Az 1972-ben bemutatott Kecskeszarv a bolgár filmművészet egyik legjelentősebb alkotása, amely nemzetközi viszonylatban is jól szerepelt. Alapjául Nikolaj Hajtov azonos című műve szolgált, amelyből maga a szerző írt forgatókönyvet. Hajtov és a filmet rendező Metodi Andonov között több kérdésben is művészi nézeteltérések alakultak ki, amelyekben azonban sikerült mindig kompromisszumos megoldást találni. A fekete-fehérben készült Kecskeszarv a korabeli bolgár viszonyokhoz képest is alacsony költségvetésű film volt, melyet a Rila-hegység vadregényes tájain forgattak. Az opusz szép sikert aratott az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon, s Magyarországon még abban az évben a mozik műsorára került. Törökország viszont több nemzetközi fórumon is tiltakozott az illetékesek véleménye szerint törökellenes alkotás miatt, s állítólag ez volt az oka annak, hogy a Kecskeszarv végül nem volt látható az 1972-es cannes-i filmfesztiválon még versenyen kívül sem, és a következő évben nem került be a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj öt jelöltje közé sem. 1994-ben valósult meg a remake, melynek elkészítésében Nikolaj Hajtov is közreműködött. Az új változatot nem játszották a magyar mozik, de egy 2001-es budapesti bolgár retrospektíven a hazai érdeklődők is megtekinthették.
A cselekmény
A XVII. században Bulgária az Oszmán Birodalom része volt. (Mint a történelemből tudjuk, mi, magyarok százötven évig voltunk török uralom alatt, a bolgárok viszont közel ötszáz évig.) A történet elején török haramiák behatolnak a távol lévő Karajvan, a békés kecskepásztor házába, ahol megerőszakolják és megölik a feleségét, s mindezt a kislány, Marija szeme láttára. Karajvan bosszút esküszik, és elhatározza, hogy igazságot fog szolgáltatni. Nem temeti el a feleségét, hanem felgyújtja a házat, ahol a tragédia történt, és Marijával együtt egy hegyi kunyhóba költözik. Ettől kezdve fiúnak neveli Mariját, megtanítja hidegvérrel ölni, hogy majdan segíthessen neki bosszút állni felesége gyilkosain. Kilenc év telik el, mire Karajvan és Marija hozzálátnak tervük végrehajtásához. A négy egykori erőszaktevő közül hármat megölnek, és mindegyik holttest mellett bosszújuk szimbólumát, egy kecskeszarvat hagynak. A negyedik tettes nem sejti, hogy a végzet már körülötte ólálkodik: Marija figyeli őt, hogy egy alkalmas pillanatban végezhessen vele. A még mindig fiatal férfi egy gazdag házban él a kedvesével, és Marija meglesi meghitt együttlétüket. A látvány addig nem ismert érzelmeket szabadít fel a lányban. A fiúként nevelt teremtés fokozatosan ráébred női mivoltára, s a természet rendjének megfelelően nőként kezd érezni. Szerelmes lesz egy fiatal pásztorba, és bosszúvágya lassan elillan: a gyűlölet és a halál helyett a szerelem és az élet szeretete iránti vágy költözik a szívébe. Karajvan megpróbálja megakadályozni, hogy Marija eltávolodjon tőle, és szerelmes nőként élhesse a maga életét. Az elvakult apa önzése újabb tragédiához vezet…
Az író
Nikolaj Hajtov bolgár író és publicista 1919. szeptember 15-én született a Plovdiv megyei Javrovo faluban, szegényparaszt szülők gyermekeként. Miután szülőfalujában elvégezte iskolai tanulmányait, Plovdivba ment továbbtanulni, mellette munkát vállalt. Dolgozott péklegényként, kocsmai pincérként, sőt inasként is a vasútnál. 1938-ban fejezte be középiskolai tanulmányait. Különösen az irodalom iránt érdeklődött, nagy hatást gyakoroltak rá olyan szerzők, mint például Zahari Sztojanov, Ivan Vazov, Elin Pelin és Jordan Jovkov. Hajtov 1943-ban Szófiában kapott egyetemi diplomát az Erdészeti Karon. 1944 őszén Plovdivban bevonult katonának. Leszerelését követően a Rodope hegységben erdőőrként és erdészként vállalt munkát. Valamit nagyon nem jól csinálhatott, mert a fa helytelen szétosztása miatt nyolc év börtönre ítélték, az Erdészeti Minisztérium pedig elbocsátotta. Büntetését rövidesen hatályon kívül helyezték, ennek ellenére két évig munkanélküli volt. Első jelentős cikke 1954-ben jelent meg a Szeptemvri című lapban, melyben később is többször publikált, s idővel egyre több folyóirat közölte az írásait. 1957-ben kiadott kötete, a Szapernici (Ellenfelek) tartalmazott néhányat a korai újságcikkeiből. 1959-ben Hajtov belépett a Bolgár Újságírók Szövetségébe. Szakmai előrehaladását nemcsak az bizonyítja, hogy újabb és újabb lapok igényelték az írásait, hanem az is, hogy egyre magasabb beosztásokat kapott, sőt a szakmai szervezetekben is számítottak az aktivitására.
1967-ben jutott el először az olvasókhoz Hajtov leghíresebb kötete, a Kecskeszarvat is tartalmazó Vad történetek (Divi razkazi). A bolgár irodalom egyik legjelentősebb alkotásáról van szó, amely eddig tíz kiadást ért meg Bulgáriában, huszonnyolc nyelvre fordították le (köztük kínaira is!), és része lett az UNESCO Történeti Gyűjteményének is. A szerző válogatott műveit 1989-ben három kötetben jelentették meg. Hajtov nevéhez összesen tíz színpadi mű, nyolcszáz újságcikk és kritika fűződik, könyvei Bulgáriában több mint négymillió példányban keltek el. Fáradhatatlanul kutatta a bolgár nemzeti hős, Vaszil Levszki (1837–1873) életét, kutatási eredményeit folyamatosan publikálta. Nem a Kecskeszarv az egyetlen megfilmesített műve: számos egyéb írását is vászonra vitték, az adaptációk közül a két epizódból álló Tarka világ (1971), a Gyökértelen fa (1974), a Férfias idők (1977), a Cseresznyefák (1979) és a Végzet (1983) a magyar mozikba is eljutott. Hajtov háromszor nősült, három gyermeke (két fiú és egy lány) született: lánya az első, két fia a második házasságából. Az egyik fiúból, Alekszanderből (* 1954) szobrászművész lett, művei bolgár közintézményekben és külföldi magángyűjteményekben is megtalálhatók. A másik fiú, Zdravec (* 1956) köztiszteletnek örvendő építész, míg a lány, Elena (* 1947) irodalomtanári végzettséget szerzett, majd apja példáját követve szerkesztőként dolgozott, és könyveket is írt. Nikolaj Hajtov 2002. június 30-án leukémiában hunyt el Szófiában. Az írót már életében is többször megvádolták azzal, hogy plagizálta vagy plagizálni próbálta más szerzők műveit, s bár egyes ügyek médianyilvánosságot is kaptak, Hajtov bűnösségét vagy tudatos rossz szándékát nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A Hajtov gyerekek 2019-ben pert indítottak Kalin Terzijszki (Калин Терзийски) író ellen, aki illuminált állapotban a tévé nyilvánossága előtt azt állította, hogy Hajtov és egy másik jeles író, Jordan Radicskov egykoron „orális örömökben részesítette” a néhai bolgár pártfőtitkárt, Todor Zsivkovot. (Terzijszki persze nem ilyen szalonképesen fogalmazott.)
A rendező
Metodi Andonov bolgár színházi és filmrendező 1932. március 16-án született a Pernik megyei Kaliste faluban. 1955-ben szerezte meg színházrendezői diplomáját a szófiai Krastyo Sarafov Színházi és Filmtudományi Egyetemen. Ezt követően a burgaszi Dráma Színháznál kezdett dolgozni, ahonnan 1959-ben átszerződött a szófiai Szatirikus Színházhoz. Itt érte el legnagyobb szakmai sikereit. A társulattal 1969 októberében Budapesten is járt: Nikola Ruszov Az öreg és a nyílvessző című történelmi drámáját adták elő, mely a VII. században játszódik. Az előadásért Andonov a legjobb rendezés díját kapta a bolgár drámaírók országos seregszemléjén, a főszerepet játszó Georgi Kalojancsev pedig a legjobb színészi alakítás díját vehette át. Andonov akkor így nyilatkozott a nevével fémjelzett Szatirikus Színház művészi célkitűzéseiről: „A korszerű színház, a sokakhoz szóló színház megteremtése volt a célunk. Sikerült kialakítanunk sajátos stílusunkat, aminek jellemzője, hogy mindig új és új eszközöket olvaszt magába. […] Mindenben, amit csinálunk, az vezet, hogy a színház találja meg a kapcsolatot a nézővel. Nem a közönség valamely rétegének akarunk színházat csinálni, hanem a legszélesebb értelemben vett publikumnak.” A direktor 1957-ben vette feleségül Cvetana Galabova színésznőt, akitől két lánya született, Milena és Nevena.
Andonov négy mozifilmet rendezett. A legelsőt, A fehér szobát (1968) bő egy hónappal a Szatirikus Színház budapesti vendégjátéka előtt mutatták be a magyar filmszínházak. „Korrajz ez a film, és önvizsgálat. Szembenézés a közelmúlttal, a hibákkal, ugyanakkor állásfoglalás: az igazság, az emberiesség, az eszme mellett. […] Metodi Andonov jó rendező, ezt – a film hibái ellenére is – meg lehet állapítani. Néhány jelenete: például a két bohóctréfa jelképes mondanivalója igen szuggesztív erejű. Kitűnő Dimo Kolarov operatőri munkája is. Amivel vitatkozni lehet: az idő szertelen kezelése” – olvashatjuk egy korabeli kritikában. A második film, a Nincs jobb a rossz időnél (1971) Bogomil Rajnov azonos című, magyar nyelven is megjelent kémregénye alapján készült. Amíg a könyv nagy tetszést aratott a magyar közönség körében, addig a filmet a hazai kritikusok fanyalogva fogadták. Volt olyan vélemény is, hogy Andonov mintha szégyellte volna, hogy „csak” egy kémfilmet forgatott, és a történethez nem illő, művészkedő megoldásokkal próbálta többnek mutatni a filmet, mint ami, és ily módon a cselekmény egyszerre vált zavarossá és unalmassá. A világszerte szép sikert elért Kecskeszarv után ismét egy kémfilm következett, az Egymás csapdájában (1973), amely szintén Bogomil Rajnov egyik könyvének adaptációja, a főszereplő megint a rettenthetetlen bolgár titkos ügynök, Emil Bojev, akárcsak a Nincs jobb a rossz időnél esetében. A magyar kritikai fogadtatás is hasonló volt: „Kémfilm, amely többnek akar látszani, mint amit a műfajtól elvárunk, és valójában nem elégíti ki a bűnügyi filmek iránti minimális igényeinket sem” – írta a Film, Színház, Muzsika kritikusa a bemutató alkalmából. Andonov karrierjének váratlan halála vetett véget: 1974. április 12-én hunyt el Szófiában, ahogy az orosz Wikipédia fogalmaz: „titokzatos körülmények között”. Mindössze negyvenkét évet élt. (Furcsa véletlen, hogy titokzatos körülmények között hunyt el 1992. január 1-jén a Marija szerelmét alakító Milen Penev is, Andonov egyik tanítványa.)
Így készült a film
Minden idők egyik legjobb bolgár filmje, a Kecskeszarv két kimagasló tehetségű művész vitáktól sem mentes együttműködésének eredménye. A hetvenes évek elején Nikolaj Hajtov már a bolgár irodalmi élet egyik legjelesebb személyiségének számított, aki különösen nagy tekintélyre tett szert a Vad történetek című kötetével. Metodi Andonov először színházi rendezőként szerzett nevet magának a bolgár kulturális életben, 1968-ban mutatkozott be filmrendezőként. Andonov ismerte Hajtov írásait, és a hetvenes évek elején felhívta a szerzőt azzal az ötlettel, hogy szeretne filmet készíteni az egyikből, a Férfias időkből. A két művész találkozót beszélt meg egymással, és a szabad természetben, a Ljulin-hegyen sétálgatva egyeztették az elképzeléseiket a szereplők jelleméről, a történet konfliktusairól, sőt számba vették a lehetséges szereplőket is. Hajtov a megbeszéltek alapján készen állt arra, hogy hozzákezdjen a forgatókönyvhöz, amikor újabb telefonhívás érkezett Andonovtól. A direktor az előző este elolvasta a Kecskeszarvat, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ebből egy nagyszerű filmet lehetne készíteni, és majd ezután jöhetne a Férfias idők. (Ez utóbbi műből végül 1977-ben Eduard Zahariev forgatott filmet, melyet Magyarországon is bemutattak.) Újabb „munkaséta” következett a Ljulin-hegyen, újabb élénk beszélgetések és viták. Hajtov később beismerte, hogy még soha nem dolgozott ilyen rendezővel, aki a legapróbb részleteknek is ekkora figyelmet szentelt, majdhogynem a történet molekuláris szintjéig akart eljutni.
Hajtov megírta a forgatókönyvet, amelyet az illetékesek minden akadékoskodás nélkül elfogadtak. Az író akkor nyúlt szíverősítő után, amikor megkapta Andonov példányát, mert a rendező teleírta a forgatókönyvet megjegyzésekkel: változtatásokat akart, több helyen is rövidített, más helyeken viszont új jeleneteket képzelt el. A forgatókönyvek elbírálásával foglalkozó művészeti tanács megvitatta Andonov elképzeléseit. Az ülésre természetesen a rendezőt is meghívták. A vita meglehetősen nyíltan zajlott, éles és szélsőséges vélemények is elhangzottak. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a művészeti tanács tagjai – a bolgár filmszakma Magyarországon ismeretlen vagy már elfeledett személyiségei – Hajtov verzióját favorizálják, és egyáltalán nem értenek egyet azzal, hogy Andonov el akar térni attól. Kifejezetten ellenezték az Andonov-verzió befejezését, és az első, körülbelül hatvan oldalt gyakorlatilag feleslegesnek tartották. Andonov támadások kereszttüzében találta magát, és időt kért arra, hogy reagálhasson az elhangzottakra, mert úgy érezte, hogy „mindentől és mindenkitől” meg kell védenie magát. A rendező lánya, Nevena később elmondta, hogy a művészeti tanács egész egyszerűen nem volt felkészülve arra az újdonságra, amit a Kecskeszarv rendezői forgatókönyve jelentett a bolgár filmművészet állóvizében. Végül a direktor példányát a művészeti tanács visszadobta azzal, hogy Andonovnak át kell azt dolgoznia az ülésen elhangzott észrevételek figyelembevételével. A rendező kijelentette, hogy ebben az esetben inkább lemond a film megrendezéséről. Hajtov se könnyítette meg a dolgát, mert ő meg a maga változatához ragaszkodott, ráadásul abban a helyzeti előnyben volt, hogy az övét a művészeti tanács már jóváhagyta.
Egy hétig semmi érdemleges nem történt. Végül egy szombati napon, késő este Andonov felhívta Hajtovot, és közölte vele, hogy bizonyos részek esetében hajlandó visszatérni az író által készített forgatókönyvhöz. Kompromisszumkészséget az illetékesek is értékelték, mert az átdolgozott változat átment a szűrőn, s ezt követően Andonov és Hajtov elutaztak a Rodope hegységbe, hogy forgatási helyszíneket keressenek. Itt jegyezzük meg, hogy Andonov főleg a halálnemeket illetően tért el a novellától és az irodalmi forgatókönyvtől. Ezekben ugyanis Marija édesanyja nem hal meg a nemi erőszak közben, hanem megtébolyodik, és kolostorba kerül. Az erőszaktevők a filmben másképp halnak meg, mint az irodalmi műben, Marija pedig nem ugrik le a szikláról kedvese halála után, hanem a felgyújtott pásztorkunyhóban veszti életét. Az író és a rendező közötti véleménykülönbségek nem szűntek meg a forgatókönyv elfogadása után sem, mert a színészek kiválasztásában sem értettek egyet. Hajtov visszaemlékezései szerint a rendező előbb szófiai középiskolákban, majd az egész országban próbálta megtalálni a legmegfelelőbb fiatal lányt Marija szerepére. Kilenc alkalmas jelöltet talált, a róluk készült fotókat az írónak is megmutatta. Hajtov Katya Paszkalevát választotta, akit Milen Nikolov A dal vége (1971) című filmjéből már jól ismert, az opusz ugyanis szintén az ő egyik írásából készült. Andonov kiszemeltje viszont Maja Dragomanszka volt, aki a felkészülés részeként lovaglóleckéket is vett. Ahogy múltak a napok, a rendezőben kételyek támadtak, s bár ismerte a színésznő képességeit, egyre inkább úgy gondolta, mégsem ő az igazi. Egyik este kedvenc főiskolai tanítványával, Sztefan Mavrodijevvel elment megnézni Shakespeare Ahogy tetszik című darabját, amelyben Paszkaleva játszotta a női főszerepet. A direktort teljesen elbűvölte a színésznő játéka, és az előadás végére az a vélemény alakult ki benne, hogy mégis Katya lenne az ideális Marija.
Kezdetben Karajvan megformálóját illetően sem egyezett az író és a rendező véleménye. Hajtov a korszak egyik legjelentősebb és legnépszerűbb bolgár színészét, Aposztol Karamitevet javasolta, aki Andonov szerint túl intellektuális alkat volt erre a szerepre. A rendező választottja Anton Gorcsev volt, akit az író is elfogadott, már csak azért is, mert a női főszerep vonatkozásában végül mégis az ő elképzelése érvényesült. A kis Marija szerepében Andonov hatéves lánya, Nevena látható: édesapja azt akarta, hogy gyermeke ne színészkedjen, csupán viselkedjen természetesen. Nevena legerősebb emléke a forgatásról a ruhák illata volt: a szereplők öltözékét ugyanis nem varrodában készítették, hanem a rilai kolostor közelében fekvő falvak lakóitól kérték kölcsön, mivel szinte az összes jelenetet ezen a környéken vették fel. (A világörökség részét képező rilai kolostor a bolgár ortodox egyház legszentebb és legismertebb kegyhelye, a Rila-hegység egyik völgyében épült, amely 1147 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el.) Metodi Andonov mind a négy filmjét Dimo Kolarov operatőrrel forgatta, aki a virtuóz fekete-fehér fényképezés iskolapéldáját nyújtotta a Kecskeszarvval. A színészek szerint Andonov és Kolarov között olyan nagy volt az összhang, mintha egyetlen testet alkottak volna, melynek két feje van. Mindketten „vevők” voltak a másik ötleteire, és közösen továbbfejlesztették azokat. Kolarov visszaemlékezései szerint maga a forgatás napközben mindenki számára kemény munkát jelentett, az esték (és gyakran az éjszakák is) viszont szórakozással teltek. Andonov másnap reggel mindig látta, kik azok, akik az előző este túl gyakran néztek a pohár fenekére, és elküldte őket a közeli hegyi patakhoz felfrissülni.
A Kecskeszarv elkészítése 156 ezer levába került, ami akkoriban is igen alacsony költségvetésnek számított. Az olcsóságra nem csupán a fekete-fehér nyersanyag volt a magyarázat: Andonov – akárcsak Hitchcock vagy Fellini – részletesen megtervezte az egész filmet a fejében, s maga a forgatás mindössze gyakorlati kivitelezése volt annak, amit előre kigondolt. A történet elején látható nemi erőszak a film egyik legfontosabb jelenete, mert motiválja a szereplők későbbi viselkedését, különös tekintettel Karajvan nevelési módszereire. Andonov a bolgár filmművészetben szokatlan naturalizmussal ábrázolta ezt a fontos epizódot, s ez már a forgatókönyv szakmai vitáján is terítékre került. A művészeti tanács egyik tagja amiatt aggodalmaskodott, hogy a nézők – különösen a külföldiek – számára a Kecskeszarv egy vad és primitív Bulgáriát fog bemutatni, ami károsan hat a jelen kor (szocialista) Bulgáriájának megítélésére is. A művészeti tanács több tagja is hirtelen osztani kezdte ezt az aggodalmat, s emiatt a filmet bevezető magyarázattal kellett ellátni, hogy egyértelmű legyen a kortárs szocialista valóság és a filmben megjelenő valóság különbsége: „Ez a véres történet a XVII. században játszódik, és erőszakkal kezdődik…” A józan és naiv néző első reakciója valószínűleg az, hogy miért nézik totál idiótának, aki képtelen egy középkori történetet elvonatkoztatni a jelentől. A bolgár elvtársak azonban ravaszabbak voltak, ők ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a bolgár filmesek – ahogyan a szocialista tábor jó néhány filmkészítője is – valójában a jelenről kívánnak szólni a múltbeli történetek filmre vitele ürügyén.
Andonov mindegyik színészével olyasfajta személyes kapcsolatot alakított ki, amely hozzásegítette a művészeket ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból és a szerepükből. Így például Katya Paszkalevával mindig nagyon kedves volt, Anton Gorcsevvel viszont kissé távolságtartóan viselkedett, vagyis olyan pszichológiai helyzeteket teremtett, melyek a színészek számára elősegítették a beleélést a szerepükbe. Érdekes módon előzetes casting nélkül választotta ki a színészeket a négy erőszaktevő szerepére. Egyetlen fontos kritériumnak kellett csak megfelelniük: egyikőjük külseje sem lehetett ijesztő, ami eleve azt sugallná róluk, hogy erőszakos természetűek. Todor Kolev, Kliment Dencsev, Sztefan Mavrodijev és Marin Janev megfelelt ennek a feltételnek, és különösebb sminkelés nélkül álltak a kamera elé, csupán öltözékük és hajviseletük utalt a személyiségükre. Todor Kolev a stáblistán Todor Adamov néven szerepel: Adam volt ugyanis a Sumenben született színész gyerekkori beceneve. A nemi erőszakot bemutató jelenet hitelessége érdekében Andonov sajátos módszert alkalmazott. Heves vitát provokált a műszaki stábbal, kirúgásokat helyezett kilátásba, amitől mindenkiben megnőtt a feszültség, a színészeket is beleértve, akik a jelenethez szükséges felfokozott érzelmeket ily módon teljesen ösztönösen hozták. Az epizód felvétele körülbelül két napot vett igénybe. Ez egy ilyen bonyolult jelenethez nem sok idő, főleg ha arra gondolunk, hogy egyik színész sem rendelkezett ilyen irányú tapasztalatokkal, mert a bolgár filmművészetben egy nemi erőszak ennyire explicit módon még sosem került filmszalagra. Bár a cselekmény szerint csoportos erőszak történik, Andonov mindegyik színésszel külön vette fel a jelenetet, s az éppen nem aktív erőszaktevők nem voltak jelen a forgatáson. Kliment Dencsevvel kezdték a forgatást, emiatt a rendező később többször is viccelődött vele, hogy rátámadt egy védtelen nőre. Andonov egyébként a színészekre bízta, hogyan játsszák el ezt a jelenetet, és kizárólag technikai jellegű utasításokat adott a kamerával és a testhelyzetekkel kapcsolatban.
A fogadtatás
A Kecskeszarv 1972. február 14-én került a bolgár mozik műsorára, és Nikolaj Hajtov információi szerint május végéig 2 340 796 néző látta. A filmet meghívták az 1972-es cannes-i filmfesztiválra, Törökország azonban tiltakozást jelentett be, és törökellenesnek nevezte Andonov alkotását, amelyet végül diplomáciai megfontolásokból még versenyen kívül sem vetítettek le a rendezvényen. Természetesen szó sem lehetett a törökországi premierről, sőt az ankarai kormány nyomást gyakorolt más muszlim országokra is – például Algériára, Tunéziára és Marokkóra –, hogy csatlakozzanak a török tiltakozáshoz. Bulgária déli szomszédjában, Görögországban nem bojkottálták a filmet, ám amikor egy török kulturális delegáció értesült arról, hogy a részvételükkel meghirdetett görög rendezvényen a Kecskeszarv is műsorra kerül, haladéktalanul távoztak a gála helyszínéül szolgáló filmszínházból. A muszlim bojkott ellenére a filmet 62 ország vásárolta meg, és jelölték Oscar-díjra is, de a legjobb öt közé – állítólag szintén a török tiltakozás miatt – nem választották be. A spanyolországi Benalmádenában megrendezett fesztiválon a Kecskeszarvat egy ötszáz férőhelyes moziteremben játszották. Az eseményen megjelent Nikolaj Hajtov író, Dimo Kolarov operatőr és Metodi Andonov rendező is. Csupán tizenöten ültek a nézőtéren, amikor elkezdődött a vetítés, amikor azonban leperegtek az utolsó filmkockák is, és felkapcsolták a fényeket, a terem zsúfolásig tele volt, sőt több tucat érdeklődőnek nem is jutott ülőhely. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a filmet egy hétszáz és egy ezerkétszáz fő befogadására alkalmas moziteremben is levetítették. Rossz nyelvek szerint a lelkes spanyol érdeklődés elsősorban annak tudható be, hogy a Franco-rendszer cenzorai a szűk körben forgalmazott művészfilmekben látható meztelenséggel engedékenyebbek voltak, mint a széles körben forgalmazott filmek hasonló jeleneteivel. Az alkotók Nyugat-Németországon keresztül utaztak haza, és azt tapasztalták, hogy a német közönség is sorban áll, hogy a Kecskeszarv vetítéseire bejusson.
A Kecskeszarv szerepelt az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztivál versenyprogramjában is. A szocializmus éveiben a vasfüggöny mögött a Karlovy Vary-i mustra éppoly tekintélyesnek számított, mint a cannes-i, a nyugat-berlini, a velencei és persze a moszkvai filmes seregszemle. Huszonöt ország filmjei indultak a versenyben, köztük Bangladesé is. A nemzetközi zsűriben hazánkat Bánki Zsuzsa színművésznő képviselte. A versenyen kívüli információs vetítések közül a néhány hónappal korábban elhunyt orosz rendező, Mihail Romm retrospektívje keltett nagy feltűnést, és sokan igyekeztek megnézni Tarkovszkij sci-fijét, a Solarist is, attól tartva, hogy esetleg az Andrej Rubljov (1969) sorsára jut, és évekre elérhetetlenné válik. A Szovjetunió az űrkutatásról szóló A tűz háborúja című filmjét versenyeztette, amely a fesztivál fődíját is megkapta. Csehszlovákia az Eléggé jó fiú című alkotással nevezett, Magyarország Gaál István Holt vidék című drámájával érkezett – Törőcsik Mari nyerte el a legjobb női alakítás díját –, Románia pedig Sergiu Nicolaescu Ipu halála című drámájával vett részt a fesztiválon. A magyar média méltatlankodva jegyezte meg, hogy Nicolaescu alkotását a cannes-i válogatóbizottság „igazságtalanul” visszautasította. Itt érdemes megjegyezni, hogy a filmet először a magyar filmátvételi bizottság is elutasította, végül román nyomásra újra megnézte, és feltehetően diplomáciai okokból mégis átvette. (20 402 nézője volt a magyar mozikban.) A legérdekesebb nyugati filmeket a korábban megrendezett nagy fesztiválok már elhalászták Karlovy Vary elől, így azokat csak információs vetítéseken lehetett megtekinteni, például a Fellini-Rómát. A versenyprogram figyelemre méltó nyugati filmjei közé tartozott az angol Családi élet (Kenneth Loach), az olasz Egy különös szerelem (Alberto Bevilacqua) és a japán A felkelő nap zászlója alatt (Fukaszaku Kindzsi). A Kecskeszarv a zsűri különdíját kapta. Elolvasva a magyar sajtóban megjelent különös indoklást („A zsűri különdíját a Kecskeszarv című bolgár film nyerte, amely a bolgár nép nemzeti felszabadító harcáról szól.” – What the fuck???), az emberben felmerül a kérdés, hogy mit nézett a T. Zsűri, netán tényleg a Cseh 2 adását?
A Kecskeszarv külföldi sikersorozata nem ért véget Karlovy Varyban. A panamai filmfesztiválon Katya Paszkaleva kapta meg a legjobb női alakítás díját, s 1973-ban egy brüsszeli rendezvényen ugyanebben az elismerésben részesült. 1973-ban a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a Kecskeszarvnak ítélték a legjobb filmnek járó Ezüst Hugo-díjat. Olyan vetélytársakat utasított maga mögé, mint például a lengyel A korona gyöngye (Kazimierz Kutz) és az Illumináció (Krzysztof Zanussi), a csehszlovák …és üdvözlöm a fecskéket (Jaromil Jireš), a spanyol A méhkas szelleme (Victor Erice), a francia A vénlány (Jean-Pierre Blanc) és az Amerikai éjszaka (François Truffaut), a nyugatnémet A zöldségkereskedő (Rainer Werner Fassbinder), a jugoszláv Az ember nem madár (Dušan Makavejev), az olasz Az örök vesztes, Rocco Papaleo (Ettore Scola) és a Tavaly nyáron (Ermanno Olmi), a szovjet Lear király (Grigorij Kozincev) és a Solaris (Andrej Tarkovszkij), valamint a magyar Még kér a nép (Jancsó Miklós). A Kecskeszarv 1972-es változata mindmáig a legtöbbet díjazott bolgár film, amelyet persze Bulgáriában is elismertek. Az 1972-es várnai filmfesztiválon a Kecskeszarvnak olyan komoly riválisa volt, mint Hriszto Hrisztov koprodukciós történelmi filmje, az Üllő vagy kalapács (1972), amely Georgi Dimitrov születésének 90. évfordulója alkalmából készült. Andonov alkotása mégis megkapta az első díjat, sőt a közönség díját is, Katya Paszkaleva pedig a legjobb női alakítás díját. 1973-ban a Kecskeszarvat Dimitrov-díjra jelölték – eredménytelenül. A rendező, Metodi Andonov viszont a következő évben posztumusz részesült ebben az elismerésben.
A remake
1994-ben készült el a Kecskeszarv remake-je, ami azért is kuriózum, mert a bolgár filmgyártásban nincs különösebb hagyománya az újra-megfilmesítéseknek. A forgatókönyvet Hajtov ezúttal már nem egyedül, hanem két társszerzővel írta, az egyik a rendező, Nikolaj Volev volt. Az új direktor az eredeti Kecskeszarv bemutatásának évében, 1972-ben kapta meg rendezői diplomáját. 1980-ban készítette első egész estés játékfilmjét, a Hasonmást, amelyet annak idején a magyar mozik is játszottak. Eljutott hozzánk második mozifilmje, az Úr egy napra (1983) is, de utána a többihez már nem volt szerencsénk, pedig a Margarit és Margarita (1989) című filmjét még Oscar-díjra is jelölték. A Kecskeszarv remake-je első látásra három dologban különbözik Andonov alkotásától: színes film, amely az eredetinél erőszakosabb és szexuálisan merészebb. Vannak persze más különbségek is. Az alkotók ezúttal annyira empatikusak voltak a törökökkel, hogy az új változatban Marija már nem bolgár, hanem muszlim lány. Édesanyja tragédiája és apja nevelési módszerei azonban sokkal látványosabb nyomokat hagytak rajta, mint a korábbi változat hősnőjén.
Már-már úgy viselkedik, mintha szellemi fogyatékos lenne, és ez a megközelítés pszichológiailag tulajdonképpen elfogadható, hiszen ilyen szélsőséges körülmények nyilván komoly lelki deformitást okoznak. A remake-ben nem az erőszakos törökök, hanem a vérfertőzés motívuma váltott ki meghökkenést. Volev egy vad külsejű lányt akart a főszerepre, akit a tizenkilenc éves Elena Petrova személyében talált meg. A művésznővel véletlenül találkozott az utcán. El volt tőle ragadtatva, egyvalami viszont nem tetszett neki: Elena tekintete, amely szerinte olyan volt, mint egy kéjsóvár teremtésé, aki csak a megfelelő partnerre vár, és máris készségesen ledobálja magáról a ruháit. „Egy vad lányt akarok, nem pedig egy kurvát” – közölte a meghökkent leánnyal, ugyanakkor megnyugtatta, hogy rávezeti őt arra, hogyan őrizze meg vonzó vadságát anélkül, hogy kihívónak látszana. Elena Petrova nem sértődött meg a direktor szókimondó szavain, mert később elmondta, hogy nagyon tetszett neki a szerep, és kész volt mindent megtenni érte, pedig a kezdet kezdetén még sok minden homályos volt a számára. Az új Kecskeszarv nem keltett akkora nemzetközi figyelmet, mint az eredeti, számos országban nem is játszották a mozik, inkább retrospektív rendezvényeken vagy a televízióban vetítették, mindazonáltal az 1995-ös bergamói filmfesztiválon Nikolai Volev Ezüst Rózsa-díjat kapott a filmjéért.
Így látták ők
„Komor világ a Kecskeszarv világa, Lorca tragédiáinak anarchikus indulatait idézi. Ezek az emberek még a tagolt beszéden innen élnek, artikulátlan üvöltéssel, ütéssel, szúrással, gyújtogatással fejezik ki magukat. A gyilkosságok szinte gépiesek, a tragédiák láncolata előre meghatározott és kikerülhetetlen. Metodi Antonov filmje az erőszak ellen lázad szigorúan szerkesztett képeivel.”
(K. Zs.: „Kecskeszarv”. In: Magyar Nemzet, 1972. október 5., 4. o.)
„A hét másik bemutatója, a bolgár filmművészek Kecskeszarv című alkotása igazi nagy dráma lehetőségét hordozza magában. A gyűlöletében megcsontosodott férfi, aki kislányát – anyját a gyermek szeme láttára megerőszakolták és meggyilkolták a betolakodó hódítók – kegyetlennek neveli, gyűlöletre és bosszúra tanítja, de elvakultságával végül a lány önként vállalt pusztulását okozza, antik sorstragédiák hőse lehetne. Történetét ráadásul néhol nagy hatású, megrendítő jelenetekben ismerhetjük meg. Teljes egészében a mű mégis hatástalan marad; dramaturgiai bizonytalanság, rendezői következetlenség, a meg-megdöccenő ritmus teszi helyenként vontatottá, egészében érdektelenné.”
(Csik István: „Egy siker, két próbálkozás”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. október 7., 9. o.)
„A török hódoltság idején lejátszódó történetből a rendező nem a szó szoros értelmében vett történelmi filmet készített, inkább a balladás tragédia egyetemes emberi mozzanatait emelte ki. Andonov elkerülte például a kínálkozó szentjohannás analógiákat; hősnőjét egyszerűen lánynak ábrázolja, aki csak addig játssza gondolkodás nélkül az apja által rászabott szerepet, amíg női mivoltára rá nem ébred. A szerelemben nem lesz más, nem gyávul el, csupán visszavonhatatlanul más irányban keresi élete értelmét, s amennyire gondolkodás nélkül állott bosszút anyja megbecstelenítőin, ugyanúgy habozás nélkül vállalja az önkéntes halált apja által megölt szerelme mellett. A lány szerepét alakító Katya Paszkaleva s a rendező jóvoltából ebből a csupa érzelem filmből így aztán tökéletesen hiányzik az érzelgősség.”
(Szamosi Endre: „Modern ballada”. In: A Hét, 1972. október 20., 11. o.)
Így láttam én: „A bolgár Onibaba”
A Kecskeszarvat moziban néztem meg először, évekkel a hazai premier után, szerintem szinte az utolsó pillanatban, mielőtt a forgalmazási joga lejárt volna. Hosszú évek múlva DVD-n láttam újból, és akkor hasított belém a felismerés, hogy Andonov filmje milyen sok hasonlóságot mutat egyik kedvencemmel, a japán Onibabával. Nemcsak arról van szó, hogy mindkettő a középkorban játszódik (a japán film mintegy kétszáz évvel korábban), hanem a lélektani helyzet is hasonló. Andonovnál apa és lánya a hegyek között lel menedéket az erőszak elől, amire maguk is erőszakkal felelnek, míg Sindó Kaneto filmjének két főszereplője, anyós és menye a nádasban rejtőznek el a háború borzalmai elől, és a sebesült szamurájok meggyilkolásából és kifosztásából élnek. A Kecskeszarvban az apa, az Onibabában az anyós próbálja megakadályozni, hogy fiatal társának nőiessége kibontakozhasson, mert az ölésben van rájuk szükség, ezért nem engedhető meg, hogy a női érzelmek elgyengítsék őket. Mindkét film azt sugallja, hogy a természet törvényeivel nem lehet szembeszállni, nem lehet erőszakot tenni senki személyiségén, az egészséges ösztönök minden körülmények között felszínre törnek, s ez mindkét műben tragédiához vezet.
Noha Karajvant és az anyóst egyaránt az önzés vezérli – fiatal társra van szükségük az öléshez és a túléléshez –, a bolgár pásztor hiszi is, hogy abban a világban férfiként lehet csak élni és túlélni, egy gyönge nő sorsa a megbecstelenítés és a halál. A japán anyóst ellenben a féltékenység is motiválja, amikor mindenáron meg akarja akadályozni menye és a fiatal szamuráj egymásra találását: saját magát sem érzi még öregnek, vágyik a gyengédségre, szeretné ő is megélni a nőiségét (ami még megmaradt belőle), és megpróbálja (természetesen eredménytelenül) magának megszerezni a fiatalembert. Mindkét film a fekete-fehér fényképezés csúcsteljesítményei közé sorolható, és bár mindkettőben az erőszak az egyik fő motívum, az alkotók csak indokolt esetben ábrázolják is azt, inkább éreztetni próbálják folytonos fenyegető jelenlétét. Mindkét filmben egy-egy hatásos jelenet érzékelteti, ahogy a fiatal hősnő ráébred női mivoltára: Marija egy poétikus képsorban meztelenül fürdik meg a hegyi patak vizében, a japán lány pedig szeretőjével meztelenül kergetőzik az éjszakai nádasban, s az epizód az éjszaka hangjaival (és visszhangjaival) kísérteties hangulatú ugyan, mégis a felszabadultságot érzékelteti, a természetes ösztönök féktelen tombolását. A színészi játékra mindkét filmben a visszafogottság és a természetesség jellemző, s a kísérőzene is hozzájárul a művek egyedi és hatásos hangulatának megteremtéséhez.
Kecskeszarv (Козият рог, 1972) – bolgár történelmi filmdráma. Saját novellájából a forgatókönyvet írta: Nikolaj Hajtov. Operatőr: Dimo Kolarov. Díszlet: Konsztantin Dzsidrov. Jelmez: Vladiszlav Smidt. Zene: Marija Nejkova és Simeon Pironkov. Vágó: Jevgenyija Radeva. Rendező: Metodi Andonov. Főszereplők: Katya Paszkaleva (Marija), Anton Gorcsev (Karajvan), Milen Penev (a pásztor), Todor Kolev (Deli), Kliment Dencsev (Turcsin), Sztefan Mavrodijev (Musztafa), Nevena Andonova (a gyermek Marija). Magyarországi bemutató: 1972. július 6.
Kecskeszarv (Козият рог, 1994) – bolgár történelmi filmdráma. Nikolaj Hajtov történetéből a forgatókönyvet írta: Marin Damjanov, Nikolaj Hajtov és Nikolaj Volev. Operatőr: Kraszimir Kosztov. Díszlet: Anasztasz Janakjev. Jelmez: Marija Szotirova. Zene: Asszen Avramov. Vágó: Venceszlava Karaneseva. Rendező: Nikolaj Volev. Főszereplők: Elena Petrova (Marija), Alekszandr Morfov (Karajvan), Valentin Ganev (Bejat), Petar Popjordanov (Ahryaninat Halil), Radoszlava Milenova (a gyermek Marija), Alekszander Dojnov (Turcsin). Magyarországi bemutató: 2001. május 26. (A budapesti Örökmozgó „Levelek Szófiából” című bolgár retrospektív összeállításának keretében)
(A bolgár nevek egy részét megbízható források híján saját kútfőből írtam át magyarra. Az esetleges hibákért ezúton is elnézést kérek.)
MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI FILM!
