Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 1., csütörtök

ERKÖLCSTELEN MESÉK

A lengyel Walerian Borowczyk animációs filmjei forradalmasították a műfajt, és nagy szakmai tekintélyt szereztek alkotójuknak. A művész a hatvanas évek elején Franciaországban telepedett le, ahol néhány év múlva már játékfilmeket is rendezett, de az igazán nagy közönségsiker egy ideig elkerülte. Az 1974-ben bemutatott Erkölcstelen mesékkel végre ez is bekövetkezett, ám ettől kezdve a korábban oly lelkes kritikusok gyanakodva szemlélték további pályafutását, amely az erotika témája mentén bontakozott ki. Egyre gyakrabban hangzott el az a vád, hogy az üzleti siker érdekében Borowczyk valósággal kizsákmányolja az emberiség kulturális kincsestárát (különös tekintettel az irodalomra és a képzőművészetre), és ürügyként használja fel a történelmet arra, hogy a szemnek tetszetős, érzéki filmeket alkosson, melyekhez azonban magvas mondanivaló nem igazán társul. Az Erkölcstelen mesék eredetileg hat történetből állt volna: Egy különleges gyűjtemény, A dagály, Thérèse filozófiája, A bestia, Báthory Erzsébet, Lucrezia Borgia. A legelsőt Borowczyk a félkész mű londoni ősbemutatóját követően kivágta, és önállóan mutatta be. A negyedik mesét, A bestiát a francia premier után távolította el, részben művészi, részben forgalmazási okokból. Ezt az epizódot később ugyanezzel a címmel egy egész estés filmmé fejlesztette tovább, amely 1975-ben került a mozikba, és szintén nagy vihart kavart. Az Erkölcstelen mesék volt az első erotikus film, amelyet a francia Antenne 2 tévécsatorna műsorára tűzött 1978-ban, I. János Pál pápa halálára való tekintettel azonban a Borgia-epizódot kivágták. Borowczyk opuszát 1990. augusztus 23-án mutatták be Magyarországon, szűkített forgalmazásban. Se VHS-en, se DVD-n, se Blu-Rayen nem jelent meg nálunk, és egyetlen magyar tévécsatorna sem játszotta, noha az állami televízió az elmúlt évtizedekben ennél merészebb Borowczyk-filmeket is bemutatott. Az Erkölcstelen meséket napjainkban már inkább művészi alkotásnak tartják, mintsem kereskedelmi terméknek, ugyanakkor Borowczyk életművének kutatói szerint a lengyel rendező korai játékfilmjei közül a leggyengébb darabról van szó.


AZ ELŐZMÉNYEK
A hetvenes évek elején Walerian Borowczyk animációs és rövidfilmjeinek köszönhetően már hosszabb ideje a szakma és a kritikusok kegyeltjének számított, a nagyközönség azonban alig ismerte a munkáit, hiszen azokat jó esetben is csak kísérőfilmekként vetítették. Első két egész estés játékfilmje, a Goto, a szerelem szigete (1969) és a Vér és liliom (1971) a kedvező kritikák ellenére is majdhogynem üres házak előtt futott a francia mozikban, mert a szürrealisztikus látásmód, az absztrakcióra való törekvés nem igazán vonzotta a nézőket. Borowczyk 1972-ben újra találkozott Anatole Dauman producerrel, aki hozzá hasonlóan valaha szintén Lengyelországból érkezett Franciaországba. (Dauman volt a producere és egyik szereplője Borowczyk és Chris Marker 1964-ben bemutatott animációs filmjének, az Űrhajósoknak.) Dauman és barátja, Philippe Lifchitz 1951-ben megalapította az Argos filmvállalatot, amely olyan kiváló rendezők számára biztosított filmkészítési lehetőséget, mint Pierre Kast, Jean Aurel, Chris Marker, Jean-Luc Godard, Alain Resnais és Robert Bresson. A producer azt tanácsolta Borowczyknak, hogy forgasson egy kifejezetten erotikus filmet, amely bizonyára felkeltené a szélesebb közönség érdeklődését. A cenzorok miatt nem kell különösebben aggódni, mert épp akkoriban változtak meg kedvező irányba az erotikus produkciókra vonatkozó francia jogszabályok. A direktor elfogadta a javaslatot, és arra törekedett, hogy egy valóban művészi színvonalú alkotással álljon elő, amely felveszi a versenyt a mozikat elárasztó, nem különösebben igényes, kereskedelmileg azonban sikeres erotikus filmekkel. (Mindazonáltal Borowczyk mindig is tartózkodott attól, hogy játékfilmjeit „erotikus”-nak minősítse, mert egyrészt az erotika szerinte a köznyelvben hovatovább a pornográfia szinonimája, másrészt a megnevezés csak egy töredékét fedi le művei tényleges tartalmának.) A neves új hullámos rendező, Éric Rohmer hat filmből álló, 1963 és 1972 között forgatott ciklusa, a Contes moraux (Erkölcsös mesék; a magyar szakirodalomban: Erkölcsi példázatok) egyfajta ellenpárját akarta elkészíteni: a Contes immoraux (Erkölcstelen mesék) eredetileg szintén hat meséből állt, melyek egy része irodalmi műveken alapul. A prológust (Egy különleges gyűjtemény) Borowczyk még a széles körű moziforgalmazás előtt kivágta, és önállóan mutatta be. A terjedelmes játékidő és az előpremier tapasztalatai miatt eltávolította a negyedik mesét is (A bestia). A hivatalos változat egy La Rochefoucauld-idézettel indul, amely a Maximákból származik: „A szerelem, bármennyire is kellemes, inkább megnyilvánulásaiban, mint önmagában kedves” (501. maxima, Szávai János fordítása). (A film neten fellelhető magyar feliratozása szerint: „A szerelem gyönyörűség, ami még inkább örömet szerez, ha megmutatja magát.”) Mindegyik epizódot pár soros ismertetőszöveg vezet be.


A HIVATALOS VÁLTOZAT MESÉI
A dagály
„Julie, az unokahúgom, tizenhat volt, én húsz, és ez a kis korkülönbség könnyen kezelhetővé tette.”

A történet
A helyszín Franciaország, a XX. század második felében. A húszéves André kerékpárral kiviszi unokahúgát, a tizenhat éves Julie-t a tengerpartra. Miközben a dagály érkezését várják, André ráveszi unokahúgát, hogy fellációt végezzen rajta.


Irodalmi háttér
Az epizód alapjául André Pieyre de Mandiargues (1909–1991) francia szürrealista író 1962-es novellája, a La Marée szolgált. Mandiargues református családban született. Mielőtt az irodalommal kezdett foglalkozni, az etruszk vonatkozású régészeti emlékek iránt érdeklődött. 1943-ban jelent meg első regénye, a Dans les années sordides. Egészen halálig folyamatosan publikált, különösen a hatvanas években volt aktív. Műveit a gondos írói szerkesztettség, az érzékletes leírások, a miszticizmushoz és a naturalizmushoz való vonzódás jellemzi. 1947-ben megismerkedett Bona Tibertelli de Pisis (1926–2000) festőművésznővel, akit három évvel később feleségül vett. Egyik leghíresebb könyve a La motocylette (A motorbicikilis lány, 1963), amelyet 1968-ban Jack Cardiff filmesített meg Marianne Faithfull és Alain Delon főszereplésével. 1967-ben Goncourt-díjat kapott A legkülső körön című regényéért, amelyből Walerian Borowczyk forgatott filmet 1976-ban (magyar címe: Periféria), a főszerepekben az underground filmek férfibálványával, Joe Dallesandróval és a kommersz erotikus produkciók női sztárjával, Sylvia Kristellel. Borowczyk A romlás démonai (1979) című szkeccsfilmjének középső epizódját és utolsó mozifilmjét, a Szerelmi rítust (1987) szintén az író művei alapján rendezte. Mandiargues 1979-ben megkapta a Francia Akadémia költészeti nagydíját. Köztudottan érdeklődött az erotika témája iránt a magánéletben is: lenyűgöző erotikus kollekcióval rendelkezett, melyet a közönségnek is bemutatott a Borowczyk által rendezett Egy különleges gyűjtemény (1973) című rövidfilmben.


A színészek és a forgatás
Julie szerepére eredetileg Isabelle Adjanit szemelték ki. Az akkor tizennyolc esztendős színésznő elment ugyan a meghallgatásra, végül mégis nemet mondott. Kifejtette, hogy bár tiszteli Borowczykot, de úgy érzi, a szerep túl kockázatos, és könnyen beskatulyázhatja őt. A stáb mindent megtett, hogy rábírja döntése megváltoztatására, ám Adjani nem gondolta meg magát. Lise Danvers lépett a helyére, akiről mindössze annyit tudni, hogy kisebb szerepet játszott a ...la main à couper (1974) című filmben is, de később sosem állt a kamerák elé. Az Andrét alakító Fabrice Luchini korábban szerepelt Rohmer fentebb említett ciklusának egyik darabjában, a Claire térdében (1970). Borowczyk meg volt róla győződve, hogy a fiatalember különösen tehetséges színész, ezt a véleményét azonban munkatársai nem igazán osztották. Szerintük Fabrice kedves és szórakoztató volt, de semmi különös. Az idő viszont Borowczykot igazolta, az elmúlt évtizedekben ugyanis Luchini a francia színjátszás jelentős egyéniségei közé lépett elő. A dagály forgatását különféle technikai és időjárási problémák nehezítették. A munkát Guy Durban operatőr kezdte, de reklámfilmes szerződése miatt vissza kellett térnie Párizsba. Borowczyk ekkor a segédoperatőrt, Noël Véryt bízta meg a feladattal. A kerékpározási képsort egy furgonról filmezték. Először egy háromszögletű állványra erősítettek egy nagy látószögű kamerát, ám a felvételek nem sikerültek jól, homályosak lettek. Véry ezután egy kézi kamerával vette fel a jelenetet a furgon egyik ablakából. Az eredmény annyira tetszett Borowczyknak, hogy onnantól kezdve filmjeiben inkább kézi kamerát használt a korábban preferált teleobjektívek helyett. (Később Véry lett a Steadicam egyik első és leghíresebb francia mestere.) Mivel forgatás közben az időjárás többször is elromlott, a közeliket végül annak a hotelnek az ebédlőjében vették fel, ahol a stáb a tengerparti forgatás idejére megszállt. Soha egyetlen kívülálló nem gyanakodott arra, hogy ezeket a külsőben játszódó közeliket valójában zárt térben forgatták. Véry ennek a bravúrnak köszönhette, hogy segédoperatőrből vezető operatőrré lépett elő.


Thérèse filozófiája
„1890. július 10. A helyiek követelése, hogy nyilvánítsák szentté Thérèse-t, egy fiatal lányt, akit megerőszakolt egy csavargó. (La Gazette du Dimanche)

A történet
A helyszín Franciaország, a XIX. században. A kamasz lány Thérèse-t édesanyja büntetésből bezárja egy szobába. A kétségbeesett leányzó hamarosan feltalálja magát, ismerkedni kezd a szoba tárgyaival, vallási hevülettel kevert szexuális késztetés vesz erőt rajta, amely maszturbációhoz vezet. A kéjes sikolyok felkeltik egy arra járó csavargó figyelmét…


Irodalmi háttér
A mese alapjául egy 1748-ban megjelent francia pornografikus regény, a Thérèse philosophe (teljes címén: Thérèse philosophe, ou mémoires pour servir à l’histoire du Père Dirrag et de Mademoiselle Éradice) szolgált, amelyet az irodalomtörténészek d’Argens márkinak (Jean-Baptiste de Boyer, 1704–1771) tulajdonítanak. A mű a maga idejében példátlan sikert aratott, minden idők egyik legnépszerűbb pornográf kiadványának számít. (2004-ben magyarul is megjelent A filozófus Teréz címmel.) Sikamlós témája ellenére bizonyos irodalmi értékekkel is büszkélkedhet, hiszen a kicsapongások közepette a szereplők olyan filozófiai fogalmakat is megvitatnak, mint a materializmus, az ateizmus és a hedonizmus. A felvilágosodás korában született regény nem csupán a nők elfojtott szexualitására, hanem a vallási vonatkozású szexuális kizsákmányolásra is felhívja a figyelmet. Borowczyk a mű azon részletét dolgozta át szabadon, amelyben Thérèse fogadást köt egy gróffal, aki szeretőjévé akarja tenni őt: ha kibír két hetet maszturbálás nélkül egy erotikus tárgyakkal, könyvekkel és festményekkel zsúfolt szobában, akkor többé nem követeli tőle, hogy legyen a szeretője. Thérèse veszít. A filmben egyébként a lányka kezébe kerül d’Argens márki könyve és egy pornografikus rajz is, amelyen egy egyházi személy kéjeleg egy fiatal lánnyal: ez vizuális célzás a Lucrezia Borgia-epizódra. Amúgy nemcsak a Thérèse filozófiája esetében fordult elő, hogy a direktor nem egy teljes irodalmi művet, hanem annak csak egy részletet használta fel: az Egy kolostor belsejében (1977) című alkotásához például Stendhal Római séták című művének egy körülbelül kétoldalas részlete jelentett forrást. A két filmet egyébként a vallási megszállottság és a szexuális izgalom témájának összekapcsolása is rokonítja.


A főszereplő és a forgatás
A Thérèse-t alakító angol színésznőt, Charlotte Alexandrát (Charlotte Alexandra Mary Seeley) Borowczyk asszisztense, Dominique Duvergé találta meg. Duvergé felkereste az Elite modellügynökség párizsi irodáját, hogy egy modellt válasszon a szerepre. Itt figyelt fel Charlotte-ra, aki nem modell volt, hanem telefonos kisasszony. Amikor a tizenkilenc esztendős alkalmazott meghallotta, miféle filmről lenne szó, elvörösödött, mint a cékla, és azonnal nemet mondott. Később meggondolta magát, elment a castingra, és végül eljátszotta a szerepet. Kezdeti gátlásait hamar levetkőzte, és a hetvenes években több explicit filmszerepet is elvállalt, melyek közül Catherine Breillat első rendezése, az Egy fiatal lány (1976) a leghírhedtebb. Ebben az akkor már huszonkét éves, de még mindig kislányos külsejű Charlotte egy nemiségére ébredő tizennégy éves lányt alakított, akinek a nemi szerve premier plánban is látható. Technikailag a Thérèse filozófiája kilóg a többi mese közül, mert 16 mm-es nyersanyagra forgatták (akárcsak a végső változatból kihagyott A bestiát). A hosszan elnyújtott maszturbáció során a kamera Thérèse testének egy-egy részletét mutatja csupán, sosem a teljes testet. A kézi kamera mozgása nem csupán a fokozódó élvezet intenzitását szimbolizálja, hanem a hősnő teljes testi-lelki felszabadultságának örömét is. Borowczykot gyakran nevezték „a tárgyak lírikusá”-nak, és erre ez az epizód igazán remek példa. Ahogyan Bikácsy Gergely írja: „Az Erkölcstelen mesék egyik epizódja (Thérèse philosophe) egyértelműen s egyes-egyedül a tárgyak kisfilmje. A büntetésből kamrába zárt s felhevült kamaszlány Krisztus hangját hallva, képmását (vagy vélt képmását nézve) hatalmas uborkával maszturbál. Ilyen durván és nyersen talán goromba feszültségekkel volna terhes ez az epizód: de nem, a rendező szépre világítja tárgyait, a kamaszlány tüllfátylasan szépeleg, lassan, elomlóan simogatja a fallikus képzetet keltő tárgyakat (van belőlük fölös számmal)”.


Báthory Erzsébet
„1610. Báthory Erzsébet és csatlósa meglátogatja a magyarországi Nyitrát.”

A történet
A helyszín Magyarország, a XVII. században. Nádasdy gróf özvegye, Báthory Erzsébet fiúnak öltözött komornája segítségével fiatal lányokat ejt foglyul, akiket a várába hurcoltat. A lányoknak előbb alaposan meg kell tisztálkodniuk, majd megjelenik maga Erzsébet asszony is, akivel leszbikus színezetű enyelgés kezdődik, melynek végén a foglyokat lemészárolják. Vérüket egy dézsába öntik. Ebben fürdik meg a grófné, hogy megőrizze szépségét és fiatalságát. Fiúszerepre kényszerített komornája azonban végül elárulja úrnőjét…


Történelmi háttér
Báthory Erzsébet (1560–1614) a magyar történelem talán leghírhedtebb nőalakja, akinek személyéhez borzalmas cselekedetekről szóló legendák kapcsolódnak. Ezeket az újkori történészek többsége valótlannak tartja, és egyre inkább terjed az a nézet, hogy a nagyasszony egy korabeli koncepciós per áldozata lett. Erzsébet mindössze tizenegy éves volt, amikor eljegyezte őt az öt évvel idősebb Nádasdy Ferenc gróf. 1575-ben házasodtak össze. Az ifjú férj komoly érdemeket szerzett a törökök elleni harcban, s noha vitézsége kegyetlenséggel párosult, az ilyesmi abban a korban nem számított különösebben kirívónak. A hadjáratok miatt Báthory grófné gyakran magára maradt Csejtén, ahol aktív karitatív tevékenységet folytatott: magához vette a törökök által lerohant falvakban lemészárolt férfiak földönfutóvá vált asszonyait, megbecstelenített lánygyermekeit. Bizonyos történészek úgy vélik, Nádasdyék házassága nem volt boldog, mert az első évtized gyermekáldás nélkül telt el. Utána viszont Erzsébet hat gyermeket is világra hozott. Nádasdy ereje teljében, 1604-ben hunyt el Sárváron. Negyvennyolc éves volt. A legendák szerint a nagyasszony ezután engedett szabad teret a benne rejlő kegyetlen hajlamoknak. Egyszer fenyítésképpen olyan erővel vágta pofon az egyik fiatal cselédlányt, hogy annak kiserkent az orra vére, és egy csöpp Erzsébet asszony kézfejére hullott. A grófné letörölte, és meglepődve tapasztalta, hogy bőre ott üdébbnek látszik. Állítólagos hiúsága miatt rögtön arra gondolt, hogy milyen csodás eredményt tudna elérni egy egész dézsányi vérrel, ha megfürödne benne. Parancsára éveken át összefogdosták és leöldösték a környéken élő fiatal lányokat, hogy vérükben az örök szépségre áhítozó özvegy megfürödhessen.


Az évek múlásával Erzsébet cinkosai mind messzebbről voltak kénytelenek felhajtani az újabb áldozatokat, emiatt a csejtei vár titka egyre szélesebb körben terjedt el. A szörnyűségek híre eljutott Thurzó György nádorig is, aki 1610. december 29-én meglepetésszerűen meglátogatta a grófnét. Egy kétes hitelességű beszámoló szerint borzalmas látvány fogadta: „A nagyasszony a kastély alagsori mosóhelyiségében kínzókamrát rendezett be, itt in flagranti találják, meztelenre vetkőztetett fiatal lányok kínzása közben. Felnyittatják a lezárt helyiségeket, temetetlen holttesteket, ütlegektől, szúrásoktól súlyosan sérült lányokat találnak.” Őrizetbe veszik a „bűntársakat” is, és iszonyatos kínzások árán terhelő vallomásokat csikarnak ki belőlük Báthory Erzsébet ellen. Mindazonáltal a grófnét hivatalosan nem vádolták meg a vérben fürdéssel, amely vád egyébként az emberi vér gyors alvadási ideje miatt egyébként is képtelenül hangzik. Ügyében soha nem tartottak tárgyalást, noha azt még maga II. Mátyás király is szorgalmazta. „A véres grófné”-t Csejtén tartották fogva, egy befalazott szobában, ahol elborult elmével halt meg 1614. augusztus 21-én. Történészi feltételezések szerint a Habsburgok valójában meg akarták szerezni az asszony hatalmas vagyonát, nagy kiterjedésű birtokait. Erzsébet meghurcoltatásával ráadásul szimbolikusan odavághattak egyet a grófné unokatestvérének, Báthory Gábor erdélyi fejedelemnek is, akivel Bécs – egyéb ügyek miatt – igencsak rossz viszonyban állt. Thurzó nádor objektivitása is erősen kétséges, mivel köztudomásúan haragosa volt a nagyasszonynak, ámbár szegről-végről rokoni szálak fűzték össze őket.


A színészek és a forgatás
Ezt az epizódot körülbelül egy hét alatt forgatták Svédországban, ahol egyrészt kedvezőbbek voltak a technikai és az anyagi feltételek, mint Franciaországban, másrészt az áldozatokat játszó lányok külseje – különös tekintettel bőrük világos színére – tökéletesen megfelelt Borowczyk elképzeléseinek. A meztelen statiszták egyike Marie Forså pornósztár volt, akinek állítólag ez az egyetlen, nem „hard” szereplése a filmvásznon: ő játszotta azt a lányt, aki a vaginájába rejti azt a gyöngyszemet, amely Báthory Erzsébet szétszakadt nyakláncából gurult el. Egy magyar parasztlány villanásnyi szerepében a producer lánya, Florence Dauman látható. Az új évezredben Florence úgy emlékezett vissza, hogy volt meztelen jelenete is, de azt a túl feltűnő bikinivonalai miatt kivágták. Noël Véry operatőr viszont egyáltalán nem emlékszik Florence meztelenkedésére, amit kétségessé tesz a hölgy azon állítása is, hogy azért nem voltak gátlásai a vetkőzést illetően, mert közvetlenül a forgatás előtt hetekig nudizott a barátaival Görögországban. Ha ez viszont valóban így volt, akkor honnan lettek volna feltűnő bikinivonalai? Florence elmesélte azt is, hogy Borowczyk A bestia játékfilmes változatában is szerepet ajánlott neki (amelyet végül Pascale Rivault játszott el), de a saját családja vonatkozásában igencsak prűd Anatole Dauman hallani sem akart erről. A fiúnak öltöztetett komornát, Istvánt Pascale Christophe alakította. Gyerekként filmezett először, 1968-ban. Felnőtt színésznőként 1974 és 1981 között foglalkoztatták: játszott Borowczyk másik szkeccsfilmjében, A romlás démonaiban is.


Báthory Erzsébet szerepére Anatole Dauman javasolta Paloma Picassót, a legendás festőművész, Pablo Picasso lányát. Remek ötlet volt, hiszen a dekoratív Paloma alkatilag tökéletesen megfelelt a szerepre, nevének reklámértékét pedig ragyogóan fel lehetett használni. Angliában például így hirdették a filmet: „Nem kell múzeumba mennie, hogy lásson egy X kategóriás Picassót!” (Az X kategória a felnőtteknek szóló filmek máig használatos jelölése.) Noël Véry visszaemlékezései szerint Paloma fantasztikus személyiség volt, és abszolút profi. Ahhoz is volt bátorsága, hogy időnként nemet mondjon valamilyen rendezői instrukcióra, noha Borowczyk általában nem tűrte az ellentmondást. Az epizód legnagyobb technikai gondját a vérben fürdés jelenete okozta. A stáb pontosan azzal a problémával szembesült, ami a vérben fürdés legendájának legtermészetesebb cáfolata: a gyors alvadás okozta nehézségekkel. Többféle módszert, trükköt is kipróbáltak, de hiába. Borowczyk makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a vér vérnek hasson a filmvásznon is, ám az alvadásgátló szerek megváltoztatták a vér természetes színét. Tekintettel kellett lenni Paloma Picassóra is, hogy ne használjanak semmi olyan szert, amely bármiféle egészségügyi problémát, allergiás reakciót okozhatna neki. Végül egy vágóhídról vittek állati vért a forgatás helyszínére. Véry szerint a felvételek befejezése után ezt a vért a vágóhídon még felhasználták véres hurka készítésére. A forgatás Bernard Daillencourt operatőrrel kezdődött, akinek azonban a munka befejezése előtt vissza kellett térnie Párizsba, így bizonyos jeleneteket Véry egyedül vett fel. A megvilágítást még együtt tervezték meg: hátsó megvilágítást és különleges fényeket egyaránt használtak a rendező által kívánt hatás elérésére. Borowczyk szeretett gyorsan dolgozni, operatőrjeivel ezért is váltott át a nehézkesebb teleobjektívekről a könnyebben kezelhető kézi kamerára. Amikor megérkezett az aznapi forgatásra, alaposan szemügyre vette a beállítást, elmondta, mivel nincs megelégedve, és a hibák korrigálása után máris foroghatott a kamera. Kuriózumként említsük meg még azt is, hogy a „magyaros” hangulat megteremtése érdekében Hungaroton-lemezről magyar nyelvű húsvéti énekek szólalnak meg.


Lucrezia Borgia
„1498. Lucrezia Borgia a vele utazó férjével, Giovanni Sforzával, meglátogatja az apját, VI. Sándor pápát és a fivérét, Cesare Borgia kardinálist. Hieronymus Savonarola a templomban elítéli a züllött cselekedeteket.”

A történet
A helyszín Itália a XV. században. VI. Sándor pápa és fia, Cesare Borgia vérfertőző viszonyt folytat Lucrezia Borgiával, aki a pápának a lánya, Cesarének pedig a húga. Közben Savonarola a szószékről a pápai család erkölcstelenségét ostorozza, mindhiába: az orgiák folytatódnak, Savonarola viszont máglyán végzi…


Történelmi háttér
A reneszánsz korának leghírhedtebb itáliai családja, a Borgiák főleg erkölcstelen életmódjuknak köszönhetik rossz hírüket, ámbár egyre több történész van azon az állásponton, hogy – miként Báthory Erzsébet esetében – a vádak egy része alaptalan, és a politikai ellenfelek serénykedtek a legszorgalmasabban a család tagjainak befeketítésén. A családfő, Rodrigo Borgia (1431–1503) 1492-ben került a pápai trónra VI. Sándor néven. Bár nem tőle származik a mondás, hogy „A cél szentesíti az eszközt” (hanem fiatalabb kortársától, Niccolò Machiavellitől), mégis következetesen alkalmazta. Arra törekedett, hogy megerősítse családja befolyását, és a pápai államot nemcsak Itália, hanem egész Európa legbefolyásosabb fejedelemségévé tegye. Ennek eszközeként törvényes és törvénytelen gyermekeit egyaránt felhasználta: különösen Cesare nevű fia (1475–1507) és Lucrezia nevű lánya (1480–1519) sorsát egyengette. Cesare alig töltötte be a tizennyolcadik életévét, de apja már Valencia érsekévé nevezte ki. A fiatalember erőszakos természete még a „kegyetlen középkor”-ban is kirívónak minősült. Giovanni nevű fivérét állítólag azért ölette meg, mert vetélytársakká váltak tulajdon húguk, Lucrezia kegyeinek elnyerésében. A szépséges Lucrezia természetesen apja érdekeinek megfelelően ment férjhez, háromszor is. Két férje gyanús körülmények között hunyt el. A legenda szerint Lucrezia megmérgezte őket, és számos szeretőjét is, amihez a gyűrűjében hordott mérget használta. A sors iróniája, hogy 1503-ban maga VI. Sándor és Cesare is oly gyanúsan egyszerre betegedett meg, hogy felmerült a gyanú, őket is megmérgezték, sőt az is, hogy egy fatális véletlen folytán maguk itták meg azt a mérget, melyet egy vendégség alkalmával ellenfelüknek, Adriano da Corneto bíborosnak szántak. A pápa belehalt titokzatos eredetű betegségébe, Cesare viszont felépült. Négy évvel később, 1507-ben esett el Viana ostrománál. Lucrezia 1519-ben hunyt el vérmérgezésben. Mindössze 39 éves volt. Semmi konkrét bizonyíték nincs arra, hogy olyan elvetemült méregkeverő lett volna, mint amilyennek az utókor különféle művészi alkotások (például Victor Hugo drámája és az ebből írt Donizetti-opera) hatására megismerte. Az sem bizonyított, hogy vérfertőző viszonyt folytatott volna apjával és fivérével.


A színészek és a forgatás
Ezt az epizódot szintén Svédországban forgatták, ezért a világítási technika nagyjából ugyanaz volt, mint a Báthory-történetben. A Lucreziát alakító Florence Bellamyt a castingra jelentkezett lányok közül választották. A stáblista szerint apját Jacopo Berinizi, fivérét Lorenzo Berinizi játszotta. Évekig tartotta magát az a feltételezés, hogy Jacopo Berinizi valójában Borowczyk jó barátjával, Chris Marker rendezővel azonos, és semmiféle vérségi kapcsolat nincs közte és a fiát alakító színész között. Az igazság azonban az, hogy a Jacopo Berinizi név Mario Ruspoli rendezőt takarja, és filmbeli fia valóban a vér szerinti gyermeke, Fabrizio. Ruspoli több filmjét is Anatole Dauman finanszírozta, és feltehetően ő kérte fel, hogy játssza el VI. Sándor szerepét Borowczyk alkotásában. Az egyik jelenetben Lucrezia párzó lovakat ábrázoló rajzokat nézeget: A bestia játékfilmváltozata párzó lovakat bemutató képsorral indul. A pápai család erkölcstelenségét elítélő Savonarolát a valóságban két társával, Da Pescia Domonkossal és Maruffi Szilveszterrel együtt felakasztották, és holttestüket elégették. Borowczyk filmjében viszont Savonarola máglyahalált hal, ami utalás Ken Russell Az ördögök (1971) című katartikus drámájára, a reneszánsz szellemiségű Grandier atya megégetésének nyomasztó képsorára.


A KIHAGYOTT MESÉK
Egy különleges gyűjtemény
A rövidfilmben André Pieyre de Mandiargues bemutatja és kommentálja saját különleges erotikus gyűjteményét: korabeli rajzokat, pornográf fotókat a fényképezés hőskorából, kezdetleges (esetenként vicces) szexjátékokat, archív filmecskéket és egyéb érdekességeket. (Az arcát csak egyszer látjuk néhány pillanatra profilból.) Az opusz egyfajta átmenetet képez Borowczyk animációs alkotásai és erotikus játékfilmjei között: a téma már egyértelműen a szexualitás és annak esetenként kifejezetten vaskos megnyilvánulásai, ám a rendezőt szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelték a különféle mozgásformák, ahogy ezek a játékok működtethetők, valamint a hanghatások és az anyagok sokfélesége. Borowczyk filmjeiben a tárgyaknak mindig különleges szerepük van a hangulatfestésben, és erre az Egy különleges gyűjtemény is remek példa. (Az Erkölcstelen mesék hivatalos változatának történetei közül a Thérèse filozófiája tükrözi a legfeltűnőbb módon a tárgyak iránti kiemelt érdeklődést.) A filmnek kétféle változata ismert, mindkettő – eltérő módon ugyan, de – cenzúrázott. A bő 12 perces hivatalos verzióban Mandiargues úgy mutatja a kamerának a pornográf fotókat, hogy ujjai eltakarják a legintimebb részeket, vagyis öncenzúráról beszélhetünk. (Közben ugyanaz a gramofonzene szól, amely az 1975-ös A bűn története gyilkossági jelenetében is hallható.) A 14 és fél perces ún. „Oberhausen Cut” esetében az ujjak nem fedik el a „lényeg”-et, minden szexuális tevékenység egyértelműen látható, beleértve a tényleges közösülést is. A hivatalos verzióhoz képest többletet jelentő bő két percben egy korabeli kezdetleges erotikus filmecske pereg a néző szeme előtt, a kép azonban időnként kimarad, és csak a hang hallható folyamatosan. Itt nem technikai hibáról, nem a forrásanyag sérüléséről van szó, hanem az extrém pornográfiára vonatkozó törvények szellemében végrehajtott cenzúráról. Az elsötétített képanyag összidőtartama körülbelül 30 másodperc.


A bestia
Az epizód egyik forrása Prosper Mérimée (1803–1870) 1869-es novellája, a Lokis volt, amelyet Borowczyk már 1972-ben meg akart filmesíteni. Ihletet merített a gévaudani bestia legendájából is: a szájhagyomány szerint az 1760-as években egy félig kutya, félig farkas fenevad tartotta rettegésben a franciaországi Gévaudan tartomány (a mai Lozère megye része) lakosait. Borowczyk meséjének hősnője, Romilda de l'Esperance márkinő egy szép napon az erdőbe indul egy elkóborolt bárányka után. A jószágot szétmarcangolva találja meg. Szinte megrémülni sincs ideje, máris rátámad egy medveszerű szörnyeteg. Romilda kétségbeesetten próbál menekülni, ám a bestia ott liheg a nyomában, és egyenként letépkedi a márkinő ruháit. Végül a fűzőig vetkőztetett Romilda a szörnyeteg karmai közé kerül, és az állat hosszasan ejakulál, miközben a nő testén élvezkedik, sőt meg is erőszakolja áldozatát. Ezután – úgy is mondhatjuk – megváltozik a szereposztás: a márkinő kezdeményezővé lép elő, és a változatos pozíciókban végrehajtott szexuális ténykedések következményeként a végsőkig kimerült bestia elpusztul. Romilda eltemeti a fenevadat, és meztelenül bolyong tovább az erdőben.


Romilda szerepére Anatole Dauman javasolta Sirpa Salo finn modellt, aki Sirpa Lane művésznéven szerzett magának kétes hírnevet a 70-es években. A híres-hírhedt brit fotós, David Hamilton fedezte fel, aki tini lányokról készült aktfotóival állandó támadások kereszttüzében állt. Voltak, akik a XX. század legnagyobb fotográfusai között emlegették, mások szerint lényegében a gyermekpornográfiát népszerűsítette művészetnek álcázva. Borowczyk után Roger Vadim adott szerepet Sirpának a La jeune fille assassinée (1974) című alkotásában, és olyannyira elégedett volt vele, hogy kijelentette, a finn színésznő lesz „az új Brigitte Bardot”. Jóslata nem vált be, a művésznő karrierje nagyon hamar a csekély értékű B-produkciók felé kanyarodott: a La svastica nel ventre (1977) című nazisploitationben és a La bestia nello spazio (1980) című sci-fiben hard-pornó jelenetei is voltak. Ez utóbbi film tulajdonképpen Borowczyk opuszának jövőbe helyezett variációja, a művészi színvonal közötti különbséget azonban zongorázni lehetne. Kuriózum, hogy Sirpa is eljátszotta Lucrezia Borgiát, mégpedig a Roberto Bianchi Montero rendezésében készült Le notti segrete di Lucrezia Borgia című 1982-es produkcióban. 1983-ban filmezett utoljára, utána eltűnt a reflektorfényből. 1999-ben AIDS-ben halt meg, mindössze 47 éves volt. Borowczyk A bestia londoni előpremierjének tapasztalatai alapján úgy döntött, hogy az epizódot kihagyja az Erkölcstelen mesékből, mert szélsőséges témája és vizuális stílusa miatt túlságosan kilóg a többi történet közül. Az anyagot azonban túl jónak találta ahhoz, hogy veszni hagyja, így Dauman támogatásával játékfilmmé fejlesztette, amelyhez a fentebb már említett két forrást használta fel. A kivágott mese álomjelenetként kapott helyet benne. A bestia címmel 1975-ben bemutatott mozifilm az Erkölcstelen meséknél is nagyobb felzúdulást váltott ki, több országban máig tiltólistán szerepel. Magyarországra semmilyen hivatalos formában nem jutott el, de két figyelemre méltó magyar tanulmány is megjelent róla az elmúlt évtizedekben a Filmvilágban Király Jenő és Varga Zoltán tollából.


A FOGADTATÁS
Még nem volt kész teljesen a film, amikor három epizódját (Egy különleges gyűjtemény, A bestia, A dagály) 1973 őszén bemutatták a londoni filmfesztiválon. Nagy-Britanniában korábban elismeréssel fogadták a Vér és liliomot, ezért nagy várakozás előzte meg a készülő összeállítást. Óvatosságból a nézőket előzetesen figyelmeztették az explicit tartalomra, ám ez hiábavalónak bizonyult. Korabeli beszámolók szerint a filmecskék valósággal sokkolták a műértő londoni közönséget, amely pedig látott már ezt-azt addig is. Különösen A bestia akasztotta ki a nézőket a hosszasan ejakuláló, medveszerű szörnyeteggel. Több kritikus is feltette a kérdést, hogy egy ilyen filmet miért kellett beválogatni az eddig igényességéről ismert fesztivál programjába. Közben Borowczyk befejezte a többi mesét is, ám lemondott a legelsőről. Az akkor még öt epizódból álló Erkölcstelen mesék 1974-ben megkapta a L’Age d’or-díjat, melyet Luis Buñuel Aranykor (L’Age d’or, 1930) című klasszikusáról neveztek el, és a szürrealizmus szellemét továbbörökítő alkotások elismerésére alapítottak 1955-ben. A zsűri tagja volt Max Ernst (1891–1976) festőművész is. Párizsban 1974-ben 128 erotikus filmet mutattak be, melyekre összesen 6 497 687 jegyet adtak el, ami az összbevétel 16%-át jelentette. A legtöbb néző a közismert ponyvaregény alapján készült Emmanuelle-re (1974) volt kíváncsi. (Érdekesség, hogy az Emmanuelle ötödik részét épp Borowczyk rendezte meg 1986-ban.) A második helyet az Erkölcstelen mesék foglalta el, amelyre 359 738 jegy kelt el. Az üzleti siker ellenére – vagy talán épp azért? – az opusz kritikai fogadtatása egyáltalán nem volt túl jó. Summázva például a New York Magazine kritikusának véleményét, „összefüggéstelen hülyeség”-ről van szó. Azóta túl vagyunk az üzleti célú erotika elképesztő dömpingjén, és az új évezredben Borowczyk alkotását árnyaltabban ítélik meg a filmszakértők. Ma már elfogadott az a nézet, hogy művészfilmmel van dolgunk, az egyes mesék színvonalát azonban egyenetlennek tartják. Igaz, arról megoszlanak a vélemények, hogy melyik a legjobb, és melyik a leggyengébb történet. 2010-ben egy francia archívumban megtalálták A bestia eredeti változatát, és ennek köszönhetően sikerült rekonstruálni az összeállítás öt meséből álló, ún. L’Age d’or-verzióját, amelyet először 2013. július 24-én mutattak be egy lengyelországi filmfesztiválon. A The Guardianben megjelent 2014-es recenziójában a jeles brit kritikus, Peter Bradshaw kiemelte, hogy az Erkölcstelen mesék olyan kimagasló művészek hatását tükrözi, mint Ken Russell és Pier Paolo Pasolini.


ÍGY LÁTTÁK ŐK
„A lengyel származású rendező, aki rendkívül tehetséges rajzfilmesként kezdte pályáját… most a megbotránkoztatás jövedelmezőbb üzletét választotta. A négy történetből álló, szerinte erotikus, de valójában csak olcsón ízléstelen füzérből számunkra minden bizonnyal legmulatságosabb a Báthory Erzsébet, akit Picasso lánya, Paloma Picasso alakít. Alakít – mondjuk, ez túlzás. Meztelenül fürdik a szűzlányok vérében, a rengeteg piros festékben, amit a papája sokkal jobban használt volna fel. Régi magyar muzsikaként többek között magyar nyelvű húsvéti mondókát hallhatunk, melynek a szadista jelenetekhez éppenséggel nem sok lélektani köze van. Pedig Borowczyk ad a hitelességre. Lucrezia Borgiának, apjával és fivérével közösen eltöltött szerelmi együttléte után, szép, egészséges gyermeke születik. S a rendező egy interjújában még Moraviára is hivatkozik, bizonyítván, hogy szülők és gyermekek szexuális kapcsolatából egészséges, szép gyermekek születhetnek.”
(Létay Vera: „Locarno, 1974”. In: Filmvilág 1974/17, 15–20. o.)


„Az ötvenegy éves W. Borowczykot újabban a művészi igényű erotika nagymestereként emlegetik. Négy szkeccses Erkölcstelen meséi... valóban jó kvalitásokról tanúskodnak, habár szedett-vedettségük elég riasztó, s az is bizonyos: szomorú látni, hogy még egy ilyen igényes mester is behódol a pornódivatnak. [...] A negyedik, Lucrezia Borgia című szkeccsben rendezőnk kitombolja fényűző, renaissance-ittas kedvét. Szép színek, hideg költészet, Boccaccio-kacsintások, Casanova-célzások, Laclos-fintorok, szürrealista allegóriák jellemzik a tehetséges rendező alkotását, aki minden bizonnyal tökéletes remekművekre is képes lenne, ha olyan társadalmi kontextusban dolgozhatna, ahol a Hetedik Művészet elsősorban nem... ipar.”
(Bajomi Lázár Endre: „Párizsi filmportya”. In: Filmvilág 1975/4, 20–22. o.)


„Nyugodtan, izgalom nélkül, tűnődve nézhetjük vérforraló négy epizódját. Aki először látja most, arra is hat patinás, ómódi bájaival, megnemesült vagy megkopott merészségével. Szép maradt ez a film, de valahogy ősziesen szép, mint megfakultan pasztell-árnyalatú, egykor oly harsány színei. A négy epizód (tulajdonképpen négy önálló kisfilm) roppant egyenetlen színvonalú. Az első kivételével mindegyik a múltban játszódik. Ez a múlt mint színpompás dekoráció jelenik meg a filmben. Alkalom nemesen leomló bársonyok, tüllfátylak és bíborba-brokátba borult tárgyak meg testrészek szép, sőt szépelgő ábrázolására. De nemcsak a tárgyak: a történetek ideje és helyszíne is mindenféle kultúrtörténeti malaszttal terhes.”
(Bikácsy Gergely: „Bíbor onánia”. In: Filmvilág 1990/8, 26–29. o.)


ÍGY LÁTTAM ÉN
A magyar filmforgalmazás szeszélyeinek köszönhetően csak tizenhat évvel az ősbemutató után volt alkalmam először megnézni az Erkölcstelen meséket. Addigra már magam is láttam-megéltem egyet s mást, így nem igazán értettem, miért is számított ez a film annak idején „félpornó”-nak. Szemet gyönyörködtetően szépnek találtam, de abszolút nem az a (szex)film volt, amelyet a férfi néző garantáltan álló farokkal néz végig, pedig a korabeli beszámolók szerint kimondatlanul is ezzel a céllal készült. Inkább olyasfajta vizuális élvezetet jelentett, mint amikor az ember a különféle híres festőművészek által festett aktokat nézegeti a múzeumokban: szépek a színek, a formák összhangja vagy éppen ellentéte, magával ragad a hangulat, melyet az adott kép áraszt, de a tényleges meztelenségnek nincs érzékborzoló hatása, valószínűleg azért, mert a modern kor embere ezen a téren már erősebb ingerekhez szokott. Amit a szem elvárhat, azt megkaptam az Erkölcstelen meséktől, mégis maradt bennem hiányérzet, hiszen más Borowczyk-filmek többet nyújtottak a puszta esztétikai élménynél. Távol álljon tőlem a kispolgári gondolkodásmód, hogy valamiféle erénycsősz alkotói attitűdöt várjak el a bevallottan erkölcstelen történetek rendezőjétől. Mindazonáltal a bemutatott „erkölcstelenségek”-ben szerintem van egyfajta minőségi fokozat: a felláció és a maszturbáció ártalmatlan gyönyöreitől jutunk el az öléssel párosuló leszbikus örömökön át a vérfertőzés bűnéig. Borowczyk azonban formai szempontból semmit sem érzékeltet abból, hogy egyre mélyebbre kerültünk az erkölcstelenség bugyraiban. „A bűn szépsége” változatlan marad, ámbár a Báthory-mesében és a Lucrezia Borgia-epizódban kapunk valamiféle – enyhén didaktikus és kissé erőltetett – erkölcsi kioktatást. Az előbbiben a leszbikusnak hitt, fiúnak öltöztetett „István” árulja el az úrnőjét, és befejezésként a „világ természetes rendje” szerint, női mivoltában vált csókot egy hajdúval, utóbbiban pedig a Savonarola-féle vékonyka mellékszál hivatott képviselni a helyes erkölcsi hozzáállást a látottakhoz. A filmnek azonban nincs semmilyen érzelmi íve, a néző megreked a kívülálló kukkoló szerepében, és a mesék hovatovább illusztrációkként hatnak csupán. Személyes kedvencem a legelső epizód, A dagály, amely nemcsak a leghangulatosabb mese, hanem gondolatébresztő módon állítja párhuzamba az elhatalmasodó szexuális vágyat a természet erejével, vad szépségével, az árapály ősidők óta ismétlődő jelenségével. Úgy erotikus, hogy tényleges meztelenséget alig mutat. A tíz éve elhunyt Walerian Borowczyk sokat tudott „a bűn történeté”-ről, a szexualitás és a halál bonyolult kapcsolatáról, az emberi „perverziók” és a társadalmi körülmények nem kevésbé bonyolult összefüggéseiről. Az Erkölcstelen mesék azonban csak sejteti, de nem tükrözi ezt a tudást, s így sajnos némi csalódást okoz azoknak, akik többet vártak volna meztelen női testek festőien szép kavalkádjánál.


Erkölcstelen mesék (Contes immoraux, 1974) – francia erotikus filmdráma. Forgatókönyv, díszlet, vágó és rendező: Walerian Borowczyk. Operatőr: Bernard Daillencourt, Guy Durban, Noël Véry, Michel Zolat. Zene: Maurice Leroux. Jelmez: Piet Bolscher. Főszereplők: Lise Danvers (Julie), Fabrice Luchini (André), Charlotte Alexandra (Thérèse), Paloma Picasso (Báthory Erzsébet), Pascale Christophe (István), Florence Bellamy (Lucrezia Borgia), Jacopo Berinizi (VI. Sándor pápa), Lorenzo Berinizi (Cesare Borgia), Philippe Desboeuf (Savonarola).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (...