ürügyén az egocentrikus rendező valójában saját magáról beszél, és a Zenerajongók sokkal többet mond el róla, mint az orosz zeneszerzőről. A szocialista filmforgalmazás éveiben szó sem lehetett a film magyarországi bemutatójáról. A hazai közönség először a Duna Tv-ben láthatta a Zenerajongókat 2002-ben. Azóta se jelent meg Magyarországon se videón, se DVD-n. Blu-ray-kiadás tudomásom szerint Nyugaton sem létezik belőle.

A történet

A moszkvai zenekonzervatórium professzorát, Pjotr Iljics Csajkovszkijt meglátogatja az öccse, Mogyeszt. A szerető fivér figyelmezteti a bátyját, hogy Pjotr karrierje véget érhet, ha nyilvánosságra kerül, hogy homoszexuális kapcsolatban áll Anton Csiluvszkij gróffal. A zeneszerzőt nyomasztó emlékek és különös víziók gyötrik. Így például gyakran látja maga előtt az édesanyját, aki kolerában szenvedett, és a betegségét úgy kezelték, hogy forró fürdőbe tették a testét. Pjotr friss zeneműve sikert arat ugyan a nyilvános bemutatón, felettese, Nyikolaj Rubinstejn viszont kíméletlenül megbírálja. A bemutatón megjelent a dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck is, akit teljesen elbűvöl Csajkovszkij muzsikája. Magához rendeli Rubinstejnt, és közli vele, hogy támogatni kívánja Csajkovszkijt: lakást és apanázst biztosít számára. A zeneszerző szerelmes levelet kap egyik rajongójától, Antonyina Miljukovától. Pjotr nem akar úgy járni, mint operájának főhőse, Anyegin, akinek Tatjana vallott szerelmet egy levélben, a férfi azonban elutasította őt, és későn döbben rá arra, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. Csajkovszkij feleségül veszi Nyinát, noha erről mind Mogyeszt, mind Csiluvszkij gróf megpróbálja lebeszélni. Madame von Meck sem örül a házasság hírének.

Rövidesen kiderül, hogy Pjotr valóban elhamarkodottan cselekedett: fizikailag nemcsak hogy nem vonzódik Nyina iránt, de az asszony mellett még az alkotókedve is kezd elszállni. Kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg. Az orvos pihenést javasol, és egy hosszabb távollétet Nyinától. Madame von Meck meghívja Csajkovszkijt a birtokára, hogy a művész kipihenje magát, és nyugalomban tudjon alkotni. A nimfomániás és nagyravágyó Nyina ezalatt pénzéhes anyja közvetítésével alkalmi kalandokba bonyolódik: szeretői közé tartoznak Csajkovszkij riválisai is, Borogyin és Rimszkij-Korszakov. A zeneszerzőt meglátogatja Csiluvszkij gróf, aki ismételten azt kéri, hogy Pjotr vállalja fel igazi önmagát, és térjen vissza hozzá. Amikor a művész ezt elutasítja, Csiluvszkij elmegy Madame von Meckhez, és beszámol neki Csajkovszkij homoszexualitásáról. Az asszony, aki titokban szerelmes is Csajkovszkijba, és lelki társra talált benne, a megdöbbentő leleplezés hatására elhagyja a birtokot, és megszünteti a zeneszerző számára folyósított apanázst. Mogyeszt javaslatára Pjotr karmesteri munkákat vállal, hogy anyagilag egyenesbe kerüljön. Mialatt Csajkovszkij a 6. szimfónián dolgozik, meghal imádott húga, Szása, a felesége, Nyina pedig tébolydába kerül. A koleraveszély ellenére Csajkovszkij megiszik egy pohár forralatlan vizet. Rövidesen kolerás lesz, és mint egykoron az anyját, kezelés gyanánt az ő testét is forró fürdőbe teszik. Hamarosan meghal, a megtébolyodott Nyina pedig örökre az elmegyógyintézet falai között marad.

Ki volt Csajkovszkij?

A komolyzene történetének egyik legnagyobb egyénisége, az orosz romantika géniusza, Pjotr Iljics Csajkovszkij 1840. május 7-én jött világra Votkinszk városában. Apja Ilja Petrovics Csajkovszkij, anyja Alekszandra Andrejevna Asszijer volt. A házaspárnak hat gyermeke született: Nyikolaj, Pjotr Iljics, Alekszandra (Szása), Ippolit, Anatolij és Mogyeszt. (A magyar Wikipédia szerint hét gyermekük volt: a legelső, egy lány meghalt, de erre vonatkozóan máshol nem találtam infókat.) Ilja Petrovicsnak az első házasságából is született egy lánya, Zinajda. Mivel a család tisztes anyagi körülmények között élt, így Pjotr Iljics megfelelő nevelésben részesült. A zene iránti érdeklődése már gyerekkorában megnyilvánult, és egy ideig lehetősége volt arra, hogy zongoraleckéket vegyen. Szentpéterváron jogi tanulmányokat folytatott, és 1859. május 25-én letette a záróvizsgát. Titkári állást kapott az igazságügy-minisztériumban. Szabadidejében továbbra is érdeklődött a zene iránt, operába és koncertekre járt, műkedvelőként komponált is, ám eszébe se jutott, hogy ez legyen a hivatása. 1859 júliusában egy mérnök tolmácsaként európai körutazást tett, amelynek során számos zenei élmény érte, különösen Párizsban. Hazatérése után úgy döntött, hogy további életét a zenének szenteli. Amikor Anton Grigorjevics Rubinstejn, a világhírű zongoravirtuóz 1862-ben egy konzervatóriumot nyitott Szentpéterváron, Csajkovszkij az elsők között iratkozott be oda, de az állását csak 1863 májusában adta fel. Már konzervatóriumi évei alatt szorgalmasan komponált, és közben óraadással kereste a kenyerét. Ebben Rubinstejn segítette őt, aki tanítványokat küldött hozzá. 1866-ban megkapta a diplomáját, és Rubinstejn öccse, a szintén zongoraművész Nyikolaj meghívására Moszkvába költözött, ahol zenepedagógusként dolgozott. Komponált is, ezekben az években születtek olyan zeneművei, mint például a c-moll koncertnyitány, az F-dúr nyitány és a Téli ábrándozás című szimfónia.

Első operája, az 1869. február 11-én bemutatott A vajda megbukott. Bár tagadhatatlan, hogy gyenge mű volt, ám a bukáshoz a hanyag előkészületek – kopott díszletek, kis létszámú zenekar – is hozzájárultak. Csajkovszkij első igazi remekműve, a Shakespeare-dráma alapján komponált Rómeó és Júlia című nyitány 1870-ben készült el, de tíz évvel később átdolgozta. Első igazi közönségsikerét A cár katonája (1874) című operájával érte el, amelyhez felhasználta A vajda néhány dallamát is. Miközben folyamatosan és váltakozó sikerrel komponált, egyre gyakrabban gyötörte a depresszió, és folyamatosan küzdött anyagi gondjaival is. Ezek megoldásához Nyikolaj Rubinstejn nyújtott segítséget, aki barátja nehéz helyzetét szóba hozta egy dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck előtt. A művészetpártoló asszony már ismerte Csajkovszkij néhány művét, és támogatást ajánlott a tehetséges zeneszerzőnek. Levelezni kezdtek, és a zeneszerző őszintén írt az asszonynak alkotói és magánéleti válságairól is. Soha nem találkoztak személyesen, de igen mély lelki kapcsolat fűzte össze őket. Csajkovszkij 1875-ben kezdett hozzá első balettjéhez, A hattyúk tavához. 1877-ben megismerkedett a nála tíz évvel fiatalabb Antonyina Miljukovával, aki nála tanult. Nyina beleszeretett, és szerelmes leveleivel ostromolta őt. Csajkovszkij beleegyezett a házasságba, mert az ő korában már furcsán néztek egy egyedülálló férfira, és véget akart vetni a homoszexualitásáról szállingózó pletykáknak is. A július 18-i esküvő után azonban értésére adta Nyinának, hogy kettőjük között nem lehet több testvéri szeretetnél. Valójában tehernek érezte a házasságot és felesége kitartó szeretetét, ráadásul a komponálással is nehézségei voltak. Elkeseredésében 1877 augusztusában öngyilkosságot kísérelt meg: a jéghideg Moszkva folyóba ugrott, de túlélte a próbálkozást. Orvosi tanácsra utazgatni kezdett, hogy megnyugvást találjon: ellátogatott Berlinbe, Svájcba, majd Olaszországba, s közben az alkotókedve is visszatért. Befejezte az Anyegin című operáját és a IV. szimfóniát is. 1878 júliusában a felesége levélben értesítette arról, hogy hajlandó elválni tőle, ám erre végül sosem került sor.

Problémái elől Csajkovszkij a munkába menekült, bár művei fogadtatása meglehetősen hullámzó volt: az Anyegin például hűvös kritikákban részesült, Az orléans-i szűz viszont nagy közönségsikert aratott, pedig a moszkvai Nagyszínház alig áldozott valamit a bemutatóra. Igaz, a sajtótámadások miatt a művet gyorsan levették a műsorról. 1881-ben a zeneszerzőt újabb csapások érték: előbb Nyikolaj Rubinstejn, majd másik jó barátja, Muszorgszkij is meghalt, patrónusa, Madame von Meck pedig arról értesítette, hogy az anyagi csőd szélére került. Ennek ellenére még évekig támogatta őt, és csak 1889-ben tudatta vele, hogy a jövőben erre már valóban nem lesz képes. A nagylelkű apanázs megszűnése már nem hozta kilátástalan helyzetbe Csajkovszkijt, mert időközben a csillaga felfelé ívelt, köszönhetően olyan új kompozícióinak, mint, mondjuk, a Koronázási induló és a IV. szvit, valamint olyan operáinak, mint a Mazeppa, A varázslónő és A pikk dáma, illetve a Csipkerózsika című balettnek. 1892-ben fejezte be A diótörő című balettjét. Élete utolsó éveit a Moszkvához közeli Majdanovóban és Klinben töltötte. Tanítványai és barátai gyakran felkeresték. 1893. november 6-án Szentpéterváron halt meg, feltehetően azért, mert a kolera sújtotta városban forralás nélkül ivott meg egy pohár vizet. Halálára persze voltak más magyarázatok is, melyek egy része a titkolt homoszexualitásával függött össze. Egyesek azt suttogták, hogy a kolerát a szentpétervári férfi prostituáltaktól kapta el, míg mások úgy tudták, hogy magánéletének kitudódott titka miatt egy becsületbíróság, netán maga a cár követelte, hogy legyen öngyilkos. Az is felmerült, hogy lelki problémái és az unokaöccse iránti vonzalma miatt önként választotta a halált. Leghíresebb művei mindmáig óriási népszerűségnek örvendenek, a b-moll zongoraversenyt például alighanem mindenki hallotta már, még ha nem is tudja, mi a címe és ki a szerzője.

Ken Russell a Zenerajongókról

„A film arról szól, hogy Csajkovszkij senkit sem tudott szeretni, annak ellenére, hogy a világ leggyönyörűbb zenéjét komponálta. Igazából csak önmagát és a húgát szerette. A film arról is szól, hogyan lépnek túl a művészek a személyes problémáikon, hogyan használja fel Csajkovszkij ezeket a problémákat és következményeiket ahhoz, hogy megalkossa ezt a különleges zenét. Ugyanolyan nyugalom van a Csajkovszkijról készült filmemben, mint az ő zenéjében.”

Így készült a film

A brit filmművészet zsenije, Ken Russell 1959 és 1965 között a BBC Monitor című műsora számára több rövidfilmet is forgatott neves zeneszerzőkről, mint például Claude Debussy, Bartók Béla és Edward Elgar. Harry Saltzman – többek között a korai James Bond-filmek egyik producere – látta ezeket a rövidfilmeket, és úgy gondolta, érdemes lenne megbízni a tehetséges rendezőt egy játékfilm készítésével is. Russell a film témájául állítólag Csajkovszkijt javasolta, akinek régóta rajongója volt, ám vannak, akik úgy tudják, hogy a legendás balett-táncosról, Nizsinszkijről akart filmet készíteni Rudolf Nurejev főszereplésével. Ebben is lehet valami, mert Russell 1977-ben Nurejevvel forgatta a Valentino című filmjét a némafilmkorszak nagy sztárjáról, 1979-ben pedig Saltzman volt a producere Herbert Ross Nizsinszkij-filmjének. Visszatérve a hatvanas évekbe, az üzleti szempontokat is mérlegelő Saltzman először valami kommerszebb játékfilmet várt Russelltől. Megállapodtak abban, hogy Russell megrendezi az Egymilliárd dolláros agy (1967) című kémfilmet, amely valójában egy trilógia befejező része, előzményei Az Ipcress ügyirat (1965) és a Temetés Berlinben (1966). Mindhárom film Len Deighton kémregényei alapján készült, melyekben a főhőst sosem nevezik meg. Saltzman a James Bond-filmek egyfajta ellenpólusának szánta a Deighton-adaptációkat, ám úgy gondolta, elkerülhetetlen, hogy a filmekben neve is legyen a szereplőnek. Nem akart olyan hangzatos nevet, mint a James Bond, inkább egy hétköznapi, mondhatni, unalmas névre gondolt. A főszerepre kiválasztott Michael Caine szemrebbenés nélkül megjegyezte, hogy szerinte a Harry a legunalmasabb keresztnév, és csak a producer felhőssé vált tekintete láttán ugrott be neki, hogy ez Saltzman keresztneve is. A Palmer vezetéknevet egyes források szerint a producer javasolta, mások szerint az is Caine ötlete volt: a színész azt mondta, hogy egykori iskolatársa, Tommy Palmer volt a suli legunalmasabb tanulója. Így lett a névtelen regényhősből a filmvásznon Harry Palmer. Itt jegyezzük meg, hogy 1976-ban Michael Petrovitch főszereplésével készült egy negyedik, sikertelen Palmer-film is, Caine pedig 1995-ben és 1996-ban is eljátszotta a figurát, de azokat a kései filmeket már nem Len Deighton könyvei alapján forgatták. Említsük meg azt is, hogy Caine volt a narrátora Russell néhány rövidfilmjének: a két művész összebarátkozott, és állítólag a színész javasolta Saltzmannak, hogy cimborája legyen az Egymilliárd dolláros agy rendezője. Utólag viszont azt nyilatkozta, hogy ez rossz ötlet volt a részéről, mert Russell ugyan zseniális művész volt, ám tökéletesen alkalmatlan egy kémfilm megrendezésére. A fogadtatás is Caine véleményét igazolta: a film vizualitását többen is lenyűgözőnek találták, ugyanakkor úgy vélték, a történet megengedhetetlenül zavarossá vált.

Az Egymilliárd dolláros agy után Russell ismét előjött a Csajkovszkij-témával. Saltzmant eleinte érdekelte a dolog, de miután értesült arról, hogy Dimitri Tiomkin közreműködésével az oroszok is filmet készítenek a zeneszerzőről, nemet mondott a projektre. Russell következő mozifilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) című D. H. Lawrence-adaptáció kavart ugyan némi vihart a meztelen jelenetek miatt – különösen Oliver Reed és Alan Bates latens homoszexualitást sugalló birkózása láttán főtt a cenzorok feje –, ám a kritikusok általában jól fogadták, és a közönségsiker sem maradt el. Ennek hatására a gyártást is pénzelő amerikai forgalmazócég, a United Artists vállalta a következő Russell-film finanszírozását is. A direktor részletesen ismertette az elképzeléseit a cég illetékeseinek, amit utólag így magyarázott: „Ha nem mondom el nekik, hogy egy homoszexuálisról akarok forgatni, akibe szerelmes lesz egy nimfomániás, akkor soha nem támogatták volna a filmet”. (Azt hiszem, ez csak egyike lehet a direktor szokásos provokáló kijelentéseinek, mert jómagam nem tartom túl valószínűnek, hogy a szigorú amerikai cenzúra miatt a United Artists illetékeseit épp a problematikus mozzanatok kiemelése csigázta volna fel, amelyeknél borítékolható volt a cenzorok közbelépése. Bár az is igaz, hogy a Zenerajongók gyártója hivatalosan a Russ-Arts.) A produkció a Csajkovszkij munkacímet kapta, és főleg a zeneszerző életének második felére koncentrált, mert Russell azt az időszakot tartotta a legfontosabb periódusnak a művész életében. A Melvyn Bragg által írt forgatókönyv Csajkovszkij levelein alapult, melyek 1937-ben jelentek meg Beloved Friend címmel Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck válogatásában. Miután az oroszok konkurens filmje is Csajkovszkij címmel készült, ezért Russell új címet választott: a The Lonely Heart (A magányos szív) a zeneszerző egyik művének angol címéből származik. Az elkészült film főcímén végül ez olvasható: Ken Russell's Film on Tchaikovsky and The Music Lovers (Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a zenerajongókról).

Russell a Szerelmes asszonyok két főszereplőjét, Alan Batest és Glenda Jacksont hívta meg új filmjébe is. Mindketten igent mondtak, de aztán Bates meggondolta magát és visszalépett. A rendező szerint Alan – aki a valóságban rejtőzködő biszexuális volt – úgy gondolta, hogy nem tenne jót az imázsának, ha egymás után két olyan figurát is eljátszik, akik homoszexuális hajlamaikkal vívódnak. Kereskedelmi okokból a United Artists egy sztárt szeretett volna látni a főszerepben, míg Ken Russell inkább egy olyan színészt akart találni, aki nem riad vissza egy provokatív szereptől, ugyanakkor készségesen aláveti magát a rendhagyó rendezői instrukcióknak. Amikor valaki az Angliába áttelepült Richard Chamberlaint ajánlotta, azt hitte, mindjárt szívinfarktust kap a meghökkentő ötlettől. Chamberlaint ugyanis a rokonszenves dr. Kildare megformálása tette igazán ismertté egy tévésorozatban (1961–1966). Russell is abban látta őt, és annak alapján azt hitte, tökéletesen alkalmatlan lenne Csajkovszkij eljátszására. Mindenesetre adott neki egy esélyt, és megnézte őt az Egy hölgy arcképe (1968) című sorozatban is. Az élmény hatására úgy gondolta, mégis érdemes fontolóra vennie Chamberlaint mint Csajkovszkijt, és miután megtudta, hogy a színész tud zongorázni, már övé is volt a szerep. (Ennek ellenére a filmben nem Chamberlain, hanem Rafael Orozco zongorajátékát halljuk Csajkovszkijként.) Sose bánta meg a döntését, szerinte Chamberlain „egyfajta csendes méltósággal rendelkezett, amire szükség volt ehhez a szerephez. Jó volt vele dolgozni: egy kedves úriember volt, mindent megtett, amire csak kértük.” A színész utólag azt nyilatkozta, hogy Csajkovszkij megszemélyesítése pályafutása legnagyobb kihívása volt. Ő maga is rejtőzködő homoszexuális volt (hajlamait csak az új évezred elején ismerte be nyilvánosan), így még inkább azonosulni tudott Csajkovszkij belső vívódásaival.

A Nyinát alakító Glenda Jacksonnak ez volt a második filmje Ken Russell-lel: később a Twiggy, a sztárban (1971), a Salome utolsó táncában (1988) és a Szivárványban (1989) is játszott. Nagyon szeretett vele dolgozni, mert szerinte Russellnek fogalma sem volt a színjátszásról, ezért hagyta a színészeket játszani, és ehhez fantasztikus hangulatot tudott teremteni. (Chamberlain is osztotta ezt a véleményét.) Meggyőződése, hogy a Zenerajongókat a néző vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja, de valószínűleg senkit nem hagy közömbösen, és ez benne a rendkívüli. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyokat jobban kedveli, mert annak forgatókönyvét jobbnak találta. Mindkét filmben van szexjelenete, ám az a véleménye, hogy akik szerint ő szexi volt meztelenül a Zenerajongókban, azok valószínűleg Mini egeret (Miki egér barátnőjét) is szexisnek tartják. Itt említsük meg, hogy a Szerelmes asszonyoknak van egy olyan jelenete, amelyben a Glenda Jackson által alakított Gudrun és a barátját megformáló Vladek Sheybal azt játsszák, hogy ők a Csajkovszkij házaspár. A Zenerajongók szereposztásából emeljük ki Max Adrian, Christopher Gable, Kenneth Colley és Izabella Teleżyńska nevét is, mert mindnyájan dolgoztak máskor is a rendezővel. Adrian játszott még a Song of Summerben, Az ördögökben és a Twiggy, a sztárban. Ez utóbbiban Gable is szerepelt, akit láthattunk még a Szerelmes asszonyokban, a Song of Summerben, a Hétfátyoltáncban, A fehér féreg búvóhelyében és a Szivárványban. Colley Hitlert alakította a Hétfátyoltáncban, Legrand atyát Az ördögökben, Kreneket a Mahlerben, Chopint a Lisztomániában és Mr. Bruntot a Szivárványban. Az Angliába emigrált lengyel Teleżyńska egy litván gengsztert formált meg az Egymilliárd dolláros agyban és Christina Rossettit a Dante’s Infernóban (mindkét filmben az Iza Teller művésznevet használta). Az ördögökben Iza nővért játszotta, a Lisztomániában pedig ismét Nagyezsda von Meck szerepében láthattuk, ahogyan a Zenerajongókban is. A Russell család egyébként nemcsak a rendezővel képviseltette magát a Csajkovszkij-filmben: a direktor felesége, Shirley volt a jelmeztervező, gyermekeik közül hárman – Alexander, Victoria és Xavier – pedig kisebb szerepeket játszottak. Van még egy Russell a filmben, James Russell, de ő csak névrokonságban állt a rendezővel.

Mondani sem kéne, hogy Russell mellőzte a hagyományos életrajzi filmek ünnepélyes mesterkéltségét. Épp a mesterkélt fennköltség miatt ki nem állhatta Igor Talankin konkurens Csajkovszkij-filmjét, amely szerinte a zeneszerzőt mint idolt ábrázolja, amilyennek az oroszok láttatni akarták, míg ő az embert akarta megmutatni a maga összes vívódásával és problémájával, melyek mégis csodálatos zeneművek megszületéséhez vezettek. Filmjében a szenvedélyek uralmát látjuk, de nincsenek igazán rokonszenves, szerethető szereplők, ahogyan nincsen ítélkezés erkölcsi magaslatokról sem: a párhuzamos életutak megállíthatatlanul torkollnak a tragikus végkifejletbe. A direktor évekkel a forgatás után felkereste a Csajkovszkij-múzeumot a szovjetunióbeli Klinben. Visszaemlékezései szerint a szamovártól a szülők portréjáig minden kiállítási tárgy egy teljesen hamis képet sugallt, és az idegenvezető szavai is egy hazug idillről szóltak, boldog házasságról és elnyert díjakról, de egyetlen szót sem ejtett a zeneszerző életét kísérő botrányokról. Russellből előbújt a kisördög, és szólt az idegenvezetőnek, hogy szeretne látni egy képet Csajkovszkij egyik szeretőjéről, Alekszej hercegről. Az idegenvezető kijelentette, hogy sosem hallott még erről az illetőről. Kisebbfajta vita bontakozott ki közöttük, melyben az idegenvezető kifejtette, hogy szerinte a botrányok nem segítenek megérteni Csajkovszkij művészetét. Russell a Zenerajongókra hivatkozott, amely szerinte épp a kendőzetlen őszintesége miatt sok ember figyelmét felkeltette Csajkovszkij személye és művészete iránt, és még magának Dmitrij Sosztakovicsnak is tetszett. A filmet azonban az idegenvezető is látta, és neki viszont egyáltalán nem tetszett: szerinte Russell „eszeveszett karnevál”-nak ábrázolta Csajkovszkij életét, amelyben nincs idő se elmélkedésre, se egy kis nyugalomra.

A rendező önmaga alteregóját látta Csajkovszkijban. A közös pont nem a homoszexualitás volt – Russell imádta a nőket, négyszer nősült, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született –, hanem az alkotó képzelet szabad szárnyalása, a temperamentum és az a közeg, amely mindennek gátat próbál szabni. Mégis elsősorban azért vette alapul Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck (Nagyezsda von Meck Vlagyimir nevű unokájának felesége) könyvét, mert elsőként beszélt nyíltan Csajkovszkij homoszexualitásáról, amely a szerzők szerint a kulcsot jelenti a művész bonyolult személyiségének megértéséhez. Csajkovszkij szorosan kötődött családja nőtagjaihoz, különösen az édesanyjához és a húgához, Alekszandrához. Bár több férfival is volt szexuális kapcsolata, mégis kemény küzdelmet folytatott ilyesfajta vágyai ellen, és a konvencióknak való megfelelés érdekében vette feleségül Nyina Miljukovát. (Mellesleg a zeneszerző egyik fivére, Mogyeszt is meleg volt, és fiútestvérei közül Csajkovszkij vele volt a legjobb viszonyban.) Kapcsolata Nagyezsda von Meckkel is a „normális” világhoz való tartozás vágyát tükrözi. Csajkovszkij rettegett attól, hogy homoszexualitása lelepleződik a pártfogója előtt. (A filmben ez meg is történik, és egyértelműen emiatt szűnik meg kettőjük kapcsolata, ami egyébként a valóságban is így lehetett, mert az özvegy anyagi helyzete állítólag nem vált annyira súlyossá, mint amilyennek ő maga lefestette.) Egyes vélemények szerint a Zenerajongók többet mond el Russellről és a zenéhez való viszonyáról, mint Csajkovszkijról, hiszen a rendező elég szabadon kezelte az életrajzi tényeket. Anton Csiluvszkij, Csajkovszkij filmbeli szeretője például kitalált figura, aki több, a zeneszerző számára fontos fiatalember tulajdonságait egyesíti magában. Legfontosabb modelljei alighanem Csajkovszkij tanítványai, a Silovszkij fivérek voltak, Vlagyimir (1852–1893) és Konsztantyin (1849–1893). Kettőjük közül valószínűleg Konsztantyin lehetett az, aki különösen közel állt a művész szívéhez. Több művét is a különc fiatalembernek szentelte, leveleztek is, ámbár csak néhány levelük maradt fenn. A filmbeli Csiluvszkij furcsa szereplő: időnként rokonszenves, aki tisztánlátásával bátor tanácsot ad a szeretőjének, amikor azt mondja neki, fogadja el magát olyannak, amilyen, és ne színleljen. De végül mégis ő az, aki szétrombolja Csajkovszkij plátói kapcsolatát Madame von Meckkel, miután nem sikerül rábeszélnie a szeretőjét arra, hogy térjen vissza hozzá. A filmben Madame von Meck és Csajkovszkij – ha futólag is – többször találkoznak, míg a valóságban erre sosem került sor. Az igazi Nyina Miljukova csak négy évvel Csajkovszkij halála után került elmegyógyintézetbe, ahol húsz évig élt, 1917-ben bekövetkezett haláláig. Mindehhez hozzáteszem személyes véleményemet is, hogy a filmben Mogyeszt a külseje alapján sokkal inkább tűnik Pjotr bátyjának, mint öccsének. (Mindazonáltal a szerepet alakító Kenneth Colley tényleg fiatalabb, mint Richard Chamberlain.)

A Zenerajongók forgatása 1969. szeptember 1-jén kezdődött. Russell szeretett volna eredeti helyszíneken dolgozni, vagyis a Szovjetunióban, de ez nem jött össze, ezért Angliában keresett alkalmas helyszíneket. A moszkvai konzervatórium megfelelője a Grand Pump Room épülete volt Bathban (Somerset megye). Madame von Meck otthonát valójában két helyszín kombinálásával alkották meg: a külsőket West Wycombe House-ban (Buckinghamshire megye, High Wycombe) vették fel, a belsőket viszont Wilton House-ban (Wiltshire megye, Wilton). A szentpétervári parkot a Larmer Tree Gardens (Wiltshire megye, Tollard Royal) helyettesítette. Pjotr és Nyina esküvőjét a Szent Szófia görög székesegyházban (Nagy-London, Bayswater, Moscow Road) forgatták. Csajkovszkij öngyilkossági jelenetéhez a camdeni (Nagy-London) csatornahíd környékét választották, az elmegyógyintézet pedig a woolwichi (Nagy-London) Royal Artillery Barracks (Királyi tüzérségi laktanya) használaton kívüli épülete volt. Néhány jelenetet stúdióban vettek fel. Ezekhez a Water Oakley-ben található Bray Studiosban építették fel a moszkvai díszletet, amelyet már a film első jeleneteiben is látunk, például akkor, amikor Nyina felszalad az egyik ház erkélyére, hogy onnan hívja fel magára egy fiatal hadnagy figyelmét. A Greenwichi Egyetemhez tartozó Queen Mary Courtban forgatták azt a rövid jelenetet, amelyben Csajkovszkij és Miljukova teáznak. A pár meglátogatja a camera obscurát is, amely a West Wycombe Parkban (Buckinghamshire megye) volt.

A film egyik leghírhedtebb és leghatásosabb jelenete egy vonaton játszódik, ahol a nimfomániás Nyina meztelenre vetkőzik Pjotr Iljics előtt, és kéjvágyban vonaglik előtte. Russell azt akarta, hogy a fülke szimbolizálja Csajkovszkij pszichikai börtönét, a lengedező mennyezeti lámpák pedig a mentális állapotát. A zenei aláfestést a Manfréd-szimfónia és az ún. Patetikus szimfónia (6. h-moll szimfónia) szolgáltatja, amely Russell szerint a „legkínzóbb zene”, amelyet Csajkovszkij valaha is komponált. Forgatás közben ezt a zenei kavalkádot mindenki számára váratlanul egy tizenöt másodperces „barbár” zenével törte meg, amely Dmitrij Sosztakovics Sztyepan Razin kivégzése című kantátájából származott. A direktor tökéletesen érzékeltette azt az egyszerre szimbolikus és valóságos poklot, amelyben Csajkovszkij érezte magát, aki egy szűk vonatfülke rabjaként magára maradt egy öntudatlan, részeg és meztelen nővel, a feleségével, „egy darab hússal”. Glenda Jackson visszaemlékezései szerint amikor a díszletmunkások mozgásba hozták a vasúti kocsit, hogy a vonat mozgását imitálják, minden mozdítható tárgy a színésznő meztelen testére zuhant: a pezsgős vödör, a poharak, a csirke, a kés és a villa. Törött üveg borította el, amely itt-ott felsebezte a testét. A hangzavart a rendező fokozta, aki üvöltött, hogy „töröljétek le róla a vért, takarítsatok össze, ezt nem mutathatjuk”. Glenda azt mondta, hogy aki egyszer látja az ő csontvázszerű testét meztelenül vonaglani ebben a jelenetben, annak alighanem egy életre elmegy a kedve a szextől. Richard Chamberlain azt nyilatkozta, hogy a forgatás befejezése után hetekig arra gondolt, hogy abbahagyja a színészi pályát. Depressziós lett, és sokáig tartott, amíg túltette magát ezen. Kedvelte Russellt, és mindent hajlandó volt megtenni érte, de a maximalista rendező sokszor, akár hússzor is megismételtetett egy-egy jelenetet, és a végén ő és Glenda Jackson már mozdulni is alig bírtak. Richard szerint egyáltalán nem volt szórakoztató a forgatás, ámbár magát a filmet szerette, még ha korabeli fogadtatása nem is volt túl kedvező. Ugyanakkor a 2003-as önéletrajzi könyvében nem szentelt neki túl sok figyelmet.

Egyéb Csajkovszkij-filmek

Csajkovszkijról elsőként a németek forgattak filmet 1939-ben Es war eine rauschende Ballnacht (magyar változatban: Mámoros báli éj) címmel Carl Froelich rendezésében. Froelich a német filmművészet kulcsfigurája, az első német hangosfilm (Die Nacht gehört uns, 1929) alkotója, a náci korszak sztárrendezője volt. A forgatókönyvet Traugott Georg Wittuhn és Jean Victor történetéből a magyar Cziffra Géza (Géza von Cziffra) írta, a párbeszédek Frank Thieß nevéhez fűződnek. A film meglehetősen szabadon kezelte a zeneszerző életének eseményeit, ugyanis Csajkovszkijra például egyáltalán nem volt jellemző, hogy bálokba járt volna, mivel feszélyezve érezte magát az emberek között, bár ezt igyekezett leplezni. Csajkovszkijt Hans Stüwe alakította, a két női főszerepet pedig a korszak nagy sztárjai, Zarah Leander és Rökk Marika. A két színésznőnek ez az egyetlen közös filmje, és ebben sincs különösebben sok közös jelenetük. A Leander által megformált Katharina Alexandrovna Murakina modellje feltehetően Nagyezsda von Meck volt. A művésznő előadásában elhangzik a Nur nicht aus Liebe weinen című dal (Theo Mackeben és Hans Fritz Beckmann szerzeménye), amely a német zenetörténet egyik klasszikusa lett, ámbár többek szerint fölöttébb furcsán hat egy Csajkovszkij-filmben. Leander más zeneszámokat is elénekel, azok viszont Csajkovszkij-szerzeményeken alapulnak. A táncosnő Nasztaszja Petrovna Jarovát alakító Rökk Marikának a forgatáson vakbélproblémái jelentkeztek. Az utolsó forgatási napján szerepe szerint a végkimerülésig kellett táncolnia, ám az összeesése valódi volt: a forgatásról egyenesen egy kórházba vitték, ahol megműtötték. A Mámoros báli éj forgatása közel két hónapon át, 1939. január 18-tól március 15-ig tartott. Ősbemutatója 1939. augusztus 13-án volt a velencei filmfesztiválon, díszbemutatója két nappal később a berlini Ufa-Palast am Zoo-ban. A korabeli kritikák különösen Franz Weihmayr operatőri munkáját dicsérték, többek között azt írták róla, hogy „a szemével zenél”. Zarah Leander alakítását is kedvezően fogadták, kiemelve a művésznő szépségét és játékának érzelemgazdagságát.

A negyvenes években az Egyesült Államokban négy olyan filmet is forgattak, melyek Csajkovszkij személyéhez is kapcsolódnak, bár nem mindegyikben jelenik meg. A Heavenly Music (Mennyei zene, 1943) című huszonkét perces rövidfilmet az orosz származású Josef Berne rendezte, a zeneszerzőt Lionel Royce alakította, a nevét nem tüntették fel a stáblistán. Igazából ez a mű kakukktojás a Csajkovszkij-filmek között, és nem is elsősorban a játékideje miatt, hanem azért, mert nem a zeneszerző áll a középpontban, hanem Ted, egy zenekar vezetője. Tednek a túlvilágon bizonyítania kell, hogy méltó arra, hogy belépjen a Zene csarnokába a mennyekben. A bírálóbizottság vezetője Beethoven, az egyik tag pedig Csajkovszkij, aki lényegében plágiummal vádolja Tedet. A None but the Lonely Heart (1944) című filmet Clifford Odets rendezte, a forgatókönyvet is ő írta Richard Llewellyn regényéből. A cím az 1870-ből származó, hat tételből álló Op. 6 dalmű utolsó tételének (oroszul: Нет, только тот, кто знал) angol címéből származik: Csajkovszkij a hat dalt Tolsztoj, Hartmann, Heine, Goethe, Rosztopcsina és Apuhtyin verseire írta. Kuriózum, hogy a szerzemény a filmben a főszerepet alakító Cary Grant (zongora) és az egyik mellékszereplő, Jane Wyatt (cselló) előadásában hangzik el. Llewellyn és Odets egyaránt megdöbbentek, amikor meghallották, hogy a főszerepet, egy tizenkilenc éves fiút a negyvenesztendős Cary Grant fogja játszani. A színészt később Oscarra jelölték az alakításáért: hogy ez az alkotók aggodalmának alaptalanságát vagy a díj komolytalanságát bizonyítja, azt személyes tapasztalatok híján nem tudom eldönteni. Az viszont tény, hogy a film nemcsak hogy 72 ezer dollár veszteséget termelt, hanem még kommunista propagandával is megvádolták, és maga Grant is úgy érezte, hogy szereposztási tévedés volt őt választani.

Edgar G. Ulmer 1947-ben bemutatott, majdnem két és félórás filmje, a Carnegie Hall bizonyos motívumaiban a Heavenly Musicra emlékeztet. A történet főszereplője egy anya (Marsha Hunt), aki szeretné, ha Tony nevű fiából (William Prince) híres zongorista válna, aki majd a Carnegie Hallban is játszhat. A klasszikusok helyett azonban Tony a modern zenét részesíti előnyben, de még így is valóra váltja édesanyja álmát, mert egy szép napon együttesével, a Vaughn Monroe Orchestrával valóban a Carnegie Hall színpadára léphet. Közben a jelen és a múlt nagy alakjai is megjelennek, mint például Jascha Heifetz, Leopold Stokowski és Arthur Rubinstejn. Csajkovszkij szerepét a mexikói zeneszerző, karmester és zongorista, Alfonso D'Artega alakította. A négy amerikai film közül csupán az utolsó, a Song of My Heart (A szívem dala, 1948) az, amelynek valóban Csajkovszkij a főszereplője a svéd Frank Sundström megszemélyesítésében. A színészt a legendás producer, David O. Selznick hívta meg Hollywoodba, amikor látta a vendégszereplését a Broadwayn. A zongoraszólókat José Iturbi spanyol zongoraművésszel vették fel, az ő kezei láthatók a filmvásznon. Iturbit viszont a konkurens MGM-hez kötötte a szerződése, így a nevét nem lehetett feltüntetni a stáblistán, ő maga pedig – feltehetően az MGM-mel való viták elkerülése érdekében – lemondott a gázsijáról. Nemcsak a főszereplőnek, hanem az operatőrnek is „négere” volt: a Song of My Heartot hivatalosan Roland Totheroth, a Chaplin-filmek operatőrje fényképezte, valójában azonban a lengyel származású Curtis Courant állt a kamera mögött. Courant Európában tekintélyes művésznek számított, de nem vették fel az amerikai operatőrök szakszervezetébe, ezért szüksége volt egy, a szakszervezet számára elfogadható szakemberre, aki a nevét adja a filmhez: ő volt Totheroth. Az egyik elismerő kritikában az olvasható, hogy bár a költségvetés 600 ezer dollár volt, a látványvilág mégis olyan pazar, mintha kétmillió dollárt költöttek volna a forgatásra. A filmet Benjamin Glazer rendezte a saját forgatókönyve alapján. A korabeli szigorú amerikai cenzúra miatt Glazert előzetesen figyelmeztették, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel járjon el, mivel forgalmazási szempontból Csajkovszkij személyisége, különös tekintettel a magánéletére, meglehetősen problematikusnak számított. A kész filmből utólag kivágták azokat a mondatokat, amelyekből Csajkovszkij homoszexualitására lehetett következtetni.

Felületesen azt gondolhatnánk, hogy a szovjet Csajkovszkij (1970) és az angol Zenerajongók két véglet, pedig Igor Talankin és Ken Russell művészi hozzáállása igazából meglehetősen hasonló volt. Egyikőjük sem hagyományos életrajzi filmet akart készíteni, hanem mindketten Csajkovszkij zenéjén keresztül akarták megmutatni az embert, éppen ezért a zeneművek nem a soundtrack funkcióját töltik be, hanem dramaturgiai szerep jut nekik: az érzelmek hullámzásait, a lélek rezdüléseit közvetítik, lényegében a művész életében bekövetkezett sorsdöntő események zenei lenyomatát jelentik. Talankin így nyilatkozott saját nézőpontjáról: „Nekem Csajkovszkij csak a művein keresztül érdekes. Ami életében nem volt kapcsolatban a műveivel, az számomra nem létezik.” Lélektani szempontból jómagam azt mondanám, hogy Talankin a jungi, Russell pedig a freudi pszichológiát követte. Vagyis az orosz rendező az alkotást nem mint eseményt ábrázolja, hanem az ember leglényegének kifejeződését láttatja benne, s a mű keserves gyötrelmek árán születik meg. Ahogy Jung mondja (erősen leegyszerűsítve a gondolatmenetét), igazából nem a szerző hozza létre tudatosan a művet, hanem a mű akar kiemelkedni a kollektív tudattalanból a művész személyén keresztül. Russell viszont a freudi elméletnek megfelelően a szexualitás oldaláról közelíti meg Csajkovszkij alakját, s a művek megszületésének fájdalmas folyamata mögött az elfojtott, ki nem élt vágyakat és ösztönöket látja és láttatja.

Talankin állítólag három évig készült a filmre, a forgatókönyvet ő írta Jurij Nagibinnal és Bugyimir Metalnyikovval közösen. (Érdekességként említsük meg, hogy később Nagibin írta a Kálmán Imre életéről szóló Az élet muzsikája című 1984-es Palásthy György-film forgatókönyvét is.) Mindig is az volt a módszere, hogy a figurában gondolkodik, és utólag választ hozzá színészt, a Csajkovszkij esetében azonban kezdettől fogva tudta, hogy mást el sem tud képzelni a főszerepben, csak Innokentyij Szmoktunovszkijt. A színész Kozincev Hamletjével (1964) vált ismertté, és még be sem fejeződött annak forgatása, amikor Talankin felajánlotta neki Csajkovszkij szerepét. Szmoktunovszkij gyerekkorában zeneszerző szeretett volna lenni, Csajkovszkij volt a legnagyobb kedvence, és ha a zene területén nem is léphetett a nyomába, boldoggá tette a lehetőség, hogy eljátszhatja. „Én azt szerettem ebben a filmben, hogy nem sokat törődtünk Csajkovszkij egész életével. Mikor a film kezdődik, a komponista már meglett ember, és a film folyamán csak egyre öregedik. De a kort nem hangsúlyozzuk ki, az öregedés csak külsőség, másodrendű probléma. Az elsőrendű kérdés, a lelkialkat, az ihletés forrásai, a mű születése, majd a nagy művek keletkezésének módja” – nyilatkozta a bemutató után. A 70 mm-es nyersanyagra forgatott film a cselekmény szintjén a boldogtalan házasság (Nyina Miljukova) és a be nem teljesült vonzalom (Nagyezsda von Meck) érzelmi ellentétét hangsúlyozza, a művész homoszexualitása még homályos célzásként sem kerül szóba. Itt említsük meg, hogy a világhírű orosz származású amerikai zeneszerző, a négyszeres Oscar-díjas Dimitri Tiomkin nemcsak a film zenei rendezője, hanem a társproducere is volt. A Csajkovszkijt nagy sikerrel mutatták be az 1970-es San Sebastián-i filmfesztiválon, ahol Szmoktunovszkij megkapta a legjobb férfi alakítás díját (megosztva Latinovits Zoltánnal, akit az Utazás a koponyám körül című filmért díjaztak), Igor Talankin pedig külön elismerésben részesült. Az opusz 1972-ben esélyes volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ra és az Oscarra is, Dimitri Tiomkint pedig a zenéért jelölték Oscarra. A Golden Globe-ot végül az Azulai, a rendőr című izraeli film kapta (a Budapesten született Ephraim Kishon rendezése!), miközben olyan világhírű alkotók művei is versenyben voltak, mint Bernardo Bertolucci (A megalkuvó), Éric Rohmer (Claire térde) és André Cayatte (Meghalni a szerelemért). Az izraeli opusz szintén Oscar-esélyes volt, a Filmakadémia viszont Vittorio De Sica Finzi-Continiék kertje című drámájának ítélte az aranyszobrot. Ez a mű éppúgy nem szerepelt a Golden Globe-jelöltek között, mint a japán Dodeskaden (Kuroszava Akira) és a svéd Kivándorlók (Jan Troell), amelyeket a Filmakadémia szintén az Oscarra méltó külföldi filmek közé sorolt.

Így látták ők

„Ken Russell filmje, a Zenerajongók a múltból meríti témáját. A barokkosan túlburjánzó, emésztő szenvedélyekkel telezsúfolt alkotásnak hőse Csajkovszkij. Mégsem mondhatjuk, hogy Russell életrajzfilmet forgatott volna: monomániás érdeklődése kizárólag a zeneköltő szerelmi élete felé fordul, s ezenközben bizonyos történelmi pontatlanságokat is megenged magának. Pompás és némi humorral árnyalt jelenetek keltik életre azt a szerelmet, amely Csajkovszkij és soha nem látott patrónusnője, Madame von Meck között szövődött levelezésük során, s ezekből pontosan leszűrhető, hogy ez a távoli, absztrakt szerelem a narcisszizmus egy formája: mindkettő belehabarodik abba a képmásba, amelyet önmaga, a saját képzelete képes volt megteremteni a másikról, s amely bizonnyal szebb a valóságosnál. De ennél is megragadóbbak, s viharosabbak a Csajkovszkij házasságáról szóló képek. A filmalkotó itt ütközteti össze hősének ábrándjait a zord valósággal, az idealista tökélyvágyát az érzékiség sötét, mélybe húzó hatalmával. […] A Zenerajongók nem egyértelmű film. Izzó hőfoka, érzelmi gazdagsága, az a tény, hogy a csúcsfeszültségű jelenetek java részére csak egy még telítettebb, még fűtöttebb kép következik, sok néző számára fárasztóvá teszi. Erénye viszont, hogy a Csajkovszkijt alakító Richard Chamberlain és Glenda Jackson rendkívül fegyelmezetten, minden hatásvadászat nélkül játszik, s ez a szélsőségeknek is hitelt kölcsönöz.”

(Zilahi Judit: „Látomás és romantika”. In: Filmvilág 1972/17, 15–19. o.)

„Russell meghökkentő és tekintélyelvűséget elutasító módszere a Zenerajongók című munkájában folytatódott. A Diótörő hangjai alatt, a nyitójelenet mozgalmas és jól megkoreografált karneváli forgatagában mindenki jelen van, akit valaha is hatalmába kerített Csajkovszkij és a zenéje, így többek között Nyina Miljukova, aki néhány hétig a zeneszerző felesége volt, valamint Csiluvszkij gróf, Csajkovszkij közismert szeretője. Russell szokásos szellemességével azt mondta, hogy filmje egy homoszexuálisról szól, akibe beleszeret egy nimfomániás. A történet valóban Csajkovszkij és Nyina végzetes találkozására és tragikus sorsukra koncentrál. A hétköznapok szorításából, az anyagi problémák és erkölcsi botrányok elől a zeneszerző a fantázia világába menekült. Zenéjével ébresztve rá hallgatóit arra, hogy az élet gazdag és tartalmas is lehet – gondoljunk csak a b-moll zongoraverseny filmbeli előadására, amelyet a közönség illúziókkal teli álmodozásai kísérnek. Első találkozásukkor a férfi abban a fehér ruhában képzeli el a nőt, amit korábban a koncertjén viselt, s álomszerű megismerkedésük házassággal végződik. Ám a Hattyúk tava egyik bemutatóján Csajkovszkij felismeri, hogy nem tagadhatja meg valódi természetét, homoszexualitását. A jelenetben a kamera párhuzamosan filmezi a zeneszerzőt, Nyinát és a hozzájuk csatlakozó Csiluvszkijt, valamint a balettet, ahol a herceg összetéveszti a szép hattyúlányt a szélhámosnővel. Russell iróniájának egyik legszebb példája ez, ahogy a művészet az életet, az élet a művészetet imitálja. Néhány reménytelen és elkeseredett szeretkezési kísérlet után Csajkovszkij számot vet házassága kudarcával. A torokszorító igazság elől az öngyilkosságba akar menekülni, s egy meleg őszi estén a Moszkva folyó partjáról beugrik a vízbe, amely azonban csak térdig ér. A zeneszerző és Nyina útja elválik, a Rómeó és Júlia előadása csapnivalóan sikerült. Az álmait kergető, hírnévre és vagyonra vágyó Nyina a film végén magányosan, egy elmegyógyintézet rácsain keresztül tekint ábrándozva a fény felé.”

(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora [Ken Russell]”. In: Filmvilág 1997/11, 34–40. o.)

„»Ez minden idők legjobb, zeneszerzőről szóló filmje« – nyilatkozta André Previn, aki a Londoni Szimfonikusok karmestereként közelről követhette a Zenerajongók fejlődését. A történetben Csajkovszkij zenéje nemcsak illusztrálja az életrajz epizódjait, a részletek a zenei válogatás köré szerveződve nyernek értelmet. Az egyik legismertebb jelenetben Nyina és Csajkovszkij vonatban [sic!] utaznak, és mialatt a hisztérikus asszony levetkőzik az imbolygó szerelvényben, a Patetikus szimfónia fináléja fogja össze a vizuális szempontból teljesen instabil jelenetsort. A komolyzene és a vizualitás tökéletes szintézisét adó film az igazi zenerajongók tetszését is elnyerte, hiszen a Csajkovszkij-művek nagyjából vágatlanul jelennek meg és szinte komolyzenei videoklipeket alkotnak a képekkel.”

(Hubai Gergely: „Szabad adaptáció [Ken Russell zeneszerző-trilógiája]”. In: Filmvilág 2012/2, 28–29. o.)

Zenerajongók (The Music Lovers, 1971) – angol életrajzi dráma. A Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck szerkesztésében megjelent Beloved Friend című levélgyűjtemény alapján a forgatókönyvet írta: Melvyn Bragg. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: André Previn. Díszlet: Natasha Kroll és Michael Knight. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendező: Ken Russell. Főszereplők: Richard Chamberlain (Pjotr Iljics Csajkovszkij), Glenda Jackson (Antonyina Miljukova), Max Adrian (Nyikolaj Rubinstejn), Christopher Gable (Anton Csiluvszkij gróf), Kenneth Colley (Mogyeszt Csajkovszkij), Izabella Teleżyńska (Madame Nagyezsda von Meck), Maureen Pryor (Nyina anyja), Sabina Maydelle (Szása Csajkovszkij), Andrew Faulds (Davidov), Bruce Robinson (Alekszej Szofronov). Magyarországi bemutató: 2002. július 6. (Duna Tv).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Szerelmes asszonyok (18+)

Lisztománia (18+)

Ken Russell: A vadember, aki vibrátort adott Anthony Perkins kezébe (18+)

Ária (18+)

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Pokoli torony

A vasálarcos férfi

A testőrök visszatérnek 

Egy romantikus angol nő