2017. szeptember 24., vasárnap

A KÉK ANGYAL

Huszonöt éve, 1992. május 6-án hunyt el a hangosfilm egyik első sztárja, a filmtörténet egyik leghíresebb színésznője, Marlene Dietrich. Bár a Németországban forgatott A kék angyal (1930) hozta meg számára a hírnevet, nemzetközi karrierje Hollywoodban bontakozott ki. Legendákat meséltek arról, mi mindent tett meg azért, hogy a filmipar királynője lehessen, noha saját bevallása szerint igazából sosem szerette a filmezést. A harmincas évektől kezdve következetes antifasiszta magatartást tanúsított, támogatta a Németországból az Egyesült Államokba érkező zsidókat és üldözött értelmiségieket, miközben visszautasította a nácik legcsábítóbb hazatérési ajánlatait is. Filmkarrierje az ötvenes évek második felében hanyatlásnak indult. Ekkor új karriert épített ki magának, és hosszú évekig pódium-énekesnőként járta a világot. Hangterjedelmének korlátjait szuggesztív előadásmódjával, varázslatos egyéniségével bármikor képes volt könnyedén áthidalni. Egy szerencsétlen színpadi baleset következtében 1975-ben kénytelen volt felhagyni a koncertezéssel. Élete utolsó egy évtizedében állítólag el sem hagyta párizsi lakását, és csak a legközelebbi hozzátartozóit fogadta. Személyére és művészetére leghíresebb filmje, A kék angyal – az első német hangosfilm! – felidézésével emlékezünk. 


A cselekmény
A Kék Angyal mulató dizőze, Lola Lola lázba hozza egy német kisváros férfijait, különös tekintettel a diákokra, akik még óra előtt is titokban az énekesnő fényképében gyönyörködnek. Hamarosan megérkezik Rath professzor, a köztiszteletben álló pedagógus, aki a magánéletben agglegény. Szigorúan fogja a növendékeit, így cseppet sincs ínyére, amikor egyikőjüknél megtalálja az érzéki énekesnő fotóját. Később a diákok az utcán verekedni kezdenek, és az egyik fiú elhullajt egy képet Lola Loláról. A feddhetetlen erkölcsű professzor elhatározza, hogy még aznap elmegy a mulatóba, és felelősségre vonja a léha dizőzt diákjai elcsábításáért. Az énekesnő ridegen fogadja különös látogatóját, ám viselkedése megváltozik, amikor a professzor kidob az öltözőből egy tiszteletlenül viselkedő férfit. Váratlanul hatósági razzia kezdődik, és jó híre megőrzése érdekében Rath kénytelen a pincében elrejtőzni. Mondani sem kell, mennyire megdöbben, amikor a rejtekhelyen néhány diákjába botlik. A felfedezés izgalmaitól rosszul lesz. Lola Lola odaadóan ápolja, és magánál tartja éjszakára. A görbe estéért azonban nagy árat kell fizetnie: másnap elkésik az iskolából, diákjai gúnydallal fogadják, az igazgató pedig felelősségre vonja az előző este történtekért, és elbocsátja. Este a professzor virágcsokorral és egy ékszerdobozzal megy vissza a Kék Angyalba. Lola Lola nevetve fogadja házassági ajánlatát, de amikor látja, hogy a férfi szándékai komolyak, igent mond neki. A professzor az esküvő után mindent megtesz, hogy beleilleszkedjék neje bohém társaságába. Ennek ellenére boldogságuk nem tart sokáig: Lola Lola unni kezdi öregecske férjét és a hűséges feleség szerepét, és egyre nyíltabban teret enged kacér hajlamainak…


A szerző
Luiz Heinrich Mann német író 1871. március 27-én született Lübeckben. Négy fiatalabb testvére volt: Thomas (1875–1955), Julia (1877–1927), Carla (1881–1910) és Viktor (1890–1949). Közülük Thomas Mann lett a leghíresebb. Édesapjuk, Thomas Johann Heinrich Mann sikeres kereskedőként anyagi jólétet tudott biztosítani a családjának, míg a brazil származású édesanya, Julia da Silva-Bruhns elsősorban a gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével foglalkozott. Heinrich könyvkereskedői pályára készült, Drezdában megkezdett tanulmányait azonban 1889 októberében abbahagyta. Mindazonáltal nem szakadt el a könyvek világától, mert 1890 augusztusában önkéntesnek jelentkezett a berlini S. Fischer Kiadóhoz, miközben a Friedrich-Wilhelms Egyetemre (a mai Humboldt Egyetem) is járt. 1892-ben tüdővérzés miatt Wiesbadenbe és Lausanne-ba utazott gyógykezelésre. A Mann család a következő évben Münchenbe költözött. Innen Heinrich többször is kisebb-nagyobb utazásokat tett, a leggyakrabban egyik öccse, Thomas társaságában. Mindkettőjüket mélyen megrendítette, amikor húguk, Carla 1910-ben öngyilkos lett. Heinrich 1914-ben nősült meg, Maria Kanová prágai színésznőt vette feleségül. Egyetlen gyermekük, Leonie (1916–1986) két évvel később született. Heinrich Mann 1885-ben publikálta első elbeszélését. Első kötete, A családban 1894-ben jelent meg. 1904-ben írt regénye, a Ronda tanár úr kezdetben nem váltott ki különösebb visszhangot, igazából csak az 1930-as filmváltozat hívta fel rá a figyelmet. Legsikeresebb művét, Az alattvalót folytatásos regényként kezdte közölni a Die Zeit im Bild képes magazin még 1914-ben, de az első világháború kitörése miatt a publikálás félbeszakadt. 1918-ban, a háború után, már könyv alakban adták ki, és heteken belül több százezer példány kelt el belőle. 


1915-ben jelent meg Thomas Mann Gondolatok háborúban című írása, amellyel Heinrich annyira nem értett egyet, hogy minden kapcsolatot megszakított az öccsével. Heinrich ugyanis ellenezte hazája részvételét a világháborúban, pacifista érzelmei miatt közel került a kommunizmushoz, sőt a harmincas években azt szorgalmazta, hogy a Német Kommunista Párt és a Német Szociáldemokrata Párt lépjen szövetségre a nemzetiszocialistákkal szemben. Thomas felesége, Katia megpróbálta elsimítani a fivérek nézeteltéréseit, de csak 1922 után kezdett helyreállni közöttük a korábbi jó viszony. Ebben alighanem az újabb tragédiák is szerepet játszottak: 1923-ban meghalt az édesanyjuk, 1927-ben pedig másik húguk, Julia is öngyilkosságot követett el. 1928-ban Heinrich és felesége szétköltöztek, két év múlva el is váltak. Az asszony a közös gyerekükkel visszatért Prágába. Mann 1929-ben – még házasemberként – ismerte meg második feleségét, Nelly Krögert. Tíz évvel később házasodtak össze. A harmincas évek társadalmi változásai Heinrich életére is döntő befolyást gyakoroltak. 1931-ben megválasztották a Porosz Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának elnökévé. Nem szimpatizált azonban a nácikkal, és nem sokkal a Reichstag felgyújtása előtt elhagyta Németországot. Előbb Sanary-sur-Merbe ment, majd Nizzában telepedett le. Ami azt illeti, a nácik sem lelkesedtek Heinrich Mannért: a hivatalos állásfoglalás szerint művei „ellentétesek a német szellemmel”, és azokat – több más tekintélyes német és külföldi szerző köteteivel együtt – 1933. május 10-én a hírhedt könyvégetés alkalmával tűzre vetették. 


Mannt távollétében a nemzetiszocialisták előbb kizárták a Művészeti Akadémiáról, majd megfosztották német állampolgárságától is. Az emigráció évei alatt írta meg IV. Henrikről szóló kétkötetes regényét. 1936-ban megkapta a csehszlovák állampolgárságot, amiben esetleg szerepet játszhatott az is, hogy elvált felesége cseh nemzetiségű volt. (A zsidó származású Maria Kanová túlélte ugyan a theresienstadti koncentrációs tábort, de az ott elszenvedett bántalmazások következtében 1947-ben meghalt.) A nácizmus térhódítása miatt Mann 1940-ben – Spanyolországon és Portugálián át – az Egyesült Államokba menekült. Új hazáját sosem tudta megszokni, az amerikai életfelfogás éppúgy idegen maradt számára, mint az amerikai kultúra. Felesége sem tudott asszimilálódni, és az alkoholhoz menekült problémái elől. Kilátástalannak érezve helyzetét és egész életét, Nelly Kröger 1944-ben öngyilkosságot követett el. Heinrich ezekben az években rá volt szorulva öccse, Thomas anyagi támogatására. A második világháború befejezése után négy évvel, 1949-ben Heinrich Mannt Kelet-Berlinben megválasztották a Német Művészetek Akadémiája elnökévé. Úgy tervezte, hogy a következő évben hazautazik, 1950. március 11-én azonban a kaliforniai Santa Monicában elhunyt. Hamvait 1961-ben szállították Németországba, és Berlinben temették el. Emlékére még 1953-ban díjat alapítottak, melyet egy háromtagú független szakmai zsűri ítél oda a néhai író születésnapján a legjobb esszéistának. A változó összetételű zsűrinek általában az előző évi díjazott is a tagja. A díjat 1955-ben és 1992-ben nem adták ki, előfordult viszont az is, hogy egyazon esztendőben többen is megkapták.


A regény
A Ronda tanár úr (az eredeti cím: Professor Unrat) Heinrich Mann egyik legismertebb és legjelentősebb műve, amelyet 1904-ben írt, és a következő évben már meg is jelent. Akkor még nem aratott különösebb sikert, csak jóval később fedezték fel az értékeit, amiben szerepet játszott az 1930-as filmváltozat is. Mann elsősorban ifjúkori élményeiből merítette a könyv anyagát, irodalomtörténészek azonban tudni vélik, hogy egy 1904-es firenzei színházi előadás, illetve a szünetben olvasott „kis színes újsághír” is konkrét inspirációt jelentett az íráshoz. Heinrich annak idején a lübecki Katharineum Gimnáziumba járt, de ridegnek találta az intézményt, és ellenszenvvel viseltetett a tanárai iránt. Alighanem ezzel magyarázható, hogy egyáltalán nem volt jó tanuló: hiányzott az az inspiráló légkör, az a kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló tanár-diák kapcsolat, amely az eredményes tanulás elengedhetetlen feltétele. A regény egyik fontos szereplőjét, Lohmann diákot Mann valószínűleg saját magáról mintázta: megvan benne a hagyományok tisztelete, ugyanakkor a vágyódás is az új dolgok megismerésére és létrehozására. Lohmann vonzódása Rosa Fröhlich színésznő iránt Mann örökös vonzalmát tükrözi a színházi világ varázsa iránt. (Mint arról fenti életrajzában szó volt, az író először egy prágai színésznőt vett feleségül.) 


Ronda tanár úr személyében a szerző az örök zsarnok portréját rajzolta meg, akinek egyetlen életcélja, hogy a maga képére formálja az embereket, és példásan megbüntesse azokat, akik ezzel a törekvésével szembefordulnak. Mann kétséget sem hagy afelől, hogy ezt a típust bizonyos történelmi-társadalmi tényezők termelik ki. Ronda tanár úr személyesíti meg a kispolgárban szunnyadó hajlamot a zsarnokságra, a fasizmus eszméire fogékony kisembert. Talán ennek is köszönhető, hogy a könyv csupán a harmincas években vált igazán ismertté, amikor ez az eszmerendszer egyre szélesebb körben elterjedt. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Ronda tanár úr egyáltalán nem karikatúraszerűen túlrajzolt figura, mint azt a könyv megjelenésekor felrótták az írónak, hanem valóban létező típust testesít meg. A címszereplő egyetlen igazi ellenfele Lohmann, mert a többiek, ha piszkálgatják-sértegetik is a professzort, mégis elismerik zsarnoki hatalmát, és végső soron félnek tőle – Lohmann kivételével. A főhős gúnyneve nem fizikai külsejéből, hanem nevének eltorzításából ered: Gondából így lett Ronda. Ez az elnevezés szimbolikus értelmet kap, hiszen elsősorban a figura jellemére utal, és a regény végére érve az olvasó is úgy érzi, hogy a gúnynév jogos és találó. (Németben a professzort Raatnak hívják, gúnyneve az Unrat, vagyis „Piszok”.) 


Egyes elemzők szerint a professzor zsarnoksága a gúnynév következménye, vagyis Ronda tanár úr tulajdonképpen üldözöttből vált elnyomóvá. Maga a regény azonban nem támasztja alá egyértelműen ezeket a magyarázatokat, és ez akár írói fogyatékosságnak is tekinthető. Jómagam mégis inkább úgy gondolom, hogy Mann egyértelműen ellenszenvesnek akarta ábrázolni a professzort, és emiatt tartózkodott attól, hogy bármivel is szimpátiát ébresszen iránta. Ezért Ronda tanár úr csak azután jelenik meg, hogy értesültünk a csúfnevéről, ami miatt az olvasó kezdettől fogva antipatikusnak tartja. Azért sem túl valószínű, hogy a figura egyoldalú jellemzése írói műhiba lenne, mert Mann ugyanakkor észrevehetően odafigyelt az apró részletekre is. Például a professzor Kék angyalba való megérkezésének leírása későbbi bukását is megelőlegezi: „Egyszerre csak felpattant, és beesett a házba, mint valami szakadékba.” Igen jól kidolgozott annak a folyamatnak a leírása is, melynek során a társadalom értékeit képviselő és azok betartását követelő professzor a társadalommal szembeforduló lázadóvá válik. Az egyik mellékszereplő, Hübbenett például állandóan felemlegeti Ronda tanár úrnak, hogy elzüllött a fia, mire Ronda tanár úr bosszúból a züllés útjára viszi Hübbenett fiát. A kicsinyes bosszúvágy mellett jó adag kisebbrendűségi komplexus is munkál benne. Irigyli, hogy fiatal kollégája, Richter társadalmilag előnyös házasságra készül, és addig mesterkedik, amíg sikerül őt is elzüllesztenie, és ezzel a frigyet meggátolnia. Diákjaival szemben is komplexusok gyötrik, hiszen nap mint nap látja, hogy ők hiába az alárendeltjei, öltözékük kétséget sem hagy afelől, hogy családi hátterüknek köszönhetően társadalmilag mégis fölötte állnak. 


A rendező
Josef von Sternberg 1894. május 29-én született egy bécsi zsidó családban Moses Sternberg és felesége, Serafine fiaként. Eredeti neve: Jonas Sternberg. Az apa 1896-ban az Egyesült Államokba ment, hogy munkát találjon. Családja öt év múlva követte őt. 1904-ben mindnyájan visszatértek Bécsbe, majd 1908-ban végleg kivándoroltak. Josefnek abba kellett hagynia a tanulmányait. Először kifutófiúként kapott munkát, később filmszalagok tisztításával bízták meg. Valamikor 1915 táján került William A. Brady cégéhez, a New Jersey-i Fort Lee-ben székelő World Film Companyhez. Alighanem szorgalmas, törekvő és tehetséges ifjú lehetett, mert többen is felkarolták, különösen a Franciaországból érkezett rendezők és operatőrök. A némafilmkorszak egyik legaktívabb rendezője, Émile Chautard például 1919-ben maga mellé vette rendezőasszisztensnek A sárga szoba rejtélye című filmjéhez, amely Gaston Leroux magyarul is megjelent bestsellere alapján készült. Néhány újabb asszisztensi megbízás után saját forgatókönyvéből megrendezhette első önálló filmjét, a The Salvation Hunters (1925) című drámát. Ekkor már a Josef (Joseph) von Sternberg művésznevet használta: a nemesi származásra utaló „von” előtag használatát Elliott Dexter, a tízes évek egyik közkedvelt művésze javasolta. Sternbergnek tetszett az ötlet, mert Erich von Stroheimre emlékeztette, akinek művészetét igen nagyra becsülte. 


A filmkrónikák szerint a The Salvation Hunters volt az első független amerikai film. A mű oly nagy hatást gyakorolt Charlie Chaplinre, hogy rávette barátait, a Douglas Fairbanks–Mary Pickford házaspárt, hogy szerezzék meg a jogokat. Pickford felkérte Sternberget, hogy forgasson vele egy filmet, ám a felajánlott forgatókönyv nem nyerte meg a tetszését. Chaplin viszont szerződtette Sternberget az A Woman of the Sea című filmhez, amelynek főszerepét akkori barátnője, Edna Purviance játszotta. Sajnos Chaplin később különféle adóproblémák miatt megsemmisítette a negatívot. Sternberg 1928-ban két alkotásával (A hontalan hős, New York dokkjai) is figyelemre méltó szakmai és kereskedelmi sikert ért el, mindkettőt a Paramount Pictures megbízásából forgatta. A hontalan hős főszereplője, Emil Jannings kapta meg elsőként a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjat, amelyet első alkalommal – rendhagyó módon – még két alakításért ítéltek oda: a másik film a The Way of All Flesh (1927) volt. (Az 1929-ben tartott I. Oscar-gálán 1927-ben vagy 1928-ban bemutatott alkotások versenyezhettek, de akkor még kevés kategória és azokon belül kevés jelölt volt.) 


1929-ben Sternberg elfogadott egy felkérést Németországból, és Berlinbe utazott, hogy megrendezze A kék angyalt Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényéből. Bár a könyv akkoriban nem volt különösebben ismert és közkedvelt, a filmet mégis kezdettől fogva nemzetközi forgalmazásra szánták, ezért párhuzamosan készült a német és az angol nyelvű változat. Raat professzor szerepére Sternberg a friss Oscar-díjas Emil Janningset választotta, míg Lola Lola szerepét egy nem különösebben ismert színésznőre, Marlene Dietrichre bízta. Nem döntött rosszul: a film – javarészt épp Dietrich érzéki szereplésének köszönhetően – hatalmas nemzetközi sikert aratott, Marlene egy csapásra sztárrá vált. Sternberg A kék angyal után visszatért Hollywoodba, és meghívta Marlenét is, akinek azt ígérte, hogy tartósan tündöklő világsztárt farag belőle. A nős Sternberg fülig beleszeretett felfedezettjébe, és egy cseppet sem zavarta, hogy Dietrich férjnél volt, bár az is igaz, hogy ebből Marlene sem csinált különösebb problémát. Első közös hollywoodi filmjük, a Marokkó (1930) Oscar-jelölést hozott Marlenének, aki Gary Cooper partnernője lehetett. (Egyébként magát Sternberget is jelölték a Marokkóért, amely még két kategóriában indult, de egyikben sem nyert.) Cooper és Sternberg nem jöttek ki egymással, mert a színésznek állítólag nem tetszett, hogy a direktor őt is csak eszközként használja arra, hogy Marlenét sztárolja. Mester és múzsája még öt filmben dolgozott együtt, melyek közül a Szőke Vénusz a témája miatt (a szerető feleség titokban prostitúcióval szerez pénzt beteg férje gyógyításához) különösen merésznek számított a prűd Egyesült Államokban. 


A Dietrich-korszakban Sternberg csupán egyetlen olyan filmet rendezett, melyben Marlene nem játszott: Theodore Dreiser közismert regényét, az Amerikai tragédiát (1931) adaptálta. 1935-ben megszakadt Marlene és Sternberg alkotói együttműködése: a hollywoodi filmmogulok úgy gondolták, Dietrich jól profitáló sztárimázsát azzal lehet megőrizni és megújítani, ha mások is rendezik őt. Sternberg ezután megfilmesítette a Bűn és bűnhődést (1935) Dosztojevszkijtől, majd a tragikus sorsú osztrák császárné, Sissi fiatal éveiről forgatott filmet The King Steps Out (1936) címmel. 1937-ben hozzákezdett Robert Graves híres történelmi regénye, az Én, Claudius megfilmesítéséhez. A főszerepeket Charles Laughton (Claudius) és Merle Oberon (Messalina) játszotta, a produceri teendőket Korda Sándor (Sir Alexander Korda) vállalta. A forgatást balszerencsék sorozata kísérte, és amikor Oberon egy autóbalesetben súlyosan megsérült, a produkciót leállították. Beszélik, hogy ennek igazi oka valójában nem a baleset volt, hanem a Laughton és Korda közötti kibékíthetetlen művészi nézeteltérések. A felvett anyag egy részét felhasználták egy 1965-ös dokumentumfilmhez (The Epic That Never Was), amelynek láttán több szakember hangot adott annak a véleményének, hogy alighanem épp a legjobb Sternberg-film nem születhetett meg. 


Volt példa arra is, hogy Sternberg rendezői szakértelmét úgy vették igénybe, hogy a nevét végül nem tüntették fel az adott film stáblistáján. Carole Lombard, Rita Hayworth és Dolores del Río sztárolásához szintén szükség volt szakmai tanácsaira. Howard Hughesszal Sternberg kétszer is megjárta: 1952-ben a Macao című filmjét nem fejezhette be, mert Hughes erre a feladatra Nicholas Rayt szerződtette, öt évvel később pedig a Jet Pilot (1957) rendezői székéből kellett felállnia, a hiányzó részeket Hughes instrukciói szerint mások forgatták le. Gyakorlatilag szerzői filmnek tekinthetjük Sternberg utolsó befejezett alkotását, a japán (!) színekben készült Anatahant (1953), hiszen ő volt az egyik forgatókönyvíró, az operatőr, a vágó, a narrátor és persze a rendező is. Az 1954-es amerikai bemutató kudarcát követően a direktor évekig azon dolgozott, hogy egy új verziót vágjon össze a felvett anyagból. 1959 és 1963 között a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemen filmesztétikát tanított. Tanítványa volt többek között a The Doors együttes két alapítója, Jim Morrison és Ray Manzarek. 1965-ben Sternberg kiadta az önéletrajzát Fun in a Chinese Laundry címmel. Háromszor nősült, harmadik feleségétől egy fia született, Nicholas, akiből operatőr lett. Josef von Sternberg 1969. december 22-én Hollywoodban halt meg szívrohamban. 


A színészek
Marlene Dietrich, a végzet asszonya
Minden idők egyik legnagyobb filmcsillaga, a hangosfilm egyik első sztárja, a német Marlene Dietrich (hivatalos neve: Marie Magdalene Dietrich) 1901. december 27-én született a németországi Schönebergben. Édesapja Louis Erich Otto Dietrich rendőrtiszt volt, aki 1898-ban vette feleségül Wilhelmina Elisabeth Josephine Felsinget. 1902-ben született meg a házaspár második lánya, Elisabeth. Otto Dietrich 1907-ben elhunyt. Wilhelmina 1916-ban feleségül ment néhai férje legjobb barátjához, Eduard von Losch főhadnagyhoz. Valószínűleg emiatt terjedt el egy időben az a téves infó, hogy Marlene igazi neve Marie Magdalene von Losch. A mostohaapa azonban nem sokkal az esküvő után belehalt első világháborús sérüléseibe, így ideje sem volt arra, hogy nevére vegye felesége előző házasságából született két lányát. Az idősebbik Dietrich lány tizenegy éves korában vette fel a Marlene keresztnevet, amelyet a Marie Magdalene kombinálásával alkotott. Marlene 1907 és 1917 között a Victoria-Luise Iskola (a mai Goethe Gimnázium Berlin-Wilmersdorfban) tanulója volt. Hegedülni tanult, de már kamaszkorában vonzotta a színjátszás és a költészet. Arról ábrándozott, hogy hegedűművész lesz belőle, egy csuklósérülés miatt azonban le kellett mondania erről. Mindazonáltal 1922-ben az első munkája az volt, hogy egy némafilmeket játszó moziban, a kísérő együttesben hegedült. (Akkoriban a filmeket élő zenekísérettel vetítették.) Egy hónap múlva elbocsátották. Hamarosan táncosnőként próbált szerencsét, és kisebb prózai szerepeket is kapott, ám a közönség nem figyelt fel rá. A híres színházi szakember, Max Reinhardt sem találta elég tehetségesnek ahhoz, hogy felvegye a színiakadémiájára. 


Marlene 1923-ban kezdett filmezni, ámbár meg nem erősített források szerint már 1919-ben is a kamerák elé állt. A Páris grófnője (1923) című filmben Lucy szerepét játszotta. Az opusz egyik producere, Rudolf Sieber szerelmes lett belé, és 1923. május 17-én feleségül vette. A következő év december 13-án megszületett egyetlen gyermekük, Maria Elisabeth Sieber (Maria Riva). Marlene a húszas években már folyamatosan filmezett, és a színpadot se hanyagolta el, mégsem volt semmi különösebb előjele annak, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb csillaga lesz belőle. Az IMDb nem említi a filmjei között, de állítólag játszott A bánatos utcában (1925) is, a dán Asta Nielsen, a svéd Greta Garbo és az erdélyi Eszterházy Ágnes partnereként. A kék angyal (1930) tette világsztárrá. A rendező, Josef von Sternberg biztatására Hollywoodba ment, hogy nemzetközi karriert csináljon. A Paramount szerződtette, és úgy reklámozta, mint Németország válaszát a konkurens MGM svéd sztárjára, Greta Garbóra. Dietrich hat filmet forgatott Sternberggel a Paramount számára, melyekben a rendező arra törekedett, hogy igazi „femme fatale”-t faragjon felfedezettjéből. Ehhez természetesen nem voltak elegendőek a művésznő természetes adottságai: Sternberg szigorú fogyókúrát írt elő neki, állítólag kihúzatta hátsó fogait, hogy arca beesettnek tűnjön, és mindig ügyelt arra, hogy sztárja milyen jelmezekben és milyen díszletek között jelenjen meg. Mondani sem kéne, hogy a művésznő arcát is csak a megfelelő beállításból és speciális megvilágítással lehetett filmezni. (Marlene szerint a felső megvilágításnak köszönhette legendásan beesett arcát, szó sem volt foghúzásról.) Dietrich látszólag zokszó nélkül követte mestere parancsait, ámbár azt beszélik, hogy jellegzetesen női módon elégtételt vett mindazokért a tortúrákért, melyeken a hírnév érdekében keresztül kellett mennie. A rendező ugyanis szerelmes volt a sztárjába, és Marlene ezen a vonalon került fölénybe vele szemben. Hogy Sternberg módszereinek milyen nagy szerepük volt Dietrich sikereiben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szakításuk után egy ideig úgy tűnt, Marlene hollywoodi karrierjének vége. Új filmjei nem voltak ugyan sikertelenek, Dietrich népszerűsége mégis érezhetően visszaesett. 


Sternberg biztatására Dietrich elvállalta az Asszonylázadás (1939) című filmet, melyben James Stewart partnere lehetett. A George Marshall által rendezett vadnyugati vígjáték javarészt épp Marlene alakításának köszönhetően nyerte el a kritikusok és a közönség tetszését: az általa előadott két betétdal, a See What the Boys in the Back Room Will Have és a You've Got That Look örökzöld slágerré vált, cicaharca a Lily Belle-t alakító Una Merkellel pedig alapos fejtörést okozott a cenzoroknak. Kedvezően fogadták a Bijou (1940) című filmjét is, amely egyébként Fodor László és Vadnai László ötletéből készült Tay Garnett rendezésében. A szerep kicsit Lola Lolára emlékeztet: Bijou egy érzéki bárénekesnő, aki minden férfi szívét meghódítja. Történetünk idején épp a Seven Sinners mulatóban lép fel az amerikai tengerésztisztek nagy örömére. Az egyik tiszt, Brent (John Wayne játssza) még a karrierjét is képes lenne feláldozni a bártündérért… A negyvenes évektől kezdve egyértelművé vált, hogy Marlene Dietrich a filmművészet egyik állócsillaga, akinek az évek múlásával egyre ritkuló filmszereplései akkor is eseményszámba mennek, ha maguk a művek nem egyformán magas művészi színvonalúak. Nimbuszához nagyban hozzájárult következetesen antifasiszta magatartása is. A náci Németország propagandaminisztere, Joseph Goebbels többször is megpróbálta hazacsábítani azzal az ígérettel, hogy a német filmipar királynője lehet, kiemelt gázsit kap, és bármelyik szerepálmát teljesítik. Dietrich határozottan elutasított minden ilyesfajta ajánlatot. 1939-ben, miután megkapta az amerikai állampolgárságot, lemondott német állampolgárságáról. Minden erejével támogatta a Németországból érkező zsidó és ellenzéki beállítottságú menekülteket, így például a Lovag fegyverzet nélkül című filmjéért kapott teljes gázsiját (450 ezer dollárt) felajánlotta erre a célra. Aktívan részt vett a háborús kötvények értékesítésében és vásárlásában. 1944-45-ben a világháborús frontokat járta, hogy megjelenésével és műsorával szórakoztassa és bátorítsa a katonákat, és lelket öntsön a sebesültekbe. Háborús erőfeszítései elismeréseként 1947-ben megkapta az amerikai Szabadság-érmet, 1950-ben pedig a Francia Köztársaság Becsületrendjét is. 


Dietrich 1946 és 1961 között készült filmjei közül emeljük ki azokat, melyek a magyar közönség előtt sem ismeretlenek! Georges Lacombe Halálos ölelés (1946) című szerelmi drámája már a maga idejében is elsősorban azért keltett nagy figyelmet, mert Marlene élete egyik nagy szerelmével, a francia Jean Gabinnel játszott együtt benne. Forgatott Hitchcockkal is a Rémület a színpadon (1950) című izgalmas krimiben. A feszültségkeltés nagymestere eredetileg nem őt akarta a gyilkossággal vádolt színésznő szerepére, de el kellett fogadnia a filmstúdió választását. Ráadásul kénytelen volt figyelembe venni a művésznő különleges kívánságait is, noha Hitch nevezetes volt arról, hogy a legnagyobb sztárokkal is zsarnoki módon bánt. A Verne-regény alapján készült Nyolcvan nap alatt a Föld körül (1956) című látványos szuperprodukció sztárparádéjában Marlene állítólag csak azért vett részt, hogy kedvében járjon a producernek, Mike Toddnak, akihez röpke románc fűzte. Dietrich kései filmjei közül kiemelkedik Billy Wilder Agatha Christie-adaptációja, A vád tanúja (1957), amelyet sokan pályafutása megkoronázásának tartanak, mégsem jelölték érte Oscar-díjra. A gonosz érintése (1958) című filmet elsősorban Orson Welleshez fűződő barátsága miatt vállalta, hogy támogassa a szerinte zseniális színész-rendezőt, akivel Hollywood nem bánt tehetségéhez méltó módon. 


Stanley Kramer Ítélet Nürnbergben (1961) című drámájában egy német asszonyt alakított, aki arról próbálja meggyőzni a nürnbergi per amerikai bíráját, hogy nem minden német elvetemült náci. Ezt követően egészen 1975-ös visszavonulásáig zenés műsorával turnézott az egész világon. Mindenütt az élő legendának kijáró óriási érdeklődés és ünneplés fogadta. Repertoárján olyan híres dalok szerepeltek, mint például a Lili Marlene, a Sag mir, wo die Blumen sind és a Die Antwort weiß ganz allein der Wind. Saját hazájában, Németországban viszont tüntettek is ellene, mert a demonstrálók hazaárulónak tartották. Dietrich egyébként nemcsak Németországot tagadta meg, amikor lemondott német állampolgárságáról, hanem testvérét és sógorát is: kezességet vállalt ugyan értük, amikor a háború után náci kollaborációval vádolták meg őket, ám később előszeretettel mondogatta magáról, hogy valójában egyke. Koncertjeinek egy szerencsétlen színpadi baleset vetett véget: egy 1975-ös ausztráliai fellépésén combnyaktörést szenvedett. Anyagi okokból 1978-ban elvállalt egy kis szerepet David Hemmings Gigolo (1978) című drámájában, többek között David Bowie és Ernyey Béla partnereként. Hazája által megtagadva Párizsban lelt otthonra, és élete utolsó éveiben állítólag ki se mozdult az otthonából. Beleegyezett ugyan abba, hogy régi barátja és partnere, Maximilian Schell 1984-ben dokumentumfilmet forgasson róla, de filmezni nem engedte magát, csak a hangja hallható, miközben archív filmrészletek peregnek a vásznon. 


Dietrich nem csupán első osztályú színésznő volt, hanem a szó jó értelmében vett celeb is, aki remekül értett ahhoz, hogyan kerüljön az érdeklődés homlokterébe. Mindig maximálisan ügyelt arra – még idősebb korában is –, hogy megfeleljen „a végzet asszonya” imázsnak. Ennek érdekében nemcsak hogy követte a divatot, hanem olykor meg is előzte azt, bátran felrúgva az öltözködési normákat. Neki köszönhetően terjedt el a nők körében az uniszex öltözködés, hiszen férfizakókban, nadrágokban, sőt akár farmerben is képes volt megőrizni vonzó nőiességét és a személyét körülvevő titokzatosság légkörét. Szerelmi étvágyáról a legmerészebb pletykák keringtek, és imázsához tartozott az is, hogy nem cáfolta meg egyértelműen ezeket a híreszteléseket. Dietrich amerikai tartózkodása alatt különköltözött a férjétől, de sosem vált el tőle. (Sieber 1976-ban halt meg.) Férfiakkal és nőkkel egyaránt viszonyt folytatott, az sem zavarta különösebben, ha partnere házas volt. Igaz, azon sem sértődött meg, ha egy másik nő elhódította tőle valamelyik szeretőjét. (Michael Wildinget és Mike Toddot például egyaránt Elizabeth Taylor csapta le a kezéről.) Ezek között olyan hírességek nevét találjuk, mint például Gary Cooper, John Gilbert, Douglas Fairbanks Jr., James Stewart, Jean Gabin, John Wayne, Errol Flynn, Yul Brynner, Michael Wilding, Frank Sinatra és még sokan mások – remélem, ez nem hangzik túl cinikusan. 


Nem csak színészeket tüntetett ki a kegyeivel: viszonya volt Erich Maria Remarque, Ernest Hemingway és George Bernard Shaw írókkal, valamint John F. Kennedyvel, a néhai amerikai elnökkel is. (Állítólag büszke volt arra, hogy a Kennedy klánból három férfival is lefeküdt. A másik kettő: Joseph P. Kennedy és Joseph P. Kennedy Jr., vagyis JFK apja és egyik fivére.) Bennfentesek úgy tudják, Marlene volt a lelke a Hollywood leszbikusait egybegyűjtő titkos társaságnak is, melynek olyan illusztris tagjai voltak, mint például Mercedes de Acosta írónő, továbbá Lili Damita, Claudette Colbert és Dolores Del Río. Egyesek szerint rivalizálásuk ellenére Marlene nemcsak rajongott Greta Garbóért, de titkos viszonyt is folytatott vele, sőt a legendás énekesnőhöz, a francia Édith Piafhoz fűződő kapcsolata is túllépte a barátság határait. A hatvanas években Dietrich rászokott az italra és a kábítószerekre, melyekkel testi és lelki fájdalmait próbálta enyhíteni. Lánya és unokája később azt állította, hogy a legendával ellentétben Marlene a párizsi lakásában sem élt remeteként: politikailag kifejezetten aktív volt, például Reagan amerikai elnökkel és Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral egyaránt gyakran folytatott hosszú telefonbeszélgetéseket. A filmsztár 1992. május 6-án veseelégtelenségben hunyt el otthonában. Kívánságára Berlinben temették el, anyja mellé, nem messze attól a háztól, amelyben született. Temetésén számos világhatalom nagyköveti szinten képviseltette magát. Legendája ellenére az első körben nem sikerült keresztülvinni, hogy utcát nevezzenek el róla a német fővárosban, de azóta egy tér viseli a nevét. 


A többi szereplő
A professzort alakító Emil Jannings (1884–1950) eredeti neve: Theodor Friedrich Emil Janenz. Svájcban született, édesapja egy amerikai üzletember, Emil Janenz volt, édesanyja a német Margarethe Schwabe. A család még a XIX. században a Német Császárságba költözött, előbb Lipcsébe, majd Görlitzbe. Emil nehezen nevelhető gyerek volt, különösen édesapja korai halála után. Amikor feltámadt benne a kalandvágy, egyszerűen otthagyta az iskolát, és tengerre szállt. Görlitzbe való visszatérését követően anyja beleegyezett abba, hogy színésznek menjen. Szerencséje volt, mert a színházi világban Max Reinhardt, a filmvilágban pedig Friedrich Wilhelm Murnau és Josef von Sternberg figyelt fel a tehetségére. Állítólag fenntartásai voltak a filmezéssel szemben, mert úgy érezte, a némafilm nem ad lehetőséget olyan kifejező alakításokra, mint a színpad. Ennek ellenére amikor a húszas években a Paramount Pictures Hollywoodba hívta, készségesen aláírta a szerződést. Az Egyesült Államokban is sztárrá tudott válni, sőt kétszeres rekordot is felállított: ő kapta meg elsőként a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjat, és mindmáig ő az egyetlen német férfi színész, aki ebben az elismerésben részesült. Filmtörténeti pletykák szerint csak második helyezést ért el az Amerikai Filmakadémia szavazásán, ám mivel az első helyezett Rin Tin Tin, a filmsztár kutya volt, az illetékesek úgy döntöttek, hogy nem teszik nevetségessé a díjat mindjárt az első átadáskor, ezért a második helyezett Jannings vehette át az Oscart. Amerikai karrierje nem sokkal később véget is ért, mert divatba jött a hangosfilm, és Jannings erős német akcentusa bántotta a nézők fülét. Visszatért Németországba, ahol eljátszotta Rath professzor szerepét A kék angyalban. Hitler hatalomra jutását követően elkötelezte magát az új rendszer mellett, és egymás után forgatta a náci propagandafilmeket. Hazafias művészi szolgálataiért maga Joseph Goebbels tüntette ki. A második világháború befejezését követően karrierje derékba tört, művészetére már sehol nem tartottak igényt. Hollywoodi múltjának köszönhetően megúszta a komolyabb felelősségre vonást, nem járt úgy, mint például Heinrich George. Mégis úgy döntött, elhagyja Németországot. Ausztriába ment, 1947-ben az állampolgárságot is megkapta. Hatvanöt éves korában májrákban halt meg.


A zsidó származású Kurt Gerron (1897–1944) orvosnak készült. Tanulmányait az első világháború miatt félbe kellett szakítania, mert behívták katonának. Miután súlyosan megsebesült, átminősítették okleveles katonaorvossá, noha másodévesként szakadtak meg orvosi tanulmányai. A háború befejezése után kezdődött színészi karrierje. Miközben színpadon Max Reinhardt nagy hírű társulatának tagjaként léphetett fel, a korabeli némafilmekben csak másodlagos szerepeket kapott. 1921-ban kezdett filmeket rendezni. Mint színész A kék angyallal futott be, de népszerűségét nem tudta tartósan kamatoztatni, mert a náci hatalomátvétel után el kellett hagynia Németországot. Vele mentek a szülei és a felesége is. Előbb Párizsba utaztak, végül Amszterdamba költöztek. Gerron itt tovább folytatta művészi munkáját, és makacsul visszautasította Amerikába emigrált barátai meghívását, mert nem akarta elhagyni Európát. Ez végzetes döntésnek bizonyult, mert amikor a Wehrmacht elfoglalta Hollandiát, családjával együtt a nácik kezére került. A theresienstadti koncentrációs táborba hurcolták őket. Goebbels parancsára 1944-ben arra kényszerítették Gerront, hogy propagandacélból forgasson a táborban egy dokumentumfilmet, mellyel a náci Németország azt kívánta szemléltetni a semleges országok lakosainak, hogy a zsidók emberséges bánásmódban részesülnek Theresienstadtban. A forgatás befejezését követően a teljes stábot az utolsó transzporttal Auschwitzba szállították, ahol Gerront és feleségét azonnal gázkamrába küldték. Másnap érkezett meg Himmler parancsa a gázkamrák bezárásáról. A leforgatott propagandafilm – ismert magyar címén: A Führer egy várost adományoz a zsidóknak – 1945-ben megsemmisült, a hatvanas években azonban Csehszlovákiában körülbelül húszpercnyi anyagot megtaláltak belőle. 


Rosa Valetti (Rosa Vallentin, 1878–1937) kabarészínésznőként kezdte pályafutását. Erősen hitt abban, hogy ez a műfaj a legjobb eszköz a politikai és társadalmi visszásságok bírálatához. 1920-ban megalapította a Café Grössenwahnt, amely a XX. század húszas éveinek egyik legjelentősebb berlini irodalmi és politikai kabaréja volt, a német gazdasági összeomlás miatt azonban be kellett zárni. Ennek ellenére Valetti továbbra is aktív maradt a kabarék világában, bár időnként hagyományos színpadi szerepeket is játszott. 1911-től filmezett, főleg anyaszerepeket bíztak rá. 1933-ban hagyta el hazáját, bécsi és prágai kitérők után 1936-ban Palesztinában telepedett le. Ludwig Roth színészhez ment feleségül, lányuk, Lisl Valetti szintén színész lett. Rosa Valetti Bécsben hunyt el, testét elhamvasztották. Hans Albers (Hans Philipp August Albers, 1891–1960) egyike volt a múlt század legnagyobb német filmsztárjainak. 1930 és 1945 között különösen nagy népszerűségnek örvendett: ő volt „a szőke Hans” (der blonde Hans). Már a némafilmkorszakban is több mint százszor állt a felvevőgép elé, de legnagyobb sikereit hangosfilmekkel érte el, melyekben olykor énekelt is. Számos filmben szerepelt a német közönség másik nagy kedvencével, Heinz Rühmann-nal. Mindketten a náci korszak emblematikus sztárjainak számítottak, noha nyilvánosan nem kötelezték el magukat Hitler rendszere mellett. Albersnek egy ideig még azt is elnézték, hogy egy zsidó származású nőt vett feleségül. Az asszony később Svájcba, onnan Angliába távozott. Férje titokban továbbra is támogatta. A háború után újra egymásra találtak. Hivatalosan nem vádolták meg kollaborációval, és nem tették feketelistára sem, Albers karrierje 1945 után mégis hanyatlásnak indult. Haláláig kapott ugyan filmes felkéréseket, kései alakításai mégsem olyan erőteljesek és hatásosak, mint fénykorának szerepei. Albers az ötvenes években egyre komolyabb alkoholproblémákkal küzdött. Egy szanatóriumban halt meg belső vérzés következtében. Halála mélyen megrendítette a német társadalmat, tulajdonképpen csak ekkor ismerték fel igazán, hogy nem csupán sztár volt, hanem kiemelkedő tehetségű művész is.


Reinhold Bernt (Reinhold Bienert, 1902–1981) színpadi színészként elsősorban társadalomkritikus darabokban lépett fel, akárcsak a bátyja, Gerhard. 1929-ben kezdett filmezni, első filmje épp A kék angyal volt. A náci korszak néhány hírhedt propagandafilmjében is szerepelt, például a Jud Süssben (1940) is, ennek ellenére nem került tiltólistára a háború után. Több keletnémet filmben is játszott, így például 1950-ben egy Semmelweissről szóló filmben kapott kicsiny szerepet. A harmincas években rendezőasszisztensként és forgatókönyvíróként is ténykedett. Az osztrák Eduard von Winterstein (1871–1961) hivatalos neve: Eduard Clemens Franz Freiherr von Wangenheim. Édesanyja egy magyar származású színésznő volt. Winterstein 1919-től haláláig folyamatosan filmezett, mindazonáltal a színpadi munkát tartotta fontosabbnak és értékesebbnek. Gyakran játszott erős, határozott, vezető egyéniségeket. Kuriózum, hogy A kék angyal mellett egy másik Heinrich Mann-adaptációban, Az alattvalóban (1951) is szerepelt. Németország két részre szakadását követően tudatosan határozott úgy, hogy az NDK-ban kíván élni. Döntésének propagandaértékét a keletnémet kommunista vezetés maximálisan ki is használta. A fentebb említett Semmelweiss-filmben Rokitansky professzort alakította. Halála után Potsdamban egy utcát, Annaberg-Buchholzban – szakmai pályafutása egyik fontos helyszínén – pedig egy színházat neveztek el róla. Huszár Pufi (1884–?) eredeti neve: Hochstein Károly. Harmincéves korában vált ismertté az első magyar filmszkeccsel, amely Pufi cipőt vesz címmel vonult be a filmtörténetbe. Hamar megkedvelte őt a közönség, sikerei túlnőttek az országhatáron, Németországban és az Egyesült Államokban is foglalkoztatták. A hangosfilm elterjedését követően visszatért Magyarországra, ahol már csak epizódszerepeket osztottak rá. Néhány évvel később zsidó származása miatt kénytelen volt elmenekülni az országból. Az Egyesült Államokba szeretett volna eljutni, az óceánon való átkelést azonban a német tengeralattjárók miatt túl veszélyesnek gondolta, ezért kelet felé próbált menekülni. Egészen biztos, hogy 1941 júniusában feleségével együtt megérkezett Vlagyivosztokba. További sorsáról eltérő információkat találhatunk. A legelterjedtebb verzió szerint a Vörös Hadsereg katonái letartóztatták, és a Gulagra hurcolták, ahol az embertelen bánásmód miatt már a következő hónapban elhunyt. Más források a halál dátumaként 1942-t vagy 1943-at adják meg. Olyan infók is vannak, hogy sikerült eljutnia Tokióba, és ott halt meg még a háború vége előtt. 


Így készült a film
Mint arról fentebb szó volt, Sternberg és Jannings még az Egyesült Államokban forgatta első közös filmjét, A hontalan hőst, amiért a színész megkapta az Oscart is. Munkakapcsolatuk egyáltalán nem volt zökkenőmentes, ezért Sternberg megfogadta, soha többé nem dolgozik a nehéz természetű Janningsszel. A húszas évek végén azonban a hangosfilm megkezdte hódító útját, ami bizony jó néhány némafilmsztár karrierjét tönkretette. Jannings nem akart ugyanerre a sorsra jutni – hiszen a józanabbak belátták, hogy a jövő a hangosfilmé –, ezért kulcsfontosságúnak érezte, hogy első hangosfilmjét egy tekintélyes, nagy tudású, nemzetközi hírű művész rendezze. Természetesen Sternbergre gondolt. Erich Pommer, a német UFA filmgyár producere összebékítette őket, így 1929-ben megkezdődhettek az előkészületek a hírhedt orosz sarlatánról, Raszputyinról szóló filmhez. Hamar kiderült, hogy Sternberget ez a téma nem érdekli különösebben, márpedig ha félszívvel dolgozik a Jannings számára sorsdöntő filmen, az végzetes következményekkel járhat a színész további karrierjére. Szerencsére a direktor rögvest előállt egy másik témával: Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényéből akart filmet forgatni. A mű általános erkölcsi kérdései nem izgatták túlzottan, egyértelműen a professzor személyére, az őt ért megaláztatásokra akart koncentrálni. A forgatókönyv ezért nagyjából csak a könyv első felét használta fel, a történet filmbeli befejezése egészen más. Sternberg később cáfolta, hogy A kék angyal a háború előtti Németország allegóriája lenne. Kijelentette, hogy politikai szándékai már csak azért sem voltak, mert a forgatás évében, 1929-ben Németország még nem volt megosztott, a harmincas évek sorsdöntő fordulatait még senki nem sejtette akkor. A professzor a berlini középosztályt képviseli, Lola Lola viszont a külvárosok alsóbb néprétegeinek szimbóluma. Ennek érdekében Dietrichnek a jellegzetes berlini dialektusban kellett beszélnie, szlenget is használva. A művésznőnek mindez nem okozott problémát, hiszen berlini lévén, jól ismerte a külvárosok nyelvezetét is. 


Számos legenda kering arról, hogyan kapta meg az akkor még gyakorlatilag ismeretlen Marlene Dietrich Lola Lola szerepét. Elvégre olyan riválisai voltak, mint például Gloria Swanson, Phyllis Haver, Louise Brooks, Brigitte Helm, Putty Lia, Lucie Mannheim, Trude Hesterberg (Heinrich Mann barátnője!), Käthe Haack és Lotte Lenya. Évekkel később Leni Riefenstahl azt állította, hogy felkérték a szerepre, ám sokan úgy gondolják, hogy a híres-hírhedt rendezőnő és színésznő ebben nem (vagy inkább: ebben sem?) mondott igazat. Több forrás is úgy tudja, hogy Käthe Haack már a szerződést is aláírta, amikor színre lépett Marlene Dietrich, és Sternberg meggondolta magát. Dietrich Tiétek az életem… című önéletrajzában azt olvashatjuk, hogy Sternberg a Két nyakkendő című színházi előadásban látta meg őt, és ezt követően hívta meg a próbafelvételre. A művésznő szerint akkor már csak egyetlen komoly riválisa volt, Lucie Mannheim. Marlene jó színésznőnek tartotta Mannheimet, de úgy gondolta, a szerep nem illik hozzá. Ellenfele viszont feltűnően gömbölyded hátsóval rendelkezett, ami Emil Janningsnek nagyon tetszett. Marlene elment ugyan a próbafelvételre, de annyira esélytelennek látta magát, hogy nem vitte magával a dal szövegét, amelyet énekelnie kellett volna. Általános felhördülés támadt a jelenlévők körében, miután megmondta az igazságot. Sternberg arra kérte, hogy improvizáljon valamit. Ekkor belekezdett a You're the Cream in My Coffee című dalba. Közben kétszer is ráförmedt a zongoristára, Friedrich Hollaender zeneszerzőre, és újrakezdte az éneket más gesztusokkal. A harmadik próbálkozás után egyszerűen felmászott a zongora tetejére, megigazította a harisnyát a lábán, és Hugo Hirsh Wer wird denn weinen, wenn man auseinander geht című szerzeményét kezdte énekelni. Szemtelennek tűnő viselkedése miatt a próbafelvétel végén bocsánatot kért Hollaendertől. Sternberg le volt nyűgözve, mert pontosan ilyen öntörvényű, zabolázhatatlan, érzéki figurának akarta láttatni Lola Lolát. A próbafelvételek láttán a filmmogulok egyöntetűen Lucie Mannheim mellett voksoltak, Sternberg viszont Marlenét akarta. Dietrich ötezer dollárt kapott a filmért, szerető férje pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a pénzt az asszony csakis magára költse. 


A kék angyal forgatása 1929. november 4-én kezdődött, és 1930. január 22-én ért véget. Az IMDb szerint a munka Berlinben zajlott, a német Wikipédia szerint Potsdamban, a Babelsberg Filmstúdió műtermeiben. Egyszerre készült a német és az angol verzió, vagyis minden jelenetet előbb az egyik, aztán a másik nyelven vettek fel. Akkoriban ugyanis a szinkronizálás még gyerekcipőben járt, a gyártók viszont minél több országba szerették volna eljuttatni a filmjeiket. Sternberg azt akarta, hogy Marlene az amerikai angolt beszélje, amely „közönségesebb”, mint az Egyesült Királyságban beszélt angol, hogy az angol verzióban is érvényesüljön a szereplők nyelvhasználata közötti különbség. Sternberg felesége próbálta megtanítani Dietrichet az amerikai angolra, nem sok eredménnyel. Ekkor maga a rendező vette kézbe a nyelvtanítást, és mindegyik szereplőnek szavanként betanította, milyen kiejtéssel mondja a szövegét. Friedrich Hollaender zeneszerző kénytelen volt megváltoztatni a hangszerelést, hogy a dalok jobban illeszkedjenek Dietrich korlátozott hangterjedelméhez: különösen az Ich bin von Kopf bis Fuß auf Liebe eingestellt és az Ich bin die fesche Lola vált örökzöld slágerré, melyek elválaszthatatlanok Marlene nevétől. A forgatás hangulatát két komoly emberi tényező határozta meg: Emil Jannings sztárallűrjei, illetve Dietrich és Sternberg gyorsan kibontakozó románca. Ez utóbbi Janningsnek is szemet szúrt: úgy érezte, hogy emiatt ő, a tulajdonképpeni sztár, nem kap elég figyelmet a rendezőtől, és állítólag megfenyegette partnernőjét, hogy egyszer még megfojtja. Azt is közölte vele, hogy egy tehetségtelen liba, és Sternberg instrukcióit követve sose lesz belőle jó színésznő. Marlene udvariasan, de határozottan tette helyre a kollégát, mégis kénytelen volt a többiekkel együtt elviselni Jannings allűrjeit, például esetenként a több órás késéseket. A Sors iróniája, hogy A kék angyal Dietrich első nagy filmje volt, Janningsnek viszont az utolsó jelentős alakítása. A mű nagy szakmai és közönségsikert aratott, mindazonáltal Németországban 1933-ban betiltották. Az angol változat idővel eltűnt a forgalmazásból, és sokáig elveszettnek hitték, mígnem évekkel a háború után egy német filmarchívumban találtak belőle egy példányt. Azóta ez a verzió is elérhető, ámbár a szereplők német akcentusa miatt a szakemberek inkább a német nyelvű változatot javasolják megtekintésre. Dietrich próbafelvételének is évtizedekre nyoma veszett, és csak nem sokkal a művésznő halála előtt került elő egy osztrák filmarchívumból. Marlene állítólag sosem látta a karrierje szempontjából döntő jelentőségű, pár perces anyagot. 


A remake és az utánzatok 
A kék angyal első remake-jét az amerikai Edward Dmytryk rendezte 1959-ben. Dmytryk a negyvenes években a hollywoodi baloldal prominens képviselőjének számított. A McCarthy-korszakban megtagadta, hogy tanúvallomást tegyen a kommunista párt befolyásáról a filmiparban, ezért az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság perbe fogta, és az ún. „Tízek” perében szabadságvesztésre ítélték. A rendezőt megtörte a néhány hónapos börtön, és 1951-ben már hajlandó volt a vallomástételre, amivel számos pályatársát hozta nehéz helyzetbe. Cserébe az ATVB rehabilitálta, és folytathatta karrierjét, melynek egyik kései állomásaként Magyarországon forgatta a Kékszakáll (1972) című filmjét. A kék angyal remake-jében Ronda tanár úr szerepét Dmytryk eredetileg Spencer Tracynek szánta, aki elfoglaltságai miatt nem tudta azt elvállalni. Fredric March szerepeltetése szintén meghiúsult, így került képbe a nemzetközi hírű, tekintélyes német színművész, Curd Jürgens. Lola Lola szerepét a direktor először Marylin Monroe-nak ajánlotta fel. Bár a szexbomba nemet mondott, mégis hajlandó volt Dietrichet idézve Lola Lolaként pózolni a Life magazin számára még 1958-ban. A romlott erkölcsű filmhősnőt végül a svéd May Britt játszotta, aki szerepelt Dmytryk előző filmjében, az Oroszlánkölykökben (1958) is. Alakítását ugyan többen is méltatták, összességében mégis az a vélemény alakult ki, hogy Dietrichet legfeljebb csak megközelíteni tudta, felülmúlni már nem, a film pedig csupán egy felesleges remake, amely sem szakmailag, sem tartalmilag nem nyújt többet Sternberg klasszikusánál.


A Pinjra című 1972-es indiai film az alapötletet vette kölcsön: egy köztiszteletben álló vidéki tanár beleszeret egy vándortáncosnőbe, ami alapjaiban rengeti meg egész addigi erkölcsi felfogását. Brazíliában készült az Anja Loiro című 1973-as adaptáció, amely a következő évben két kategóriában is megkapta a São Pauló-i filmkritikusok díját: Alfredo Sternheim a legjobb forgatókönyvért, Célia Helena pedig mint a legjobb női mellékszereplő. A kezdetben erotikus, később már egyértelműen pornográf filmeket készítő, B-kategóriás olasz rendező, Joe D’Amato 1989-ben modernizálta a történetet Blue Angel Café címmel. Főhőse egy ígéretes karrier előtt álló, rendezett körülmények között élő fiatal politikus, Derek Raymond, aki találkozik a címbéli kávézó szexi énekesnőjével, Angie-vel. Szenvedélyes viszonyuk idővel a média tudomására jut, és Raymond egész addigi élete darabokra hullik. Bár a férfi hajlandó lenne mindent újrakezdeni Angie-vel, ám nem biztos, hogy ez az egyoldalú szándék elegendő a közös jövőhöz. Angie-t a népszerű tévésorozatokban szereplő Tara Buckman domborította, aki a mozivásznon csupán másodvonalbeli produkciókban kapott munkát. 1993-ban La Venus bleue, 2002-ben pedig Lola e il professore címmel pornográf feldolgozások is készültek az eredeti történetből. Dirk Bogarde, a neves brit színész a hetvenes évek második felében bejelentette, hogy visszavonul, mindazonáltal Ronda tanár úr szerepében hajlandó lenne még egyszer a felvevőgép elé állni, amennyiben a filmet Rainer Werner Fassbinder rendezi. A német rendező „ráharapott” ugyan az ötletre, amely a Lola (1981) című filmje megszületéséhez vezetett, munkatársaival azonban annyira átdolgozta a sztorit, hogy Heinrich Mann nevét végül fel sem tüntették a stáblistán, és Bogarde szerepeltetéséről is lemondtak. 


A hommage-ok
Több tucatra tehető azoknak a filmeknek a száma, melyek különféle utalásokat tartalmaznak A kék angyalra. „A kevesebb több” elve alapján jómagam csak három filmet emelnék ki a hosszú sorból. Luchino Visconti mesterműve, az Elátkozottak (1969) a Reichstag felgyújtásának estéjén kezdődik, amikor a népes Von Essenbeck família épp az idős családfő születésnapját ünnepli. Az unokák kis műsort is adnak a nagypapa tiszteletére. Egyikőjük, az anyai elnyomás alatt álló, komplexusoktól gyötört, perverziókba menekülő Martin (Helmut Berger meggyőző alakításában) Lola Lolának öltözve lép színpadra, hogy elénekelje Dietrich klasszikus dalát A kék angyalból. A dalszöveg szimbolikus értelmet nyer, a „Kéne már egy férfi, egy igazi” verssor a német társadalom jelentékeny részének egy erőskezű vezér iránti vágyát fogalmazza meg, ugyanakkor Martin egyszerre szánalmas és nevetséges női jelmeze rögtön e kívánság akaratlan paródiáját is nyújtja. A kínos műsorszámot a Reichstag felgyújtásáról érkező drámai hír szakítja félbe. Dietrich New Yorkban látta az Elátkozottakat. A vetítés után felhívta Bergert, hogy gratuláljon neki A kék angyal-imitációhoz és egész alakításához. Később egy fényképet is küldött magáról, melyre finoman csipkelődő dedikálást írt: „Melyikünk a csinosabb? Szeretettel: Marlene”. Az Őrült nők ketrece (1978) című olasz–francia filmvígjáték egyik jelenetében a címbeli mulató sztárja, a transzvesztita Zaza Lola Lolának öltözik az egyik műsorszámhoz. A bolygó neve: Halál (1986) című sci-fi forgatásán James Cameron rendező megengedte a színészeknek, hogy jelmezeiket személyes jellegűvé alakítsák. Cynthia Scott a „Blue Angel” (Kék angyal) szavakat írta a sisakjára, mivel az általa játszott figurát Dietrichnek hívták. 


Így látták ők
„Marlene Dietrich személyében Sternberg olyan kitűnő sztárra akadt, aki nemcsak a neves rendező további pályáját befolyásolta erősen, hanem akiből a hangosfilm egyik jelentős nőtípusa, a végzet asszonyának modern változata nőtt ki. Sternberg később magával vitte Amerikába, ahol a Kék angyal alakításában már erősen felvillanó lehetőségeket még határozottabban kibontotta. Marlene Dietrich filmbeli alakjainak mélyen búgó, fátyolos hangja, félig lehunyt szempillái, titkot sejtető, párducszerű teste, lassú, kéjes mozgása különös erotikát sugárzott. A férfiak elfojtott, vad indulatait keltette fel, de senkinek sem tudott boldogságot nyújtani, mert démoni titokzatossága a természetes nőiség elnyomottságának bosszúja volt a jámbor, puritán polgárok torz vágyai felett. A lelki kapcsolatra, anyaságra képtelen, rideg nőstény típusát testesítette meg, aki nemcsak a férfiakat tette szerencsétlenné, maga is azzá vált. Ami Lola Lolában még csak csíráiban rejtőzött, a későbbiek során a Bijou-ban és számos más, emlékezetes figurában teljesedett ki, és tette Marlene Dietrichet a hangosfilm első korszakának jelentős színésznőjévé.”
(„Kék angyal”. In: Filmek könyve. Szerkesztette: B. Egey Klára. Budapest, 1967, Magvető, 91–96. o.)


„A film felépítése ügyes; dramaturgiája felhasználja a csábító lehetőségeket, melyeket a történet kínál. A kék angyalt minduntalan átszövik a jelképek, a bohóc pedig – szimbolikus szereplő – végzetszerűen ólálkodik a háttérben: rá azt a szerepet bízta a rendező, hogy figyelmeztessen Rath elkerülhetetlen sorsára. A Kék Angyal mulató fojtott légkörének megidézése, Hollaender rádióban ma is gyakorta felcsendülő dala fontos tényezője volt a kedvező fogadtatásnak. A Sternberg-film – örökös siker (számtalanszor felújították); a történészek azonban amellett, hogy frissességét, újszerűségét elismerték, gyakran fanyalogva nyilatkoztak róla. Sadoul főleg Jannings »kulisszahasogató« játékát és az »állati szexualitás« rothadtságát kritizálta, Kracauer a mű szadista tendenciáit ostorozta. S nem csak ők ketten: mások is megkérdőjelezik a fatalista kicsengést, azt a – kimondatlanul is hangsúlyozott – gondolatot, hogy az ár ellen úszni lehetetlen.”
(Veress József: „A kék angyal”. In: 200 film. Budapest, 1969, Magvető, 139–141. o.)


A kék angyal (Der blaue Engel, 1930) – német filmdráma. Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényéből a forgatókönyvet írta: Carl Zuckmayer, Karl Vollmöller, Robert Liebmann és Josef von Sternberg. Operatőr: Günther Rittau. Zene: Friedrich Hollaender. Díszlet: Otto Hunte. Jelmez: Várady Tihamér. Vágó: Walter Klee és S. K. Winston. Rendező: Josef von Sternberg. Főszereplők: Emil Jannings (Immanuel Rath professzor), Marlene Dietrich (Lola Lola), Kurt Gerron (Kiepert, a varázsló), Rosa Valetti (Guste Kiepert, a varázsló felesége), Hans Albers (Mazeppa, az erőművész), Reinhold Bernt (a bohóc), Eduard von Winterstein (az iskolaigazgató), Hans Roth (a gondnok), Huszár Pufi (a vendéglős).