„Miért? Miért? Isten miért egy férfi?
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mind férfiak.
Még a tizenkét apostol is. Mind a tizenketten férfiak.”
A múló idő olykor ellensége, máskor barátja a mozgóképeknek. Jó néhány példát említhetnénk arra, hogy a maguk idejében nagyra tartott filmek az évek múlásával elszürkültek, túlhaladottá váltak, ugyanakkor előfordult az is, hogy rosszul fogadott, netán megbukott filmeket átértékelt az utókor. Az utóbbi kategóriába tartozik a Magyarországon alig ismert olasz rendező, Gianfranco Mingozzi 1974-es alkotása, a Flavia, a muzulmán apáca is. A direktor hazai ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy tudomásom szerint egyetlen játékfilmjét sem mutatták be a magyar mozik. Szóban forgó filmje esetében ez némileg érthető is, hiszen az úgynevezett nunsploitation irányzat jegyében készült (erről bővebben a szövegben olvashatsz), vagyis az erőszak és a szexualitás különösen nyíltan jelenik meg benne, egynémely jelenete még az új évezredben is meghökkenést válthat ki. Noha a korabeli kritikák között is találhatunk olyanokat, melyek szerint Mingozzi szakmai tudása, az igényes operatőri munka, a hangulatos kísérőzene és a színészi játék kiemeli ezt a filmet az alantas ösztönöket kiszolgáló, hasonló témájú mozgóképek sorából, a Flavia, a muzulmán apáca mégis csupán az új évezredben vált kultuszfilmmé. Természetesen most sem sorolják a korszakos remekművek közé, nem tekintik felülmúlhatatlan művészi csúcsteljesítménynek sem, de jóval árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Napjainkban ugyanis különösen sok aktualitása van a vallás összetett témájának, azon belül hit, egyén és társadalom kapcsolatának, a nők helyzetének és az iszlám növekvő elterjedésének, melynek veszélyeit eltúlozni éppúgy szokták, mint elbagatellizálni. Mingozzi opusza is ezekkel a sorsdöntő kérdésekkel foglalkozik, melyek már a XV. században is aktuálisak voltak, s napjainkban is válaszra várnak.
A cselekmény
Itáliában járunk, a XV. század második felének erőszakkal átitatott világában. Don Diego inkvizítor az iszlám hódítók ellen mozgósítja az embereket. Vele tart lánya, Flavia is, akiben felidéződik egy régi emlék, amikor szemtanúja volt annak, amint az apja hidegvérrel lefejez egy sebesült keleti férfit, akinek férfiasan szép külseje valósággal megbabonázta a lányt. Az ismeretlen áldozat azóta visszatérő látomásainak egyik szereplője. Nem sokkal később Don Diego úgy dönt, hogy lányát egy pugliai kolostorban helyezi el, hogy Flaviából apáca legyen. A jámbor teremtés rövidesen ráébred arra, hogy a szent intézmény falai sem állják útját a külvilág veszélyeinek és borzalmainak, és valójában apácaként sincs nagyobb biztonságban, mint apja oldalán. Találkozik a társadalom által kivetett, megalázott és megbélyegzett nőkkel, leprás betegekkel és olyanokkal, akiket ok nélkül vádoltak erkölcstelen életmóddal. Egyre több kétely merül fel benne a patriarchális társadalommal szemben, hiszen nap mint nap szemtanúja lesz annak, hogy ezeket a szerencsétlen nőket a férfiak még a kolostor falain belül is megalázzák, elnyomják és kihasználják. Flavia fellázad, és elmenekül a kolostorból. Barátságot köt egy jóindulatú zsidó férfival, Ábrahámmal, aki hűséges társa és kísérője lesz. A szabadságot azonban nem élvezheti sokáig: apja emberei rátalálnak, és akarata ellenére visszaviszik a kolostorba. Emiatt végleg elveszíti hitét a fennálló társadalmi rendben.
Egy zarándokút alkalmával Flavia szemtanúja lesz annak, amint muzulmán fegyveresek támadnak egy keresztény városra. A támadók semmiféle könyörületet nem tanúsítanak a „hitetlen” emberek iránt: erőszakoskodnak, rabolnak, kegyetlenül gyilkolnak. A pusztítás tetőfokán Flavia a szaracén hadvezérben, Ahmedben felismerni véli azt a férfit, akit apja egykoron lefejezett. Ahmed felfigyel a szűz apácára, és bár erőszakkal is megkaphatná őt, mégis gyengéden és figyelmesen bánik vele, és így teszi a szeretőjévé. Flaviát az érzékiség élménye teljesen megváltoztatja. Úgy érzi, most vált szabaddá igazán, és Ahmed támogatásával bosszúhadjáratot indít korábbi elnyomói ellen. Elsőként egykori zárdáját támadja meg, és keményen megbünteti az apácákat, akiket ott talál. Utána tulajdon apjával is szembefordul: Don Diegót és számos hívét hamarosan muzulmán katonák kaszabolják le. Flavia azonban rádöbben arra, hogy a bosszúvágy teljesen elvakította, és valójában a muzulmánok oldalán sem érezheti magát szabadnak, hiszen azok ugyanúgy bánnak a nőkkel, mint a patriarchális keresztény társadalom. És mivel a keresztény férfiakat tömegesen lemészárolták, nem is nagyon van már senki, aki a nők védelmére kelhetne. Amikor Ahmed megöli Flavia hűséges barátját, Ábrahámot, a nő végleg csalódik kedvesében, aki elhagyja őt. Magára maradva a keresztények fogságába esik, és a muzulmánok oldalán elkövetett „sátáni” cselekedeteiért borzalmas kínhalált kell szenvednie…
A történelmi háttér
A filmet az alkotók Otranto mártírjainak ajánlották. A dél-olaszországi város 1480-ban élte át történelmének legsúlyosabb csapását, amikor II. Mehmed oszmán szultán csapatai Gedik Ahmed pasa vezetésével megostromolták és augusztus 11-én elfoglalták. Otranto védői közül tizenkét ezer embert mészároltak le. A hódítók körülbelül nyolcszáz embernek választást engedtek: vagy áttérnek az iszlám hitre, vagy lefejezik őket. Mindannyian megtagadták az áttérést, és ezért valamennyien halállal lakoltak. IV. Szixtusz pápa keresztes hadjáratot hirdetett Otranto felszabadítására. Az I. Ferdinánd nápolyi király által vezetett keresztény sereg megsegítésére Hunyadi Mátyás magyar király – aki felesége, Aragóniai Beatrix révén Ferdinánd veje volt – és a francia uralkodó, XI. Lajos is csapatokat küldött. „Szent Jakab napján, július 25-én érkezett meg 800 magyar a csatatérre, akiket a derék Mátyás király küldött, Ferdinánd megsegítésére, 500 gyalogos és 300 lovas, vitéz és igen kiváló csapat. S amint megérkeztek, letáboroztak egy Minerva nevű helyen, 200 lépésnyire a várostól, ahol egy szép forrás volt és van is a mai napig. És attól a naptól kezdve a törökök nem tudták használni ezt a már fentebb megnevezett részt, olyannyira, hogy emiatt a forrás hosszú időn át viselte a »Magyarok forrása« nevet, annak ellenére, hogy igaz neve Minerva volt, miként ma is az, kiszorítva a magyarok nevét" – írta Giovanni Michele Laggetto (kb. 1504–1571) a magyarok részvételéről Otranto visszafoglalásában. Gedik Ahmed elhagyta a várost, hogy erősítést szerezzen, de elkésett. 1481. május 3-án II. Mehmed elhunyt, és utódja, II. Bajazid elrendelte Otranto feladását, amire 1481. szeptember 11-én került sor. Az otrantói mártírokat Ferenc pápa 2013. május 12-én szentté avatta.
Nunsploitation
A nunsploitation elnevezést azokra a filmekre használják, amelyek egy vagy több keresztény apáca megpróbáltatásait ábrázolják, általában középkori miliőben. Az irányzat a hetvenes években élte fénykorát, elsősorban azokban az országokban, ahol különösen erős a katolikus egyház befolyása, mint például Olaszországban és Spanyolországban. Mint minden exploitation produkció, a nunsploitation filmek is elsősorban a külsőségekre helyezik a hangsúlyt, vagyis az erőszak és a szexualitás különböző formáinak érzékletes ábrázolására. Ezek a filmek részben vagy teljes egészében egy kolostorban játszódnak, ezért a konfliktusok javarészt a tartósan zárt közösségben élők között keletkező szexuális helyzetekből adódnak: maszturbáció, leszbikus vonzalom, titkos szexuális viszony egy kívülről érkező férfival, aki lehet egyházi személy is. Ezzel összefüggésben gyakran az inkvizíció témája is megjelenik. A korszak másik hírhedt filmes irányzatához, a nazisploitationhöz hasonlóan a nunsploitation kategóriába sorolt művek között is találhatunk művészi igényű alkotásokat, melyekben a szélsőségek ábrázolása nem cél, hanem eszköz a mondanivaló kihangsúlyozása érdekében. A nunsploitation filmek néha nyíltan, máskor kevésbé direkt módon, de általában egyházellenesek, és bár szélsőséges – néhány esetben valós tényeken alapuló – történeteket dolgoznak fel, gyakran sugallják azt, hogy a látottak valójában a kereszténység egészére vonatkoztathatók, és nem egyes egyének túlkapásait, hanem magának a keresztény vallásnak a lényegét leplezik le. Ezeket a produkciókat sokszor feminista felhangok is jellemzik, a megpróbáltatást átélő apácák kimondatlanul is a nők alárendelt társadalmi szerepe ellen lázadnak, ami egyesek esetében együtt járt azzal is, hogy igazából nem önként, hanem kényszerből kellett lemondaniuk természetes női vágyaikról. Olykor kiderül az is, hogy a hősnő épp azért került egy szigorú zárdába, mert szexualitását a kor kötöttségeihez képest szabadon élte ki, csak éppen nem azzal, akihez családja anyagi és/vagy politikai érdekből hozzá akarta volna kényszeríteni.
A nunsploitation filmek típusfiguráikkal is emlékeztetnek a nazisploitation produkciók vagy a női börtönökben játszódó filmek szereplőire: a kolostor főnökasszonya általában egy vasfegyelmet követelő, szigorú, kegyetlen, szadizmusra is hajlamos, többnyire középkorú vagy idős nő, aki rendszeresen megbünteti azokat, akik vétenek a regulák ellen, vagy csak feltételezi róluk, hogy véteni fognak, ezért elrettentésül előzetesen „megfegyelmezi” őket. A „piszkos munkát” viszont legtöbbször rábízza valamelyik alárendeltjére vagy egy hímneműre (például a gyóntatópapra), akik a büntetés ürügyén előszeretettel élik ki saját beteges vágyaikat is a kiszolgáltatottakon. A nunsploitation filmek forrásait már a középkori irodalomban is megtalálhatjuk, például Boccaccio (Dekameron) vagy Pietro Aretino (Beszélgetések) műveiben, vagy olyan újkori klasszikusban, mint Denis Diderot regénye, Az apáca (1762). Irodalmi háttere van olyan, ma már filmtörténeti jelentőségű alkotásoknak is, mint a lengyel Mater Johanna (1961, Jerzy Kawalerowicz) és az angol Az ördögök (1971, Ken Russell): mindkét film a hírhedt loudoni boszorkánypert dolgozza fel, csak éppen az egyik Jarosław Iwaszkiewicz regénye, a másik Aldous Huxley könyve és a belőle készült John Whiting-színdarab alapján. Ken Russell egyébként is imádta meghökkenteni a nézőket a filmjeivel, és Az ördögök 1971-ben annyira kiverte a biztosítékot a cenzoroknál, hogy vágatlan változata mind a mai napig kuriózumnak minősül. A provokatív részletek ellenére is egyértelmű, hogy Az ördögök inkább egy katartikus hatású művészfilm, semmint egy alantas ösztönöket ébresztgető, „apácás szexfilm”. Kawalerowicz filmjében viszont a lelki terror az igazán nyomasztó, vizuális szempontból semmi kifogásolható nem történik – legalábbis a cenzorok szemszögéből.
Az irányzat igényesebb darabjai közé tartozik Eriprando Visconti drámája, A monzai apáca (1969) is, amely Virginia de Leyva (1575–1650) élettörténetén alapul. Virginiát tizenhárom éves korában akarata ellenére zárdába kényszerítette az apja. Látszólag alkalmazkodott a kolostor szigorú rendjéhez, társai és az egyházközség körében évekig köztiszteletnek örvendett. 1597-ben találkozott egy gróffal, akivel szerelmi viszonyt kezdett, melynek gyümölcseként titokban két gyereket is szült. Amikor az egyik apáca megfenyegette, hogy bűnét leleplezi a világ előtt, szeretőjével közösen megölte őt. Virginia elhíresztelte, hogy társa megszökött. A leleplezéstől félő gróf később végzett azzal a kováccsal is, aki álkulcsaival lehetővé tette a szerelmesek találkozását. Idővel egyre több pletyka terjedt el arról, mi folyik a monzai zárda falai mögött, és az elöljárók végül léptek az ügyben. A gróf megszökött a felelősségre vonás elől, állítólag menekülés közben egy szerzetes megölte őt. Virginiát megkínozták, és 1608-ban arra ítélték, hogy tizenhárom évig befalazva éljen. Túlélte a büntetést, 1650-ben hunyt el. Egy Stendhal-mű részlete ihlette a lengyel Walerian Borowczyk Egy kolostor belsejében (1977) című olasz filmjét, amely a vallási és a szexuális megszállottság provokatív összefüggéseit térképezi fel: az egyik jelenetben egy apáca egy olyan dildóval maszturbál, melynek aljára egy Krisztusra emlékeztető férfi arcképét festették. Provokációért nem kellett a szomszédba mennie az olasz Joe D’Amatónak sem, aki még a nem pornográf játékfilmjeit is gyakran megfűszerezte hardcore jelenetekkel. Az Egy kolostor képei (1978) című alkotásában például megerőszakolnak egy apácát, akit többek között orális szexre is kényszerítenek, amit a kamera leplezetlenül meg is mutat. Mindezek ellenére az opusz a kétes hírű rendező munkásságának jobb darabjai közé tartozik, ami nyolc évvel későbbi nunsploitation filmjéről, A bűnösök zárdájáról (1986) már nem állítható ennyire határozottan. D’Amato mellett voltak persze más rendezők is, akik szintén többször áldoztak a műfaj oltárán, köztük olyan trashfilmesek, mint Bruno Mattei és Jesús Franco.
Még az is megesett, hogy az irányzat alkotói egymást inspirálták. D’Amato fentebb említett 1978-as filmjét Borowczyké ihlette, míg a mexikói Satánico pandemonium (1978) Ken Russell mesterművét tekintette követendő példának. Még a Laura Gemser nevével fémjelzett Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódja, az Emanuelle nővér (1977) is e téma jegyében fogant. Az 1978-as Gyilkos apáca nemcsak azért érdemel említést, mert egyes országokban máig tiltott gyümölcsnek számít, hanem azért is, mert a XX. században játszódik, nem a középkorban, és meglehetősen szabadon dolgoz fel egy valós bűnügyet. A címszerepet Fellini egykori múzsája, a mázsányira hízott svéd Anita Ekberg alakította, egyik partnere az amerikai underground filmekben feltűnt Joe Dallesandro. Érdekes módon több japán nunsploitation filmről is tudunk annak ellenére, hogy a kereszténység kevésbé elterjedt a távoli szigetországban, mint Európában: az olyan filmek, mint például A szent szörnyeteg iskolája (1974, Szuzuki Norifumi), A kolostorba vonult apáca: Runa vallomása (1976, Konuma Maszaru) vagy A nagy mellűek kolostora (1995, Hamano Szacsi) elsősorban azt a célt szolgálták, hogy ez így is maradjon. A nunsploitation kategóriához gyakran hozzácsapják azokat a filmeket is, amelyeknek van egy olyan apáca szereplője, aki korántsem a hivatásához méltó módon viselkedik: ebből a szempontból nunsploitationnek minősül Robert Rodríguez Machete (2010) című alkotása is a Lindsay Lohan által alakított April miatt. Előzetes ismertetője alapján az idén nyolcvanéves holland Paul Verhoeven készülő új filmje, a XVII. században játszódó Benedetta is valószínűleg besorolható lesz a nunsploitation kategóriába, remélhetően a direktortól elvárható módon az igényesebb darabok közé: a hősnőt különös vallási és szexuális látomások gyötrik, amelyek leküzdésében egy másik apáca segíti őt, s a két nő között gyengéd szálak szövődnek.
A rendező
Gianfranco Mingozzi olasz rendező 1932. április 5-én született Olaszországban, a Bologna megyei Molinella településen. Itt töltötte gyermekkorát is, egész pontosan a San Pietro Capofiume negyedben. Jogi diplomát szerzett, majd filmművészeti tanulmányokat folytatott a római Centro sperimentale di cinematografia filmakadémián, amely Nyugat-Európa legrégebbi filmművészeti iskolája, 1935-ben alapították. (Érdekes, hogy milyen sok kiváló művész váltott át jogról a filmművészetre!) Mingozzi rendezőasszisztensként kezdte a szakmát olyan mesterek mellett, mint a szintén olasz Federico Fellini, valamint a francia Philippe de Broca és René Clément. Fellini klasszikusában, Az édes életben (1960) egy kicsiny színészi feladatot is kapott: ő játszotta azt a papot, aki megengedi Steinernek (Alain Cuny), hogy az orgonán játsszon. Asszisztensi ténykedésével párhuzamosan dokumentumfilmek rendezésébe is belefogott. Con il cuore fermo, Sicilia (1965) című alkotása a legjobb dokumentumfilmnek járó Arany Oroszlán-díjat kapta a Velencei Filmfesztiválon, és Mingozzi átvehette érte az Olasz Filmkritikusok Szövetségének Ezüst Szalag-díját is. A társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte dokumentarista tevékenységét, ugyanakkor a filmművészet világából is választott témákat. 1966-ban például kollégájáról, Michelangelo Antonioniról forgatott egy portréfilmet, 1982-ben a nagy olasz díva, Francesca Bertini művészetének állított emléket, 1985-ben pedig az olasz filmművészet történetének legjelentősebb eseményeiről emlékezett meg. Noha játékfilmeket és tévéfilmeket is rendezett, csak a dokumentumfilmezés területén volt egészen a haláláig aktív.
Mingozzi első mozifilmje a megtörtént eseteket feldolgozó Az olasz férfi és a szerelem (1961) című szkeccsfilm egyik epizódjának megrendezése volt. Első egész estés játékfilmje, a Trio az 1967-es cannes-i filmfesztivál programjában is szerepelt, a Rendezők Kéthete szekcióban. Godard és Antonioni hatását tükröző műről van szó, amely három mai fiatal történetét meséli el. A szereplők egyike Pasolini felfedezettje, az Oidipusz királyból (1967) ismert Luciano Bartoli, aki később olyan rossz hírű művekben is feltűnt, mint például a Caligula – Az el nem mondott történet (1982). Egy szardíniai emberrablás története a Sequestro di persona (1968), a főszerepeket Franco Nero és Charlotte Rampling játszotta. Öngyilkosságot fontolgat a La vita in gioco (1972) párosa, szándékuk hátterében érzelmi viharok állnak. Főszereplők: Mimsy Farmer, William Berger, Giulio Brogi és Paolo Turco. A Flavia, a muzulmán apáca – amelynek egyik producere is Mingozzi – forgatása 1973 őszén zajlott. Az egyik helyszín maga Otranto volt. A zárda belsejében játszódó jeleneteket Traniban, a Santa Maria di Colonna kolostorban vették fel, a zárda udvarán játszódó képsorokat viszont a barlettai várban. Traniban forgatták az oszmán támadás jelenetét is, de a stáb dolgozott Viterbóban is. A Flavia után tévéfilmek következtek, mint például a részben Magyarországon készült Az isztambuli vonat (1980). A nyolcvanas évek Mingozzi-filmjei közül a legfigyelemreméltóbb A felavatás (1986) című hangulatos erotikus film, amely Guillaume Apollinaire 1911-ben publikált regénye, a Les Exploits d'un jeune Don Juan szabad feldolgozása. Az ifjú Don Juant Fabrice Josso alakította, a női főszerepet pedig Tinto Brass felfedezettje, a dús keblű Serena Grandi. További nevek a hölgykoszorúból: Claudine Auger, Marina Vlady és Virginie Ledoyen. Nincs híján az erotikának az ötvenes években játszódó L'appassionata (1988) sem, melynek szentimentális története egy olyan szenvedélyes szerelemről szól, amelyben a felek között jelentős a korkülönbség. Mingozzi – tőle szokatlan módon – ugyanabban az évben még egy mozifilmmel is előállt: az Il frullo del passero hősnője, Silvana (Ornella Muti) élettársa meghal, és a gyönyörű asszony arra készül, hogy elhagyja azt a kis falut, ahol addig élt. Egy gazdag és idős férfi (Philippe Noiret) befogadja őt, és elmeséli neki múltbéli szerelmi kalandjait. A direktor utolsó mozifilmje, a Tobia al caffè (2000) egy hangulatos romantikus vígjáték. Gianfranco Mingozzi 2009. október 7-én Rómában hunyt el.
A brazil szexszimbólum
A Flaviát alakító Florinda Bolkan 1941. február 15-én született a Brazília északkeleti részén fekvő Uruburetamában. Eredeti neve: Florinda Soares Bulcão. A brazil Varig légitársaság hoszteszeként dolgozott, és munkájának köszönhetően megtanult folyékonyan beszélni olaszul, franciául és angolul. 1968-ban (más források szerint: 1967-ben) egyik külföldi utazása alkalmával figyelt fel rá egy nemesi származású női filmproducer, az olasz Marina Cicogna grófnő, aki bemutatta őt egy Ischia szigetén nyaraló előkelő társaságnak. Közöttük volt a grófnő unokatestvére, Luchino Visconti is, aki ott helyben meghallgatást tartott a brazil szépség számára, aminek eredményeként rábízta az Elátkozottak (1969) című náci témájú drámája egyik fontos mellékszerepét. Filmes karrierje érdekében Florinda felvette a Bolkan művésznevet, amely a nemzetközi művészvilágban könnyebben megjegyezhető volt, mint a Bulcão. Mire Visconti alkotása mozikba került, addigra a művésznőt már egyéb filmekben is láthatta a közönség. Így például a Candy (1968) című szuperbukásban olyan partnerei voltak, mint Marlon Brando, Richard Burton, Charles Aznavour, Walter Matthau, James Coburn, John Huston és Ringo Starr. Egymás után két bűnügyi filmben is a kamerák elé állt: A sérthetetlenekben (1969, Giuliano Montaldo) John Cassavetes, Britt Ekland és Peter Falk partnere lehetett, a Bűntény a Via Venetón (1969, Romolo Guerrieri) izgalmait pedig Franco Nero és Adolfo Celi oldalán élte át.
Nagy nemzetközi sikert aratott (Oscar-díjat is kapott) Elio Petri társadalmi drámája, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970). A főszereplő, a Gian Maria Volontè által alakított magas beosztású tisztségviselő megöli gyönyörű szeretőjét, és szándékosan terhelő bizonyítékokat hagy maga után, társadalmi pozíciója miatt mégsem merik megvádolni a bűnténnyel. A rossz hírű olasz rendező, Lucio Fulci két emlékezetes alkotásában is kulcsszerepet bízott Florindára: az Egy gyík a nő bőrében (1971) és a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) sajnos elkerülte a magyar mozikat. Az egzotikus filmcsillagot viszont mi is megcsodálhattuk olyan korabeli filmsikerekben, mint Az utolsó völgy (1971), Az asszony és az elítélt (1972) és a Kettős bűntény Hamburgban (1972). Szakmai karrierjének egyik csúcspontja volt Vittorio De Sica alkotása, az Egy rövid vakáció (1973), ő maga azonban a Flaviát tartja egyik kedvenc filmjének. Richard Lester szellemes kalandfilmjében, a Királyi játszmában (1975) Bismarck porosz kancellár szeretőjét, Lola Montez táncosnőt játszotta, Veljko Bulajić Merénylet Szarajevóban (1975) című történelmi drámájában pedig Zsófia hercegnőt, aki férjével, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökössel együtt az első világháború ürügyéül szolgáló merénylet áldozatául esett. Florinda Bolkant később is láthattuk ugyan a mozikban, sőt a hetvenes évek végétől több televíziós felkérést is elvállalt, de ezeknek a szerepléseinek nem volt akkora visszhangjuk, mint a pályája első évtizedében forgatott filmjeinek. 2005-ben filmezett utoljára, karrierjéről alkalmasint egy külön bejegyzésben részletesebben is megemlékezek.
A további szereplők
María Casares (1922–1996) spanyol színésznő édesapja, Santiago Casares Quiroga 1936-ban néhány hétig Spanyolország miniszterelnöke is volt. A polgárháború kitörését követően a családnak menekülnie kellett: az apa Londonba ment, Maria pedig az édesanyjával együtt Párizsban talált menedéket. Itt folytatta színészi tanulmányait is. 1942-ben lépett először színpadra, három év múlva forgatta első filmjét. Ez nem volt más, mint Marcel Carné klasszikusa, a Szerelmek városa (1945), amelyet negyvenöt évvel később minden idők legjobb francia filmalkotásának választottak. Nathalie-t játszotta, a cselekmény egyik fő helyszínéül szolgáló pantomimszínház igazgatójának a lányát. Tehetségének köszönhetően Casares folyamatosan kapta az újabb filmajánlatokat, melyek közül igényesen szelektált. Olyan nagyra becsült filmekben szerepelt, mint például A Bois de Boulogne hölgyei (1945, Robert Bresson), A pármai kolostor (1948, Christian-Jaque), az Orfeusz (1950, Jean Cocteau) és az Orfeusz végrendelete (1960, Jean Cocteau). A televízióban is színvonalas produkciókban foglalkoztatták: 1959-ben Lady Macbethet, 1963-ban Yermát játszotta egy tévéfilmben. A filmvásznon elért sikerei ellenére a színházat tartotta igazi otthonának, és a hatvanas évek második felétől már kevesebb filmes felkérést vállalt: a Flaviát például nyolc év kihagyás után forgatta. Magyarországon is bemutatták Michel Deville Ártatlan gyönyör (1988) című filmjét, amelynek egyik mellékszerepéért a művésznő a legrangosabb francia filmes díjat, a Césart vehette át. 1978-ban ment feleségül André Schlesserhez. Két év múlva megjelent önéletrajza, a Résidente privilégiée, amelyben nyíltan vallott Albert Camus íróhoz fűződő, tizenhat éven át tartó viszonyáról is. Utoljára 1995-ben állt a kamerák elé Goran Paskaljević Valaki más Amerikája című drámájában. María Casares napra pontosan a 74. születésnapján hunyt el vidéki otthonában.
Az Ábrahámot alakító Claudio Cassinelli (1938–1985) édesapja egy híres olasz operaénekes, Antonio Cassinelli volt. Claudio karrierje a színház világában kezdődött, ám María Casaresszel ellentétben ő inkább a filmeket részesítette előnyben. Művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt foglalkoztatták: többek között Marco Bellocchio, Liliana Cavani, Damiano Damiani, a Taviani fivérek, Massimo Dallamano, Luciano Ercoli, Lucio Fulci és Sergio Martino alkotásaiban játszott. A videokorszak egyik népszerű filmje, a Bosszú a jövőből (1986) forgatásán vesztette életét: azon a repülőgépen utazott, amely a pilóta hibájából nekicsapódott az arizonai Navajo hídnak. Három fiúgyermek maradt árván utána: Sebastiano, Filippo és Giovanni. Az Ahmedet megszemélyesítő brit Anthony Corlan 1947. május 9-én született az angliai Northamptonban. Eredeti neve: Anthony Higgins. Már iskolásként is érdekelte a színjátszás, húszévesen a legígéretesebb új tehetségek között tartották számon. 1968-ban kezdett filmezni, televíziós produkciókban és mozifilmekben egyaránt számítottak rá. 1975-ig filmjeiben az Anthony Corlan nevet használta egy másik Anthony Higgins nevű színész miatt. Korai filmjei közül egy gótikus horror, a Vámpírcirkusz (1972) a legismertebb, amelyet a gyártó cég, a Hammer Film Productions egyik legszínvonalasabb alkotásának tartanak. A Flaviában nincs túl sok szövege, mozgásának, arcjátékának – különösen kifejező tekintetének – köszönhetően mégis teljes értékű, emlékezetes figurát teremtett Ahmed hercegből. A nyolcvanas évek elején nemzetközi hírnévre tett szert olyan eltérő műfajú filmekkel, mint James Ivory drámája, a Kvartett (1981), Steven Spielberg első Indiana Jones-filmje, Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) és Peter Greenaway barokk drámája, a kivételes vizuális élményt és elmejátékot ígérő A rajzoló szerződése (1983). Láthattuk őt a Frankenstein menyasszonya (1985) című horrorban, Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa (1985) című kalandfilmben és a japán Ósima Nagisza Szerelmem, Max (1986) című szatírájában is. Higgins járt Magyarországon is, mert A Strauss-dinasztia (1991) című sorozatot – amelyben idősebb Johann Strausst játszotta – részben hazánkban forgatták.
Spiros Focás görög színész 1937. augusztus 17-én született a görögországi Pátrában. Eredeti neve: Szpírosz Androutszópoulosz. Gyerekkorától kezdve a filmek bűvöletében élt, olykor az iskolából is lógott, hogy moziba menjen. (Oh my God, mintha a saját életemről írtam volna ezt a mondatot!) Arról ábrándozott, hogy belőle is színész, sőt világhírű sztár lesz. Bár ez az álma nem vált maradéktalanul valóra, kétségtelenül egyike a görög színjátszás nemzetközi hírű művészeinek, aki nemcsak nyugat-európai, hanem hollywoodi filmekben is szerepelt. 1959-ben kezdett filmezni, és a következő évben már Olaszországba is meghívták. Nem kisebb művész szerződtette őt, mint Luchino Visconti, aki Vincenzo Parondi szerepét bízta rá a Rocco és fivérei (1960) című nagy nemzetközi sikert elért családeposzában. Viszonylag kevés filmje jutott el Magyarországra, köztük Luciano Salce olasz komédiája, a Csak rá kell nézni! (1970), A Nílus gyöngye (1985) című amerikai kalandfilm és a videokorszak egyik tiltott gyümölcse, a Rambo 3 (1988). Túl a nyolcvanon még mindig aktív, idén például öt filmben is játszik. Négyszer nősült, legutóbb hetvenhat éves korában. Egyik házasságából se született gyermeke, de sajátjának tekinti negyedik neje lányát. A Don Diegót megformáló Diego Michelotti (1926–1986) 1955-től 1977-ig tartó karrierje során főleg epizódszerepeket alakított. Elsősorban televíziós produkciókban jutott folyamatosan feladatokhoz, mozifilmekbe ritkábban hívták. Sokat szinkronizált és szívesen játszott színházban is. Raika Juri horvát színésznő 1944. október 21-én született Zágrábban. Eredeti neve: Rajka Jurcec. Claudio Giorgi olasz színész-rendezőhöz ment feleségül, fiuk, Boris 1971-ben született. Raika karrierje Olaszországban bontakozott ki: 1970 és 1976 között tíz olasz filmben játszott kisebb szerepeket. Ezek között találjuk Luchino Visconti életrajzi drámáját, a Ludwigot (1972) II. Lajosról, a homoszexuális bajor királyról, a Pasolini által ihletett erotikus komédiát, a Viterburyi meséket (1973) és az Alain Delon főszereplésével forgatott romantikus kalandfilmet, a Zorrót (1975). Raika az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő fényképregények (fotoromanza) állandó közreműködője volt, nem kevesebb, mint 721 kiadvány elkészítésében vett részt, 27-ben mint főszereplő.
Így látta ő
„A nunsploitation mint műfaj igen termékeny éveket hozott a hetvenes évtizedben. Egyik hírhedt darabja a Flavia, amely azonban véleményem szerint nem igazi nunsploitation, mint inkább történelmi dráma. A különbség nyilvánvaló, ha a Flaviát mondjuk a Jess Franco-féle Love Letters of a Portuguese Nun (1977) mellé tesszük, melyben azért bőven akadnak igazi »nunsploitation-betétek«. A Flavia az ilyesfajta lepedőakrobatikát teljességgel mellőzi, ami pedig marad, azt szürreális tálalásban a történelmi kalandfilm/dráma műfajába illeszti. És hogy mitől hírhedt a Flavia? Nos, az erőszak brutális, grafikus: az »eltévelyedett« apácát savval öntözik a kínpadon, néhány szerzetest a muzulmánok látványosan karóba húznak, de egy lovat is a szemünk előtt kasztrálnak (ezekhez képest érdekes módon – Florinda Bolkan elmondása szerint – a rendező, Gianfranco Mingozzi a világ egyik legszelídebb embereként volt ekkoriban »számon tartva«). […] Florinda Bolkan nagyon emlékezetes Flavia szerepében. A Lizard in a Woman’s Skin című giallóból is ismert brazil színésznő saját bevallása szerint is egyik legjobb filmje ez, melyet egyébként teljes egészében Olaszországban forgattak egy valódi kolostorban. Számomra nagy élményt jelentett a Flavia, a gyönyörű zene (Nicola Piovani), a szürreális atmoszféra és a számos sokkoló jelenet sajátos »seventies« elegyet kínál a nézőnek.”
(Nicroeg on-line kritikája: „Flavia, la monaca musulmana / Flavia the Heretic (1974)”)
Flavia, a muzulmán apáca (Flavia, la monaca musulmana, 1974) – olasz–francia történelmi dráma. Raniero di Giovanbattista, Francesco Vietri és Sergio Tau történetéből a forgatókönyvet írta: Sergio Tau, Bruno Di Geronimo, Fabrizio Onofri és Gianfranco Mingozzi. Operatőr: Alfio Contini. Zene: Nicola Piovani. Díszlet és jelmez: Guido Josia. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Gianfranco Mingozzi. Főszereplők: Florinda Bolkan (Flavia), María Casares (Agatha nővér), Claudio Cassinelli (Abraham), Anthony Corlan (Ahmed), Spiros Focás (a francia herceg), Diego Michelotti (Don Diego), Raika Juri (Livia nővér), Jill Pratt (a zárda főnökasszonya), Franca Grey (falusi lány), Laura De Marchi (a Tarantula-kultusz papnője).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
