„Summáját írom Egör várának,
Megszállásának, viadaljának,
Szégyönvallását császár hadának,
Nagy vígasságát Ferdinánd királnak.”
(Tinódi Lantos Sebestyén: Egri históriának summája, 1553)
A magyar filmtörténet egyik legnépszerűbb produkciója az 1968-ban bemutatott Egri csillagok, Várkonyi Zoltán alkotása. Kevesen tudják, hogy Gárdonyi Géza regényéből már 1923-ban is készült egy film, nem is akárki rendezte, hanem a nemzetközileg is elismert Fejős Pál. Várkonyi adaptációja a korszak legdrágább magyar filmje volt, költségvetése állítólag meghaladta a negyvenmillió forintot. Szakmán belül és kívül egyesek úgy gondolták, indokolatlan pénzpazarlásról van szó, s részben emiatt – a kedélyek lecsillapítására – a média folyamatosan beszámolt a forgatásról, hangsúlyozva a készülő film költségkímélő trükkjeit. Mivel az eredeti helyszín már nem volt alkalmas a forgatásra, ezért Pilisborosjenő közelében felépítették az egri várat, amely nagyjából egyharmaddal volt kisebb, mint az igazi. A stáb más helyszíneken is dolgozott, sőt készültek műtermi és külföldi felvételek is. A fő- és a mellékszerepekben az új tehetségek mellett a magyar színjátszás krémje látható, egy igazi hazai sztárparádé. A megérdemelt közönségsiker nem maradt el, a kritikusok azonban különösen sokat fanyalogtak, és igen sok bírálat érte a Nemeskürty István által írt forgatókönyvet. Az elmúlt bő fél évszázad alatt az Egri csillagok a hazai filmgyártás közkedvelt klasszikusai közé emelkedett, és 2018. október 25-én felújított változatban visszakerült a moziműsorba.
A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.
A cselekmény
1533-at írunk. Két magyar kisgyerek, Bornemissza Gergő és Cecey Vicuska török fogságba kerül, ahonnan sikerül megszökniük. Szökéskor a bátor kisfiú nemcsak a Jumurdzsák nevű török janicsár lovát, hanem a férfi amulettgyűrűjét is magával viszi. Az aggódó felnőttek boldogan fogadják az épségben hazatért gyerekeket, és mindenki biztos abban, hogy Gergőből derék katona válik majd. Múlnak az évek, az országban egymást követik a sorsdöntő események. 1541-ben a törökök csellel elfoglalják Budát, miközben Szulejmán szultán a sátrában vendégül látja az általa is elismert kisded magyar királyt, János Zsigmondot és kíséretét, melyet Török Bálint vezetett. A szultán foglyul ejti és Konstantinápolyba küldeti Török Bálintot, s parancsára az erős támogató nélkül maradt özvegy Izabella királynénak és János Zsigmondnak Erdélybe kell mennie. Itt a királyné az udvarhölgyként őt szolgáló Cecey Évát hozzá akarja adni Fürjes Ádámhoz, a lány azonban megszökik az esküvő elől. Szerelmével, Gergellyel, valamint Mekcsey Istvánnal és Török Jancsival együtt Konstantinápolyba indul, hogy kiszabadítsák Török Bálintot. Tervüket épp a félszemű Jumurdzsák hiúsítja meg, így eredménytelenül kénytelenek visszatérni Magyarországra. Eltelik egy évtized. A szerelmesek ezalatt összeházasodtak, fiuk is született, Jancsika. Gergely és csapata Egerbe megy, hogy segítségére legyen Dobó István kapitánynak a vár védelmében, hiszen bármikor várható a törökök ostroma. Ezalatt az álruhás Jumurdzsák beállít Évához, és Gergely gyűrűje iránt érdeklődik. A gyanakvó asszonynál nem éri el a célját, ezért csellel elrabolja a kis Jancsikát, hogy Egerbe vigye az apjához, s visszaszerezze Bornemisszától a gyűrűt. A kétségbeesett anya az odaadó családi barát, Miklós diák társaságában szintén az egri várba indul…
A regény
Gárdonyi Géza (1863–1922) mindössze három történelmi regényt írt, és ezek közül az Egri csillagok volt az első. Az olvasók először folytatásos újságregényként ismerhették meg: a Pesti Hírlap kezdte közölni, az első rész az 1899. december 24-i lapszámban kapott helyet Az egri csillagok címmel. (A mű címéből később a könyvkiadók többnyire elhagyták a névelőt.) Állítólag az 1896-os millennium (a honfoglalás ezredik évfordulója) keltette fel Gárdonyi érdeklődését a magyar történelem iránt. Történelmi hűségre törekedett, ezért előzetesen számos forrásmunkát áttanulmányozott, például Tinódi Lantos Sebestyén fentebb idézett históriás énekét, sőt a krónikást az Egri csillagok egyik mellékszereplőjévé tette. A felkészülés részeként felkereste azokat a helyszíneket, ahol regénye szereplői megfordulnak: Budát, Szigetvárt, Egert, Erdélyt, Sopront, sőt még Konstantinápolyt is. Alaposan tájékozódott a korabeli életformáról, az öltözködési és étkezési szokásokról, valamint nagy figyelmet szentelt a korabeli fegyvereknek és a törökök vallási szertartásainak is. A történelmi regények esetében gyakori írói fogás, hogy a valóban élt személyek csupán mellékszereplőkként jelennek meg, és a cselekmény fiktív főszereplők köré épül, mert ez nagyobb szabadságot biztosít a szerzőnek. Gárdonyi szakított ezzel a jól bevált alkotói módszerrel, hiszen főhőse, Bornemissza Gergely (1526–1555) nem kitalált figura. A fiatalon elhunyt nemzeti hős egy pécsi kovácsmester fiaként jött világra. 1552-ben hadnagyként szolgált az egri várban. Találmányai – különösen a tüzes kerék és a tüzes hordók – jelentősen hozzájárultak az egri diadalhoz. A következő évben ő lett a vár kapitánya (miután Ferdinánd király erdélyi vajdává nevezte ki Dobót), aki kellő határozottsággal irányította az újjáépítést, s az ő tervei alapján épült meg a Gergely-bástya. 1554 októberében a törökök elfogták, és Konstantinápolyba hurcolták. A fogságban is hősiesen viselkedett, és megtagadta, hogy elárulja Eger harcászati titkait. Az Eger ostrománál legyőzött Ahmed pasa parancsára 1555 szeptemberében felakasztották. A pasa csak néhány héttel élte túl Bornemisszát: sógora, Szulejmán szultán utasítására október 9-én megfojtották. A gyilkosság hátterében állítólag a szultán felesége, Hürrem intrikái álltak.
Gergely kedvese, Cecey Éva kitalált személy. Bornemisszának a valóságban két felesége volt, Fügedi Erzsébet és Sigér Dorottya, akiktől összesen hat gyermeke született. Erzsébet asszony halála után, 1554 januárjában köttetett a második házasság. A regényben is szereplő Jancsika alighanem Dorottya asszonytól született, a valóságban tehát az egri ostrom idején még nem élt. A fiú osztozott apja sorsában: mivel részt vett a Báthory Zsigmond elleni összeesküvésben, az erdélyi fejedelem parancsára 1594. szeptember 12-én felakasztották. A királypárti nagybirtokos nemes, Dobó István (1502–1572), az egri vár kapitánya mindmáig az egyik legnagyobb nemzeti hősünk, aki Eger védelmében játszott szerepével rá is szolgált erre. A krónikák azonban feljegyezték néhány kevésbé előnyös tulajdonságát is, így például pénzsóvárságát és fukarságát. Egynémely sötét ügyletének és ellenségei kitartó áskálódásainak köszönhetően élete utolsó éveiben várbörtönbe került, ahol egészsége megromlott, és nem sokkal kiszabadulása után meghalt. Mekcsey István (? – 1553) várnagy szintén elévülhetetlen érdemeket szerzett a vár ostroma közben, amiért az uralkodó jutalomban részesítette. A következő évben Sajóvárkonyban összetűzésbe keveredett egy fogadó vendégeivel, és a csetepatéban valaki egy fejszével fejbe vágta. Gyilkosát nem találták meg. Enyingi Török Bálint (1502–1551) főnemes a mohácsi csatában II. Lajos király testőre volt. (Ha arra gondolunk, hogy mi lett Lajos sorsa, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Török Bálint nem végezte jól a dolgát.) Az özvegy királyné és a gyermek János Zsigmond király egyik híveként 1541-ben került török fogságba. Konstantinápolyban halt meg. A regényben eszményített hősként jelenik meg, akit Gergelyék megkísérelnek kiszabadítani.
A regény egyes fordulatait ugyan a képzelet szülte, de akár a valóságban is megtörténhettek volna. Ilyen motívum például a történet elején a két gyerek elrablása: a mohácsi csata után gyakran megesett, hogy fosztogató törökök hatoltak be az országba, és magukkal hurcolták az itt foglyul ejtett gyerekeket, hogy janicsárokat neveljenek belőlük. A regényben kiemelt szerephez jutnak bizonyos tárgyak is, mint például Jumurdzsák gyűrűje, a török Hajván rajzai a magyarországi várakról és az a kicsi kard, amelyet Gergő Dobótól kap, majd évekkel később a fiának, Jancsikának adja tovább. Jumurdzsák ezt a kardot dobja be a várba, hogy tudassa Bornemisszával, hogy a fia nála van. Gárdonyi mesterien szövi a cselekmény szálait, a szereplők sorsa párhuzamosan fut, Eger ostromakor azonban összeérnek a szálak. Visszatérő motívum a könyvben a rabság és a szabadság szembeállítása, illetve az álruhába öltözés, amivel Gergelyék éppúgy élnek, mint Jumurdzsák. Az Egri csillagok nyelvezete nem bonyolult, mert Gárdonyi kizárólag olyan kifejezéseket használt, melyek az 1500-as években is ismertek lehettek. Műve a hazaszeretet megfogalmazásának egyik legszebb példája irodalmunkban, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy 2005-ben Magyarország legkedveltebb regényének választották. Noha már első megjelenése után hamar népszerűvé vált, kritikai fogadtatására a maga idejében némi fanyalgás volt jellemző. Többen kifogásolták az alcímet (Bornemissza Gergely élete), ami biográfiát ígér, ám e sajátos műfaj elvárásainak nem felel meg. Egyesek feleslegesnek találták az első kiadás illusztrációit, és úgy érezték, a műből túlságosan kiérződik az autodidakta szerzőkre jellemző tudálékosság: „Mint az életrajzzá minősítés, úgy ezek a fölösleges képek is arra vallanak, hogy szerző szereti a tudálékosság látszatát mutogatni, s minthogy ezt a hajlamát megtaláljuk egyéb munkásságában is, így abban a tévedésben látszik lenni, hogy életrajzot írni nagyobb érdem, mint regényt, a tankönyvekből és gyermeklapokból eléggé ismert történelmi képek pedig még akadémiai színezetet is kölcsönözhetnek művének” – írta például a Magyar Szemle (1901. júl. 28.) kritikusa. A regény vitathatatlan érdemei azonban hamar feledtették a felemlegetett hibákat, és 1902-ben Gárdonyi az Egri csillagokért megkapta a Péczely-díjat, melyet az utóbbi évek egyik legkitűnőbb irodalmi alkotásáért ítéltek neki.
Az 1923-as filmváltozat
Amikor a magyar média hírül adta, hogy Várkonyi Zoltán hozzálátott az Egri csillagok filmváltozatának előkészítéséhez, a lelkes újságírók általában azt se felejtették el megemlíteni, hogy „az adaptációval régi adósságát törleszti a magyar filmgyártás”. Pedig Gárdonyi regényének már korábban is készült egy mozgóképes feldolgozása, és azt nem is akárki rendezte: a nemzetközi hírű Fejős Pálnak (1897–1963) az 1923-as Egri csillagok volt az utolsó magyar filmje, mielőtt az Egyesült Államokba távozott volna. Eredetileg Arany János Az ünneprontók című 1877-es költeményének ihletésére tervezett egy filmet, amelyről azért mondott le, mert akkoriban még nem volt saját lakása, ahol nyugodtan dolgozhatott volna az ötleten. 1922-ben az Egerhez közeli Mikófalván megrendezett egy passiójátékot, amelynek huszonöt előadását körülbelül huszonötezer néző látta, és országos üggyé vált. Az előadások kapcsán többször is járt Egerben, személyesen is ismerte Gárdonyit, aki a passiójáték egyik védnöke volt. (Az író 1922. október 30-án hunyt el.) Fejős korábban arra gondolt, hogy Gárdonyi Hosszúhajú veszedelem című művét viszi filmre, végül mégis az Egri csillagokat választotta. Nagyszabású filmet tervezett óriási statisztériával, mivel egy ilyesfajta hazafias produkció elkészítéséhez könnyebb volt támogatókat találnia, mint a szerző fentebb említett, nőellenesnek tartott elbeszélésgyűjteményéhez. A szereposztás a következő volt: Bornemissza Gergelyt Sziklai Béla, Cecey Évát Jankovszky Mara, Dobó Istvánt Bihary Nándor, Jumurdzsákot Makláry Zoltán játszotta. Természetesen némafilmről volt szó, hiszen a hangosfilm csak évek múlva jelent meg és terjedt el. A némafilmeket általában élő zongorakísérettel vetítették, az elegánsabb mozikban zenekar is volt. A bevált vetítési gyakorlattól eltérően Fejős önálló kísérőzene komponálására kérte fel Angyal László zeneszerzőt, aki úgy emlékezett, hogy az Egri csillagok volt az első magyar film, amelynek saját zenéje volt. Ebben azonban tévedett, mert például Az aranyásóhoz (1914, Kertész Mihály) és Tetemrehíváshoz (1915, Garas Márton) is született önálló zene: a Kertész-film zeneszerzője Kacsóh Pongrác volt, a Garas-film komponistájának neve sajnos nem maradt fenn.
Ami egészen biztos, hogy már az 1923-as filmet sem Egerben forgatták, mert az eredeti helyszín már akkor sem volt erre alkalmas. Az egri várat a Veszprém megyei Csesznek vára helyettesítette, amely a török elleni harcban annak idején szintén fontos szerepet játszott. A stáb forgatott a fővárosi Kúria épületében, Óbuda környékén, a budavári bástyán és a kisbéri méntelepen is. A barlangjeleneteket a Pálvölgyi cseppkőbarlangban vették fel, ami azért volt igen bátor vállalkozás, mert a barlangot akkoriban még csak részlegesen tárták fel, a járható szakasz is csak 1927-ben kapott villanyvilágítást. A produkció keletkezéstörténetéhez egy skandalum is kapcsolódik. A forgatást a katonaság is segítette, és néhány katona ennek örömére úgy berúgott, hogy a Mátyás-templomban zajló felvételek közben botrányosan viselkedtek. A keresztény sajtó felfújta az ügyet, s állítólag egyenesen a Vatikánból érkezett utasítás arra, hogy az incidens miatt a templomot újra fel kell szentelni. A forgatás 1923 augusztusában ért véget, a szeptember 7-ére meghirdetett bemutatót mégis elhalasztották. Fejős nem várta meg a premiert, és az Egyesült Államokba utazott. Talán emiatt terjedt el az az infó még a szakirodalomban is, hogy a film befejezetlenül maradt, noha a korabeli sajtó nemcsak a befejezésről adott hírt, hanem arról is, hogy egy gödöllői zárt körű vetítésen maga Horthy Miklós is megnézte, és nagyon tetszett neki. A december 6-án megtartott nyilvános bemutatóról a Színházi Élet kritikusa lelkes beszámolót közölt. Angyal László visszaemlékezései szerint azonban az Egri csillagok megbukott, ámbár vidéken is játszották, sőt külföldre is eljutott. Egyes források úgy tudják, hogy Fejős nem az Egri csillagok kudarca, hanem a korábbi passiójátékkal kapcsolatos anyagi botrányok miatt hagyta el az országot.
AZ 1968-AS FILMVÁLTOZAT
A forgatókönyv
Az Egri csillagok szkriptje Nemeskürty István író, irodalom- és filmtörténész első forgatókönyvírói munkája volt. Írói tevékenységének egyik állandó témáját a magyar történelem jelentette: arra törekedett, hogy lerántsa a leplet a hamis illúziókról, és a mindent megszépítő történelemszemlélet helyett meghonosítsa a tényközpontú történetírást. Különösen nagy visszhangot váltott ki 1968-as kötete, az Ez történt Mohács után, amely az elsők között próbált leszámolni a nemzet egyik leggyászosabb történelmi eseményét övező legendákkal. Az Egri csillagokról a következőket mondta: „Eger vár védelme viszont olyan ritka pillanata a magyar történelemnek, amikor valóban rendkívüli – és igazságos – katonai győzelmet arattak elődeink. Az Egri csillagokban éppen az izgat engem, mi a magyarázata, hogy Mohácsnál a sokezres magyar sereg elvesztette a csatát, Egernél 1935 ember megnyerte. S azért nincs ellentét a két munkám között, mert mindkettő a hiteles történelmi eseményeket eleveníti fel, illetve azok mozgatórugóit vizsgálja.” Nemeskürty kiemelte, hogy Dobó István különleges alakja a magyar történelemnek: olyan hős, aki életben marad, és viszonylag kevés emberáldozat árán megvédi Eger várát, ellentétben történelmünk azon hőseivel, akik bátran mentek az értelmetlen és általában eredménytelen halálba. Kiemelkedő hősnek tartotta Bornemissza Gergelyt is, mert „a magyar Da Vinci” nem virtuskodásával tűnik ki, hanem tudományos-technikai felkészültségének köszönhetően ésszel nyeri meg a csatát. Bár Cecey Éva fiktív figura, Nemeskürty fontosnak érezte, hogy a férfiakkal egyenrangú, emancipált asszony típusát testesíti meg, s ez a fajta nőábrázolás nem volt jellemző a huszadik század elejének magyar irodalmára. Véleményét így summázta: „Az Egri csillagok… nem a hősiesen halni készülők legendája, hanem az életért okosan harcolók krónikája lesz.”
Nemeskürty és Várkonyi úgy döntöttek, hogy mivel az Egri csillagok kimagaslóan jelentős alkotása a magyar irodalomnak, ezért igyekeznek maximálisan hűségesek maradni Gárdonyi regényéhez. Ugyanakkor célul tűzték ki azt is, hogy a film tükrözze azoknak az újabb keletű történelmi kutatásoknak az eredményeit is, melyeket Gárdonyi még nem ismerhetett, hogy az események és a jellemek ábrázolása a lehető leghitelesebb legyen. Arról persze szó sem lehetett, hogy egy az egyben vigyék filmre a könyvet, hiszen az egy hosszabb (és jóval költségesebb) tévésorozatot igényelt volna. A változtatások egyike az volt, hogy elhagyták az ismétlődő epizódokat, például a Bornemissza találmányaival kapcsolatos leírásokat. Gyakorlati okokból rövidült Gergő és Vicuska gyerekkorának eseménysora is, elsősorban azért, mert a szerepekre akkor már nem is két-két, hanem három-három színészt kellett volna választani, ami szakmai szempontból is nehézséget jelentett volna, és a nézőket is fölöslegesen zavarta volna meg. A történelmi hűségre való törekvés érvényesült abban is, hogy a film megpróbálta még jobban kiemelni Bornemissza alakját, illetve tudományos jártasságát a győzelem elérésében. Nemeskürty kutatásokat folytatott Sárközi cigány személyét illetően is, és megtalálta Gárdonyi egyik feljegyzését, amely szerint a figura az író fantáziájának szülötte. Kihagyni mégsem akarták, így a filmben Bornemissza ötleteinek egyfajta kivitelezőjeként láthatjuk. Nemeskürty szerint egyetlen ponton tértek el a történelmi tényektől: „A pápához Frangepán Ferenc látogatott el beszámolni a magyar végvárak helyzetéről, mi pedig a regényesség érdekében Dobó Istvánt és Bornemissza Gergelyt küldjük el hozzá – ez az egyetlen engedmény, amelyet a történelmi hitelességgel szemben a regényesség javára teszünk...”
A szereposztás
Várkonyi Zoltán 1967 májusában azt nyilatkozta, hogy még nincs kialakult szereposztása az Egri csillagoknak, de abban bízik, hogy korábbi Jókai-filmjeihez hasonlóan most is nézői levelek százait fogja kapni, melyeknek írói szereposztási javaslatokkal állnak elő. Az Esti Hírlap 1967. november 9-i számában az a hír jelent meg, hogy a november végi, december eleji próbafelvételeken dől el a szereposztás. Ehhez képest az Ifjúsági Magazin 1968. január 1-jei számában szavazásra szólították fel az olvasókat, hogy tegyenek javaslatokat arra, kik játsszák a hat legfontosabb szerepet: Bornemissza Gergely, Cecey Éva, Dobó István, Mekcsey, Jumurdzsák és Sárközi cigány. A szavazatok beküldésének határideje 1968. január 20-a volt. 12 367 szavazat érkezett be. A március 1-jei eredményhirdetés ugyanakkor azt sugallta, hogy az olvasók igazából nem a szereposztásról döntöttek – bár ők ebben a hitben voltak –, hanem megpróbálták eltalálni, hogy a rendező kiket választott. Az ügyes marketingfogást ugyanis a Népszava lényegében már az 1968. január 24-i számában leleplezte: a rövid cikk arra hívta fel a figyelmet, hogy a szavazás határideje január 20-a volt (postai úton!), Várkonyi viszont már január 22-én kész szereposztást hirdetett, szóval kizárt, hogy döntését az olvasók érdemben befolyásolhatták volna, maximum megerősítették. Hogy Kovács István lett Bornemissza Gergely, Venczel Vera pedig Cecey Éva, az igazából senkit nem lepett meg, mivel a közönség Várkonyi előző filmje, a Jókai-mű alapján forgatott Kárpáthy Zoltán (1966) főszerepeiben már megszerette őket. Utólag több kritikus is kifogásolta, hogy valóban Kovács volt-e a legjobb választás Bornemissza szerepére, de az elmúlt évtizedekben a bíráló hangok elcsitultak, és a közönség teljes mértékben őt azonosítja ezzel a szereppel.
„Kárpáthy Zoltán romantikus hős, bontakozó jellem, aki egy kicsit csodálkozva fogadja a körülötte és a vele zajló eseményeket. Végső soron ezek az események formálják őt. Gergő ezzel szemben cselekvő hős, határozott jellem, mindig tettre kész, ő már felkészült feladatára, arra, hogy ő is részt kapott a világ, az ország bajainak orvoslásából. Történelmi hős, aki nemcsak bátor katona, hanem ragyogó mérnök és tüzér is volt. Sokrétűbb és nehezebb szerep. Várkonyi Zoltán rendező segítségével, remélem, meg tudom majd mutatni a kitűnő ember jellemének gazdag tárházát” – nyilatkozta a forgatás előtt Kovács István. Negyven év távlatából Venczel Vera felidézte, hogy milyen nagy lehetőséget jelentett számára a Várkonyi-filmekben való szereplés, ami egész pályafutását meghatározta. Sajnálatosnak mondta, hogy már jó ideje nem készülnek ilyen kaliberű történelmi filmek, pedig lenne rájuk igény, és bőven akadna méltó irodalmi alapanyag is. Az elmúlt években több újságíró is megpróbálta rávezetni a művésznőt arra, hogy Cecey Évát nevezze meg mint kedvenc szerepét, Venczel Vera azonban ezekre a kérdésekre azt felelte, hogy mindegyik szerepét szerette, nincsen kiemelkedő kedvence, mert amit nem talált magához illőnek és kellően színvonalasnak, azt el sem vállalta. Az egri vár kapitányát, Dobó Istvánt a magyar színjátszás kimagasló egyénisége, Sinkovits Imre keltette életre. „Dobó alakra nem hasonlítható egyetlen eddigi szerepemhez sem. Nem lesz könnyű feladat, hiszen mindenkinek van róla valamilyen elképzelése, s nekem egybe kell ötvöznöm ezeket... Újra elolvastam Gárdonyi regényét, s azt kutattam a sorok között, hogy mi az a varázs, amely rabul ejti a gyerekeket. Azon vettem észre magam, hogy ismét gyerek lettem, s rájöttem, hogy itt a felnőttnek is gyermekkori élményei a meghatározók! [...] Dobót nem emberfeletti erőkkel felruházott, romantikus hősként szeretném megformálni, hanem rendíthetetlen emberként és nagyszerű hazafiként... Hamarosan elkezdem a lovas edzéseket, hiszen lóról, karddal, gyalogosokkal szemben még sohasem küzdöttem…”
Várkonyi Zoltán filmjeinek mindig is nagy erőssége volt a szereposztás: az Egri csillagokban még a mellékszerepeket is olyan kiváló színészek játszották, mint például Bessenyei Ferenc, Ruttkai Éva, Bitskey Tibor, Koncz Gábor, Pécsi Ildikó, Gobbi Hilda, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf, Benkő Péter, Agárdy Gábor, Tahi Tóth László, Tordy Géza, Major Tamás és sokan mások. Amint meghallotta, hogy megfilmesítik az Egri csillagokat, Bárdy György állítólag azonnal arra gondolt, hogy szívesen eljátszaná Jumurdzsákot, ám senkinek sem szólt erről. Titkos kívánsága végül teljesült, s a szerepre Móna István öttusázó olimpiai bajnok készítette fel. Bárdyt egyáltalán nem zavarta, hogy negatív szerepet játszik, ő így látta a figura jelentőségét: „Persze, több rokonszenv fordul Bornemissza Gergely vagy Dobó alakítója felé, de az sem tagadható, hogy Dobó és Bornemissza szilárdsága, hősiessége is úgy fénylik föl igazán, ha Jumurdzsák eléggé gyűlöletes.” Emlékezzünk meg a gyerekszereplőkről is! Gergőt az ötödikes Megyeri Tamás, Vicát az első osztályos Füzesséry Erika alakította. A kisfiú kiválasztásában a mozgástechnika és a szövegmondás mellett fontos volt a lovaglásban való jártasság is: Tamás ötéves kora óta lovagolt. A stábtagok nagyon megszerették a gyerekeket. Tamás különösen Agárdy Gáborral barátkozott össze, de szép emlékei vannak Sinkovits Imréről is. Már akkor azt mondta, hogy erdésznek készül, és az erdőtől valóban nem szakadt el, mert vadász lett belőle. (Füzesséry Erikáról nem találtam bővebb információkat, ahogyan a Jancsikát játszó Korga Györgyről sem, aki 1968 és 1975 között még néhány filmben szerepelt.) A forgatáson rengeteg statiszta vett részt, elsősorban sorkatonák, sportolók és kaszkadőrök, köztük Szacski Mihály Lovagi Tornaklubjának tagjai. 2013-ban Szacski így emlékezett vissza a filmben való közreműködésére: „Szokatlan módon egy történelmi korszak látványvilágát kellett felvázolnom és azt mozgással megtöltenem, természetesen ezek a küzdelmi, harci cselekményekre korlátozódtak. Összetett feladat volt, mert a mozgásrekonstrukciókon túl viselettörténetet, fegyvertörténetet kellett tanulmányoznom, és történeti antropológiai elemzéseket is el kellett végeznem. Várkonyi Zoltán minden esetben kérte, hogy ezeket a rövid kis elemzéseket előre adjam meg.”
A díszletek
Mint azt a legtöbb filmbarát jól tudja, az egri várban játszódó jeleneteket nem az eredeti helyszínen vették fel, hanem Pilisborosjenő határában földből, kőből, betonból és fából megépítették az eredeti vár méreténél körülbelül egyharmaddal kisebb díszletvárat, beleértve a bástyákat, a kapukat, a gyilokjárókat, a vizes árkokat és a helyenként nyolc méter magas várfalat. (A kazamatákat a Pilisborosjenőtől körülbelül ötven kilométerre lévő Tárnok sziklákba vájt járatai helyettesítették, melyeket a helybeliek terményraktározásra használtak.) A várépítéshez a korabeli híradások szerint kő- és murvabányát kellett nyitni a helyszín közelében. Götz Jenő gyártásvezető annak idején elmondta, hogy fontos szempont volt a táj hasonlósága a Gárdonyi által leírtakhoz, ugyanakkor technikai jellegű szempontokat is figyelembe vettek. Így például azt, hogy a helyszín közel legyen Budapesthez, s így a sok technikai felszerelés, a színészek és a statisztéria könnyen és gyorsan (na meg olcsón) szállítható legyen. Béres István mérnök őrnagy egyéb tényezőket is mérlegelt. Pilisborosjenő környéke ugyanis agyagos talajú, ezért igen alapos és pontos előzetes számításokra volt szükség, mert a bástyáknak és a várfalaknak ki kellett állniuk a több ezer ostromló rohamát. Mindemellett valamelyest lazáknak is kellett lenniük, hiszen a cselekmény egy adott pontján le kellett rombolni őket.
A várépítésben a Magyar Néphadsereg is részt vett, sőt több ezer sorkatona statisztát is biztosított a forgatáshoz. A díszletépítéshez a szakemberek előzetesen több forrást is tanulmányoztak, mindenekelőtt Gárdonyi regényét, valamint a Magyarországi várak című könyvet és egyéb írásos anyagokat. Segítettek a Hadtörténeti Intézet szakemberei is, és a különböző helyekről szerzett információk alapján Vayer Tamás díszlettervező és a produkció látványtervezője, Szász Endre grafikus megtervezte az építményt. Szász hónapokra beköltözött a Filmgyár pasaréti stúdiójába, a második emelet egyik szobájába, ahol nem kevesebb, mint háromszáz látványtervet készített a filmhez. Nemcsak a díszletekhez, hanem a jelmezekhez, sőt a trükkfelvételekhez is. A korabeli magyar média szerint először fordult elő a filmtörténetben, hogy egy film minden hátterét, díszletét és jelmezét festőművész festette, jómagam azonban nem vagyok biztos abban, hogy a nemzetközi filmgyártásban ilyesmire nem volt-e már példa korábban is. A bástyák és a várfalak egy részét vesszőkötegekből építették, amelyekre sűrített levegős készülékből maltert lövelltek. Amikor ez megszáradt, pontosan úgy nézett ki, mint az igazi kő.
A jelmezek és a kellékek
A magyar történelmi filmekkel kapcsolatban gyakran elhangzik az a jogos észrevétel, hogy a jelmezek egyrészt nem korhűek, másrészt nem hatnak természetesen, és szinte ordít róluk, hogy a szereplők csak a forgatás kedvéért bújtak beléjük. Az Egri csillagok ebből a szempontból is kivételt jelent. A szakemberek – Kemenes Fanni, Láng Rudolf és Mialkovszky Erzsébet jelmeztervezők vezetésével – kiemelt figyelmet szenteltek a korhűségre, és az átlagosnál jóval kevesebb szakmai hibát vétettek. Azok a legendás bakik – karóra az egyik törökön, Tisza cipő a másikon, honvédségi bakancsok a statisztákon stb. –, amelyeket olykor felemlegetnek a filmmel kapcsolatban, legkevésbé sem a jelmeztervezők hibája, inkább a statiszták eligazításával megbízott munkatársak figyelmetlenségének következménye. A jelmeztervezők gondosan ügyeltek az erdélyi és a magyar viselet közötti apró különbségekre, az oszmán hierarchiának az öltözködésben megmutatkozó jelzésére és a cigányok ruházkodásának eklektikusságára is. Arra a korszakra jellemző volt az itáliai divat hatása, amit szintén érzékeltetni próbáltak. A janicsár Jumurdzsák öltözködésében magyar elemek is megfigyelhetők, kék nadrágja például magyar szabású. A Cecey család a XVI. századi polgári divat szerint öltözködik: az asszony süvegformájú főkötője érdekes módon csak Franciaországban, a Német-római Birodalomban és Magyarországon terjedt el a nők körében. A jelmeztervezők szakértelmének köszönhetően a filmben jól elkülönül egymástól a polgári, a kisnemesi és a főnemesi öltözködés, s láthatjuk a különbséget a hétköznapi viseletek és a díszruhák között is. Itt-ott persze becsúsztak pontatlanságok is: Éva például a királyné szolgálatában olyan szabású díszruhát visel, amely Magyarországon csupán a barokk korban honosodott meg, míg a fiatal Dobó István a történet elején a XIX. századi német vadászviseletekre emlékeztető ruhában látható. Összességében mégis elmondható, hogy az Egri csillagok jelmezei nagy mértékben hozzájárultak a film hangulatának és hitelességének megteremtéséhez, és kiemelt szerepet kaptak a figurák jellemzésében, társadalmi helyzetük érzékeltetésében.
A statisztéria magyar és török ruháit a Fővárosi Kézműipari Vállalat készítette. A több ezer főnyi kollektívát kezdetben csupán a lelkesedés motiválta, mert az első tárgyalások alkalmával kiderült, hogy a cég pillanatnyilag még semmi olyasmivel nem rendelkezik, amire a filmeseknek szükségük lenne. „Túl azon, hogy maga az ügy minden segítséget megérdemel, új profilt vélünk felfedezni, új üzletágat. Szoros kapcsolatot kívánunk kiépíteni a filmgyárral, a produkciókkal és a külföldi vendégprodukciókkal, s biztos, hogy kölcsönösen egymás hasznára lehetünk” – nyilatkozta a vállalat főmérnöke. Az előállítás előtt két csoportra osztották a megrendelt jelmezeket: azokra, amelyeket a kamera közelről is mutatni fog, és azokra, amelyek csak távolról lesznek láthatók. Az első esetben nem volt lehetőség semmilyen trükközésre, vagyis a ruhákat a legnemesebb alapanyagokból kellett elkészíteni. A második esetben úgynevezett „papírruhá”-val próbálkoztak, amely mosható, vasalható, esőálló és tűzbiztos. A szükséges alapanyagot a Lőrinci Vattagyár állította elő hulladékanyagok felhasználásával, míg a szabás, a varrás, a festés és a filmnyomás a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál történt. Felhasználás előtt a papírruhákat komoly tesztnek vetették alá: a filmgyári esőgép negyedórán át vizet záporozott rájuk. Ezután megszárították és kivasalták őket: sem a formájuk nem változott, sem a színük nem engedett, ugyanolyanok voltak, mint az esőpróba előtt. A papírruháknak köszönhetően a jelmezköltségek az eredetileg tervezett összeg felére csökkentek. A jelmezek egy részét a harci öltözékek tették ki: a több ezer statisztának például rengeteg páncélingre volt szüksége. Ezeket lurexszel átszőtt polipropilénből állították elő, és az anyagot úgy szőtték és varrták, mint egy pulóvert. Állítólag ezek a „páncélingek” még közvetlen közelről is abszolút élethűnek látszottak, súlyuk – és előállítási költségük! – viszont a töredéke volt az igaziaknak.
A fegyvereket az úgynevezett „műanyagrészleg” készítette, Reiser Győző irányításával. Az alapanyag ezúttal a polisztirol volt, melyből fröccsöntéssel vagy vákuumhúzással gyártották a fegyvereket. Hiába voltak ezek csupán élethű utánzatok, meg kellett felelniük a fegyvermesteri és a szakértői előírásoknak is. A pajzsok kibírták a tompa élű kardok szúrásait, s a polisztirol sisak is állta a csapásokat. A filmhez ötszáz íjat, körülbelül ötezer nyilat, ötszáz pajzsot és több ezer lándzsát rendeltek a filmesek. Szükség volt több száz strucctollra is a sisakok korhű díszítéséhez. A filmeseket úgy kellett fellocsolni, amikor meghallották, hogy mennyibe kerül egyetlen darab strucctoll. A problémát végül úgy oldották meg, hogy másféle madártollakat ragasztottak össze strucctollá. A vértezetet és a szablyákat Zágon Rezső kardműves iparművész készítette. A nyergeket műbőrből és műanyagból gyártották. A lófarkak alapanyaga kender és műszál volt. A török sátrak díszítéséhez polisztirolt használtak. A nehézfegyverzetet (ágyúkat, ágyúgolyókat) a szakemberek papírmaséból állították elő. Ezek egy részével lőni is kellett, amit úgy oldottak meg, hogy a huzagolt csőbe vas alkatrészeket építettek, amelyek jól bírták a hőt és a lángot. Forgatás előtt természetesen kipróbálták az egyik ágyút egy fegyvermester jelenlétében, és a végeredménnyel mindenki elégedett volt.
A forgatás
A hónapokig (egyes források szerint két évig!) tartó előkészületi munkálatok után 1968 májusában kezdődött el a tényleges forgatás. Az első jelenetet, amely Szulejmán sátrában játszódik, műteremben vették fel. Az eredeti elképzelés szerint a stáb Bulgáriában, Jugoszláviában és Törökországban is forgatott volna. A jugoszláv és a török forgatás azonban túlságosan költségesnek ígérkezett, és különösebb értelme nem is lett volna Konstantinápolyba utazni, hiszen a város már megváltozott a XVI. század óta. A szükséges jeleneteket ezért a bolgár tengerparton vették fel augusztus folyamán. Az anyag később, a laboratóriumi munkák közben megsérült, emiatt pótforgatásra volt szükség, amelyre a Balatonnál került sor. Mint arról szó volt, a produkciót kiemelten támogatta a Néphadsereg, sőt még a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) is. Az ostromjelenet júliusi forgatásakor a támadó törököket javarészt sorkatonák játszották. Ők már hetekkel a forgatás előtt bajuszt és szakállt növesztettek feljebbvalóik parancsára, mivel képtelenség lett volna naponta több ezer embernek álbajuszt és álszakállt felhelyezni. A katonáknak meg kellett tanulniuk a korabeli fegyverek használatát is. A forgatást az időjárás is nehezítette, bár a 36 fokos meleg még mindig jobb volt, mint ha tartós eső miatt vesztegelt volna a népes stáb. A hőség annak ellenére kimerítette a katonákat, hogy többségük a korabeli török szokásoknak megfelelően félmeztelenül indult a csatába. Komoly szervezést igényelt a folyamatos vízellátás megoldása, mert a díszletvárba bevezetett szükségvezetékeken érkezett víz nem bizonyult elegendőnek a szomjas színészek és statiszták számára.
A korabeli sajtót bejárta az a hír, hogy az ostromjelenet forgatása közben előre nem tervezett tűz ütött ki a díszletben, amelynek egy része leégett. A produkció fő gyártásvezetője, Németh András – szintén az újságokban – cáfolta ezeket a beszámolókat: „A következők történtek: az ostrom felvételeihez felgyújtottuk az egyik torony tetejét, de az erős szél miatt az egy kicsit tovább égett, mint ahogy ezt elterveztük. Hogy a tűz további terjedését megakadályozzuk, leromboltuk a szomszédos díszletfal egy részét. Tehát: mindössze több égett le a toronyból a tervezettnél, ugyanakkor ezt is fel tudtuk használni, hiszen így azokhoz a képsorokhoz, amelyek a vár pusztulását mutatják be, nem kellett a vár más részeit lerombolnunk. A felvételek ideje alatt egyébként két tűzoltóautó állt készenlétben a forgatás színhelyén. Ugyanekkor – éppen a kérdéses torony mellett – egy nagy medence állt tele vízzel. Ezt a 3 méter mély és 16 x 5 méteres úgynevezett »ugrómedencét« azért építtettük, hogy az ostrom alatt a falról lepotyogó »török katonák« ebbe essenek.” A tűz nem hátráltatta a munkát, sőt az ostrom forgatása a tervezettnél egy nappal hamarabb, már július 30-án befejeződött. Itt említsük meg, hogy a sorkatonák mellett igazi profik is részt vettek a csatajelenetben, mint például Papp Bertalan vívói és Ferdinandy Géza öttusázói. Nem volt egyszerű a kazamatajelenetek forgatása sem. Minden technikai felszerelést csigákon kellett leereszteni a barlangrendszerbe, és a robbantást követően öt óra hosszat kellett szellőztetni a járatokat a szintén csigákon leeresztett elszívó berendezésekkel. A forgatás befejezése után a stábot is csigákkal húzták a felszínre, mert a filmjelenet részeként felrobbantották az összetákolt feljárót.
Várkonyi Zoltán elmondása szerint különösen sok gond volt az állatokkal, „a rakoncátlan vad tevékkel, a mozdulni nem akaró bivalyokkal, az otthonukat kereső birkákkal és a több mint ötszáz lóval”. A legnagyobb problémát az ashabádi filmstúdiótól kapott tevék okozták, amelyek az egyik jelenet forgatása közben egyszerűen megszöktek Pilisborosjenőről. A lovasok ugyan üldözőbe vették a szökevényeket, a lovaknál gyorsabb tevék azonban lerázták az üldözőiket, és eltűntek a szemük elől. Órák múlva a rendőrség értesítette a stábot, hogy a kimerült állatok a csillaghegyi strandra vonultak be hűsölni. A színészeknek is bőven kijutott a nehézségekből, a legnehezebb helyzetben talán Sinkovits Imre volt. Az eskütételt ugyanis szintén tűző napfényben vették fel, s a munka jócskán elhúzódott. A színész teljes fegyverzetben – kard, páncéling, acélsisak – volt. Ahogy véget ért a felvétel, az öltöztető szabó rohant Sinkovitshoz, hogy megszabadítsa a nehéz öltözékétől. Elsőként a sisakot akarta levenni róla, de ahogy hozzáért a felforrósodott fémhez, megégette a kezét. Csak nedves törülközővel lehetett megfogni a sisakot, hogy levegyék a színész fejéről. Venczel Vera évekkel később elmesélte, hogy semmiféle rendezői instrukciót nem kaptak ahhoz a jelenethez, amelyben Éva és Jumurdzsák kerül szembe egymással. Várkonyi mindössze annyit mondott a színészeknek: „Ugorjatok egymásnak!” Venczel Vera és Bárdy György így is tett, és a jelenet annyira jól sikerült, hogy csak egyszer vették fel, s az került a végső változatba.
A trükkök
Az Egri csillagok a korabeli magyar filmgyártás technikai lehetőségeinek határait feszegette. Várkonyi és az operatőr, Hildebrand István kezdettől fogva tudták, hogy bizonyos helyszíneket nem lehet díszletként megépíteni, hanem trükkfelvételekre lesz szükség. Ehhez viszont nem volt szakember idehaza, tehát segítséget kértek a szovjet filmesektől, s kifejezetten a film számára külön trükkrészleg alakult Budapesten, a Gyarmat utcai filmstúdióban. G. B. Eisenberg szovjet trükkoperatőr mögött harmincesztendős szakmai tapasztalat állt, dolgozott többek között Szergej Bondarcsuk Oscar-díjas szuperprodukciójában, a négyrészes Háború és békében (1965–1967) is. A magyar filmben való feladatáról a következőket nyilatkozta: „Tulajdonképpen konzultáns vagyok. Elsősorban Szász Endrének, a film főtervezőjének igyekszem tapasztalataimat átadni. Technikai tanácsokat adok, hogyan is kell a maketteket és az előtétrajzokat megoldani, kivitelezni ahhoz, hogy azok a filmben a valóság illúzióját keltsék. Előtétrajzokat fotografál majd a filmbe Hildebrand István operatőr azokhoz a jelenetekhez, melyeknek hátteréül a korabeli Budavár vagy Konstantinápoly szolgál. Nagy problémát okoz annak a jelenetnek a megoldása is, amikor a felgyújtott Eger város lángokban áll, vagy amikor a vár ostrománál a törököket ledobálják a várfalról. Ezeket is csak trükkfelvételek segítségével lehet fotografálni.” A munkába besegített a látványos mesefilmjei révén közkedvelt orosz rendező, Alekszandr Ptusko is, mert „nála jobban senki se tudja, hogyan lehet valakit úgy lefejezni, hogy mégse veszítse el a fejét”. Az orosz szakemberek tanácsa kellett ahhoz is, hogyan oldják meg azt, hogy a filmben a leszúrt ellenség háta közepén jöjjön ki a kard. (Anno a magyar média nem nagyon foglalkozott azzal, hogy Várkonyi és Hildebrand között idővel annyira kiéleződtek a művészi ellentétek, hogy a rendező lecserélte az operatőrt Szécsényi Ferencre.)
A történelmi krónikákból tudjuk, hogy az ostromot tulajdonképpen Bornemissza találmánya, a „tűzkerék” döntötte el, amelyet a védők a várfokról indítottak pusztító útjára. A török ostromlók fejvesztve menekültek a sosem látott szerkezet elől, amely lángot, tüzet és szikrát szórt magából, babonás rémületet keltve a támadókban. A filmben látható tűzkereket a produkció katonai trükktechnikusa és pirotechnikusa, Koltai Henrik mérnök őrnagy tervezte, és a Fűzfői Nitrokémiai Vállalat valósította meg. A szerkezet öt méter magas, három méter széles és több mint két mázsa súlyú volt. Történelmi tanulmányainkból azt is tudjuk, hogy a várvédők a bástyákról forró szurkot öntöttek a törökökre. A filmbeli forró szurok valójában egy ártalmatlan fekete massza volt, amelyet szárazjéggel kevertek, amitől gőzölgött és bugyborékolt. A „forró ólom” előállításához szintén szükség volt szárazjégre, amelyet ekkor egy speciális műanyag folyadékkal elegyítettek. Balákovics István, a Tűzoltókészülékek Gyárának főmérnöke oldotta meg, hogy filmre vehessék azt, amint lángba borul a harcosok meztelen felsőteste. Ehhez saját maga állított elő egy égés elleni védőkenőcsöt, amellyel előzetesen bekenték a szereplők felsőtestét. Persze a csata hevében nemcsak a félmeztelenül harcolók felsőteste kaphatott lángra, hanem a felöltözöttek ruhája is. Technikailag ezt úgy oldották meg, hogy a szereplők műanyag védőinget vettek fel, amelyet előtte átitattak egy szénsavfejlesztő anyaggal, ami „eltaszítja” a testtől a lángot. Akiket nyíllövés vagy kardcsapás ért, azokat felvétel előtt szintén műanyagból készült „páncéling”-be öltöztették. Nyíllövés esetén a páncéling fölé egy vastag parafaing került. Ebben egy olyan szerkezetet helyeztek el, amely abban a pillanatban, ahogy elöl ütés éri (vagyis becsapódik a nyílvessző), a hátsó részen egy fél nyílvesszőt dob ki. Oldalról filmezve, megfelelő kameraállásból ez úgy látszik, mintha az illetőt valóban keresztüldöfné a nyílvessző. A különféle sérüléseket, égett, zúzott, vágott és szúrt sebeket dr. Kiss Gyula állította elő a szereplők testén. Itt említsük meg azt is, hogy bár a magyar filmgyártásban szokatlanul nagyszámú statisztéria vett részt a forgatáson, állítólag még az emberek pótlására is bevetették a trükköket: például a távolról mutatott katonák felfújható, festett ballonok voltak. Amikor a szultán elé vonuló menetet látjuk, csupán az első, körülbelül háromszáz személy volt élő ember, a többiek rajzolt figurák voltak.
A fogadtatás
Annak idején talán maga Várkonyi se gondolt bele abba, hogy a hazafias Jókai-művek és a Gárdonyi-regény filmre vitelével nem csupán a magyar irodalom klasszikusait népszerűsíti, hanem a nemzeti öntudatot, a szabadságvágyat is erősíti egy olyan korban, amelyben Magyarország szovjet elnyomás alatt állt. A sokszor ostobának és igénytelennek elkönyvelt közönség viszont alighanem ráérzett erre a pluszüzenetre, s ezzel magyarázható, hogy ezek a Várkonyi-filmek kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendtek, miközben szakmai fogadtatásukra inkább a műmagyarkodást is felemlegető fanyalgás volt jellemző. Mint fentebb szó volt róla, az Egri csillagok különböző társadalmi szervezetek addig példátlan összefogásával valósult meg, és körülbelül negyvenmilliós költségvetése kiugróan magasnak számított. Feltehetően a direktor számított is arra, hogy a magas büdzsét a fejére fogják olvasni, ezért is emlegette oly gyakran már a forgatás időszakában, hogy miféle költségkímélő módszereket alkalmaztak. Tegyük hozzá azt is, hogy külföldön (például a szocialista Lengyelországban is!) egy-egy hasonló kaliberű produkció ennek sokszorosába került. Az Egri csillagok a korábbi Jókai-filmeknél is élesebb bírálatokban részesült, és a szuperprodukciónak szinte nem is volt olyan mozzanata, amelyen valaki ne akart volna fogást találni. A költségvetést illetően elhangzott, hogy kár volt ennyi pénzt kidobni egy olyan filmre, amely csak az országhatáron belül lehet érdekes, majd egyes kritikusok – rögtön ellentmondva önmaguknak – kifogásolták, hogy a költséges látvány mégsem elég pazar. Ekkoriban hangzottak el az első kifogások a honvédségi bakancsot és karórát viselő statisztákról is. A karórás bakiról azóta már kiderült, hogy városi legenda, mert csupán a forgatásról készült werkfilmben látható az egyik statiszta csuklóján egy karóra.
Bármennyire hangsúlyozta is Nemeskürty, hogy egyszerre akartak hűségesek maradni a regényhez és a történelemhez, a kritikusok ezt nem így látták: „Szinte megfoghatatlan, hogyan juthatott eszébe [Nemeskürtynek] annyi, a regény szellemétől és nyelvezetétől idegen átírás, betoldás, önkényes másítás. Mintha maga a forrás, az egész nép híven őrzött szellemi értéke semmire sem kötelezte volna. Hány helyen cserélte fel Gárdonyi realista helyzetleírását és emberábrázolását oktalan műkuruckodással. Rendelkezésre állt a nemes anyag, s mégis talmi kellékekkel helyettesítette” – tette szóvá például a Film, Színház, Muzsika kritikusa, Sas György. Cinikus ítészek még azt is megjegyezték, hogy Várkonyinak nem Gárdonyi, hanem inkább Jókai való, aki a történelmi hűséget szabadabban kezelte. Sinkovits Imre alakítását leszámítva a színészi játék sem váltott ki egyértelmű lelkesedést: „…általában a színészi alakítások nem érik el a rendezés látványosságának a színvonalát” – írta Szombathelyi Ervin a Népszavában. Részben a szokatlanul éles bírálatokkal is magyarázható, hogy Várkonyi csak nyolc évvel később, 1976-ban forgatott újra egy nagyszabású irodalmi adaptációt, a Fekete gyémántokat, ismét egy Jókai-mű alapján. Az elmarasztaló kritikák ellenére az elmúlt bő fél évszázad alatt az Egri csillagok a magyar filmtörténet egyik klasszikusává nemesedett, egyes híradások szerint több mint kilencmillió belföldi nézője volt, és a harmadik legnépszerűbb alkotás az 1948 után készült hazai filmek toplistáján. Persze az is kérdés, hogy milyen toplistáról beszélünk: a HVG 1993. január 30-i számában közölt, statisztikai adatokkal kiegészített Top 12-es listán például nincs rajta sem ez, sem más Várkonyi-film. (A listát a Mágnás Miska vezeti 9 875 000 nézővel, az utolsó helyezett az 1949-es Lúdas Matyi 5 095 000 nézővel.)
A színházi előadás
A budapesti Nemzeti Színház 2018. március 9-én mutatta be az Egri csillagok színpadi változatát Zalán Tibor költő átdolgozásában, dramaturg: Szász Zsolt. Az adaptáció érdekessége, hogy a várbeli gyerekek szemszögéből mutatja be az eseményeket, de nem arról van szó, hogy gyerekszínészek játszanak minden szerepet. Cecey Évát Barta Ágnes, Bornemissza Gergelyt Berettyán Nándor, Dobó kapitányt Horváth Lajos Ottó, Jumurdzsákot Schnell Ádám, a török szultánt pedig Bodrogi Gyula alakította. A koreográfiát Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője, Kossuth-díjas táncművész tervezte. Koncepciója alapján látványos tömegjelenetek elevenedtek meg a színpadon, táncosokkal, színészekkel, gyerekekkel. Vidnyánszky Attila rendező a mozgás mellett az élő zenének is fontos szerepet szánt, ez utóbbit a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekara szolgáltatta. A direktor többek között ezeket mondta elképzeléseiről: „Hősökre, példaképekre ma is szüksége van a fiataloknak. A nagy tettek, nagy érzelmek ma is megmozgatják a fantáziájukat. Úgy érzem, fontos, hogy a mindennapokból kiszakadva, a gyorsan változó, bizonytalanságokkal teli, igazodási pontokat nem nyújtó világunkban tiszta történeteket is el tudjunk mesélni.” A díszleteket Székely László, a jelmezeket Bianca Imelda Jeremias és Zs. Vincze Zsuzsa tervezte, aki Zsuráfszky mellett részt vett a koreográfia kialakításában is. A közel három és félórás előadást egy szünettel játszották. „A Nemzeti Színházban látható Egri csillagok megpróbál a Gárdonyi Géza által megteremtett figurákon keresztül tanítani, minden nézőhöz szólni. Bár nem szokványos egy ilyen hosszú előadás, de abszolút filmélményt nyújt. A hanghatások mellé remek díszlet és jelmezek párosulnak, a rendezés pedig minden lehetőséget kihasznál, hogy ámulatba ejtse a nézőket” – olvashatjuk a színházi előadásokkal foglalkozó Deszkavízió blogban Jasinka Ádám véleményét.
Így látták ők
„Várkonyi Zoltán feltehetően óriási munkát végzett, de… nem tudta egységessé formálni ezt a művet, s talán a nagy stratégiai feladatok mellett nem jutott ereje megnyirbálni a szokványromantika vadhajtásaitól. Mindenre tellett: selyemre, bársonyra, ágyúkra, petárdákra, tűzvészre, füstre, lovakra, tevékre, az egész egri várra – csak épp a valamivel nagyobb szellemi koncentrációra, elmélyültségre, fantáziára ne tellett volna? Kezdjük talán ott: a forgatókönyv irodalmi megmunkálása igazán megért volna még egy esztendőt. Ami a legfájdalmasabb: Bornemissza Gergely, akiről pedig a regény leginkább szól, szinte teljesen eltűnt a filmben, ő a főszereplő és még csak századrész annyira sem ismerkedhetünk meg vele, mint a regényben.”
(Sas György: „Egri csillagok”. In: Film, Színház, Muzsika, 1968. december 21., 4–5. o.)
„Ami a rendezést illeti, nagyon szépek a tömegjelenetek körképei, különösen az egri vár alá felvonuló csapatok elrendezett alakzatai. Erős képzőművészeti képzelőerőről vall ugyanakkor a belső terek kiképzése is, mint például a szultán sátra, az isztambuli fürdő vagy éppen Izabella királyné lovagterme Gyaluvárban. A rendező a sok szereplőt könnyed természetességgel mozgatja, szinte hangjegyekkel kottázható zenei ritmusban. Néhány jelenet külön kiemelést érdemel. Így a társaitól búcsúzó cigánytánc megjelenítése, a fényes padisah elé vonuló Török Bálint szemkápráztató ruhaváltása, az éjszakában felragyogó őrtüzek a török táborban. A harci jelenetek egyik fő érdeme, hogy ugyan nem kerülik meg a látványosságot, azonban sehol sem kísért valamiféle bántó naturalizmus, nem borzaszt a patakokban folyó vér látványa. Hozzá kell ehhez tenni azonban, hogy a várért vívott csatajelenetekben olykor bizony a rendezői, színészi megoldások mesterkéltségét lehet tetten érni.”
(Szombathelyi Ervin: „Egri csillagok”. In: Népszava, 1968. december 23.)
„Várkonyi és Nemeskürty úgy nyúltak Gárdonyi regényéhez, hogy átmentették annak leíró képeit, színes pannóit, hangulatait, alakjainak naiv báját, érzelmességét és meseszerűségét. Mindeközben gyengéden javítanak történelemszemléletén. Úgy érik ezt el, hogy a regényből egyetlen vezérmotívumot emelnek ki – Jumurdzsák makacs nyomkövetését elvesztett talizmánja után. Ez a szál tartja össze a cselekményt, amely azok számára, akik nem olvasták a regényt, talán némi információs igényt hagy maga után. Jumurdzsák epizódja a legvadregényesebb, nagyoperai szál a meséből, és Bárdy György is csak egy romantikus operakonvenció fogásaival képes megoldani az évtizedes bosszú és megszállott nyomozás félszemű háborús kalandorát. Olyan regényhősök megelevenítése, mint Bornemissza Gergely vagy Cecey Éva: nem színművészi feladat. Vagy fedi a kiválasztott színész a regényalakról dédelgetett elképzeléseket, vagy sem. Venczel Vera első látásra is Cecey Éva, és minél tovább nézzük a filmet, annál inkább azzá válik; Kovács István rögtön, az elején nem Bornemissza és a későbbiek folyamán mind kevésbé az. Sinkovits Imre Dobó Istvánja finom filmszínészi munka: teli van atyai gondoskodással, előrelátással és humanista aggodalommal.”
(M. G. P.: „Egri csillagok”. In: Népszabadság, 1968. december 24.)
Egri csillagok (1968) – magyar történelmi kalandfilm. Gárdonyi Géza azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Nemeskürty István. Operatőr: Szécsényi Ferenc. Zene: Farkas Ferenc. Díszlet: Szász Endre, Vayer Tamás és Nagy Vilmos. Jelmez: Kemenes Fanni, Láng Rudolf és Mialkovszky Erzsébet. Vágó: Szécsényi Ferencné. Rendező: Várkonyi Zoltán. Főszereplők: Kovács István (Bornemissza Gergely), Venczel Vera (Cecey Éva), Sinkovits Imre (Dobó István), Bárdy György (Jumurdzsák), Bitskey Tibor (Mekcsey István), Bessenyei Ferenc (Török Bálint), Benkő Péter (Török János), Ruttkai Éva (Izabella királyné), Mádi Szabó Gábor (Cecey), Szemere Vera (Ceceyné), Agárdy Gábor (Sárközi cigány), Somogyvári Rudolf (Hegedűs István), Tahi Tóth László (Kobzos Ádám), Tordy Géza (Miklós diák), Latinovits Zoltán (Varsányi Imre). Magyarországi mozibemutató: 1968. december 19.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
