MACBETH

2015 novemberétől játszották a hazai mozik Shakespeare Macbethjének legutóbbi filmváltozatát Justin Kurzel rendezésében, Michael Fassbender és Marion Cotillard főszereplésével. Ebben a bejegyzésben áttekintjük a történelmi előzményeket, a dráma keletkezéstörténetét, a „Macbeth-átok” legendáját, és felidézzük az egyik leghíresebb és legvitatottabb filmverziót is, melyet Roman Polański rendezett 1971-ben. Mielőtt belefognánk ebbe, emlékezzünk meg arról, hogy a Macbeth az elmúlt évszázadban olyan jeles rendezőket is megihletett, mint például Orson Welles, Kuroszava Akira és Tarr Béla. (Az ismertetőben előforduló Shakespeare-idézeteket Szabó Lőrinc fordította.) 

A cselekmény

Skócia a XI. században. Duncan király egy győztes csata után kivégezteti Cawdor thánját, és hűséges emberét, Macbethet emeli erre a rangra. Az újdonsült thán mit sem tud a királyi kegyről, mert barátjával, Banquóval éppen hazafelé poroszkál. A szakadó esőben három boszorkány akad útjukba. A szipirtyók Cawdor thánjaként üdvözlik Macbethet, akiből hamarosan király lesz. A barátok nem veszik komolyan a hízelgő szavakat, mindazonáltal Banquo is hallani szeretné a rá vonatkozó jóslatot. A boszorkányok így felelnek: „Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb. Nem oly szerencsés, mégis boldogabb. Királyokat nemzel, bár nem vagy az.” Ezután az ördög szolgálólányai úgy eltűnnek, hogy a két jó barát már-már azt hiszi, csupán képzelődtek. Macbeth fejében azonban nagyravágyó gondolatokat ébreszt a jóslat. De hát hogyan is lehetne ő Cawdor thánja, nemhogy király, hiszen még él a thán? Hamarosan megérkezik a király embere Macbeth kinevezésének hírével. Az új thán úgy gondolja, ha a jóslat első fele máris beteljesült, miért ne lehetne igaz a másik fele is, hogy király lesz belőle? Becsvágyát felesége, Lady Macbeth is táplálja. Amikor Duncan király felkeresi várában hű emberét, Lady Macbeth úgy érzi, elérkezett a cselekvés ideje, hogy beteljesedjen a boszorkányok jóslata. Sebtében ravasz tervet gondol ki a király meggyilkolására, és Macbeth – minden gyötrő kételye ellenére – megöli Duncant. A bűntény felfedezését követő kavarodásban a halott király két fia – aggódva a rájuk leselkedő veszedelem miatt – elmenekül. Ez az urak szemében felér egy beismerő vallomással, így Macbethet koronázzák királlyá. Az új király eddig mindent megtett annak érdekében, hogy a boszorkák jóslata teljesüljön, de most már azon mesterkedik, hogy a Banquóra vonatkozó jövendölés ne váljon valóra. Meg kell szabadulnia tehát riválissá vált barátjától, sőt annak fiától, Fleance-tól is…

A történelmi Macbeth

„Bal hüvelykem bizsereg,

Gonosz lélek közeleg.”

Mac Bethad mac Findlaích (mai skót gael írásmód szerint: MacBheatha mac Fhionnlaigh) Skócia királya volt 1040-től egészen 1057. augusztus 15-én bekövetkezett erőszakos haláláig. (Feltehetően 1005-ben született.) Uralkodása egyes feljegyzések szerint különösen véres időszaknak számított, ezért is nevezték „Rí Deircc”-nek (vörös király). Az utókor elsősorban William Shakespeare történelmileg nem teljesen hiteles drámájának köszönhetően, az angol írásmód szerint ismeri Macbeth nevét. Macbeth apja Findláech mac Ruaidrí, anyja egyes források szerint a lánya, mások szerint az unokája volt II. Malcolm (Máel Coluim mac Cináeda) skót királynak. Findláech mac Ruaidrít 1020 tájékán meggyilkolták. A krónikák Alba királyaként emlékeznek meg az elhunytról, akinek utóda (és feltételezett gyilkosa), Máel Coluim mac Máil Brigte 9 évvel később halt meg, tisztázatlan körülmények között. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy fivére, Gille Coemgáin vagy Macbeth örökölte-e az Alba királya címet. Annyi bizonyos, hogy Gille Coemgáin 1032-ben meghalt, özvegyét, Groucht pedig Macbeth feleségül vette. A házaspár együtt nevelte Gille és Grouch fiát, aki később Lulach néven lépett trónra. 1034. november 25-én meghalt II. Malcolm. Utóda unokája, Duncan (Donnchad mac Crínáin) lett. A shakespeare-i drámával ellentétben Duncan fiatal király volt, aki fiatalon is halt meg. Uralkodása eleinte eseménytelenül telt, az 1030-as évek végére azonban kiéleződtek a személyével kapcsolatos konfliktusok.

Macbeth 1040. augusztus 15-én Pitgavenynél (a mai Bothnagowan) legyőzte a trónbitorlónak tartott Duncan seregét, és megölte a királyt. A skót történelem ezen korszaka meglehetősen zavaros, mivel kevés forrás maradt fenn azokból az időkből, ráadásul ezek a krónikák gyakran ellentmondanak egymásnak. A krónikások viszont nagyjából egyetértettek abban, hogy a véres háborúk javarészt azért törtek ki, mert a soros uralkodót nem mindenki tartotta legitimnek. Duncan apja Macbeth ellen indult seregével, ám 1045-ben őt is legyőzték és megölték. Duncan özvegye a halott király két gyermekével (Máel Coluim mac Donnchada és Domnall Bán mac Donnchada alias Donalbane: a későbbi III. Malcolm, illetve III. Donald skót király) együtt elmenekült, alighanem Athol várába. Macbeth uralkodását – akárcsak elődjeiét – a folytonos torzsalkodások és összecsapások jellemezték. Helyzete akkor vált súlyossá, amikor belekeveredett az angol trónért folytatott harcba, mely Godwin, Wessex earlje és Hitvalló Edvárd között tört ki. Macbeth 1052-ben ugyanis befogadta az Angliából száműzött normannokat, ezért Edvárd 1054-ben nagyszabású támadást intézett Skócia ellen. Az Ulsteri Krónika szerint a két sereg összecsapásában 3000 skót és 1500 angol katona vesztette életét, nem szólva a rengeteg sebesültről. Macbeth túlélte az ütközetet, de visszavonulásra kényszerült. Három évvel később a lumphanani csatában vesztette életét Duncan egyik fia, a későbbi III. Malcolm által. Utódja azonban – Shakespeare drámájával ellentétben – nem Malcolm lett, hanem saját mostoha fia, Lulach.

Érdekes módon Macbethről a korabeli krónikák általában visszafogottan emlékeztek meg, és semmivel sem tartották őt kegyetlenebb vagy zsarnokibb királynak, mint elődjeit. A későbbiekben azonban negatív legenda szövődött az alakja köré olyan íróknak köszönhetően, mint például a XIV. századi Forduni János (John of Fordun) és Wyntouni András (Andrew of Wyntoun). Shakespeare szintén elég szabadon kezelte a figurát és a történelmi tényeket. A modern kori történészek megkíséreltek objektív képet alkotni Macbeth személyéről, ám az ellentmondásos forrásmunkák miatt inkább csak teóriákat tudtak gyártani. Ezek egyike, hogy tulajdonképpen Duncan támadta meg Macbethet, mivel besúgói szerint a nagyravágyó skót nemes veszélyeztette a hatalmát. A csatában viszont alulmaradt, így került ellenfele a trónra. Az új királynak köszönhetően kezdtek elterjedni a feudális viszonyok Skóciában. Macbeth állítólag még Rómába is elzarándokolt, hogy rávegye a pápát arra, hogy engedélyezze a kelta egyházat. (Nem járt sikerrel.) Bukásában közrejátszott az a tény, hogy az angol királyok már akkoriban is igyekeztek Skóciát az uralmuk alá hajtani, ráadásul a későbbi III. Malcolm – Macbethtel ellentétben – határozottan angolbarátnak volt mondható.

Shakespeare drámája

„De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?”

A Macbeth Shakespeare egyik legismertebb és egyben legrövidebb drámája, amely valamikor 1603 és 1606 között keletkezett. Egyes feltételezések szerint a mű I. (Stuart) Jakab király 1603-as trónra lépésének tiszteletére íródott, hiszen a Stuartok Macbeth egykori barátját, az általa megöletett Banquót tekintették ősüknek. E teória hívei szerint Shakespeare az új királynak kívánt hódolni a negyedik felvonás elejével: a boszorkányok barlangjába látogató Macbeth előtt megjelenik nyolc király, s a tükröt tartó nyolcadikat követi Banquo szelleme. Vagyis Macbeth Banquo utódjait látja maga előtt, a nyolcadik király pedig nem más, mint a dráma megírásakor uralkodó Jakab. Más magyarázók viszont az 1605-ös vagy 1606-os keletkezési évszámot tartják valószínűbbnek. Természetesen ők is a dráma szövegével indokolják a feltevésüket. Szerintük a második felvonás 3. színének elején a kapus monológja egyértelmű utalásokat tartalmaz korabeli peres ügyekre, különösen a jezsuita Henry Garnet perére, amely 1606 tavaszán zajlott. A három boszorkány figuráját állítólag az a három különös nőfigura – titokzatos jövendőmondók – ihlette, akikkel I. Jakab 1605 tavaszán találkozott Oxfordban: e találkozásról és a királyra gyakorolt hatásáról Shakespeare valószínűleg tudomást szerzett. Noha mindmáig nem sikerült pontosítani a Macbeth keletkezési idejét, abban mindkét tábor egyetért, hogy a mű bizonyosan 1607 előttről származik.

Nemcsak a keletkezés pontos dátuma vitatott, hanem az is, hogy vajon a teljes szöveg Shakespeare-től származik-e. 1623-ból maradt fenn ugyanis a dráma első írásos változata, ám ez rövidebb, mint a későbbiekben elterjedt verzió. Az első bővítésre állítólag már 1615-ben sor került: Thomas Middleton A boszorkány című drámájából került át két vers a Macbethbe, és valószínűleg Middleton keze nyomán került a darabba a harmadik felvonás 5. színe is, melyben a három boszorkány találkozik Hekatével, a mágia királynőjével. A betoldásokra azért lehetett szükség, mert a boszorkánytéma akkoriban igen népszerű volt az angol színpadokon, a Macbeth viszont nem volt túl sikeres, ezért kellett bele valami „közönségcsalogató” elem. A negyedik felvonásban az 1. szín bizonyos részletei állítólag szintén nem Shakespeare-től származnak, noha ezeket a betoldásokat a XIX. század végétől gyakran tekintik az eredeti szöveg szerves részének. Ugyanakkor egyes szakértők úgy gondolják, hogy kidolgozatlanságuk ellenére ezek a rövid közjátékok nyelvezetükkel annyira beleilleszkednek a shakespeare-i szövegbe, hogy szerzőiségüket nem lehet kétségbe vonni. Szerintük helytelen kiindulópont az 1623-ból fennmaradt szöveget teljesnek tekinteni, hiszen az ilyesfajta fóliókba többnyire mindig rövidített szöveg került. Ők inkább arra hajlanak, hogy a dráma szövege nemhogy bővített lenne, hanem inkább csonkított, hiszen feltűnően rövidebb, mint például az Othello, a Lear király vagy a Hamlet.

A rövidítés elméletét támasztja alá, hogy a Shakespeare-től megszokott részletes kidolgozottság helyett a Macbeth jószerivel az „akciók”-ra van kihegyezve, sőt a szerző más darabjaival ellentétben nemhogy a mellékszereplők, de maga a főszereplő is kevésbé kidolgozott figura. Mások viszont azzal magyarázzák a mű feltűnő rövidségét, hogy I. Jakab egyáltalán nem szerette a hosszú előadásokat, és ezt Shakespeare-nek is tanácsos volt figyelembe vennie. A drámaíró más történelmi személyekhez kapcsolódó valós motívumokat is felhasznált a Macbeth főszereplőinek jellemzéséhez. Raphael Holinshed Angolországi, Skótországi és Írországi Krónikájából Shakespeare többször is ihletet merített. E műben talált feljegyzést egy bizonyos Donwaldról, aki különböző gyanús nőszemélyekkel, banyákkal és boszorkányokkal cimborált. Donwaldnak volt egy becsvágyó felesége is, aki arra buzdította a férjét, hogy ölje meg Duff királyt, és lépjen a helyére. Ez be is következett, ám Donwaldot élete végéig lelkifurdalás gyötörte. Shakespeare drámájában Macbeth előtt megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme. Holinshed krónikája szerint Kenneth király volt az, akit meggyilkolt unokaöccse árnya addig kísértett, míg végül az uralkodó megőrült.

A „Macbeth-átok”

„Mielőtt befejezi vaksi röptét

A denevér, mielőtt álmosan

Elzümmögi Hekaté szaruszárnyú

Bogara az éj altató jelét:

Iszonyú tett történik.”

Shakespeare darabja köré meglepően hamar legenda szövődött, mely szerint a drámát elátkozták, és szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele. Állítólag az angol színészek évszázadok óta még a címét sem mondják ki, csak úgy emlegetik, hogy „that play” (az a darab) vagy „the scottish tragedy” (a skót tragédia). A baljóslatú események az 1606. december 26-án tartott előadással kezdődtek. A Lady Macbethet alakító színész – ahogyan a Szerelmes Shakespeare című filmből is köztudott, azokban az években az angol színpadokon a női szerepeket is férfiak játszották –, Hal Berridge titokzatos eredetű lázban váratlanul meghalt. A szerepet maga Shakespeare vette át, aki eredetileg a kapust játszotta volna. A premieren részt vett I. Jakab angol király (skót uralkodóként: VI. Jakab), akinek annyira nem tetszett a dráma, hogy rögvest be is tiltotta. A király haragját többféle okkal magyarázták. Jakab a történetírók szerint erősen hitt a mágiában és a természetfölötti erőkben, ezért rossz néven vette, hogy Shakespeare kifecsegi a boszorkányok titkos praktikáit, különleges varázsigéit. A boszorkánymesterek – állítólag magának az uralkodónak a parancsára – megátkozták a drámát. Valószínűbb azonban, hogy a betiltás hátterében gyakorlatiasabb okok álltak. I. Jakab a lefejezett Stuart Mária fia volt, aki anyja ellenfelét, I. Erzsébet királynőt követte az angol trónon, noha korábban – pénz ellenében – ígéretet tett az uralkodónőnek arra, hogy nem fog trónkövetelőként fellépni. Nem kizárt, hogy a király úgy gondolta, a trónbitorló Macbeth személyén keresztül Shakespeare valójában ellene intéz burkolt támadást.

A szerencsétlenségek a későbbiekben is folytatódtak. 1672-ben Amszterdamban a címszerepet játszó színész tisztázatlan okokból kelléktőr helyett valódi késsel támadt a Duncant alakító színészre, és valóban megölte őt a közönség szeme láttára. 1775-ben a nézők kis híján megverték Sarah Siddons színésznőt, mert elégedetlenek voltak Lady Macbethként nyújtott alakításával. (E legenda több mint meglepő, hiszen a drámatörténetben Siddonst tartják a tökéletes Lady Macbethnek, és játékáról annak idején számos elragadtatott kritika jelent meg.) 1849-ben a New York-i Astor Palace nézőterén a Macbeth előadása közben zavargás tört ki, és a tumultusban 31 (más források szerint: 22) embert halálra tapostak. A modern színjátszás atyjaként emlegetett Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij 1900-ban a moszkvai Művész Színházban kívánta megrendezni a darabot. Miután a súgó váratlanul meghalt a súgólyukban, Sztanyiszlavszkij nem folytatta tovább a munkát, a bemutató elmaradt. 1926-ban Sybill Thorndike színésznő élt át nehéz perceket, mivel termetes partnere az egyik jelenetben majdnem megfojtotta. 1948-ban Diana Wynard még rosszabbul járt: alvajárás közben elvétette a lépést a díszletemelvényen, és körülbelül öt métert zuhant. 1934-ben Malcolm Keen játszotta volna Macbeth szerepét, ám a jeles színész képtelen volt megszólalni a színpadon ebben a szerepben. Alister Sim lett volna az utóda, ő viszont váratlanul belázasodott, akárcsak évszázadokkal korábbi elődje, Hal Berridge.

Laurence Olivier sem úszta meg baj nélkül az elátkozott darab bemutatását. Egy 1937-es előadáson a magasból lezuhant egy több mint tízkilós ellensúly, és a színész élete csupán néhány centiméteren múlt. Ráadásul az egyik jelenetben eltörött Olivier kardja, a letört penge pedig nagy ívben a nézőtérre repült, ahol megsebesítette az egyik nézőt, aki az izgalmak miatt szívrohamot kapott. A nagy Shakespeare-színész 1955-ben Stratford-upon-Avonban lépett színpadra Macbeth szerepében. Kardja egy tragikus véletlen folytán belefúródott partnere, Keith Michell szemébe. (A sérülés mindazonáltal nem lehetett komoly, mert a világháló Michellről szólván nem emlékezik meg erről a balesetről.) Olivier sem maradt sértetlen: lezuhant egy hat méter magas emelvényről. 1942-ben a John Gielgud nevével fémjelzett előadássorozatot kísérte balszerencse: előbb a Duncant alakító színész halt meg, majd a három boszorkányt játszó színésznők közül ketten. Szomorú ráadásként a díszlet- és jelmeztervező az előadáshoz készített munkái között lett öngyilkos. 1953-ban a Bermudákon tartott szabadtéri előadások egyikén Charlton Heston súlyos égési sérüléseket szenvedett a lábszárán és a lágyékán, mivel valaki benzinbe áztatta a jelmeznadrágot. Magyar tragédia is kapcsolódik a Macbethhez. 1971. november 5-én a Miskolci Nemzeti Színházban a jelmezes főpróba közepén a címszerepet játszó 38 éves Upor Péter szívrohamot kapott, és meghalt. (A szerepet Paláncz Ferenc vette át a néhány héttel későbbi premieren.)

A felsoroltakon kívül az átok számos esetben csupán a bukásban, illetve egyes színészek magánéletében (például a premiert követő váratlan szakításokban és válásokban) érvényesült. Peter O’Toole például 1980-ban Macbeth szerepével tért vissza a színházi életbe, a londoni Old Vic színpadára. Felesége azonban a próbafolyamat közben elhagyta, idős édesanyja pedig kórházba került. A premier előtti estén O’Toole időlegesen elvesztette a hangját. A bemutató után alakítását a kritikusok inkább élesen bírálták, semmint dicsérték: „egyszerűen nevetséges… annyira kifinomult, mint egy faltörő kos”. Persze igazából szó se volt semmilyen átokról, O’Toole ugyanis hajmeresztő ötleteivel (például felfújható díszlet!) akaratlanul is mindent megtett a kudarc érdekében. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy a Macbeth számos alkalommal került a közönség elé mindenfajta baljós kísérőjelenség nélkül. A filmváltozatok némelyikét viszont szintén sújtotta a „Macbeth-átok”, ámbár 1908 és 1910 között négy feldolgozás is készült baj nélkül, sőt később Akira Kuroszava is számottevő problémák nélkül forgatta le a japán verziót a Véres trón (1957) címmel. Nem mindenkinek volt azonban ilyen szerencséje. Az 1903-as némafilmváltozat két főszereplőjének – Godfrey Tearle és Edmund Gwenn – bajvívó jelenete például túl jól sikerült. Tearle kis híján életét vesztette, mikor megsebesült, Gwenn pedig olyan sérülést szenvedett, melynek nyomai örökre megmaradtak. A múlt század közepén grúz filmesek akartak készíteni egy orosz nyelvű változatot. A külső helyszíneken zajló forgatást szomorú esemény szakította félbe: ételmérgezés történt, amelyben a stáb kilenc tagja meghalt.

Orson Welles amerikai (rendezői) karrierjét állítólag a Macbeth 1948-as filmváltozata tette végleg tönkre. Uzsorakamattal felvett kölcsönből forgatta a filmet, amely azonban csúfosan megbukott, ráadásul Wellest is akkoriban hagyta el világszép felesége, Rita Hayworth. A kegyelemdöfést a Velencei Filmfesztivál zsűrije adta meg, amikor Welles Macbethje helyett Olivier Hamletjét (1948) díjazta. 1969-ben az MGM egyik stúdiójában tűz ütött ki. Később megállapították, hogy a lángok az egyik irodai asztalnál keletkeztek, ahol valaki égve felejtett egy cigarettát. Az asztalon egy tervezési fázisban lévő produkció forgatókönyve hevert, a Macbeth. A legendagyártók szerint Roman Polański második felesége, a gyönyörű és állapotos Sharon Tate tragédiáját is a „Macbeth-átok” okozta, mivel a lengyel rendező az 1969-es gyilkosság idején éppen a Shakespeare-darab megfilmesítését készítette elő. Bármilyen tetszetősen és izgalmasan hangzik is mindez, valójában tipikus „nagyvárosi legenda”: Polański akkoriban ugyanis Robert Merle Állati elmék című regényéből akart filmet forgatni, és ennek érdekében utazott 1969 nyarán Londonba. A bürokráciának köszönhette, hogy nem lett a „Manson család” áldozata. Az utolsó pillanatban derült ki ugyanis, hogy Polańskinak már nem érvényes az amerikai vízuma. Mivel épp péntek délután volt, meg kellett várnia a hétfőt, hogy új vízumot szerezzen. Az öt áldozatot követelő Los Angeles-i mészárlás épp azon a hétvégén történt. A Sharon brutális halála miatt összeroppant Polański félbehagyta a Merle-mű megfilmesítésének munkálatait. (1974-ben Mike Nichols forgatott filmet a regényből A delfin napja címmel, melyet a magyar mozikban is bemutattak.)

A 2015-ös filmváltozat készítői tiszteletben tartották a legendát, és a forgatás közben kerülték, hogy kiejtsék a mű címét. Kivételt jelentett a címszerepet alakító Michael Fassbender, aki kijelentette, hogy ez az egész „Macbeth-átok” egy babonás marhaság, és esze ágában sincs alkalmazkodni hozzá. Nem tudni, miért gondolta meg magát, de egy idő elteltével ő is már csak úgy emlegette a produkciót, hogy „az a skót film”. Később azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ez nem igaz: mindig a pillanatnyi hangulatától függött, éppen hogyan nevezte a készülő filmet. A média ezt követően a női főszerepet alakító Oscar-díjas francia színésznőt, Marion Cotillard-t kiáltotta ki a „Macbeth-átok” legújabb áldozatának. Kiderült ugyanis, hogy amikor a stáb 2014 februárjában a skóciai Skye szigeten forgatott igen korlátozott láthatósági viszonyok mellett, Cotillard hirtelen eltűnt. Azonnal keresni kezdték, és a közeli mocsárban találták meg, ahová betévedt, és közel járt ahhoz, hogy elsüllyedjen a sárban. Mások úgy tudják, felvétel közben eltévesztette a lépést, és ezért zuhant a mocsárba, ahonnan azonnal kimentették. De ezzel még nem értek véget a megpróbáltatásai. A színésznő 2015 őszén komolyan megbetegedett, ezért orvosai megtiltották számára, hogy részt vegyen a Macbeth edinburghi premierjén. Az egész stáb végtelenül sajnálta, hogy Cotillard nem lehetett jelen, és nem élvezhette ki azt a megérdemelt sikert, amelyet kimagasló alakításával megszolgált. Ugyanakkor Justin Kurzel rendező cáfolta, hogy a „Macbeth-átok”-ról lenne szó, szerinte Marion szervezetét a különösen nehéz forgatás viselte meg. Fassbender is megerősítette, hogy a hitelesség érdekében igen nehéz időjárási és környezeti körülmények között forgattak. Átok ide vagy oda, Kurzel, Fassbender és Cotillard azóta újra együtt dolgozott az Assassin’s Creed című filmben, amelyet 2016-ban láthattak először a nézők. 

A forgatókönyv

„Még mindig érzem a vér szagát. 
Arábia minden fűszere nem édesíti meg már ezt a kis kezet. 

Ó, ó, ó!”

Polański munkával próbálta elterelni a gondolatait felesége és közös barátaik tragédiájáról, de az Állati elmékhez már nem tért vissza. Henri Charrière Pillangó című bestsellerének megfilmesítését tervezgette Warren Beatty főszereplésével, a projekt azonban anyagi okok miatt végül nem valósult meg. (1973-ban Franklin J. Schaffner rendezte meg a Pillangót, a címszerepben Steve McQueennel.) Polański éppen egy sítúrán volt, amikor eszébe jutott, hogy néhány évvel korábban filmet szeretett volna rendezni Shakespeare egyik drámájából. Felvette a kapcsolatot a Shakespeare-szakértőnek számító Kenneth Tynan színikritikussal és dramaturggal, akit felkért, hogy írjanak közösen forgatókönyvet a Macbethből. Tynan elfogadta az ajánlatot, mert az volt a véleménye, hogy a lengyel rendező művészete a fantázia és az erőszak helyes kombinációjára épül. Határozottan tetszett neki Polański szerepértelmezése: „Macbeth szerintem egy fiatal, nyílt arcú férfi, akit fokozatosan magukkal ragadnak az ambíciójából fakadó események. Egy szerencsejátékos, aki azt reméli, hogy megüti a főnyereményt, ezért nagy tétekben játszik.” Polański – aki részletes storyboardot is készített a forgatókönyvhöz – és Tynan nem tértek el jelentősen az eredeti irodalmi szövegtől, a pszichológiai megközelítés érdekében azonban bizonyos részeket belső monológgá alakítottak át, és néhány ponton átértelmezték a drámát.

Az egyik fontos változtatás a szereplők életkora volt. Három évvel korábban Franco Zeffirelli már nagy feltűnést keltett azzal, hogy a Rómeó és Júlia (1968) általa rendezett világsikerű filmváltozatában szakított a begyöpösödött hagyományokkal, és a két főszerepet nagyjából olyan korú fiatalokra bízta, mint amilyeneknek Shakespeare eredetileg megírta őket. Polański és Tynan szintén eltértek a színjátszási hagyományoktól, amikor Macbethet és feleségét „megfiatalították”. Az ő értelmezésükben a házaspárt egyszerre jellemzi a fiatalok nagyravágyása, meggondolatlansága és tapasztalatlansága: „Újoncok vagyunk még a tettben” – ahogyan maga Macbeth mondja az eredeti szövegben. A forgatókönyvírók szerint a való életben azok, akik a legnagyobb gonoszságokat elkövetik, olykor egyáltalán nem félelmetesek vagy taszítóak. Lady Macbethet például gyakran játszották zsémbes perszónaként, ám Polańskinál a figura nőiesebb és lágyabb lett, ami még jobban kiemelte tetteinek szörnyűségét. Jelentős változáson ment keresztül Ross figurája is, aki a filmben egyértelműen Macbeth bűntársa: valójában ő Banquo harmadik gyilkosa, akit a drámában nem említenek név szerint, és ő teszi lehetővé, hogy a merénylők bejussanak Macduff várába, ahol legyilkolják a férfi családját. Ugyanakkor köpönyegforgató nemes is, aki azért fordít hátat a trónbitorlónak, mert reményeivel ellentétben Macbeth nem őt, hanem Seytont nevezi ki thánnak. A film végén Ross éppoly lelkesen helyezi a koronát Malcolm fejére, és élteti őt új királyként, mint ahogyan a mű elején tette Macbethtel. Shakespeare drámája Malcolm megkoronázásával ér véget, a filmváltozat azonban továbbfolytatódik, és mellőzi az új király záróbeszédét. Visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: ezúttal Donalbaint látjuk, a királlyá koronázott Malcolm fivérét, amint belép a boszorkányok barlangjába, ahol alighanem ugyanolyan gyilkos gondolatokat ébresztő jóslatot fog kapni, mint a történet elején Macbeth. Ezzel a befejezéssel Tynan és Polański azt sejteti, hogy a vérengzés nem ért véget a trónbitorló halálával, a hatalomvágy és a gyilkos ösztönök továbbélnek.

A producer és a főszereplők

„Merek annyit, amennyit férfi merhet;

Aki többet mer, nem ember.”

A nagy hollywoodi stúdiók egyáltalán nem tülekedtek azért, hogy finanszírozzák Polański új filmjét, noha előző alkotása, a Rosemary gyermeke (1968) kiugró kasszasikert aratott, a készülő produkció iránti érdeklődést pedig előre garantálta az a tény, hogy Sharon Tate halála óta Polański még nem rendezett filmet. Victor Lownes, a Playboy angol kiadója évekkel korábban a cannes-i filmfesztiválon találkozott a rendezővel, és felajánlotta támogatását, ha egyszer szükség lesz rá. Polański tehát hozzá fordult, és Lownes nemcsak beszállt a gyártási költségekbe, hanem rávette az amerikai anyalap tulajdonosát, Hugh M. Hefnert is, hogy vegyen részt a film elkészítésében. Egyesek szerint a minden igényessége ellenére „szexlap”-ként számon tartott Playboy közreműködése miatt volt szükség arra, hogy Lady Macbeth meztelen legyen az alvajáró jelenetben. Tynan és Polański azonban cáfolták ezt a híresztelést, és azt állították, hogy a meztelen jelenet már a Playboy színre lépése előtt szerepelt a forgatókönyvben. 1970. július 24-én bejelentették, hogy kezdődik a Macbeth forgatása. A véletlen úgy hozta, hogy ezen a napon kezdődött a Manson-per tárgyalása is Los Angelesben. Elsőként Sharon Tate édesapja, Paul Tate ezredes állt a tanúk emelvényére, elmondta utolsó találkozását lányával, és a fotók alapján azonosította a holttestet. A londoni Daily Telegraph azt a hírt publikálta, hogy Polański nem hajlandó megjelenni a tárgyaláson, ha Kalifornia állam nem téríti meg ezzel kapcsolatos költségeit. A rendező cáfolt, és beperelte a lapot rágalmazásért. Az ügy Polański győzelmét jelentő megegyezéssel zárult.

A direktor eredetileg a kitűnő Albert Finney-nek szánta a főszerepet, ő viszont csak azzal a feltétellel vállalta volna a munkát, ha a rendezést is rábízzák. Ez teljesíthetetlen kérés volt, ezért az alkotók új Macbeth után néztek. Tynan Nicol Williamsont ajánlotta, aki egy másik Shakespeare-darab, a Tony Richardson által rendezett Hamlet (1969) főszerepében hívta fel magára a figyelmet. Az opusz Ophéliája, az énekesnőként is aktív Marianne Faithfull ideálisnak tűnt Lady Macbeth szerepére. Polańskinak azonban nem felelt meg Williamson. Ő olyan színészt akart, aki szexuálisan is vonzó, és nem deklamálja, hanem természetesen beszéli a shakespeare-i nyelvet. (A Sors iróniája, hogy Williamson később sikerrel játszotta Macbethet Londonban és New Yorkban, később pedig egy BBC-tévéfilmben is.) A rendező egy repülőúton ismerkedett meg az akkor 28 esztendős Jon Finchcsel, és végül őt választotta. Finch meggyőző alakítása Macbethként később Alfred Hitchcock figyelmét is felkeltette. A Mester a következő évben forgatta a Téboly (1972) című krimijét – több évtizedes hollywoodi kitérőjét követően ismét Angliában –, amelynek hatásmechanizmusába ravaszul beépítette azt a lehetőséget, hogy a véres Polański-film után a nézők önkéntelenül is hajlamosak lesznek azt hinni, hogy Finch gyilkost játszik a Tébolyban is. Marianne Faithfull tökéletesen megfelelt volna Polański elképzeléseinek, a színésznő azonban ekkoriban már komoly drogfüggő volt, a rendező pedig nem akart egy problémás művészt a produkcióba. Tuesday Weld alkatilag és színészi kvalitásait tekintve egyaránt ideálisnak tűnt, de a művésznő kerek perec elutasította, hogy meztelenül szerepeljen. Már elkezdődött a forgatás, mire megtalálták az utódját Francesca Annis személyében. Őt Polański már régebbről ismerte, mert pár évvel korábban szóba került, hogy Annis játssza Carol szerepét az Iszonyatban (1965). A direktor akkor még nagynak találta Francesca orrát, és tapintatlanul megjegyezte a színésznőt ajánló Michael Klinger producernek: „Michael, miért hoztad ide nekem Cyrano de Bergeracot?” Bulvárérdekesség, hogy a fentebb említett Hamlet-filmben eredetileg Annis játszotta volna Ophéliát, de Faithfull lett a befutó, a Macbeth esetében viszont fordult a kocka.

Értelmezési lehetőségek

„Lemossa-e Neptunus óceánja

Ezt a vért?”

A Macbeth Polański számára felért egy pszichoterápiával, noha a rendező utólag tagadta, hogy ilyen indíttatásból látott volna munkához. Az viszont tény, hogy sem előtte, sem utána nem készített még egy ilyen kegyetlen és vérben tocsogó filmet. Vannak olyan elméletek, melyek szerint a rengeteg vérrel Polański valójában felesége brutális halálának emlékképeit szerette volna „kimosni” az agyából. Állítólag a forgatás idején a stáb néhány tagja, sőt maga Kenneth Tynan is figyelmeztette Polańskit, hogy túl sok a vér, ám a rendező erre így felelt: „Valóban sok lenne? Láttad volna a házamat tavaly nyáron!” A tragédia emléke kétségtelenül rányomta bélyegét a Macbethre. Duncan király meggyilkolása például az eredeti drámában a színpadon kívül történik, Polański filmjében azonban döbbenetes részletességgel látható, amint Macbeth számos késszúrással megöli az idős uralkodót. (A Tate-gyilkosságok több áldozatát – magát a színésznőt is – késekkel szurkálták halálra.) A Macduff várában lezajlott mészárlás megrendezéséhez Polański gyerekkorának egyik nyomasztó emlékét is felhasználta, amikor SS-tisztek forgatták fel krakkói házukat. Macbeth emberei ebben a jelenetben a gyerekeket sem kímélik. Az egyik áldozatot egy művérrel alaposan összekent négyéves kislány alakította, akinek Polański megmutatta, hogyan játsszon halottat. Utána megkérdezte a gyerek nevét is: a kislányt Sharonnak hívták. A hat hónapig tartó forgatás 1970 októberének első hetében kis híján valódi tragédiával kezdődött. A Snowdonia Nemzeti Parkban az egyik segédoperatőrt a hirtelen feltámadt erős szél már az első napon egy hasadékba sodorta, de szerencsére megúszta a balesetet.

Kellemetlen perceket élt át az egyik kaszkadőr is. Az egyik jelenetben ugyanis egy medve látható, amint kutyák támadnak rá. Polański először megpróbálta igazi medvével felvenni a jelenetet, ám az első állat túl félénk volt, a második viszont a frászt hozta a stáb tagjaira. Végül a rendező úgy döntött, hogy állatbőrbe bújt kaszkadőrrel veszi fel a jelenetet. A kaszkadőr úgy tudta, egyetlenegy kutya fog rátámadni, a felvétel kezdetekor viszont Polański arra utasította az illetékest, hogy három kutyát eresszen a „medvé”-re. Szegény kaszkadőr persze ordított, hogy szedjék le róla a kutyákat, ám a jelenet úgy sikerült, ahogyan a rendező szerette volna. Polański a maximumot követelte mindenkitől, de a maximumot nyújtotta saját maga is. William Hobbs, a harci jelenetekért felelős vívómester így emlékezett minderre: „A próbákon Roman igazi hajcsárként viselkedett. Újra és újra kimentünk a szakadó esőbe felkészíteni a színészeket arra, hogy egyszerre legyenek képesek nyeregben ülni, vívni és Shakespeare szövegét mondani… Az egész forgatás olyan volt, mint egy tízpróbára való kemény felkészülés. De ebből Roman is kivette a részét: mindennap elsőként ért a forgatási helyszínre, és utolsóként távozott. Nem tagadom, kedveltem és csodáltam őt… Roman Polański mélyen belenéz a szemedbe, és megkérdezi tőled: »Hogyan tudnánk ezt a jelenetet még jobban megcsinálni?«, de más rendezőkkel ellentétben őt valóban érdekli is a válaszod. Ez nagyon inspirálja az embert.”

Polański azt a tanácsot adta színészeinek, hogy felejtsék el a klasszikus felkészülési módszereket, mert mindössze arra van szükség, hogy képesek legyenek ellazulni, ugyanakkor koncentrálni is. Külön speciális felkészülést igényelt Macbeth és Macduff végső összecsapása. A Macduffot alakító Terence Bayler megütközéssel fogadta Polański határozott instrukcióját, mely szerint szó sem lehet imitációról, mert az komolytalan hatást kelt: a két férfinak valóban keményen meg kell küzdenie egymással. „Ha túl jól csináltam, Roman azt mondta: »Terry, olyan vagy, mint egy szamuráj!«, ha viszont rosszul, akkor azt mondta: »Terry, túl nőies vagy«. A legtöbb rendező még a legenyhébb kritikát is szeretetbe és megbecsülésbe csomagolja, Roman azonban nem tartozik közéjük” – emlékezett vissza Bayler. A tényleges felvétel során Finch és Bayler valódi kardokkal vívtak, méghozzá oly hitelesen, hogy Bayler az összecsapás hevében megsérült a szeme alatt. A forgatás leállt, mindenki rohant segíteni a sebesült színésznek. A tolongás hátterében egyszer csak Polański hangja szólalt meg: „Nos, Terry, ettől a sebhelytől a nők átkozottul vonzónak fognak majd találni”. A színész körülbelül féltucatszor ment el Polański ideiglenes otthonába, hogy elpróbálják azt a jelenetet, amelyben Ross tudatja Macduff-fal felesége és gyermekei kegyetlen lemészárlását. A színész csak akkor döbbent rá arra, hogy mit érezhet Polański, amikor megkérdezte tőle, hogy szerinte helyesen reagálná-e le a szituációt, ha a gyászhír hallatán kábultan tenne néhány lépést. Bár későbbi médiahírek szerint Polański dührohamot kapott a kérdés hallatán, Bayler szerint valójában higgadtan válaszolt: „csendes, de szomorú pillanat volt”, azon ritka alkalmak egyike, amikor a rendező mások előtt szemmel látható jelét adta állapotos felesége halála miatti fájdalmának. A rossz időjárás, a felmerült technikai nehézségek és Polański minden apró részletre kiterjedő precizitása miatt a produkció forgatása fél évet vett igénybe, és 600 ezer dollárral lépte túl az eredetileg tervezett 2,5 milliós költségvetést.

A fogadtatás

„Kis cicám, légy ártatlan a tudásban

S csak a sikernek tapsolj!”

A Macbeth volt a Playboy Productions első filmes vállalkozása. Egy darabig úgy tűnt, az utolsó is, hiszen Polański opuszának szakmai fogadtatása vegyes volt, a nagy kereskedelmi siker pedig elmaradt. A kritikusok – ahogy az várható volt – főleg az erőszakot, a sok vért és a meztelenséget kifogásolták. Szóvá tették még, hogy a rendező képletesen is erőszakot követett el Shakespeare művén, mivel a befejezés megváltoztatásával elmaradt a katarzis: Polański pesszimista látásmódjának köszönhetően a néző az ismétlődő erőszak örvényébe kerül vissza. Ugyanakkor elismerték, hogy a film rendkívül szuggesztív, és Polański következetesen valósította meg saját koncepcióját, még ha az szerintük nem is egyezik meg Shakespeare-ével. Elhangzott még az is, hogy a Macbeth a korhűségre való törekvés ellenére is helyenként anakronisztikus: az egyik jelenetben például Geoffrey Chaucer egyik verséből (Merciles Beautè) hangzik el egy részlet, noha Macbeth a XI. században élt, Chaucer viszont három évszázaddal később. A rendező a premiert követően az Evening Standardnek adott interjújában cinikusan nyilatkozott a Playboy Productionsről, és lényegében elhatárolódott a cégtől. Victor Lowness annyira megsértődött Polański „árulásán”, hogy megszakította vele a barátságot. Annak ellenére sem békültek ki, hogy szinte egy időben váltak kegyvesztetté: az 1970-es évek közepén Lownest gyanús ügyletek miatt menesztették a Playboytól, miután majdnem csődbe vitte a céget, Polańskit pedig egy kiskorú lány megerőszakolásával vádolták meg.

A magyarországi bemutató

„Szép a rút és rút a szép:

Sicc, mocsokba, ködbe szét!”

A Macbeth volt a második Polański-film, amely – bő egy évtizeddel a Kés a vízben (1961) után – a magyar mozik műsorára került. A hazai premier tulajdonképpen kultúrpolitikai merészség volt, hiszen Nyugatra távozása után Polański nemkívánatos alkotónak számított a keleti blokk országaiban. Az akkoriban monopolhelyzetben lévő hazai forgalmazó, a Mokép valószínűleg Shakespeare-re hivatkozva tudta kijátszani az éber cenzorokat, és bemutatni a Macbethet a magyar közönségnek. Szinte hihetetlen, de a film vágatlanul ment át a szűrőn, ami azért is meglepő, mert a hazai nézők azokban az években jóval visszafogottabb alkotásokhoz voltak szoktatva, a Macbeth viszont elég sok véres jelenetet tartalmaz. Ennek ellenére nem a legszigorúbb besorolási kategóriát kapta, vagyis megtekintésének alsó korhatára 18 helyett 16 év volt. A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Kürti László így írt a műről a lap 1974. február 9-i számában:

„A korrajz döbbenetesen hiteles, Polański a kitűnő operatőr, Gil Taylor segítségével azt a régi Skóciát varázsolja elénk, amely a shakespeare-i hősök lételeme, ahol a vajákos jóslat is megfér a realitás keretei között, mert a boszorkányok a társadalom leprás számkivetettjeiként jelennek meg, és ahol a lelkifurdalás megtestesedő csodáinak is rendre megvan a pszichológiai magyarázatuk. Sáros utakon, szűk várudvarokban, mécsesek világította rideg termekben elevenedik meg a hatalom gátlástalan megszerzésének, zsarnoki őrzésének és elvesztésének története. […] Nincs a színdarabban olyan, a színfalak mögött játszódó gyilkolás, amely itt ne a maga alapos, precíz végrehajtásával elevenedne meg. Akasztás, oldalbaszúrás, letaglózás – a részletekig kidolgozott szakértelemmel, és vér, vér méretlenül. […] A néző, akit egyébként óvnak a rémfilmek műfajától, viszolyogva fogadhatja ezeket a durván sokkoló eszközöket, amelyek egy egészében nagy tehetséggel megcsinált film fogyatékosságai, és olykor bizony óhatatlanul elterelik a figyelmet a dráma mélyebb rétegeiről az elborzasztó látványosság felé.”

A Filmvilág 1974/4. számában Kuczka Péter így fogalmazta meg a véleményét: „Polańskinak alkalma lett volna mélyebben bemutatni, magyarázni vagy értelmezni Macbeth fejlődését a kard szörnyetegétől, vagyis a hőstől, a tőr szörnyetegéig, vagyis az orgyilkosig. Ebben a vonatkozásban érdekeltek volna Shakespeare Polański-féle kiegészítései, hiszen neki rendelkezésére álltak az eddigi értelmezések és a lélektan modern eredményei. […] a látvány, a kitűnő szereplők, a sokszor megrémítő vadság, a dráma eredeti szövegének szépsége a nézőtéren ülve sok mindent feledtet. És a nézőnek talán igaza is van: örüljünk annak, amit kaptunk, gyönyörködjünk abban, amit láthatunk, tekintsük az egészet a szórakoztatás valamilyen nemesebb, művésziesebb változatának, abban reménykedve, hogy annyi sikertelen Shakespeare-film után majd csak jön egyszer valaki, egy zseniális rendező, aki a hagyományt nem múzeumi tárgyként tiszteli, hanem marokra fogja, átalakítja, formáját a mondandó érdekében gátlástalanul megváltoztatja, és új élettel tölti meg. Polański ezt a lehetőséget szándékosan vagy szándéktalanul, de elmulasztotta.” Hogy Justin Kurzel személyében megérkezett-e a Kuczka által várt zseniális rendező, az jövő csütörtöktől a hazai mozikban is kiderül. Jó ajánlólevél, hogy az új verziót a 2015-ös cannes-i filmfesztivál premierközönsége tízperces vastapssal fogadta.

Macbeth (The Tragedy of Macbeth, 1971) – angol történelmi dráma. William Shakespeare drámájából a forgatókönyvet írta: Kenneth Tynan és Roman Polański. Operatőr: Gil Taylor. Zene: The Third Ear Band. Díszlet: Bryan Graves. Jelmez: Anthony Mendleson. Vágó: Alastair McIntyre. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Jon Finch (Macbeth), Francesca Annis (Lady Macbeth), Martin Shaw (Banquo), Terence Bayler (Macduff), John Stride (Ross), Nicholas Selby (Duncan), Stephen Chase (Malcolm), Paul Shelley (Donalbain).

AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAI

Az Ezeregyéjszaka virágai Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások befejező darabja. Mint a címből is sejthető, a film a klasszikus arab mesegyűjtemény ihletésére született, ámbár a rendező eredeti elképzelései és az elkészült mű között jelentős eltérések figyelhetők meg. A forgatás 1973-ban zajlott főleg közel-keleti és afrikai helyszíneken, a legtöbb szerepet amatőrök játszották. Az Ezeregyéjszaka virágai az 1974-es Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a zsűri külön nagydíját (Grand Prix Spécial du Jury), kritikai fogadtatása azonban nem volt egyértelműen lelkes. Részben emiatt az ősbemutató után Pasolini körülbelül fél órát kivágott a filmből. A kihagyott képsorok fennmaradtak, és 2005-ben a nagyközönség is megtekinthette őket, először egy francia DVD-kiadás extrái között. Akárcsak a trilógia első két részét, Magyarországon Az Ezeregyéjszaka virágait is a budapesti Filmmúzeum mutatta be: 1987 áprilisában volt a premier, a filmet hétköznap délelőttönként három előadásban, csak 18 éven felülieknek vetítették több éven át. 

PASOLINI AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAIRÓL 

„Nem követtem szó szerinti hűséggel Az Ezeregyéjszaka szövegét; önkényesen dolgoztam fel az anyagot. Ugyanis nem az arab vagy a perzsa kultúrát akartam akár közvetetten is ábrázolni, hanem a népi kultúrához tartozó drámai, mesés formát; az eurocentrikus uralkodó osztály kultúráját akartam támadni.” 

„Az Ezeregyéjszaka minden meséje azzal végződik, hogy a sors »eltűnik«, visszahúzódik a hétköznapi élet derűs álmatagságába. A filmhez tehát a valóság felforgatásán serénykedő sors buzgalma adta az ihletet, melynek útját nem a szürrealizmus és a varázslat jelzi (erre csak elvétve akad egy-egy röpke példa a filmben), hanem az élet árulkodó ésszerűtlenségei, amelyeket csak akkor fejthetünk meg, ha »látomás« vagy »álom« formájában vizsgáljuk őket. Éppen ezért szegény arcokkal és porral teli, realisztikus filmet készítettem. Ugyanakkor látomásszerű is a film, a szereplőket mintegy »rabul ejti« egyfajta megismerési kényszer, melynek tárgya az őket érő események sorozata.” 

A CSELEKMÉNY 

A piactéren a Hold asszonyát, Zumurrudot árverezik. Az éles nyelvű rabszolgalány gúnyolódik a licitálókon, akik felháborodnak a viselkedésén. A kikiáltó azzal védekezik, hogy ura megengedte Zumurrudnak, hogy maga válassza ki az új gazdáját. A rabszolgalány a tizenéves Nuredint nézi ki magának. Félrevonja őt, és pénzt ad neki, hogy ki tudja fizetni a kikiáltót, valamint házat béreljen. Este már közös otthonukban térnek nyugovóra. A tapasztalatlan Nuredin félszegen közeledik a lányhoz, egyesülésüket Zumurrud irányítja. Közben az egyik kikosarazott vevő, egy csúf, félszemű öregember felbéreli Bárszumot, hogy szerezze meg neki Zumurrudot. A szerelmesek erről persze mit sem tudnak. Amíg Nuredin aludt, Zumurrud egy csodaszép hímzést készített. Elküldi a fiút a piacra, de a lelkére köti, nehogy kék szemű férfinak adja el a hímzést. Zumurrud kézimunkája mindenkinek tetszik, sőt egy kék szemű férfi (Bárszum) a kért 200 helyett 1000 dénárt ajánl érte. Nuredin Zumurrud tilalma ellenére eladja neki a hímzést. Bárszum hazáig követi Nuredint, és enni kér tőle. A fiú megtagadja a kérést, és bemegy a házba, ahol Zumurrud éppen olvas. Az egyik mese egy gazdag, idős férfiról (valószínűleg magáról Hárún ar-Rasíd kalifáról) szól, amint megles egy fürdőző meztelen nőt, aki viszont meglátja a szemét. (A közhiedelem szerint ez balszerencsét jelent.) Visszatér a kíséretéhez, és udvari költőjét, Siumot felszólítja, hogy ott helyben alkosson egy verset az imént látott élményről. A következő történet magáról Siumról szól, aki séta közben megismerkedik három fiatalemberrel. Verseket olvas nekik, majd vendégségbe hívja őket. Mindenféle finomságokat ígér, és cserébe csupán annyit kér, hogy amikor a lakoma után az ifjak kedvüket lelik egymásban, őt is vonják be a játszadozásba.

A következő mesében a kalifa egy tizenéves pásztorfiút, a felesége pedig egy hasonló korú pásztorlányt invitál, hogy csatlakozzanak a karavánjukhoz, amely a palotába tart. Az uralkodópár megpróbálja eldönteni, vajon a fiú szebb-e, vagy a lány. Elhatározzák, hogy próbát tesznek: a szerelem döntsön, hiszen mindig a kevésbé szép vonzódik a széphez. A fiatalok egy sátorban, külön-külön alszanak. A kalifa előbb a fiút ébreszti fel. Az ifjú pásztor amint megpillantja a közelében alvó leányt, azonnal a magáévá teszi. Utána visszamegy aludni. Ezután a lányt keltik fel az álmából. Ő meglátja a békésen szunyókáló fiút a sátor másik végében. Odamegy hozzá, kezével felizgatja őt, és szerelmeskedik az alvó pásztorral. Az uralkodópár megállapítja, hogy egyikőjüknek sem volt igaza: a fiatalok egyformán szépek, tükörképei egymásnak, két hold ugyanazon az égbolton. A mesék meghallgatása után Nuredin kimegy az udvarra. Bárszum még mindig ott van, és banánnal kínálja őt. A fiú szeme láttára szór valamilyen port a gyümölcsre. Nuredin így is megeszi a banánt, és mély álomba zuhan. Zumurrudot közben elrabolják, és új gazdájához viszik, aki a korábbi gúnyolódás miatt elveri a lányt a botjával. Amikor Nuredin felébred, mindenhol kétségbeesetten keresi a szerelmesét. Egy érett asszony felfigyel a piactéren sírdogáló fiúra. Megsajnálja, és segítséget ígér neki. Rövidesen jó hírekkel tér vissza. Elmondja, hol van most Zumurrud, akivel azt is meg tudta beszélni, Nuredin hogyan szöktesse meg. Az asszony csupán annyit kér cserébe a segítségéért, hogy Nuredin mutassa meg neki, milyen férfi valójában. A fiú később a jótevőjétől hallott információknak megfelelően indul Zumurrud megszöktetésére. Várakozás közben elalszik. Egy arra járó ifjú, egy rabló leveszi róla a turbánját, és végül ő szökteti meg Zumurrudot, aki egy hágcsón ereszkedik le gazdája házából. A lány még egy arannyal teli erszényt is hozott magával. 

A rabló magával hurcolja Zumurruddot a városon kívülre, és az apjára bízza, amíg elmegy a többi haramiáért. Amint távozott, Zumurrud kedveskedni kezd az öregnek. Felajánlja, hogy kiszedi a férfi hajából a tetveket. Az öreg közben békésen elalszik, így Zumurrudnak sikerül megszöknie. Megszerzi egy halott katona ruháját és lovát. Egy városhoz ér, amelynek valamennyi lakosa a kapun kívül várja őt. Megtudja, hogy az ottani király utód nélkül halt meg, és olyankor az a szokás, hogy a sivatagból elsőként érkező férfit választják uralkodójuknak. Azonban meg is kell nősülnie, különben levetik egy torony tetejéről. A nagyvezír lányát kell elvennie, a menyasszony szinte még gyermek. Zumurrud felfedi a titkát „felesége” előtt, hogy ő valójában nem férfi, hanem nő. Az ifjú feleség jót mulat a dolgon, és megígéri, hogy hallgatni fog róla, sőt segít megtalálni Nuredint. Hatalmas ünnepséget rendeznek, sok-sok ember fog majd eljönni, és nyilván Nuredin is köztük lesz.

Nuredin helyett azonban Bárszum érkezik a városba. Leül falatozni, és a körülötte lévők figyelmeztetése ellenére enni kezd az egyik nagy tál rizsből. Hamarosan a király elé hurcolják. Álnéven mutatkozik be, Zumurrud azonban ráförmed, hogy hazudik, és elrendeli a kivégzését. Rövidesen ugyanerre a sorsra jut Zumurrud elrablója is, aki szintén elvetődött a városba. Közben Nuredin is kitartóan keresi kedvesét. Kutatás közben elfárad, és egy házfal tövében álmosan belefekszik egy nagy kosárba. A kosár szinte azonnal a magasba emelkedik: három nő húzza fel, akik azonnal kezelésbe veszik az ifjút. Meztelenre vetkőztetik, és megmasszírozzák. A fiúnak nincs ellenére a játszadozás, férfiassága hamar megkeményedik. Később hordárként vállal munkát. Egy fiatal, lefátyolozott arcú nő fogadja fel, hogy segítsen neki hazacipelni mindazt, amit vásárolni fog. A titokzatos nő két testvérével él egy gazdag házban. Mindhárman marasztalják Nuredint, és mesét olvasnak neki. 

Az egyik mese Dunja hercegnőről szól, aki egyszer egy galambpárról álmodik. Amikor a nőstény galamb csapdába esik, a hím magára hagyja, és elrepül. A hímek hűtlenségét mindjárt egy másik történet is szemlélteti. A délceg Tádzs herceg vadászat közben találkozik egy ismeretlen fiatalemberrel. Az Aziz nevű ifjú elmeséli szomorú történetét a hercegnek. Feleségül akarta venni gyönyörű unokahúgát, Azizát. Felvirradt az esküvő napja, és Aziznak az utolsó pillanatban eszébe jut, hogy épp a legjobb barátját nem hívta el a lagziba. Elrohan, hogy értesítse. A nagy melegben fáradtan leül valahová. Az egyik ablakból egy ismeretlen lány egy kendőt dob neki, hogy Aziz megtörölhesse a homlokát. A lány az ajkához emeli két ujját. Aziz napnyugtáig nem mozdul, mindenről megfeledkezik, és várja, hogy újra megjelenjen az ismeretlen szépség. Végül csüggedten hazamegy. Az esküvő természetesen elmaradt, Aziz apja egy évvel elhalasztotta. Bár a menyasszony volt az, aki megszégyenült a vendégek előtt, végül mégis ő vigasztalja a vőlegényét, aki bevallja, hogy beleszeretett egy ismeretlen lányba. Aziza megfejti vetélytársnője jelbeszédét: a lány két nap múlva újra látni akarja Azizt. Az epekedő ifjú étlen-szomjan várja, hogy leteljen a két nap. Aziza áldását adja vőlegénye és az ismeretlen lány szerelmére. Aziz azonban hiába megy el a megjelölt napon a találkozó helyére, a lány nem jelenik meg az ablakban. Csalódottan megy haza, dühében Azizát is megüti. A lány megnyugtatja, hogy a lány csupán próbára akarta tenni Azizt, és másnap nyugodtan menjen el hozzá újra. Figyelmezteti azonban, hogy előtte egyen és igyon. Aziz azt feleli, aki annyira szerelmes, mint ő, az nem tud sem enni, sem inni. Aziza egyetértően feleli, hogy ezt az érzést ő is nagyon jól ismeri. 

Aziz másnap újra elmegy a találkozó helyére. A lány most valóban megjelenik az ablakban, de megint jelbeszéddel üzen. Otthon Aziza fejti meg az újabb titkos üzenetet, amely egy újabb találkára vonatkozik. Hiába figyelmezteti vőlegényét, hogy egyen és igyon, Aziz újra étlen-szomjan rohan a következő randevúra, melynek helyszíne ezúttal egy kertben emelt sátor. A szerelmes ifjút finom falatok várják, a titokzatos lány azonban nincs sehol. Az éhes Aziz várakozás közben alaposan befalatozik, majd a jóllakottságtól álomba merül. Mire felébred, ágyékán egy tőrt és egy pénzérmét talál. Ismét Aziza fejti meg ennek jelentését. A szerencsétlen lány megint figyelmezteti a vőlegényét, hogy ne feledkezzen meg az evésről és a pihenésről, nehogy megismétlődjön az előző eset. Aziza úgy érzi, meg fog halni. Üzen az ismeretlen lánynak, Aziz pedig megígéri, hogy átadja az üzenetet. A sátorban megint finom falatok várják a fiatalembert, ő azonban ellenáll a kísértésnek, így ébren marad. Hajnalban megérkezik az ismeretlen lány, Aziz végre a magáévá teheti. A lány egy gyönyörűen festett pergament ad neki ajándékba. Az ifjú elfelejti átadni az üzenetet, de otthon megígéri Azizának, hogy legközelebb nem lesz feledékeny. Menyasszonyának adja a pergament. Aziz a következő együttlétről is úgy rohanna el, hogy megfeledkezik Aziza üzenetéről, de az utolsó pillanatban mégis az eszébe jut. Az ismeretlen lány visszaüzen. A hazatérő Azizt édesanyja korholja azért, mert szívtelenül bánik Azizával, aki éppen a háztetőn sírdogál. A fiatalember átadja menyasszonyának az ismeretlen lány üzenetét, és a két nő közötti hírnök lesz, anélkül hogy bármit is érteni a szavaikból. Az ismeretlen lány Aziza utolsó üzenete hallatán kijelenti, hogy aki ezt mondta, az már meghalt. 

Azizt otthon valóban Aziza halálhíre fogadja. A felelőtlen ifjú nem rendül meg különösebben menyasszonya halála miatt, sőt már a temetésről is a szeretőjéhez igyekezne. Anyja csak akkor hajlandó odaadni Aziza utolsó ajándékát és búcsúlevelét, ha azt látja, hogy fia valóban fájlalja menyasszonya halálát. A fiatalember rohan a kedveséhez, aki megbízza őt Aziza emlékének ápolásával. Pénzt is ad neki, hogy a fiú sírkövet emeltethessen az elhunytnak, és méltó módon meggyászolhassa. Aziz azonban eldorbézolja a kapott pénzt, ezért nem mer újra a szeretője szeme elé kerülni. Egyszer egy ismeretlen férfi csalja a házába, ahol egy életvidám nő fogadja. Ez a nő felajánlja neki, hogy vegye őt feleségül, mert Aziz csak így menekülhet meg az őrült Budúr (így hívják az ismeretlen lányt) bosszújától. A fiatalember elfogadja a felajánlkozást, és a párnak idővel gyermeke is születik. Egy év elteltével a feleség hazaengedi a férjét az anyjához. Aziz azonban inkább Budúrhoz rohan, mert abban bízik, hogy a szeretője már megbocsátott neki. Tévedett: Budúr végezni akar vele, és Azizt csak az menti meg a haláltól, hogy újra elismétli Aziza utolsó üzenetét. A haláltól ugyan valóban megmenekül, Budúr azonban megfosztja őt legbecsesebb kincsétől, a férfiasságától. A kiherélt Aziz most már valóban hazamegy. Anyja éppen Aziza ruháit rendezgeti, és a fiatalember csak ekkor döbben rá arra, hogy elhunyt menyasszonya mennyire szerette őt. Őszinte fájdalmát látva anyja odaadja neki Aziza búcsúlevelét és ajándékát, a pergamentekercset. A rajta látható csodálatos képet nem Budúr festette, hanem Dunja hercegnő, aki a galambokról szóló álmát örökítette meg. 

Tádzs herceg látatlanban beleszeret Dunja hercegnőbe, és elhatározza, hogy megszerzi magának. Aziz hajlandó segíteni neki ebben. A hercegnő kertje felé veszik az irányt. Tádzs lefizeti a kertészt, mert szeretne meglepetést készíteni a kerti pavilonban Dunjának. A munkához azonban további segítségre van szüksége, ezért két napszámost fogad, akik napi egy dénárért elszegődnek hozzá. Miközben a nagy meglepetés, egy csodálatos mennyezeti mozaik elkészítésén dolgoznak, a két napszámos elmeséli élete történetét. Egyikőjük nem más, mint Shazhanmàn herceg, akinek egyszer haramiák mészárolták le a karavánját. A herceg úgy maradt életben, hogy vérrel kente be az arcát, és halottnak tettette magát. Kimerülten sikerül eljutnia a legközelebbi városba. Egy jóindulatú szabó fogadja a házába, ám figyelmezteti őt, hogy ne leplezze le magát az itteniek előtt, mert a herceg hazája és a szabóé ellenségei egymásnak. 

A fiatalember felajánlja, hogy viszonozza vendéglátója szívességét. Hiába jártas azonban a tudományokban, annak ott semmi hasznát nem veszi, mert az ottaniakat csak a pénz érdekli. A szabó azt javasolja, ha segíteni akar, gyűjtsön fát a közeli erdőben. Egy ilyen alkalommal Shazhanmàn egy földbe ásott ajtóra bukkan. Kinyitja, és lemászik a föld alatti üregbe. Egy szépséges lányt talál a mélyben, aki nem tudja, hogy váratlan vendége vajon démon-e, vagy ember. Shazhanmàn megnyugtatja, hogy ő csak egy ember, akit a Sors vezérelt oda. A fiatalok egymáséi lesznek. Szerelmeskedés után a lány elmondja kedvesének, hogy ő egy király leánya, akit egy démon tart fogva. A démon minden tizedik napon megjelenik, és szerelmeskedik vele. Ha netán gyakrabban akarja látni elrablóját, nem kell mást tennie, mint megkocogtatni a falat az eléje akasztott réztáblácskával. Az ifjú herceg szenvedélyesen kijelenti, hogy megszabadítja kedvesét a rabságból. Anyaszült meztelenül fut a réztáblához, és megkocogtatja vele a falat. A lány rémülten kéri, hogy meneküljön, mert a démon megöli, ha ott találja. Shazhanmàn magára kapkodja a ruháit, és sietve eliszkol, saruját azonban ott felejti. 

A démon elindul, kezében a saruval, hogy megtalálja az ismeretlen ifjút. Elvetődik a szabó házához is. A derék mester, ahogy meglátja az idegent, máris bekiált a házba Shazhanmànnak, hogy valaki visszahozta a cipőjét. A démon magával viszi a herceget a föld alatti üregbe. Megparancsolja a királylánynak, hogy ölje meg Shazhanmànt, és akkor életben maradhat. A lány erre nem hajlandó. Ekkor a herceg kezébe adja a pallost azzal, hogy végezzen a szeretőjével, és akkor megmenekülhet a haláltól. Shazhanmàn is eldobja a fegyvert. A démon ekkor maga öli meg a királylányt, aki hűtlen volt hozzá. Nem tudja azonban bizonyosan, hogy tényleg a herceg volt-e a csábító, ezért nem öli meg őt, hanem megbünteti. Elrepül vele messzire, és egy hegy tetején majommá változtatja. A majmot tengerészek találják meg, és magukkal viszik a hajójukra. Ott kiderül, hogy az állat tud írni, és egy csodaszép verset vet papírra. Miután partot értek, a matrózok megmutatják az írást az uralkodójuknak. Ő azonnal látni akarja azt, aki ezeket a gyönyörű sorokat leírta, ezért a majmot díszes külsőségek kíséretében hozzák a színe elé. A király lánya ért a mágiához, és azonnal felismeri, hogy a majom valójában egy elvarázsolt herceg. Apja kérésére megszabadítja Shazhanmànt a varázslattól, ám ehhez saját magát kell feláldoznia: tűzhalált hal apja szeme láttára. A hercegnek nincs maradása, távozik a palotából. Az utcán ruhát cserél egy koldussal, vagyis lemond minden rangjáról és vagyonáról, hogy egyszerű emberként éljen tovább. 

Egy öreg koldus arra kér egy szegény halászt, hogy teljesítse a végakaratát. Másnap ugyanis a halász holtan fogja találni őt a közeli szigeten. Temesse el tisztességesen, a turbánját és a ruháját pedig adja annak, aki először kéri tőle. A királyi palotában Jünan herceg bújócskázik a társaival. Játék közben egy hangot hall, amely arra biztatja, hogy tegyen tengeri utazást. A király kisfiúnak tartja a fiát, aki egyedül még a fürdővízbe sem mer bemenni, de végül mégis elengedi Jünant a tengeri útra. A hajó a fekete köves hegy közelébe kerül, és mintha mágnes vonzaná a part felé. A kapitány tudja, hogy végük van, hiszen ezen a hegyen tanyázik a Rézlovag, aki minden hajót odavonz, azok pedig porrá zúzódnak a parti sziklákon. Jünan hajójára is ez a sors vár. A hercegnek anyaszült meztelenül sikerül a partra vergődnie. Felmászik a hegy tetejére, ahol kimerülten összeroskad. Újra hallja a hangot, amely arra szólítja fel, hogy kezdjen el ásni maga mellett. Találni fog egy réz íjat. Azzal lője le a Rézlovagot, és szabadítsa meg az emberiséget ettől a csapástól. Jünan a hallottak szerint cselekszik, és a sziget a tengerbe süllyed.

A herceg valahol máshol újra partot ér. Elrejtőzik, és a fedezékéből látja, amint egy fiatal fiút az apja egy föld alatti barlangba rejt, és arra figyelmezteti, elő ne jöjjön onnan, amíg érte nem jön. Alighogy a mit sem sejtő apa eltávozik, Jünan kinyitja a földbe ásott ajtót, és leereszkedik a mélybe. Egy kamasz fiút talál ott, aki először megijed tőle, majd miután Jünan megnyugtatja, hogy tőle nem kell félnie, barátságosan viselkedik vele. A fiú elmeséli, hogy aznap tölti be a tizenötödik születésnapját. Korábban megjósolták neki, hogy ezen a napon meg fogja ölni őt egy tenger felől érkező ismeretlen ifjú, aki végzett a Rézlovaggal. Azért bújt el, hogy elkerülje ezt a sorsot. A két újdonsült barát közös fürdőt vesz, majd együtt tér nyugovóra. Hajnalban Jünan felébred. Önkívületi állapotban tőrt vesz a kezébe, és megöli a fiút. Mikor visszanyeri öntudatát, megrémül attól, amit tett. Meztelenül és kimerülten fekszik a tengerparton, amikor apja – aki a keresésére indult egy másik hajón – rátalál. Alighogy partot érnek, Jünan odamegy a szegény halászhoz, és elkéri tőle a halott koldus ruháját és turbánját, majd végleg elhagyja az apját.

Mire véget érnek a napszámosok meséi, elkészül a Dunja hercegnőnek szánt meglepetés: a mennyezeti mozaik nem más, mint a galambokról szóló álom folytatása. A hím galamb nem csalfaságból nem tért vissza a fogságba esett nőstényért, hanem azért, mert elragadta egy ragadozó madár. Az álmok tehát gyakran félrevezetőek, mert az igazság nem egy, hanem több álomban rejlik. Dunja és Tádzs egymáséi lesznek. Nuredin egy idő után elunja az édes semmittevést a három szépséges és kacér lánynál, és újra Zumurrud keresésére indul. A sivatagban egy oroszlánnal találkozik. Az állat azonban nem falja fel, hanem elvezeti annak a városnak a kapujáig, ahol Zumurrud uralkodik. Nuredin – akárcsak korábban Bárszum és a rabló – leül a dúsan megrakott asztalhoz, és falni kezd a rizsből, hiába figyelmeztetik a körülötte ülők, hogyan jártak azok, akik ettek abból a tálból. Valóban, hamarosan megjelennek a király emberei, és elhurcolják Nuredint. Az uralkodó azonban nem öleti meg az ifjút, hanem megparancsolja, hogy fürdessék meg, öltöztessék tiszta ruhába, és vigyék a hálószobájába.

Erre valaki megjegyzi. hogy a király a jelek szerint jobban szereti a sárgadinnyét a szilvánál, de hát nem csoda, mert a fiatalember valóban nagyon kívánatos. A hálószobában Zumurrud eleinte még nem leplezi le magát. Megparancsolja a mit sem sejtő Nuredinnek, hogy masszírozza meg a lábát. Kilátásba helyezi, hogyha a szeretője lesz, megteszi nagyvezírré. Nuredin vonakodva engedelmeskedik. A király arra utasítja, hogy feküdjön hasra az ágyon, és tolja le a nadrágját. Lassan ő maga is levetkőzik, és közben verseket mond a fiúnak, de megtiltja, hogy ránézzen. Simogatni kezdi a fiatalember testét. Nuredin szeretne túlesni a dolgon, és tudni akarja, vajon ágaskodik-e már az uralkodó szerszáma. A király azt mondja, csak akkor fog, ha a fiú odateszi a kezét. Miután ez megtörténik, Nuredin csodálkozva fedezi fel, hogy az uralkodó alsóteste olyan, akár egy nőé. Zumurrud kacagva leplezi le magát. Az újra egymásra talált szerelmesek boldogan és szenvedélyesen összeölelkeznek. 

AZ IRODALMI MŰ

Az Ezeregyéjszaka meséi (كتاب ألف ليلة وليلة [Kitáb alf lajla va lajla]) a legismertebb arab mesegyűjtemény, amely többféle változatban létezik. Ezeket különféle szerzők, fordítók és tudósok állították össze különböző szempontok alapján. Az eltérő változatok legfőbb oka, hogy az arab kultúrkörben a mese lenézett műfaj volt, gyerekek, asszonyok és öregek szórakozása, ezért a művelt arabok nem nagyon törődtek azzal, hogy lejegyezzék a történeteket. Ezeket egyébként is illett fejből ismerni, és mivel nyelvezetük sem a klasszikus arab nyelv, az 'arabíya volt, hanem a perzsa és török jövevényszavakat is befogadó, úgynevezett középarab nyelv, Az Ezeregyéjszaka meséi gyakorlatilag az arab kultúrkörön majdhogynem kívül rekedve vált a világirodalom részévé. A művelt arabok érdektelensége ellenére is fennmaradt azonban néhány olyan kézirat, amely Az Ezeregyéjszaka keletkezéstörténetének megismeréséhez nyújt segítséget. A legrégibb dokumentum a 800-as évek elejéről származik Szíriából. Az 1948-ban Nabia Abbott által felfedezett lelet csupán a címlapot és az első oldalt tartalmazza: könyv / amiben történetek találhatók / az 1000 éjszakából. A 947 és 957 között al-Maszúdi által írt Murúdzs adz-dzahab utal Az Ezeregyéjszaka perzsa eredetére és a kerettörténetre. Ez a kerettörténet a következő: Sahriár király felfedezi, hogy felesége megcsalja. Az uralkodó megöleti hűtlen hitvesét, és bosszút esküszik az egész női nem ellen. Mindennap feleségül vesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. Miután elfogynak a birodalomban a lehetséges feleségjelöltek (jelen sorok írójának kaján megjegyzése szerint vagy az ország nem lehetett túl nagy, vagy a szüzesség nem volt túl gyakori állapot), a vezír lánya, Sahrazád (a legismertebb variációban: Seherezádé) ajánlkozik menyasszonynak. A nászéjszakán a fiatal lány egy történetet elmesélésébe kezd, amelyet nem fejez be. A király kíváncsi a folytatásra, ezért megkíméli Sahrazád életét. Az ifjú feleség ezeregy éjszakán át meséli az egymásba folyó történeteket, mígnem Sahriár bosszúszomja lecsillapodik. A végkifejlet eltérő a különböző változatokban, de a király mindegyikben meghagyja utolsó felesége életét.

Ibn an-Nadím al-Fihriszt című könyvkatalógusa (987–988) szintén megemlíti Az Ezeregyéjszakát, kitér eredetére és keletkezéstörténetére, sőt szól al-Dzsahsijáríról is, aki neves tudós létére le akarta jegyezni mind az ezer mesét. Haláláig csupán 480 történetig jutott az írásban. A XII. századból fennmaradt egy könyvkereskedő listája az általa kölcsönzött könyvekről. Az egyik tétel címe: Alf lajla va lajla, vagyis: Ezer éjszaka és egy éjszaka. Ez a mű végleges címének első írásos említése. A XIV. századból származik a Szíriában talált úgynevezett G kézirat, amely 282 éjszakáig tartalmazza a történeteket. Ez az első írásos emlék Az Ezeregyéjszaka meséiről, hiszen az al-Dzsahsijárí által korábban lejegyzett 480 történet kézirata nem maradt fenn. Mind al-Maszúdi, mind an-Nadím megemlíti, hogy Az Ezeregyéjszaka a perzsa Hazár afszáne (Ezer mese) fordítása. Az első fordítás a VIII. században keletkezhetett Alf huráfa (Ezer történet) címmel. Az évszázadok során ezek a mesék iszlamizálódtak, és már a X. században létezett egy olyan változat, amely arab meséket is tartalmazott, például Szindbád (bizonyos változatokban: Szinbád) történeteit. Egy XII. századi verzióban egyiptomi mesék is helyet kaptak: a mű ekkor kapta máig jól ismert címét. Nagyjából a XIV. századig tartott Az Ezeregyéjszaka meséinek formálódása. Miután az európaiak is érdeklődni kezdtek a gyűjtemény iránt, Az Ezeregyéjszaka újabb változásokon esett át, melyek körülbelül a XIX. századig elhúzódtak.

Szakértők két nagy részre osztják a meséket: az úgynevezett bagdadi és kairói rétegre. A kettőt a magas szintű muszlim városi kultúra forrasztja egységbe. A bagdadi rétegnek két történettípusa van: a kereskedőtörténet (Tengerjáró Szindbád utazásai) és a szerelmi történet (Ni'ma ibn ar-Rabí és rableánya, Nu'm története). Külön csoportot alkotnak a híres Hárún ar-Rasíd kalifáról szóló elbeszélések. Bagdadon kívül fontos színhely még Baszra, amely az Abbászidák uralma alatt jelentős szerepet játszott a tengeri kereskedelemben. Ennek alapján a mesék keletkezését a XI–XII. századra teszik. A bagdadi történetek általában rövidek, és nélkülözik a mágikus elemet, ugyanakkor gyakran hivatkoznak létező épületekre és földrajzi helyekre. A kairói réteg szintén tartalmaz kereskedőtörténeteket és erotikus elbeszéléseket, de jellemzőek rá az anekdoták, az erkölcsi példázatok és állattörténetek is. A kairói réteg meséiben több a természetfeletti elem és a varázseszköznek vakon engedelmeskedő lény. A kutatók szerint a kairói mesék később keletkeztek, mint a bagdadi réteg történetei. Valószínűleg azért kerültek a gyűjteménybe, hogy kitöltsék a hiányzó éjszakák számát a közönség körében ismert elbeszélésekkel.

Az Ezeregyéjszaka meséiben a következő elemek különböztethetők meg: 

* Indiai elemek: az indiai mesék perzsa közvetítéssel érkeztek az arab területre. Indiai eredetű mese maga a kerettörténet is, valamint az állatmesék, továbbá Dzsalí’ád indiai király és fia, Vird Khán történetének meseciklusa. 

* Perzsa elemek: elsősorban a tündérmesék perzsa eredetűek, kedvelt szereplőik a dzsinnek. Ilyen közismert mese Az ébenfa paripa. 

* Arab elemek: az arab eredetű mesékre jellemző a rímes próza, valamint a próza és a vers váltakozása. A versek általában ismert XII–XIV. századi költőktől származó idézetek. 

* Ókori mezopotámiai elemek: a bagdadi rétegre jellemzőek. A Gilgames-eposz fedezhető fel az élet vize motívumában, s felbukkannak a mezopotámiai történetekre jellemző félig ember, félig állat lények is. 

* Zsidó–keresztény elemek: például a varázsgyűrű és a repülő szőnyeg, mindkettő a Salamon királyról szóló történetekből ismert.

* Óegyiptomi elemek: a kairói réteg meséiben bukkannak fel. Legismertebb motívum az ’Alí Baba és a negyven rabló történetéből ismert, tömlőkben rejtőzködő rablók jelenete, amelynek eredete valószínűleg Dzsehuti furfangja, amelyet Joppe elfoglalásánál vetett be. 

* Európai elemek: a szíriai rétegben felbukkannak a keresztes háborúk korából származó elemek is. Ilyen mese Núr ad-Dín és Marjam, az övkészítőnő története. 

* Beduin elemek: az iszlám előtti beduin történetek csak elenyésző számban szerepelnek a gyűjteményben, ezeknek a szereplői rendszerint rablók, barbárok.

AZ EREDETI ELKÉPZELÉSEK 

Az Élet trilógiája alkotásai közül Az Ezeregyéjszaka virágai az, amelynek esetében az eredeti elképzelések és az elkészült film a leginkább különböznek egymástól. Pasolini 1972-ben (a Canterbury mesék bemutatásának évében) kezdett el alaposabban foglalkozni Az Ezeregyéjszaka virágai előkészítésével. A film ötlete már 1970-ben felmerült benne, amikor a jemeni Szanaában forgatta a Dekameron Alibech-epizódját. A jeles olasz arabszakértő, Francesco Gabrieli (1904–1996) által összeállított változatból kezdett dolgozni, amely 1948-ban jelent meg az Einaudi Kiadónál. Ez volt Az Ezeregyéjszaka meséinek első teljes körű olasz kiadása, amely kulcsszerepet játszott abban, hogy a mesegyűjtemény a legszélesebb körben ismert és olvasott irodalmi művé vált Itáliában. Az eredeti forgatókönyv szerint Az Ezeregyéjszaka virágai három hasonló felépítésű egységből állt volna: Első rész, Intermezzo (Közjáték), Második rész. Mindhárom egységet egy-egy prológus vezetett be, melyet négy-négy történet követett. A filmnek négy központi szereplője lett volna: Mohamed, Ahmed, Núr ed-Dín és Alì. Tehát akárcsak a Dekameron esetében, Pasolini ezúttal sem az eredeti kerettörténetet választotta, viszont hangsúlyos szerepet szánt neki, ahogyan eredetileg a Canterbury mesék kerettörténetének is. Az Első rész tervezett prológusa a modern Kairóban játszódott: a négy kamasz fiú focizás után a szabadban önkielégítést végez, és az ezt kísérő fantáziákban elevenedik meg az első négy mese, melyek mindegyike Hárún ar-Rasíd személyéhez kapcsolódik. Mohamed víziója a kalifa homoszexuális udvari költője, Abú Nuvász erotikus kalandját meséli el három fiatalemberrel. Ahmed látomásában Hárún ar-Rasíd felesége, Zubejda a főszereplő. Az uralkodópár megjelenik Núr ed-Dín víziójában is, amely Abú Hasszán történetét mondja el. Alì látomása Dunja hercegnő és Tádzs herceg meséjén alapul, amelybe beékelődik Aziz és Aziza, Sahriár király, Shazhanmàn herceg és Jünan herceg története. 

Az Első részt követte az Intermezzo, vagyis a szabó, az orvos, a szakács (az eredeti mesében: kulcsár) és a keresztény alkusz (egyes variációkban: sáfár) története. Mind a négyen vádlottak lesznek egy púpos férfi halálában, s hogy elkerüljék az akasztófát, egy-egy mesét mondanak az uralkodónak. (Ezek a történetek Az Ezeregyéjszaka 24. és 34. éjszakája között hangzanak el a mesegyűjteményben.) A Második rész prológusában maga Pasolini jelent volna meg, akárcsak a trilógia első két filmjében. Egymás után megcsókolja mind a négy fiút, és mindegyik csók után egy-egy részlet elevenedik meg Nuredin és Zumurrud meséjéből, amely a film végére áll össze kerek egésszé. (Nuredint az eredeti mesében Ali Sárnak hívják. Filmbeli személyisége Az Ezeregyéjszaka több szereplőjének jellemvonásaiból lett összegyúrva.) A csókok (és a mesélők) sorrendje: Núr ed-Din, Mohamed, Ahmed és Alì. A Dekameronról és a Canterbury mesékről szóló blogbejegyzésekben már szó esett a trilógia önéletrajzi vonásairól. Az Ezeregyéjszaka virágai fentebb ismertetett eredeti forgatókönyve arról tanúskodik, hogy a befejező rész is önéletrajzi jellegű lett volna, sőt talán még jobban, mint az első két alkotás. Nem csupán azért, mert Pasolini személye egyértelműen összekapcsolta volna a három filmet, hanem azért is, mert életének számos motívuma megjelent a műben. Mindenekelőtt a homoszexualitás motívuma, amely az elkészült opuszban is dominánsan jelen van, de az eredeti elképzelés szerint még nagyobb hangsúlyt kapott volna.

Nem hiszem, hogy erőltetett belemagyarázás lenne például a homoszexuális költő, Abú Nuvász személyét a művész alteregójának (ne feledjük: Pasolini költő is volt!) tekinteni. Maga a tervezett kerettörténet is Pasolini saját életének egyik kulcsfontosságú eseményén alapul: 1949-ben a művészt három kiskorú fiú megrontásával vádolták meg. Pasolini elveszítette tanári állását, ekkor zárta ki tagjai közül az Olasz Kommunista Párt, és a botrány miatt utazott édesanyjával Rómába. Unokatestvére, Nico Naldini könyve szerint egy felfújt ügyről volt szó: egy Casarsához (Pasolini akkori lakóhelye) közeli faluban búcsút tartottak, ahol Pier Paolo összetalálkozott három régebbi, nálánál fiatalabb fiú ismerősével. Együtt kóboroltak a falu határában, és végül közösen onanizáltak. Néhány nappal később a srácok összevesztek valamin, és ezt a szexuális élményt is felemlegették. A dologból nem lett volna különösebb botrány, ha Pasolini nem lett volna már akkor elkötelezett és hírhedt baloldali személyiség. A kínos ügyet – amelyet a vizsgálat folyamán meg sem próbált letagadni – tulajdonképpen arra használták fel, hogy lejárassák őt és a Kommunista Pártot. Elvtársai feltűnő és látványos gyorsasággal váltak meg tőle, és ez az incidens is hozzájárult ahhoz, hogy Pasolini később ambivalensen viszonyult a Kommunista Párthoz. (Később, a szimbólumok kapcsán még visszatérek a film bizonyos önéletrajzi vonatkozásaira.) 

Az Ezeregyéjszaka virágai eredeti koncepcióját részben forgalmazási, részben művészi okok miatt kellett megváltoztatni. A forgalmazási okok nagyon egyszerűek voltak: a film időtartama biztosan meghaladta volna a három órát (állítólag körülbelül öt-hat órás lett volna), a Dekameron és a Canterbury mesék hivatalos változatának vetítési ideje viszont két óra alatt volt. Nyilván az sem volt mellékes szempont, hogy a tervezett közel-keleti forgatási helyszínek miatt eleve költségesnek ígérkező produkció gyártási költségeit a terjedelmes játékidő egyértelműen tovább növelte volna. A művészi okok egyike az volt, hogy Pasolini akkoriban szerette volna megújítani írói tevékenységét, sőt azt tervezte, hogy egy időre felhagy a filmrendezéssel az írás kedvéért. Az Élet trilógiája mindhárom filmjében érvényesül egy újfajta elbeszélési mód, amelyet ő így jellemzett: „Egyik történet követi a másikat, egyik történet bújik elő a másikból, vég nélkül.” Ez a szerkesztési elv már a Dekameronban és a Canterbury mesékben is megfigyelhető volt, ezért szinte törvényszerűnek mondható, hogy miként azokban, úgy Pasolini Az Ezeregyéjszaka virágaiban is végül minimalizálta a kerettörténetet. Bizonyos értelemben ennek a filmnek nincs is igazi kerettörténete, hanem a fő cselekményszálat, Nuredin és Zumurrud történetét szakítják meg a mesék.

Azáltal, hogy az egyik mesét (Zumurrud és Nuredin) tette meg kerettörténetnek – vagyis a fantázia világát a realitásba emelte át –, Pasolini még inkább kihangsúlyozta azt a régi igazságot, hogy a mesék valójában a valóság egyfajta (művészi) lenyomatai, ahogyan a valóság elemeiből építkezik például az álom is. Vagyis megszüntette a határokat realitás és irrealitás, álom és valóság között, bemutatva, hogy miként a mesékben és az álmokban a realitás motívumai jelennek meg, úgy a valóságban is fellelhetők a mesei elemek. A művész úgy vélte, nincs igazuk azoknak, akik Az Élet trilógiája alkotásain az azokat megelőző Pasolini-filmek ideológiai tartalmát, társadalomkritikai vonásait kérik számon. Szerinte ugyanis ez a három film a maga módján szintén politikai állásfoglalásnak tekinthető, amint azt a trilógiáról szóló blogbejegyzésben is fejtegettem. Pasolininek egyébként sem volt igazán jó véleménye az úgynevezett „politikai filmek”-ről, mert szerinte azok sztereotip gondolkodásra szoktatják a nézőket. Halála előtt nem sokkal úgy nyilatkozott, hogy az 1970-es évek elején a legőszintébb dolog tőle egy szexről szóló film(trilógia) volt, amelyben a szexualitást felszabadítja a több évszázados elnyomás alól. Hamarosan azonban rádöbbent arra, hogy a szexualitásból üzlet lett, összekapcsolódott a gépies teljesítménykényszerrel, és részben ez a felismerés vezetett utolsó filmjéhez, a Salò, avagy Szodoma 120 napjához (1975).

Pasolini olvasta Dacia Maraini Memorie di una ladra (Egy tolvajnő emlékiratai) című regényét, amely annyira megtetszett neki, hogy felkérte az írónőt, vegyen részt Az Ezeregyéjszaka virágai forgatókönyvének megírásában. Ismeretségük egyébként már jóval korábban elkezdődött, hiszen Maraini 1962-től együtt élt Alberto Moraviával, Pasolini jó barátjával. A közös munka Moravia és Maraini sabaudiai házában zajlott körülbelül két héten át, ami nem számít túl hosszú időnek egy forgatókönyv megírására. A gyorsaság magyarázata egyszerű: a két művész nagyon jól tudott együtt dolgozni, egyetlen hangos szó sem hangzott el közöttük. Pasolini egyébként is halk szavú, szinte már félénk ember volt, aki vitatkozni és érvelni is nyugodt, higgadt hangnemben tudott. Maraini közreműködésére azért volt szüksége, mert Az Ezeregyéjszaka virágaiban a korábbi Pasolini-filmekhez képest több – és főleg dominánsabb – női szereplő van: mindegyikük a női nem, a női lélek sokszínűségét képviseli, amelyet egy írónő gazdagabban, árnyaltabban tud érzékeltetni. Pasolini különösen Zumurrud személyiségének megalkotásában számított Maraini írói tehetségére. Az írónő visszaemlékezései szerint napi 16–17 órát dolgoztak, ezért arra se maradt idejük, hogy ússzanak egyet a közeli tengerben. (Sabaudia a Tirrén-tenger partján fekszik.) A munkamenet szerint délelőtt külön-külön, délután pedig együtt dolgoztak, és olyankor közös nevezőre hozták az elképzeléseiket. Természetesen a végső szó mindig Pasolinié volt, aki azonban sohasem erőszakosan érvényesítette akaratát. Mint arról korábban szó esett, végül Zumurrud és Nuredin története alkotta a film keretét, és ebbe épültek bele azok a mesék, melyek többsége az eredeti koncepció szerint az Első részben, Alì látomásában elevenedett volna meg. Abú Nuvász helyett egy másik homoszexuális költő, Sium (szintén Pasolini alteregója) rövid meséje látható a filmben, amelyet éppúgy Zumurrud mesél el, mint a kalifa, a felesége, a pásztor és a pásztorlány történetét. 

A FŐSZEREPLŐK 

Az amatőrök szerepeltetése már a Dekameronban és a Canterbury mesékben is a művészi mondanivaló fontos eszközét jelentette, de Az Ezeregyéjszaka virágai esetében kapott igazán nagy nyomatékot. Szinte alig volt hivatásos színész a stábban. Közéjük tartozott a Mester két jó barátja, Franco Citti és Ninetto Davoli: Citti a démont alakította, Davoli pedig a csélcsap Azizt. Aziz anyját a vietnami származású Margareth Clémenti formálta meg, aki 1969-ben már forgatott Pasolinivel a Médea című filmben. (Férje, Pierre Clémenti ugyanabban az évben egy másik Pasolini-film, a Disznóól egyik főszerepét játszotta.) Elisabetta Genovese szerepelt a trilógia előző két filmjében is, a harmadik résszel pedig lezárult színésznői karrierje. Nuredin szerepére Pasolini állítólag sokáig nem talált megfelelő színészt. Ninetto Davoli pontosan tudta, hogy a rendező milyen típust keres, és egy Rómához közeli benzinkút tizenhat éves alkalmazottjában, Franco Merliben meg is találta a keresett személyt. Pasolini egyetértett vele, és később ezekkel a szavakkal jellemezte Merlit: „ebben a corleonei [Szicília] fiúban a tizenhat évesekre jellemző ártatlanság egy tizennyolc évesekre jellemző testben jelenik meg”. 

Az afrikai Eritreából érkezett, tizenkilenc éves Ines Pellegrini elment a Zumurrud szerepére hirdetett meghallgatásra. Nem sok reményt fűzött a dologhoz, hiszen rajta kívül vagy 300 csodaszép lány várakozott a helyszínen, abban bízva, hogy megkapja a filmszerepet. Ines közel 40 évvel később így emlékezett vissza a szereplőválogatásra: „Amikor beléptem, [Pasolini] rám nézett. Egy ideig hallgatott, majd mindössze ennyit mondott: Ő az.” Pasolini el volt ragadtatva a fiatal lánytól. Úgy vélte, az általa nagyon kedvelt olasz díva, Silvana Mangano finom szépsége jellemzi Inest, akit el is nevezett „a fekete Mangano”-nak. Az Ezeregyéjszaka virágai után mind Merli, mind Pellegrini forgatott még néhány filmet, de aztán eltűntek a reflektorfényből. Franco megnősült, két fia született, bankár lett belőle. Ines csalódott második hazájában: a 70-es évek terrorista akciói, a rossz közbiztonság, a nehéz gazdasági helyzet, Pasolini és Aldo Moro meggyilkolása kiábrándítóan hatottak rá. Előbb visszatért Eritreába, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol karitatív tevékenységet folytat. 

A STÁB 

Az Ezeregyéjszaka virágai jelmezeit az Oscar-díjas Danilo Donati tervezte, aki A túró (1963) óta tartozott Pasolini állandó munkatársai közé. A rendező „barbár” stílusú jelmezeket kért tőle, Donati pedig gazdagon redőzött, dúsan omló selymeket, finoman megmunkált, csillogó sisakokat tervezett. A költségek állítólag meghaladták a félmilliárd lírát. Meglehet, Pasolini talán úgy ítélte meg, hogy Donati jelmezei túl díszesek ehhez a „szegény arcokkal és porral teli, realisztikus” filmhez, ezért némelyik jelmezt nem is használta fel, a többi pedig általában nem került a beállítás előterébe. A jelmezekkel és az egész film képi világával Pasolini alighanem ugyanazt az időtlenséget kívánta érzékeltetni, mint például az Oidipusz királyban (1967). Az Ezeregyéjszaka virágai nemcsak felidézi a mesés Kelet gazdagságát, hanem érzékelteti az eltelt évszázadok patináját is, ugyanakkor a rendező – ahogyan a trilógia másik két filmje, továbbá a Máté evangéliuma és az Oidipusz király esetében tette – a meséket a realitáshoz és mindenekelőtt a mához próbálta közelíteni. Ezzel a szándékkal magyarázható például a film trükkjeinek kezdetlegessége is: valószínű, hogy Pasolini szándékosan akarta azt, hogy a mesés, fantasztikus elemek egyértelműen elkülönüljenek a realisztikus motívumoktól. 

Az Oidipusz királyhoz való vizuális hasonlatosság is szerepet játszhatott abban, hogy Az Ezeregyéjszaka virágai operatőrje a régi barát, Tonino Delli Colli helyett annak egyik tanítványa, a „sivatagi Pasolini-filmek” specialistája, Giuseppe Ruzzolini lett. Gideon Bachmann újságíró a jemeni forgatás alatt így írt az operatőri munkáról: „Két felvevőgép áll folyamatosan készenlétben, két egyszerű, hang nélküli Ariflex 35-ös. Amíg az egyiket betöltik, ő [Pasolini] a másikkal forgat. A hangot később teszi hozzá a stúdióban, a forgatáson felvett néhány töredékkel együtt. Az operatőr csak a fényt méri. A segédoperatőr adogatja neki a kívánt objektívet.” Ennio Morricone zeneszerző a Madarak és madárkák (1966) óta tartozott Pasolini állandó munkatársai közé. A Dekameron és a Canterbury mesék esetében inkább afféle zenei konzultáns volt, aki Pasolinivel együttműködve válogatta ki a korabeli dalok közül a legmegfelelőbbeket. Az Ezeregyéjszaka virágaiban is elhangzanak autentikus dalok, ám ennek a filmnek önálló kísérőzenéje is van. Megalkotásához Morricone szabad kezet kapott Pasolinitől, de természetesen folyamatosan egyeztették az elképzeléseiket. Jómagam Dunja hercegnő „álomszerű” zenei témáját emelném ki, amely az egész filmet átszövi.

A FORGATÁS 

Pasolini és Dacia Maraini 1972 nyarán együtt utaztak lehetséges forgatási helyszíneket keresni a Közel-Keletre, Afrikába és Indiába. Velük tartott Ninetto Davoli is. Pasolinire nagy hatást tettek utazási élményei, különösen az Eritreában látottak: „Az eritreai utazás emlékezetes maradt, ugyanis éppen a négus szokásos évenkénti massauai látogatásának napjára esett. Minden faluban feldíszítették az utat: virágfüzérek és a kopt festészet színeiben pompázó piros, sárga, lila, zöld drapériák díszítettek mindent olyan bájjal, hogy azt prousti szavakkal írhatnám csak le. Folyton hol megelőztük a császári menetet, hol az előzött meg minket.” Valószínűleg ez az élmény köszön vissza az elkészült film azon jelenetében, amelyben a majommá változtatott Shazhanmàn herceget fényes külsőségek közepette viszik a helyi uralkodó színe elé. Az Ezeregyéjszaka virágai forgatása a hivatalos információk szerint 1973 márciusa és májusa között zajlott. 

Pasolini unokatestvére, Nico Naldini a művészről írt könyvében a hivatalostól kissé eltérő módon idézte fel a forgatás menetrendjét. Tekintettel arra, hogy ő volt a film sajtófelelőse, emlékei mindenképpen érdekesek, bár olykor egyértelműen pontatlanok. Naldini szerint a forgatás 1973 áprilisában kezdődött Iránban, az iszfaháni nagymecsetben, ahonnan Jemenbe utazott a stáb. Ott csatlakozott hozzájuk Gideon Bachmann újságíró, aki így írt Pasolini munkamódszeréről: „Ahol más rendező tíz beállítást csinálna naponta, ő nem éri be negyvennél kevesebbel, mert a fejében már megvannak a beállítások, filmszalagra rögzítésük csupán kissé unalmas aprómunka, a képzeletét a nézőtől elválasztó, leküzdendő akadály.” A perzselő jemeni hőségben sok statiszta elájult. Aki csak tehette, megpróbált menedéket találni a napfény elől annak a helikopternek az árnyékában, amely a stábot szállította egyik sivatagi falutól a másikig aszerint, hogy Pasolini hol talált ideális helyszínt a forgatáshoz. Olykor szinte nomád vándortáborként költöztek egyik helyszínről a másikra. A rendezőt annyira elbűvölték a csodálatos keleti tájak, hogy a végleges odaköltözést fontolgatta. A jemeni forgatás május közepén fejeződött be. Pasolini és munkatársai ezután visszautaztak Rómába, hogy előkészítsék a munka következő fázisát. 

A forgatás második, nyári szakaszában a stáb Északnyugat-Afrikában dolgozott. Onnan Hadramautba (Jemen), majd Afganisztánba mentek tovább. Nepálban kétszer is megfordultak: 1973 júniusában és szeptemberében. Naldini szerint ugyanis az indiai kormány nem járult hozzá a film utolsó jeleneteinek leforgatásához, ezért választotta Pasolini India helyett a nepáli Katmandut. Egyes belső jeleneteket a római Labaro Film műtermeiben rögzítettek. Naldini megírta azt is, hogy a film „legérzékibb és legvidámabb” jeleneteit Ostiában, a hidroplán állomás közelében vették fel, ahol a poros és szemetes területet a forgatás idejére valóságos oázissá varázsolták. 1975 novemberében lényegében ugyanazon a helyszínen gyilkolták meg Pasolinit. Az ostiai forgatásra Naldini szerint a rendező halálát megelőző nyáron, vagyis 1974 nyarán került sor. Jelen sorok írója azonban úgy véli, Naldini ebben téved, és rosszul emlékszik valamire, hiszen a kész filmet már 1974 májusában bemutatták Cannes-ban: vágásokról van tudomásunk, pótforgatásról azonban nincs. 

Naldini egyébként – számos egyéb forrásnak ellentmondva – azt írja a könyvében, hogy a Szanaa falai című 13 perces dokumentumfilmet Pasolini Az Ezeregyéjszaka virágai jemeni forgatása közben készítette a megmaradt nyersanyag felhasználásával. Ez az információ már csak azért sem lehet helytálló, mert a dokumentumfilm operatőrje Tonino Delli Colli volt (a Szanaa falait valójában a Dekameron jemeni epizódjának készítése közben forgatták), Az Ezeregyéjszaka virágait azonban nem Delli Colli, hanem Giuseppe Ruzzolini fényképezte. A játékfilm forgatása egy 2011-es kiadvány, a L'Oriente di Pasolini szerint a következő helyszíneken zajlott: Olaszország (Róma, Sabaudia), Eritrea (Keren, Aszmara), Jemen (Szanaa, Khamir, Wádí-Dhahr, Jarím, Sibám, Hadramaut, Szajján, al-Mukalla, Suqra, Áden, Taizz, Zabíd), Irán (Murcheh Khvort, Iszfahán), Nepál (Katmandu). A több száz forgatási fotó tanúsága szerint a munka vidám légkörben folyt: a családias hangulatra jellemző, hogy néhány amatőr szereplő boldogan vállalt kisegítő feladatot is, a Jünant alakító Salvatore Sapienza például csapóként is hasznossá tette magát. A vágást követő utószinkronhoz Pasolini ezúttal többnyire leccei (Dél-Olaszország) kiejtéssel beszélő amatőröket választott. 

A RÓZSA NEVE, AVAGY SZIMBÓLUMOK ÉS ÖNÉLETRAJZI MOTÍVUMOK 

Az Ezeregyéjszaka virágai éppoly talányos és sokjelentésű filmcím, mint Umberto Eco híres regényének címe, A rózsa neve. (Nyelvészeti kérdésekben egyébként Pasolini vitába szállt Ecóval.) Nyelvi oldalról közelítve a címhez, a „virága” szó valamiből a legszebbet, a legjobbat, a legnemesebbet jelenti (például: „élete virága” = legszebb évei), vagyis Az Ezeregyéjszakai virágai költői utalás arra, hogy Az Ezeregyéjszaka meséiből a legjobbakat, a legszebbeket gyűjti egybe a film. Mások arra figyelmeztetnek, hogy a hivatalos magyar cím pontatlan fordítás: az „il fiore” nem többes szám, hanem egyes szám, vagyis a helyes fordítás Az Ezeregyéjszaka virága lenne. A virág pedig nem más, mint a női nemi szerv szimbóluma: a tulipánábrázolásokat például gyakran értelmezik a női nemi szerv jelképeként. A tulipán mint a női szexualitás szimbóluma a magyar folklórban is jelen van, vidéken a hozományt tartalmazó menyasszonyi láda közkeletű elnevezése: tulipános láda, ahol a tulipán a nő szimbóluma. Csokonai Vitéz Mihály is ezt a jelképet használta a Tartózkodó kérelem című versében: 

„A hatalmas szerelemnek 

Megemésztő tüze bánt. 

Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis tulipánt.” 

A virágszimbólumot követve tehát Az Ezeregyéjszaka virágai cím valójában a női nemre utal. Nuredin az egész film alatt a számára tökéletes nőt, Zumurrudot keresi, és közben a női nem különböző képviselőivel találkozik (olykor csak a mesék szintjén), akik a nőiesség egy-egy jellemző vonását testesítik meg: anyáskodó, támogató, hűséges, csábító stb. Ebből a szemszögből nézve a film egy kamasz fiú férfivá válásának, szexuális beavatásának történeteként is értelmezhető. Figyelemre méltó, hogy Nuredin és a férfi szereplők inkább passzív, az eseményekkel sodródó figurák, és a nők azok, akik valóban aktívak, és a kezükben tartják a szálakat. Mondhatni, minden körülöttük (és értük) forog. Ne tévesszen meg minket Tádzs herceg figurája sem, aki Aziz segítségével szerzi meg Dunja szerelmét: történetének második felét ugyanis, amelyben passzív figurává válik, akit a hercegnő ment meg a haláltól, Pasolini terjedelmi okokból kivágta, talán nem is gondolva arra, hogy a hímnemű szereplők általános jellemzése ezáltal egy picit megbicsaklik.

Más megközelítést vet fel a filmről írt kritikájában („Filmvirág”. In: Filmvilág 1987/7, 24–26. oldal) Parcz Ferenc költő. Szerinte Az Ezeregyéjszaka virága nem a női, hanem a férfi nemi szervet jelenti, hiszen a filmben „minden nő a fiatal fiút, a fiatal fiú testét, még pontosabban a fiatal fiú nemi szervét akarja megszerezni”. A női nem dominanciája kétségtelenül a feminista Dacia Maraini forgatókönyvírói tevékenységének tudható be, a homoszexuális Pasolini azonban nyilván könnyen tudott azonosulni ezzel a nézőponttal. Az Ezeregyéjszaka virágai ugyanis egyértelműen a legszemélyesebb, legönéletrajzibb vonatkozású Pasolini-film Az Élet trilógiájából. Az opusz egészét a homoszexuális látásmód és a homoszexuális szimbólumok uralják. Az egyik legkülönösebb ezek közül Zumurrud és Nuredin szerelme, mivel nem igazán van példa arra a filmművészetben, hogy a homoszexualitást egy heteroszexuális kapcsolat szimbolizálja. A latens homoszexualitás már Zumurrud külsejében is megnyilvánul, hiszen arca és teste inkább kamaszfiús, semmint nőiesen telt és kerek. 

A történet során ráadásul Zumurrud többször kényszerül férfi szerepbe. Amikor például megszökik a rabló fogságából, kénytelen férfi ruhát ölteni. Miután királlyá választják, meg kell nősülnie. Megmarad a férfi szerepkörben akkor is, amikor Nuredin rátalál. Arra utasítja a kedvesét, hogy feküdjön hasra az ágyon, és tolja le a nadrágját. A külsőségek egyértelműen egy homoszexuális érintkezés előkészítésére utalnak, és ezt a képzetet erősíti, hogy közben Zumurrud a férfiszerelemről mond egy verset. A rabszolgalány csak azután leplezi le magát, miután Nuredin beleegyezett a homoszexuális aktusba, vagyis kapcsolatukban hajlandó elfogadni az alárendelt szerepet. Nuredin alakjához kapcsolódó homoszexuális szimbólum a banán, amellyel Bárszum kínálja őt Zumurrud elrablása előtt. A banán mint szexuális szimbólum később konkrétan szóba is kerül, amikor az egyik szereplő homoszexuális hajlamait e szavakkal jellemzik: „Jobban szereti a banánt a fügefa gyümölcsénél”. A kék szemű Bárszum a királlyá választott Zumurrud előtt Ali néven mutatkozik be: ez rejtett utalás Pasolini Alì dagli occhi azzurri (A kék szemű Ali) című versére. 

A Nuredint alakító Franco Merli külsejét tekintve pontosan azt a típust testesítette meg, amelyhez Pasolini a magánéletben is vonzódott, vagyis egyértelműen személyes motívumnak mondhatjuk azt, hogy a filmben Nuredin a vágy cseppet sem titokzatos, de mindenki által megszerezni kívánt tárgyaként többé-kevésbé passzívan van jelen. A legintimebb személyesség figyelhető meg egy másik fontos szereplő, az Azizt alakító Ninetto Davoli esetében is. Mint arról több korábbi blogbejegyzésben már szó volt, Davoli a Canterbury mesék forgatása közben beleszeretett egy lányba, akit 1973 januárjában feleségül vett. (Két gyermekük született.) Pasolini kétségbeeséssel fogadta nagy szerelme nősülésének hírét. Művészi és baráti kapcsolata végül nem szakadt meg a színésszel, mindazonáltal Aziz szerepével szimbolikus bosszút állt rajta. Hogy Aziz lemarad a saját esküvőjéről, az a valóságban alighanem a rendező titkos vágyát fejezte ki. (Pasolini állítólag nem volt jelen barátja menyegzőjén. Hivatalosan azért maradt távol, mert forgatási helyszíneket keresett a filmjéhez.) 

Davoli látszólag a Pasolini-filmekből jól ismert szerepkörében jelenik meg: hírvivőként, ám ezúttal kivételesen nem pozitív figurát alakít. Egyes értelmezések szerint Ninetto a rendező korábbi alkotásaiban még „angyali” figurákat játszott (erre utalt olykor filmbeli keresztneve, az Angelo is), míg Az Ezeregyéjszaka virágaiban „ördögi” szerepet alakít: érdekes módon eredeti családneve, a Davoli az olasz „diavolo” (ördög) szóra emlékeztet. Pasolini úgy Aziza, mint Budúr alakjára kivetítette saját legbelsőbb érzéseit. Hogy ezen nőalakok személyiségének mélyén maga a homoszexuális költő rejtőzik, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a két lány versekkel üzen egymásnak, és ezeket az üzeneteket az egyszerű gondolkodású ösztönlény, Aziz-Ninetto egyáltalán nem érti. Aziza és Budúr üzenetváltásai mintha csak Pasolini Ninettóval kapcsolatos ambivalens érzéseit jelképeznék. Aziza a rútul elhagyott kedves, aki mindazonáltal szerelmese oldalán maradva önfeláldozóan segíti őt. Budúr viszont az, aki elégtételt vesz a csélcsap Aziz hűtlensége miatt. A kasztrálásnak természetesen mögöttes jelentéstartalma van: a rendező mintha ezzel szimbolizálná, hogy Ninetto a hímtagjával valójában a függetlenségét vesztette el. 

Nemcsak Sium, Aziza és Budúr, hanem Shazhanmàn is részben önéletrajzi vonatkozású figura. Amikor például a herceg viszonozni szeretné a szabó jóságát, a művészetekben, a nyelvekben és az irodalomban való jártasságát emeli ki. Jótevője válasza azonban kiábrándító: az embereket ott csupán a pénz érdekli. Mindez egyértelmű célzás arra, hogy a művelt Pasolini hogyan látta saját helyzetét Olaszországban. Részletesebben érdemes foglalkozni Jünan személyével, mivel az ő esetében az önéletrajzi vonatkozások áttételesen érvényesülnek. A herceg tulajdonképpen a férfivá válás küszöbén áll: a gyerekjátékokat cseréli fel a tengeri utazással. Figyelemre méltó azonban, hogy nem szabad akaratából cselekszik, hanem egy „belső hang”-nak engedelmeskedik. Lényegében a Végzet irányítja a sorsát, s hogy mennyire nem a saját akarata vezérli, azt érzékletesen jelképezi, hogy a meghatározó pillanatokban csukva van a szeme: csukott szemmel hallja először a hangot, amely tengeri utazásra biztatja, csukott szemmel nyilazza le a Rézlovagot, és csukva van a szeme akkor is, amikor megöli a kamasz fiút. Ez a „vakság” Pasolini Oidipuszát idézi, aki szintén csukott szemmel választott útirányt magának, miután meghallotta a szörnyű jóslatot, ám tudtán kívül épp oda vezette őt a Végzet, amely helyet el kellett volna kerülnie. Az Oidipusz király Pasolini leginkább önéletrajzi jellegű filmje, az Oidipusz és Jünan közötti párhuzam tehát autobiografikus jelleget kölcsönöz Az Ezeregyéjszaka virágai szóban forgó meséjének is. 

Vizuális szempontból Jünan történetében érvényesül a legészrevehetőbben a homoszexuális látásmód. Egyáltalán nem azért, mert megjelenik benne a fiúszerelem motívuma, hiszen annak ábrázolásában Pasolini kifejezetten visszafogott, már csak a kamasz szereplő miatt is. Jünan a hajótörést követően meztelenül vetődik a partra, és egészen a mese végéig ruhátlan marad. Meztelensége kihangsúlyozza teljes kiszolgáltatottságát egyrészt a természet erőinek, másrészt a Sorsnak, ugyanakkor személye által Pasolini a férfiúi test szépségét is érzékeltetni kívánja: a szerepet alakító Salvatore Sapienza meztelen testét a kamera gyakorlatilag minden szögből bemutatja, még az alulnézetről sem feledkezve meg, hiszen alulról filmezve látjuk, a földbe ásott ajtón keresztül miként ereszkedik le Jünan a mélybe. Az Ezeregyéjszaka virágai bátran értelmezhető a meztelen férfitest himnuszaként is: az erotikus filmek többségében a férfiak csupaszsága többnyire csak humorforrást jelent, vagy kényszerű kötelezettséget, ami miatt az alkotók feltűnően kerülik az intim részek bemutatását. Ez a filmes gyakorlat nyilván a célközönséggel magyarázható, hiszen az erotikus produkciókat főleg a heteroszexuális férfiaknak készítik, akik számára a férfitest teljesen érdektelen, csupán a heteroszexualitás érzékeltetésére van jelen. A homoszexuális Pasolini ezzel a felfogással szemben a férfiúi testet a nőivel teljesen egyenrangúnak, egyforma szépnek ábrázolja (lásd a pásztorlány és a pásztorfiú meséjét), ám az idealizált, „műtermi” szépség helyett ebben is a természetesség híve. Ezért is választott a legtöbb szerepre hibátlan testű, fotogén modellek helyett átlagos külsejű amatőröket. (Az Ezeregyéjszaka virágai szimbólumrendszere jóval gazdagabb, mint amennyit fentebb kifejtettem, az állatszimbólumokra – galamb, gazella, oroszlán – alkalmasint egy másik blogbejegyzésben térek ki.)

A BEMUTATÓ 

A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál helyett 1973-ban Olasz Filmnapokat tartottak a Lidón, és ebből az alkalomból levetítettek néhány jelenetet Az Ezeregyéjszaka virágaiból. Az ősbemutatóra 1974. május 20-án került sor a 27. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a mű elnyerte a zsűri külön nagydíját (Grand Prix Spécial du Jury). Ahogyan korábban a Dekameronnal és a Canterbury mesékkel történt, Pasolini a fesztiválbemutató után megrövidítette a filmet. A cannes-i közönség egy 155 perces verziót láthatott, ebből a könnyebb nemzetközi forgalmazás érdekében a rendező körülbelül fél órát vágott ki. Az egyik kihagyott jelenet Nuredin személyéhez kapcsolódott, és a film legelején lett volna látható. Mellőzésében valószínűleg szerepet játszott az a körülmény, hogy negatív színben ábrázolta a főhőst. A másik jelenet Tádzs herceg és Dunja hercegnő történetének folytatása lett volna: a végleges moziverzióval ellentétben ugyanis a szerelmesek a boldog egymásra találás után Dunja apjának haragjával kénytelenek szembesülni. Feltételezhető, hogy Pasolini egyrészt terjedelmi okokból döntött a rövidítés mellett (ez a mese feltűnően hosszú lett volna a többihez képest), másrészt azért, mert a történet végkifejlete erősen hasonlított a film tényleges befejezésére.

A rövidítést indokolta az is, hogy Az Ezeregyéjszaka virágai egyáltalán nem aratott olyan egyértelmű sikert, mint a trilógia első két filmje Nyugat-Berlinben. Mint az alant olvasható kritikák is tanúsítják, egyesek hosszadalmasnak és fárasztónak találták a több mint két és félórás filmet. Az Ezeregyéjszaka virágai kivágott jelenetei azonban nem vesztek el, noha a hangsáv nem maradt fenn hozzájuk. A nagyközönség először a 2005-ös francia DVD-kiadáson láthatta ezt a két kivágott jelenetet. Összidőtartamuk azonban nem éri el a fél órát, vagyis nyitott maradt az a kérdés, hogy még mi hiányozhat a filmből a cannes-i verzióhoz képest. (Noha Pasolini alkotását 2005 után kétszer is kiadták DVD-n Magyarországon, egyik kiadás extrája sem tartalmazza a kihagyott jeleneteket. Ráadásul a második kiadás képminőségével igen komoly problémák is vannak.) 1990-ben az amerikai Water Bearer Films videokazettán jelentetett meg egy 133 perces verziót Original Uncut Version (eredeti vágatlan verzió) megjelöléssel. Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy ez a változat tartalmazza a fél órányi kivágott anyagból máig hiányzó perceket. Valószínűbb azonban, hogy csupán az amerikai és az európai szabvány közötti játékidő-eltérés (6%) okozza a különbséget: az amerikai verzió 133 perce ugyanis pontosan megfelel a hivatalos (európai) vágatlan verzió 125 percének.

A SZÍNHÁZI ELŐADÁS 

2012. március 24-én mutatták be a nemzetközi hírű magyar táncművész, Bozsik Yvette társulatának Az Ezeregyéjszaka virágai című produkcióját, amely a Nemzeti Táncszínház felkérésére született, kizárólag felnőttek számára. Mint a címből is sejthető, az ihletet Pasolini klasszikussá nemesedett alkotása jelentette. „Elsősorban a film vadsága és képi világa ragadott meg” – nyilatkozta Bozsik a premier előtt, hangsúlyozva, hogy az előadás nem követi hűségesen a Pasolini-mű cselekményét, inkább történet nélküli megközelítése az erotika témájának. A táncelőadás elsősorban a tudatalatti elfojtások, álmok és vágyak kivetülése. A világítástechnika és az absztrakt díszletek – ezek közül egy aranyketrec a legfontosabb – Pető József nevéhez fűződnek. A kézzel festett jelmezeket Juristovszky Sosa tervezte. Philippe Héritier, Párizsban élő svájci zeneszerző kortárs és keleti zenei motívumok ötvözéséből alkotta meg a produkció kísérőzenéjét. Az interneten fellelhető kritikák szerint az előadást nem fogadta egyértelmű lelkesedés, a Magyar Narancs kritikusa például így írt: „A szenvedély és az erőszak táncképei úgy sorjáznak előttünk, hogy nincsen ott a tapasztalt gondolkodó irányító tekintete. Elrévedt valahova. Így hát a mi kutató szemünk is álomba merül.”

ÍGY LÁTTÁK ŐK 

„Mint már köztudott, a zsűri különdíját kapta Pier Paolo Pasolini Az 1001 éjszaka virágai című filmje. Nem tudok más indokot feltételezni, mint a zsűri olasz tagjának személyes varázsát e díj indokaként. Hiszen maga a mű egy öregedő pederaszta víziója a híres arab mesegyűjtemény ürügyén, unalmasan és terjengősen előadva, néhol kifejezetten ízléstelen ötletekkel és néhol valóban szép képekkel.” 

(Bán Róbert: „Cannes – 1974. Utószó a fesztiválról”. In: Film, Színház, Muzsika 1974/22, 1974. június 1., 10. oldal. A kritikában emlegetett olasz zsűritag Monica Vitti színésznő volt.) 

„Kevés szót érdemel végül Pier Paolo Pasolini új filmje, Az ezeregyéjszaka virága, amely fáradt, hosszadalmas záródarabja a klasszikus szerelmi históriákat felelevenítő trilógiának, a Dekameronnak és a Canterbury meséknek. Mint Pasolininál mindig, a film bizonyos részletei most is fantáziadúsak, eredetiek – csak éppen az egész mű fárasztó és lehangoló.” 

(Zsugán István: „A dokumentáció igézetében – Cannes-i jegyzetek”. In: Filmvilág 1974/13, 1974. július 1., 13. oldal) 

„Nem éppen a film (ez a mód) az, ami miatt nem szembesülhetünk a valósággal? Hamis illúzió csupán, hamis látszat, hogy a vetítővásznon megelevenedhetnek előttünk például Az Ezeregyéjszaka meséi. Ezúttal Pasolini nem dolgozott műteremben, nem használt (csak igen ritkán) mesterséges világítást, nem igen alkalmazott hivatásos színészeket, megkereste az elképzelt helyszíneket a valóságban, és a valóságban kereste az elképzelt szereplőket. Nem alkalmazott trükköket (ha mégis, jelezte, hogy itt trükk van: például a démon repülése a filmben). De a valóságban – és ez az igazság – filmet, mégiscsak filmet csinált. És ez a legnagyobb trükk, az alaptrükk. Hiszen épp ezért nem juthat el az igazsághoz, nem vezethet vissza. Szembe kell néznie azzal, hogy a felvevőgéppel felvett, az előhívógéppel előhívott és a vetítőgépen át levetített valóság nem azonos a valósággal. Egymást kizáró két világ: összeférhetetlenek.” 

(Parcz Ferenc: „Filmvirág”. In: Filmvilág 1987/7, 24–25. o.) 

„Pasolini nem véletlenül választotta tehát ebből az igen színes és sokrétű gyűjteményből az arab elbeszéléseket, melyekre a realizmuson kívül az erotika természetes ábrázolása jellemző. És ezzel a szóval – természetes – mindent el is mondtam. Nem bűnös tehát, nem természetellenes, nem kell szégyenkezni miatta, nem erőszakos, az emberi természettől nem valamiféle távol álló dolog. Ezek a történetek nem a mi kultúrkörünk történetei. Ezt manapság azért is érdemes hangsúlyozni, mert éppen annak a kultúrkörnek a csodálatos és emberséges, természetes örömökben gazdag irodalmi és életmódbeli műalkotását láthatjuk, melyet ellenségesen vizsgálgatunk. Melyet egyáltalán nem ismerünk, s mint minden másságot, azonnal el is utasítunk. Pasolini trilógiájának befejezéseként fölvállalja ezt is. Rámutat arra, hogy van egy olyan kultúrkör, ahol a szerelem a művészet magasabb szférájába tartozik. Ahol a szerelemről szabadon lehet gondolkodni. Furcsa paradoxon, hogy épp ennek a kultúrkörnek a társadalmi életében hol jobban, hol kevésbé, de korlátozottak a nők. A szerelmet mégis művészetnek fogják föl, mely révén meglelhető a szabadság és persze a boldogság maga. S melyet tanulni lehet, sőt inkább érdemes.” 

(Csejk Miklós: Az erotika ábrázolásának problematikája, avagy az egyre jobban idegesítő tabuk erdejében – Pier Paolo Pasolini-filmek DVD-n) 

Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte / Les mille et une nuits, 1974) – színes, olasz–francia erotikus filmdráma. Játékidő: 125 perc. Az Ezeregyéjszaka meséi című arab mesegyűjteményből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Társ-forgatókönyvíró: Dacia Maraini. Operatőr: Giuseppe Ruzzolini. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Dante Ferretti. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: Nino Baragli és Tatiana Casini Morigi. Szereplők: Franco Merli (Nuredin), Ines Pellegrini (Zumurrud), Franco Citti (a démon), Ninetto Davoli (Aziz), Margareth Clémenti (Aziz anyja), Tessa Bouché (Aziza), Luigina Rocchi (Budúr), Francesco Paolo Governale (Tádzs herceg), Salvatore Sapienza (Jünan herceg), Alberto Argentino (Shazhanmàn herceg), Abadit Ghidei (Dunja hercegnő). Producer: Alberto Grimaldi. Gyártó: PEA, Les Productions Artistes Associés. Bemutató: 1974. május 20. Magyarországi bemutató: 1987. április 23. (Filmmúzeum) 

(Az Ezeregyéjszaka meséiről szóló rész forrása a Wikipédia szócikke volt, amely a téma legalaposabb magyar nyelvű on-line kidolgozása. Egyéb forrásművek: Nico Naldini: Pasolini. Gál Judit fordítása. Budapest, 2010, Európa Kiadó. L'Oriente di Pasolini. Bologna, 2011, Cineteca Bologna. – Jelen szöveg tulajdonneveinek helyesírásában megfigyelhető következetlenség magyarázata, hogy bár alapvetően a filmben hallható kiejtést igyekeztem követni, olykor mégis az irodalmi mű írásmódját vettem figyelembe, azokban az esetekben pedig, amikor nem találtam meg a keresett nevet leírva, meghagytam az angol írásmódot.)