A BŐR

A filmtörténet egyik legvitatottabb rendezőnője, az olasz Liliana Cavani szinte mindegyik alkotása élénk vitákat váltott ki, különösen a leghírhedtebb, Az éjszakai portás (1974). Mint női rendezőt természetesen őt is érdekelték a női sorsok, melyeket többnyire történelmi perspektívában ábrázolt, ugyanakkor foglalkoztatták a rendkívüli emberek is (Assisi Szent Ferencről például három filmet is rendezett!), illetve az emberi viselkedésformák különféle történelmi válsághelyzetekben. Komplex művészi érdeklődésére kitűnő példa egyik leghíresebb és legjobb filmje, A bőr, amely az 1981-es cannes-i filmfesztiválon került először a nagyközönség elé. Már az irodalmi alapmű – a fasisztából baloldalivá lett Curzio Malaparte azonos című regénye – is felkavarta a kedélyeket, mivel kínos részletességgel tárgyalta, hogy a fasizmus alatt is sokat szenvedett nápolyi nép a túlélés érdekében miféle megalázó helyzetekbe kényszerült az amerikai megszállás idején. Cavani megdöbbentő történelmi freskója napjaink háborúi közepette mit sem veszített aktualitásából, és arra figyelmeztet, hogy nemcsak a háborút, de a békét sem könnyű túlélni.

Ezúton is köszönöm Tolve barátom felbecsülhetetlen segítségét, amely nélkül ezt a hosszabb ideje készülőben lévő szöveget talán sose tudtam volna befejezni.

A történet

Nápoly, 1943/44. A városba megérkeznek az amerikai felszabadító csapatok, fasiszták helyett azonban zeneszó mellett a főtéren békésen étkező városlakókat találnak, akik valamennyien antifasisztának vallják magukat. A Clark tábornok által vezetett egység egy palotában rendezi be főhadiszállását. Velük van Curzio Malaparte, a fasiszták fogságából kiszabadult riporter. Az olaszokból alakulatot toboroznak, hogy az amerikaiak mellett harcoljanak Olaszország szabadságáért. Clark tábornok értesítést kap arról, hogy az Egyesült Államokból rövidesen látogatóba érkezik az egyik szenátor felesége, egy ismert pilóta. A tábornok nem örül a látogatónak, de vannak más, megoldásra váró ügyek is. Mazzullo úr, a polgári lakosság képviselője, egyezséget javasol, 273 német fogoly átadását. A foglyokról eddig ő gondoskodott. Clark 1000 lírát ajánl egy-egy fogolyért, Mazzullo viszont kilónként 100 lírát akar, elvégre éppen azért tartotta jól a foglyait, hogy jó pénzért tudja eladni őket. Clark átlát a szitán, és politikai rendőrséget helyez kilátásba. Malaparte ekkor elvállalja, hogy elrendezi az ügyet. A folyosón Malaparte megismerkedik Jimmy Wrennel, egy fiatal tiszttel, aki lelkesen mesél arról, hogy Nápolyban milyen könnyű nőt találni, hiszen nyíltan árulják magukat az utcán néhány dollárért.

Malaparte és Jimmy Mazzullóhoz mennek, hogy megbeszéljék az alku részleteit. Az élelmes olasz nemcsak emberekkel, hanem fémmel is kereskedik. Amíg például két amerikai katonával tárgyal, addig az élelmes nápolyiak darabokra szedik a katonák tankját, és széthordják az alkatrészeket. Mazzullo méltatlankodást színlel Clark tábornok viselkedése miatt, és feljebb akarja srófolni a német foglyok árát. Jimmy tiltakozik ekkora arcátlanság hallatán, Malaparte azonban beleegyezik az alkuba. Rövidesen megérkezik Amerikából a szenátorfeleség, Deborah, egy saját maga vezette géppel. Clark tábornok Malaparte-ot kéri fel arra, hogy a nő kalauza legyen a városban. Malaparte-nak és Jimmynek egyéb feladatokat is meg kell oldaniuk. Clark katonáinak penicillinre van szükségük a terjedő szifilisz miatt. Mellesleg a tábornok egy „reneszánsz” vacsorát tervez, melyhez a hozzávalókat szintén Malaparte-éknak kell beszerezniük. A város határába mennek, hogy begyűjtsék a szükséges élelmiszereket. Itt szemtanúi lesznek annak, ahogyan egy szükségét gyorsan elintézni kívánó fiatal katona a mezőn aknára lép. A haldokló szórakoztatására Malaparte Mussolinit utánozza. A fiatal katona mosolyogni próbál, miközben belei kitüremkednek a hasából. Hiába érkezik egy mentőkocsi, a katonán már nem lehet segíteni. A bámészkodók között van egy fiatal lány is, Maria Concetta, akinek az öccse egy óvatlan pillanatban elemeli az orvosi táskát, és a mezőre szalad vele. Jimmy utánafut, és az utolsó pillanatban kapja el: a kissrác eldobja az elcsent táskát, ami egy újabb aknát hoz működésbe. A fiatal lány hálás Jimmynek, hogy megmentette az öccse életét, és úgy tűnik, a két fiatal között gyengéd szálak szövődnek.

Mazzullo közben vérszemet kapott, és tovább akarja emelni a német foglyok árát. Clark újra elutasítja, ám végül mégis létrejön a végleges megállapodás. Deborah és Malaparte viszonya feszült, a nő Clark kémjének tartja Malaparte-ot. A férfi elhatározza, hogy megmutatja Deborah-nak, hogy milyen is az élet valójában a városban, mire készteti az embereket a nyomor. Elviszi a nőt a város egyik kétes hírű helyére, ahol anyák árulják kisfiaik testét gyanús külsejű arab férfiaknak… Jimmy úgy érzi, beleszeretett a nemrég megismert fiatal lányba, Maria Concettába. Keresni kezdi, és rá is talál. A lány az apjára hivatkozva kéri, hogy ne jöjjön el többé hozzájuk. A szerelmes Jimmy azonban nem hallgat rá, sőt Malaparte-ra sem, és egy ízben fényes nappal megy el Maria Concettáékhoz. Pasqualino, a lány öccse megpróbálja megakadályozni, hogy felmenjen a lakásba, de hiába. A lépcsőház, a lakás tele van katonákkal. Az apa fennhangon úgy hirdeti a lányát, mint az igazi Nápolyi Szüzet. Maria Concetta a szobájában fekszik az ágyon, felhúzott szoknyával. Apja felszólítására – a megfelelő pénzösszeg leszurkolása után – bárki az ujjaival meggyőződhet arról, hogy a lány tényleg szűz. A megdöbbent Jimmy előrefurakodik a tömegben, és Maria Concetta tiltakozása ellenére megteszi azt, amiért az apa a pénzt kéri. Később az utcán Malaparte-tal osztja meg felzaklató élményét, a férfi viszont megmagyarázza neki, hogy ennek a háborúnak a nők és a gyerekek az igazi vesztesei.

Egy tragikus haláleset után Deborah bevallja Malaparte-nak, hogy valódi célja nem a rászorultak segítése, hanem szenátor férje és az Egyesült Államok népszerűsítése volt. A férfi kineveti, mire a nő válogatott sértéseket vág a fejéhez. Este kitör a városhoz közeli vulkán, a Vezúv. Az emberek pánikszerűen menekülnek a sötét utcákon. Persze nem mindenki akar távozni. Mazzullo a helyén marad, az elegáns Caracciolo hercegnőnek meg a felfordulás alkalmat ad arra, hogy a szeretőjével találkozzon. Jimmy Maria Concettáékhoz rohan. A lépcsőházban talál a reszkető teremtésre, és magával viszi. Deborah repülőn próbál távozni a városból, de nem tud felszállni. Végül egy katonákkal teli teherautóra veszik fel, ahol azonban a katonák erőszakoskodnak vele. Az amerikai csapatok továbbmennek Róma felé. A vonulást fotózzák, filmezik. A rómaiak örömmel fogadják a felszabadítókat. Egy apa, karján a gyermekével, boldogan áll egy harckocsi elé, és hátrafelé lépked előtte, miközben boldogan integet a katonáknak. Aztán megbotlik, és pillanatok alatt a lánctalpak alá kerül. A kisfiú sértetlenül mászik ki a harckocsi alól, a tank viszont teljesen szétlapította a szerencsétlen apát. A menet csak néhány percre állt meg a tragikus baleset miatt, a konvoj rövidesen folytatja az útját…

A szerző

Curzio Malaparte író, riporter, filmrendező és diplomata 1898. június 9-én született Olaszországban, Toscana régió második legnagyobb városában, Pratóban. Eredeti neve: Curt Erich Suckert. Írói álneve a Bonaparte (magyarul: „jó oldal”) ellentéteként Malaparte („rossz oldal”) lett, amelyet 1925-től használt. Apja egy német textilgyáros volt, Erwin Suckert, lombard édesanyja lánykori neve: Evelina Perelli. A pratói Collegio Cicogniniben, majd a római La Sapienza egyetemen tanult. A fiatal Malaparte részt vett az első világháborúban, bátorságáért többször kitüntették, és az Ötödik Alpesi Ezredben kapitányi rangig jutott. 1918-ban kezdődött újságírói karrierje. Hamarosan a fasiszta ideológia befolyása alá került. 1922-ben Benito Mussolini kíséretének tagja volt, amikor a Duce a feketeingesek élén bevonult Rómába. Az olasz fővárosban Malaparte egy lapot alapított La Conquista dello Stato (Az állam meghódítása) névvel. Mint a fasiszta párt elismert tagja, rövidesen újabb folyóiratokat hozott létre, esszéit és cikkeit viszont más kiadványokban publikálta. 1921-ben jelent meg első könyve, a Viva Caporetto! (La rivolta dei santi maledetti címmel is ismert). Ezt betiltották, mert állítólag sértette az Olasz Királyi Hadsereget. A szerző bírálatának középpontjában az ellenségnek tartott olasz arisztokrácia állt, és Malaparte kemény szavakkal illette a korrupttá vált Rómát is. 1926-ban a mágikus realizmus egyik atyjaként ismert író és költő, Massimo Bontempelli társaságában megalapította a 900 nevű irodalmi folyóiratot, amely kezdetben negyedévente jelent meg. 1928 és 1931 között a Fiera Letteraria társszerkesztője, később a torinói La Stampa szerkesztője volt.

1931-ben jelent meg a Technique du coup d'état című munkája, amely címének megfelelően az államcsíny technikai kivitelezésébe avatja be az olvasót, elsősorban az 1917-es bolsevik forradalom és az olasz fasizmus példáján keresztül. Rávilágított arra, hogy a hatalom megszerzésének és megvédésének kérdése leginkább technikai jellegű: tudni kell, hogy mikor és hogyan kell elfoglalni az állam számára létfontosságú erőforrásokat. Már az is egy merész húzás volt, hogy Mussolinit lényegében a marxizmussal állította párhuzamba, ám igazán kegyvesztetté a VIII. fejezet miatt vált. Ennek címe ugyanis ez: „Egy nő: Hitler”. A Führert illető erős kritika miatt Malaparte-ot kizárták a fasiszta pártból, és belső száműzetésbe küldték a Lipari-szigetekre, ahol 1933-tól 1938-ig tartózkodott. Az teljesen mellékes kérdés volt, hogy akkoriban még maga Mussolini is kritikusan viszonyult Hitlerhez és a nácikhoz, főleg az Anschluss miatt, ami sértette az olasz érdekeket. (A Berlin–Róma tengely csak 1936-ban alakult meg, miután a világpolitikai változások egyre közelebb hozták egymáshoz a két országot.) Malaparte Mussolini sógora és kiszemelt utódja, Galeazzo Ciano személyes közbenjárására kiszabadult ugyan, de még 1938-ban újra letartóztatták, ahogyan 1939-ben, 1941-ben és 1943-ban is. Ekkor már a római Regina Coeli börtönbe vitték. Hogy mégsem vált teljesen kegyvesztetté, annak egyik bizonyítéka, hogy a fasisztáktól engedélyt kapott arra, hogy villát építessen Capri szigetének azon részén, Capo Massullón, ahol építési tilalom volt. A ház 1938 és 1941 között épült Adalberto Libera építész közreműködésével. Bő húsz év múlva Jean-Luc Godard itt forgatta A megvetés (1963) című filmje egy részét.

1941-ben a Corriere della Sera tudósítójaként ment a keleti frontra. Ukrajnából küldött haza cikkeket, melyek egy része csak 1943-ban jelent meg az Il Volga nasce in Europa című gyűjteményben. Tudósítóként és diplomataként alkalma nyílt behatóan megismerni Európát és akkori vezetőit. Ezek a tapasztalatai jelentették két leghíresebb irodalmi műve, a Kaputt (1944) és A bőr (1949) alapjait. A Kaputt magyar nyelven is megjelent. A mű egyik leghíresebb részletében Malaparte leírja találkozását Ante Pavelićtyel, az usztasa mozgalom alapítójával és a Független Horvát Állam vezérével:

„Beszélgetésünk közben belépett P. őrnagy, és bejelentette Raffaele Casertanót, az olasz követet. »Bocsássa be – szólt Ante Pavelić –, az olasz követ nálam ne előszobázzon.« Casertano bejött, és hosszan, egyszerű szavakkal, szívélyesen cseréltük ki véleményünket a helyzetből adódó problémákról. Előző éjszaka a partizánok egészen Zágráb külvárosáig merészkedtek, de a hűséges usztasák egykettőre megtanították kesztyűbe dudálni azt a szedett-vedett bandát. »A horvát nép – mondta Pavelić – azt akarja, hogy jóságosan és igazságosan kormányozzák. És én azért vagyok a helyemen, hogy ezt a jóságot és igazságot biztosítsam.«

Beszélgetés közben szemembe ötlött egy fűzfából font kosár az íróasztalon, a poglavnik baljánál. A fedél félig fel volt támasztva, látni lehetett, hogy valami tengeri állattal, azt gondoltam, alighanem osztrigával van tele, de kagyló nélküli osztrigával, olyannal, amilyet néha a Fortnum & Mason kirakataiban látni Londonban, a Piccadillyn. Casertano rám hunyorított: »Jólesne egy tányér jó osztrigaleves, ugye?«

»Dalmáciai osztriga?« – fordultam a poglavnikhoz. Erre felemelte a kosár fedelét, felém mutatta a nyálkás, kocsonyás osztrigamasszát, majd jóságos, fáradt mosoly kíséretében így szólt: »Hűséges usztasáim ajándéka: húsz kiló emberszem.«”

1943 novemberétől 1946 márciusáig Malaparte az amerikai csapatok olaszországi főparancsnokságán összekötő tisztként ténykedett. Ekkor már nemzetközi hírnévnek örvendett, írásai jelentek meg francia, angol, olasz és amerikai irodalmi kiadányokban. A világháború után politikai szempontból balra tolódott, az Olasz Kommunista Pártba is belépett. 1947-ben Párizsban telepedett le, ahol drámákat is írt, melyeknek nem volt különösebb visszhangjuk: a Du côté de chez Proust a neves francia író, Marcel Proust életéről szól, míg a Das Kapital Karl Marx portréját rajzolta meg. Malaparte 1950-ben író-rendezője volt a Tiltott Krisztus című filmnek, amely az I. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál alkalmából különdíjat kapott. Az opusz kritikái nem voltak rosszak, mégsem vált igazán ismert filmklasszikussá. A történet egy háborús veteránról szól, aki hazamegy a falujába, hogy bosszút álljon a németek által agyonlőtt fivére haláláért. A filmezést Malaparte nem egyszeri kalandnak szánta: Il Compagno P. címmel egy második filmet is előkészített, ezt azonban már nem tudta leforgatni. Tervbe vette, hogy végigbiciklizik az Egyesült Államokon, de ezt sem tudta kivitelezni. A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után érdeklődni kezdett a kommunizmus maoista értelmezése iránt, ám kínai utazását a betegsége miatt meg kellett szakítania. Kínai és oroszországi útinaplója csak a halála után, 1958-ban jelent meg. Utolsó könyve, az 1956-ban kiadott Maledetti Toscani támadás a közép- és a felsőosztály kultúrája ellen. 1959-ben Mamma marcia címmel gyűjteményes válogatás látott napvilágot az írásaiból, a második világháború utáni fiatalságról (elsősorban a hímneműekről) írt homofób felhangokkal. Meglátása szerint ez a nemzedék elpuhult, leginkább a homoszexualitásra és a kommunizmusra hajlamos. Curzio Malaparte tüdőrákban halt meg 1957. július 19-én Rómában.

A könyv

Malaparte regénye, A bőr 1949-ben jelent meg, elsőként Párizsban. A könyv története 1943 és 1945 között játszódik, amikor Olaszországot megszállták a szövetséges csapatok. A legfontosabb helyszín Nápoly, ide érkeznek meg az amerikai hadsereg katonái. Naivitásukat és ártatlanságukat Malaparte szembeállítja a legyőzött olaszok kétségbeesésével és korrupciójával, és megmutatja, hogy ennek a történelmi helyzetnek egyáltalán nem könnyű a morális értelmezése. A háborútól meggyötört, de a túlélésben reménykedő olasz kisemberek áruba bocsátják mindenüket, amijük van, és ez leggyakrabban a saját testüket vagy a gyermekeik testét jelenti, az ügyeskedők pedig a német foglyokkal kereskednek, szó szerint kilóra adják-veszik őket. Akárcsak a szerző előző regénye, a Kaputt, úgy A bőr is javarészt Malaparte személyes élményein és tapasztalatain alapul: ahogy fentebb szó volt róla, 1943 novembere és 1946 márciusa között összekötő tisztként ténykedett az amerikai csapatok olaszországi főparancsnokságán. A kötetnek a szerző eredetileg a La peste (A pestis) címet akarta adni, amiről végül lemondott, mert nem akarta, hogy összekeverjék Albert Camus két évvel korábban megjelent, azonos című regényével.

A bőr Olaszországban 1950-ben jelent meg. A Vatikán elítélte a könyvet, és a tiltott irodalmi művek hírhedt listájára, az Index Librorum Prohibitorumra tette. Az először 1559-ben nyilvánosságra hozott, képlékenynek bizonyult listán tudományos művek éppúgy szerepeltek, mint szépirodalmi alkotások. Innen származik az „indexre tesz” kifejezés, ami a köznyelvben a cenzúrát jelenti. Több neves tudósnak jutott az a kétes dicsőség, hogy teljes munkássága indexre került. Az írók közül például Zola teljes életműve tilalom alá esett, míg Balzactól és Stendhaltól csak a szerelmes regények. A huszadik században ha egy mű az Index Librorum Prohibitorumra került, az nem jelentett automatikusan betiltást is, de a közismerten vallásos Olaszországban, sőt az egész katolikus világban komoly hatása volt. A listára kerülés lényegében felszólítás volt a tiltott mű átszerkesztésére (vagyis az öncenzúrára), hogy az megfeleljen az egyházi elvárásoknak, és felszabaduljon a tiltás alól. Mondani sem kell, hogy Malaparte nem volt hajlandó A bőr átdolgozására, mert ellene volt mindenfajta cenzúrának. Megítélése szerint a betiltás sokkal inkább szólt az ő személyének, mint magának a könyvnek, mert a háború utáni években hátrányos megkülönböztetés ért minden olyan szerzőt, aki korábban valamilyen formában kötődött a fasizmushoz. Malaparte hiába magyarázta a bizonyítványát, hogy csupán addig szimpatizált a fasizmussal, amíg az forradalmi, sőt szocialista mozgalom volt, és azonnal szembefordult Mussolini diktatórikus rendszerével, amint az eszme konzervatívvá vált. Bár a Kaputt megjelenhetett magyar nyelven is, az elmúlt több mint hét évtizedben A bőr hivatalos fordításban nem jutott el a magyar olvasókhoz.

Így készült a film

Liliana Cavani szerint a huszadik század első fele – magánvéleményem szerint igazából a teljes huszadik század – az emberiség történetének legszerencsétlenebb időszaka volt. Pályája elején több dokumentumfilmet is forgatott erről a korszakról, például a Harmadik Birodalom történetéről, Sztálin koráról, Philippe Pétainről, a Vichy-Franciaország köztársasági elnökéről vagy az ellenállásban részt vett nők sorsáról. A Kannibálok (1969) című alkotásától kezdve játékfilmes keretek között vizsgálta, miként történhettek meg a nácizmus és a fasizmus szörnyűségei, hogyan tettek szert ezek az ideológiák széles tömegbázisra. Cavani szerint a történelem mindig az egyének döntésén múlik. III. Richárdot követve bárki mondhatja azt, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, de dönthet úgy is, hogy nem lesz az. Szerinte azok vannak többen, akik ügyes manipulátorok, képesek befolyásolni másokat, hogy akár a legabszurdabb dolgokban is kövessék őket, aminek gyakran az a következménye, hogy a befolyásolt emberek idővel maguk is gonosztevőkké válnak. A rendezőnő ugyanakkor óva int az utólagos ítélkezéstől is, mert senki nem tudhatja, hogyan viselkedett volna egy bizonyos történelmi korban, ahogyan azt sem, hogyan fog viselkedni egy jövőbeli válsághelyzetben. Amikor ezek a dolgok éppen megtörténnek, akkor dől el végérvényesen, hogyan reagálnak rájuk az emberek. Az éjszakai portás franciaországi bemutatója után elhangzott az a vád, hogy Cavani egy nácit tett meg filmje főszereplőjévé, vagyis lényegében főhőssé. De a rögződött sémák szerint ilyet nem lehet tenni, mert a hős fogalmához pozitívumok kapcsolódnak, ezért egy náci nem lehet főhős. A rendezőnő viszont azon az állásponton volt, hogy meg kell vizsgálni ezeket az embereket is, hogy kik ők, mit miért tettek vagy tesznek, hiszen az életben sem csak fekete és fehér van.

Curzio Malaparte regénye kiváló kiindulópontot jelentett ahhoz, hogy Cavani azokkal az erkölcsi-emberi problémákkal foglalkozzon, amelyeket a történelmi válsághelyzetek teremtenek. A forgatókönyvet ő maga írta Robert Katz és egy hozzá hasonlóan hírhedt rendezőnő, a francia Catherine Breillat társaságában. A bőr filmváltozata a latin és az amerikai kultúra sokkszerű találkozását mutatja be drámai erővel. Bár az opuszt – főleg az Egyesült Államokban – a premiert követően Amerika-ellenességgel vádolták meg, Cavani hangsúlyozta, hogy erről szó sincs. Malaparte – aki afféle Vergiliusként kalauzolja az amerikaiakat, különösen Jimmyt és Deborah-t, ebben a modern dantei pokolban – szerette a tengerentúlról érkezett felszabadítókat, akiket naivnak látott, ugyanakkor egy olyan demokratikus kultúrát képviseltek, amelyre szerinte Olaszországnak akkoriban nagy szüksége volt. Nápoly az amerikai mentalitás tökéletes ellentéte volt, egy nagy múltú, bonyolult város: ha, mondjuk, Milánóba érkeztek volna az amerikaiak, egész másképp zajlott volna le minden. Az amerikaiak – Malaparte szemével – egyfajta ártatlanságot testesítettek meg, akiket még nem érintett meg a háború, a mészárlás bűne. Ő az, aki megpróbálja elmagyarázni nekik, milyenek a nápolyiak, az itteni férfiak, vagy miért prostituálják a nők önmagukat, sőt a gyermekeiket is.

Nápoly nem volt ipari város, mint Torinó, a tehetősebbek sem különültek el olyan élesen a szegényebbektől, mint más olasz városokban. Gyakran ugyanazokban az épületekben laktak: a gazdagabbak az emeleteken, a szegényebbek a földszinten vagy az alagsori lakásokban. A háború sújtotta városban a nők és a gyerekek veszítették a legtöbbet, mint minden háborúban, mert saját testükön kívül nem volt mit áruba bocsátaniuk, ha élni és enni akartak. Cavani szerint Malaparte azokban a jelenetekben sem túlzott, amelyeket sokan a túláradó írói fantáziának tulajdonítottak, beleértve a „hamis szülés”-t is, amikor egy ágyban vajúdó homoszexuális férfi egy „gyermek”-et hoz világra. A rendezőnő hosszasan beszélgetett Roberto De Simone olasz polihisztorral, aki megerősítette, hogy személyesen is jelen volt homoszexuális színezetű vicces bulikon, mert a nápolyiak nagyon toleráns emberek, akik elfogadják a másságot is, emberségük és humorérzékük sosem hagyja cserben őket. Az sem kitalálás, hogy a színes bőrű amerikai katonák főleg a számukra különlegességet jelentő szőke nőket keresték, ezért a prostituáltak előszeretettel használtak szőke parókákat, olykor még a szeméremtestüket is ennek megfelelően ápolták. A film utolsó harmadában kitör a Nápolyhoz közeli vulkán, a Vezúv. Ennek az eseménynek is valós háttere van: a tűzhányó aktivizálódása 1944. január 6-án kezdődött, és március 13-án megszűnt. Március 18-án délután 4-kor elemi erővel megint kitört, és az aktivitás több fázisban március 29-ig tartott. A kitörés hevességére jellemző, hogy a vulkáni hamu öt kilométeres magasságig tört az égbe, és a szélmozgás következtében Albániáig is eljutott. Az 1944-es kitörés Massa di Somma és San Sebastiano al Vesuvio településeken okozta a legnagyobb károkat.

Az autentikus hangulat megteremtése érdekében nagy feladat hárult Dante Ferretti díszlet- és látványtervezőre, aki addig csak az operaszínpadokon dolgozott Cavanival. A legnehezebb feladatnak azt tartotta, hogy Nápolynak egy régebbi arculatát kellett rekonstruálnia, az amerikai megszállás atmoszféráját megteremtenie. Így például a város egyik jellegzetessége a házak között kifeszített köteleken száradó ruhák. A forgatás kezdete előtt tehát meg kellett kérni a nápolyiakat, hogy vegyék le a ruhákat a kötelekről. Ferretti szerint A bőrben Nápoly nem úgy nézett ki, mint a régi Rossellini- vagy De Sica-filmekben, hanem Cavani egyedi látomását tükrözte. Íme, néhány az 1980. augusztus 18-án kezdődött forgatás nápolyi helyszínei közül! Az amerikai katonák gyülekezőhelye a Klarisszák kolostoránál volt. Maria Concetta otthonát a Spanyol palotában (Via Vergini 19, Rione Sanità) rendezték be. A San Severión keresztülvezető lépcsőn forgatták azt a jelenetet, amelyben Malaparte elmagyarázza Jimmynek, hogy drámaian csökken az „emberhús” ára. Malaparte és Jean-Louis találkozására a Galleria Principe di Napoliban került sor. A Palazzo Spinelli di Laurinóban (Via dei Tribunali 362.) Don Eduardo fut össze Malaparte-tal és Jimmyvel. A Via Nazario Sauro körforgalmánál száll le a hajóról Malaparte és a hercegnő. Malaparte és Jimmy dzsippel érkezik a Via Pallonetto a Santa Chiarába, a törpe „kisasszonyok” útjához. A Villa Campolieto (Corso Resina 283, Herculaneum, Nápoly) volt az a hely, ahol Malaparte meghívja Deborah-t egy fogadásra. A pár a Descent Coroglionon keresztül hajt az egyetem Állatorvosi Klinikájára.

A stáb forgatott Capri szigetén, Malaparte nevezetes villájában is. Capriban, az I. Umbertó téren (Piazza Umberto I) vették fel azt a jelenetet, amelyben az amerikai katonák a nápolyi nőkkel táncolnak. Casertában a királyi palota volt a toledói hercegnő otthona, ahol Malaparte megszervezi a fogadást. A híres római utcában, a Via Appia Anticán található Cecilia Metella síremléke: ez előtt forgatták azt a jelenetet, amelyben az egyik tank lánctalpa szétlapítja a gyermekes apukát. A római Museo Nazionale Preistorico Etnografico „Luigi Pigorini”-ban (Luigi Pigorini Őstörténeti és Néprajzi Múzeum) rendezték be az amerikai hadsereg parancsnokának nápolyi főhadiszállását. Dante Ferretti díszlettervező viszont azt állította, hogy a főhadiszállást valójában a Cinecittà stúdiójában alakították ki, ahol egyébként több más helyszínt is rekonstruáltak. Ami a színészeket illeti, Cavani mindig is szívesen dolgozott hivatásos művészekkel és amatőrökkel is, és nem zárkózott el az improvizációktól sem. A bőr esetében például nagyon fontos volt számára a helyi statisztéria: az ott élők ugyanis habitusukkal hamisítatlan nápolyi hangulatot hoztak a filmbe. Az első két napon a stáb még a rendőrség segítségét kérte, hogy lezárja azokat az utcákat, ahol dolgoztak, nehogy a negyvenes évek öltözékeit viselő statiszták közé betévedjenek a kora nyolcvanas évek divatja szerint felöltözött civilek. Mégis, abban a pillanatban, ahogy elhangzott a „Felvétel!” vezényszó, a házakból kiözönlöttek az azokban élő kíváncsiskodók, és nem lehetett forgatni. Ekkor Cavani és Marcello Mastroianni egy megafon segítségével elmagyarázta, hogy miben kérik a lakosok segítségét és megértését. A közvetlenül őket megszólító hang hatott: az emberek nemcsak hogy engedelmeskedtek, de a napi munka után mindig meghívták a stábot kávézni. Rendkívül barátságos kapcsolat alakult ki a filmesek és a nápolyiak között. Cavani a második napon lemondta a rendőrök közreműködését, mert nem volt már semmi szükség rájuk.

A főszereplőket különös gonddal válogatta. A Jimmyt alakító amerikai Ken Marshallt a New York-i Broadwayn látta meg a West Side Storyban, és azonnal szerződtette, mert azt az ártatlan naivitást képviselte, amire ehhez a szerephez szükség volt. (Egyes források úgy tudják, nem a West Side Storyról, hanem a Hairről volt szó. Mellesleg Marshall A bőrnek köszönhette leghíresebb szerepét, Marco Polót. Az 1982/83-as tévésorozat rendezője, Giuliano Montaldo ugyanis Cavani filmjében látta meg őt, sőt a szereposztásból egy füst alatt Burt Lancastert is meghívta X. Gergely pápa eljátszására.) Deborah szerepére Cavani egy amatőrt választott, a modellként ismertté vált, szintén amerikai Alexandra Kinget. Részben nemzetisége, részben a filmezésben való járatlansága, részben a modellszakmában megszerzett magabiztossága miatt abszolút alkalmasnak bizonyult a pilótanő szerepére, aki sokáig nem érti meg a nápolyiakat, hiszen az ő világuk egészen más, mint az övé. King 1984-ben feleségül ment Ilie Năstase világklasszis román teniszezőhöz, akitől két gyermeke született. 2002-ben váltak el. A magyar nézőknek nem kell bemutatni a Caracciolo hercegnőt megszemélyesítő ragyogó olasz színésznőt, Claudia Cardinalét, aki nemcsak a közönség, hanem a szakma körében is igen népszerű. Jó munkakapcsolatot, sőt barátságot tudott kialakítani olyan, nehéz természetűnek tartott kolléganőivel is, mint például Brigitte Bardot, Monica Vitti és Ornella Muti, mert egyikőjükkel sem rivalizált: úgy gondolta, mindnyájan más egyéniségek, akik más-más színt tudnak hozni a filmvilágba, ezért semmi értelme a viszálykodásnak. A bőr színészei közül egyébként ő volt az egyetlen, aki alakításáért szakmai elismerésben részesült: az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját vehette át mint a legjobb női mellékszereplő. Caracciolo hercegnő a nápolyi arisztokráciát képviseli, aki érzéki vágyait követve bonyolódik szexuális kalandokba, míg a szegénysorsú Maria Concetta (Liliana Tari) a mindennapi betevőért bocsátja áruba a testét apja közreműködésével. A harmadik fontos nőfigura, Deborah Wyatt (Alexandra King) kívülállóságát amerikai nemzetisége mellett androgün imázsa is tükrözi: olykor kifejezetten nőies, míg más jelenetekben (például pilótaként) férfias benyomást kelt. Magyarországon kevésbé ismertek a film néhány fontos szerepét megformáló színészek, mint Jacques Sernas, Carlo Giuffré és Yann Babilée.

Cavani meggyőződése, hogy A bőr nem készülhetett volna el, ha Marcello Mastroianni nem vállalja el Curzio Malaparte szerepét. Mastroianni az egyik legintelligensebb olasz színész volt, tele öniróniával és emberséggel. Mély bölcsessége és szarkazmusa tökéletesen alkalmassá tette a sokat tapasztalt haditudósító eljátszására, aki éppúgy megérti a kiszolgáltatott nápolyi embereket, mint a másfajta kultúrát képviselő amerikaiakat, és arra törekszik, hogy ez az elkerülhetetlen találkozás minél kevesebb fájdalom és tragédia árán menjen végbe. Mastroianni a nyolcvanas évek elején már igazi világsztár volt, több tucat filmmel és két Oscar-jelöléssel a háta mögött, mégis megmaradt közvetlen, barátságos embernek: az egész stáb rajongott érte. Clark tábornokot az amerikai Burt Lancaster formálta meg, akinek híres kalandfilmje, a Bartók Évával forgatott A vörös kalóz (1952) részben Nápolyban és környékén készült. Tíz évvel később játszott először igazi olasz filmben, Luchino Visconti A párduc (1963) című történelmi szuperprodukciójában. Mély barátságot kötött a rendezővel, aki ráosztotta a Meghitt családi kör (1974) főszerepét is. Lancaster Visconti és Cavani közös barátján, a forgatókönyvíró Enrico Mediolin keresztül értesült A bőrről, és annyira megtetszett neki Clark tábornok szerepe, hogy hajlandó volt ingyen is eljátszani. Nem először volt ilyen nagyvonalú egy olasz filmessel: Bernardo Bertolucci négyrészes filmeposza, a Huszadik század (1976) egyik fontos szerepét is ingyen vállalta, miután a produkció nehéz helyzetbe került Orson Welles visszalépése miatt. Lancaster indoklásul annyit mondott, kíváncsi arra, hogy Bertolucci hogyan dolgozik.

Renzo Rossellini producer elemet cserélt a pacemakerében, miután meghallotta, hogy Cavani Burt Lancasterrel szeretne dolgozni. Felvette a kapcsolatot a színészt képviselő Los Angeles-i ügynökséggel, és a tárgyalások után közölte a rendezőnővel, hogy mondjon le a kiszemeltjéről, keressen valaki mást. Szerencsére Lancaster újra Rómába jött, hogy meglátogassa egyik lányát, aki az olasz fővárosban élt. Találkozott Cavanival, és egy közös vacsorán megnyugtatta őt, hogy ne aggódjon, mindent el fog rendezni, nem kell külön megállapodást kötni a Los Angeles-i ügynökséggel. Üzleti szempontból egyébként sem lett volna szerencsés, ha alacsonyabb gázsiért vagy teljesen ingyen jön, mert a későbbiekben esetleg már mások se akarnák kifizetni a szokásos gázsiját. Csupán egy asszisztenst, egy titkárnőt, egy sofőrt és szállodai elhelyezést kért, amit amúgy is megkapott volna. Egy hónapig dolgozott a filmben. Cavani egy nagyszerű embert ismert meg személyében, aki mindenkivel kedvesen és tisztelettudóan viselkedett, és ő is ugyanilyen fogadtatásban részesült a stáb részéről. Cavaninak egy olyan színészre volt szüksége, aki megtestesíti az amerikai felszabadító eszméjét, és olyan, akár egy apa: kemény, határozott, de nem rosszindulatú. El se tudta képzelni, kit választott volna, ha Lancaster esetleg nemet mond. A bőr ősbemutatója az 1981-es cannes-i filmfesztiválon volt, amellyel a következő alfejezet foglalkozik. Az olaszországi premiert 1981. szeptember 25-én tartották Milánóban. A filmet úgy a nézők, mint a kritikusok elég jól fogadták. Anyagi szempontból már Az éjszakai portás is jól jövedelmezett, A bőr bevételei azonban még nagyobbak voltak. A cannes-i bemutatót követően hangzott el először az Amerika-ellenesség vádja, főleg az amerikai kritikusok részéről. Renzo Rossellini később elmondta a rendezőnőnek, hogy emiatt komoly problémák támadtak az amerikai Warner céggel, amely blokkolta a tengerentúli forgalmazásról kötött szerződést.

Az 1981-es cannes-i filmfesztivál

A 34. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1981. május 13. és 27. között rendezték meg. A kínálat igen gazdag volt úgy a hivatalos versenyprogramban, mint a párhuzamos szekciókban. A játékfilmes zsűri elnöki posztját Jacques Deray francia rendező töltötte be, akit főleg Alain Delonnal közös filmjei révén ismerhetünk. A versenyfilmek alkotói között jó néhány nemzetközi hírű rendezőt találhatunk, bár a legnagyobb és legkellemesebb meglepetéseket nem mindig ők okozták. Versenyben volt Hugh Hudson később Oscar-díjat nyert drámája, a Tűzszekerek (Nagy-Britannia), John Boorman látványos fantasyje, az Artúr király legendáját feldolgozó Excalibur (Írország), Michael Cimino hírhedt filmje, A mennyország kapuja (Egyesült Államok), amely a csőd szélére juttatta a United Artists céget, Bernardo Bertolucci társadalmi drámája, az Egy nevetséges ember tragédiája (Olaszország), Claude Lelouch nemzetközi sztárokat felvonultató melodrámája, az Egyesek és mások (Franciaország), Ken Loach drámája, a Tekintetek és mosolyok (Nagy-Britannia), Ettore Scola rendhagyó szerelmi története, a Szerelmi szenvedély (Olaszország), amelyben a délceg katonatiszt gyönyörű kedvesét hagyja el egy szépnek nagy jóindulattal sem mondható nő miatt, Luis García Berlanga szatírája, a Nemzeti vadászat (Spanyolország) és James Ivory századelőn játszódó drámája, a Kvartett (Nagy-Britannia). Két világhírű emigráns rendező is részt vett a versenyben: a lengyel Andrzej Żuławski horrorba hajló, szélsőséges alkotása, a Megszállottság Franciaországot képviselte: az Isabelle Adjani által alakított fiatalasszony férjét és szeretőjét egyaránt elhagyja egy ismeretlen eredetű szörnyeteg kedvéért. A szerb Dušan Makavejev csipkelődő szatírája, a Montenegro Svédország színeiben indult: az unatkozó háziasszony jugoszláv vendégmunkások között él át bizarr kalandokat, mígnem hazatérése után drasztikus módon vet véget addigi életformájának.

Az Arany Pálmát elnyert művet, Andrzej Wajda A vasember (Lengyelország) című drámáját a nevezési szabályzatnak ellentmondva a fesztivál megkezdése után emelték a versenyprogramba. Díjazásával Cannes és a nemzetközi filmszakma teljes mellszélességgel kiállt a kommunista rezsimmel szembeforduló Lengyelország mellett. Mindazonáltal a döntés művészi szempontból vitatható, mert A vasember sem a versenyfilmek között, sem a rendező életművében nem mondható a legkiemelkedőbb opusznak. Magyarország jelenléte igen erős volt a fesztiválon. Rendhagyó módon két filmünk is a versenyprogramban vett részt: Gaál István Cserepek című alkotása és Szabó István drámája, a Mephisto. Sokan meg voltak győződve arról, hogy a később Oscar-díjjal is elismert Szabó-film kapja az Arany Pálmát, de a lengyel helyzet meghiúsította ezeket a reményeket. A rövidfilmek mezőnyében viszont Vajda Béla Moto perpetuo című filmje megkapta az Arany Pálmát. Persze a Mephisto sem maradhatott díj nélkül: elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, sőt a filmkritikusok nemzetközi szervezete, a FIPRESCI díját is. A cannes-i filmkínálatban láthatták az érdeklődők Rofusz Ferenc A légy című Oscar-díjas animációs filmjét, ekkor jutott ki külföldre Bacsó Péter tíz évre betiltott szatírája, A tanú (1969), és a fesztivál látogatói megtekinthették Rózsa János Vasárnapi szülők és Sós Mária Boldogtalan kalap című filmjeit is, illetve Bódy Gábor különleges Weöres Sándor-adaptációját, a Nárcisz és Psychét.

Cavani filmjét a fesztivál második hetében vetítették óriási érdeklődés mellett, amely egyaránt szólt a témának és a rendezőnő hírhedtségének. A hatalmas vihart kavart Az éjszakai portás után Cavani másodszor foglalkozott a fasizmus és a világháború lélekromboló hatásaival, míg közbülső filmje, a Túl jón és rosszon (1977) főszereplője Friedrich Nietzsche volt, akit sokan a nácizmus egyfajta ideológiai előkészítőjének tartanak. A bőrt illetően egyesek azon az állásponton voltak, hogy Cavani túlságosan hangsúlyozza a provokatív részleteket, feltűnően érződik a meghökkentés és a sokkolás szándéka, és bár a film nem sorolható a nazisploitation kétes irányzatához, de alig nyújt többet, mint Malaparte regényének vitathatatlan tehetséggel elkészített mozgóképes illusztrációját. Mások viszont azt találták figyelemre méltónak, hogy egy olyan „férfias”-nak hitt témáról, mint a háború és annak hatásai, épp egy nő forgatott olyan filmet, amelynek naturalizmusában nincsen semmilyen „nőies” finomkodás, ugyanakkor globálisan és személyre szólóan is képes éreztetni azt a sokkot, amelyet a felszabadító csapatok okoztak a fasizmus és a háború borzalmaitól sújtott olasz nép lelkében.

Így látták ők

„…a vita máris megkezdődött A bőrről, Liliana Cavani olasz rendezőnő új filmjéről, amely az ellenzékieskedő és fasiszta, élvhajhász és populista, kommunista, katolikus és maoista, ámde kitűnő író, Curzio Malaparte regényéből készült... »Testvérem, Malaparte kémnek látszik benne« – tiltakozott Edda Ronchi, G. Brunetta filmtörténész pedig »kulturális arcátlansággal« vádolja Liliana Cavanit. Igaz. A rendezőnő valamifajta hetyke kihívással (sikamlós és erőszakos jelenetek sorával) kétértelműen idézi Malaparte világát, Nápoly angol–amerikai megszállásának gyászos, groteszk drámáját... Lehet, hogy Cavani kulturális arcátlansága lesz az idei cannes-i fesztivál talán legviharosabb bukása, botránya?!...”

(Gantner Ilona: „Sikerek és bukások”. In: Népszava, 1981. május 23., 6. o.)

„Utoljára, ám nem utolsósorban említjük Liliana Cavani Malaparte regényéből készült grandiózus filmjét, A bőrt. Értékéből kétségkívül levon valamicskét az olasz rendezőnő vonzódása az elborzasztóan és kiszámítottan naturalisztikus jelenetekhez, de mégsem ez a lényeg. A történet Nápoly felszabadításának napjaiban játszódik, amikor még tart a háború, s a felszabadulás eufóriája mögött feltárul a nép iszonyatos nyomora, megalázottsága, s a felszabadító hadseregek olyan árnyoldalait is láthatjuk, amelyekről eddig nemigen beszéltek a filmekben. Szabó István Mephistója mellett Cavani filmje a második hét legjelentősebb alkotása a fesztiválon.”

(Gyertyán Ervin: „Több kudarc, mint remeklés”. In: Népszabadság, 1981. május 27., 7. o.)

„A távolság, már ami a történelmi távolságot illeti, önmagában persze még nem varázsszer, erre bizonyíték az olasz Liliana Cavani A bőr című alkotása, amely a történelmi visszapillantás ürügyén provokálja az ízlést, az érzékeket. A bőr a korábbi fasiszta érzelmű diplomatából baloldali íróvá avanzsált Curzio Malaparte hasonló című regényéből készült. Malaparte 1944–45-ben az amerikai hadsereg diplomata beosztású összekötő tisztje volt, s regénye a két különböző kultúrának, életformának sokkszerű találkozását ábrázolja, amely 1943-ban az amerikaiak által felszabadított Nápolyban következett be. Az amerikaiak a filmben úgy bánnak az olaszokkal, mint valami különös afrikai bennszülött törzzsel, az olaszok pedig kereskednek, ügyeskednek, áruba bocsátják lányaik, feleségeik, fiúgyermekeik testét, konzervért, sonkáért, s egyéb szükséges javakért. »Minden emberi bőr, de akár a kutyáé is, a világ földrajzi térképe« – mondja a rendezőnő. Cavani azonban az emberi bőrre gondolva, úgy látszik, elsősorban bizonyos érzékenyebb zónákat ért. Történelmi szuperprodukciója hatalmas bordélyháznak ábrázolja a háborútól és szegénységtől meggyötört Olaszországot, különös tekintettel a hasonneműek egymás iránti vonzalmára. A meghökkentés, elborzasztás különc örömet okoz az egyébként nagy tehetségű rendezőnek, aprólékos gonddal merül el az úgynevezett hiperrealista részletek ábrázolásában: például hogyan lapít szét egy eleven embert a tank lánctalpa – gyengédséggel elidőz a véres emberi húspalacsinta látványán.”

(Létay Vera: „Ha az értelem alszik”. In: Filmvilág 1981/7, 3–9. oldal)

„A háborús Nápolyt életre keltő Cavani először ábrázolja a felszabadítás sokkját, a háborúénál nem kevésbé próbára tevő emberi helyzeteivel, egy egész műveltség mint mentalitás kudarcának ábrázolásával, amelyben a létező alternatívák, akár szociálisak (mint plebejusok és arisztokraták), akár nacionálisak (mint olaszok és amerikaiak) eleve hamis végletekként kerülnek szembe egymással. Az elnyomás, a háború vagy a szabadság egyértelműbb helyzeteiben ezek a végletek talán egységes konszenzust teremthetnek – a »szabadítás« átmenetében azonban apokaliptikus mélységek tárulnak fel, egy vétkes generáció elkárhozásának lehetőségével. A filmben egy naiv és parvenü erő szembesül egy művelt és tradicionális dekadenciával –, s a kiéhezett, kompromittált szegénységből adódóan éppen a tele has, az árucikké váló szexualitás vagy igazoló bizottságok formájában. Prekoncepciójában, szemléletében úttörő jelentőségű film: arra utal, hogy a felszabadulást követő negyedik évtized vége felé talán megszületnek az ennek ellentmondását ábrázoló művek. Kíméletlenségében, nyerseségében és zsenialitásában a Salòt rendező Pasolinire emlékeztet – ha formátumában nem is.”

(Nagy András: „Itália-esszé”. In: Kilátó, 1982/7, 93–103. o.)

„Ez az óriási freskó, amelyet Liliana Cavani objektíven fest le számunkra, feleleveníti a II. világháború kegyetlenségeit, tragikus eseményeit, és bemutatja két, valóban eltérő kultúra találkozását: a győztes angolszászét és a legyőzött latin kultúráét. A bőr mély, elgondolkodtató, keserű alkotás, amely senkit nem hagy közömbösen.”

(Filmhírek, 1993. június)

A bőr (La pelle / La peau, 1981) – olasz–francia történelmi filmdráma. Curzio Malaparte La pelle című regényéből a forgatókönyvet írta: Robert Katz, Liliana Cavani és Catherine Breillat. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Lalo Schifrin. Díszlet: Dante Ferretti és Renato Ventura. Jelmez: Ugo Pericoli és Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Liliana Cavani. Főszereplők: Marcello Mastroianni (Curzio Malaparte), Ken Marshall (Jimmy Wren), Alexandra King (Deborah Wyatt), Carlo Giuffrè (Eduardo Mazzullo), Yann Babilée (Jean-Louis), Burt Lancaster (Mark Clark tábornok), Claudia Cardinale (Consuelo Caracciolo hercegnő), Jacques Sernas (Guillaume tábornok), Jeanne Valérie (Capri hercegnője), Liliana Tari (Maria Concetta), Giuseppe Barra (Sarto), Maria Rosaria Della Femmina (Jimmy szeretője). Magyarországi bemutató: 1993. május (MOKÉP, VHS).

BEST OF FIELD64

Rejtélyek (18+)

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró (18+)

Beatrice Cenci (18+)

A negyedik férfi (18+)

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Liliana Cavani: Provokáció és művészet (18+)

Az édes élet

A nagy zabálás (18+)

A Cassandra-átjáró

Rocco és fivérei

Volt egyszer egy vadnyugat

A jégsziget foglyai

Elátkozottak (18+)

Waterloo

A zeppelin

Kabaré

Lacombe Lucien

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/1. – Előzmények és előkészületek (18+)

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/2. – A forgatástól a fogadtatásig (18+)

A bádogdob (18+)

SCORE

A szocialista filmforgalmazás első évtizedeiben az erotikus film tiltott műfajnak számított hazánkban. Néhány fontosabb alkotójának nevét ugyan mi is megismerhettük – melyik filmbarát férfi ne hallott volna például a gigászi keblek nagy rajongójáról, Russ Meyerről? –, ám érdekes módon életművük a rendszerváltás után is fehér folt maradt Magyarországon, mert semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán sem láthattuk a filmjeiket. A mellőzött „szexfilmesek” közé tartozik a szintén amerikai Radley Metzger is, aki a hetvenes évek közepén a hardcore pornó műfajában is letette a névjegyét Henry Paris művésznéven. Egyik legérdekesebb filmje, a Score (1973) amerikai–jugoszláv koprodukcióban készült. Déli szomszédaink ugyan sokkal engedékenyebbek voltak nálunk a filmerotika terén, de az opuszt tudomásom szerint ott sem mutatták be. Alapjául a homoszexuális író-rendező, Jerry Douglas azonos című színdarabja szolgált két New York-i házaspár közös erotikus játszadozásáról. A telefonszerelő szerepében az akkor még ismeretlen Sylvester Stallone is színpadra lépett, illetve szerepe szerint olykor feküdt. Metzger nem csupán annyiban tért el a darabtól, hogy a cselekményt egy queensi lakásból egy meg nem nevezett ország tengerpartjára helyezte, hanem azzal is, hogy szokatlan nyíltsággal ábrázolta a biszexualitást. Igaz, talán helyénvalóbb homoszexualitásról beszélni, hiszen a szexjátszma lényege, hogy a csábító házaspár mindkét tagjának a másik házaspár azonos nemű tagját kell lefektetnie. Akkoriban egy mainstream filmben meghökkentőnek számított, hogy élesben lefilmezik például a férfiak közötti orális szexet, bár Metzger különféle szakmai fogásokkal megpróbálta mérsékelni a sokkhatást. (Szinte azonnal el is kapja a kamerát, amint kendőzetlenül megmutatta, hogy mi történik, és a homoerotikus akciókról folyamatosan átvált a két hölgy leszbikus ügyködésére, mert az ilyesmit a közönség mindig is nagyobb tetszéssel fogadja.) Amúgy maga a rendező is megijedt saját merészségétől, mert a későbbiekben a softcore változat mellett állt ki, és csak 2010-től láthatják újra a nézők a vágatlan rendezői változatot is.

A történet

A cselekmény egy fiktív tengerparti városban, az európai Leisure-ben játszódik. Itt él nyitott házasságban Jack és Elvira, akik egymás között versengenek abban, hogy ki kit tud elcsábítani. Épp egy újabb izgalmas kaland előtt állnak, hiszen rövidesen egy újsághirdetés útján megismert pár érkezik hozzájuk: a bájos Betsy és jóképű tengerbiológus férje, Eddie. Hogy az erotikus versengés igazi kihívás legyen, éjfélig Elvirának Betsyt kell elcsábítania, Jacknek pedig Eddie-t: az nyer, aki előbb célba ér. Mialatt Jack és Eddie dolgoznak, Betsy felkeresi újdonsült barátnőjét, Elvirát. A nő azonnal a tettek mezejére lép. Nem árul zsákbamacskát, és nem tagadja, hogy a nyárspolgárok felfogása szerint szabados életet él, nincs ellenére a párcsere sem, és a kábítószerek is segítenek abban, hogy teljesen felszabadultnak érezze magát. Rövidesen megjelenik egy jóképű férfi, Mike, a telefonszerelő. Sem ő, sem Betsy nem tud arról, hogy Elvira szándékosan babrált a telefonnal abban a reményben, hogy a társaság egy belevaló férfit küld a hiba megszüntetésére. Reményeiben nem is csalódik, és szemrebbenés nélkül elcsábítja Mike-ot. A látottaktól Betsy egyszerre érez csodálatot és döbbenetet, ugyanakkor ő is megnyílik Elvira előtt. Bevallja neki, hogy házassága igazából nem boldog, és beszámol arról is, hogy egyszer rajtakapta Eddie-t, amint önkielégítést végez a fürdőszobában. Nem titkolja azt sem, hogy sok még benne a gátlás, szíve mélyén ő még mindig csak egy katolikus iskoláslány. Cserébe a bizalomért Elvira is elmesél egyet s mást Jackről.

Este már együtt van a két házaspár. Jack és Elvira már csak a titkos játékuk miatt is igyekeznek mindent megtenni, hogy Betsy és Eddie jól érezzék magukat. A hangulat tetőfokán elhangzik az a javaslat, hogy öltözzenek jelmezekbe. Jack tengerészruhát ölt magára, Betsy pedig gátlásain felülemelkedve egy merész fehérneműt vesz fel, amely többet mutat, mint amennyit eltakar. A legnagyobb meglepetést Elvira okozza, aki apácának öltözött, illetve vetkőzött, mert a fekete egyenruha alá nem vett fel semmit. Eddie nem igazán akar részt venni a játékban, de a többiek unszolására mégis hajlandó beöltözni cowboynak. Ahogy telik az idő, kialakulnak a párok: Elvira és Betsy, illetve Jack és Eddie. Az alkalmi kettősök félrevonulnak, hogy bizalmas beszélgetést folytassanak. Úgy Betsy, mint Eddie beismeri új partnerének, hogy nem elégedett a házasságával, sőt abban sem biztos, hogy jó döntés volt-e a részéről az esküvő. Megtudhatjuk, hogy valaha Eddie volt Betsy fivérének legjobb barátja, sőt talán több is volt köztük, mint barátság, bár Eddie nem tudja, Betsy sejt-e erről valamit. Ezalatt Betsy egyre inkább attól tart, hogy esetleg történik „valami” közte és Elvira között. A nők felmennek az emeleti hálószobába, a férfiak pedig a földszinten maradnak. Elvira és Jack bevetik minden trükkjüket, hogy elcsábítsák a vendégeiket. Próbálkozásaik sikerrel járnak, Betsy és Eddie engednek a hódításnak. Amikor elérkezik a reggel, Jack és Elvira döntetlenben állapodnak meg. De vajon ez az éjszaka új perspektívákat nyitott meg Betsy és Eddie házasságában, vagy ráébresztette őket arra, hogy nem egymás mellett van a helyük?

A szerző

Jerry Douglas amerikai író és rendező 1935. november 15-én született az Egyesült Államokban, az Iowa állambeli Des Moinesban. Szülei: Jerry K. Douglas és Edith DeLong. Két fivére volt, Larry és William. Jerry 1957-ben végzett a Drake Egyetemen, 1960-ban pedig a Yale Egyetem Drámaiskolájában. A Yale után Manhattanbe költözött. Első darabját, a Never Say Dye című musicalt 1964. május 26-án mutatta be a New York-i Bowery Theater. A történet egy szépségszalonról szól, a tulajdonost Richard Ryan, az asszisztensét David Vos játszotta. Hal Jordan írta a zenét, Douglas pedig a szövegkönyvet, sőt ő rendezte az előadást is. Az első darabot újabbak követték: Rondelay (1969), Score (1970), Tubstrip (1973, A. J. Kronengold álnéven), Max's Millions (1985, társszerző: Raymond Wood). Douglas 1973-ban rendezte első melegpornóját, ekkor még a Doug Richards álnevet használta. A The Back Row abban az időszakban készült, amikor több rendező is azon fáradozott, hogy ledöntse a mainstream és a pornográfia közötti válaszfalakat. Douglas arra törekedett, hogy frontáttörést érjen el a melegpornó és a mainstream viszonylatában. A The Back Row huszonnégy óra alatt játszódik, két férfi egymásra találásáról és elválásáról szól, dramaturgiai funkciót adva a betétdaloknak. A férfiak egyike, Casey Donovan a Score filmváltozatában is szerepelt, a másik, George Payne pedig mindkét csapatban játszott, vagyis heteropornókban is rendszeresen közreműködött.

Douglas részt vett a Score forgatásán, és Metzger mellett elleste a rendezés jó néhány mesterfogását. Ezekkel felvértezve két év múlva előállt saját biszex pornójával: a Both Waysnek (1975) nemcsak a rendezője, hanem a forgatókönyvírója is volt. (A filmmel a cikk végén részletesebben is foglalkozunk.) Az opusz azonban akkora bukás lett, hogy Douglas közel másfél évtizedre szakított a rendezéssel. Szabadúszó újságíróként dolgozott, és olyan biszex és melegmagazinok szerkesztésében vett részt, mint a The Advocate, az Update, a FirstHand és a Stallion. 1988-ban saját lapot indított Manshots címmel, amely a meleg szubkultúrával foglalkozott, nem csak a pornográfiára koncentrálva. 1989-ben visszatért a rendezéshez, és 2007-ig folyamatosan aktív volt. Munkái mind a szakma, mind a meleg közönség körében sikert arattak, több díjat is kaptak. Színészei szívesen dolgoztak vele, mert híres volt szakmai igényességéről és emberséges bánásmódjáról. Mindez szerepet játszott abban, hogy néhány, a melegszexben aktív szerepkört betöltő színész Douglas kérésére a passzív szerepkört is bevállalta, mint például B. J. Slater és Brad Patton, az egykori Disney-sztár (!).

A műfaj kritikusai szerint Douglas egyik legjobb filmje a Jack Off (1992), amely egy újonc zsaruról szól, aki munkája és korrupt partnere jóvoltából ki tudja élni eltitkolt vágyait. Másik ismert munkája, a Dream Team (1999), amelyet saját fiatalkori élményei ihlettek. Egy főiskolás kosárlabdacsapatról szól a történet: 1962-ben hét egykori csapattag találkozik újra, és a film párhuzamosan mutatja be a jelenkori és az öt évvel korábbi történéseket. A produkció több szakmai díjat nyert, és az ítészek kiemelték, hogy Douglas nemcsak a szexjelenetekre koncentrált, hanem a romantikára is, ráadásul egyes szereplők figyelemre méltó színészi tehetségről is tanúbizonyságot tettek. A Beyond Perfect (2005) két főszereplője egymásba szeret, de van egy komoly problémájuk a szexben: mindketten aktívak, vagyis melyikük váltson szerepkört? Harry Reems amerikai pornószínész és producer életútján alapult David Bertolino The Deep Throat Sex Scandal című darabja, melyet 2010-ben Douglas állított színpadra. 2012-ben Németországban jelent meg első saját regénye, a The Legend of the Ditto Twins. Jerry Douglas 2021. január 9-én hunyt el New Yorkban, egyes feltételezések szerint koronavírusban. (Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.)

A színpadi változat

A Score színpadi változatát a netes adatbázisok szerint 1971. október 28. és november 15. között az off-Broadwayn, a 32. utcában található Martinique Színházban játszották, összesen huszonhárom alkalommal. (Ugyanakkor az interneten olyan korabeli hirdetések is találhatók, melyek szerint a Score premierje 1970. szeptember 22-én volt. Lásd a fenti képet, melyen szintén az 1970-es dátum látható.) Az előadást maga a szerző, Jerry Douglas rendezte, díszlettervező: T. E. Mason, világítástechnika: Candace Kling. A kétfelvonásos darab öt jelenetből állt. Első felvonás: Péntek reggel; Aznap este, röviddel sötétedés előtt. Második felvonás: Egy órával később; Nem sokkal éjfél előtt; Szombat reggel. A történet New York legnagyobb kerületében, Queensben játszódik, egy lakásban, április elején. A főszereplő házaspár, Elvira és Jack fogadásokat kötnek arra, hogy melyikük kit tud elcsábítani. A legutóbbi fogadás tétje egy másik házaspár, Betsy és Eddie. Persze a játék úgy az igazi, ha van egy kis csavar benne, ezért Elvirának Betsyt, Jacknek pedig Eddie-t kell ágyba vinnie. Jacket Michael Beirne, Elvirát Claire Wilbur, Eddie-t Ben Wilson, Betsyt pedig Lynn Swan játszotta. Számunkra a legérdekesebb szereplő azonban Mike, a telefonszerelő, aki szintén részt vesz a szexuális játszadozásban: a figurát egy bizonyos Sylvester E. Stallone formálta meg.

A későbbi Rocky és Rambo akkor még pályája elején állt, és anyagi okokból szexprodukciókban is közreműködött. 1970-ben játszott például a The Party at Kitty and Stud's című erotikus filmben, amelyet softcore és hardcore változatban és a legkülönbözőbb címekkel – Broky, The Italian Stallion, White Fire, Randy stb. – is forgalomba hoztak már. Ami azt illeti, az opuszt már réges-rég elfeledte volna a világ, ha nem Stallone lett volna benne az egyik szereplő. Sly egyébként azt állította, hogy a hardcore jeleneteket nem vállalta, azokban valójában nem ő látható, de maga a mű ezt az állítást nem támasztja alá minden kétséget kizáróan. (Kétnapi munkáért 200 dollár volt Sylvester gázsija.) Visszatérve a Score-ra, a színházi belépők ára tíz dollár körül mozgott. A kritikák kiemelték, hogy van némi szellemesség a műben, a színészi játék sem kifejezetten rossz, ám az igazi szenzációt a színpadi meztelenkedés jelenti, amely akkoriban kezdett elterjedni az amerikai színházi világban. Az érdeklődés ugyan nem volt kiugróan magas, de huszonháromnál mindenképpen több előadást lehetett volna kihozni a darabból. Az off-Broadway-színészek általános sztrájkja vetett véget a szériának, és a Score azt követően már nem került vissza a műsorra.

A rendező

Radley Henry Metzger amerikai filmrendezőt és filmforgalmazót Magyarországon kevesen ismerik. Ennek legfőbb oka, hogy filmjeit – tudomásom szerint – Magyarországon semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták, mivel az erotika iránti beható érdeklődése nem volt összeegyeztethető sem a szocialista, sem a rendszerváltás utáni erkölcsökkel. A zsidó származású Metzger 1929. január 21-én született New Yorkban. Édesapja Julius C. Metzger, édesanyja Anne H. Metzger. A házaspárnak volt egy idősebb fia is, Paul, akiből orvos lett. Radley felnőttkorában azt állította, hogy gyerekként allergiában szenvedett, és a mozi jelentett számára megnyugvást. Különösen gyakran látogatta az Audubon filmszínházat, sőt az intézményről nevezte el az Ava Leightonnal 1961-ben közösen alapított filmgyártó és -forgalmazó cégét. A New York-i City College-ben tanult drámai művészeteket, iskolatársa volt a német kísérleti filmes Hans Richter és a dokumentumfilm-készítő Leo Seltzer. Harold Cluman színházi rendezőnél magánúton színészetet tanult.

Metzger a Columbia Egyetemen posztgraduális képzésen vett részt, tanulmányait azonban megszakította a koreai háború miatt: a légierőnél teljesített szolgálatot. Filmes karrierje még az ötvenes években elkezdődött. 1953-ban William Kyriakis rendezőasszisztens mellett dolgozott a Guerrilla Girl című antikommunista háborús drámában. Közreműködött a Brigitte Bardot nemzetközi hírnevét megalapozó Roger Vadim-film, az És Isten megteremté a nőt (1956) amerikai változatának szinkronmunkáiban. Szakmai tapasztalatait filmvágóként is bővítette. Az 1956-ban alapított Janus Filmsnél dolgozott, amely főleg európai művészfilmeket forgalmazott. Metzger olyan világhírű rendezők immár klasszikus filmjeihez készített előzeteseket, mint Michelangelo Antonioni, Federico Fellini, Ingmar Bergman, François Truffaut és Jean-Luc Godard. 1959-ben a rendezésbe is belekóstolhatott: André Hunebelle Les collégiennes (1957) című filmjének amerikai változatához forgatott néhány kiegészítő képsort. Ilyesfajta megbízásokat később is elvállalt, míg filmvágóként olyan filmekben dolgozott, mint például a Gangster Story (1959), a The Flesh Eaters (1964) és a The Beach Girls and the Monster (1965).

Metzger és William Kyriakis közösen rendezte a Dark Odyssey (1961) című bűnügyi drámát. Ők voltak a vágók is. A forgatókönyvírói és produceri teendőket James Vlamosszal osztották meg. A történet egy görög fiatalemberről (Athan Karras) szól, aki azt a férfit próbálja felkutatni New Yorkban, aki megerőszakolta a húgát. A mű kritikai fogadtatása meglepően jó volt. Úgy értékelték, mint egy modern korban játszódó görög tragédiát, amelynek vizualitása és érzelmi ereje (amely nem azonos az érzelgősséggel!) nagy hatást gyakorol a nézőre. Ezt követően Metzger néhány sztriptízjelenetet forgatott Max Pécas erotikus bűnügyi filmje, a La baie du désir (1964) számára. Innentől kezdve önálló rendezőként dolgozott tovább, és érdeklődése homlokterébe az erotika került. A The Dirty Girls (1965) és a The Alley Cats (1966) című alkotásait Radley H. Metzger néven jegyezte. Az előbbi film felszabadult hősnői, Garance és Monique különféle szexuális kalandokat élnek át: egyikőjük Párizsban, „a szerelem városá”-ban, a másik Münchenben, a léha örömök metropoliszában. Mindkét hölgy a Metzger-filmekre jellemző nőtípust képviseli, aki nem csupán a vágyak – olykor szenvedő – tárgya, hanem passzivitás helyett maga is keresi a testi élvezeteket, melyekben általában örömét is leli.

A másik film, a The Alley Cats akár a Score előtanulmányaként is felfogható. A főszereplő modern házaspár mindkét tagja nőkkel tart fenn viszonyt. A történet Európában játszódik. Egyes vélemények szerint Metzger valójában a vágó korszakában megismert olasz mesterek, Antonioni és Fellini nyomdokain próbált haladni, amikor az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az „édes élet” fonákságairól akart szólni, amiből végül egy melodrámába hajló soft-sex film lett. A klasszikus Bizet-opera, a Carmen alapjául szolgáló Prosper Mérimée-regényből kiindulva nyugatnémet–jugoszláv–amerikai koprodukcióban készült a Carmen, Baby (1967), a direktor első színes filmje és legnagyobb kasszasikere. Általában ezt tartják a tipikus Metzger-stílus első markáns képviselőjének: klasszikus irodalmi alapanyag, gyönyörű forgatási helyszín (Jugoszlávia, mint később a Score esetében), bravúros operatőri munka (Hans Jura) és igényes, kifinomult erotika. A címszerepet alakító német színésznő, Uta Levka a forgatás idején már állapotos volt, és emiatt a tervezett meztelen jelenetek nagy részét nem vállalta. A másik női főszerepet „a német Jayne Mansfield”-ként reklámozott Barbara Valentin játszotta, aki valójában nem német volt, hanem osztrák. Leghíresebb alakításait Rainer Werner Fassbinder filmjeiben nyújtotta, de nevezetes volt arról is, hogy a legendás rockénekes, Freddie Mercury bizalmas barátja és egy időben az élettársa is volt. A két férfi főszerepet Arthur Brauss és Claus Ringer kapta.

A Thérèse and Isabelle (1968) Violette Leduc két évvel korábban kiadott regényének adaptációja. A két címszereplő egy svájci internátusban nevelkedik, ahol a leszbikus szerelem rejtelmeivel ismerkednek. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Isabelle-t egy magyar színésznő, a Franciaországba emigrált Anna Gaël (Gyarmathy Anna Abigél) alakította, Thérèset pedig a svéd Essy Persson. A művet a kritikusok kedvezően fogadták, és anyagi szempontból sem okozott csalódást, még ha nem is lett belőle blockbuster. A Camille 2000 (1969) Dumas klasszikus műve, A kaméliás hölgy modernizált és meglehetősen szabad feldolgozása. Hogy mennyire modern, azt a végkifejlettel is szemléltethetjük, mert a filmhősnő nem tüdőbajban hal meg, hanem a túlzott kábítószer-fogyasztás következtében. A címszerepet a francia Danielle Gaubert alakította, kedvesét a tavaly 84 éves korában elhunyt olasz színész, Nino Castelnuovo. A filmet angol nyelven forgatták olaszországi helyszíneken. Kereskedelmileg nem volt sikertelen, ennek ellenére (vagy épp ezért?) rákerült a hírhedt kritikus, Roger Ebert legjobban utált filmjeinek listájára.

Ebert véleménye viszont meglepően jó volt a The Lickerish Quartet (1970) című produkcióról, amely szintén egy szerelmi sokszög története, akárcsak a Score. A történet főszereplője egy gazdag házaspár (Frank Wolff és Erika Remberg) és felnőtt fiuk (Paolo Turco), akik egyszer közösen megnéznek egy erotikus filmet. Nem sokkal később találkoznak egy fiatal nővel (Silvana Venturelli), aki mintha a látott film egyik szereplője lenne. Meghívják magukhoz a hölgyet, aki elcsábítja a család minden tagját, és közben sok elhallgatott titok és elfojtott vágy is felszínre kerül. Az alaphelyzet kicsit Pasolini botrányfilmjére, a Teorémára (1968) emlékeztet, ahol szintén egy vendég (egy férfi) kerül intim kapcsolatba egy család tagjaival. Metzger azonban nem ad sem vallási, sem filozófiai, sem társadalomkritikai dimenziókat a filmjének, ámbár a mű munkacíme (Mind Games) ilyesfajta elvárásokat is ébresztene a nézőben. A bemutató után a női főszereplő, Erika Remberg szakított a színészettel. A Little Mother (1973) az egykori argentin First Lady, Evita Perón életútjának meglehetősen szabad feldolgozása: szintén amerikai–nyugatnémet–jugoszláv koprodukcióban valósult meg, akárcsak a Carmen, Baby. A két főszerepet a Nem kell mindig kaviár című tévésorozatból jól ismert Siegfried Rauch és Christiane Krüger (a német filmsztár, Hardy Krüger lánya) alakította. A Score után kezdődött Metzger pornókorszaka: ezeket az alkotásait Henry Paris művésznéven jegyezte, és ma már ezeket is életműve kissé alábecsült ékköveinek tartják, az ún. „elegáns pornó” alapműveinek.

Metzger első hardcore filmje, a The Private Afternoons of Pamela Mann állítólag hat nap alatt készült 1974 nyarán. A címszereplő egy pszichiáternő, aki mindenféle szexuális kalandokba keveredik, amelyeket féltékeny férje megbízásából egy magándetektív titokban filmre vesz. A Naked Came the Stranger (1975) főszereplői, Gilly és Billy nemcsak a közkedvelt reggeli csevegő rádióműsorban alkotnak egy párt, hanem a magánéletben is. Amikor azonban Gilly megtudja, hogy a párja titokban félrelép, úgy dönt, hogy ő is alkalmi kalandokba bocsátkozik, melyekhez különleges New York-i helyszíneket talál, például egy városban cirkáló emeletes busz felső szintjét. Metzger talán legnevezetesebb pornófilmje a The Opening of Misty Beethoven (1976), amely a műfajban viszonylag magasnak mondható költségvetéssel készült New Yorkban, Párizsban és Rómában. A történet lényegében G. B. Shaw klasszikus műve, a Pygmalion és az abból született világhírű musical, a My Fair Lady szabad feldolgozása; sokan a pornó aranykorának csúcsteljesítményeként értékelik. „Paris egyfelől megőrzi Metzger-munkái irodalmi ihletét és erősen stilizált, geometrikus belső tereit (Camille 2000), ugyanakkor könnyed, improvizatív stílusával kézikamerás spontaneitást kölcsönöz csípős nyelvű szócsatának, intim hódításnak, szívszorító szakításnak vagy akár a klasszikus pornó méltán leghíresebb édeshármas-jelenetének, amelyben Misty egy felcsatolt műpénisszel anális örömöket okoz az éltes barátnőjén gimnasztikázó Hugh Hefner-alteregónak” – írta Varró Attila a Filmvilág 2007/09-es számában.

A Barbara Broadcast (1977) címszereplője egy bestselleríró, aki szerelmi kalandjai egy részét egy különleges manhattani étteremben éli át, melynek étlapján szexuális ínyencségek is szerepelnek a kulináris élvezetek mellett. Az egy hét alatt forgatott opusz érdekessége, hogy forgatókönyvíróként Metzger nem a Henry Paris, hanem a Jake Barnes álnevet használta. Egy peres ügy is kapcsolódik a filmhez: Constance Money és Jamie Gillis bondage szexjelenetét eredetileg a The Opening of Misty Beethoven számára forgatták, de nem ott használták fel, hanem itt. Amikor Money értesült erről, beperelte Metzgert azzal az indokkal, hogy ő nem a Barbara Broadcasthoz szerződött, hanem az előző filmhez. 1979-ben peren kívül megegyeztek. Állítólag Money és Metzger nem kedvelték egymást, sőt azt beszélik, a rendező Constance anyagi mohósága miatt adta sztárjának a Money (Pénz) művésznevet, ámbár Radley ezt cáfolta. Constance egyébként egy kisebb szerepet kapott Metzger ötödik és egyben utolsó pornójában, a Maraschino Cherryben (1977). Egyesek úgy tudják, valójában ezúttal is korábban forgatott jelenetek újrahasznosításáról volt szó. (A DVD-változatból Money jelenetének egy részét kihagyták.) A cselekmény egy elegáns New York-i bordélyház tulajdonosnőjéről szól, aki beavatja a húgát e különleges üzlet rejtelmeibe.

A pornók mellett Metzger forgatott némileg visszafogottabb játékfilmeket is, ámbár a The Image (1975) is tartalmaz hardcore képsorokat. A film alapjául szolgáló szadomazo témájú regényt a neves francia író-rendező, Alain Robbe-Grillet felesége, Catherine írta Jean de Berg álnéven. A történet főszereplője egy párizsi író, Jean, aki régi barátnőjével, Claire-rel és annak partnerével, Anne-nel együtt merül el a szadomazo szex egyszerre gyönyörteli és fájdalmas élvezeteiben. John Willard Magyarországon is jól ismert színdarabja, A macska és a kanári 1978-as – sorrendben hatodik – filmváltozatában az egykori Bond-girl, Honor Blackman játszotta a főszerepet, fontosabb partnerei: Edward Fox (A Sakál napja kitűnő főszereplője), Michael Callan, Wendy Hiller (Gyilkosság az Orient expresszen, 1974), Olivia Hussey (Halál a Níluson, 1978) és Carol Lynley (A Poszeidon katasztrófából ismerhetjük). Ez a horrorkomédia Metzger egyetlen, nem kizárólag felnőtteknek szóló filmje. Ugyanabban a házban forgatták, amely a nagykövet otthona volt Richard Donner klasszikus horrorjában, az Ómenben (1976). Metzger mint társrendező vett részt Gérard Kikoïne két erotikus filmje, a The Tale of Tiffany Lust (1979) és az Aphrodesia's Diary (1983) forgatásán, neve azonban nem szerepel a stáblistán.

Saját utolsó bemutatott mozifilmje, a The Princess and the Call Girl (1984) sztorija lényegében Mark Twain klasszikus ifjúsági regénye, a Koldus és királyfi erotikus feldolgozása, ámbár hivatalosan Pierre Serbie regénye alapján készült. A gazdag (hercegnő) és a szegény hősnő (prostituált) kis időre szerepet cserélnek, hogy mindketten új tapasztalatokra tegyenek szert… 1985-ben Metzger még egy filmet forgatott The Sins of Ilsa címmel, ezt azonban nem mutatták be. Régi munkatársa, Ava Leighton rákban megbetegedett és 1987-ben elhunyt. Ezt követően az 1990-es években Metzger egészségügyi témájú videókat forgatott. Tervezgette, hogy visszatér az erotikus filmek rendezéséhez, több projekten is dolgozott, de egyik sem jutott el a megvalósulásig. 88 éves korában, 2017. március 31-én hunyt el New Yorkban. Halálának okáról a nagyközönség nem szerzett tudomást. Magánéletét a nyilvánosság kizárásával élte, ám annyit tudni lehet, hogy egyik partnerétől gyermeke született.

Pornó és mainstream

A szexuális forradalom az 1960-as években a filmvilágban is végbement. Az alkotók bátorsága megnőtt, egyre több mindent igyekeztek megmutatni, a cenzoroknak pedig fájhatott a fejük, hogy minek adjanak zöld utat, és mit tiltsanak. Az előzmények az ötvenes évekig nyúlnak vissza, amikor számos, addig javarészt tiltott téma jelent meg a filmekben, mint például a szexualitás különféle formái, az alkoholizmus, az erőszak családon belül és kívül és még sok minden más. Várható volt, hogy némi idő elteltével a filmesek nem elégszenek meg azzal, hogy csupán beszéljenek a kényes témákról, hanem minél többet szeretnének belőlük vizuálisan is megjeleníteni. A cenzorok helyzetét nehezítette, hogy hadrendbe álltak a filmművészet elismert nagyságai is, mint Ingmar Bergman, Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Luchino Visconti, Dušan Makavejev, Pier Paolo Pasolini és mások, akiknek a műveit nem lehetett egyetlen mozdulattal lesöpörni az asztalról.

A cenzorok alighanem úgy érezték, hogy ők a kisujjukat nyújtják, a művészek pedig rögvest letépik a karjukat, és legközelebb még merészebb dolgokkal állnak elő. A hetvenes évek elején egyes nyugati országokban annyira enyhültek – bár meg nem szűntek! – a szexualitás ábrázolására vonatkozó korábbi tilalmak, hogy ebben a felszabadult légkörben számos próbálkozás történt a mainstream és a pornográfia párosítására, hogy ezek a provokatív filmek eljussanak a hagyományos mozihálózatba is. Ekkor születtek olyan pornóklasszikusok, mint A zöld ajtó mögött (1972, Artie és Jim Mitchell), a Mély torok (1972, Gerard Damiano), Az ördög Miss Jonesban (1973, Gerard Damiano), a legendás falloszkirály, John Holmes főszereplésével forgatott Johnny Wadd (1973, Bob Chinn) vagy a French Blue (1974, Lasse Braun), amelyet még a cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. A melegek is megpróbáltak a perifériáról bejutni a fősodorba olyan filmekkel, mint a Pink Narcissus (1971, James Bidgood), A fiúk a homokban (1971, Wakefield Poole) vagy az Adam és Yves (1974, Peter De Rome). Ez utóbbi azzal is hírhedtté vált, hogy a rendező felhasználta benne azt a saját utcai felvételt, melyet engedély nélkül forgatott New Yorkban Greta Garbóról, s így előállt az a nem igazán tisztességes helyzet, hogy a svéd filmcsillagnak tulajdonképpen egy melegpornó az utolsó filmje.

A rendezői elképzelések és a forgatókönyv

Radley Metger egyik nyilatkozatában elmondta, hogy érdeklődése azért is fordult az erotika témája felé, mert szerette volna lerombolni az ezzel kapcsolatos társadalmi és mozgóképes előítéleteket. Ezek lényege, hogy a szexualitását szabadon meg- és kiélő lány sosem kaphatja meg végérvényesen a férfi főhőst, vagyis a „jó” kislányok mindig elérik a céljaikat, a „rosszak” viszont soha. Metzger változtatni akart azon a felfogáson, hogy a szexhez való szabad, könnyed hozzáállás (különösen a nők részéről) valamiféle büntetést érdemel. Szerinte a szexet szórakozásként, és nem tragédiaként kell megélni és ábrázolni. (Ez harmonizál az olasz Tinto Brass felfogásával is, akinek a Fekete-fehéren című 1968-as filmjét az Egyesült Államokban Metzger cége forgalmazta.) A filmművészet szerencséjére Metzgernek volt tehetsége ahhoz, hogy elképzeléseit igényesen valósítsa meg: nem szimpla szexfilmeket alkotott, hanem olyan történeteket vitt filmre, melyek egyszerre voltak elgondolkodtatók és szellemesek. Nagy hangsúlyt fordított a vizualitásra (beleértve a tárgyi környezetet is), és az operatőri munkának köszönhetően érdekes kameraállásokat is láthatunk a műveiben. Metzger látta Jerry Douglas színpadon csak rövid karriert befutott darabját, a Score-t. Tetszett neki, különösen Claire Wilbur játéka. Ideális alapanyagot látott a műben ahhoz, hogy az erotikával kapcsolatos nézeteinek ismételten hangot (és képet) adjon, ráadásul a kevés szereplő miatt kis stábbal is leforgathatónak tűnt.

A forgatókönyvet maga a szerző, Jerry Douglas írta, aki hamar megtalálta a közös hangot Metzgerrel, és így remekül ment a munka. A rendező részben a látvány, részben a szexszel kapcsolatos felfogásának általános érvényűvé tétele érdekében ragaszkodott ahhoz, hogy a cselekményt a New York-i lakás szűk keretei közül egy elegáns, de fiktív helyszínre helyezzék át, melyet Horvátország nyugati részén, a festői szépségű Bakarban (magyar neve: Szádrév) talált meg. Douglas a szerződésében kikötötte, hogy részt akar venni a forgatáson, mert szeretett volna ellesni néhány filmrendezői fogást. Ez kapóra jött Metzgernek, mivel Douglas színházi rendezőként főleg a színészvezetésben volt járatos (és mellesleg az öt szereplőből hármat nagyon jól ismert), így Metzgernek több ideje maradt arra, hogy a külsőségekkel, a körítéssel foglalkozzon. Mindazonáltal Douglas határozottan kijelentette, hogy a filmnek egyértelműen Metzger a rendezője, ő csupán tanácsokat adott neki. Például Calvin Culver és Gerald Grant szexjeleneteihez, hiszen Douglas volt a meleg, és nem Metzger, így ő jobban tudta, mi a hiteles és hatásos két férfi intim együttlétének ábrázolásában.

A színészek

A színészek közül Claire Wilbur volt az egyetlen, aki a színpadi változatban is játszott. Állítólag szó volt arról, hogy az előadás valamelyik férfi szereplőjét is szerződtetik, de erre végül nem került sor. Megfontolták Sylvester Stallone szerepeltetését is, elvégre dolgozott már erotikus filmben (The Party at Kitty and Stud's, 1970), Metzger elképzeléseinek azonban nem felelt meg. A rendező nem találta eléggé karizmatikusnak Sylvestert, és etnikai jellemzői miatt nem illett ahhoz az európai érzékenységhez sem, amelyet a filmmel érzékeltetni akart. Wilbur mellé a másik női főszerepre Lynn Lowryt választotta, aki 1970-ben kezdett filmezni. A Score az ötödik filmje volt, még kezdőnek számított, éppen ezért Claire Wilbur igen rossz néven vette, amikor értesült arról, hogy Lowry gázsija magasabb, mint az övé, állítólag háromszor annyi. Az infót maga Lowry fecsegte ki a repülőgépen, útban a dalmát tengerpart felé: a színésznő naivan azt hitte, hogy mindenki nagyjából ugyanannyit kap, mint ő. A két színésznő között a forgatás ideje alatt végig érződött a feszültség. Wilbur – egy profihoz szerintem nem igazán méltó módon – lényegében pokollá tette Lynn életét a forgatáson.

Így például nem akarta, hogy a kolléganője megérintse, és amikor Lowry a Metzgertől kapott feszültségoldó szer hatására nagyon belejött a játékba, melynek hevében beletúrt Wilbur gondosan fésült hajába, Claire nagyon ideges lett. A puncinyalást imitáló jelenetben Wilbur ragaszkodott ahhoz, hogy szeméremtestét egy szövetdarab takarja, és mivel az többször is leesett vagy a kamera előtt láthatóvá vált, ezért a jelenetet többször is ismételni kellett. Lowry utólag sajnálkozott a történtek miatt: szerinte Claire csodálatosan játszott, és nagy kár, hogy a forgatáson nem sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítania vele. A premier után Lynnt felkérték, hogy meztelenül pózoljon a két legismertebb férfimagazin, a Playboy és a Penthouse számára. Érdekes módon filmkarrierje túl az ötvenedik életévén, az új évezredben indult be igazán: jelen sorok írásakor az IMDb szerint harminckilenc (!) készülő filmben számítanak rá. Jacket Jerry Douglas jó barátja (bennfentesek szerint egy időben a szeretője is), Gerald Grant alakította, akinek a Score volt az első filmje. Főszerepet kapott Douglas saját rendezésében, a Both Waysben is. Ezen kívül csupán két cameoszerepet játszott a filmvásznon: Metzger egyik pornójában, a Naked Came the Strangerben (1975) és Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című kannibálfilmjében.

Kicsit részletesebben érdemes beszélni a másik férfi főszereplőről, Calvin Culverről (1943–1987), aki a hetvenes évek amerikai szubkultúrájának egyik kultikus figurája. Teljes neve John Calvin Culver, a pornóvilágban Casey Donovan művésznéven vált ismertté. Volt egy Duane nevű bátyja. Calvin 1965-ben érettségizett. Ezután tanári álláshoz jutott Peekskillben (New York állam). Rövidesen átment egy New York-i magániskolába, az Ethical Culture Fieldston Schoolba, ahonnan a második évben elküldték, mert fizikailag bántalmazott egy diákot, állítólag a legendás színész, Eli Wallach lányát. Elbocsátását követően escortként dolgozott, és színészi feladatokat vállalt nyári színházi előadásokban. Escortként megismert egyik ügyfele ajánlotta be a híres Wilhelmina modellügynökséghez, ahol hatvandolláros órabérért szerződtették. A modellkedés mellett is folytatta a színészi munkát, az off-Broadwayn például az And Puppy Dog Tails című meleg témájú darabban állt színpadra. Célkitűzése volt, hogy karriert fusson be a mainstream filmek világában. 1970-ben állt először a kamerák elé. Az igazi áttörést két meleg témájú film hozta meg 1971-ben. A Casey-ben kettős szerepet játszott: a címszereplőt és annak nagymamáját (!), Wandát, aki különleges képességei révén olyan férfivá varázsolja az unokáját, aki vonzó lesz más férfiak számára is. Culver ekkor választotta művésznévnek a Casey-t, míg a Donovant a korszak népszerű skót énekesétől kölcsönözte.

A Casey-nél is nagyobb siker volt Wakefield Poole alkotása, A fiúk a homokban, amely a melegpornók egyik legnagyobb klasszikusának számít. A meglepő módon jelentős szakmai és közönségsikert elért film a Donovan által alakított főszereplő három szexuális kalandját követi nyomon. Donovan abban bízott, hogy a széles körű mozihálózatban is forgalmazott Casey és A fiúk a homokban jóvoltából végre mainstream filmekben is lehetőségeket kap. Voltak is ilyen irányú kezdeményezések, ezek azonban nem realizálódtak, csak újabb erotikus és pornográf filmek jöttek. Metzger másik alkotásában, a The Opening of Misty Beethovenben egy meleg műkereskedőt alakított, akit elcsábít egy nő, ugyanakkor ő volt a férfi főszerepet alakító megrögzött heteró, Ras Kean fenékdublőrje is abban a jelenetben, amelyben a figurát az egyik női szereplő meghágja egy dildóval. Noha játszott hagyományos pornókban is, kultstátuszát a melegpornóinak köszönheti, melyek közül a fentebb már említett The Back Row (1971), az L. A. Tool & Die (1979) és a The Other Side of Aspen (1978) a legismertebb. Ez utóbbi – nem egészen háromnegyed órás (!) – produkció oly nagy sikernek bizonyult, hogy több folytatása is készült, persze mindig újabb és újabb szereplőkkel és hosszabb játékidővel. (Aspen az Egyesült Államok talán legnépszerűbb síparadicsoma, szívesen látogatják a legnagyobb sztárok is.)

A filmezés mellett Casey továbbra is játszott színházban. Egyik színpadi partnernője, Ingrid Bergman szerint karizmája Robert Redfordéval vetekedett. (A meglehetősen konzervatív Ingridnek valószínűleg sejtelme sem volt arról, hogy bizonyos filmekben Casey nem csak a karizmát villantotta meg.) A nyolcvanas években Donovan karrierje hanyatlásnak indult, mert egyre többen szereztek tudomást arról, hogy a modell Calvin Culver és a pornósztár Casey Donovan valójában egyazon személy. Egészségi állapota 1985-ben kezdett feltűnően romlani, és kiderült, hogy HIV-fertőzött. Bár rajongóit óvatosságra intette az AIDS miatt, ő maga semmilyen óvintézkedést nem tett egészsége védelmében. A hetvenes évek közepén néhány évig Tom Tryon színésszel és íróval élt együtt: kapcsolatuk azért ért véget, mert Tryon titkolta szexuális irányultságát, és egyre jobban aggasztotta Donovan pornósztárimázsa. Beszélték, hogy Casey-nek viszonya volt a Supermanként világhírűvé vált Christopher Reeve-vel is – az infót maga Donovan dobta be egy interjúban –, ezeket a híreszteléseket azonban hitelt érdemlően sosem bizonyították. Calvin/Casey 1987. augusztus 10-én hunyt el.

A telefonszerelőt megformáló, eredetileg közgazdász végzettségű Carl Parker médiareklámokban vált ismertté: az önhitt és hímsoviniszta férfit testesítette meg azokban az években, amikor a férfiasság még divatban volt. Nagyjából ugyanazt a férfitípust képviselte a reklámokban, mint James Bond a filmvilágban. A feminista szervezetek képviselői persze csak hápogtak a szexizmus eme megnyilvánulása láttán, és voltak, akik a reklámok, mások egyenesen a hirdetett termékek betiltását követelték. Nősülése után, a hatvanas évek derekán Parker egy időre Olaszországba költözött, ott játszotta első filmszerepét a Halál Rommelra! (1969, rendező: Alfonso Brescia) című háborús filmben. Megvoltak a személyes tapasztalatai a szerephez, hiszen szolgált a hadseregben, amelyet kitűnő sporteredményei miatt többször is képviselt különféle versenyeken. Parker filmjei közül a magyar mozikba csak a Dustin Hoffman és Mia Farrow főszereplésével készült John és Mary (1969) jutott el, amelyben egy teniszező szerepében láthattuk. Ezt az opuszt már az Egyesült Államokban forgatta, a hatvanas évek végén ugyanis hazatért. A film után néhány évig ingatlanokkal kereskedett. Radley Metzger csábította vissza a kamerák elé, és annyira elégedett volt vele, hogy rábízta a Score-t követő alkotása, a The Image főszerepét is. Mindkettőnek sikere volt, Carl mégis végleg hátat fordított a filmezésnek, noha külső adottságai alapján még találhatott volna munkát. A jellemábrázolás ugyan nem tartozott a legnagyobb erősségei közé, de azért nála jóval szerényebb képességű aktorok is évekig elég jól elevickéltek a szakmában. Parker visszatért az ingatlanbizniszhez, és igyekezett ugyanolyan mozgalmas és gazdag életet élni, mint addig. Bő negyven év elteltével elmondta egy riporternek, hogy sosem látta a Metzgerrel forgatott filmjeit, emlékei se nagyon vannak a közös munkáról, ám hajlandó lenne megnézni őket, és esetleg később beszélni róluk.

Forgatási és forgalmazási apróságok

A forgatás 1972-ben kezdődött: eredetileg négyhetesre tervezték, de kilenc hétig elhúzódott. Bár Metzger elsősorban azt hangoztatta, hogy művészi szempontból választott más helyszínt, mint ahol a színdarab játszódik – „Kit érdekelnek egy kopott queensi bérház egyik lakásában szexelők?” –, az anyagi szempontok sem voltak mellékesek. Az egykori szocialista országok közül Jugoszlávia volt a legdrágább forgatási helyszín, ugyanakkor a Nyugathoz képest még az is olcsónak számított. (A rendező kezdetben Dél-Franciaországban akart volna forgatni.) Metzger egyébként dolgozott már Jugoszláviában, voltak kapcsolatai az ottani filmes szakemberekkel, ennek ellenére maga a történet egy fiktív helyszínen játszódik. Az események többsége javarészt Elvira és Jack házának különböző részeiben zajlik, de valójában három házban vették fel a jeleneteket. Nem azért, mert az első ház nem felelt meg maximálisan az elképzeléseknek, hanem azért, mert a bérleti ideje lejárt, még mielőtt a forgatás befejeződött volna. Állítólag nem volt lehetőség a szerződés meghosszabbítására, mert valamilyen magas beosztású pártfunkcionárius jött utánuk a házba nyaralni. Nagyjából ugyanez megismétlődött a második háznál is.

A Score volt Metzger első olyan filmje, amelyet eredeti hanggal, utószinkron nélkül vettek fel. A The Yardbirds stílusára emlékeztető Where is the Girl című dalt és párdarabját (Where is the Boy) a Croatian Trio írta és adta elő. A formáció abban a hotelben játszott rendszeresen, ahol a stáb tagjai laktak. Szerzeményeiket a film stáblistája éppúgy nem tünteti fel, ahogyan a The Hunted (Barry Forgie), a Madalene (Alan Parker) és a Shake Tragico (Amedeo Tommasi) című betétszámokat sem. A film narrációját Doris Toumarkine vágó írta, és ő is mondta el. A direktor megtiltotta a színészeinek a napozást, mert nem akarta, hogy a meztelen jelenetekben bárkinek is „bikinivonala” legyen. Lynn Lowry megszegte ezt a tilalmat, és az erős napfénytől lázhólyag jelent meg az ajkán, amelyet sminkeléssel sem lehetett teljesen eltüntetni. Metzger úgy próbálta megoldani a problémát, hogy a kamera gyakran filmezte a színésznőt profilból vagy vízen keresztül. Egyébként nagyon elégedett volt Lynn-nel, szerinte nélküle nem lett volna ilyen hatásos a film. Ugyanakkor hosszasan vívódott azon, hogy leforgassa-e az X-kategóriás jeleneteket. Az utolsó pillanatig, a színészek megérkezéséig halogatta a döntést. Amikor Calvin Culverrel közölte, hogy mégis leforgatja a maszturbációs jelenetet, a színész állítólag megkönnyebbülten felsóhajtott: „Hála Istennek, ugyanis egész héten gyakoroltam rá!”

A Score forgatása még 1972-ben befejeződött, a filmet mégis csupán 1973. november 5-én mutatták be először az Egyesült Államokban: valamelyest szélesebb forgalmazása csak 1974-ben kezdődött meg. Sajnos mindez nem tett jót a film fogadtatásának, mert a forgatástól a premierig tartó időszakban megtörtént a pornográfia áttörése, és viszonylag kevesen akartak egy művészi igénnyel készült, a körítésre is odafigyelő, összességében mégis inkább softcore filmet látni, amikor hozzáférhettek már a hardcore filmekhez is, amelyek mindig mindent egy az egyben megmutattak. (Alighanem ez is az egyik oka lehetett annak, hogy maga Metzger is egy időre átváltott a kemény pornókra.) A direktor visszaemlékezései szerint a Score softcore és hardcore változatban is a mozikba került: Manhattan keleti részén például az előbbit, a nyugati negyedben viszont az utóbbit vetítették. Bennfentesek úgy tudják, hogy Metzgernek a softcore változat tetszett jobban, ezért nem ellenezte, hogy a későbbi VHS-kiadásokból és a korai DVD-verziókból kihagyják a frontális férfi meztelenséget mutató képkockákat, illetve a két férfi közötti, élesben lefilmezett orális szexet, valamint az imitált nemi aktus túl explicit pillanatait is. Kivételt jelentett a First Run Pictures hardcore VHS-kiadása, amelyet azonban csak postai úton lehetett megrendelni. 2010-ben a Cult Epics DVD-n és Blu-rayen is megjelentette a teljes hardcore változatot. A reklám szerint digitálisan restaurálták a kópiát, ennek ellenére nem kell sasszeműnek lenni ahhoz, hogy még a Blu-rayen is észrevegyük a kisebb-nagyobb képhibákat.

Both Ways

A Score forgatásán szerzett szakmai tapasztalatokkal felvértezve Douglas hozzálátott saját biszex filmje elkészítéséhez, amelynek a Both Ways (Mindkét irányban, 1975) címet adta. A férfi főszerepet ezúttal is Gerald Grant, Douglas jó barátja kapta. Feleségét Andrea True alakította, aki a pornóvilágban szerzett hírnevét a következő évben énekesnőként is kamatoztatta: More More More című felvétele az új zenei őrület, a disco egyik első világslágere lett. (A refrén megtanulása – „Még, még, még” – pornófilmes előéletének köszönhetően valószínűleg nem okozott különösebb nehézséget a dívának.) 1976 és 1980 között Andreának három nagylemeze jelent meg. Az utolsón már stílust váltott, de első nagy sikerét se megismételni, se megközelíteni nem tudta, mindazonáltal a pornóvilágba már nem tért vissza. A Both Ways története a Grant által alakított ügyvéd férjet, Donaldot állítja középpontba, aki kényelmes körülmények között él Connecticut külvárosában. Felesége, Janet szerelmes belé, és van egy fiuk, David. (Ezt a szerepet Douglas szomszédjának fia, Neil Scott játszotta.) Donald szeretne egy kis izgalmas kalandot az életébe, ezért New York-i munkája során a hírhedt városnegyed, Greenwich Village melegbárjait járja. Megismerkedik Garyvel (Dean Tait), az együtt töltött éjszaka után azonban tisztázzák, hogy ennyi volt. Ezt persze könnyebb kimondani, mint betartani, és bár Donald megpróbálja valahogy egyensúlyban tartani a családi életét és a titkos viszonyát, hamarosan mégis döntéshelyzetbe kényszerül.

Donald figuráját Douglas egy közismert, ám konkrétan meg nem nevezett férfiról mintázta, aki szintén kettős életet élt. A stáb nem kapott engedélyt arra, hogy a Yale és a Columbia Egyetemen forgasson, ezért ezeket a jeleneteket titokban vették fel. A régiségbolt valójában Douglas otthonának nappalija volt. Donald szomszédasszonyát, Louise-t Darby Lloyd Rains alakította, akit Andrea True ajánlott be, mivel jóban voltak egymással. A partnercserés bulin – ahol Douglas főiskolai tanítványai statisztáltak! – a két színésznő a saját ruháit viselte. Gerald Grant állítólag sokkal jobban élvezte a Darbyval, mint az Andreával forgatott jeleneteket. Ebben persze szerepet játszhatott az is, hogy ő és Andrea egyaránt zúzódásokat szenvedtek az erdei jelenet forgatása közben. True-nak egyébként volt néhány előzetes kikötése, így például nem volt hajlandó leszbikus jelenetet forgatni és vibrátort használni. (Mondjuk, az első kikötés egy biszex film esetében elég furcsán hangzik.) A Both Ways – kicsit a címre is rímelve – két szék között a pad alá esett: akik tömény pornóra számítottak, nagyot csalódtak, mert a közel másfél órás filmben alig tíz percet tesznek ki a valódi hardcore jelenetek. Douglas utólag belátta, hogy rossz döntés volt melegszexszel indítani, mert akkoriban ez még túl provokatívnak számított.

Nagyobb baj, hogy a játékidő tetemes része a korabeli kritika és az utókor értékítélete szerint is eléggé színpadias körülmények között telik, ezért a nézőt többször is megkörnyékezi az unalom. Igaz, vannak, akik szerint a Both Ways minden hibája ellenére remek kordokumentum abból az időszakból, amikor a szexuális tabuk egyértelműen ledőltek a való életben és a filmgyártásban is, és elmosódtak a filmes műfajok közötti határok. Vicces érdekesség, hogy Douglas évekig nem tudott egy teljes, vágatlan példányhoz jutni a saját filmjéből. Sokáig azt hitte, a Both Ways elveszett. A VCA forgalmazócég különösen élen járt a film szétbarmolásában. Az 1992-es VHS-verzióban még „csak” a nyitójelenetet vágták újra, a 2008-as DVD-ről viszont kihagyták Donald fiának szinte minden jelenetét. Tették ezt annak ellenére, hogy a kiskorú fiú semmilyen kifogásolható jelenetben nem vett részt, és igazi szülei tudtak arról, hogy milyen típusú filmben fog szerepelni. Akkoriban egyébként sok olyan film került utólag is a kritikák kereszttüzébe, melyekben a kiskorú szereplő szexuális helyzetekbe keveredik, mint például a cannes-i Arany Pálmával elismert, Oscar-díjas A bádogdob (1979), a Both Ways esetében azonban a gyerekszereplőnek nem voltak problémás jelenetei. A 2016-os DVD-kiadás már a technikailag felújított és vágatlan változatot tartalmazza, az audiokommentárt maga Douglas készítette.

Score (1973) – amerikai–jugoszláv erotikus film. Saját színművéből a forgatókönyvet írta: Jerry Douglas. Operatőr: Franjo Vodopivec. Zene: Robert Cornford. Díszlet: Bob Ziembicki és Lisa Dean. Jelmez: Branko Gretić. Vágó: Doris Toumarkine. Rendező: Radley Metzger. Főszereplők: Claire Wilbur (Elvira), Gerald Grant (Jack), Calvin Culver (Eddie), Lynn Lowry (Betsy), Carl Parker (Mike, a telefonszerelő).

Both Ways (1975) – amerikai pornófilm. Írta és rendezte: Jerry Douglas. Operatőr: Ken Savitt. Zene: Hal Joran. Szereplők: Gerald Grant (Donald Wyman), Andrea True (Jane Wyman), Dean Tait (Gary Littleton), Katherine Miles (Pauline), Jake Everett (Irwin), Bill Morgan (Hank), Darby Lloyd Rains (Louise), Neil Scott (David), Jan Meryl (a részeg hölgy), Vicki Brandon (Gary menyasszonya).

BEST OF FIELD64

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró  

Beatrice Cenci  

Száguldás gyilkosságokkal  

Hálószobaablak  

A vörös palást 

 

MELEGEDŐ (18+)

Az Ezeregyéjszaka virágai

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága

Őrült nők ketrece

Portyán

Spetters

A negyedik férfi

A mi édenünk

TEAKBOIS ÉS A SZEX

Gioia halálosan szexi fotói (a modellek között a nagy mellű olasz diszkósztár, Sabrina!)

Holt örömlányok társasága

Forró egyiptomi árnyak

Uschi Digard és egy bankrabló a vámpírbarlangban

Naiv hippilány a kannibál házában