2019. február 9., szombat

ÁRVÁCSKA

A családi legenda szerint édesapámtól örököltem a filmek iránti vonzódásomat, mert fiatalkorában ő járt gyakran moziba, és sokat tudott az akkori hazai és külföldi sztárokról. Gyerekkoromból természetesen elsősorban a szocialista országokból importált mesefilmekre emlékszem, mint például a keletnémet Jégkirálynő és a Hatan hetedhét országon át, a szovjet A görbe tükrök birodalma, a román Veronika és a bűvös zsák, a csehszlovák Három mogyoró Hamupipőkének és hasonlók, meg olyan nyugati szuperfilmekre, mint az amerikai Mackenna aranya (ezt máig nagyon szeretem) vagy az olasz Dorellik jön (ezt pár évvel később újra láttam, és akkor már csalódást okozott). Imádtam moziba járni, egy másik univerzum nyílt meg előttem olyankor, ami nem egyszer érdekesebb és izgalmasabb volt, mint a valóság, amelyben éltem. Viszonylag jó tanuló voltam különösebb magatartási problémák nélkül, szóval szinte mindig ki tudtam hízelegni édesanyámtól a mozijegyre és moziújságokra valót. A közelünkben lévő két moziba (Május 1., Bem) általában egyedül is elengedtek, talán ezért is alakult így, hogy a filmnézés számomra mindig is inkább magányos, és nem társas szórakozás volt. Amikor az Árvácskát forgatták, már filmőrültnek számítottam, és fel is vettem a majdan megnézendő filmek listájára. Jól emlékszem a tévéreklámjára is: azt a jelenetet emelték ki, amikor Árvácska megszökik Dudáséktól, és bár egyedül akar menni, Boris, a tehén engedelmesen baktat utána. Pénzt végül nem kellett áldoznom a jegyre (a premiermozikban a legolcsóbb jegy ára négy forint volt, nekem valóságos vagyon, négygombócnyi fagyi ára), mert valamelyik napon az egész osztály (sőt lehet, hogy az egész iskola) elment megnézni. Nagyon tetszett a film, nagynénéim jóvoltából ugyanis volt némi személyes tapasztalatom is a falusi életről, és meghatott Árvácska tragikus sorsa. Igazi mélységeit persze csak később láttam meg, hiszen naiv kisfiúként például fogalmam se volt arról, hogy a Madaras József által alakított Pista bácsi a történet elején valójában mit is tett a szerencsétlen kislánnyal. Felnőttként tudtam igazán értékelni a film szakmai erényeit is, a lenyűgöző operatőri munkát, a rendezés megannyi finomságát, a színészek kimagasló és hiteles játékát. Jelen írás apropóján újra megnéztem: ennyi év után is nagy hatású mű, és sajnos aktuális is, mert ha nem is feltétlenül tanyasi környezetben, de még ma is sok Árvácska él közöttünk. 

A film plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem mindkettőjük önzetlen segítségéért. 


A cselekmény 
Az 1920-as évek végén járunk az alföldi tanyavilágban. A hétéves Csöre, az Állami Árvácska Dudáséknál nevelkedik. Mindent megtesz, hogy nevelőanyja kedvében járjon: tehént legeltet, mosogat, takarít, de az asszony ridegen bánik vele, mindenért kegyetlenül leszidja. Dudásék azon is hamar túlteszik magukat, amikor Csörét megerőszakolja Kadaros Jóska. Amikor viszont megtudják, hogy a kislány felvett a földről egy dinnyét, és megette, vagyis Kedvesanyám véleménye szerint lopott, nevelőapja tüzes parazsat nyom a gyerek kezébe, hogy egy életre elvegye a kedvét a lopástól. Kedvesanyám aggódást színlelve magyarázgatja a szegény árvának, hogy itt neki semmije sincs, semmi nem az övé, mert ő itt nem otthon van. Másnap egyik mostohatestvére is felvilágosítja, hogy Csöre csupán egy zabigyerek, Kedvesanyám nem szereti, csak azért tartják, mert sok pénzt kapnak érte. Csöre megszökik, és egy menhelyre kerül. Itt felfigyel rá egy kedves arcú nő. Az asszony alighanem saját gyerekét látja benne, akitől annak idején elszakították. Az irodai nyilvántartásból viszont kiderül, hogy Árvácska valószínűleg nem az a gyerek. Az asszony összetörve támolyog ki a menhelyről, a könnyes szemű Csörére meg azonnal lecsap a nagyszájú Zsofka, és a kislányt Szennyesékhez viszi. 


Árvácskának itt sincs jobb élete. Miután nem fogadja el Szennyesnétől, azaz Zsabamáritól a tejet, kizavarják az istállóba, az öreg Vénistenhez, hogy vele lakjon. Zsabamári már másnap durván elveri valami csip-csup dolog miatt. Csörének most már nem kell pucéron járnia, de Zsabamári talán még kegyetlenebbül veri őt, mint Kedvesanyám. Egyik vasárnap Árvácska és a Vénisten együtt mennek templomba. Hazafelé menet az öreget megállítja két csendőr, és néhány szót váltanak. Ezt meglátja Zsabamári, aki azt hiszi, az öreg arról panaszkodik, hogy kisemmizte őt. Hiába próbálja megtudni Csörétől, mit mondott Vénisten a csendőröknek. Ekkor egy pohár tejjel kiküldi őt az istállóba, hogy ezt igya meg az öreg, és akkor nem fog többet panaszkodni. Másnap reggel Vénisten holtan fekszik a fekhelyén. Zsabamári egyre ingerültebben viselkedik, különösen azután, hogy megjelennek nála a zsandárok, és az öreg végakaratáról érdeklődnek. Az asszony elégeti Vénisten minden holmiját, és megkísérli megmérgezni Csörét is. A szeretetéhes gyerek abban reménykedik, hogy egyszer eljön érte az anyja, és kimenti őt innen. A téli hidegben, az istállóban, egy égő szalmaszál mellett suttogja el saját karácsonyi kívánságait. Rövidesen lángol körülötte az egész tanya… 


A szerző 
Móricz Zsigmond személyében a realista magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük. 1879. július 2-án született Tiszacsécsén. Édesapja, Móricz Bálint (1851–1919) egy időben módos parasztgazdának számított. Az apa 1878. május 30-án vette feleségül egy református lelkész lányát, Pallagi Erzsébetet. A házaspárnak kilenc (!) gyermeke született, akik közül ketten korán meghaltak: egyikőjük tejhiány miatt, a másik gyerek ruháját pedig meggyújtotta a szomszéd kisfiú. A két gyerek halála után a Móricz család Istvándiba költözött, ahol nyomorúságos körülmények között éltek. Innen 1887-ben Prügyre mentek tovább. Az édesapa napszámosként vállalt munkát, és keményen dolgozott azért, hogy eltartsa a családját. Fáradozásainak köszönhetően mindegyik gyereküket taníttatni tudták. Móricz Istvándiban kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, és Prügyön folytatta. 1890-től a Debreceni Református Kollégiumban tanult, négy év múlva Sárospatakra került. Itt tanulmányi eredményei jelentősen romlani kezdtek, amiben szerepet játszott az is, hogy magányosnak érezte magát. Anyai nagybátyja, Pallagi Gyula 1897-ben magával vitte Kisújszállásra. Akkoriban az volt a szokás, hogy az arra érdemes egyházi főiskolás diákokat legációba küldték egy gyülekezethez. Móriczot Pallagi beajánlotta egyik barátjának, Balogh Péter szakolyi körjegyzőnek, aki örömmel fogadta a fiatalembert. Móricz később is gyakran ellátogatott Szakolyba, és ottani emlékei alapján írta meg a Kivilágos kivirradtig című regényét. 1899-ben Kisújszálláson tette le az érettségi vizsgát. Debrecenbe ment, ahol egy évig református teológiát hallgatott, és segédszerkesztői állást vállalt a Debreceni Hírlapnál. 


Móricz 1900 októberében költözött Budapestre, ahol jogot és bölcsészetet tanult, szaktanári vizsgát azonban nem tett. Négyesy László irodalomtörténész és akadémikus stílusgyakorlatain találkozott a magyar irodalom olyan későbbi klasszikusaival, mint például Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Benedek Marcell és Oláh Gábor. Egzisztenciális okokból a tanulás mellett munkát is vállalt: 1902-ben a kisújszállási gimnáziumban óraadó tanárként kezdett dolgozni, tisztviselői álláshoz jutott a kultuszminisztériumban, később a Központi Statisztikai Hivatalban. Sosem fejezte be az egyetemet. 1903-ban elfogadta Mikszáth Kálmán ajánlatát, és elvállalta Az Újság gyermekrovatának szerkesztését. Rövidesen megbízást kapott a Kisfaludy Társaságtól is: 1903 és 1905 között járta a szatmári falvakat, népdalokat, köszöntőket, meséket, játékokat gyűjtött. Ő jegyezte le a kállai kettős szövegét is. 1905-ben feleségül vette Holics Eugénia (Janka) tanítónőt, aki négy gyermeket szült neki: három lányt és egy fiút, aki sajnos meghalt. A Nyugat című folyóirat 1908-ban közölte a Hét krajcár című novellát, amely egy csapásra híressé tette Móriczot. A történetet második gyermeke halála után írta, az apai fájdalom hatása alatt. Ezt követő írói munkásságában mindvégig meghatározó szerepet játszottak saját életének szomorú tapasztalatai. 


Az első világháborúban Móricz haditudósítóként vett részt, a katonák életéről, sorsáról adott testközeli beszámolókat. Sokat várt az őszirózsás forradalomtól, és a kezdet kezdetén a Tanácsköztársaságtól is, amiből viszont alig két hónap alatt kiábrándult a kommün diktatórikus módszerei miatt. A háború után egyre megbecsültebb tagja lett a hazai irodalmi életnek: a Vörösmarty Akadémia 1918. december 1-jén alelnökké választotta, 1919. február 5-én pedig a Kisfaludy Társaság fogadta tagjai közé. A kommunisták iránti kezdeti szimpátiája miatt a Horthy-rendszerben kegyvesztetté vált, a Kisfaludy Társaság például nem egész egyéves tagság után, 1919. december 10-én kizárta. A nehéz években csupán a Nyugat és Az Est Lapok publikálta a műveit. Magánélete sem alakult túl szerencsésen. 1904-ben megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, aki iránt egyre mélyebb érzelmeket táplált. Féltékeny felesége 1925-ben öngyilkosságot követett el. Az önvád kínjait Móricz külföldi utazásokkal próbálta enyhíteni, majd 1926-ban feleségül vette Simonyi Máriát. 1929 decemberétől 1933 februárjáig Babits Mihállyal közösen szerkesztette a Nyugatot, az összhang azonban nem volt meg közöttük. Móricz kapta meg a prózarovatot. Arra törekedett, hogy a lap a magyar nyelvű irodalom bástyája legyen, ennek érdekében erdélyi, vajdasági, felvidéki, sőt Amerikába emigrált magyarok írásait is közölte. Feladatának érezte a paraszti származású tehetségek támogatását is. Fáradhatatlanul járta az országot, kereste az új tehetségeket, népszerűsítette a folyóiratot és a magyar irodalmat. Bár támadások is érték szerkesztői koncepciója miatt, mégis sikerült a Nyugat pozícióját és egyben saját művészi rangját is megerősítenie a hazai kulturális életben. 1932-ben megkapta a Rothermere-díjat: a jelentős pénzjutalommal járó díjat egy magyarbarát angol lord alapította az európai mércével mérve is jelentős magyar írók elismerésére. 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesületének elnökévé választották. Ekkoriban született művein a népi mozgalom erőteljes hatása fedezhető fel. 


1936 szeptemberében Móricz megmentett egy húszéves lányt, aki a Ferenc József hídról (a mai Szabadság híd) a Dunába akarta vetni magát. A lányt Littkey Erzsébetnek hívták, Móricz a Csibe becenevet adta neki, és örökbe fogadta. Az egykori lelencgyerek élete ihlette az Árvácska című regényét, továbbá még huszonnyolc novellát. Móricz és Csibe között idővel szerelmi kapcsolat is kialakult. Az író később örökbe fogadta Csibe 1935. április 14-én született fiát, Imrét is, sőt egyes források úgy tudják, valójában ő volt a gyermek igazi apja. Ez azonban aligha valószínű, hiszen Littkey Imre már másfél éves volt, amikor Móricz és Csibe először találkoztak egymással a Ferenc József hídnál. Móricz 1937-ben elhagyta a feleségét, Simonyi Máriát, és végleg Leányfalura költözött. 1939-ben a Kelet Népe folyóirat szerkesztője lett. Ekkoriban már őt tekintették a népi írók atyjának. 1942. augusztus 29-én telefonon értesült arról, hogy Gyöngyi lányának köszönhetően nagyapa lett. Az örömhír úgy felizgatta, hogy stroke-ot kapott, és néhány nappal később, szeptember 5-én a budapesti Korányi klinikán elhunyt. Gazdag írói életműve állja az idő próbáját, elég csak olyan műveit említeni, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1911), a Légy jó mindhalálig (1920), az Úri muri (1928), a Forró mezők (1929), a Rokonok (1932) vagy a Rózsa Sándor-történetek. Emlékét különösen Nyíregyházán őrzik, ahol sokszor megfordult és mindig szívesen időzött. Itt már az 1940-es évek második felében utcát neveztek el róla, később az ő nevét vette fel a Megyei Könyvtár, a szakszervezeti művelődési ház és a benne működő mozi, valamint a városi színház is. A városháza falán, a bejárattól jobbra elhelyezett márványtábla az 1928-as látogatásának állít emléket az akkori vendégszobájának ablaka alatt. 


A regény 
Mint arról fentebb szó volt, az Árvácska forrását a Littkey Erzsébet által elmondott történetek jelentették, melyekről Móricz mintegy ezerötszáz oldalt kitevő jegyzeteket készített. Irodalomtörténészek szerint egy nagyregényt akart írni, amely nemcsak terjedelmében, hanem gondolatgazdagságában is Dosztojevszkij műveivel vetekedett volna. Végül a lejegyzett történetek egy részét novellák formájában dolgozta fel, egy részét pedig az Árvácskához használta fel, amely ugyan „csak” kisregény, a lélek- és környezetábrázolás mélységeit tekintve mégis felveszi a versenyt a terjedelmesebb irodalmi művekkel is. A lelenc Árvácska élete maga a pokol az alföldi tanyavilágban, és a nevelőszülők – Dudásék, Szennyesék, Verőék – a pokol egyre mélyebb bugyrait jelentik a gyerek számára. A döbbenetes részletek ellenére a kisregényt nem (csak) a naturalizmus jellemzi, hanem valamiféle lírai pátosz is: az emberi kegyetlenséget az alföldi táj egyszerű és természetes szépsége ellensúlyozza. Ezt a történetet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”, mondta maga a szerző, aki a hét bűnbánati zsoltár (6., 31., 37., 50., 101., 129. és 142. zsoltár) mintájára maga is hét zsoltárban írta meg Árvácska szenvedéstörténetét, a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát. Az Árvácskát először folytatásokban közölte a Kelet Népe folyóirat 1940-ben, s a következő évben az Athenaeum Kiadó jelentette meg könyv formátumban. Móriczot elkeserítette a bukás, melynek okait a Kelet Népe 1942. februári számában mint szerkesztő így magyarázta: „„soha még úgy könyv meg nem bukott, mint az Árvácska. Nem írnak róla, nem beszélnek róla, nem veszik meg. Az emberek ösztönszerűen érzik, mi az, amitől félni kell. Itt mindenki lelkiismerete nyugalmát félti: nem akar felelősségbe keveredni hitvány árvagyerekek sorsáért.” Ez is elképzelhető, ahogy az is, hogy valamiféle álszentség is megnyilvánult az elutasításban, hiszen a „jobb körök” szemében Móricz kétes erkölcsű írónak számított, akinek első felesége öngyilkos lett, a másodikat elhagyta, és Csibéhez fűződő érzelmi kapcsolatáról is pletykák keringtek. A szocialista Magyarországon az Árvácskát nem csupán irodalmi értékei miatt rehabilitálták, hanem azért is, mert rendkívül érzékletes képet festett arról a nyomorról, az alföldi tanyavilág elmaradottságáról, melynek felszámolását a Párt a maga egyik nagy érdemének tartott. 


A rendező 
Ranódy László rendező 1919. szeptember 14-én született a vajdasági Zomborban (régi nevén: Czoborszentmihály). Eredeti neve: Raniszavjevits László. Édesapja, dr. Ranódy (Raniszavjevits) György pénzügyminisztériumi osztályfőnök volt, édesanyja lánykori neve: Karvázy Jolán. Gyermekkorát Bácskában, Baján és Budapesten töltötte, és ezek a gyerekkori emlékek jelentősen befolyásolták későbbi filmjeinek miliőjét és hangulatát. 1938-ban kezdte meg felsőfokú tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol jogot tanult. Ugyanakkor már gimnazista korában arra készült, hogy filmrendező legyen, ezért egyetemi tanulmányaival párhuzamosan, 1939-ben beállt gyakornoknak a Hunnia Filmgyárba, ahol rövidesen segédrendezővé lépett elő. Balogh Béla Karosszék (1939) című filmjében dolgozott először, olyan kollégái voltak, mint Szőts István és Bán Frigyes. Különösen Szőtssel volt egy hullámhosszon, mert mindketten arra törekedtek, hogy kitörjenek a műtermek világából, és a valóságról hiteles, ne pedig mesterséges környezetben forgassanak. 1941-ben két filmre is felkérték őket: az egyik Móra Ferenc Ének a búzamezőkről, a másik Darvas József Szakadék című regényének adaptálása lett volna. Mindkét produkciót forgatás előtt néhány nappal tiltotta le az Országos Nemzeti Filmbizottság: az előbbit szovjetbarátnak, utóbbit osztályellenesnek minősítették. Szőts 1947-ben egy másik forgatókönyv alapján végül megfilmesítette a Móra-regényt, ám az elkészült filmet a kommunisták azonnal dobozolták, állítólag a vallási vonatkozások miatt. Ranódy 1943-ban lett a Hunnia rendezője. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt filmcége, a Sarló Film vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli minőségében rendelt forgatókönyvet Szabó Pál Talpalatnyi föld című regényéből, de azt már csak az államosítás után valósította meg Bán Frigyes. 


Nádasdy Kálmán asszisztense volt 1940-ben a Gül Baba, 1942-ben a Magdolna című filmben. 1950-ben a társrendezőjévé lépett elő az első magyar színes filmben, a Fazekas Mihály műve alapján forgatott Ludas Matyiban, melynek címszerepét Soós Imre alakította. A gyenge alapanyag miatt a színek sajnos hamar megfakultak, a hang is rongálódott, így alig tíz évvel az ősbemutató után már restaurálni kellett a filmet. A színeket akkor még nem tudták visszaadni, Soós Imre pedig az újraszinkronizáláskor már nem élt. A Magyar Nemzeti Filmarchívum 2003-ban, szinte az utolsó pillanatban, digitális technikával felújította a filmet, amelyet öt évtized után immár ismét az eredeti hangokkal és színekkel lehetett megtekinteni. Nádasdy és Ranódy közös alkotása volt az 1848-as szabadságharc emlékére forgatott nagyszabású, kétrészes történelmi film, a Föltámadott a tenger (1953) is, melynek rendezésébe Szemes Mihály is bekapcsolódott. Eredetileg az események százéves évfordulóján akarták bemutatni, de túlságosan elhúzódtak az előkészületek. A Szovjetunióból érkezett művészeti tanácsadó, Vszevolod Pudovkin javaslatára eltértek a történelmi tényektől, és az osztályharcos utalásokkal lényegében azt sugallták, hogy a későbbi „béketábor” már akkoriban kezdett egymásra találni. 1955-ben született meg Ranódy első, valóban saját filmje, a Hintónjáró szerelem. A Szigligeten forgatott film elsősorban üdeségével, természetességével jelentett rokonszenves színfoltot a sematizmus korában. Mint arról fentebb szó volt, Ranódy már 1943-ban forgatókönyvet írt Darvas József Szakadék című regényéből, de a forgatást csak az ötvenes évek közepén kezdhette el. A Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre és Bara Margit főszereplésével 1956-ban bemutatott film egy szegény parasztfiúból lett tanítóról szól. A férfi azzal a naiv meggyőződéssel tér vissza a falujába, hogy a gazdagok és szegények közötti szakadék némi jó szándékkal és segítőkészséggel áthidalható lenne, a rideg valóság azonban egészen más. 


Elutasító kritikák fogadták A tettes ismeretlen (1958) című drámát, amely a második világháború befejezését követő időszakban játszódik, fő helyszíne egy vízivárosi bérház. Az elégedetlen ítészek szerint egy megkésett neorealista filmmel van dolgunk, amelynek nyomasztó hangulata, boldogtalanságot és sivárságot tükröző képei köszönő viszonyban sincsenek a szocialista magyar valósággal. Arról persze egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy bő egy évvel a forradalom után valójában mennyire pontos társadalmi körképet adott ez a film az egyszerű emberek helyzetéről, az erőszak fenyegető jelenlétéről, a fiatal áldozatok értelmetlen haláláról. (A filmben gyerekek kezében robban fel a világháborús akna.) Ranódyt elkeserítette az elutasítás, és ettől kezdve egészen haláláig kizárólag irodalmi adaptációkat forgatott, melyek cselekménye 1945 előtt játszódik. Az Akiket a pacsirta elkísér (1959) alapjául ismét egy Darvas József-mű, az 1934-ben megjelent Vízkereszttől szilveszterig szolgált, a forgatókönyvet maga a szerző írta. A történet 1922-ben kezdődik, főszereplője, Varga Sándor (Tordy Géza) béresként szolgál a Csiszér házaspárnál (Agárdy Gábor és Tolnay Klári), miközben arra vágyik, hogy kovács legyen. Hamar összetűzésbe kerül az indulatos gazdával, ám a cselédlány, Julis (Pap Éva) iránt érzett szerelme egy új élet lehetőségét ígéri. A Móricz-mű alapján született Légy jó mindhalálig (1960) forgatókönyvét szintén Darvas írta. Ranódyt állítólag az is vonzotta ehhez a műhöz, hogy a miliőben édesapja debreceni kollégiumi emlékeire ismert. Ugyanakkor nem csupán egy míves adaptációt forgatott belőle, hanem egy „áthallásos” drámát is, amelyben a Kádár-korszak Magyarországát is fel lehetett ismerni. Ranódy mindig biztos érzékkel választotta ki a színészeit, beleértve a gyerekszereplőket is, akikről az volt a véleménye, hogy „hangfogó nélküli hangszerek”. Nyilas Misi szerepében Tóth Laci nyújtott emlékezetes alakítást, aki később is filmezett ugyan, de nem kapott ehhez hasonló nagy feladatot. 


Megérdemelt sikert ért el a direktor két következő filmje, a Kosztolányi-művek alapján forgatott Pacsirta (1964) és az Aranysárkány (1966). Mindkét filmet az aprólékos és hiteles környezetrajz jellemzi, ami azonban csak kulisszája a kibontakozó emberi drámáknak. A Pacsirta főszereplői, az éltes Vajkay házaspár (Páger Antal és Tolnay Klári) évek óta reménykedik abban, hogy csúnyácska lányuk (Nagy Anna) végre megtalálja a boldogságot, és kiröppen a családi fészekből, mígnem rádöbbennek arra, hogy az ő boldogságáért feláldozták a sajátjukat. A filmet bemutatták az 1964-es cannes-i filmfesztiválon is, ahol Páger Saro Urzival, az olasz versenyfilm, az Elcsábítva és elhagyatva (1964) főszereplőjével megosztva kapta meg a legjobb férfialakítás díját. Az Aranysárkány főhőse, a köztiszteletnek örvendő Novák tanár úr (Mensáros László emlékezetes alakítása) élete akkor omlik össze, amikor szembesülni kénytelen azzal, hogy magasztos erkölcsi elveit nemhogy a diákjai, de még tulajdon lánya (Béres Ilona) se veszi komolyan. Eredetileg a televízió számára készült Babits Mihály egyik műve alapján a Hatholdas rózsakert (1970), amelyet a hetvenes évek második felében a mozik is műsorukra tűztek. Az Aranysárkány és az Árvácska között eltelt tíz évben Ranódy számos forgatókönyvet írt rangos irodalmi művek alapján. Többek között Fejes Endre Rozsdatemető, Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra drága, Benedek István Aranyketrec, Miroslaw Krleža Areteus avagy Legenda Szent Ancilláról, a mennyei madárról és Németh László A két Bolyai című könyvét szerette volna filmvászonra átültetni, de foglalkoztatta Kosztolányi Esti Kornél-ciklusa, továbbá egy Hubay Miklós- és egy Kaffka Margit-mű megfilmesítése is. Egyiket sem tudta realizálni, bár volt olyan is, amelyhez már a próbafelvételeket készítette, amikor a produkciót lefújták. Tulajdonképpen az Árvácska volt az utolsó filmje, mert az 1980-ban bemutatott Színes tintákról álmodom valójában csak három korábbi Kosztolányi-tévéfilmjét – A kulcs, Fürdés, Kínai kancsó – gyűjtötte egybe. Ranódy László 1944. december 14-én Szentendrén vette feleségül Kótzián Katalin (1926–2006) költőnőt és fordítót, akivel közel negyven évig, 1983. október 14-én szívrohamban bekövetkezett haláláig élt boldog házasságban. 


A megtestesült Árvácska: Czinkóczi Zsuzsa 
Az Árvácska megvalósításának egyik legnehezebb feladata a címszereplő megtalálása volt. Ranódy először állami intézetekben keresgélt, mert úgy gondolta, az ott élő kislányok sorsa lehet hasonló a regény szereplőjének sorsához. Elmondása szerint 1974-ben több ezer állami gondozott kislányt nézett meg, de Árvácskát nem találta meg közöttük. 1975 tavaszán tanyasi iskolákban folytatta a keresgélést: áprilistól júliusig bejárta Csongrád, Bács-Kiskun és Pest megye számtalan iskoláját, mintegy ötezer gyerekkel beszélgetett, játszott. A szereplőválogatás legfontosabb szempontja az alkati hasonlóság volt. Ennek többen is megfeleltek. A második lépésben a kiválasztott gyerekek fantáziáját vizsgálták. Kérdéseket tettek fel nekik, amire bármit felelhettek, csupán egyetlen kikötés volt: ne az igazat mondják. Akik a legérdekesebb, legötletesebb válaszokat adták, azokkal következett az újabb feladat, egy helyzetgyakorlat. El kellett játszaniuk, hogy a meghallgatás helyszínéül szolgáló szoba egy mező, ahol pipacsot szednek, vagy azt, hogy otthon keresik a cicát, de csak az élettelen tetemét találják meg. Ezekben a feladatokban a gyerekek érzelmi reakcióiból felmérhető volt, hogy kiben van meg a szerephez szükséges átélési képesség. Az ötezer gyerekből száznegyvenhetet választottak ki. Velük újabb és újabb gyakorlatokat végeztek, mígnem a lehetséges jelöltek köre nyolc főre szűkült. Köztük volt a jászszentlászlói iskola tanulója, Czinkóczi Zsuzsa is. A nyolc gyereket felvitték Pestre, hogy próbafelvételeket készítsenek velük, és a szerep végül Zsuzsikáé lett. „Hamarosan összebarátkoztunk. Szövegének az értelmet lerajzoltam neki, majd elmondtam, miről is esik benne szó. Ő meg úgy rögzítette a mondatokat, hogy közben a rajzot nézte” – nyilatkozta együttműködésükről Ranódy László. 


Czinkóczi Zsuzsa bő egy évtized elteltével így idézte fel a körülményeket Zalatnay Sarolta Ezt sem a zárdában írtam című, nőkről szóló riportkönyvében: „Amikor kis, tanyasi iskolás lány voltam, Ranódy Laci bácsi bejött Jászszentlászlóra, ott az iskolában mondott egy-két jelenetet, amit megcsináltunk, aztán hívott próbafelvételre, és azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék Árvácska. Elvállaltam.” A szerepért nyolcezer forint gázsit kapott, és a filmben a saját tehenükre vigyázott. A forgatásra elkísérte a tanítónője is, aki nemcsak arra figyelt, hogy ne maradjon el a tanulással, hanem amolyan pótanya is volt számára, hiszen igazi édesanyja nem tudott vele menni. Az Árvácska sikere országosan ismertté tette a kislányt. Megcsodálták, szeretgették, vitték ide, vitték oda, de utána vissza kellett mennie a saját világába, a tanyára. Mégis volt azonban valaki, aki megpróbált segíteni neki hosszabb távon is. Mészáros Márta ösztönös, elementáris tehetségnek tartotta Zsuzsit, és két egymást követő filmjében is szerepeltette: az Ők kettenben (1977) Marina Vlady, az Olyan, mint otthonban (1978) Anna Karina partnere lehetett. Mészáros akkori férjével, Jancsó Miklóssal azt is megbeszélte, hogy örökbe fogadják Zsuzsit, ám ezt maga a kislány utasította vissza azzal, hogy neki végtére is megvan a saját családja, édesanyja és testvérei. Mellesleg Jancsó is forgatott Czinkóczival: rábízta befejezetlen trilógiája, az Életünket és vérünket első részében, a Magyar rapszódiában (1979) a gyerek Bankós Mari szerepét (a figurát felnőttként Tarján Györgyi játszotta). Mészáros szorgalmazta, hogy Zsuzsi menjen tanulni a Színművészeti Főiskolára, ő azonban nemet mondott. Nem vállalta a négyéves tanulást, mert akkor már gyereke is volt tizenhét éves korában kötött házasságából. Nincsenek napi kapcsolatban, de a rendezőnő sosem engedte el pártfogoltja kezét, és szinte mindegyik filmjében szerepeltette őt: a híres Napló-trilógiában Zsuzsa lényegében Mészáros fiatalkori énjét játszotta. Az egykori gyerekszínész soha nem törekedett arra, hogy reflektorfénybe kerüljön, és bár egy ideje vállal kisebb szerepeket színpadon is, nem a színészet tölti ki hétköznapjait. 


Édesek és mostohák 
A Kedvesapámat alakító Horváth Sándor (1932–2012) a felvidéki Pereden született. Családja a második világháború éveiben költözött Budapestre. Kocsmáros és étterem-tulajdonos édesapja miatt Sándor sosem tartozott a kommunista rendszer nagy kedvencei közé. 1956-ban kapta meg diplomáját a Színművészeti Főiskolán. Pályája első másfél évtizedében vidéki társulatokban játszott: Egerben, Kaposváron, Miskolcon, Pécsett, Szolnokon és Veszprémben. A hetvenes évek elején került fel Budapestre, a József Attila Színházhoz. 1960-ban kezdett filmezni. Elsősorban epizódszerepekben láthattuk, gyakran játszott egyszerű vidéki embereket vagy városi munkásokat. Tehetségének, emberismeretének köszönhetően a legkisebb szerepben is hiteles emberi sorsokat tudott ábrázolni. Mozifilmjei között olyan klasszikusokat találhatunk, mint a Szindbád (1971), a Makra (1974), a 141 perc A befejezetlen mondatból (1974), Az ötödik pecsét (1976) és a Redl ezredes (1985), és láthattuk nagy közönségsikert aratott tévésorozatokban is, mint a Bors, a Kántor vagy a Szomszédok. Szekeres Ilona színművésznővel kötött házasságából két gyermeke született. A Kedvesanyámat megformáló Nagy Anna 1940-ben született Budapesten. Már kislányként érdekelte a színészet. Második nekifutásra, 1959-ben vették fel a Színművészeti Főiskolára, ahol 1963-ban kapott diplomát. Ranódy László míves Kosztolányi-adaptációja, a Pacsirta (1964) címszerepével beírta magát a hazai filmtörténetbe: a Páger Antal és Tolnay Klári által megszemélyesített szülők csúnyácska lányát alakította, aki alighanem örökre vénlány maradt. Nagy Anna mindig megválogatta a szerepeit, filmográfiájának nincsen vállalhatatlan tétele. A sorból kimagaslik az Aranysárkány (1966), a Szindbád (1971), a Holnap lesz fácán (1974) és a Boldogtalan kalap (1980). Filmes sikerei ellenére mindig is a színpadot tartotta előrébbvalónak, még musicalben is szerepelt. Férjétől, Huszárik Zoltán filmrendezőtől született Kata nevű lánya, akivel színpadon is többször játszott már. Huszárik emlékére alapítványt hoztak létre, melynek egyik célja a művész grafikusi hagyatékának méltó megőrzése. 


A Szennyest alakító Szirtes Ádám (1925–1989) eredeti neve: Szvitek Ádám. Szegény és népes családból származott, szülei állítólag örökbe akarták adni, hogy eggyel kevesebb éhes száj legyen otthon. Ádám már kamasz fiúként munkába állt, hogy segítsen a családjának: dolgozott mezőgazdasági idénymunkásként és szíjgyártó inasként is. Egy újsághirdetés nyomán jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. Lekéste ugyan a felvételit, ám temperamentumos kifakadása láttán Hont Ferenc igazgató mégis felvette, és Szirtes lett a Horváth Árpádról elnevezett népi kollégium első lakója. 1950-ben kapta meg a diplomáját, de már 1948-ban a felvevőgép elé állhatott: a Talpalatnyi föld Góz Jóskájaként minden kétkedőt meggyőzött színészi tehetségéről. Származásának köszönhetően kezdetben paraszti figurákat játszattak vele, szerepskálája később szélesedett ki. Olyan filmekben láthattuk őt, mint például a Simon Menyhért születése (1954), a Körhinta (1955), a Húsz óra (1965), a Hideg napok (1966), az Egy őrült éjszaka (1969), a Holnap lesz fácán (1974) vagy a Tiszta Amerika (1987). Színpadi színészként is jelentős életművet alkotott, bár egyike volt azon művészeinknek, akiknek a filmezés nagyobb sikereket hozott, mint a színpad. Lánya, Szirtes Ági szintén a hazai színjátszás nagy egyéniségei közé tartozik. A Zsabamárit megszemélyesítő Moór Marianna gyerekkorom egyik kedvenc sorozata, Az öreg bánya titka (1973) egyik fontos szerepében került a látókörömbe. Sokszínű, gazdag művészi pályát mondhat magáénak, a legkülönbözőbb műfajú és témájú színdarabokban és filmekben nyújtott emlékezetes alakításokat. Méltóságteljes megjelenése, asszonyi szépsége, kellemes és egyéni orgánuma a hazai művészvilág karakteresen egyéni képviselőjévé tette. A művésznő 1943-ban született. Kevésbé köztudott, hogy gyerekszínészként kezdte a szakmát, ráadásul épp Ranódynál, A tettes ismeretlen (1958) című filmben. Megtiszteltetés volt tizenhét évvel később az Árvácskára szóló felkérés, melynek egyik ékköve épp Moór Marianna kiváló színészi játéka. A művésznő 1965-ben vehette át színészi diplomáját. Jómagam olyan filmekből emlékszem rá, mint a Romantika (1972), a Lila ákác (1972), a Kopjások (1974), A Pendragon legenda (1974), Az ötödik pecsét (1976), A ménesgazda (1978), az Októberi vasárnap (1979), illetve az olyan televíziós csacskaság, mint az Aelita (1980). Sára Sándor operatőrtől született fia, Balázs szintén operatőr. 


Zsofka megformálója, Schütz Ila (1944–2002) amatőr színészként kezdte a pályát, az Egyetemi Színpadon lépett fel. 1969-ben fejezte be a Színművészeti Főiskolát. Ugyanabban az évben Gyarmathy Lívia Ismeri a szandi-mandit? című filmjének főszerepében országosan ismertté vált. Bár elsősorban komikaként emlegették, jellemábrázoló tehetségét drámai alkotásokban is bizonyította, mint például az Árvácska. Igen sok televíziós filmben szerepelt, a Madách Színház művészeként pedig széles műfaji skálán játszott. Emlékezetes sikere volt Doris szerepe Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című darabjában, melyet több mint háromszázszor alakított. Partnerével, Sztankay Istvánnal a magánéletben is barátok voltak. Schütz Ila háromszor ment férjhez. Középső férjétől, Dégi Istvántól 1976-ban született meg a fia, Balázs. A művésznőt élete utolsó éveiben depresszió gyötörte, melynek szomorú következményeként öngyilkosságot követett el. A Vénistent alakító Bihari József (1901–1981) vasúti tisztviselőként, munkásként és könyvelőként is dolgozott, mielőtt színész lett. 1928-ban végezte el az Országos Színészegyesület Színészképző Iskoláját. 1935-ben kezdett filmezni, elsőként a Szent Péter esernyője 1935-ös filmváltozatában láthatták a nézők. Utolsó filmjét, a Cserepeket (1981) halála évében mutatták be. Gyakran játszott parasztfigurákat, egyszerű embereket. A kritikusok szerint nem is játszotta, hanem valósággal élte ezeket a szerepeit, melyeket ízes beszéde is hitelesített, ugyanakkor képes volt arra is, hogy kevés szóval, pusztán metakommunikációs eszközökre támaszkodva teremtsen valós figurákat. 1951 és 1953 között kapta valamennyi jelentős szakmai díját: két Kossuth-díjat, valamint az Érdemes Művész és a Kiváló Művész elismerést. 


A menhelyen megjelenő párt Molnár Piroska és Szacsvay László játszotta, mindketten a Nemzet Színészei. Molnár Piroska 1945-ben született Ózdon. Édesanyja egyedül nevelte, édesapja ugyanis sajnos nem tért haza a szovjet fogságból. Piroska elvégzett egy közgazdasági technikumot, hogy szakma legyen a kezében. 1964 és 1968 között járt a Színművészeti Főiskolára. Kevésbé köztudott, hogy 1966-ban fellépett az első magyar Táncdalfesztiválon. Az egyik legaktívabb magyar színpadi színésznő, legalábbis a Színházi Adattár szerint, ahol több mint 230 premierjét tartják nyilván. 1967-ben kezdett filmezni. Drámákban és vígjátékokban egyaránt otthon érezte magát. Számára nem létezik kis szerep, csak jó szerep, amelyet mindig a lehető leghitelesebben és legtermészetesebben játszik el. Az utóbbi években olyan ismert filmekben láthattuk, mint A nagy füzet (2013), a Liza, a rókatündér (2015) és a Pappa pia (2017). A Taxidermia (2006) című Pálffy György-filmben az általa játszott szereplő egy rövid, pornográf színezetű képsorban is látható: a művésznőt természetesen testdublőr helyettesítette. Szacsvay László 1947-ben született Budapesten. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. Rögtön a Nemzeti Színház szerződtette, ami nagy megtiszteltetés egy pályakezdő részére. 1982-ben ment át a Katona József Színházhoz, ahol jó néhány legendássá vált előadás részese volt, mint A revizor, az Übü király, a Budapest Orfeum, a Lulu, A kezdet vége és a Platonov. 1970 óta filmezik, főszerepet játszott például az Idegen arcok (1974) és a Vörös rekviem (1976) című drámákban, és számos emlékezetes filmben formált meg fontos karakterszerepeket. 


A forgatás 
Az Árvácska megfilmesítésének lehetősége már 1960-ban felvetődött, amikor Ranódyt felkereste az akkor még főiskolás Elek Judit, aki magával vitte azt a forgatókönyvet, amelyet ő írt a regényből. Ranódy elolvasta, de nem keltette fel az érdeklődését a téma, idővel el is feledkezett róla. Másfél évtizeddel később érlelődött meg benne a szándék, hogy mégis elkészíti a filmet. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Én minden tevékenységemre lassan szánom el magamat. Általában nem az írói művek illusztrálására törekszem, hanem arra, hogy egy-egy irodalmi alkotás filmre komponálása közben önmagamat fejezzem ki. Vagyis, amikor felgyülemlett mondanivalóim erőnek erejével kikívánkoznak belőlem, akkor felkutatom azt az irodalmi alkotást – vagy inkább remekművet –, amelybe a magam személyes vallomását is belesűríthetem.” Amikor hozzákezdett az előkészületekhez, hamar eszébe jutott a tizenöt évvel korábbi találkozás. Immár ő kereste fel Elek Juditot, hogy közösen írjanak forgatókönyvet az Árvácskából. Ranódy alaposan átgondolta, vajon szükséges-e a kisregény mind a hét zsoltárát filmre vinnie, Árvácska megpróbáltatásainak minden fokozatát képpé formálnia. Filmen ugyanis – a vizualitás miatt – gyakran a kevesebb a több, s ezért arra a következtetésre jutott, hogy mivel Csöre lényegében már az első két családnál átéli a szenvedés valamennyi fokozatát, így a Verőéknél töltött időszak elhagyható. Kiderült, hogy ezt Elek Judit már 1960-ban is így képzelte. A film első harmadában látható menhelyi jelenet az alkotók leleménye, Móricz könyvében nem szerepelt. Ranódy erről a következőket mondta: „Nem egy regény, irodalmi mű képi változatát szeretnénk megcsinálni. Móricz egy Árvácskát ír meg, de úgy, hogy ő is figyelmeztet: nem csak egyetlen Árvácska van. Nem csak az ő sorsa ilyen. Sokan vannak az Árvácskák. Ezért is kell nekünk a menhely-jelenet, ahol a néző a szemével láthatja az embervásárt, ahol válogatni lehet a gyerekek közt. Ennek a menhelybeli »édesanyának« a képe végigkíséri minden nyomorúságán. Csak az anyakönyvekből derül ki, hogy nem annyi idős, mint akit ez a különös pár keres.” Ranódy maga is sok „Árvácská”-t ismert gyerekkora éveiből, a Baja környéki tanyákról. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy az új évezredben mintha megint megnőtt volna az „Árvácskák” száma, és egyre több a nehéz sorsú, a létminimum határán vagy az alatt tengődő gyerekek száma. 


A forgatókönyvet elolvasta az író legidősebb lánya, Móricz Virág (1909–1995) is, akinek nagyon tetszett, hogy kevés a párbeszéd, az alkotók inkább a képi átfogalmazásra törekedtek. Sára Sándor már akkor a legtekintélyesebb magyar operatőrök egyike volt, olyan filmek álltak mögötte, mint például a Sodrásban (1964), a Gyerekbetegségek (1965), az Apa (1966), a Tízezer nap (1967), az Ítélet (1970), a Szindbád (1971) és a Tűzoltó utca 25. (1973). Az Árvácskában sok a közelkép, ezért a rendező és az operatőr elvetették azt a lehetőséget, hogy szélesvásznú filmet forgassanak, és 1.37:1 képarányban vették fel a filmet. Sára mint maximalista művész nem volt hajlandó engedni az elképzeléseiből, és ha kellett, fáradhatatlanul utaztak több tucat kilométert, hogy megtalálják a leghitelesebb helyszíneket. Ő maga évek múlva így beszélt erről: „Az Árvácskát nagy kedvvel csináltam. Itt az Alföldnek egy másik, bujább, ugyanakkor szikár arcát igyekeztem megmutatni.” A stáb forgatott Szabadszálláson, Kecskeméten, Kisnánán, Tiszaörsön, Felsőszentiványon és Eger környékén. A „Retro filmek forgatási helyszínei” nevű Facebook-csoportban (melegen ajánlom minden filmbarátnak) ezt olvashatjuk: „A Szennyes-tanya valahol Bócsa mellett égett, a Dudás-tanya Szabadszállás környékén (a Zab-szék vagy a Kondor-tó mellett) volt. A templomi jeleneteket a kisnánai templomban forgatták, míg a temetői részt és a miséről hazavonuló falusiakat Tiszaörsön fényképezték. A tóparton talált halott nőt a Vadkerti-tó mellett vették fel (Soltvadkert és Bócsa közt), a gyerekek falusi iskoláját pedig Csincse községben találtam meg.” Ami a színészeket illeti, Ranódy a szereposztásban sem volt hajlandó a megalkuvásra. Akkoriban a hazai filmgyártás égető problémája volt a színészegyeztetés, mert a színházak gyakran nem adták ki a filmesek által kért művészt. Ranódy inkább addig várt a forgatással, amíg mindegyik kiválasztott színész szabaddá vált. A hitelesség érdekében a színészek nem viseltek sem maszkot, sem sminket, mert Ranódynak a valódi arcukra volt szüksége. Még Bihari József „Hemingway-szakálla” sem kellék: az idős színész három hónapig növesztette arcszőrzetét. 


A forgatás negyvennyolc napig tartott. Előtte határozottan dönteni kellett arról, hogy a szereplők tájszólással beszéljenek-e, mint a könyvben, vagy sem. Ranódyék helyszínkeresés közben Szabadszállás körzetében rátaláltak egy tanyasi asszonyra, és magnóra vették a beszédét. Nagy Anna és Horváth Sándor (Kedvesanyám és Kedvesapám) ezt a tájszólást beszélte a filmben. Czinkóczi Zsuzsa is megőrizte saját „ő”-ző beszédstílusát, a többi színész viszont tájszólás nélkül beszélt. Nagy Anna így emlékezett vissza a filmre: „Ranódy László filmje méltó a móriczi műhöz. Az én szerepem nem volt könnyű, bár nem a leggonoszabb nő. Rosszasága a gyerek iránt magyarázható a nyomorral. Meg kellett találni azokat a pontokat, ahol érthetővé válik, hogy miért olyan, amilyen. A legnehezebb az ő-zés volt, amit a Laci kívánt tőlem, s amit meg kellett tanulnom. Ült is valaki ott oldalt, aki ezt tudta, és rögtön intett, ha egy ő-t rosszul mondtam. Akkor elölről kellett kezdeni. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, de azért szerettem nagyon a szerepet. Őrzök egy képet, éppen a múltkor fedeztem fel, és úgy megörültem neki. Én vagyok rajta, cipelek egy moslékosdézsát. Tényleg olyan vagyok, mint egy parasztasszony. A hátulján ez áll: »Szeretettel gondolunk a mi kis Pacsirtánkra, Ranódy László, Sára Sándor és Mészáros Gyula«. Utóbbi tehetséges asszisztens volt.” 


Czinkóczi Zsuzsa is szép emlékeket őriz élete első filmjéről: „Engem ott mindenki szeretett” – mondta évtizedekkel később, megemlítve Nagy Anna kedvességét, Molnár Piroska melegségét, Moór Marianna féltő szeretetét. A gonosz Zsabamárit játszó színésznőnek nehezére esett ütlegelnie a kislányt, és Zsuzsi biztatta, hogy ne aggódjon miatta, adjon neki egy nagy pofont, és ezzel túl lesznek a fájdalmas jeleneten. Szép szavakkal emlékezett meg Bihari Józsefről is: „Annyi szeretet volt benne! Nekem nem volt se nagyapám, se nagyanyám. Ő meg úgy fogta a kezemet, mintha az unokáját vezetgette volna.” Elmondása szerint egyetlen jelenet miatt sem szenvedett, ámbár volt kettő, amelyet nem szeretett. Az egyik a temetőjelenet volt, mert nem tudott szépen énekelni, nem volt önbizalma. A másikról ezt mondta: „Nehezen viseltem azt is, amikor dinnyével a fejemen kellett szaladgálnom a réten. Folyt végig a testemen a ragacsos lé, miközben futottam a nagy kalászban. Fizikailag volt rossz, mert mosolyognom kellett.” Ranódy László fantasztikusan tudott bánni a színészekkel, a gyerekeket is beleértve. Zsuzsi felnőtt nőként így idézte fel a rendező módszerét: „Még a forgatás legelején megkérdezte, mi az, amit nagyon szeretnék, amire a legjobban vágyom? Tanyán laktunk, mindenhova gyalog jártam, akkor jött divatba a kempingbicikli. Nekem egy új, piros kerékpár volt minden álmom. Laci bácsi meghallgatott, és elmondta, hogy az életben mindenért keményen meg kell dolgozni. Vagyis ha elvégezzük a feladatunkat, akkor a film végére megkeressük a kerékpár árát. Képzeletben darabokra szedte a biciklit, és ha úgy ítélte meg, hogy a gyereknek erősen koncentrálnia kell, mert nehéz jelenet következik, figyelmeztetett, hogy most a kerékért, az ülésért, a pedálért, a csengőért, tehát mindig valami másért dolgozunk. Értettem őt. Tudtam, hogy a részek már megvannak, csak majd össze kell rakni a biciklit. A forgatás utolsó napján, amikor már égett a ház, betolták a piros kerékpárt. Az volt nekem a gyönyörűség. A mennyország. A tökéletes boldogság.”


A film egyik legfelkavaróbb jelenete, amikor Kedvesapám izzó parazsat nyom Árvácska tenyerébe, mert azt hiszi, hogy a gyerek lopott. A felvétel annyira hitelesnek látszik, hogy egyeseknek mindmáig meggyőződésük, hogy élesben vették fel. Erről természetesen szó sem volt. Hábetler Ferenc pirotechnikus évek múlva elárulta, hogyan oldották meg ezt a forgatási feladatot: „A műparázs piros sztirol műanyag volt, benne egy kis izzó és egy zselatinkapszula. Abban egy olyan folyadék, amely levegő hatására füstöl. Horváth Sándor vette ki a parazsat a piszkafával, amely egy akkumulátorhoz volt kötve, a piszkafa két oldala volt a pozitív, illetve a negatív pólus. Amikor a parázs pozitív-negatív pólusait megfogta vele, akkor az fölizzott. Kivette és beletette a kislány kezébe. A nevelőanyát játszó Nagy Anna pedig megnyomta a rugós tűt, ami kiszúrta a kapszulát, kifolyt ez az anyag, ami a levegő hatására füstöl. Ezt persze ki kellett találni, és százszor kipróbálni, hogy abszolút balesetmentesen működjön, ami mindig fontos, de különösen, hogy gyerekkel forgattunk. Kipróbáltam, először, persze, magamon. Jött a felvétel, minden próba nélkül. Ranódy az ölébe ültette a kislány Czinkóczi Zsuzsit, és beszélt hozzá. Hát, öregem! Az a kislány zseni! (Akkor még, ugye, kislány.) Őstehetség! Még el sem kezdődött a felvétel, már zokogott. Egyszer vették fel a jelenetet. Ranódynak az volt a szokása, egyébként, hogy amikor a színészt instruálta, mindenkit kiküldött, csak ők ketten maradtak. De hogy, hogy nem, én is ott maradtam. Magyaráztam is, ugye, hogy most mit hogyan kell csinálni, és megnyugtattam Zsuzsit, hogy nem lesz semmi baj. Ebben az intimitásban a harmadik közreműködő lehettem…” 


A fogadtatás 
Az Árvácskát 1976. március 4-én mutatták be az országos mozihálózatban. Borítékolható volt, hogy a kritikusok össze fogják vetni a regénnyel, ahogyan az adaptációkkal általában teszik. Voltak, akik azt mondták, Ranódy filmje nem egyenértékű a Móricz-művel, a többség szerint azonban állja az összehasonlítást. Egyöntetű elismerés fogadta Czinkóczi Zsuzsa játékát, akit a nézők is a szívükbe zártak, és akinek ösztönös tehetsége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Árvácska jelentős sikert aratott, és ma már a magyar filmművészet legkatartikusabb, legmegrázóbb alkotásai között jegyzik. Hasonlóan meleg szavakkal méltatták a hivatásos színészek alakítását is. A filmet külföldi fesztiválokon is bemutatták, 1976-ban például Karlovy Varyban és Teheránban. A Karlovy Vary-i fesztivál zsűrije Ranódy remekművének ítélte az egyik nagydíjat, és indoklásában hangsúlyozta a film mély humanizmusát, valamint rávilágított arra is, hogy ez a múltbéli történet a Föld egyes részein sajnos még mindig élő valóság. Dicsérték a gyermek főszereplőt is, aki nyolcéves kora ellenére meglepő intelligenciával nem is játszotta, hanem egyenesen élte a szerepét. Zsuzsi jelen volt Karlovy Varyban, de gyerekként természetesen nem a szakmai történések maradtak meg az emlékezetében: „A piros pöttyös ruhámra emlékszem, meg a sétákra. És hogy a gyógyvíznek nagyon rossz íze volt.” A teheráni gyerekfesztiválra sajnos nem utazhatott el, pedig ott neki ítélték a legjobb alakítás díját, míg Ranódy Lászlót különdíjban részesítették bravúros színészvezetése elismeréseként. 1977-ben az Árvácska kapta a Magyar Filmkritikusok Nagydíját, a következő évben a tuniszi filmfesztiválon pedig az Ezüst Aladin-díjat ítélték neki.


Így látták ők 
„Érthető, hogy a forgatókönyv rövidít, szűkít, tömörít, sok mindent elhagy a regényből. Bármilyen kis terjedelmű is a könyv – a zsebkiadás alig százötven oldalnyi –, a film bőbeszédűbb, mint Csibe, s ezért egyet-mást el kell hagyni az elbeszélésből. Háttérbe szorul például Csöre vágyódása az »icskolába«, pedig fontos mozzanat; elhalványul vonzódása »kedvesanyám«, az első nevelőszülő iránt, s így az édesanya iránti vágyhoz vezető fontos fonalak szakadnak el. Arányt veszít az öregember epizódja; sok mindenért kárpótolja ugyan a nézőt Bihari József nagyszerű, emberséges alakítása, de az értelmi összefüggések elnyesett szálai tüskeként kiállnak az elbeszélés és a figyelem folyamatából. Összevarrta a forgatókönyv az Árvácska második és harmadik részét is, jókora darabot szakítva ki a kettő közül. A hatalmas öltések alig tarthatják össze a cselekmény elütő színű, más-más anyagú darabjait.” 
(Zay László: „Árvácska”. In: Magyar Nemzet, 1976. március 4., 4. o.) 


„Ami a kis Csörében legyőzhetetlen – ami a dráma mélyén feszül –, az a gyerek szeretetre, emberi szóra szomjazó lelke; ami újra és újra feltámad benne, az a bizalom, a megértésre vágyás. Nem lelencsorsának hányt-vetettsége, külső eseményei, testi szenvedései az Árvácska igazi története, hanem ennek a gyönge léleknek mindig újra feltámadó hite az emberben, minden megtaposottsága, megtapasztalt szenvedése ellenére; ösztönös bizalma, tiszta fényessége. Ranódy Lászlónak sikerült ezt a drámát aligha megismételhetően, annyiféle árnyalatban, mindig fokozóan ábrázolnia, eljátszania az Árvácskát alakító, alig hétéves, nagyszerű kis tanyasi lánykával, Czinkóczi Zsuzsával, hogy ez önmagában is élmény, kimagasló teljesítmény. Filmjének egész dramaturgiáját ez határozza meg: a reménykedő, félénk mosoly, a könnyek között is felcsillanó szem, a pillanatonként újraszülető bizalom, ijedten elrebbenő öröm, s a hála azokért a ritka percekért is, amikor nem verik, nem szidják meg, vagy nem kutyának való módon vetik elé az ételmaradékot. S Árvácska rögtön azt hiszi, hogy szeretik. Minden feledve van, a számlálhatatlan csalódás is, újra frissen csillan fel benne a remény, a bizalom.” 
(Hegedűs Zoltán: „Árvácska”. In: Népszabadság, 1976. március 4., 7. o.) 


„[Ranódy] Hosszú, méltóságteljes beállításokban, képekben bontja ki az alföldi táj, tikkasztó-riasztó, kegyetlen szépségét. Hiteles mozaikokból rakja össze a harmincas évek pusztai valóságát; azt a kemény világot, amelyben Csöre, az Állami Árvácska élete zajlik. Pőrék itt az emberek. Mindenképpen azok. Verők és megvertek egyszerre. Az arcok időnként embertelenné torzulnak. Egyedül csak Csömör bácsi (Vén Isten) ismeri a szelídség szavát. Mert ő is kiszolgáltatott. Csömör bácsi és Csöre összetartozását – megindító komikumát és drámaiságát – biztos kézzel variálja tovább Ranódy László. Ezek a jelenetek emberivé varázsolják néhány pillanatra a kis Csöre mindennapjait.” (Hary Márta: „Árvácska”. In: Népszava, 1976. március 4., 5. o.) 


„Kétségtelen, lehetne viharzóbb indulatú is a film, de a gyilkos hideg szenvtelenség ebben a filmi higgadtságban talán vérlázítóbban ötvöződik a teljes kiszolgáltatottsággal és védtelenséggel. Bizonyos, hogy lehetne érzelmileg felkorbácsolóbb is a kis árva vesszőfutása, de Ranódy sohasem a pillanat fellobbanó erejével akarja a nézőt torkon ragadni, hanem a benyomás lassabban felszívódó makacs következetességével. Ezért van az, hogy ha Ranódy korábbi filmjeit újra nézzük… nemcsak az élmény eredetiségét, hanem újszerűségét is felidézhetjük bennük. Ranódy filmjei lassúbb, nehezebb érlelődési folyamattal készülnek és elkészültük után lassúbb és nehezebb érlelődési folyamatra számíthatnak, mint mások filmjei, ám az enyészet is nehezen kezdi ki őket. Több epizódjában eltér a film a regény cselekményfonalától. Kihagy stációkat, másokat újólag behelyez, de a hűséget a móriczi műhöz mindvégig megőrzi. A menhelyi jelenetet – ezt a gyermekeket szemlére kiállító kegyetlen lélekvásárt – a film maga teremtette meg. Mondhatni a film önálló leleménye ez a jelenet, mégis kiemelkedővé válik, s alkalmat ad két nagyszerű epizódalakításra Molnár Piroska és Szacsvay László számára: ahogyan belülről reszketve, reménykedően felismerni vélik Árvácskában a maguk egykor kitett porontyát, felejthetetlen pillanatai a filmnek.” 
(Sas György: „Árvácska”. In: Film, Színház, Muzsika, 1976. március 6., 4–5. o.) 


Árvácska (1976) – magyar filmdráma. Móricz Zsigmond azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Ranódy László és Elek Judit. Dramaturg: Magyar Róza. Operatőr: Sára Sándor. Zene: Maros Rudolf. Díszlet: Varga Mátyás. Jelmez: Vicze Zsuzsa. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Ranódy László. Főszereplők: Czinkóczi Zsuzsa (Csöre), Nagy Anna (Kedvesanyám), Horváth Sándor (Kedvesapám), Moór Marianna (Zsabamári), Bihari József (Vénisten), Szirtes Ádám (Szennyes József), Schütz Ila (Zsofka), Molnár Piroska (Anna), Szacsvay László (fáradt arcú férfi), Madaras József (Kadaros Jóska). Magyarországi bemutató: 1976. március 4. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 


















BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...