2019. október 13., vasárnap

BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című kisregényéből, amely először folytatásokban jelent meg a Film, Színház, Muzsika című hetilapban. (Az egyik mellékszereplő, Forbáth György író feltehetően szerzői önportré.) A történet bizonyos motívumai emlékeztetnek a Somerset Maugham regénye alapján készült Csodálatos vagy, Júlia! (1962) című világsikert aratott filmre, amely szintén egy házasság keretein belül nyújtott szórakoztató betekintést a színház világába. A Butaságom története női főszerepét Ruttkai Éva játszotta, aki alakításáért megkapta a II. Magyar Játékfilmszemle díját és a magyar filmkritikusok díját is. Fontos szerepet kapott Básti Lajos, Mensáros László, Irina Petrescu, Várkonyi Zoltán és Kiss Manyi is. A filmet 1966. január 20-án mutatták be a mozik. Május 31-ig bezárólag 4973 előadást tartottak belőle, 879 055 néző váltott rá jegyet, ami 58%-os kihasználtságot jelentett. A Butaságom története időről időre látható valamelyik tévécsatorna műsorán, DVD-n viszont egyelőre még nem jelent meg. A kisregényt Karinthy Márton, Vajda Katalin és Vajda Anikó adaptálta színpadra, a darabot 2005. október 28-án mutatta be a budapesti Karinthy Színház Karinthy Márton rendezésében. Kabók Katit Pápai Erika, Méreyt Sörös Sándor, Forbáthot Cseke Péter, Jacqueline-t Tallós Rita, a házvezetőnőt pedig Schubert Éva játszotta. 


A cselekmény 
Kabók Kati színésznő szeretne lenni, ám a felvételi vizsgája nem sikerül: Mérey László, az elismert színész alkalmatlannak tartja őt erre a pályára. Kati nem adja fel az álmát, tovább próbálkozik, és bár Mérey véleménye nem változik a tehetség(telenség)éről, a férfi mégis feleségül veszi a „butuska” lányt, házasságuk évei alatt viszont akaratlanul is gyakran érezteti vele, hogy ki az igazán Nagy Ember a családban. Kati csendesen éldegél híres férje árnyékában, látszólag tökéletesen elégedett a helyzetével. Amikor a házaspár közös barátja, Forbáth színdarabot ír A világ legokosabb asszonya címmel, a főszerepet Katinak szánja. Vajon „a világ legbutább asszonya” képes arra, hogy eljátssza a világ legokosabb asszonyát? Vagy lehetséges, hogy ezt a szerepet valójában nem is kell játszania, elég csupán önmagát adnia? 


A rendező 
A huszadik századi magyar filmgyártás egyik legnépszerűbb alkotója kétségtelenül Keleti Márton volt, akinek rendezői pályája még a harmincas években elkezdődött, de karrierje csak 1945 után, a szocializmus évtizedeiben bontakozott ki. Mindmáig a közönségfilmek egyik legnagyobb hazai mestereként emlegetik, és e cím annak ellenére is kijár neki, hogy filmjei nem képviselnek egyformán magas művészi színvonalat, s mai szemmel nézve néhány kétesebb értékű darab is fellelhető az életművében. Keleti 1905. április 27-én született Budapesten. Már érettségi után, 1924-ben segédrendezői álláshoz jutott a Városi Színháznál. A harmincas évek elején került a filmvilágba, ahol Fejős Pál és Vajda László asszisztenseként tanulta meg a szakma gyakorlati fogásait. 1937-ben debütált önálló rendezőként a Torockói menyasszony című filmmel, ám a forgalmazás szeszélyei úgy hozták, hogy második alkotása, a Bónyi Adorján sikeres színdarabja alapján forgatott Viki két héttel hamarabb került a mozikba. (Több on-line forrás is úgy tudja, hogy Keleti első saját filmje A harapós férj, de ez tévedés, mert ennek forgatását csak 1937 novemberében, említett két filmje premierjének időszakában kezdte meg.) Már első két alkotása kapcsán nagy tehetségként emlegették, aki 1938-ban nem kevesebb, mint négy filmet forgatott: Te csak pipálj, Ladányi; A harapós férj; Borcsa Amerikában; Nehéz apának lenni. 1939 és 1944 között zsidó származása miatt nem jutott rendezői megbízásokhoz, és „néger”-ként írt forgatókönyveket mint társszerző. „Ma már a filmírás technikai részébe is jól betanult, kitűnő íróink vannak és így semmi szükség nincs rá, hogy a zsidó tőkések és (sajnos) egyes keresztény filmgyártó vállalatok zsidó társszerzőket foglalkoztassanak” – kelt ki a jelenség ellen az Új Magyarság, és a felháborodást osztotta a jobboldali média jelentős része is. 


Keleti rendezte az első magyar filmet a második világháború után. Az 1945. szeptember 25-én kezdődött forgatásról így számolt be a Színház című lap másnapi száma: „Délelőtt tíz órakor kigyulladtak a lámpák az új műterem szegényes falusi szobát ábrázoló díszletei között, ahol Bródy Sándor A tanítónő című híres színműve filmváltozatának forgatását kezdték meg. A levegőben ott vibrált a szívekből kiáradó megindultság, hogy végre a magyar film munkásai és művészei dolgozhatnak, alkothatnak s munkájukkal hozzájárulhatnak az ország szellemi és művészi újjáépítéséhez. A felvevőgép elé került az első jelenetet jelző fekete tábla, rajta fehér krétával a felírás: »A demokratikus magyar filmgyártás első felvétele«.” A filmgyártás államosítását követően Keleti karrierje újra beindult. Ideális művész volt az új hatalom számára, hiszen szimpatizált a baloldallal, és mesterségbeli tudása garantálta, hogy a Párt ideológiai és kultúrpolitikai elvárásait populáris formában tudja közvetíteni a dolgozó nép felé, ráadásul esetében nem kellett attól tartani, hogy a „sorok (képkockák) közé elrejtve” netán bomlasztó tevékenységet fejt ki. Politikai és szakmai megbízhatóságának fényes bizonyítéka, hogy egészen haláláig évente forgathatott legalább egy, olykor több filmet is. Nevéhez fűződnek olyan emlékezetes hazai filmsikerek, mint például a Mágnás Miska (1949), a Janika (1949), a Különös házasság (1951), a Civil a pályán (1952), az Erkel (1952), a Fel a fejjel (1954) és A csodacsatár (1957). Sikerének egyik titka az volt, hogy mindig kiváló érzékkel válogatta ki filmjei szereplőit, és biztos kézzel vezette őket. 


Életművének van néhány olyan tétele is (főleg az ötvenes évekből), melyek nem állták ki az idő próbáját. Ezek közé tartozik a Soós Imre és Ferrari Violetta főszereplésével forgatott Dalolva szép az élet (1950), az Ifjú szívvel (1953), Az élet hídja (1955), az 1956-os forradalom eseményeit a Kádár-kormány nézőpontjából ábrázoló Tegnap (1959) és a Virrad (1960), illetve a magyar–francia koprodukcióban megvalósult A fekete szem éjszakája (1958). A hatvanas évek jelentette a kiteljesedést Keleti pályáján. Akkoriban annyira jó passzban volt, hogy aktívan dolgozni kezdett a televízió számára is. Az évtized első felében olyan filmekkel örvendeztette meg a mozilátogatókat, mint Tatay Sándor regényének adaptációja, a Puskák és galambok (1961), a Tolnay Klári és Páger Antal remek kettősére épülő Nem ér a nevem (1962) vagy éppen a kultuszfilmmé lett Hattyúdal (1964). Az Esős vasárnap (1962) azért is külön említést érdemel, mert ebben Keleti tanúbizonyságot tett a fiatalok problémái iránti fogékonyságáról is. A kor prüdériájához képest merészen foglalkozott a szexualitás témájával, és ráirányította a reflektorfényt olyan, akkor még főiskolás színésznőkre, mint Béres Ilona, Tordai Teri, Halász Judit és Polónyi Gyöngyi. 1965-ben mutatták be a magyar filmgyártás egyik legnagyobb sikerét, A tizedes meg a többieket, amelynek nagyszerű szereplőgárdája (Sinkovits Imrével az élen) és humora feledtette a mű eléggé egyértelmű politikai háttérszándékát, a magyar–szovjet barátság népszerűsítését. 


A Butaságom történetében (1966) Keleti nemcsak Ruttkai Éva számára adott lehetőséget jutalomjátékra, hanem szellemesen önironikus célzásokat is megengedett magának. Az opusz oly nagy szakmai és közönségsikert ért el, hogy Keleti még három filmet forgatott Gyárfás Miklós forgatókönyvei alapján: Tanulmány a nőkről (1967), Elsietett házasság (1968), Történelmi magánügyek (1969). Szovjet–magyar koprodukcióban valósult meg a Liszt Ferenc életéről szóló Szerelmi álmok (1970), amely Keleti pályájának utolsó nagy filmje volt. Az ezt követő Fuss, hogy utolérjenek! (1972) csupán egy nyugati mintákat esetlenül másoló, zenés krimiparódia volt, a Harminckét nevem volt (1972) pedig Ságvári Endre életútját mutatta be a kommunista ideológia elvárásainak megfelelően. Keleti nem titkolta, mennyire nem tetszett neki, hogy egy magyar (tévé)film szerinte valóságos hőst csinált egy borotvás gyilkosból (a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem!-re gondolt), és azért készítette el a Ságvári-filmet, hogy „valódi példaképet” állítson a közönség – főleg a fiatalok – elé. A Csínom Palkó forgatása közben hunyt el 1973. június 20-án, a filmet Mészáros Gyula fejezte be. Keleti Márton művészetét rangos állami díjakkal ismerték el: az ötvenes években háromszor is megkapta a Kossuth-díjat (1951, 1953, 1954), 1952-ben lett Érdemes Művész, 1965-ben Kiváló Művész, 1970-ben pedig a SZOT-díjat vehette át. 


A főszereplők 
A Kabók Katit alakító Ruttkai Éva 1927. december 31-én született Budapesten. Eredeti neve: Russ Éva. Szülei: Russ Márk Miklós és Podrabski Emma. Két bátyja, Ottó (1921–1988) és Iván (1922–2013) szintén a színészi pályát választotta. Volt még három testvére, ők azonban gyermekkorukban meghaltak. Ottó, Iván és Éva Lakner Artúr gyerekszínházában kezdték az ismerkedést a színészettel, állítólag Lakner bácsitól kapták művésznevüket, a Ruttkait is. Éva 1934-ben játszotta első filmszerepét, a Lila akác (rendező: Székely István) hősnőjének, az Ágay Irén által alakított Tóth Mancinak a kishúgát. (Egyes források úgy tudják, egy másik Székely-filmben, az 1933-as Iza néniben debütált.) 1942-től két évig Makay Margitnál képezte tovább magát. 1944 októbere és decembere között édesanyjával együtt Eőry Kató színésznőnél rejtőzött, hogy elkerüljék a deportálást. 1945-ben Jób Dániel a Vígszínházhoz szerződtette, 1948-tól három évadon át a Nemzeti Színház művésze volt. Ezután visszatért a Vígszínházba (az intézmény 1951 és 1961 között Magyar Néphadsereg Színháza néven üzemelt), amelynek haláláig tagja maradt, és számos nagyszerű színpadi szerepet játszott széles műfaji skálán. Keleti Mártonnal 1948-ban forgatott először a Beszterce ostroma című filmben. Sikere volt Máriássy Félix Szabóné (1949) és Kis Katalin házassága (1950) című alkotásában, valamint olyan filmekben, mint például a Különös házasság (1951), a Liliomfi (1955), a Budapesti tavasz (1955), az Egy pikoló világos (1955), a Mese a 12 találatról (1957), a Fotó Háber (1963), az Egy magyar nábob (1966), a Kárpáthy Zoltán (1966), A múmia közbeszól (1967), A hamis Izabella (1968) és az Egri csillagok (1968). A hetvenes években főleg drámai szerepeket játszott a kamera előtt, például a Szindbád (1971), a Ha megjön József (1976) és a Labirintus (1976) című filmben. Tévés szereplései közül kiemelkedő sikert aratott Horn Miciként az Abigél (1978) című háromrészes tévésorozatban és A fantasztikus nagynéni (1986) címszerepében. Utolsó mozifilmje, a Küldetés Evianba (1988) másfél évvel a halála után került a mozik műsorára. Ruttkai Éva 1986. szeptember 27-én hunyt el Budapesten. A művésznő 1950-ben ment feleségül Gábor Miklóshoz, akitől 1953-ban született a lánya, Júlia. A házaspár a hatvanas évek elején vált el. Ruttkait legendásan nagy szerelem fűzte Latinovits Zoltánhoz, akivel színpadon és filmen is többször játszott. A színésznőről elnevezett színház 1994 és 2014 között létezett. 


A Mérey Lászlót játszó Básti Lajos az egyik legszebb orgánumú magyar színész volt. 1911. november 17-én született Keszthelyen, eredeti neve: Berger Lajos. Édesapja, Berger Rezső rövidáru-kereskedő, édesanyja leánykori neve: Fuchs Emma. Valószínűleg zsidó származása is szerepet játszott abban, hogy családnevét többször is megváltoztatta: 1934-ben a Beregi, 1936-ban pedig a Básthy nevet vette fel, amelyet 1942-ben módosított Bástira. 1935-ben kapta meg a diplomáját a Színművészeti Főiskolán. Bárdos Artúr szerződtette a Belvárosi Színházhoz, ahonnan 1937-ben átment a Vígszínházba. Származása miatt 1939-től már alig jutott szerepekhez, 1942-től a háború végéig már nem is állhatott színpadra. Egy ideig Londonban élt, ahol megismerkedett a jeles íróval, Noël Cowarddal és összebarátkozott olyan emigráns magyar művészekkel, mint Pressburger Imre (Emeric Pressburger) és Mikes György (George Mikes). Londoni barátai meglepődtek azon a döntésén, hogy visszatér Magyarországra. Filmszerepeiben is megérdemelt sikereket aratott, ennek ellenére elsősorban színpadi művészként bontakozott ki sokoldalú tehetsége. Színházi szerepei közül kiemelkedik Ádám Az ember tragédiája Gellért Endre-féle verziójában (tizenöt évig volt műsoron ez az előadás!), Gregory Solomon megformálása Arthur Miller Az alku című drámájában, Higgins professzor a My Fair Ladyben és Shakespeare-alakításai közül főleg a Lear király. 1935-ben kezdett filmezni. Kadisa főhadnagyot játszotta Az aranyember 1936-os, Gaál Béla által rendezett filmváltozatában. Többször is forgatott Ruttkai Évával, elsőként a Beszterce ostroma (1948) című Keleti Márton-filmben. Filmjei közül említést érdemel még a Föltámadott a tenger (1953), a Merénylet (1959), a Katonazene (1961), a Nappali sötétség (1963) és Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei. Számára is sikert hozott Zsurzs Éva minisorozata, az Abigél, amelyben Torma Gedeont, az árkodi leánynevelő intézet szigorú, de emberséges igazgatóját alakította. Szívesen szavalt verseket, több verslemeze is megjelent. Kétszer nősült, mindkétszer színésznőt vett el. 1949 és 1954 között Ferrari Violetta férje volt, 1956-ban volt főiskolai tanítványát, Zolnay Zsuzsát vette nőül. Két gyermeke született: Básti Juli színművésznő 1957-ben és Básti Mihály 1965-ben. Básti Lajosnál 1976-ban diagnosztizáltak tüdőrákot. 1977. június 1-jén hunyt el Budapesten. 


A Jacqueline-t megformáló román Irina Petrescu 1941. június 19-én született Bukarestben. Orvosprofesszor édesapja azt szerette volna, ha lánya fül-orr-gégész lesz, Irinát viszont az orvostudománynál jobban érdekelte az irodalom. Francia–román szakos tanárnőnek készült, az egyetemen figyelt fel rá a kiváló rendező, Liviu Ciulei, aki rábízta Ana szerepét a Tűz a Dunán (1960) című háborús drámájában. Ciulei annyira elégedett volt a fiatal tehetséggel, hogy rábeszélte, jöjjön át a Színművészeti Főiskolára. A wikipédiák szerint Petrescu 1963-ban kapta meg színészi diplomáját, ám egy korabeli újságinterjúban ő maga 1962-re emlékezett. Ahogy végzett, felajánlották, hogy maradjon a főiskolán mint tanársegéd. Ciulei továbbra is segítette a pályakezdő színésznőt. Ő győzte meg arról, hogy vállaljon szerepet a Nem nősülök (1961) című filmben. Irina először ugyanis nemet akart mondani, mert táncolnia és énekelnie is kellett volna. „Ha egy lány tízéves korától tizenöt éves korá­ig hetente háromszor zongorázni tanul, és olyan szorgalmas, mint maga, az nem lehet, hogy ne tudjon énekelni. Próbálja csak meg!” – biztatta a mentora, és neki lett igaza. A film is, a színésznő is sikert aratott. Ezt olyan, valaha Magyarországon is játszott filmek követték, mint például Az orvos felesége (1962), a Mese a fehér mórról (1965) és a Jel a glóbuszon (1967). Petrescu kedvenc saját filmje a Vasárnap hat órakor (1966) volt, Lucian Pintilie drámája. A Szerelem egy szezonra (1969) című tragikomédiáért a 6. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. „Szeretem ezt a szerepemet, ezt a hősnőt mélységesen emberi és asszonyi tulajdonságaiért, azért, ahogyan nehéz helyzetében méltósággal helytáll. Szeretem, mert nem hamis, nem kiagyalt figura. Mert bármikor találkozhattam volna vele, és bármikor találkozhatnék vele az életben” – nyilatkozta a premier előtt. A korabeli média szerint a moszkvai fesztivál után még hollywoodi szerződésajánlatot is kapott, amiből végül semmi nem lett. A hetvenes években is láthattuk őt néhány mozifilmben (Tölgy, azonnal jelentkezzen!, 1974; Túl a hídon, 1976; A Birodalom hamvain keresztül, 1976; Az autóbusz akció, 1978), de a bukaresti Bulandra Színház művészeként egyre nagyobb figyelmet szentelt színpadi pályafutásának. Magyarországra is eljutott utolsó filmje, A HR-menedzser (2010), amelyben egy nagymamát alakított. Irina Petrescu 2013. március 19-én hunyt el Bukarestben. 


Forbáth György írót Mensáros László keltette életre, aki 1926. január 26-án született Budapesten. Édesapja, Mensáros Zoltán József főherceg testőrtisztje volt. Édesanyja, Springer Piroska zenekonzervatóriumot végzett. Ő ismerte fel fia zenei tehetségét, és egy életre sikerült megszerettetnie vele a komolyzenét. László a Champagnan francia papi iskolában folytatta elemi iskolai tanulmányait, 1943-ban a Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Megpróbálta elkerülni a katonai behívót, édesapja segítségével bujkált. A közeledő szovjet csapatok elől apjával együtt Nyugatra menekült, ahonnan 1945 novemberében hazatértek. Író barátai ajánlották be Góth Sándorhoz, akinek fél évig volt a tanítványa. Innen már egyenes út vezetett a színészképző intézményekbe, ahol a kor jeles művészei és színészpedagógusai tanították a mesterségre. 1947-ben megnősült, feleségétől két fia és egy lánya született. A kommunista hatalomátvétel után – polgári származására hivatkozva – eltávolították a Színművészeti Főiskoláról. Elkeseredésében disszidálni próbált, de elkapták, és tizenhárom hónap börtönbüntetésre ítélték. Az ötvenes évek elején visszakerülhetett a főiskolára (a levelező tagozatra), és 1954-ben megkapta színészi oklevelét. Részt vett az 1956-os forradalomban, ami miatt újra börtönbe került. Bár büntetését nem kellett végig letöltenie (amnesztiát kapott), magánélete és pályája ismét válságba került. Elvált a feleségétől, és szabadulása után előbb segédmunkásként, majd pincérként dolgozott. 1961 októberében a szolnoki Szigligeti Színházban futott neki ismét a színészi pályának. 1964-ben térhetett vissza Budapestre, ahol húsz évig, nyugdíjazásáig a Madách Színház művésze volt. Mindig is a színház volt az igazi terepe, sokoldalú jellemábrázoló tehetsége, méltóságot és emberi tartást sugárzó egyénisége, jellegzetesen egyedi, kellemes orgánuma egyaránt hozzájárult tartós népszerűségéhez és a személyét övező kultuszhoz. Fábri Zoltán Hannibál tanár úr (1956) című klasszikusában filmezett először, és a direktor később is hívta őt forgatni. Filmvásznon többnyire epizódszerepeket játszott a szocializmus évtizedeinek számos közkedvelt mozi- és tévéfilmjében. 1968-ban másodszor is megnősült, noha – mint évekkel halála után nyilvánosságra került – homoszexuális volt. (Ezt életében is pletykálták róla.) 1993. február 7-én Budapesten hunyt el, hosszan tartó betegség következtében. Emlékére művész barátai díjat alapítottak, amelyet 1994-ben adtak át először. 

(A fontosabb szereplők közül Kiss Manyiról és Várkonyi Zoltánról a közeljövőben más filmek kapcsán fogok majd írni.) 


Így készült a film 
A Butaságom története Gyárfás Miklós azonos című kisregényéből készült, a forgatókönyvet maga a szerző írta. „Régóta foglalkozom bizonyos megszokott gyűjtőfogalmak felülvizsgálásával. Ilyen gyűjtőfogalom a butaság is. Sokféle buta emberrel találkoztam életemben, s tapasztalataim alapján bízvást elmondhatom, hogy a butaság gyűjtőfogalmában rendkívül érdekes jelenségekkel ismerkedhetünk meg. […] A legérdekesebb butasági forma mögött azonban finom és rokonszenves értelem húzódik meg. Ezt a magatartást az önteltek, a felületesek, az önzők keresztelték el butaságnak. Ezeknek a »kinevezett« butáknak egyike a Butaságom története című kisregényem és forgatókönyvem hősnője, Kabók Kati színésznő. Nagy élvezettel írtam ezt a munkámat, mert bíztam benne, hogy gunyoros mondanivalómnak társadalmi értelme van” – nyilatkozta a forgatás idején Gyárfás Miklós. A rendező, Keleti Márton így indokolta, hogy miért épp erre a műre esett a választása: „A tizedes meg a többiek sikere után úgy láttam, hogy jó lenne folytatni a szatirikus vígjáté­ki műfajt. Nos, a Film, Színház, Muzsikában folytatásokban megjelent kisregényt, a Butaságom történetét megfelelőnek találtam. A téma nagyon alkalmas arra, hogy kedves, lírai hangvételű vígjáték szülessen belőle, de emellett lesz komoly mondanivalója az üres, fecsegő emberekről.” A Butaságom története volt az első magyar film, amely ironikusan idézte fel az ötvenes éveket. Keletiből nem hiányzott az önirónia sem, hiszen például csipkelődve meséli el a Básti Lajos által játszott Mérey László két Kossuth-díjának történetét, miközben neki magának három Kossuth-díja volt. 


Egy korabeli sajtóhír szerint a forgatás 1965. augusztus 18-án kezdődött. Ruttkai Éva visszaemlékezései szerint a film harminckét forgatási nap alatt készült el, és rá harminc napig szükség volt, hiszen szinte mindegyik jelenetben szerepel. „Talán eddig egy filmnél sem éreztem olyan örömet, mint a Butaságom története forgatása közben. Nap mint nap számtalan érdekes színészi feladat állt előttem, melyekre várakozással gondolhattam. […] Reggel kifestettek, és attól kezdve csaknem megállás nélkül léphettem át egyik jelenetből a másik jelenetbe.” Ruttkai szerint egy színész számára nem feltétlenül könnyebb egy színészt eljátszani, mint bármilyen más figurát, elvégre a szerepet alakító színész szakmai háttere, habitusa olykor egészen más, mint azé a színészé, akit játszik. Mint minden szerep esetében, ilyenkor is az a fontos, hogy kapcsolatot találjon saját személyisége és az eljátszott figura között. Elmondta, hogy az első premierjére készülő Kabók Kati izgatottságát valóban nem volt nehéz hitelesen eljátszania, mert csupán fel kellett idéznie magában azt az izgalmat, amit 1945. augusztus 20-án érzett, amikor arra készült, hogy átvegye a megbetegedett Tolnay Klári szerepét A hattyú című Molnár Ferenc-darabban. A színésznő amiatt is nagyon örült a Butaságom története sikerének, mert róla az a hír járta a filmszakmában, hogy őt nem lehet igazán jól fényképezni, Hegyi Barnabás operatőr azonban bebizonyította, hogy ez a vélekedés nem igaz. Ruttkai később bevallotta, hogy a maga idejében túlságosan nagy reményeket fűzött Keleti filmjéhez, arra számított, hogy ezután sokkal többször kap majd eleve az ő tehetségére épülő, nagy színészi feladatokat a kamerák előtt is, ám csalódnia kellett. Keleti persze nem feledkezett meg róla, a Történelmi magánügyek (1969) című filmje két főszerepét szintén Ruttkaira és Bástira bízta, ahogy megint szerepet osztott Kiss Manyira, Várkonyi Zoltánra és Mensáros Lászlóra is. Ennek ellenére ebből az alkotásából nem lett akkora klasszikus, mint a Butaságom történetéből. 


Keleti munkamódszereiről a francia színésznőt alakító román Irina Petrescu annak idején így nyilatkozott: „Keleti… a színész és a rendező viszonyát valamiféle »cinkostársi« kapcsolatnak fogja fel. Elvárja a színészeitől, hogy másodpercnyi pontossággal megjelenjenek a felvételeken, de nem haragszik meg, ha a hatás kedvéért saját maguk által kitalált, a szövegkönyvben levő mondatoknál szellemesebb »bemondásokkal« vagy váratlan ötletekkel teszik pezsgőbbé a játékot. Az ilyen forgatás közbeni »kitalálások« nagymestere Kiss Manyi...” Petrescu egyébként az 1965-ös mamaiai filmfesztiválon találkozott Keletivel, aki megkérdezte tőle, hogy tud-e franciául. Irina igenlő válasza után a rendező azonnal felajánlotta neki Jacqueline szerepét, amelyet a művésznő azért is örömmel vállalt, mert állítása szerint először adódott lehetősége vígjátékban szerepelni, pedig önmagát – akkor még – elsősorban vígjátéki színésznőnek tartotta. (Petrescu tévedett, mert a fenti életrajzában is említett korai filmje, az 1961-es Nem nősülök szintén vígjáték volt.) A stáb dolgozott többek között a Gellérthegyen, a Mechwart téren, a Farkasréti temetőben és a Vörösmarty cukrászdában, de voltak műtermi felvételek is. Utóbbiak közé tartozott az a jelenet, amelyben Kabók Kati visszaemlékezik egyik párizsi emlékére, amikor mulatozó férjére várakozva becsiccsentett. A díszlet egy párizsi hotelszobát idézett fel, a díszletablak mögött a világosítók ki-be kapcsolgatták a reflektorokat, hogy a párizsi utca vibráló neonfényeinek hatását keltsék. (Ezt a módszert a szakzsargonban „bliccelés”-nek hívták, ami azonban a magyar köznyelvben egészen mást jelent.) S ha már a díszletekről beszélünk, említsük meg, hogy a Mérey-villa valójában díszlet volt, melynek felépítése 360 ezer forintba került. Ez a szakmán belül némi méltatlankodást váltott ki, egyesek azon a véleményen voltak, hogy abból a pénzből a korabeli árakon egy igazi villát is fel lehetett volna építeni, nemhogy egy díszletet az I. kerület, Orom utca 20. szám alatt. 


A harmincas évek magyar filmjeinek egyik jellemzője, hogy dalbetétek is vannak bennük, amelyek általában hatalmas sikert arattak, és ma már a klasszikus hazai slágerek közé tartoznak. A dalbetétek alkalmazásának szokása egészen a hatvanas évek közepéig élt, aminek két nyomós indoka is volt. Az egyik, hogy 1945 után tovább dolgozhattak a filmgyártásban a harmincas évek azon sikeres rendezői, akik nem kompromittálódtak a Horthy-korszakban (mint például Keleti Márton, Gertler Viktor és Kalmár László), másrészt jó rendszerreklámnak bizonyult, hogy a magyar filmek szereplői időnként önfeledten danolásztak, mint akiknek valóban aranyéletük van. Az 1945 után készült Keleti-filmekben is olykor énekeltek a szereplők, elég csak a Hattyúdal slágerére (A Villa Negra nem apácazárda) gondolni. A Butaságom történetéhez Fényes Szabolcs, a huszadik századi magyar könnyűzenei élet egyik géniusza írt zenét, ám érdekes módon ezúttal nem kértek tőle slágernek szánt betétdalt. Fényes elmondta, hogy a film zenéjének egy részét a szokásoknak megfelelően utólag írta. Néhány jelenethez azonban Keleti előre akarta a filmzenét, így például a temetési jelenethez. A rendező ugyanis úgy gondolta, hogy ebben a groteszk közjátékban a színészeket jobban inspirálja, ha hallják azt a zenét, ami majd a mozikban is hallható lesz. Fényes férfikórust és dzsesszhangszereket kombinált a kívánt hatás eléréséhez. A zeneszerző azt is elmondta, hogy mindig nagy kihívást jelent számára egy-egy film zenéjének megkomponálása, mert a rendező általában előre meghatározza, hogy melyik jelenethez kér zenét, és milyen hosszúságút. Érdekességként említsük meg, hogy hasonló módszerrel dolgozott Sergio Leone és Ennio Morricone is: a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) című filmhez például Leone előre kérte a teljes filmzenét, mert ahhoz igazodva tervezte meg a képsorokat, beleértve a kameramozgást is. 


A bécsi vígjátékfesztivál 
1966 márciusában hatodik alkalommal rendeztek Bécsben vígjátékfesztivált. A március 24-én kezdődött esemény egy hete alatt tizenöt ország huszonnyolc filmjét vetítették, egész estés alkotásokat és kisfilmeket is. Az elsődleges cél a tájékoztatás és a szórakoztatás volt, ezért a szervezők mellőzték a versenyjelleget. A vidám hangulat megteremtése érdekében a résztvevőket egy negyven évvel azelőtt forgalomba állított, vicces rajzokkal és feliratokkal díszített villamos szállította az Intercontinental Hoteltől az Uránia moziig. A fesztiválon a fő program mellett a legendás amerikai komikusok, a Marx fivérek tizenkét legjobb filmjét is megtekinthették az érdeklődök. A bemutatók között szerepelt például René Clair román–francia koprodukcióban készült Finom kis háború című filmje, sőt a vetítésen maga az ősz direktor is megjelent. „A film küldetése szerintem: érzelmekre hatni és szórakoztatni. Magam is mindig hálás vagyok azoknak, akik megnevettetnek. S nincs örömtelibb elégtétele a művésznek, mint a tudat, hogy valahol a világon egy teremben nevetésre készteti a nézőket” – nyilatkozta Clair, aki a háborúk esztelenségét próbálta kifigurázni. Sikere volt a Silvana Mangano és Alberto Sordi nevével fémjelzett olasz szkeccsfilmnek, Az én kis feleségemnek is, melyet a zseniális Sordi személyes jelenlétével is népszerűsített. 


A svéd Calle P. (r.: Robert Brandt) és a brit Saját otthon (r.: Jay Lewis) elsősorban azzal keltettek feltűnést, hogy semmilyen dialógust nem tartalmaztak. A svéd opusz az autóőrületet és a parkolási nehézségeket figurázta ki – említsük meg, hogy a Sordi-szkeccs egyik epizódjának témája is az autó volt –, míg a brit film egy házépítésről szól, amelyet legkevésbé sem a szorgalom és a szakértelem jellemez. A korabeli nyugatnémet közéletet csipkedte meg a Bajorország nem Texas (r.: Rainer Erler), melynek cselekménye szerint egy kis bajor faluban olaj után kezdenek kutatni. Olaj helyett azonban forró víz tör a felszínre, de semmi baj: a legeslegfontosabb a várható haszon, szóval olajkút helyett sebtében egy fürdőhelyet építenek a vízforrás köré. A szocialista országok filmjei közül a csehszlovák Csókhossz kilencven (r.: Antonín Moskalyk) napjaink Magyarországán különösen aktuális lehetne: az egyébként peches ifjú házaspárnak valamiféle biológiai véletlen folytán ötös ikrei születnek. Az államvezetés hirtelen látványosan támogatni kezdi őket, miközben lehallgatják minden mondatukat, hátha kiderül a szocialista társadalom számára oly fontos népszaporulat valamilyen elhallgatott titka. Jól fogadták a nézők Leonyid Gajdaj filmjét, Az „I” akciót is, alighanem azért, mert akkoriban az üde, friss humor nem volt különösebben jellemző a szovjet filmművészetre. Izraelt képviselte Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) Sallah című alkotása, amelynek forgatókönyvét is a direktor írta, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy filmre vitte saját művét, hiszen Kishon elsősorban író volt, és nem filmrendező. Az ötvenes években játszódik a történet, amikor körülbelül egymillió bevándorló érkezett a világ minden tájáról Izraelbe, ami rengeteg problémával járt együtt, melyeket Kishon bő humorérzékkel mutatott be. 


Magyarország a Butaságom történetével vett részt a rendezvényen. Itt említsük meg, hogy egyes jobboldali zsurnaliszták nehezményezték Magyarország és más szocialista országok meghívását a fesztiválra: azzal érveltek, hogy a vasfüggöny mögött valójában semmi olyasmi nem történik, amelyen önfeledten nevetni lehetne. Ahogy lenni szokott, a negatív reklám is reklámnak bizonyult, mert ha hinni lehet a korabeli magyar sajtónak, a bécsi nézők sorban álltak a jegyekért, és a Butaságom története zsúfolt nézőtér előtt pergett. Talán a földrajzi közelség is tette, hogy a bécsi nézők megértették a film humorát és célzásait. Vetítés közben többször is felcsattant a taps, amelyből kijutott a „Vége” felirat után megjelenő művészeknek is. Ruttkai Éva az első vetítésen még nem tudott ott lenni – a művésznőnek aznap fellépése volt Budapesten, A testőr című Molnár Ferenc-darabban játszott –, csak később tudott Bécsbe utazni Keleti Márton után. A második vetítést követően állítólag őt is éppúgy megrohanták az autogramkérők, ahogyan a nyugati sztárokat szokták. Bruno Marek polgármester és a bécsi magyar követség is fogadást adott a magyar művészek tiszteletére. Ruttkai alakítását mindenki meleg szavakkal méltatta, és tehetségét többen is Lilli Palmeréhez és Danielle Darrieux-éhez hasonlították. A sajtóban olyan vélemény is megjelent, hogy amennyiben versenyjellege lett volna a fesztiválnak, a nagydíjat a Butaságom története érdemelte volna. 


A II. Magyar Játékfilmszemle 
1966. szeptember 26. és október 1. között Pécsett rendezték meg a II. Magyar Játékfilmszemlét, akárcsak az elsőt, sőt 1976-ig az összest. (1976 és 1983 között Budapest és Pécs felváltva adott otthont az eseménynek, 1983-tól pedig a főváros lett a kizárólagos házigazda.) Ekkoriban még nem volt szokás, hogy az előző év teljes filmtermése részt vegyen a szemlén: a versenyben csak a mozikban már bemutatott és a szakemberek által legjelentősebbnek ítélt magyar filmek szerepeltek. 1966-ban a Magyar Filmművészek Szövetsége titkos szavazással az elmúlt évben készült húsz magyar film közül hatot választott ki arra, hogy Magyarország filmművészetét reprezentálja a szakma, a közönség és persze a meghívott keleti és nyugati vendégek számára. Tizennyolc ország képviselője érkezett a szemlére, melynek versenyprogramja keretében az Iszony (Hintsch György), a Fügefalevél (Máriássy Félix), a Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc és Rózsa János), a Szegénylegények (Jancsó Miklós), a Minden kezdet nehéz (Révész György) és a Butaságom története (Keleti Márton) című filmeket vetítették. A nyitóünnepség után Kovács András Hideg napok című drámájának ősbemutatójára került sor, a szemle befejezéseként pedig a rendezvény igazgatója, Ranódy László Aranysárkány című alkotását vetítették, szintén az országos premier előtt. A szervezés körül voltak problémák, ezek egy részéről azonban legkevésbé a Magyar Filmművészek Szövetsége tehetett: Pécs egyszerűen nem volt felkészülve arra, hogy ennyi vendég számára kellően színvonalas szállodai elhelyezést biztosítson. 


A versenyprogram mellett számos közönségtalálkozó is lezajlott, amelyek iránt igen nagy érdeklődés nyilvánult meg: a nézők örömmel fogadták azt a lehetőséget, hogy személyesen találkozzanak a filmvászonról ismert kedvenceikkel, és nem volt hiány autogramkérőkből sem. A szakmai viták nyilvánosak voltak, a felek több témát is körüljártak, különös tekintettel a művészi önállóságra és az új gazdasági mechanizmus hatására a magyar filmgyártásban. Azonban többen is szóvá tették, hogy ezekre az ankétokra Pécs kulturális életének legkiválóbbjait egyáltalán nem vagy csak korlátozott számban hívták meg. A játékfilmszemlén szakmai zsűri és társadalmi zsűri is ténykedett. Utólag elhangzottak olyan (jogos) vélemények, hogy célszerűbb lenne, ha egyetlen zsűri döntene a művekről, különösen ha a mezőny csupán fél tucat filmből áll, ráadásul a kétféle zsűri döntésében sincsenek nagy különbségek. A Fábri Zoltán által vezetett szakmai zsűri a Szegénylegényeknek ítélte a legjobb rendezés díját. Ez senkit nem lepett meg, ahogyan az sem, hogy Ruttkai Éva kapta a legjobb női alakítás díját a Butaságom története főszerepéért. Az viszont egyesekben csodálkozást váltott ki, hogy a szakmai zsűri nem adta ki a legjobb férfi alakítás díját. Az Iszony és a Butaságom története fényképezéséért a néhány hónappal korábban elhunyt Hegyi Barnabás lett a legjobb operatőr. A társadalmi zsűrit Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének elnöke vezette. A fődíjat Jancsó Miklós kapta a Szegénylegényekért, a különdíjat pedig a Butaságom története, amely a legtöbb közönségszavazattal büszkélkedhetett. A fesztivál egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy hat film nem elegendő ahhoz, hogy megvonják az egész éves filmgyártás mérlegét, és Jancsó drámáját például Keleti vígjátékával összevetni, hogy melyik a jobb, egyenesen szakmai abszurdum. Volt olyan észrevétel is, hogy a már elkészült, de országosan még nem forgalmazott filmekkel is gazdagítható lenne a versenyprogram. 


Így látták ők 
„Meggyőződésem, hogy a film nem lett volna az, amivé sikeredett, ha nem olyan nagyszerű színésznő alakítja Kabók Katit, mint Ruttkai Éva. Valami meleg puhaság veszi körül egész lényét, amelyben szerepe kiteljesedik, szinte rendező és színész fölé nő. Kitűnő Básti Lajos is, aki Mérey Lászlót, a nagy színészt eleveníti meg, természetes könnyedséggel, biztos, de eredeti színészi játék keretében. A többiek közül a régi szerepeiben élő, házvezetőnőt alakító Kiss Manyi, az író, Mensáros László és a szkeptikus színész figurájában Várkonyi Zoltán emelkedik ki. Vonzó jelenség a vendégszereplő Irina Petrescu. És végül nem lehet szó nélkül hagyni Hegyi Barnabás remek beállítású, dallamosan kedves hangulatú képeit.” 
(Szombathelyi Ervin: „Butaságom története”. In: Népszava, 1966. január 20., 2. o.) 


„Gyárfás Miklós szelíd humora határozza meg a film légkörét és ritmusát is, és Keleti Mártonról nem mondhatunk dicsérőbbet annál, hogy ezt a finom és elegáns humort segítette hiánytalanul képpé, mozgóképpé válni. Az író elsősorban színpadi szerző, aki jó és jól játszható szerepeket adott színészeinek, és olyan szellemes dialógusokat, amiket a legdivatosabb francia dialógusírók is megirigyelhetnének; Keleti rendező pedig szabadjára engedte színészeinek teremtő jókedvét. Vagyis olyan filmet láthatunk, ahol különleges képességű színészeinket hagyják, hogy kibontakoztassák egyéniségük színeit és fénytöréseit. Engedik, hogy jól érezzék magukat a szerepükben, s ennek következtében a néző is jól érzi magát, miközben őket nézi.” 
(Molnár G. Péter: „Butaságom története”. In: Népszabadság, 1966. január 21., 9. o.) 


A tizedes meg a többiek megtörte a jeget. Kiderült, hogy mégis lehet szívből nevetni, magyar filmnél is. Most aztán itt van a Butaságom története, amely tovább erősíti a felfedezett igazság érvényét. Ha egyetlen szót keresnék rá, azt kellene mondanom: elegáns. Eleganciája könnyed természetességében rejlik, abban, hogy sehol nem érhető tetten abban a bizonyos erőlködésben, amely a tapsokat sóvárogja. Ez a film: szakmunka, abban a legjobb értelemben, hogy nincs benne semmi véletlenre-hagyatkozás, semmi dilettáns rizikó-vállalás. Itt szakember mindenki: a forgatókönyv írója, Gyárfás Miklós, aki tévedhetetlen érzékkel találja meg a komoly s a kifejezetten burleszk-elemek optimális arányát, s aki pontosan tudta, hogyan vegyítse a csak szakmai berkekben élvezhető humort a mindenki számára érthető mulatsággal úgy, hogy ez senki számára ne jelentsen hiányérzetet; a rendező, Keleti Márton, aki egyetlen hatáselemzési tévedés nélkül, megejtő könnyedséggel dirigálja a sokhelyütt finom intellektuális részletezést is kívánó helyzetek sorozatát. És szakember, de milyen szakember a címszereplő Ruttkai Éva!” 
(Geszti Pál: „Sikeres magyar filmvígjáték”. In: Film, Színház, Muzsika, 1966. január 21. 8. o.) 


Butaságom története (1966) – magyar filmvígjáték. Saját azonos című novellájából a forgatókönyvet írta: Gyárfás Miklós. Dramaturg: Katona Ferenc. Operatőr: Hegyi Barnabás. Zene: Fényes Szabolcs. Díszlet: Duba László. Jelmez: D. Forgó Teréz. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Keleti Márton. Főszereplők: Ruttkai Éva (Kabók Kati), Básti Lajos (Mérey László), Kiss Manyi (Gizi néni), Mensáros László (Forbáth György), Irina Petrescu (Jacqueline Noiret), Várkonyi Zoltán (Kemenes Gábor), Tomanek Nándor (miniszter), Pártos Erzsi (Kati mamája), Rajz János (Kati papája), Sulyok Mária (Palágyi Ödönné színipedagógus). Magyarországi bemutató: 1966. január 20. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 
























2019. október 7., hétfő

KECSKESZARV

Az 1972-ben bemutatott Kecskeszarv a bolgár filmművészet egyik legjelentősebb alkotása, amely nemzetközi viszonylatban is jól szerepelt. Alapjául Nikolaj Hajtov azonos című műve szolgált, amelyből maga a szerző írt forgatókönyvet. Hajtov és a filmet rendező Metodi Andonov között több kérdésben is művészi nézeteltérések alakultak ki, amelyekben azonban sikerült mindig kompromisszumos megoldást találni. A fekete-fehérben készült Kecskeszarv a korabeli bolgár viszonyokhoz képest is alacsony költségvetésű film volt, melyet a Rila-hegység vadregényes tájain forgattak. Az opusz szép sikert aratott az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon, s Magyarországon még abban az évben a mozik műsorára került. Törökország viszont több nemzetközi fórumon is tiltakozott az illetékesek véleménye szerint törökellenes alkotás miatt, s állítólag ez volt az oka annak, hogy a Kecskeszarv végül nem volt látható az 1972-es cannes-i filmfesztiválon még versenyen kívül sem, és a következő évben nem került be a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj öt jelöltje közé sem. 1994-ben valósult meg a remake, melynek elkészítésében Nikolaj Hajtov is közreműködött. Az új változatot nem játszották a magyar mozik, de egy 2001-es budapesti bolgár retrospektíven a hazai érdeklődők is megtekinthették. 


A cselekmény 
A XVII. században Bulgária az Oszmán Birodalom része volt. (Mint a történelemből tudjuk, mi, magyarok százötven évig voltunk török uralom alatt, a bolgárok viszont közel ötszáz évig.) A történet elején török haramiák behatolnak a távol lévő Karajvan, a békés kecskepásztor házába, ahol megerőszakolják és megölik a feleségét, s mindezt a kislány, Marija szeme láttára. Karajvan bosszút esküszik, és elhatározza, hogy igazságot fog szolgáltatni. Nem temeti el a feleségét, hanem felgyújtja a házat, ahol a tragédia történt, és Marijával együtt egy hegyi kunyhóba költözik. Ettől kezdve fiúnak neveli Mariját, megtanítja hidegvérrel ölni, hogy majdan segíthessen neki bosszút állni felesége gyilkosain. Kilenc év telik el, mire Karajvan és Marija hozzálátnak tervük végrehajtásához. A négy egykori erőszaktevő közül hármat megölnek, és mindegyik holttest mellett bosszújuk szimbólumát, egy kecskeszarvat hagynak. A negyedik tettes nem sejti, hogy a végzet már körülötte ólálkodik: Marija figyeli őt, hogy egy alkalmas pillanatban végezhessen vele. A még mindig fiatal férfi egy gazdag házban él a kedvesével, és Marija meglesi meghitt együttlétüket. A látvány addig nem ismert érzelmeket szabadít fel a lányban. A fiúként nevelt teremtés fokozatosan ráébred női mivoltára, s a természet rendjének megfelelően nőként kezd érezni. Szerelmes lesz egy fiatal pásztorba, és bosszúvágya lassan elillan: a gyűlölet és a halál helyett a szerelem és az élet szeretete iránti vágy költözik a szívébe. Karajvan megpróbálja megakadályozni, hogy Marija eltávolodjon tőle, és szerelmes nőként élhesse a maga életét. Az elvakult apa önzése újabb tragédiához vezet… 


Az író 
Nikolaj Hajtov bolgár író és publicista 1919. szeptember 15-én született a Plovdiv megyei Javrovo faluban, szegényparaszt szülők gyermekeként. Miután szülőfalujában elvégezte iskolai tanulmányait, Plovdivba ment továbbtanulni, mellette munkát vállalt. Dolgozott péklegényként, kocsmai pincérként, sőt inasként is a vasútnál. 1938-ban fejezte be középiskolai tanulmányait. Különösen az irodalom iránt érdeklődött, nagy hatást gyakoroltak rá olyan szerzők, mint például Zahari Sztojanov, Ivan Vazov, Elin Pelin és Jordan Jovkov. Hajtov 1943-ban Szófiában kapott egyetemi diplomát az Erdészeti Karon. 1944 őszén Plovdivban bevonult katonának. Leszerelését követően a Rodope hegységben erdőőrként és erdészként vállalt munkát. Valamit nagyon nem jól csinálhatott, mert a fa helytelen szétosztása miatt nyolc év börtönre ítélték, az Erdészeti Minisztérium pedig elbocsátotta. Büntetését rövidesen hatályon kívül helyezték, ennek ellenére két évig munkanélküli volt. Első jelentős cikke 1954-ben jelent meg a Szeptemvri című lapban, melyben később is többször publikált, s idővel egyre több folyóirat közölte az írásait. 1957-ben kiadott kötete, a Szapernici (Ellenfelek) tartalmazott néhányat a korai újságcikkeiből. 1959-ben Hajtov belépett a Bolgár Újságírók Szövetségébe. Szakmai előrehaladását nemcsak az bizonyítja, hogy újabb és újabb lapok igényelték az írásait, hanem az is, hogy egyre magasabb beosztásokat kapott, sőt a szakmai szervezetekben is számítottak az aktivitására. 


1967-ben jutott el először az olvasókhoz Hajtov leghíresebb kötete, a Kecskeszarvat is tartalmazó Vad történetek (Divi razkazi). A bolgár irodalom egyik legjelentősebb alkotásáról van szó, amely eddig tíz kiadást ért meg Bulgáriában, huszonnyolc nyelvre fordították le (köztük kínaira is!), és része lett az UNESCO Történeti Gyűjteményének is. A szerző válogatott műveit 1989-ben három kötetben jelentették meg. Hajtov nevéhez összesen tíz színpadi mű, nyolcszáz újságcikk és kritika fűződik, könyvei Bulgáriában több mint négymillió példányban keltek el. Fáradhatatlanul kutatta a bolgár nemzeti hős, Vaszil Levszki (1837–1873) életét, kutatási eredményeit folyamatosan publikálta. Nem a Kecskeszarv az egyetlen megfilmesített műve: számos egyéb írását is vászonra vitték, az adaptációk közül a két epizódból álló Tarka világ (1971), a Gyökértelen fa (1974), a Férfias idők (1977), a Cseresznyefák (1979) és a Végzet (1983) a magyar mozikba is eljutott. Hajtov háromszor nősült, három gyermeke (két fiú és egy lány) született: lánya az első, két fia a második házasságából. Az egyik fiúból, Alekszanderből (* 1954) szobrászművész lett, művei bolgár közintézményekben és külföldi magángyűjteményekben is megtalálhatók. A másik fiú, Zdravec (* 1956) köztiszteletnek örvendő építész, míg a lány, Elena (* 1947) irodalomtanári végzettséget szerzett, majd apja példáját követve szerkesztőként dolgozott, és könyveket is írt. Nikolaj Hajtov 2002. június 30-án leukémiában hunyt el Szófiában. Az írót már életében is többször megvádolták azzal, hogy plagizálta vagy plagizálni próbálta más szerzők műveit, s bár egyes ügyek médianyilvánosságot is kaptak, Hajtov bűnösségét vagy tudatos rossz szándékát nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A Hajtov gyerekek 2019-ben pert indítottak Kalin Terzijszki (Калин Терзийски) író ellen, aki illuminált állapotban a tévé nyilvánossága előtt azt állította, hogy Hajtov és egy másik jeles író, Jordan Radicskov egykoron „orális örömökben részesítette” a néhai bolgár pártfőtitkárt, Todor Zsivkovot. (Terzijszki persze nem ilyen szalonképesen fogalmazott.) 


A rendező
Metodi Andonov bolgár színházi és filmrendező 1932. március 16-án született a Pernik megyei Kaliste faluban. 1955-ben szerezte meg színházrendezői diplomáját a szófiai Krastyo Sarafov Színházi és Filmtudományi Egyetemen. Ezt követően a burgaszi Dráma Színháznál kezdett dolgozni, ahonnan 1959-ben átszerződött a szófiai Szatirikus Színházhoz. Itt érte el legnagyobb szakmai sikereit. A társulattal 1969 októberében Budapesten is járt: Nikola Ruszov Az öreg és a nyílvessző című történelmi drámáját adták elő, mely a VII. században játszódik. Az előadásért Andonov a legjobb rendezés díját kapta a bolgár drámaírók országos seregszemléjén, a főszerepet játszó Georgi Kalojancsev pedig a legjobb színészi alakítás díját vehette át. Andonov akkor így nyilatkozott a nevével fémjelzett Szatirikus Színház művészi célkitűzéseiről: „A korszerű színház, a sokakhoz szóló színház megteremtése volt a célunk. Sikerült kialakítanunk sajátos stílusunkat, aminek jellemzője, hogy mindig új és új eszközöket olvaszt magába. […] Mindenben, amit csinálunk, az vezet, hogy a színház találja meg a kapcsolatot a nézővel. Nem a közönség valamely rétegének akarunk színházat csinálni, hanem a legszélesebb értelemben vett publikumnak.” A direktor 1957-ben vette feleségül Cvetana Galabova színésznőt, akitől két lánya született, Milena és Nevena. 


Andonov négy mozifilmet rendezett. A legelsőt, A fehér szobát (1968) bő egy hónappal a Szatirikus Színház budapesti vendégjátéka előtt mutatták be a magyar filmszínházak. „Korrajz ez a film, és önvizsgálat. Szembenézés a közelmúlttal, a hibákkal, ugyanakkor állásfoglalás: az igazság, az emberiesség, az eszme mellett. […] Metodi Andonov jó rendező, ezt – a film hibái ellenére is – meg lehet állapítani. Néhány jelenete: például a két bohóctréfa jelképes mondanivalója igen szuggesztív erejű. Kitűnő Dimo Kolarov operatőri munkája is. Amivel vitatkozni lehet: az idő szertelen kezelése” – olvashatjuk egy korabeli kritikában. A második film, a Nincs jobb a rossz időnél (1971) Bogomil Rajnov azonos című, magyar nyelven is megjelent kémregénye alapján készült. Amíg a könyv nagy tetszést aratott a magyar közönség körében, addig a filmet a hazai kritikusok fanyalogva fogadták. Volt olyan vélemény is, hogy Andonov mintha szégyellte volna, hogy „csak” egy kémfilmet forgatott, és a történethez nem illő, művészkedő megoldásokkal próbálta többnek mutatni a filmet, mint ami, és ily módon a cselekmény egyszerre vált zavarossá és unalmassá. A világszerte szép sikert elért Kecskeszarv után ismét egy kémfilm következett, az Egymás csapdájában (1973), amely szintén Bogomil Rajnov egyik könyvének adaptációja, a főszereplő megint a rettenthetetlen bolgár titkos ügynök, Emil Bojev, akárcsak a Nincs jobb a rossz időnél esetében. A magyar kritikai fogadtatás is hasonló volt: „Kémfilm, amely többnek akar látszani, mint amit a műfajtól elvárunk, és valójában nem elégíti ki a bűnügyi filmek iránti minimális igényeinket sem” – írta a Film, Színház, Muzsika kritikusa a bemutató alkalmából. Andonov karrierjének váratlan halála vetett véget: 1974. április 12-én hunyt el Szófiában, ahogy az orosz Wikipédia fogalmaz: „titokzatos körülmények között”. Mindössze negyvenkét évet élt. (Furcsa véletlen, hogy titokzatos körülmények között hunyt el 1992. január 1-jén a Marija szerelmét alakító Milen Penev is, Andonov egyik tanítványa.) 


Így készült a film 
Minden idők egyik legjobb bolgár filmje, a Kecskeszarv két kimagasló tehetségű művész vitáktól sem mentes együttműködésének eredménye. A hetvenes évek elején Nikolaj Hajtov már a bolgár irodalmi élet egyik legjelesebb személyiségének számított, aki különösen nagy tekintélyre tett szert a Vad történetek című kötetével. Metodi Andonov először színházi rendezőként szerzett nevet magának a bolgár kulturális életben, 1968-ban mutatkozott be filmrendezőként. Andonov ismerte Hajtov írásait, és a hetvenes évek elején felhívta a szerzőt azzal az ötlettel, hogy szeretne filmet készíteni az egyikből, a Férfias időkből. A két művész találkozót beszélt meg egymással, és a szabad természetben, a Ljulin-hegyen sétálgatva egyeztették az elképzeléseiket a szereplők jelleméről, a történet konfliktusairól, sőt számba vették a lehetséges szereplőket is. Hajtov a megbeszéltek alapján készen állt arra, hogy hozzákezdjen a forgatókönyvhöz, amikor újabb telefonhívás érkezett Andonovtól. A direktor az előző este elolvasta a Kecskeszarvat, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ebből egy nagyszerű filmet lehetne készíteni, és majd ezután jöhetne a Férfias idők. (Ez utóbbi műből végül 1977-ben Eduard Zahariev forgatott filmet, melyet Magyarországon is bemutattak.) Újabb „munkaséta” következett a Ljulin-hegyen, újabb élénk beszélgetések és viták. Hajtov később beismerte, hogy még soha nem dolgozott ilyen rendezővel, aki a legapróbb részleteknek is ekkora figyelmet szentelt, majdhogynem a történet molekuláris szintjéig akart eljutni. 


Hajtov megírta a forgatókönyvet, amelyet az illetékesek minden akadékoskodás nélkül elfogadtak. Az író akkor nyúlt szíverősítő után, amikor megkapta Andonov példányát, mert a rendező teleírta a forgatókönyvet megjegyzésekkel: változtatásokat akart, több helyen is rövidített, más helyeken viszont új jeleneteket képzelt el. A forgatókönyvek elbírálásával foglalkozó művészeti tanács megvitatta Andonov elképzeléseit. Az ülésre természetesen a rendezőt is meghívták. A vita meglehetősen nyíltan zajlott, éles és szélsőséges vélemények is elhangzottak. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a művészeti tanács tagjai – a bolgár filmszakma Magyarországon ismeretlen vagy már elfeledett személyiségei – Hajtov verzióját favorizálják, és egyáltalán nem értenek egyet azzal, hogy Andonov el akar térni attól. Kifejezetten ellenezték az Andonov-verzió befejezését, és az első, körülbelül hatvan oldalt gyakorlatilag feleslegesnek tartották. Andonov támadások kereszttüzében találta magát, és időt kért arra, hogy reagálhasson az elhangzottakra, mert úgy érezte, hogy „mindentől és mindenkitől” meg kell védenie magát. A rendező lánya, Nevena később elmondta, hogy a művészeti tanács egész egyszerűen nem volt felkészülve arra az újdonságra, amit a Kecskeszarv rendezői forgatókönyve jelentett a bolgár filmművészet állóvizében. Végül a direktor példányát a művészeti tanács visszadobta azzal, hogy Andonovnak át kell azt dolgoznia az ülésen elhangzott észrevételek figyelembevételével. A rendező kijelentette, hogy ebben az esetben inkább lemond a film megrendezéséről. Hajtov se könnyítette meg a dolgát, mert ő meg a maga változatához ragaszkodott, ráadásul abban a helyzeti előnyben volt, hogy az övét a művészeti tanács már jóváhagyta. 


Egy hétig semmi érdemleges nem történt. Végül egy szombati napon, késő este Andonov felhívta Hajtovot, és közölte vele, hogy bizonyos részek esetében hajlandó visszatérni az író által készített forgatókönyvhöz. Kompromisszumkészséget az illetékesek is értékelték, mert az átdolgozott változat átment a szűrőn, s ezt követően Andonov és Hajtov elutaztak a Rodope hegységbe, hogy forgatási helyszíneket keressenek. Itt jegyezzük meg, hogy Andonov főleg a halálnemeket illetően tért el a novellától és az irodalmi forgatókönyvtől. Ezekben ugyanis Marija édesanyja nem hal meg a nemi erőszak közben, hanem megtébolyodik, és kolostorba kerül. Az erőszaktevők a filmben másképp halnak meg, mint az irodalmi műben, Marija pedig nem ugrik le a szikláról kedvese halála után, hanem a felgyújtott pásztorkunyhóban veszti életét. Az író és a rendező közötti véleménykülönbségek nem szűntek meg a forgatókönyv elfogadása után sem, mert a színészek kiválasztásában sem értettek egyet. Hajtov visszaemlékezései szerint a rendező előbb szófiai középiskolákban, majd az egész országban próbálta megtalálni a legmegfelelőbb fiatal lányt Marija szerepére. Kilenc alkalmas jelöltet talált, a róluk készült fotókat az írónak is megmutatta. Hajtov Katya Paszkalevát választotta, akit Milen Nikolov A dal vége (1971) című filmjéből már jól ismert, az opusz ugyanis szintén az ő egyik írásából készült. Andonov kiszemeltje viszont Maja Dragomanszka volt, aki a felkészülés részeként lovaglóleckéket is vett. Ahogy múltak a napok, a rendezőben kételyek támadtak, s bár ismerte a színésznő képességeit, egyre inkább úgy gondolta, mégsem ő az igazi. Egyik este kedvenc főiskolai tanítványával, Sztefan Mavrodijevvel elment megnézni Shakespeare Ahogy tetszik című darabját, amelyben Paszkaleva játszotta a női főszerepet. A direktort teljesen elbűvölte a színésznő játéka, és az előadás végére az a vélemény alakult ki benne, hogy mégis Katya lenne az ideális Marija. 


Kezdetben Karajvan megformálóját illetően sem egyezett az író és a rendező véleménye. Hajtov a korszak egyik legjelentősebb és legnépszerűbb bolgár színészét, Aposztol Karamitevet javasolta, aki Andonov szerint túl intellektuális alkat volt erre a szerepre. A rendező választottja Anton Gorcsev volt, akit az író is elfogadott, már csak azért is, mert a női főszerep vonatkozásában végül mégis az ő elképzelése érvényesült. A kis Marija szerepében Andonov hatéves lánya, Nevena látható: édesapja azt akarta, hogy gyermeke ne színészkedjen, csupán viselkedjen természetesen. Nevena legerősebb emléke a forgatásról a ruhák illata volt: a szereplők öltözékét ugyanis nem varrodában készítették, hanem a rilai kolostor közelében fekvő falvak lakóitól kérték kölcsön, mivel szinte az összes jelenetet ezen a környéken vették fel. (A világörökség részét képező rilai kolostor a bolgár ortodox egyház legszentebb és legismertebb kegyhelye, a Rila-hegység egyik völgyében épült, amely 1147 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el.) Metodi Andonov mind a négy filmjét Dimo Kolarov operatőrrel forgatta, aki a virtuóz fekete-fehér fényképezés iskolapéldáját nyújtotta a Kecskeszarvval. A színészek szerint Andonov és Kolarov között olyan nagy volt az összhang, mintha egyetlen testet alkottak volna, melynek két feje van. Mindketten „vevők” voltak a másik ötleteire, és közösen továbbfejlesztették azokat. Kolarov visszaemlékezései szerint maga a forgatás napközben mindenki számára kemény munkát jelentett, az esték (és gyakran az éjszakák is) viszont szórakozással teltek. Andonov másnap reggel mindig látta, kik azok, akik az előző este túl gyakran néztek a pohár fenekére, és elküldte őket a közeli hegyi patakhoz felfrissülni. 


A Kecskeszarv elkészítése 156 ezer levába került, ami akkoriban is igen alacsony költségvetésnek számított. Az olcsóságra nem csupán a fekete-fehér nyersanyag volt a magyarázat: Andonov – akárcsak Hitchcock vagy Fellini – részletesen megtervezte az egész filmet a fejében, s maga a forgatás mindössze gyakorlati kivitelezése volt annak, amit előre kigondolt. A történet elején látható nemi erőszak a film egyik legfontosabb jelenete, mert motiválja a szereplők későbbi viselkedését, különös tekintettel Karajvan nevelési módszereire. Andonov a bolgár filmművészetben szokatlan naturalizmussal ábrázolta ezt a fontos epizódot, s ez már a forgatókönyv szakmai vitáján is terítékre került. A művészeti tanács egyik tagja amiatt aggodalmaskodott, hogy a nézők – különösen a külföldiek – számára a Kecskeszarv egy vad és primitív Bulgáriát fog bemutatni, ami károsan hat a jelen kor (szocialista) Bulgáriájának megítélésére is. A művészeti tanács több tagja is hirtelen osztani kezdte ezt az aggodalmat, s emiatt a filmet bevezető magyarázattal kellett ellátni, hogy egyértelmű legyen a kortárs szocialista valóság és a filmben megjelenő valóság különbsége: „Ez a véres történet a XVII. században játszódik, és erőszakkal kezdődik…” A józan és naiv néző első reakciója valószínűleg az, hogy miért nézik totál idiótának, aki képtelen egy középkori történetet elvonatkoztatni a jelentől. A bolgár elvtársak azonban ravaszabbak voltak, ők ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a bolgár filmesek – ahogyan a szocialista tábor jó néhány filmkészítője is – valójában a jelenről kívánnak szólni a múltbeli történetek filmre vitele ürügyén. 


Andonov mindegyik színészével olyasfajta személyes kapcsolatot alakított ki, amely hozzásegítette a művészeket ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból és a szerepükből. Így például Katya Paszkalevával mindig nagyon kedves volt, Anton Gorcsevvel viszont kissé távolságtartóan viselkedett, vagyis olyan pszichológiai helyzeteket teremtett, melyek a színészek számára elősegítették a beleélést a szerepükbe. Érdekes módon előzetes casting nélkül választotta ki a színészeket a négy erőszaktevő szerepére. Egyetlen fontos kritériumnak kellett csak megfelelniük: egyikőjük külseje sem lehetett ijesztő, ami eleve azt sugallná róluk, hogy erőszakos természetűek. Todor Kolev, Kliment Dencsev, Sztefan Mavrodijev és Marin Janev megfelelt ennek a feltételnek, és különösebb sminkelés nélkül álltak a kamera elé, csupán öltözékük és hajviseletük utalt a személyiségükre. Todor Kolev a stáblistán Todor Adamov néven szerepel: Adam volt ugyanis a Sumenben született színész gyerekkori beceneve. A nemi erőszakot bemutató jelenet hitelessége érdekében Andonov sajátos módszert alkalmazott. Heves vitát provokált a műszaki stábbal, kirúgásokat helyezett kilátásba, amitől mindenkiben megnőtt a feszültség, a színészeket is beleértve, akik a jelenethez szükséges felfokozott érzelmeket ily módon teljesen ösztönösen hozták. Az epizód felvétele körülbelül két napot vett igénybe. Ez egy ilyen bonyolult jelenethez nem sok idő, főleg ha arra gondolunk, hogy egyik színész sem rendelkezett ilyen irányú tapasztalatokkal, mert a bolgár filmművészetben egy nemi erőszak ennyire explicit módon még sosem került filmszalagra. Bár a cselekmény szerint csoportos erőszak történik, Andonov mindegyik színésszel külön vette fel a jelenetet, s az éppen nem aktív erőszaktevők nem voltak jelen a forgatáson. Kliment Dencsevvel kezdték a forgatást, emiatt a rendező később többször is viccelődött vele, hogy rátámadt egy védtelen nőre. Andonov egyébként a színészekre bízta, hogyan játsszák el ezt a jelenetet, és kizárólag technikai jellegű utasításokat adott a kamerával és a testhelyzetekkel kapcsolatban. 


A fogadtatás 
A Kecskeszarv 1972. február 14-én került a bolgár mozik műsorára, és Nikolaj Hajtov információi szerint május végéig 2 340 796 néző látta. A filmet meghívták az 1972-es cannes-i filmfesztiválra, Törökország azonban tiltakozást jelentett be, és törökellenesnek nevezte Andonov alkotását, amelyet végül diplomáciai megfontolásokból még versenyen kívül sem vetítettek le a rendezvényen. Természetesen szó sem lehetett a törökországi premierről, sőt az ankarai kormány nyomást gyakorolt más muszlim országokra is – például Algériára, Tunéziára és Marokkóra –, hogy csatlakozzanak a török tiltakozáshoz. Bulgária déli szomszédjában, Görögországban nem bojkottálták a filmet, ám amikor egy török kulturális delegáció értesült arról, hogy a részvételükkel meghirdetett görög rendezvényen a Kecskeszarv is műsorra kerül, haladéktalanul távoztak a gála helyszínéül szolgáló filmszínházból. A muszlim bojkott ellenére a filmet 62 ország vásárolta meg, és jelölték Oscar-díjra is, de a legjobb öt közé – állítólag szintén a török tiltakozás miatt – nem választották be. A spanyolországi Benalmádenában megrendezett fesztiválon a Kecskeszarvat egy ötszáz férőhelyes moziteremben játszották. Az eseményen megjelent Nikolaj Hajtov író, Dimo Kolarov operatőr és Metodi Andonov rendező is. Csupán tizenöten ültek a nézőtéren, amikor elkezdődött a vetítés, amikor azonban leperegtek az utolsó filmkockák is, és felkapcsolták a fényeket, a terem zsúfolásig tele volt, sőt több tucat érdeklődőnek nem is jutott ülőhely. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a filmet egy hétszáz és egy ezerkétszáz fő befogadására alkalmas moziteremben is levetítették. Rossz nyelvek szerint a lelkes spanyol érdeklődés elsősorban annak tudható be, hogy a Franco-rendszer cenzorai a szűk körben forgalmazott művészfilmekben látható meztelenséggel engedékenyebbek voltak, mint a széles körben forgalmazott filmek hasonló jeleneteivel. Az alkotók Nyugat-Németországon keresztül utaztak haza, és azt tapasztalták, hogy a német közönség is sorban áll, hogy a Kecskeszarv vetítéseire bejusson. 


A Kecskeszarv szerepelt az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztivál versenyprogramjában is. A szocializmus éveiben a vasfüggöny mögött a Karlovy Vary-i mustra éppoly tekintélyesnek számított, mint a cannes-i, a nyugat-berlini, a velencei és persze a moszkvai filmes seregszemle. Huszonöt ország filmjei indultak a versenyben, köztük Bangladesé is. A nemzetközi zsűriben hazánkat Bánki Zsuzsa színművésznő képviselte. A versenyen kívüli információs vetítések közül a néhány hónappal korábban elhunyt orosz rendező, Mihail Romm retrospektívje keltett nagy feltűnést, és sokan igyekeztek megnézni Tarkovszkij sci-fijét, a Solarist is, attól tartva, hogy esetleg az Andrej Rubljov (1969) sorsára jut, és évekre elérhetetlenné válik. A Szovjetunió az űrkutatásról szóló A tűz háborúja című filmjét versenyeztette, amely a fesztivál fődíját is megkapta. Csehszlovákia az Eléggé jó fiú című alkotással nevezett, Magyarország Gaál István Holt vidék című drámájával érkezett – Törőcsik Mari nyerte el a legjobb női alakítás díját –, Románia pedig Sergiu Nicolaescu Ipu halála című drámájával vett részt a fesztiválon. A magyar média méltatlankodva jegyezte meg, hogy Nicolaescu alkotását a cannes-i válogatóbizottság „igazságtalanul” visszautasította. Itt érdemes megjegyezni, hogy a filmet először a magyar filmátvételi bizottság is elutasította, végül román nyomásra újra megnézte, és feltehetően diplomáciai okokból mégis átvette. (20 402 nézője volt a magyar mozikban.) A legérdekesebb nyugati filmeket a korábban megrendezett nagy fesztiválok már elhalászták Karlovy Vary elől, így azokat csak információs vetítéseken lehetett megtekinteni, például a Fellini-Rómát. A versenyprogram figyelemre méltó nyugati filmjei közé tartozott az angol Családi élet (Kenneth Loach), az olasz Egy különös szerelem (Alberto Bevilacqua) és a japán A felkelő nap zászlója alatt (Fukaszaku Kindzsi). A Kecskeszarv a zsűri különdíját kapta. Elolvasva a magyar sajtóban megjelent különös indoklást („A zsűri különdíját a Kecskeszarv című bolgár film nyerte, amely a bolgár nép nemzeti felszabadító harcáról szól.” – What the fuck???), az emberben felmerül a kérdés, hogy mit nézett a T. Zsűri, netán tényleg a Cseh 2 adását? 


A Kecskeszarv külföldi sikersorozata nem ért véget Karlovy Varyban. A panamai filmfesztiválon Katya Paszkaleva kapta meg a legjobb női alakítás díját, s 1973-ban egy brüsszeli rendezvényen ugyanebben az elismerésben részesült. 1973-ban a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a Kecskeszarvnak ítélték a legjobb filmnek járó Ezüst Hugo-díjat. Olyan vetélytársakat utasított maga mögé, mint például a lengyel A korona gyöngye (Kazimierz Kutz) és az Illumináció (Krzysztof Zanussi), a csehszlovák …és üdvözlöm a fecskéket (Jaromil Jireš), a spanyol A méhkas szelleme (Victor Erice), a francia A vénlány (Jean-Pierre Blanc) és az Amerikai éjszaka (François Truffaut), a nyugatnémet A zöldségkereskedő (Rainer Werner Fassbinder), a jugoszláv Az ember nem madár (Dušan Makavejev), az olasz Az örök vesztes, Rocco Papaleo (Ettore Scola) és a Tavaly nyáron (Ermanno Olmi), a szovjet Lear király (Grigorij Kozincev) és a Solaris (Andrej Tarkovszkij), valamint a magyar Még kér a nép (Jancsó Miklós). A Kecskeszarv 1972-es változata mindmáig a legtöbbet díjazott bolgár film, amelyet persze Bulgáriában is elismertek. Az 1972-es várnai filmfesztiválon a Kecskeszarvnak olyan komoly riválisa volt, mint Hriszto Hrisztov koprodukciós történelmi filmje, az Üllő vagy kalapács (1972), amely Georgi Dimitrov születésének 90. évfordulója alkalmából készült. Andonov alkotása mégis megkapta az első díjat, sőt a közönség díját is, Katya Paszkaleva pedig a legjobb női alakítás díját. 1973-ban a Kecskeszarvat Dimitrov-díjra jelölték – eredménytelenül. A rendező, Metodi Andonov viszont a következő évben posztumusz részesült ebben az elismerésben. 


A remake 
1994-ben készült el a Kecskeszarv remake-je, ami azért is kuriózum, mert a bolgár filmgyártásban nincs különösebb hagyománya az újra-megfilmesítéseknek. A forgatókönyvet Hajtov ezúttal már nem egyedül, hanem két társszerzővel írta, az egyik a rendező, Nikolaj Volev volt. Az új direktor az eredeti Kecskeszarv bemutatásának évében, 1972-ben kapta meg rendezői diplomáját. 1980-ban készítette első egész estés játékfilmjét, a Hasonmást, amelyet annak idején a magyar mozik is játszottak. Eljutott hozzánk második mozifilmje, az Úr egy napra (1983) is, de utána a többihez már nem volt szerencsénk, pedig a Margarit és Margarita (1989) című filmjét még Oscar-díjra is jelölték. A Kecskeszarv remake-je első látásra három dologban különbözik Andonov alkotásától: színes film, amely az eredetinél erőszakosabb és szexuálisan merészebb. Vannak persze más különbségek is. Az alkotók ezúttal annyira empatikusak voltak a törökökkel, hogy az új változatban Marija már nem bolgár, hanem muszlim lány. Édesanyja tragédiája és apja nevelési módszerei azonban sokkal látványosabb nyomokat hagytak rajta, mint a korábbi változat hősnőjén. 


Már-már úgy viselkedik, mintha szellemi fogyatékos lenne, és ez a megközelítés pszichológiailag tulajdonképpen elfogadható, hiszen ilyen szélsőséges körülmények nyilván komoly lelki deformitást okoznak. A remake-ben nem az erőszakos törökök, hanem a vérfertőzés motívuma váltott ki meghökkenést. Volev egy vad külsejű lányt akart a főszerepre, akit a tizenkilenc éves Elena Petrova személyében talált meg. A művésznővel véletlenül találkozott az utcán. El volt tőle ragadtatva, egyvalami viszont nem tetszett neki: Elena tekintete, amely szerinte olyan volt, mint egy kéjsóvár teremtésé, aki csak a megfelelő partnerre vár, és máris készségesen ledobálja magáról a ruháit. „Egy vad lányt akarok, nem pedig egy kurvát” – közölte a meghökkent leánnyal, ugyanakkor megnyugtatta, hogy rávezeti őt arra, hogyan őrizze meg vonzó vadságát anélkül, hogy kihívónak látszana. Elena Petrova nem sértődött meg a direktor szókimondó szavain, mert később elmondta, hogy nagyon tetszett neki a szerep, és kész volt mindent megtenni érte, pedig a kezdet kezdetén még sok minden homályos volt a számára. Az új Kecskeszarv nem keltett akkora nemzetközi figyelmet, mint az eredeti, számos országban nem is játszották a mozik, inkább retrospektív rendezvényeken vagy a televízióban vetítették, mindazonáltal az 1995-ös bergamói filmfesztiválon Nikolai Volev Ezüst Rózsa-díjat kapott a filmjéért. 


Így látták ők 
„Komor világ a Kecskeszarv világa, Lorca tragédiáinak anarchikus indulatait idézi. Ezek az emberek még a tagolt beszéden innen élnek, artikulátlan üvöltéssel, ütéssel, szúrással, gyújtogatással fejezik ki magukat. A gyilkosságok szinte gépiesek, a tragédiák láncolata előre meghatározott és kikerülhetetlen. Metodi Antonov filmje az erőszak ellen lázad szigorúan szerkesztett képeivel.” 
(K. Zs.: „Kecskeszarv”. In: Magyar Nemzet, 1972. október 5., 4. o.) 


„A hét másik bemutatója, a bolgár filmművészek Kecskeszarv című alkotása igazi nagy dráma lehetőségét hordozza magában. A gyűlöletében megcsontosodott férfi, aki kislányát – anyját a gyermek szeme láttára megerőszakolták és meggyilkolták a betolakodó hódítók – kegyetlennek neveli, gyűlöletre és bosszúra tanítja, de elvakultságával végül a lány önként vállalt pusztulását okozza, antik sorstragédiák hőse lehetne. Történetét ráadásul néhol nagy hatású, megrendítő jelenetekben ismerhetjük meg. Teljes egészében a mű mégis hatástalan marad; dramaturgiai bizonytalanság, rendezői következetlenség, a meg-megdöccenő ritmus teszi helyenként vontatottá, egészében érdektelenné.” 
(Csik István: „Egy siker, két próbálkozás”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. október 7., 9. o.) 


„A török hódoltság idején lejátszódó történetből a rendező nem a szó szoros értelmében vett történelmi filmet készített, inkább a balladás tragédia egyetemes emberi mozzanatait emelte ki. Andonov elkerülte például a kínálkozó szentjohannás analógiákat; hősnőjét egyszerűen lánynak ábrázolja, aki csak addig játssza gondolkodás nélkül az apja által rászabott szerepet, amíg női mivoltára rá nem ébred. A szerelemben nem lesz más, nem gyávul el, csupán visszavonhatatlanul más irányban keresi élete értelmét, s amennyire gondolkodás nélkül állott bosszút anyja megbecstelenítőin, ugyanúgy habozás nélkül vállalja az önkéntes halált apja által megölt szerelme mellett. A lány szerepét alakító Katya Paszkaleva s a rendező jóvoltából ebből a csupa érzelem filmből így aztán tökéletesen hiányzik az érzelgősség.” 
(Szamosi Endre: „Modern ballada”. In: A Hét, 1972. október 20., 11. o.) 


Így láttam én: „A bolgár Onibaba” 
A Kecskeszarvat moziban néztem meg először, évekkel a hazai premier után, szerintem szinte az utolsó pillanatban, mielőtt a forgalmazási joga lejárt volna. Hosszú évek múlva DVD-n láttam újból, és akkor hasított belém a felismerés, hogy Andonov filmje milyen sok hasonlóságot mutat egyik kedvencemmel, a japán Onibabával. Nemcsak arról van szó, hogy mindkettő a középkorban játszódik (a japán film mintegy kétszáz évvel korábban), hanem a lélektani helyzet is hasonló. Andonovnál apa és lánya a hegyek között lel menedéket az erőszak elől, amire maguk is erőszakkal felelnek, míg Sindó Kaneto filmjének két főszereplője, anyós és menye a nádasban rejtőznek el a háború borzalmai elől, és a sebesült szamurájok meggyilkolásából és kifosztásából élnek. A Kecskeszarvban az apa, az Onibabában az anyós próbálja megakadályozni, hogy fiatal társának nőiessége kibontakozhasson, mert az ölésben van rájuk szükség, ezért nem engedhető meg, hogy a női érzelmek elgyengítsék őket. Mindkét film azt sugallja, hogy a természet törvényeivel nem lehet szembeszállni, nem lehet erőszakot tenni senki személyiségén, az egészséges ösztönök minden körülmények között felszínre törnek, s ez mindkét műben tragédiához vezet. 


Noha Karajvant és az anyóst egyaránt az önzés vezérli – fiatal társra van szükségük az öléshez és a túléléshez –, a bolgár pásztor hiszi is, hogy abban a világban férfiként lehet csak élni és túlélni, egy gyönge nő sorsa a megbecstelenítés és a halál. A japán anyóst ellenben a féltékenység is motiválja, amikor mindenáron meg akarja akadályozni menye és a fiatal szamuráj egymásra találását: saját magát sem érzi még öregnek, vágyik a gyengédségre, szeretné ő is megélni a nőiségét (ami még megmaradt belőle), és megpróbálja (természetesen eredménytelenül) magának megszerezni a fiatalembert. Mindkét film a fekete-fehér fényképezés csúcsteljesítményei közé sorolható, és bár mindkettőben az erőszak az egyik fő motívum, az alkotók csak indokolt esetben ábrázolják is azt, inkább éreztetni próbálják folytonos fenyegető jelenlétét. Mindkét filmben egy-egy hatásos jelenet érzékelteti, ahogy a fiatal hősnő ráébred női mivoltára: Marija egy poétikus képsorban meztelenül fürdik meg a hegyi patak vizében, a japán lány pedig szeretőjével meztelenül kergetőzik az éjszakai nádasban, s az epizód az éjszaka hangjaival (és visszhangjaival) kísérteties hangulatú ugyan, mégis a felszabadultságot érzékelteti, a természetes ösztönök féktelen tombolását. A színészi játékra mindkét filmben a visszafogottság és a természetesség jellemző, s a kísérőzene is hozzájárul a művek egyedi és hatásos hangulatának megteremtéséhez. 


Kecskeszarv (Козият рог, 1972) – bolgár történelmi filmdráma. Saját novellájából a forgatókönyvet írta: Nikolaj Hajtov. Operatőr: Dimo Kolarov. Díszlet: Konsztantin Dzsidrov. Jelmez: Vladiszlav Smidt. Zene: Marija Nejkova és Simeon Pironkov. Vágó: Jevgenyija Radeva. Rendező: Metodi Andonov. Főszereplők: Katya Paszkaleva (Marija), Anton Gorcsev (Karajvan), Milen Penev (a pásztor), Todor Kolev (Deli), Kliment Dencsev (Turcsin), Sztefan Mavrodijev (Musztafa), Nevena Andonova (a gyermek Marija). Magyarországi bemutató: 1972. július 6. 

Kecskeszarv (Козият рог, 1994) – bolgár történelmi filmdráma. Nikolaj Hajtov történetéből a forgatókönyvet írta: Marin Damjanov, Nikolaj Hajtov és Nikolaj Volev. Operatőr: Kraszimir Kosztov. Díszlet: Anasztasz Janakjev. Jelmez: Marija Szotirova. Zene: Asszen Avramov. Vágó: Venceszlava Karaneseva. Rendező: Nikolaj Volev. Főszereplők: Elena Petrova (Marija), Alekszandr Morfov (Karajvan), Valentin Ganev (Bejat), Petar Popjordanov (Ahryaninat Halil), Radoszlava Milenova (a gyermek Marija), Alekszander Dojnov (Turcsin). Magyarországi bemutató: 2001. május 26. (A budapesti Örökmozgó „Levelek Szófiából” című bolgár retrospektív összeállításának keretében) 

(A bolgár nevek egy részét megbízható források híján saját kútfőből írtam át magyarra. Az esetleges hibákért ezúton is elnézést kérek.) 

MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI FILM! 








BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...