SZEXMISSZIÓ

Legjobb barátom szülinapjára 

A lengyel Juliusz Machulski rendezői karrierje a nyolcvanas évek elején kezdett kibontakozni, és mindjárt első három mozifilmjével kiugró sikert ért el nemcsak hazájában, hanem a vasfüggöny többi országában is, sőt még Nyugaton is felfigyeltek rá. Az 1981-ben bemutatott Vabank és három évvel későbbi folytatása között forgatta a Szexmissziót, minden idők egyik legnépszerűbb lengyel filmjét. A történet két férfi önkéntesről szól, akiket egy világraszóló tudományos kísérlet keretében 1991-ben három évre hibernálnak, de előre nem látható fejlemények miatt csak 2044-ben ébresztik fel őket. A világ jócskán megváltozott a hibernált álom ötvenhárom esztendeje alatt, és hőseink rádöbbennek arra, hogy a Földön már csak ők ketten képviselik az erősebbik nemet, amelyre igazából semmi szükség nincs, még az utódnemzés folyamatában sem… A nagy közönségsiker ellenére a Szexmisszió megosztotta a nézőket és a kritikusokat is. Egyesek a feminizmus túlkapásaira figyelmeztető szellemes paródiát láttak benne, amely amellett voksol, hogy a világ a távoli (megjegyzem, most már egyre közeledő) jövőben sem lehet meg férfiak nélkül. A (nyugati) feministák közül nem mindenki rendelkezett kellő humorérzékkel, s így elhangzottak olyan vélemények is, hogy Machulski valójában egy hímsoviniszta, nőgyűlölő filmet forgatott. Noha a Szexmisszió elereszt néhány rejtett fricskát az oroszok (és a kommunizmus) felé, az opuszt a Szovjetunióban is bemutatták – igaz, jelentősen megrövidítve. Magyarországon 1986 februárjában kezdték játszani, és abban az évben kereskedelmileg a második legsikeresebb alkotás volt a baráti országoktól átvett filmek sorában. 

A cselekmény 

1991. augusztus 9-én történelmi napra ébred az emberiség: Wiktor Kuppelweiser Nobel-díjas tudós – sikeres állatkísérlete után – most embereket fog hibernálni három évre. A két önként jelentkező: a kalandvágyó Maksymilian Paradys és a biológus Albert Starski. Az óriási tudományos jelentőséggel bíró eseményt természetesen a televízió is közvetíti. Minden a lehető legnagyobb rendben zajlik, s a két önkéntes a showműsor végén hibernált álomba merül. Telik az idő, múlnak az esztendők, s eljön az ébredés pillanata. Hőseink boldogan konstatálják, hogy épek, egészségesek, a kísérlet tehát ragyogóan sikerült. Azaz van egy kis probléma: Kuppelweiser professzornak nyoma sincs, a két bátor férfiút csinos, fiatal, ám nem túl barátságos nők szolgálják ki. Ízetlen ételeket adnak nekik, s nem hagyhatják el a hermetikusan zárt, ablaktan helyiséget. Kérdéseikre különös válaszokat kapnak, ennek ellenére egyelőre tudomásul veszik, hogy egészségügyi okokból alighanem karanténban kell lenniük egy ideig. Igazából nincs is ellenükre ez a helyzet, különösen Maks élvezi, hogy fiatal szépségek forgolódnak körülöttük, akik közül Lamia Reno különösen megtetszik neki. Idővel azonban a két férfi gyanút fog, hogy valami még sincs rendben, és nyomatékosan követelik, hogy találkozhassanak Kuppelweiser professzorral. Ekkor Lamia és Berna doktornő feltárja előttük a megdöbbentő igazságot: a professzor rég meghalt, és amíg Maks és Albert hibernációban voltak, lezajlott egy nukleáris háború, amelyben kihaltak a férfiak. Jelenleg 2044-et írunk, vagyis az önkéntes kísérleti alanyok ötven évvel később ébredtek fel, mint amire számítottak. Miután magukhoz tértek a döbbenetből, hőseink – különösen Maks – fején átsuhan a gondolat, hogy igazából nem is lehet rossz ebben a világban élni, ahol övék lehet az összes nő. Rövidesen kiderül, hogy kár lenne ebbe beleélniük magukat. A férfiakra ugyanis már semmi szükség ebben a szép új világban, az utódlás problémáját jó ideje meg tudják oldani nélkülük is. Maks és Albert szökésre szánják el magukat, ám újabb csapást kénytelenek elviselni: kiderül, hogy háromszáz méterrel a földfelszín alatt vannak, egy óvóhelyen, mert a fenti világ sugárfertőzött. Még nagyobb gond, hogy látván renitens viselkedésüket, a nők tanácsa vagy kasztrálni, vagy likvidálni akarja őket... 

A rendező 

Juliusz Machulski lengyel rendező és forgatókönyvíró 1955. március 10-én született az észak-lengyelországi Olsztynban. Édesapja Jan Machulski (1928–2008) színész és rendező, édesanyja Halina Machulska (* 1929) színésznő. Juliuszt 1973-ban felvették a Varsói Egyetem filológia szakára. 1975-ben Łódźba költözött, ahol az ottani filmfőiskolán rendezést kezdett tanulni. 1980-ban kapta meg a diplomáját. Téves kapcsolás (1979) című tévéfilmjét 1983-ban Magyarországon is bemutatták: a történet főszereplője egy válságot átélő házaspár, melynek szokásos vitáját váratlan telefonhívás szakítja félbe. A vonal túlsó végén egy segítséget kérő, ismeretlen nő jelentkezik, s a vészhelyzet arra készteti a párt, hogy megkíséreljenek szót érteni egymással… Eljutott hozzánk Machulski első mozifilmje, a harmincas években játszódó Vabank (1981) is, amely egy börtönből frissen szabadult kasszafúróról szól, akit a papa, Jan Machulski alakít. A férfi elégtételt akar venni azokon, akik rács mögé juttatták. A direktor így nyilatkozott az elképzeléseiről: „A Vabank megrendezésével azt is bizonyítani akartam, hogy Lengyelországban is lehet jó krimit rendezni, és hogy én képes vagyok erre. Azt akartam, hogy filmemből a professzionalizmus dicsérete áradjon. Mielőtt az ember művésszé válna, jó iparosnak kell lennie. Szerettem volna szólni a régi alapvető erkölcsi elvekről is. Azt elmondani, hogy amit az életben csinálunk, tisztességesen kell csinálni.” Machulski 1983-ban forgatta a Szexmissziót, majd 1984-ben következett a Vabank folytatása, amelyet szintén láthattunk a hazai mozikban. 

Machulski filmjei Nyugat-Európában is nagy figyelmet keltettek: a nyugati kritikusok szerint a rendező valójában a kommunista iga alatt nyögő Lengyelországról fest humoros-szatirikus képet, s ez a szándék különösen a Szexmisszióban és a Magyarországon nem vetített Kingsajzban (1988) érhető tetten. „A Kingsajz a »nagyok« birodalma, ahol az igazi élet zajlik. Ide csak a hatalom elvárásainak megfelelő viselkedést tanúsító »kicsik« juthatnak fel, akiknek egyébként életét a mindennapi robot teszi ki »fiókországban«, a bürokrácia félelmetessé nagyított groteszk világában” – írta a filmről egy 1990-es fesztivál kapcsán a Filmvilág kritikusa. Lengyelországban a Kingsajz egyes szállóigéi graffitiként jelentek meg a nagyvárosok falain, egyértelműen a hatóságok bosszantására. A rendszerváltást követő Machulski-filmek közönségfogadtatására továbbra sem lehetett komolyabb panasz, ellenben a kritikusok lelkesedése Keleten és Nyugaton jelentősen alábbhagyott. Már nem voltak érdekesek az esetleges mögöttes tartalmak, az ítészek csupán szimpla kommersz filmeket láttak a direktor újabb műveiben. A szovjet–lengyel koprodukcióban megvalósult Déja vu (1990) cselekménye az amerikai szesztilalom idején zajlik, amikor egy chicagói nagyfőnök egy árulóra akar lesújtani, a nyomok azonban a kommunista Szovjetunióba vezetnek, Odessza városába. A szintén bűnügyi témájú V. I. P. (1991) után nagy meglepetést keltett a XIX. században játszódó A lovasszázad (1992) című romantikus film, amely egy orosz arisztokrata és egy lengyel lány szerelméről szól a két ország közötti háború árnyékában. 

A műfaji kitérő után Machulski visszatért a humorral átszőtt bűnügyi filmek világába. A Minden jó, ha pénz a vége (1995) a vártnál szerényebb érdeklődést keltett, a Cezary Pazura és Jerzy Stuhr nevével fémjelzett Itt a gyilkos, hol a gyilkos (1997) viszont oly nagy sikert aratott, hogy két évvel később elkészült a folytatása is. A történet egy taxisofőrről szól, akit úgy a rendőrség, mint a maffia egy veszedelmes bérgyilkossal téveszt össze. Hollywood szinte azonnal megvásárolta a remake jogait, ám egyelőre még nem valósította meg. A Szuperprodukció (2002) szlogenje akár az is lehetne, hogy „Lengyelország válasza a Szóljatok a köpcösnek!-re”. A mulatságos sztori főhőse egy tehetséges filmkritikus, Janek, akit egy művészetkedvelő gengszter felbérel, hogy írjon egy forgatókönyvet, amelynek filmváltozatában majd a bűnöző unatkozó barátnője lesz a főszereplő. Persze a művészi alkotómunka nem megy minden nehézség nélkül, de vígjátékról lévén szó, a humoros fordulatok dominálnak. Képtolvajokról szól a Vinci (2004) című krimikomédia, míg az Ile wazy kon trojanski? című romantikus vígjáték a 2008-as esztendő egyik legsikeresebb filmje volt Lengyelországban. Ezt újabb vígjátékok követték (Bölcsődal, 2010; Ambassada, 2013; Volta, 2017), és ne felejtsük el megemlíteni, hogy Machulski tévésorozatai is népszerűek voltak, különösen a kilencvenes évek második felében bemutatott Anyák, feleségek, szeretők. A rendező immár közel négy évtizede a lengyel filmgyártás egyik kulcsfigurájának számít, aki egy időben stúdióvezetőként is ténykedett, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a lengyel filmek a legválságosabb időszakokban is moziba vonzották a közönséget. Jelenleg egy televíziós krimisorozaton dolgozik Mały zgon címmel. 

A két főszereplő 

A Maksot alakító Jerzy Oskar Stuhr a lengyel művészvilág egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb színésze, aki színműíróként, filmrendezőként és drámaprofesszorként is ténykedik. 1947. április 18-án született Krakkóban. Dédszülei, Leopold Stuhr és Anna Thill 1879-ben kötöttek házasságot, ami után Mistelbachból Krakkóba költöztek, ahol a Stuhr família a város legbefolyásosabb családjai közé emelkedett. Jerzy édesapja, Tadeusz Stuhr ügyész volt, édesanyja, Maria könyvelőként dolgozott egy színháznál. Jerzy 1970-ben a Jagelló Egyetemen kapott diplomát lengyel irodalomból, ezután két évig színjátszást tanult a Drámaművészeti Akadémián (Państwowa Wyższa Szkoła Teatralna; röviden: PWST). 1971-ben kezdett filmezni, kis szerepet alakított Andrzej Żuławski Az éjszaka harmadik része című formabontó drámájában. Pályáján meghatározó jelentőségű volt találkozása és tartós együttműködése Krzysztof Kieślowskival. Első közös munkájuk, a Magyarországon is játszott Forradás (1976) az 1970-es gdański eseményeket idézte fel. Az opusz az elsők között világított rá arra, hogy az egyszerű munkások közérzete korántsem olyan jó, mint amilyennek a vezetés hiszi és és elhitetni próbálja. A nem túl kedvező filmes helyzetképet a valóság néhány év múlva, a nyolcvanas évek elején meggyőzően hitelesítette. A Forradást követően a lengyel filmszakma számos más kiválósága is fontos szerepeket osztott Stuhrra, elég csak olyan, valaha hazánkban is forgalmazott filmeket említeni, mint például A konferanszié (1978, Feliks Falk), az Érzéstelenítés nélkül (1978, Andrzej Wajda), a Vidéki színészek (1980, Agnieszka Holland) és A nyugodt nap éve (1984, Krzysztof Zanussi). 

A színész korai filmjei között találjuk Mészáros Márta Útközben (1979) című magyar–lengyel koprodukciós drámáját is. A Kieślowski-alkotások közül ne maradjon említetlenül Az amatőr (1979) és a Három szín: fehér (1994) sem. Stuhr megtalálta a hangot a közönségfilmes Juliusz Machulskival is: a Szexmisszió után játszott a Kingsajzban, és fontos szerepet alakított az Itt a gyilkos, hol a gyilkos mindkét részében is. Színpadi rendezőként 1985-ben, filmrendezőként 1994-ben debütált, s rendezéseiben előszeretettel osztotta magára a férfi főszerepeket. A rendezőként is jegyzett művei közül a kritikusok a négy epizódból álló Szerelmi történeteket (1997) kedvelték a legjobban, néhányan egyenesen Kieślowski alkotásaival rokonították. Stuhrt saját bevallása szerint olasz kollégája, Nanni Moretti befolyásolta a legjobban, mindazonáltal Kieślowski forgatókönyvéből készítette a Nagy állat (2000) című filmjét. 1990-ben Stuhrt kinevezték a krakkói Drámaművészeti Akadémia rektorává, vagyis annak az intézménynek az élére, ahol valaha ő maga is tanulta a mesterséget. 1997-ben megvált a beosztásától, 2002-ben viszont újra ő ülhetett a rektori székbe. 1971-ben kötött házasságot Barbara Stuhrral, akit még óvodás éveiből ismert. 1975-ben született meg fiuk, a szintén színésszé lett Maciej, 1982-ben pedig világra jött a lányuk, Marianna, akiből festőművész lett. 2011-ben Jerzy Stuhrnál gégerákot diagnosztizáltak, és a kezelés hónapjaira teljesen felfüggesztette művészi tevékenységét. 2013-ban tért vissza a szakmába, azóta újabb színpadi, film- és szinkronszerepekben láthatta-hallhatta őt a közönség. 

Az Albertet megformáló Olgierd Łukaszewicz 1946. szeptember 7-én született Felső-Szilézia egyik iparvárosában, Chorzówban. Ő is a krakkói Drámaművészeti Akadémián tanult színészetet, mint Jerzy Stuhr. 1968-ban kapta meg a diplomáját, de már főiskolásként filmezni hívták. Első nagyobb szerepét a Tánc Hitler főhadiszállásán (1968) című drámában játszotta, amely eljutott Magyarországra is, akárcsak minden fontosabb filmje a szocializmus éveiben. Andrzej Wajda költői szépségű alkotásában, a Jarosław Iwaszkiewicz művéből készült Nyírfaligetben (1970) egy halálos beteg fiatalembert alakított. A kritikusok azt írták róla, hogy partneréhez, Daniel Olbrychskihoz hasonló, kiugró tehetség. Kazimierz Kutz 1970 és 1980 között trilógiát forgatott a sziléziai bányászok életéről: az első két részben Olgierd volt az egyik főszereplő, de két különböző figurát játszott. A fekete föld sójában (1970) ő volt a hét Basista fivér közül a legfiatalabb, Gabriel, a heves vérű, hősies, ám naiv hazafi; A korona gyöngyében (1972) pedig Jas, a melegszívű édesapa. Szellemfiguraként jelent meg Wajda sokat vitatott Wyspiański-adaptációjában, a Menyegzőben (1972). Jelentős nemzetközi sikert aratott Walerian Borowczyk romantikus-erotikus melodrámája, A bűn története (1975), amelyben Łukaszewicz alakította Zygmunt Szczerbic grófot, aki elvakult szerelmében veszedelmes bűnözők halálos csapdájába kerül. Ugyanabban az évben egy másik nagy sikerű romantikus drámában is szerepet vállalt: a Jerzy Antczak által rendezett Éjszakák és nappalok (1975) a Niechcic família történetét mondja el női szemszögből. Az érzékeny lelkivilágú, romantikus figurák mellett Olgierd meggyőzően játszott negatív szereplőket is, mint például a könyörtelen és fanatikus anarchista parancsnokot Agnieszka Holland Láz (1981) című drámájában, vagy Franzelt, a számító nácit Filip Bajon Mágnás (1987) című filmjében, illetve Kramer doktort Wiesław Saniewski Dotknięci (1988) című alkotásában. 

A művész filmográfiájából kiemelkedik Krzysztof Kieslowski nagy hatású drámája, a Rövidfilm a gyilkolásról (1988) és a nézők körében szép sikert aratott thriller, az Ölj meg, zsaru! (1988). Közönségfilmjei közül talán egyes magyar mozilátogatók is emlékeznek még A nőstényfarkas kísértetére (1983), amely a horror műfaj lengyelországi elfogadtatására tett igényes kísérlet volt. Még 1982-ben készült, de csak a rendszerváltás után kerülhetett mozikba Ryszard Bugajski drámája, a Kihallgatás (1989), amelyben Lukaszewicz formálta meg a főhősnő (Krystyna Janda) férjét. A színész lengyelországi népszerűsége mindmáig töretlen, folyamatosan játszik színpadon, filmekben és a televízióban, sőt vállal szinkronmunkákat is. Akkor sem esett ki a lengyel közönség kegyeiből, amikor 1988-ban több évre külföldre szerződött. 1985-ben játszott Deák Krisztina Vonzások és választások című tévéfilmjében. A jövő hónapban mutatják be a lengyel filmszínházak Olgierd legújabb filmjét, a Solid Gold című bűnügyi drámát. Futólag említsük meg, hogy Lukaszewicz színpadi színészként is igényes művészi pályát mondhat magáénak. Fiatalkorában gyakran foglalkoztatták a hősszerelmes szerepkörében, később azonban összetett drámai szerepekkel is kibővült a repertoárja. Igen jó kritikákat kapott például Billy megformálásáért a Száll a kakukk fészkére színpadi változatában, amelyet a varsói Teatr Powszechny mutatott be 1977-ben. Lukaszewicz szívesen mond verseket, és lelkesen részt vállal kulturális események megszervezésében is. 2002-ben lett a Lengyel Színpadi Színészek Szövetségének vezetője. Magánélete csendben és boldogságban telt: 1968. március 13-án vette feleségül Grażyna Marzec színésznőt, akitől Zuzanna nevű lánya született. 

Így készült a film 

Machulski 1977-ben kapta az első inspirációt a Szexmisszióhoz, miközben debütáló játékfilmje, a Vabank forgatókönyvén dolgozott. Szabadidejében elolvasott egy könyvet, amely a XXI. századra vonatkozó tudományos előrejelzésekkel foglalkozott, és ebben figyelt fel arra a megállapításra, hogy egy női petesejt megtermékenyíthető spermium nélkül is, vagyis a férfiak kihagyhatók az utódnemzés folyamatából. Már akkor beugrott neki a majdani film záróképe: közelkép egy fiú csecsemő nemi szervéről. A hetvenes évek végén Machulski elnyert egy párizsi ösztöndíjat. A francia főváros ideális helyszínt jelentett számára ahhoz, hogy hozzákezdjen tervezett második filmje forgatókönyvéhez, miközben még el se kezdte forgatni az elsőt. Hazatérése után felkereste a Kadr filmstúdiót, melyet még Jerzy Kawalerowicz (a Máter Johanna, Az éjszakai vonat és A fáraó rendezője) alapított 1955-ben. Kawalerowicz – aki 2007-ben bekövetkezett haláláig volt a Kadr művészeti vezetője – örömmel fogadta a pályakezdő fiatal kolléga filmötletét, és zöld utat adott neki. A projekt címe ekkor még Lamia volt, az egyik női főszereplő keresztneve. Krzysztof Teodor Toeplitz író és forgatókönyvíró A női elem címet javasolta, s egyben azt is tanácsolta, hogy a történetben szereplő nők legyenek még elnyomóbbak a férfiakkal szemben. Fontolóra véve különféle variációkat, Machulski végül a Szexmisszió címet választotta. A forgatókönyv első változata 1981 szeptemberében készült el. A Lengyel Filmfőigazgatóság jóváhagyta ugyan, de csak 1982 februárjában kezdődhettek meg a tényleges előkészületek, mert a szükségállapot 1981. december 13-i bevezetése miatt néhány hétre felfüggesztették a filmgyártást. A Szexmisszió egyébként azért kapta meg a forgatási engedélyt, mert az illetékesek szerint burkoltan sem volt semmilyen szovjetellenes irányultsága. 

Kezdetben szó volt arról, hogy a film lengyel–csehszlovák koprodukcióban valósul meg, ezért a végleges forgatókönyv megírásába cseh részről bekapcsolódott Pavel Hajný. Közben a Barrandov filmstúdió vezetősége meggondolta magát, és visszautasította a koprodukciót. A cseh elvtársak ugyanis kizártnak tartották, hogy már 2044-ben – a cselekmény idején – vége lenne a kommunizmusnak. A koprodukcióban reménykedő Kawalerowicz ekkor felfüggesztette a gyártást, mire Machulski kilátásba helyezte, hogy a filmet átviszi egy másik jeles rendező, Jerzy Hoffman nevével fémjelzett stúdióba, a Zodiakba. A felmerült problémákat valahogy sikerült megoldani, mert a Szexmisszió végül a Kadr produkciójaként készült el. A két főszerepet Machulski eredetileg Olgierd Łukaszewicznek és Jan Englertnek szánta, akik szerinte remek párost alkothatnának. (A két színész mellesleg Kazimierz Kutz fentebb említett bányásztrilógiájának első két részében már játszott együtt.) Azonban mindketten hasonló habitusú művészek voltak, s a rendező egy idő után jobb ötletnek gondolta, ha inkább a kontrasztot hangsúlyozza a főszereplők között úgy a külsőségekben, mint a temperamentumban. Łukaszewiczet tartotta meg, és Jerzy Stuhrt választotta ellenpárjául. Lamia szerepét Machulski akkori felesége, Bożena Stryjkówna kapta, Emmát pedig Bogusława Pawelec játszotta, aki már a Téves kapcsolásban is dolgozott a direktorral. A produkcióban szerepet vállaltak a lengyel színjátszás olyan nagyasszonyai is, mint Beata Tyszkiewicz, Ewa Szykulska és Ryszarda Hanin. Őexcellenciáját a nőnek öltöztetett Wiesław Michnikowski alakította, szinkronhangja viszont Barbara Wałkówna színésznő volt. Érdekességként említsük meg, hogy egyes szereplők neve valójában humoros multikulturális utalás. A dicsőség ösvényei (1957) című Stanley Kubrick-film főszereplőjétől, Dax ezredestől származik Emma Dax neve, míg Albert Starski neve úgy született, hogy a jeles egzisztencialista író, Albert Camus keresztnevét párosították A bábu című Bolesław Prus-regény egyik szereplője, Kazio Starski családnevével. Maksymilian Paradys nevével Machulski azt akarta kifejezni, hogy a figura „nem e földről való” (a „Paradys” a paradicsom szó angol megfelelőjére, a „Paradise”-ra utal). 

A Szexmisszió forgatása 1982 októberében kezdődött azzal a jelenettel, amelyben Kuppelweiser professzor megérkezik a kutatóközpontba. A föld alatt játszódó jeleneteket két helyszínen forgatták: a Łódź Csarnokban és a wieliczkai sóbányákban. Łódźban, a Raduńska utca 19. szám alatt található épület volt Őexcellenciája háza. A stáb dolgozott a Balti-tenger partján található Łebában is. A stábtagok közül említsük meg az operatőr, Jerzy Łukaszewicz nevét, aki nem más, mint az Albertet alakító Olgierd Łukaszewicz ikertestvére, illetve Henryk Kuźniak zeneszerzőt, aki a Vabank zenéjét is írta. A jelenetek többségének forgatását 1983 márciusáig befejezték, utána a filmesek májusig várakoztak a jó idő beköszöntére, hogy elkészíthessék a külső felvételeket is. A várakozás idejét Machulski és Mirosława Garlicka vágó arra használta fel, hogy megbeszéljék a vágás legfőbb szempontjait. A film utolsó jelenete az újszülöttekkel szintén 1983 májusában került filmszalagra. A Szexmisszió forgatása összesen hetvenmillió złotyba került, ötször annyiba, mint a Vabanké. Néhány jelenetet viszont cenzúrázni kellett, és bármilyen meglepő, a kifogások nem a meztelenséggel voltak kapcsolatosak, amely egyébként nem is igazán jellemző az opuszra. Szökés közben Maks egyszer csak meghatározza a célt: „Irány kelet! Ott kell lennie valami civilizációnak!” Ez burkolt és ironikus utalás volt a Szovjetunióra, amelyet a katyńi vérengzés és a kommunizmus embertelen túlkapásai miatt a lengyelek kimondatlanul is barbár országnak tartottak, ezért Maks felkiáltása harsány nevetést váltott ki a közönség körében. A problémás megfogalmazást Witold Nawrocki kívánságára nem sokkal a premier után kivágták a filmből. (Nawrocki volt akkoriban a Lengyel Központi Bizottság Kulturális Osztályának vezetője. A kivágott kb. másfél percnyi jelenet a magyar DVD extrái között megtekinthető.) Machulski megpróbálta elaltatni a cenzorok gyanúját azzal a jelenettel, amelyben Maks a hibernálás előtt a győzelem jelét mutatja az ujjaival, de a félrevezető trükk nem jött be. Kifogás érkezett amiatt is, hogy az „Útleveleket kérjük!” mondat – az eredeti forgatókönyvvel összhangban – miért cseh nyelven hangzik el. A direktor beleegyezett abba, hogy ezt a felszólítást németül mondja a színész, sőt egyenesen „nyugatnémetül”. (A hivatalnokok nem értették a „nyugatnémet” poént.) A pártfunkcionáriusokkal ellentétben a filmesekből álló szakmai bizottság kifogások nélkül jóváhagyta a Szexmissziót, sőt az elnök, Krzysztof Zanussi elismerését fejezte ki Machulskinak, hogy képes ilyen színvonalú, igényes szórakoztató filmet alkotni akkor, amikor a lengyel filmművészet mély válságot él át. Csupán Wanda Jakubowska veterán rendezőnő szorgalmazta, hogy vágják ki a befejezést, de a szakmai bizottság többi tagja nem értett egyet vele.

A fogadtatás 

A Szexmisszió hatalmas sikert aratott Lengyelországban, ahol egy hónap alatt 1 073 000 néző látta, és nézettsége végül meghaladta a tizenegy milliót (11 164 329). Ezzel az eredménnyel az 1989 előtt bemutatott hazai filmek toplistáján a hetedik helyet foglalja el. (Az első három helyen Sienkiewicz-adaptációk állnak: a Keresztesek 1960-ból, a Sivatagban, őserdőben 1974-ből és az Özönvíz szintén 1974-ből: 32 315 695, 30 989 874 és 27 615 921 néző.) A kritikai fogadtatás viszont nem volt egyöntetűen lelkes, elhangzottak kifogások is. Például Maciej Zalewskinek a Cinema magazinban megjelent kritikája szerint Machulski olyan szakállas férfi-nő vicceket zúdít a nézőre, amilyenekkel az általános iskolások szórakoztatják egymást a tanítási órák közötti szünetekben, míg vele ellentétben Małgorzata Dipont a Życie Warszawy hasábjain arról írt, hogy a rendező a jelen és a jövő feminista mozgalmainak tökéletes paródiáját nyújtja. A Szovjetunióban huszonöt perccel rövidítették meg a Szexmissziót, mielőtt Új amazonok címmel a mozikba küldték volna, de a film így is nagy sikert aratott, akárcsak az NDK-ban vagy éppen Magyarországon, ahol 1986. február 6-ától játszották. Hazánkban a bemutató évében 5675 előadást tartottak a Szexmisszióból, ezekre összesen 787 028 néző váltott jegyet. Ez 48%-os kihasználtságot és 9 646 000 Ft jegybevételt jelentett. Ehhez fogható kereskedelmi sikert a baráti országok 1986-ban bemutatott filmjei közül csupán a kínai (!) A Saolin templom szent köntöse ért el (15 361 000 Ft), míg a magyar filmek közül a Szerelem első vérig (11 343 000 Ft), az Elvarázsolt dollár (11 561 000 Ft) és a Macskafogó (9 397 000 Ft) büszkélkedhetett kiugró jegybevételekkel. 

A minneapolisi feministák 1984-ben tekintették meg a Szexmissziót, amely álláspontjuk szerint „nőellenes, fasiszta, soviniszta és szexista” alkotás. A hölgyek kizárólag a férfi-nő kapcsolat szempontjából szemlélték a filmet, és nem tudták vagy nem akarták a totalitárius rendszerek kritikájaként értelmezni. Viszont akik értették ezt a szimbólumot, azok sem feltétlenül tartották a legszerencsésebb megoldásnak, hogy Machulski akarva-akaratlanul egyenlőségjelet tesz a filmbeli szélsőséges feminizmus és a kommunizmus közé. A baloldali ideológusok ezt különösen sérelmezték, mert szerintük a lengyel nők egyenjogúsága terén épp a kommunizmus évtizedeiben történtek a legelső nagy lépések. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a teremtés koronái valójában egy férfi, az őrült Kuppelweiser professzor machinációi következtében kerültek a kihalás szélére, s a Szexmisszió esetében értelmetlen dolog a feminizmust emlegetni, hiszen egy női világban a nőknek már nem kell az egyenjogúságukért küzdeniük, ezért a film elsősorban a hatalom és az alárendeltek viszonyáról szól. 

Így látták ők 

„Előrebocsátom: aki a cím hallatán az ágyjelenetekben való tobzódást, pongyola és kombiné nélküli meztelenséget, semmittevő bolyongással párosuló világfájdalmat, kitartott szexjeleneteket remél a filmtől – csalódni fog. Machulski most látható filmje ugyanis a komédia, a jellemrajz és a tudományos-fantasztikus kalandfilm elemeire épül. Bőven van benne lélektanilag megokolt esemény, érzelemtől hevülő akció, torokszorító drámai fordulat. Dőreség lenne, ha most a tartalmát is elmondanám. […] Juliusz Machulski filmjének külön erénye, hogy szándékának megvalósításához sikerült emberábrázoló készséggel megáldott színészeket találnia. A Szexmisszió így olyan film, amelynek cselekménye, rangja, tétje és tanulsága egyaránt van.” 

(Miklósi Péter: „Szexmisszió”. In: A Hét 1985/29, 15. o.) 

„A Szexmisszió szerény igényű, ám tisztességesen elkészített kommersz film, valahol középúton a filozofikus mélységű példázat és a szemet gyönyörködtető sci-fi show között. Humora ezzel szemben természetes, sőt ellenállhatatlan (főleg a kitűnő Jerzy Stuhr jóvoltából: a színészt már Az amatőrben megszerettük). Maks megszemélyesítője a rámenős gyakorlatiasságot, az egészséges élni vágyást, a csillapíthatatlan nőimádatot játssza el. Éppen az ellentéte a filosztípusú Albertnek (Olgierd Łukaszewicz – vele ugyancsak találkoztunk már néhányszor – szintén jól alakítja szerepét). A nők furcsa módon csak első vagy másodasszisztensek, amit részben azzal magyarázhatunk, hogy a Szexmisszió férfi rendező műhelyében született. A koncepció egyébként félreérthetetlen. Machulski szerint a jövőről nem lehet már teljesen komoly filmet csinálni.” 

(Veress József: „Szexmisszió”. In: Esti Hírlap, 1986. február 6., 7. o.) 

„Egyszóval: Juliusz Machulski fergeteges szatírája kétfelé »üt«: ha akarom, arról szól, hogy végtelen naivitás a tisztán egynemű – akár férfi, akár női – társadalmak egyedül üdvözítő voltában bízni, hiszen az ilyesmi óhatatlanul az elszürküléshez, a »szabványosításhoz«, a kis és nagy hazugságok kialakulásához, s a klikkek harcához vezethet csak. Másfelől: szól arról, hogy nemcsak végtelenül naiv, de tudománytalan dolog is a – politikailag – egynemű társadalmak egyedül üdvözítő voltában hinni, hiszen... Machulski nagyszerű színészpartnereket kapott tézisének bebizonyítására. Elsősorban a férfiakat kell itt dicsérnem – nem a férfiszolidaritás okán; egyszerűen azért, mert a valódi főszerepek az övék: Jerzy Stuhr és Olgierd Łukaszewicz remek jellemformáló erővel komédiázza végig a filmet Bożena Stryjkówna, Bogusława Pawelec, Hanna Stankówna és Beata Tyszkiewicz »alattvalójaként«.” 

(V. P.: „Szexmisszió”. In: Magyar Nemzet, 1986. február 6., 4. o.) 

„A Szexmisszió az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb közönségfilmje. Nincsenek itt üresjáratok, a jól pergő, szellemes történet végig leköti figyelmünket. Csak úgy kapkodjuk a fejünket a remek ötletek és a sok, csinos, többnyire félmeztelen nő láttán. Hatásosak, illúziókeltők a díszletek, jók a jelmezek, s Jerzy Łukaszewicz operatőr a belső és a mozgalmas külső jeleneteknél egyaránt remekel. Machulski nemcsak az érzelmek fontosságáról, a nemek ellentéteiről, a tömeg manipulálásának veszélyeiről beszél, hanem mindennapi kis gyarlóságainkat is kifigurázza. Humoros sci-fijének többszörösen megcsavart, meglepő csattanójával pedig azt sugallja: a férfiak jelenlétét nem lehet »megúszni«.” 

(Hollós László: „Szexmisszió”. In: Új Tükör, 1986. február 16., 3. o.) 

Szexmisszió (Seksmisja, 1984) – lengyel szatirikus sci-fi. Forgatókönyv: Juliusz Machulski, Jolanta Hartwig, Pavel Hajný. Operatőr: Jerzy Łukaszewicz. Díszlet: Janusz Sosnowski. Jelmez: Małgorzata Braszka. Zene: Henryk Kuźniak. Vágó: Mirosława Garlicka. Rendező: Juliusz Machulski. Főszereplők: Olgierd Łukaszewicz (Albert Starski), Jerzy Stuhr (Maximilian Paradys), Bożena Stryjkówna (Lamia Reno), Bogusława Pawelec (Emma Dax), Hanna Stankówna (dr. Tekla), Beata Tyszkiewicz (dr. Berna), Ryszarda Hanin (dr. Jadwiga Yanda), Barbara Ludwiżanka (Julia Novack), Wiesław Michnikowski (Őexcellenciája) Mirosława Marcheluk (titkárnő). Magyarországi bemutató: 1986. február 6. 

MÉG TÖBB SZEX! 

A tiltott szerelem tornya

Justine

Az érzékek birodalma

Érett nők dicsérete

Húszévesnek lenni

Paprika

MÉG TÖBB MISSZIÓ! 

Az oroszlán ugrani készül (misszió: a baktériumfegyver megtalálása bevetés előtt) 

A jégsziget foglyai (misszió: a Nobile-expedíció túlélőinek megmentése) 

A zeppelin (misszió: az LZ 36 terveinek megszerzése) 

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (misszió: a királyné nyakláncának visszaszerzése) 

A Sakál napja (misszió: De Gaulle elnök megölése) 

Excalibur (misszió: a Grál-kehely megszerzése)

A NAGY ZABÁLÁS

A nagy zabálás című olasz–francia filmdrámához, melyet az olasz Marco Ferreri rendezett, az 1973-as cannes-i filmfesztivál legzajosabb botránya fűződik. Az öt főszereplő – Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Ugo Tognazzi, Michel Piccoli és Andréa Ferréol – saját keresztnevén szerepel a filmben, sőt az általuk játszott figurák bizonyos tulajdonságai valós személyiségükre utalnak: Mastroianni például a magánéletben is nagy nőfaló hírében állt, Tognazziról pedig köztudott volt, hogy szabadidejében kitűnő szakács. Andréa Ferréol a szerep kedvéért huszonöt kilót hízott, ámbár később állítólag megbánta, hogy igent mondott Ferrerinek, és szabadulni próbált a film által kialakított imázsától. A nagy zabálást leggyakrabban a fogyasztói társadalom kritikájaként értelmezik, de a rendező cáfolta ezeket a magyarázatokat anélkül, hogy másikkal állt volna elő. (Jól tette: az már régen rossz, ha a rendezőnek kell magyarázgatnia a filmjét.) A magyar közönség a korszak más hírhedt filmjeihez hasonlóan meglehetős késéssel, bő egy évtized után láthatta Ferreri alkotását, először a budapesti Filmmúzeumban 1985-ben. A botrányfilm egyfajta paródiájának tekinthető A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni (1973) viszont premierje után másfél évvel már eljutott a magyar filmszínházakba.

FIGYELEM! A blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek görgessenek lejjebb!

CSÚFAK ÉS GONOSZAK

1976-ban mutatták be a cannes-i filmfesztiválon Ettore Scola Csúfak és gonoszak című szatíráját, amelyet a római külvárosok barakklakásaiban élőkről szóló híradások ihlettek. Scola sokat merített barátja, Pier Paolo Pasolini korai játékfilmjeiből és alkotói módszereiből is. A szereplők között Franco Merli és Ettore Garofolo személyében két „Pasolini-színész”-t is láthatunk, míg a főszerepben Nino Manfredi remekelt. Szó volt arról, hogy a Csúfak és gonoszakhoz Pasolini mond majd bevezetőt, ám a rendezőt még a forgatás befejezése előtt, 1975-ben meggyilkolták az ostiai tengerparton. 

A cselekmény

Róma nyomornegyedében járunk. Itt él Giacinto népes családjával egy saját maga által eszkábált kunyhóban. A férfi egy munkahelyi balesetben elvesztette fél szeme világát, amiért egymillió líra kártérítést kapott a biztosítótól. Giacinto meggyőződése, hogy kivétel nélkül mindegyik rokona meg szeretné kaparintani a pénzét, és ebben tulajdonképpen nem is téved. A család tagjai egyáltalán nem szentéletűek, akad közöttük piti tolvaj és transzvesztita prostituált is. Mindazonáltal a família egyáltalán nem lóg ki a környezetéből, hiszen a nyomortanyán csupa hozzájuk hasonló tengeti mindennapjait. Mindenki a maga módján próbál kitörni ebből a világból: Tommasina például aktmodellként dolgozik, és anyjához hasonlóan arról ábrándozik, hogy egyszer majd filmszerződéshez jut. Ebben a kis közösségben a szex az egyik leggyakoribb és legkedveltebb időtöltési forma. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Fernando, a transzvesztita prostituáltként dolgozó fiú egy alkalommal például hátulról hágja meg a sógornőjét, aki éppen egy lavór fölé hajolva hajat mos. Giacinto az ablakon keresztül véletlenül megpillantja őket. Még aznap éjjel kihívja a menyét a WC-be, mindenféle ribancnak lehordja, majd hallgatásáért cserébe azt akarja, hogy a nő ugyanazt tegye vele, mint délután Fernandóval.

Egyik nap Giacinto nem találja a pénzét a rejtekhelyen. Óriási patáliát rendez, mindent felforgat, mondván, hogy meglopták. A felforrósodott helyzetben puskájával még az egyik fiára is rálő, mire elviszik a rendőrök. Távollétében persze a család mindent tűvé tesz, hogy megtalálja a dugipénzt. Giacintót némi hivatalos ejnye-bejnye után szabadlábra helyezik. Ő persze siet haza, és még útközben eszébe jut, hogy valójában nem is oda rejtette a pénzt, ahol eredetileg kereste. Hazaérkezése után kárörvendően szemléli családja eredménytelen kutatásának nyomait: persze a háziak azt mondják, csupán nagytakarítást végeznek. Giacinto nem is zavarja őket ebben, elmegy inkább iszogatni. Megismerkedik egy molett prostituálttal. Közben a család sem marad pénz nélkül, hiszen jön az értesítés a nagymama nyugdíjáról. Rögvest az egész pereputty felkerekedik, szélsebesen betolják a tolószékes nagymamát a városi postahivatalba, hogy felvegye a pénzt. Utána a nyugdíjat azonnal szétosztják egymás között. Persze az öreglány is kap legalább egy nyalókát azzal a jó tanáccsal, hogy lassan szopogassa, hogy kitartson a következő nyugdíjig.

Éjszaka Giacinto hazaviszi a hitvesi ágyba a testes örömlányt. A feleség persze óriási cirkuszt rendez, mindenkit fellármáz a kunyhóban, de a felfordulás csak arra jó, hogy közben az egyik fiú is meghágja Giacinto új barátnőjét. Másnap Giacinto vásárolni megy terebélyes szerelmével. A családtagok attól félnek, hogy még a végén az összes dugipénzét erre a tramplira fogja költeni. Hogy ezt megakadályozzák, elhatározzák, hogy megölik Giacintót. Kapóra jön egy keresztelői ebéd, ahol a felesége patkánymérget tartalmazó fogást tálal fel neki. Giacinto be is fal mindent, és hamar rosszul lesz. Zűrzavar támad, az örömlány persze Giacinto védelmére kel, és amíg mindenki vele törődik, addig a családfő az utolsó erejével elkerékpározik a helyszínről. A vízparton kihányja az elfogyasztott ételt. Éjszaka bosszút áll: rágyújtja a házat a családjára. Mindenki megmenekül, ám Giacinto még nem vett teljes elégtételt. A gyújtogatás után ugyanis eladja a telket egy másik nincstelen, népes famíliának, amely hamarosan teljes létszámmal meg is jelenik a helyszínen. Persze vita támad arról, hogy ki menjen, és ki maradjon, verekedés tör ki, ám a dolog vége az lesz, hogy a két család összeköltözik, és még szűkösebben élnek együtt, mint korábban – persze Giacintóval és a dagi barátnőjével…

Ettore Scola a filmről

„Olyasmit sohasem akartam mondani, hogy a szegények jók, ugyanis ezt hazugságnak tartom, szemforgató hazugságnak, ami arra jó, hogy ne kelljen foglalkoznunk velük, hagyjuk meg őket a »kiváltságos« helyzetükben: hiszen – a katolikus felfogás szerint – úgyis az övék lesz a mennyek országa. Holott ők ugyanolyan emberek, mint mi, a hibáikkal együtt. Hibánk nekünk is van épp elég, csak az övéiket még tovább szaporítja a szegénység, az összezsúfoltság, a kulturális és szellemi beszűkültség, így aztán a hibáik inkább kiütköznek, erősebben, mint a jó tulajdonságaik. Szóval, ha így vesszük, a szegények szerintem igenis csúfak, koszosak és gonoszak. Talán még gonoszabbak is lehetnének.”

A rendező

Ettore Scola 1931. május 10-én született az olaszországi Trevicóban. A római egyetemen jogot tanult. Tanulmányai befejezése után újságíróként és karikaturistaként kapott munkát. A Marc’ Aurelio nevű lapnál Federico Fellini volt az egyik kollégája. Scola filmes karrierje forgatókönyvíróként kezdődött: a korszak megbízható mesterei számára dolgozott, de egyik írásából sem készült filmtörténeti jelentőségű mű. Rendezőként 1964-ben mutatkozott be a Beszéljünk a nőkről! című szkeccsfilmmel, melynek történeteiben Vittorio Gassman játszotta a férfi főszerepeket. Mindjárt ez az első filmje eljutott Magyarországra is, és a továbbiakban szinte minden fontosabb alkotását láthattuk a hazai mozikban. Így például a Belfegor a pokolból (1966, a főszerepben ismét Gassman) című vígjátékot és a Sikerül-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat? (1968, főszerepekben: Alberto Sordi, Nino Manfredi, Bertrand Blier) című tragikomédiát. Scola mindig arra törekedett, hogy megnevettesse a közönséget, mert szerinte mélyebben megérintik a nézőt azok a történetek, amelyeken nevetni is lehet. Mindazonáltal a hetvenes években több olyan filmet is forgatott, melyek inkább drámai hatásúak, semmint mulatságosak, mint például a Féltékenységi dráma (1970), Az örök vesztes, Rocco Papaleo (1971), a Fiatváros alattvalói (1973) vagy a Mennyire szerettük egymást! (1974).

Pályafutásának egyik csúcspontja a harmincas években játszódó rendhagyó szerelmi történet, az Egy különleges nap (1977), amelyet Sophia Loren és Marcello Mastroianni kiemelkedő alakítása fémjelez. Tulajdonképpen a Mennyire szerettük egymást! folytatásának tekinthető az 1980-ban bemutatott A terasz. A Szerelmi szenvedély (1981) egy furcsa szerelem históriája: egy meghökkentően csúnya nő szerelmes lesz egy délceg katonatisztbe, aki végül csodaszép menyasszonyát is elhagyja a különös nő kedvéért. A postakocsi (1982) a nagy francia forradalom idejébe kalauzolja a nézőt, a dialógusok nélküli A bál (1983) pedig a XX. századi francia történelem ötven évét meséli el kizárólag képek és táncok segítségével. A Scola-életmű kései tételei közül kiemelkedik A család (1987), a Fracassa kapitány utazása (1990) és az utolsó előtti mű, a Római emberek (2003), amely az első filmhez hasonlóan rövid történetekből áll. A direktor 2013-ban búcsúzott a filmvilágtól a régi barátja és mestere, Fellini tiszteletére forgatott De furcsa, hogy a nevem Federico című alkotásával, amelyben a fiatal Maestrót Tommaso Lazotti, a felnőttet Maurizio De Santis játszotta, a fiatal Ettore Scolát Giacomo Lazotti, a felnőttet pedig Giulio Forges Davanzati formálta meg. Ettore Scola haláláig boldog házasságban élt feleségével, Gigliolával. Két lányuk született, Paola és Silvia, mindketten a filmszakmában dolgoznak. Scola 2016. január 19-én hunyt el egy kórházban, ahová szívproblémái miatt szállították. Nyolcvannégy évet élt.

A fontosabb szereplők

Giacinto Mazzatella szerepét az olasz filmművészet öt „szent szörnyetegének” egyike, Nino Manfredi (1921–2004) játszotta. (A másik négy: Ugo Tognazzi, Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni és Alberto Sordi.) Teljes neve: Saturnino Manfredi. Eredetileg jogásznak készült, 1947-ben kapta meg a jogi diplomáját. Ennek ellenére még abban az évben kipróbálta magát színészként is, méghozzá oly eredményesen, hogy végleg ezt a hivatást választotta. Színpadon és filmen, drámai és vígjátéki szerepekben egyaránt emlékezeteset alkotott. Sokoldalúságára jellemző, hogy forgatókönyvíróként, rendezőként, sőt énekesként is ténykedett. Több filmet is forgatott Ettore Scolával, ezek közül a Csúfak és gonoszak karrierje egyik csúcspontjának tekinthető. Játszott magyar produkcióban is: II. Endrét alakította Koltay Gábor Julianus barát (1991) című filmjében. Agyvérzésben halt meg. Maria Luisa Santella filmszínésznői karrierje Scola jelen alkotásával kezdődött. Viszonylag keveset forgatott, annál többet dolgozott a televízió és a színház számára. Rendezőként is aktív, egyik célkitűzése a különböző művészeti ágak összekapcsolása, beleértve a multimédia lehetőségeit is. Francesco Anniballi (1941–1992) bő másfél évtizeden keresztül, 1970 és 1987 között, közönségfilmek tucatjaiban vállalt kisebb, olykor csak pár másodperces epizódszerepeket vagy kaszkadőri feladatokat. Többször is szerepelt Tomás Milián zsarufilmjeiben, illetve Bud Spencer és Adriano Celentano vígjátékaiban. 1992-ben máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták: sem a bűncselekmény indítéka, sem a gyilkos személye nem derült ki.

Giselda Castrini – akárcsak Maria Luisa Santella – nem annyira filmszínésznőként, mint inkább színpadi színésznőként ismert hazájában. Bár külsejének köszönhetően elsősorban vígjátéki szerepekre alkalmas, tehetségét komolyabb műfajokban is bizonyította. Ennio Antonelli (1927–2004) 1949 és 1957 között profi ökölvívóként szerzett nevet magának. Huszonkilenc meccset játszott, de csak négyet nyert meg, három döntetlennel végződött, a többit elveszítette. Filmszínészként főleg vígjátékokban jutott feladatokhoz. Zoe Incrocci (1917–2003) a sikeres forgatókönyvíró, Age (Agenore Incrocci) nővére volt. 1934-ben kezdett filmezni, de gyakran foglalkoztatták a színházban, a televízióban és a rádióban is. Szinkronszínésznőként különösen nagy népszerűségnek örvendett. A jamaicai születésű színes bőrű Beryl Cunningham a hetvenes években erotikus filmszerepeinek köszönhetően vált ismertté az olasz közönség körében. Csillaga az évtized végére lehanyatlott. Szakácskönyvet adott ki a nyolcvanas évek elején, majd teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Ettore Garofolót (1946–1999) és Franco Merlit egyaránt Pier Paolo Pasolini fedezte fel. Garofalo pincérként dolgozott egy római étteremben, amikor Pasolini felfigyelt rá, és a Mamma Róma (1962) című filmdrámájának férfi főszerepét kifejezetten róla mintázta. Kisebb szerepet játszott mentora híres-hírhedt szkeccsfilmjében, A túróban (1963). Bár többet már nem dolgoztak együtt, barátságuk megmaradt. Franco Merlire egy benzinkút alkalmazottjaként figyelt fel Pasolini bizalmas barátja, Ninetto Davoli. A fiatal srácot ajánlotta mesterének Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) főszerepére, és Pasolini egyetértett a javaslattal. Kisebb szerepet adott neki utolsó filmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975). Merli az 1970-es évek végén eltűnt a filmvilágból. Napjainkban Rómában dolgozik bankárként.

Néhány érdekesség

A Csúfak és gonoszak ötlete a Róma külvárosában, barakklakásokban élőkről szóló híradásokból származik. Scola eredetileg dokumentumfilmet akart forgatni róluk, de aztán úgy döntött, inkább egy játékfilmet szentel a témának. Nagy hatással voltak rá jó barátja, Pier Paolo Pasolini korai mozifilmjei, különösen A csóró (1961) és Mamma Róma (1962), melyek hasonló miliőben játszódnak. A tragikus hangvétel helyett Scola a humort helyezte középpontba, a hitelesség megteremtése érdekében viszont Pasolini módszerét követte. Vagyis eredeti helyszíneken forgatott (javarészt a római Monte Ciocci területén), csupán a főszerepet bízta közismert színészre – Nino Manfredi remekel Giacinto szerepében –, a legtöbb szerepre amatőröket szerződtetett. A párbeszédek megírásában részt vett a római argó nagy szakértőjének tartott Sergio Citti (1933–2005), aki korábban Pasolini számára nyújtott hasonló segítséget, és mellesleg barátja pártfogásával maga is figyelemre méltó rendezővé érett. Szó volt arról, hogy a Csúfak és gonoszakhoz Pasolini mond majd bevezetőt, ám a rendezőt még a forgatás befejezése előtt, 1975 novemberében meggyilkolták az ostiai tengerparton. A Csúfak és gonoszakat 1979. augusztus 2-án feliratos változatban mutatták be Magyarországon, ahol szép sikert aratott. Amikor évekkel később a Magyar Televízió műsorra tűzte, és szinkront készített hozzá, a film címét az eredeti olasz címnek megfelelően Csúfak, piszkosak és gonoszakra változtatták. 2010 januárjában a kölni Schauspiel bemutatta a film alapján készült színpadi változatot Karin Beier átdolgozásában.

A cannes-i bemutató

A Csúfak és gonoszak Olaszország egyik versenyfilmje volt az 1976-os cannes-i filmfesztiválon. Négy évtized távlatából elmondható, hogy a mezőny kifejezetten színvonalas és igényes volt úgy a versenyfilmek, mint a kísérőszekciók kínálatát tekintve. A versenyprogramban szerepelt többek között a Taxisofőr (USA, Martin Scorsese), a Babatou (francia–nigériai, Jean Rouch), a Bugsy Malone (angol–olasz, Alan Parker), a Levelek Marusiából (mexikói, Miguel Littin), a Nevelj hollót! (spanyol, Carlos Saura), A Ferramonti-örökség (olasz, Mauro Bolognini), a Klein úr (francia–olasz, Joseph Losey), a Dandy, az igazi amerikai lány (USA, Jerry Schatzberg – a film címét később Édes bosszúra változtatták), A bérlő (francia, Roman Polanski), a Következő megálló: Greenwich Village (USA, Paul Mazursky), az O. márkiné (francia–nyugatnémet, Éric Rohmer), Az idő múlása (nyugatnémet, Wim Wenders), Az éjszakának vége (indiai, Shyam Benegal), a Magánbűnök, közerkölcsök (olasz–jugoszláv, Jancsó Miklós) és a Déryné, hol van? (magyar, Maár Gyula). Ezek többsége ma már a filmtörténet megbecsült darabjai közé tartozik. A korabeli média viszont mégis arról sopánkodott, hogy a kínálat egyhangúan szürke, nincsenek igazán kiemelkedő művek. (Ezek a siránkozások egyébként évről évre elhangzanak Cannes kapcsán, bár az tagadhatatlan, hogy nem mindig alaptalanul.) A kiváló magyar kritikusnő, Létay Vera a fesztiválról szóló beszámolójában (Filmvilág 1976/12) egyenesen úgy fogalmazott, hogy ebben a művészi meglepetésekkel nem szolgáló mezőnyben „a hivatalos díjakat akár kalapból is kihúzhatták volna. (S ki tudja, hogy nem ezt tették-e?)” A Taxisofőr nagydíjára például állítólag senki sem számított, a filmet az első héten nem is sorolták az Arany Pálma komoly esélyesei közé. Mindazonáltal alkalmat adott arra, hogy a zsűri elnöke, Tennessee Williams amerikai író egy közleményben emelje fel a szavát a fesztiválfilmekben elburjánzó erőszak ellen. (A zsűrinek egyébként magyar tagja is volt Kovács András filmrendező személyében.) Scola opuszát sem fogadta egyértelmű lelkesedés, amint az a lenti magyar kritikákból is kiolvasható. Jómagam mégis úgy gondolom, az olasz rendező nem érdemtelenül kapta a díjat, hiszen filmjét épp a rendezői erények emelik magasan az átlag vígjátékok fölé: az atmoszférateremtő képesség, a ritmusérzék, a humor és drámaiság megfelelő aránya, a biztos kezű színészvezetés, ami a profi és amatőr színészek játékstílusának harmóniájában is megnyilvánul. 

Így látták ők

„Sajátos világba visz Ettore Scola furcsa című filmje, a Csúfak, koszosak, gonoszok. A felejthetetlen De Sica-film, a Csoda Milánóban környezete elevenedik meg, csak nem mesei lírával, hanem vaskos és kemény realizmussal. Ebben a »ládavárosban« iszonyú körülmények között és borzasztó módon élnek az emberek, akikre valóban érvényes a cím valamennyi jelzője. De Scola nagy bravúrja, hogy bebizonyítja – ezek is teljes értékű emberi életek, telve igazi érzelmekkel, indulatokkal és legfőképp valami elpusztíthatatlan életerővel, amitől még a legszörnyűbb dolgok is derűssé válhatnak – ha ilyen kitűnően ábrázolják őket.”

(Bán Róbert: „Cannes 1976 – Egy magyar díj és néhány film”. In: Film, Színház, Muzsika 1976/23, 14. o.)

„Nehéz megérteni, miért éppen Ettore Scola Szörnyűek, koszosak és gonoszok című groteszkjét tüntették ki a legjobb rendezés díjával. Igaz ugyan, hogy Scola szemléletileg ellene fordul »a szegények jók« érzelmes felfogásának. »Az igazi szegények nem jók. Semmi okuk nincs, hogy azok legyenek” – mondja. Az egyik közhelyet azonban egy másik közhellyel helyettesíti, tudniillik a szegények (nem is igazi szegények, lumpenproletárok, naplopók, prostituáltak, tolvajok) szörnyűek, koszosak és gonoszak. A neorealizmus remekének, a Csoda Milánóban torz reminiszcenciáját ébresztő nyomortelepen csupán filmgyári kellékesek által kiagyalt műnyomort láthatunk. Ha egy kutya átmegy a képen, még annak is csak három lába van.”

(Létay Vera: „Cannes, 1976”. In: Filmvilág 1976/12, 15–21. o.)

„Az olasz Ettore Scola valóban nagy mesterségi tudással rendelkező, kiváló filmrendező, s ez bemutatott filmjében – Csúfak, koszosak, gonoszak –, annak minden kockáján érződik. Igazán nem mondhatjuk rá, hogy unalmas vagy szellemtelen, hogy a rendezés díját – amennyiben szűken, csak a megjelenítésre alkalmazzuk a fogalmat – érdemtelenül nyerte el. S mégis az az igyekezete, hogy hősei kivétel nélkül és a film minden jelenetében csúfak, koszosak és gonoszok legyenek – hogy ez legyen egyetlen »emberi« ismérvük, tulajdonságuk –, végül is egy olyan világ megjelenítéséhez vezet, amelyet ízlésünkön túlmenően világnézeti okokból sem tudunk elfogadni.”

(Gyertyán Ervin: „Cannes ’76”. In: Filmkultúra 1976/4, 49–64. o.)

„Ennek a filmnek az emberei csakugyan csúfak, gonoszok, sőt – az eredeti olasz cím harmadik tagja szerint is – piszkosak. Testileg, lelkileg. […] És Scola ezen a trágyadombon, az emberi rosszaságoknak ebben a fertőgócában, elképesztően nyers hangzatokkal lírizál az emberi természet mibenlétéről. A trágárság és a trivialitás vásári zűrzavarában igenis költészetet fakaszt, anélkül, hogy külön teret szentelne rá. Minden eldurvult, elállatiasodott, erkölcsi nullpont alá süllyedt ebben a környezetben, ám ez a kifordított családi idill nemcsak vádol, hanem rátapint a kifosztottságra, az emberibb lehetőségek hiányára is, amit ennek az életformának a kárvallottjai rablással, fosztogatással, ütlegekkel, egymás kijátszásával, gyilkolásával, egyszóval tömény gonoszsággal kompenzálnak.”

(Sas György: „Csúfak és gonoszak”. In: Film, Színház, Muzsika 1979/31, 11. o.)

Így láttam én

Nos, essünk túl mindjárt az elején a bombasztikusan megfogalmazott konklúzión: a Csúfak és gonoszak a legjobb Pasolini-film, amelyet nem Pasolini rendezett. Ettore Scola szemléletmódjától távol áll az a „szent megalázottság”, amely a korai Pasolini-filmek egyik kulcsfogalma. Szó se róla, az 1970-es évek közepén már maga Pasolini is másképp látta azt az „ideális nép”-et, amelyet A csóróban, a Mamma Rómában vagy Az Élet trilógiájában ábrázolt. A trilógia alapelveinek visszavonásában így írt: „...ostoba fajankók, akik kénytelenek voltak szeretetre méltónak mutatkozni, lapos kis bűnözők, akik arra kényszerültek, hogy rokonszenves csavargóknak adják ki magukat, tehetségtelen gyávák, akiknek ártatlan szentté kellett lenniük.” Scola alkotása mintha ennek a szemléletnek a jegyében fogant volna, hozzátéve azonban, hogy a szereplők ugyan valóban csúfak, piszkosak és gonoszak, a rendező azonban nem nevetség és közmegvetés tárgyává akarja tenni őket, hanem általuk inkább azokat a közállapotokat állítja pellengérre, amelyek táptalajt jelentenek ennek az életformának, és eltűrik azt. „Nem olyan rosszak ők” – mondja a molett örömlány Giacintónak a férfi családjáról, és tulajdonképpen valahol igaza is van. Scola finom rendezői módszerekkel érzékelteti, hogy a látszat ellenére címszereplői oldalán áll: hőseink egy magaslaton élik mindennapjaikat nyomorúságos viskóikban, a „másik” Róma alattuk, lent helyezkedik el. És ha „alá is szállnak” oda (például amikor valamennyien felkerekednek, hogy felvegyék a nagymama nyugdíját), akkor is elkülönülnek ettől a másik Rómától, legfeljebb csak egy ügyintéző vagy egy rendőr által kerülnek kapcsolatba vele. Zárt, öntörvényű világot alkotnak: szükségleteik tekintetében (evés, ivás, szórakozás, szex, pénzkeresés) semmi különbség nincs köztük és az úgynevezett normális polgárok között, ám ezeket az emberi igényeket csak a maguk nyomorúságos, primitív, nem emberhez méltó módján tudják kielégíteni. Giacinto szerepében Nino Manfredi hasonló színészi bravúrt visz véghez, mint Anna Magnani a Mamma Rómában: tökéletesen azonosul a szereppel, elhiteti a nézővel, hogy ő is ahhoz a világhoz tartozik, mint a javarészt valóban abból a miliőből érkezett partnerei. Hogy a Csúfak és gonoszak Magyarországon kultfilmmé válhatott, abban a kiváló magyar szinkronnak is jelentős szerepe volt, hiszen olyan művészek kölcsönözték a hangjukat a szereplőknek, mint például Szabó Gyula, Fónay Márta, Pécsi Ildikó, Mányay Zsuzsa, Esztergályos Cecília, Dózsa László, Harsányi Gábor és sokan mások.

Csúfak és gonoszak (Brutti sporchi e cattivi, 1976) – olasz filmszatíra. Forgatókönyv: Ruggero Maccari, Ettore Scola és Sergio Citti. Operatőr: Dario Di Palma. Zene: Armando Trovajoli. Díszlet: Jean Robert Marquis. Jelmez: Danda Ortona. Vágó: Raimondo Crociani. Rendező: Ettore Scola. Szereplők: Nino Manfredi (Giacinto Mazzatella), Maria Luisa Santella (Iside), Francesco Anniballi (Domizio), Maria Bosco (Gaetana), Giselda Castrini (Lisetta), Ettore Garofolo (Camillo), Franco Merli (Fernando).