2018. szeptember 25., kedd

FLAVIA, A MUZULMÁN APÁCA

„Miért? Miért? Isten miért egy férfi?
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mind férfiak.
Még a tizenkét apostol is. Mind a tizenketten férfiak.” 

A múló idő olykor ellensége, máskor barátja a mozgóképeknek. Jó néhány példát említhetnénk arra, hogy a maguk idejében nagyra tartott filmek az évek múlásával elszürkültek, túlhaladottá váltak, ugyanakkor előfordult az is, hogy rosszul fogadott, netán megbukott filmeket átértékelt az utókor. Az utóbbi kategóriába tartozik a Magyarországon alig ismert olasz rendező, Gianfranco Mingozzi 1974-es alkotása, a Flavia, a muzulmán apáca is. A direktor hazai ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy tudomásom szerint egyetlen játékfilmjét sem mutatták be a magyar mozik. Szóban forgó filmje esetében ez némileg érthető is, hiszen az úgynevezett nunsploitation irányzat jegyében készült (erről bővebben a szövegben olvashatsz), vagyis az erőszak és a szexualitás különösen nyíltan jelenik meg benne, egynémely jelenete még az új évezredben is meghökkenést válthat ki. Noha a korabeli kritikák között is találhatunk olyanokat, melyek szerint Mingozzi szakmai tudása, az igényes operatőri munka, a hangulatos kísérőzene és a színészi játék kiemeli ezt a filmet az alantas ösztönöket kiszolgáló, hasonló témájú mozgóképek sorából, a Flavia, a muzulmán apáca mégis csupán az új évezredben vált kultuszfilmmé. Természetesen most sem sorolják a korszakos remekművek közé, nem tekintik felülmúlhatatlan művészi csúcsteljesítménynek sem, de jóval árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Napjainkban ugyanis különösen sok aktualitása van a vallás összetett témájának, azon belül hit, egyén és társadalom kapcsolatának, a nők helyzetének és az iszlám növekvő elterjedésének, melynek veszélyeit eltúlozni éppúgy szokták, mint elbagatellizálni. Mingozzi opusza is ezekkel a sorsdöntő kérdésekkel foglalkozik, melyek már a XV. században is aktuálisak voltak, s napjainkban is válaszra várnak. 


A cselekmény 
Itáliában járunk, a XV. század második felének erőszakkal átitatott világában. Don Diego inkvizítor az iszlám hódítók ellen mozgósítja az embereket. Vele tart lánya, Flavia is, akiben felidéződik egy régi emlék, amikor szemtanúja volt annak, amint az apja hidegvérrel lefejez egy sebesült keleti férfit, akinek férfiasan szép külseje valósággal megbabonázta a lányt. Az ismeretlen áldozat azóta visszatérő látomásainak egyik szereplője. Nem sokkal később Don Diego úgy dönt, hogy lányát egy pugliai kolostorban helyezi el, hogy Flaviából apáca legyen. A jámbor teremtés rövidesen ráébred arra, hogy a szent intézmény falai sem állják útját a külvilág veszélyeinek és borzalmainak, és valójában apácaként sincs nagyobb biztonságban, mint apja oldalán. Találkozik a társadalom által kivetett, megalázott és megbélyegzett nőkkel, leprás betegekkel és olyanokkal, akiket ok nélkül vádoltak erkölcstelen életmóddal. Egyre több kétely merül fel benne a patriarchális társadalommal szemben, hiszen nap mint nap szemtanúja lesz annak, hogy ezeket a szerencsétlen nőket a férfiak még a kolostor falain belül is megalázzák, elnyomják és kihasználják. Flavia fellázad, és elmenekül a kolostorból. Barátságot köt egy jóindulatú zsidó férfival, Ábrahámmal, aki hűséges társa és kísérője lesz. A szabadságot azonban nem élvezheti sokáig: apja emberei rátalálnak, és akarata ellenére visszaviszik a kolostorba. Emiatt végleg elveszíti hitét a fennálló társadalmi rendben. 


Egy zarándokút alkalmával Flavia szemtanúja lesz annak, amint muzulmán fegyveresek támadnak egy keresztény városra. A támadók semmiféle könyörületet nem tanúsítanak a „hitetlen” emberek iránt: erőszakoskodnak, rabolnak, kegyetlenül gyilkolnak. A pusztítás tetőfokán Flavia a szaracén hadvezérben, Ahmedben felismerni véli azt a férfit, akit apja egykoron lefejezett. Ahmed felfigyel a szűz apácára, és bár erőszakkal is megkaphatná őt, mégis gyengéden és figyelmesen bánik vele, és így teszi a szeretőjévé. Flaviát az érzékiség élménye teljesen megváltoztatja. Úgy érzi, most vált szabaddá igazán, és Ahmed támogatásával bosszúhadjáratot indít korábbi elnyomói ellen. Elsőként egykori zárdáját támadja meg, és keményen megbünteti az apácákat, akiket ott talál. Utána tulajdon apjával is szembefordul: Don Diegót és számos hívét hamarosan muzulmán katonák kaszabolják le. Flavia azonban rádöbben arra, hogy a bosszúvágy teljesen elvakította, és valójában a muzulmánok oldalán sem érezheti magát szabadnak, hiszen azok ugyanúgy bánnak a nőkkel, mint a patriarchális keresztény társadalom. És mivel a keresztény férfiakat tömegesen lemészárolták, nem is nagyon van már senki, aki a nők védelmére kelhetne. Amikor Ahmed megöli Flavia hűséges barátját, Ábrahámot, a nő végleg csalódik kedvesében, aki elhagyja őt. Magára maradva a keresztények fogságába esik, és a muzulmánok oldalán elkövetett „sátáni” cselekedeteiért borzalmas kínhalált kell szenvednie… 


A történelmi háttér 
A filmet az alkotók Otranto mártírjainak ajánlották. A dél-olaszországi város 1480-ban élte át történelmének legsúlyosabb csapását, amikor II. Mehmed oszmán szultán csapatai Gedik Ahmed pasa vezetésével megostromolták és augusztus 11-én elfoglalták. Otranto védői közül tizenkét ezer embert mészároltak le. A hódítók körülbelül nyolcszáz embernek választást engedtek: vagy áttérnek az iszlám hitre, vagy lefejezik őket. Mindannyian megtagadták az áttérést, és ezért valamennyien halállal lakoltak. IV. Szixtusz pápa keresztes hadjáratot hirdetett Otranto felszabadítására. Az I. Ferdinánd nápolyi király által vezetett keresztény sereg megsegítésére Hunyadi Mátyás magyar király – aki felesége, Aragóniai Beatrix révén Ferdinánd veje volt – és a francia uralkodó, XI. Lajos is csapatokat küldött. „Szent Jakab napján, július 25-én érkezett meg 800 magyar a csatatérre, akiket a derék Mátyás király küldött, Ferdinánd megsegítésére, 500 gyalogos és 300 lovas, vitéz és igen kiváló csapat. S amint megérkeztek, letáboroztak egy Minerva nevű helyen, 200 lépésnyire a várostól, ahol egy szép forrás volt és van is a mai napig. És attól a naptól kezdve a törökök nem tudták használni ezt a már fentebb megnevezett részt, olyannyira, hogy emiatt a forrás hosszú időn át viselte a »Magyarok forrása« nevet, annak ellenére, hogy igaz neve Minerva volt, miként ma is az, kiszorítva a magyarok nevét" – írta Giovanni Michele Laggetto (kb. 1504–1571) a magyarok részvételéről Otranto visszafoglalásában. Gedik Ahmed elhagyta a várost, hogy erősítést szerezzen, de elkésett. 1481. május 3-án II. Mehmed elhunyt, és utódja, II. Bajazid elrendelte Otranto feladását, amire 1481. szeptember 11-én került sor. Az otrantói mártírokat Ferenc pápa 2013. május 12-én szentté avatta. 


Nunsploitation 
A nunsploitation elnevezést azokra a filmekre használják, amelyek egy vagy több keresztény apáca megpróbáltatásait ábrázolják, általában középkori miliőben. Az irányzat a hetvenes években élte fénykorát, elsősorban azokban az országokban, ahol különösen erős a katolikus egyház befolyása, mint például Olaszországban és Spanyolországban. Mint minden exploitation produkció, a nunsploitation filmek is elsősorban a külsőségekre helyezik a hangsúlyt, vagyis az erőszak és a szexualitás különböző formáinak érzékletes ábrázolására. Ezek a filmek részben vagy teljes egészében egy kolostorban játszódnak, ezért a konfliktusok javarészt a tartósan zárt közösségben élők között keletkező szexuális helyzetekből adódnak: maszturbáció, leszbikus vonzalom, titkos szexuális viszony egy kívülről érkező férfival, aki lehet egyházi személy is. Ezzel összefüggésben gyakran az inkvizíció témája is megjelenik. A korszak másik hírhedt filmes irányzatához, a nazisploitationhöz hasonlóan a nunsploitation kategóriába sorolt művek között is találhatunk művészi igényű alkotásokat, melyekben a szélsőségek ábrázolása nem cél, hanem eszköz a mondanivaló kihangsúlyozása érdekében. A nunsploitation filmek néha nyíltan, máskor kevésbé direkt módon, de általában egyházellenesek, és bár szélsőséges – néhány esetben valós tényeken alapuló – történeteket dolgoznak fel, gyakran sugallják azt, hogy a látottak valójában a kereszténység egészére vonatkoztathatók, és nem egyes egyének túlkapásait, hanem magának a keresztény vallásnak a lényegét leplezik le. Ezeket a produkciókat sokszor feminista felhangok is jellemzik, a megpróbáltatást átélő apácák kimondatlanul is a nők alárendelt társadalmi szerepe ellen lázadnak, ami egyesek esetében együtt járt azzal is, hogy igazából nem önként, hanem kényszerből kellett lemondaniuk természetes női vágyaikról. Olykor kiderül az is, hogy a hősnő épp azért került egy szigorú zárdába, mert szexualitását a kor kötöttségeihez képest szabadon élte ki, csak éppen nem azzal, akihez családja anyagi és/vagy politikai érdekből hozzá akarta volna kényszeríteni. 


A nunsploitation filmek típusfiguráikkal is emlékeztetnek a nazisploitation produkciók vagy a női börtönökben játszódó filmek szereplőire: a kolostor főnökasszonya általában egy vasfegyelmet követelő, szigorú, kegyetlen, szadizmusra is hajlamos, többnyire középkorú vagy idős nő, aki rendszeresen megbünteti azokat, akik vétenek a regulák ellen, vagy csak feltételezi róluk, hogy véteni fognak, ezért elrettentésül előzetesen „megfegyelmezi” őket. A „piszkos munkát” viszont legtöbbször rábízza valamelyik alárendeltjére vagy egy hímneműre (például a gyóntatópapra), akik a büntetés ürügyén előszeretettel élik ki saját beteges vágyaikat is a kiszolgáltatottakon. A nunsploitation filmek forrásait már a középkori irodalomban is megtalálhatjuk, például Boccaccio (Dekameron) vagy Pietro Aretino (Beszélgetések) műveiben, vagy olyan újkori klasszikusban, mint Denis Diderot regénye, Az apáca (1762). Irodalmi háttere van olyan, ma már filmtörténeti jelentőségű alkotásoknak is, mint a lengyel Mater Johanna (1961, Jerzy Kawalerowicz) és az angol Az ördögök (1971, Ken Russell): mindkét film a hírhedt loudoni boszorkánypert dolgozza fel, csak éppen az egyik Jarosław Iwaszkiewicz regénye, a másik Aldous Huxley könyve és a belőle készült John Whiting-színdarab alapján. Ken Russell egyébként is imádta meghökkenteni a nézőket a filmjeivel, és Az ördögök 1971-ben annyira kiverte a biztosítékot a cenzoroknál, hogy vágatlan változata mind a mai napig kuriózumnak minősül. A provokatív részletek ellenére is egyértelmű, hogy Az ördögök inkább egy katartikus hatású művészfilm, semmint egy alantas ösztönöket ébresztgető, „apácás szexfilm”. Kawalerowicz filmjében viszont a lelki terror az igazán nyomasztó, vizuális szempontból semmi kifogásolható nem történik – legalábbis a cenzorok szemszögéből. 


Az irányzat igényesebb darabjai közé tartozik Eriprando Visconti drámája, A monzai apáca (1969) is, amely Virginia de Leyva (1575–1650) élettörténetén alapul. Virginiát tizenhárom éves korában akarata ellenére zárdába kényszerítette az apja. Látszólag alkalmazkodott a kolostor szigorú rendjéhez, társai és az egyházközség körében évekig köztiszteletnek örvendett. 1597-ben találkozott egy gróffal, akivel szerelmi viszonyt kezdett, melynek gyümölcseként titokban két gyereket is szült. Amikor az egyik apáca megfenyegette, hogy bűnét leleplezi a világ előtt, szeretőjével közösen megölte őt. Virginia elhíresztelte, hogy társa megszökött. A leleplezéstől félő gróf később végzett azzal a kováccsal is, aki álkulcsaival lehetővé tette a szerelmesek találkozását. Idővel egyre több pletyka terjedt el arról, mi folyik a monzai zárda falai mögött, és az elöljárók végül léptek az ügyben. A gróf megszökött a felelősségre vonás elől, állítólag menekülés közben egy szerzetes megölte őt. Virginiát megkínozták, és 1608-ban arra ítélték, hogy tizenhárom évig befalazva éljen. Túlélte a büntetést, 1650-ben hunyt el. Egy Stendhal-mű részlete ihlette a lengyel Walerian Borowczyk Egy kolostor belsejében (1977) című olasz filmjét, amely a vallási és a szexuális megszállottság provokatív összefüggéseit térképezi fel: az egyik jelenetben egy apáca egy olyan dildóval maszturbál, melynek aljára egy Krisztusra emlékeztető férfi arcképét festették. Provokációért nem kellett a szomszédba mennie az olasz Joe D’Amatónak sem, aki még a nem pornográf játékfilmjeit is gyakran megfűszerezte hardcore jelenetekkel. Az Egy kolostor képei (1978) című alkotásában például megerőszakolnak egy apácát, akit többek között orális szexre is kényszerítenek, amit a kamera leplezetlenül meg is mutat. Mindezek ellenére az opusz a kétes hírű rendező munkásságának jobb darabjai közé tartozik, ami nyolc évvel későbbi nunsploitation filmjéről, A bűnösök zárdájáról (1986) már nem állítható ennyire határozottan. D’Amato mellett voltak persze más rendezők is, akik szintén többször áldoztak a műfaj oltárán, köztük olyan trashfilmesek, mint Bruno Mattei és Jesús Franco. 


Még az is megesett, hogy az irányzat alkotói egymást inspirálták. D’Amato fentebb említett 1978-as filmjét Borowczyké ihlette, míg a mexikói Satánico pandemonium (1978) Ken Russell mesterművét tekintette követendő példának. Még a Laura Gemser nevével fémjelzett Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódja, az Emanuelle nővér (1977) is e téma jegyében fogant. Az 1978-as Gyilkos apáca nemcsak azért érdemel említést, mert egyes országokban máig tiltott gyümölcsnek számít, hanem azért is, mert a XX. században játszódik, nem a középkorban, és meglehetősen szabadon dolgoz fel egy valós bűnügyet. A címszerepet Fellini egykori múzsája, a mázsányira hízott svéd Anita Ekberg alakította, egyik partnere az amerikai underground filmekben feltűnt Joe Dallesandro. Érdekes módon több japán nunsploitation filmről is tudunk annak ellenére, hogy a kereszténység kevésbé elterjedt a távoli szigetországban, mint Európában: az olyan filmek, mint például A szent szörnyeteg iskolája (1974, Szuzuki Norifumi), A kolostorba vonult apáca: Runa vallomása (1976, Konuma Maszaru) vagy A nagy mellűek kolostora (1995, Hamano Szacsi) elsősorban azt a célt szolgálták, hogy ez így is maradjon. A nunsploitation kategóriához gyakran hozzácsapják azokat a filmeket is, amelyeknek van egy olyan apáca szereplője, aki korántsem a hivatásához méltó módon viselkedik: ebből a szempontból nunsploitationnek minősül Robert Rodríguez Machete (2010) című alkotása is a Lindsay Lohan által alakított April miatt. Előzetes ismertetője alapján az idén nyolcvanéves holland Paul Verhoeven készülő új filmje, a XVII. században játszódó Benedetta is valószínűleg besorolható lesz a nunsploitation kategóriába, remélhetően a direktortól elvárható módon az igényesebb darabok közé: a hősnőt különös vallási és szexuális látomások gyötrik, amelyek leküzdésében egy másik apáca segíti őt, s a két nő között gyengéd szálak szövődnek. 


A rendező 
Gianfranco Mingozzi olasz rendező 1932. április 5-én született Olaszországban, a Bologna megyei Molinella településen. Itt töltötte gyermekkorát is, egész pontosan a San Pietro Capofiume negyedben. Jogi diplomát szerzett, majd filmművészeti tanulmányokat folytatott a római Centro sperimentale di cinematografia filmakadémián, amely Nyugat-Európa legrégebbi filmművészeti iskolája, 1935-ben alapították. (Érdekes, hogy milyen sok kiváló művész váltott át jogról a filmművészetre!) Mingozzi rendezőasszisztensként kezdte a szakmát olyan mesterek mellett, mint a szintén olasz Federico Fellini, valamint a francia Philippe de Broca és René Clément. Fellini klasszikusában, Az édes életben (1960) egy kicsiny színészi feladatot is kapott: ő játszotta azt a papot, aki megengedi Steinernek (Alain Cuny), hogy az orgonán játsszon. Asszisztensi ténykedésével párhuzamosan dokumentumfilmek rendezésébe is belefogott. Con il cuore fermo, Sicilia (1965) című alkotása a legjobb dokumentumfilmnek járó Arany Oroszlán-díjat kapta a Velencei Filmfesztiválon, és Mingozzi átvehette érte az Olasz Filmkritikusok Szövetségének Ezüst Szalag-díját is. A társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte dokumentarista tevékenységét, ugyanakkor a filmművészet világából is választott témákat. 1966-ban például kollégájáról, Michelangelo Antonioniról forgatott egy portréfilmet, 1982-ben a nagy olasz díva, Francesca Bertini művészetének állított emléket, 1985-ben pedig az olasz filmművészet történetének legjelentősebb eseményeiről emlékezett meg. Noha játékfilmeket és tévéfilmeket is rendezett, csak a dokumentumfilmezés területén volt egészen a haláláig aktív. 


Mingozzi első mozifilmje a megtörtént eseteket feldolgozó Az olasz férfi és a szerelem (1961) című szkeccsfilm egyik epizódjának megrendezése volt. Első egész estés játékfilmje, a Trio az 1967-es cannes-i filmfesztivál programjában is szerepelt, a Rendezők Kéthete szekcióban. Godard és Antonioni hatását tükröző műről van szó, amely három mai fiatal történetét meséli el. A szereplők egyike Pasolini felfedezettje, az Oidipusz királyból (1967) ismert Luciano Bartoli, aki később olyan rossz hírű művekben is feltűnt, mint például a Caligula – Az el nem mondott történet (1982). Egy szardíniai emberrablás története a Sequestro di persona (1968), a főszerepeket Franco Nero és Charlotte Rampling játszotta. Öngyilkosságot fontolgat a La vita in gioco (1972) párosa, szándékuk hátterében érzelmi viharok állnak. Főszereplők: Mimsy Farmer, William Berger, Giulio Brogi és Paolo Turco. A Flavia, a muzulmán apáca – amelynek egyik producere is Mingozzi – forgatása 1973 őszén zajlott. Az egyik helyszín maga Otranto volt. A zárda belsejében játszódó jeleneteket Traniban, a Santa Maria di Colonna kolostorban vették fel, a zárda udvarán játszódó képsorokat viszont a barlettai várban. Traniban forgatták az oszmán támadás jelenetét is, de a stáb dolgozott Viterbóban is. A Flavia után tévéfilmek következtek, mint például a részben Magyarországon készült Az isztambuli vonat (1980). A nyolcvanas évek Mingozzi-filmjei közül a legfigyelemreméltóbb A felavatás (1986) című hangulatos erotikus film, amely Guillaume Apollinaire 1911-ben publikált regénye, a Les Exploits d'un jeune Don Juan szabad feldolgozása. Az ifjú Don Juant Fabrice Josso alakította, a női főszerepet pedig Tinto Brass felfedezettje, a dús keblű Serena Grandi. További nevek a hölgykoszorúból: Claudine Auger, Marina Vlady és Virginie Ledoyen. Nincs híján az erotikának az ötvenes években játszódó L'appassionata (1988) sem, melynek szentimentális története egy olyan szenvedélyes szerelemről szól, amelyben a felek között jelentős a korkülönbség. Mingozzi – tőle szokatlan módon – ugyanabban az évben még egy mozifilmmel is előállt: az Il frullo del passero hősnője, Silvana (Ornella Muti) élettársa meghal, és a gyönyörű asszony arra készül, hogy elhagyja azt a kis falut, ahol addig élt. Egy gazdag és idős férfi (Philippe Noiret) befogadja őt, és elmeséli neki múltbéli szerelmi kalandjait. A direktor utolsó mozifilmje, a Tobia al caffè (2000) egy hangulatos romantikus vígjáték. Gianfranco Mingozzi 2009. október 7-én Rómában hunyt el. 


A brazil szexszimbólum 
A Flaviát alakító Florinda Bolkan 1941. február 15-én született a Brazília északkeleti részén fekvő Uruburetamában. Eredeti neve: Florinda Soares Bulcão. A brazil Varig légitársaság hoszteszeként dolgozott, és munkájának köszönhetően megtanult folyékonyan beszélni olaszul, franciául és angolul. 1968-ban (más források szerint: 1967-ben) egyik külföldi utazása alkalmával figyelt fel rá egy nemesi származású női filmproducer, az olasz Marina Cicogna grófnő, aki bemutatta őt egy Ischia szigetén nyaraló előkelő társaságnak. Közöttük volt a grófnő unokatestvére, Luchino Visconti is, aki ott helyben meghallgatást tartott a brazil szépség számára, aminek eredményeként rábízta az Elátkozottak (1969) című náci témájú drámája egyik fontos mellékszerepét. Filmes karrierje érdekében Florinda felvette a Bolkan művésznevet, amely a nemzetközi művészvilágban könnyebben megjegyezhető volt, mint a Bulcão. Mire Visconti alkotása mozikba került, addigra a művésznőt már egyéb filmekben is láthatta a közönség. Így például a Candy (1968) című szuperbukásban olyan partnerei voltak, mint Marlon Brando, Richard Burton, Charles Aznavour, Walter Matthau, James Coburn, John Huston és Ringo Starr. Egymás után két bűnügyi filmben is a kamerák elé állt: A sérthetetlenekben (1969, Giuliano Montaldo) John Cassavetes, Britt Ekland és Peter Falk partnere lehetett, a Bűntény a Via Venetón (1969, Romolo Guerrieri) izgalmait pedig Franco Nero és Adolfo Celi oldalán élte át. 


Nagy nemzetközi sikert aratott (Oscar-díjat is kapott) Elio Petri társadalmi drámája, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970). A főszereplő, a Gian Maria Volontè által alakított magas beosztású tisztségviselő megöli gyönyörű szeretőjét, és szándékosan terhelő bizonyítékokat hagy maga után, társadalmi pozíciója miatt mégsem merik megvádolni a bűnténnyel. A rossz hírű olasz rendező, Lucio Fulci két emlékezetes alkotásában is kulcsszerepet bízott Florindára: az Egy gyík a nő bőrében (1971) és a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) sajnos elkerülte a magyar mozikat. Az egzotikus filmcsillagot viszont mi is megcsodálhattuk olyan korabeli filmsikerekben, mint Az utolsó völgy (1971), Az asszony és az elítélt (1972) és a Kettős bűntény Hamburgban (1972). Szakmai karrierjének egyik csúcspontja volt Vittorio De Sica alkotása, az Egy rövid vakáció (1973), ő maga azonban a Flaviát tartja egyik kedvenc filmjének. Richard Lester szellemes kalandfilmjében, a Királyi játszmában (1975) Bismarck porosz kancellár szeretőjét, Lola Montez táncosnőt játszotta, Veljko Bulajić Merénylet Szarajevóban (1975) című történelmi drámájában pedig Zsófia hercegnőt, aki férjével, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökössel együtt az első világháború ürügyéül szolgáló merénylet áldozatául esett. Florinda Bolkant később is láthattuk ugyan a mozikban, sőt a hetvenes évek végétől több televíziós felkérést is elvállalt, de ezeknek a szerepléseinek nem volt akkora visszhangjuk, mint a pályája első évtizedében forgatott filmjeinek. 2005-ben filmezett utoljára, karrierjéről alkalmasint egy külön bejegyzésben részletesebben is megemlékezek. 


A további szereplők 
María Casares (1922–1996) spanyol színésznő édesapja, Santiago Casares Quiroga 1936-ban néhány hétig Spanyolország miniszterelnöke is volt. A polgárháború kitörését követően a családnak menekülnie kellett: az apa Londonba ment, Maria pedig az édesanyjával együtt Párizsban talált menedéket. Itt folytatta színészi tanulmányait is. 1942-ben lépett először színpadra, három év múlva forgatta első filmjét. Ez nem volt más, mint Marcel Carné klasszikusa, a Szerelmek városa (1945), amelyet negyvenöt évvel később minden idők legjobb francia filmalkotásának választottak. Nathalie-t játszotta, a cselekmény egyik fő helyszínéül szolgáló pantomimszínház igazgatójának a lányát. Tehetségének köszönhetően Casares folyamatosan kapta az újabb filmajánlatokat, melyek közül igényesen szelektált. Olyan nagyra becsült filmekben szerepelt, mint például A Bois de Boulogne hölgyei (1945, Robert Bresson), A pármai kolostor (1948, Christian-Jaque), az Orfeusz (1950, Jean Cocteau) és az Orfeusz végrendelete (1960, Jean Cocteau). A televízióban is színvonalas produkciókban foglalkoztatták: 1959-ben Lady Macbethet, 1963-ban Yermát játszotta egy tévéfilmben. A filmvásznon elért sikerei ellenére a színházat tartotta igazi otthonának, és a hatvanas évek második felétől már kevesebb filmes felkérést vállalt: a Flaviát például nyolc év kihagyás után forgatta. Magyarországon is bemutatták Michel Deville Ártatlan gyönyör (1988) című filmjét, amelynek egyik mellékszerepéért a művésznő a legrangosabb francia filmes díjat, a Césart vehette át. 1978-ban ment feleségül André Schlesserhez. Két év múlva megjelent önéletrajza, a Résidente privilégiée, amelyben nyíltan vallott Albert Camus íróhoz fűződő, tizenhat éven át tartó viszonyáról is. Utoljára 1995-ben állt a kamerák elé Goran Paskaljević Valaki más Amerikája című drámájában. María Casares napra pontosan a 74. születésnapján hunyt el vidéki otthonában. 


Az Ábrahámot alakító Claudio Cassinelli (1938–1985) édesapja egy híres olasz operaénekes, Antonio Cassinelli volt. Claudio karrierje a színház világában kezdődött, ám María Casaresszel ellentétben ő inkább a filmeket részesítette előnyben. Művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt foglalkoztatták: többek között Marco Bellocchio, Liliana Cavani, Damiano Damiani, a Taviani fivérek, Massimo Dallamano, Luciano Ercoli, Lucio Fulci és Sergio Martino alkotásaiban játszott. A videokorszak egyik népszerű filmje, a Bosszú a jövőből (1986) forgatásán vesztette életét: azon a repülőgépen utazott, amely a pilóta hibájából nekicsapódott az arizonai Navajo hídnak. Három fiúgyermek maradt árván utána: Sebastiano, Filippo és Giovanni. Az Ahmedet megszemélyesítő brit Anthony Corlan 1947. május 9-én született az angliai Northamptonban. Eredeti neve: Anthony Higgins. Már iskolásként is érdekelte a színjátszás, húszévesen a legígéretesebb új tehetségek között tartották számon. 1968-ban kezdett filmezni, televíziós produkciókban és mozifilmekben egyaránt számítottak rá. 1975-ig filmjeiben az Anthony Corlan nevet használta egy másik Anthony Higgins nevű színész miatt. Korai filmjei közül egy gótikus horror, a Vámpírcirkusz (1972) a legismertebb, amelyet a gyártó cég, a Hammer Film Productions egyik legszínvonalasabb alkotásának tartanak. A Flaviában nincs túl sok szövege, mozgásának, arcjátékának – különösen kifejező tekintetének – köszönhetően mégis teljes értékű, emlékezetes figurát teremtett Ahmed hercegből. A nyolcvanas évek elején nemzetközi hírnévre tett szert olyan eltérő műfajú filmekkel, mint James Ivory drámája, a Kvartett (1981), Steven Spielberg első Indiana Jones-filmje, Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) és Peter Greenaway barokk drámája, a kivételes vizuális élményt és elmejátékot ígérő A rajzoló szerződése (1983). Láthattuk őt a Frankenstein menyasszonya (1985) című horrorban, Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa (1985) című kalandfilmben és a japán Ósima Nagisza Szerelmem, Max (1986) című szatírájában is. Higgins járt Magyarországon is, mert A Strauss-dinasztia (1991) című sorozatot – amelyben idősebb Johann Strausst játszotta – részben hazánkban forgatták. 


Spiros Focás görög színész 1937. augusztus 17-én született a görögországi Pátrában. Eredeti neve: Szpírosz Androutszópoulosz. Gyerekkorától kezdve a filmek bűvöletében élt, olykor az iskolából is lógott, hogy moziba menjen. (Oh my God, mintha a saját életemről írtam volna ezt a mondatot!) Arról ábrándozott, hogy belőle is színész, sőt világhírű sztár lesz. Bár ez az álma nem vált maradéktalanul valóra, kétségtelenül egyike a görög színjátszás nemzetközi hírű művészeinek, aki nemcsak nyugat-európai, hanem hollywoodi filmekben is szerepelt. 1959-ben kezdett filmezni, és a következő évben már Olaszországba is meghívták. Nem kisebb művész szerződtette őt, mint Luchino Visconti, aki Vincenzo Parondi szerepét bízta rá a Rocco és fivérei (1960) című nagy nemzetközi sikert elért családeposzában. Viszonylag kevés filmje jutott el Magyarországra, köztük Luciano Salce olasz komédiája, a Csak rá kell nézni! (1970), A Nílus gyöngye (1985) című amerikai kalandfilm és a videokorszak egyik tiltott gyümölcse, a Rambo 3 (1988). Túl a nyolcvanon még mindig aktív, idén például öt filmben is játszik. Négyszer nősült, legutóbb hetvenhat éves korában. Egyik házasságából se született gyermeke, de sajátjának tekinti negyedik neje lányát. A Don Diegót megformáló Diego Michelotti (1926–1986) 1955-től 1977-ig tartó karrierje során főleg epizódszerepeket alakított. Elsősorban televíziós produkciókban jutott folyamatosan feladatokhoz, mozifilmekbe ritkábban hívták. Sokat szinkronizált és szívesen játszott színházban is. Raika Juri horvát színésznő 1944. október 21-én született Zágrábban. Eredeti neve: Rajka Jurcec. Claudio Giorgi olasz színész-rendezőhöz ment feleségül, fiuk, Boris 1971-ben született. Raika karrierje Olaszországban bontakozott ki: 1970 és 1976 között tíz olasz filmben játszott kisebb szerepeket. Ezek között találjuk Luchino Visconti életrajzi drámáját, a Ludwigot (1972) II. Lajosról, a homoszexuális bajor királyról, a Pasolini által ihletett erotikus komédiát, a Viterburyi meséket (1973) és az Alain Delon főszereplésével forgatott romantikus kalandfilmet, a Zorrót (1975). Raika az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő fényképregények (fotoromanza) állandó közreműködője volt, nem kevesebb, mint 721 kiadvány elkészítésében vett részt, 27-ben mint főszereplő. 


Így látta ő 
„A nunsploitation mint műfaj igen termékeny éveket hozott a hetvenes évtizedben. Egyik hírhedt darabja a Flavia, amely azonban véleményem szerint nem igazi nunsploitation, mint inkább történelmi dráma. A különbség nyilvánvaló, ha a Flaviát mondjuk a Jess Franco-féle Love Letters of a Portuguese Nun (1977) mellé tesszük, melyben azért bőven akadnak igazi »nunsploitation-betétek«. A Flavia az ilyesfajta lepedőakrobatikát teljességgel mellőzi, ami pedig marad, azt szürreális tálalásban a történelmi kalandfilm/dráma műfajába illeszti. És hogy mitől hírhedt a Flavia? Nos, az erőszak brutális, grafikus: az »eltévelyedett« apácát savval öntözik a kínpadon, néhány szerzetest a muzulmánok látványosan karóba húznak, de egy lovat is a szemünk előtt kasztrálnak (ezekhez képest érdekes módon – Florinda Bolkan elmondása szerint – a rendező, Gianfranco Mingozzi a világ egyik legszelídebb embereként volt ekkoriban »számon tartva«). […] Florinda Bolkan nagyon emlékezetes Flavia szerepében. A Lizard in a Woman’s Skin című giallóból is ismert brazil színésznő saját bevallása szerint is egyik legjobb filmje ez, melyet egyébként teljes egészében Olaszországban forgattak egy valódi kolostorban. Számomra nagy élményt jelentett a Flavia, a gyönyörű zene (Nicola Piovani), a szürreális atmoszféra és a számos sokkoló jelenet sajátos »seventies« elegyet kínál a nézőnek.” 
(Nicroeg on-line kritikája: „Flavia, la monaca musulmana / Flavia the Heretic (1974)”) 


Flavia, a muzulmán apáca (Flavia, la monaca musulmana, 1974) – olasz–francia történelmi dráma. Raniero di Giovanbattista, Francesco Vietri és Sergio Tau történetéből a forgatókönyvet írta: Sergio Tau, Bruno Di Geronimo, Fabrizio Onofri és Gianfranco Mingozzi. Operatőr: Alfio Contini. Zene: Nicola Piovani. Díszlet és jelmez: Guido Josia. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Gianfranco Mingozzi. Főszereplők: Florinda Bolkan (Flavia), María Casares (Agatha nővér), Claudio Cassinelli (Abraham), Anthony Corlan (Ahmed), Spiros Focás (a francia herceg), Diego Michelotti (Don Diego), Raika Juri (Livia nővér), Jill Pratt (a zárda főnökasszonya), Franca Grey (falusi lány), Laura De Marchi (a Tarantula-kultusz papnője). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 














2018. szeptember 16., vasárnap

VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT

Ha a filmbarátok körében egy felmérést végeznénk, hogy nevezzék meg azt a három westernt, amelyik a leghamarabb eszükbe jut, valószínűnek tartom, hogy szinte mindenki listáján szerepelne Sergio Leone klasszikusa, a Volt egyszer egy vadnyugat. Pedig tulajdonképpen még a műfaji besorolása is bizonytalan, vagyis hogy igazi westernről van-e szó, vagy egy spagettiwesternről. Ugyanis mindkét műfaj legfőbb ismérveit felfedezhetjük benne, ráadásul amerikai–olasz koprodukcióban készült, a szereposztás is a két ország művészeit vonultatja fel, a forgatás pedig részben az Egyesült Államokban, részben viszont a spagettiwesternek állandó helyszínein, Spanyolországban és a római Cinecittà filmstúdió műtermeiben zajlott. Az opusz számos ötlete egyértelműen klasszikus amerikai westernekből származik. Híres „dollár-trilógiája” után Leone egyáltalán nem westernt akart forgatni, hanem egy gengszterfilmet, a producerek azonban rábeszélték, hogy egyelőre maradjon meg az épp általa újra divatba jött műfajnál. Engedett a rábeszélésnek, és bő másfél évtized alatt egy újabb trilógiát alkotott, amely az Egyesült Államok történetét dolgozta fel. Ennek részei: Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971), Volt egyszer egy Amerika (1984). A Volt egyszer egy vadnyugat egyik meglepetése a szereposztás, különösen a banditát megformáló Henry Fonda, aki korábban csak jó fiúkat alakított, és így vált a közönség egyik kedvencévé. A film sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult Ennio Morricone kísérőzenéje, melynek egyes tételei önálló zeneszámokként is örökzöldekké váltak. Leone alkotása Párizsban és Budapesten egyaránt mozirekordot állított fel, mindkét világvárosban évekig folyamatosan műsoron volt. (Úgy tudom, nálunk hosszabb ideig, mint a franciáknál, de lúgot nem innék rá.) 


(A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte nem először, és valószínűleg nem is utoljára.) 

A cselekmény 
Kietlen vasútállomás a vadnyugaton. Három marcona férfi várja az érkező vonatot. A várakozás idegtépően hosszúnak tűnik, a megszokott zajok és zörejek az elviselhetőség határáig felerősödnek. Végül befut a szerelvény. Az egyik vagon ajtaja kivágódik, ám senki nem száll le, csak egy poggyászt dobnak le a földre. Úgy tűnik, utas nem érkezett. A három férfi már-már távozna, amikor harmonikaszó hangzik fel. A távozó vonat mögött megjelenik egy ismeretlen férfi. Frankről kérdezi a három másikat, akik azt felelik, hogy ők jöttek Frank helyett. Az ismeretlen megpillantja a három lovat. „Nekem nem hoztatok?” – kérdezi. Az egyik bandita vigyorogva felel: „Úgy látszik, eggyel kevesebb van.” Az ismeretlen másként látja: „Nem, kettővel több.” A három férfi fegyvert rántana, de az ismeretlen gyorsabb, és leteríti mindhármójukat. Közben a Sweetwater farmon Brett McBain, két fia és lánya a férfi új feleségének érkezésére készülődik. A lány az asztalt teríti, a nagyobbik fiú az állomásra indul a vendégért. A természet hangjai hirtelen elnémulnak, a csend vészjósló. McBain a kúthoz indul vízért. Aztán eldördül az első lövés. A lány összeesik. Apja kétségbeesett kiáltással rohan felé. A következő lövések őt érik. A nagyobbik fiú számára sincs kegyelem. Miután a lövések zaja elült, megjelennek a gyilkosok. A házból kiszaladó kisebbik fiú, Timmy könnyes tekintettel néz velük farkasszemet. A vezérnek tűnő kék szemű bandita halványan elmosolyodik. „Mi legyen vele, Frank?” – kérdezi tőle az egyik bűntársa. A Franknek nevezett férfi arcáról eltűnik a mosoly: „Kimondtad a nevemet.” Ezzel revolvere után nyúl, és a csendet újabb pisztolylövés hangja töri meg.


Flagstone állomásra megérkezik a vonat. Az érkező utasok között van egy gyönyörű fiatal nő, Jill is. A forgatagban senki nem várja, ezért kocsit fogad, és a Sweetwater farmra hajtat. Útközben a kocsis megáll egy kocsmánál. Néhány perc múlva lövöldözés zaja hallatszik, és egy megbilincselt férfi lép a helyiségbe. Inni kér. Meghúzza a flaskát, és ekkor hirtelen megszólal a jól ismert dallam harmonikán. A megbilincselt férfi kölcsönveszi a Harmonikának nevezett férfi pisztolyát, és arra kényszeríti az egyik jelenlévőt, hogy lője szét a bilincseit. Később megérkeznek a férfi emberei, akik Cheyenne-nek szólítják őt. Harmonika érdeklődve nézegeti a férfiak által viselt köpenyt. Elmondja, hogy nemrég az állomáson látott három ilyen köpenyt. A köpenyekben három férfi volt. A férfiakban három golyó. Cheyenne bolondságnak tartja Harmonika szavait. Szerinte senki nem visel ilyen köpenyt az emberein kívül, őket pedig nem szokás megölni. A férfiak távoznak. A McBain-farmon Jillt szomorú látvány fogadja: a család minden tagja ravatalon fekszik, a tervezett esküvő helyett temetést tartanak. Jill elmondja, hogy az esküvő valójában már megvolt: a bejelentést meglepetésnek szánták. A temetés után a seriff emberei találnak egy kesztyűt, ami arra utal, hogy Cheyenne volt a tettes. Hajtóvadászat indul a férfi ellen. Jill a farmon marad, átkutatja a házat, de nyomát se találja a néhai férje által emlegetett vagyonnak. Csupán néhány modellt talál, például egy vasútállomás kicsiny mását. Az asszony másnap távozni akar. Kinyitja az ajtót, és Cheyenne áll vele szemben… 


Az ötlettől a forgatókönyvig 
Sergio Leone híres „dollár-trilógiá”-ja – Egy maréknyi dollárért (1964), Pár dollárral többért (1965), A jó, a rossz és a csúf (1966) – után le akart állni a spagettiwesternek készítésével, mert úgy gondolta, mindent elmondott már ebben a műfajban, amit akart. Herschel Goldberg önéletrajzi regénye, a Harry Grey álnéven publikált The Hoods keltette fel az érdeklődését. A könyv cselekménye az amerikai szesztilalom idején játszódik, és egy zsidó származású fiatalember felemelkedését mondja el. (A The Hoods alapján készült Leone 1984-ben bemutatott utolsó filmje, a Volt egyszer egy Amerika.) Hiába próbálkozott azonban a hollywoodi stúdióknál, hallani sem akartak arról, hogy ne westernt rendezzen, mert a műfajt épp az ő trilógiája hozta újra divatba. A három sikerfilm egyik támogatója, a United Artists egy olyan vadnyugati filmmel kecsegtette, amelyben Charlton Heston, Kirk Douglas és Rock Hudson is szerepet vállalt volna, ennek ellenére Leonét nem érdekelte a projekt. A Paramount Pictures nagyvonalú költségvetést ajánlott, és mellé egyik legnagyobb sztárját, Henry Fondát, de ez a cég is ragaszkodott a westernhez. Leone mindig is szeretett volna Fondával forgatni, és elsősorban emiatt mondott igent a Paramountnak. Sőt annyira lázba jött a lehetőségtől, hogy máris egy újabb trilógiát tervezett, amely az Egyesült Államok történelmét dolgozza fel. Úgy döntött, a nyitófilm a Volt egyszer egy vadnyugat lesz, amelynek a címét már akkor kitalálta, amikor még fogalma sem volt a történetről. A direktor A jó, a rossz és a csúf premierjén találkozott először egy fiatal, nagy tehetségű kollégával, Bernardo Bertoluccival, aki a Forradalom előtt (1964) című alkotása óta nem talált támogatókat újabb filmterveihez. Jelen volt a Paese Sera kritikusa, Dario Argento is, aki később az olasz filmművészet kultrendezőjévé lépett elő erőszakos és meghökkentő giallóival. Másnap Leone felhívta Bertoluccit, és megkérdezte tőle, hogy tetszett neki a film. Nem elégedett meg egy udvarias válasszal, arra is kíváncsi volt, miért tetszett neki. Bertolucci azt mondta, elsősorban azért, mert a lovakat gyakran filmezte hátulról, noha inkább szemből vagy oldalról szokták őket. Szerinte ilyen egyéni látásmódja a western műfajában csak John Fordnak volt. Leone néhány másodperces hallgatás után a telefonon keresztül felkérte Bertoluccit, hogy vegyen részt a Volt egyszer egy vadnyugat forgatókönyvének megírásában. Hasonló ajánlattal kereste meg Argentót is. 


A trió 1967 januárjától áprilisig dolgozott a történeten Leone házában. Első lépésként egymás után megnézték a leghíresebb és legjobb amerikai klasszikus westerneket, mint például Az üldözők (1956), az Idegen a vadnyugaton (1953), a Johnny Guitar (1954), A hét mesterlövész (1960), a Délidő (1952) és A vasparipa (1924). Hetekig egyetlen sort sem írtak le a forgatókönyvből, csak beszélgettek, ötleteket cseréltek, vitatkoztak. Különösen Leone és Bertolucci között zajlottak élénk eszmecserék, Argento viszonylag hamar a hallgatóság szerepét vette át, bár időnként ő is előállt egy-egy jó ötlettel. Leone a dollár-trilógia filmjeihez hasonlóan a Volt egyszer egy vadnyugatot is férfi főszereplőkkel képzelte el. Bertolucci indítványozta, hogy az egyik főszereplő legyen inkább egy nő. Leone kezdetben nem fogadta túl nagy lelkesedéssel ezt az ötletet, mégis hagyta magát meggyőzni. Így lett a történet hősnője az egykori prostituált, Jill McBain: ő az első, valóban összetett nőalak Leone westernjeiben. A rendező korábbi munkáiban ugyanis a nők két szélsőséget képviseltek: vagy romlottak voltak, vagy angyalok. Hosszas írói egyeztetések során alakult ki Jill személyisége. Sokkal gyorsabban ment a férfi szereplők jellemének kidolgozása, végtére is Leone mögött három sikeres „férfi film” állt. 


A trió által írt forgatókönyv végleges változatának megszületésében a rendező egyik közeli munkatársa, Sergio Donati játszott kulcsszerepet. Előbb azonban ki kellett engesztelni őt, mert Donati dolgozott a korábbi Leone-filmek szkriptjein is, ám a nevét egyik film stáblistáján sem tüntették fel. Leone megígérte neki, hogy az új film esetében ez már nem fog megismétlődni, mégis úgy kezdte el a munkát Bertoluccival és Argentóval, hogy Donatinak nem is szólt, aki ezt zokon vette. Miután tisztázták a sérelmeket, hozzáláttak az érdemi munkához. Mindketten egyetértettek abban, hogy minimalizálni kell a párbeszédeket, hiszen a vadnyugati miliőhöz nem illenek a hosszadalmas dialógusok. Fontos volt az is, hogy a szöveg ne csupán kevés legyen, hanem ütős is: Donati ebben is nagy segítséget jelentett, nevéhez fűződik a film jó néhány emlékezetes mondata. Szinte látták maguk előtt az elképzelt filmet, ezért a szkriptbe menet közben számos technikai utasítást is írtak a kamera helyzetéről és mozgásáról. Mivel Leone korábbi alkotásait a producerek nagy elánnal – ám kevés szakmai hozzáértéssel – megrövidítették, hogy ezáltal „közönségbaráttá” tegyék őket, a direktor úgy gondolta, jobb, ha ő maga próbálja előzetesen kordában tartani a játékidőt. Ennek érdekében Donati javaslatára még a leforgatott jelenetek közül is mellőztek néhányat, így például azt az epizódot, amely a film elején szerepelt volna. Ebben a képsorban Harmonikát megveri a seriff. Néhány későbbi jelenetben Harmonika arcán sebhely látható: a sebesülést ebben a kivágott epizódban szerezte. Javarészt Mickey Knox színész és író érdeme, hogy a párbeszédek az angol nyelvű változatban is hatásosak lettek. 


A szereposztás 
A Paramount hiába csalogatta magához Leonét Henry Fondával, mert a sztár először nemet mondott a filmre. A rendező ekkor az Egyesült Államokba utazott, hogy meggyőzze őt. Nem sokat lacafacázott, elmesélte neki, hogyan képzeli Frank belépőjét: „A kamera azt mutatja, hogy egy fegyveres férfi előhúzza a pisztolyát, és lelő egy menekülő gyereket. A kamera ezután felfelé haladva megmutatja a fickó arcát is, és a néző megpillantja Henry Fondát!” Hatásos belépőnek tűnt, ugyanakkor kockázatosnak is, hiszen Fondát a közönség pozitív hősök megformálójaként zárta a szívébe. A színész úgy döntött, tanácsot kér jó barátjától, Eli Wallachtól, aki az egyik főszerepet játszotta A jó, a rossz és a csúfban. Wallach lelkesen azt javasolta, ne mulassza el a lehetőséget, hogy Leonéval dolgozzon. Fonda megnézte a dollár-trilógiát is, végül aláírta a szerződést. A forgatásra a saját maga által elképzelt „rossz fiús” külsővel állított be: bajuszt és borostát növesztett, és kontaktlencsékkel barnává változtatta szeme színét. Ahogy meglátta, Leone rögtön azt akarta, hogy vágassa le a bajszát és vegye ki a kontaktlencséket, mert neki a közönség által jól ismert Fonda-arcra volt szüksége, nem pedig annak elmaszkírozására, mert erre építette fel a jelenet hatásmechanizmusát. 


Harmonika szerepére Leone Clint Eastwoodot kérte fel, akit tulajdonképpen ő tett sztárrá. Eastwoodot azonban már nem érdekelte egy újabb közös munka, mert nem akarta, hogy elkönyveljék a spagettiwesternek sztárjának, aki mást nem is tud. A következő jelölt James Coburn volt, de ő túl sok pénzt kért. (A filmtörténelem néhány év múlva megismételte önmagát: amikor Leone felajánlotta Coburnnek az 1971-es Egy marék dinamit főszerepét is, Henry Fonda majdnem ugyanazokkal a szavakkal beszélte rá kollégáját erre a filmre, mint Eli Wallach őt a Volt egyszer egy vadnyugatra.) A harmadik felkért sztár, Charles Bronson igent mondott. Ő korábban az Egy maréknyi dollárért (1964) főszerepét utasította vissza, amelyet Clint Eastwood játszott el, 1968-ban viszont már nem akarta elmulasztani az újabb lehetőséget, hogy Leonéval dolgozhasson. Claudia Cardinale visszaemlékezései szerint Bronson különös, zárkózott személyiség volt, ugyanakkor kiváló színész és partner, akárcsak a többiek. Egyesek úgy tudják, Warren Beatty, Jean-Paul Belmondo és Terence Stamp is szóba került Harmonika szerepére. 


Filmtörténészek szerint Leone fontolóra vette, hogy Jill szerepét Sophia Lorennek adja. A művésznő férje, Carlo Ponti producer ugyanis állítólag kilátásba helyezte, hogy ebben az esetben hajlandó lenne egy komolyabb összeggel beszállni a gyártásba. Némi gondolkodás után a direktor elállt ettől a tervétől. Attól félt, hogy a temperamentumos díva személyisége túlságosan rányomná bélyegét a filmre, mert Loren aligha érné be egy mellékszereppel, bármilyen fontos is az. Választása az 1960-as évek egyik legnépszerűbb olasz filmcsillagára, Claudia Cardinaléra esett. Még el se készült a forgatókönyv, amikor meghívta magához Cardinalét, és elmesélte neki a történetet. Claudiát teljesen lenyűgözte a szuggesztív előadás, és a forgatókönyv ismerete nélkül is aláírta a szerződést. Azóta is pályafutása egyik legkedvesebb szerepének tartja Jillt. Mindazonáltal megtörténhetett volna, hogy nemet mond, mert Leone eredetileg azt akarta, hogy a kamera alulról mutassa Jill megérkezését, rövid bepillantást engedve a nő szoknyája alá, hogy nem visel alsóneműt. Cardinale évekkel később úgy nyilatkozott, hogy Leone neki már nem állt elő ezzel az ötletével, de ha ragaszkodott volna hozzá, biztosan nemet mondott volna neki. A művésznő számára nehezen indult a munka, első felvett jelenete ugyanis az ágyjelenet volt Frankkel, a banditával. Claudia sosem játszott még ilyen merész jelenetet, sőt partnere, Henry Fonda sem. A színész féltékeny ötödik felesége, Shirlee ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen a felvételen, hogy elejét vegye egy esetleges forgatási románc kialakulásának. 


Cheyenne szerepét Sergio Donati találta ki, és Eli Wallachnak szánta. Leone azonban úgy gondolta, Wallachot a közönség túlságosan azonosította a Csúf szerepével, ezért másik színészt keresett. Kirk Douglas nagyon szerette volna eljátszani a figurát, ám hiába volt jó barátja Leonénak, a dolog nem jött össze. A szerepet Jason Robards kapta, és az ő kedvéért Leone lemondott arról, hogy hangsúlyozza a figura mexikói származását, és elhangozzék Cheyenne igazi neve (Manuel Gutiérrez), mert szerinte Robards nem tudott volna hitelesen eljátszani egy mexikóit. A színész elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy tökrészegen ment az első munkamegbeszélésre. Leone szemrebbenés nélkül közölte vele, hogyha ez még egyszer előfordul, azonnal ki fogja rúgni. Robards megemberelte magát, és nem is volt vele semmilyen probléma a forgatáson. Azon a napon viszont, amikor értesült jó barátja, Robert Kennedy szenátor meggyilkolásáról, annyira megdöbbentette a hír, hogy Leone beleegyezett abba, hogy aznap ne forgassanak tovább. 


Morton megformálását Gabrielle Ferzettire bízták. Ferzetti az olasz kulturális élet kiemelkedő alakja volt, szerepeltetése egy westernben éppoly meglepetésnek számított, mintha, mondjuk, Laurence Olivier-t szerződtették volna. Leone egyébként eredetileg nem Ferzettire gondolt, mert azt hitte, hogy egy olyan nagy formátumú művész, mint ő, biztosan nem vállalna el egy spagettiwesternt, Ferzetti viszont évek múlva élete egyik legjobb szerepének nevezte Mortont. A direktor eredeti jelöltje, Enrico Mario Salerno nemet mondott. A következő kiszemelt színész, a francia Robert Hossein elfogadta ugyan a felkérést, de színházi elfoglaltságai miatt vissza kellett lépnie, szóval így jutottak el végül Ferzettihez. A film elején megjelenő három gazfickó szerepét Leone állítólag Hitchcock meglepő és zseniális ötlete alapján akarta kiosztani. A rémületkeltés mesterének egyik fő műve, a Psycho (1960) egy ünnepelt filmcsillag, Janet Leigh személyéhez kapcsolódva indult, akit a cselekmény szerint körülbelül félóra elteltével brutálisan meggyilkolnak a zuhany alatt. A nézőket valósággal sokkolta a főszereplőnek hitt színésznő váratlan halála, és fogalmuk se volt, hogyan fog folytatódni a történet. 


Erre az ötletre építve Leone azt szerette volna, ha Clint Eastwood, Lee Van Cleef és Eli Wallach – A jó, a rossz és a csúf főszereplői – elvállalták volna a film elején látható három bandita szerepét, ám amikor Eastwood kerek perec nemet mondott még erre a cameóra is, a többiekkel már nem is próbálkozott, inkább három másik színészt keresett. A színes bőrű Woody Stroode a Volt egyszer egy vadnyugat számára is ötleteket adó John Ford-westernekben pozitív szerepeket játszott, megjelenése mint bandita tehát éppoly meglepetés volt, mint Fondáé. Jack Elam ugyancsak Ford-westernekben tűnt fel. A harmadik banditát alakító Al Mulock még forgatás közben öngyilkos lett, filmbeli jelmezét viselve kiugrott szállodai szobája ablakán. Az esést túlélte, egy törött csont azonban átszúrta a tüdejét, és a mentőautóban életét vesztette. Leone állítólag rákiáltott a gyártásvezetőre, hogy szerezze vissza Mulock jelmezét, mert még szükségük lesz rá. A színész tettének okai ismeretlenek: a leggyakoribb feltételezések szerint felesége egy évvel korábbi halála teljesen drogfüggővé tette, ám a spanyolországi forgatási helyszínen nem tudott hozzájutni a szerhez. A Brett McBaint megformáló Frank Wolff három évvel később, egy római hotelben követett el öngyilkosságot. A seriffet eredetileg Robert Ryan játszotta volna, de visszalépett, mert egy másik westernben, Sam Peckinpah A vad banda (1969) című alkotásában nagyobb szerepet kapott. A figurát ezért Keenan Wynn alakította. 


A nyitójelenet 
A filmet 1968 áprilisa és júliusa között forgatták, elsősorban külső helyszíneken, melyek közül a spanyolországi Almería és az Egyesült Államokban található Monument Valley voltak a legfontosabbak. (A Monument Valley John Ford számos westernjének is helyszínéül szolgált.) A belsők többségét a híres római filmstúdió, a Cinecittà műtermeiben vették fel, ámbár bizonyos források úgy tudják, nemcsak az enteriőrök, hanem a film nagyobb része is itt készült. Leone a forgatás megkezdése előtt Tonino Delli Colli operatőrrel alaposan bejárta a külső helyszíneket. Almería és a Monument Valley színvilága merőben más volt: előbbit a világos olajzöld és a homokszín jellemezte, utóbbit a vörös. Hogy a film képi világában ez az eltérés ne legyen észrevehető, mázsaszámra hordták a vörös port Amerikából Almeríába. Leone aprólékos figyelme természetesen a díszletekre is kiterjedt. Korabeli fotókat tartalmazó könyvek alapján terveztette meg a díszleteket Carlo Simivel, akivel korábban is dolgozott már. A Volt egyszer egy vadnyugatban három különösen fontos díszlet volt: az állomás, a McBain-farm és Flagstone városa. Ez utóbbi volt persze a legdrágább is: többe került, mint az Egy maréknyi dollárért teljes költségvetése. Pedig Simi még takarékoskodott is: Leone stábja előtt ugyanis Orson Welles forgatta Almeríában a Falstaff (1966) című filmjét, amely után elég sok felhasználatlan faanyag maradt hátra, melynek Simi jó hasznát vette a Volt egyszer egy vadnyugathoz, a McBain-farm megépítéséhez. A fogadóban játszódó jelenetet a Cinecittàban vették fel. Leone olyan apróságokra is odafigyelt, amelyek a nagytotálokban valószínűleg nem is látszottak volna. 


Fontos volt számára a smink és a ruha is. Ügyelt arra, hogy pontosan annyira legyen piszkos a színészek arca és öltözéke, hogy a hatás hihető legyen, ne túlzó. A művészeknek kemény tehertételt jelentett a forgatás, de senki nem panaszkodott. Gabrielle Ferzettinek például Leone rövidre vágatta a haját, és nehéz bőrfűzőt adott rá, amelyben a színész alig tudott mozogni: mintha páncélt viselt volna. A szereplőknek gyakran órákig kellett állniuk a sivatag tűző napján, amíg beállítottak egy-egy jelenetet. Leone kompozícióiban ugyanis az arcoknak kiemelt jelentőségük volt, ezért szó sem lehetett arról, hogy a beállítások megtervezésének órái alatt esetleg ne a szereplők álldogáljanak a napfényben. A mesterien megtervezett jelenetekre kitűnő példa a nyitóepizód. Ebben a természetes zörejekből álló kísérőzene fokozza a feszültséget, a főcím elemei pedig oldják. Leone itt gyakran él az arcok és a szemek közelijeivel. A jelenet egyik csúcspontja a közjáték a léggyel: a szemtelen rovar zümmögése egyre idegesebbé teszi az egyik banditát. Ráadásul a légy mintha ingerelni akarná, még a szája szegletére is rárepül. Végül a banditának sikerül pisztolya csövébe zárni a rovart, és már-már átszellemült arckifejezéssel hallgatja tovább a csapdába zárt légy zümmögését. Megpróbálták műléggyel megoldani a jelenetet, bizonyos pillanatokban mégis muszáj volt egy igazi rovart „bevetni”. Azzal érték el, hogy a légy valóban a színész szájára szálljon, hogy a férfi ajkát előzőleg mézzel kenték be. A képsor többi részében viszont műlegyet használtak. Ugyanebben a jelenetben a Stonyt alakító Woody Stroode a víztartály alatt ült, ahonnan a víz folyamatosan tar fejére csöpögött. Amikor Leone ezt észrevette, máshová akarta ültetni őt, Stroode azonban maradni akart, mert úgy gondolta, a figura jelleméhez tökéletesen passzol, hogy szeme se rebben a rácsöpögő víztől. Felteszi a kalapját, és mozdulatlanul ül tovább. A jelenet végén leveszi, és megissza a kalap karimájában összegyűlt vizet. 


Az operatőr és a rendező 
Leone stílusára a lassúság (ami nem egyenlő az unalommal!) és a vizualitás jellemző, gyakran kombinál nagyközeliket nagyon széles totálokkal. Sok közelit mutat a színészek arcáról, „táj”-ként mutatja az arcvonásokat, ezzel is kihangsúlyozva ember és környezet szoros egységét. Nappal nagy mélységélességgel dolgozott. Kedvelt módszere volt – a dollár-trilógiában is alkalmazta –, hogy nagyon közel hozta az előtér elemeit, és a háttér mozgásának kontrasztjával igen erőteljes hatást ért el. (Például az előtérben egy arc látható premier plánban, a háttérben pedig egy közelgő vasúti szerelvény.) Az egész film stílusa annyira megkomponált, hogy sokan azt hiszik, Leone storyboarddal dolgozott, de tévednek: a fejében képzelte el az egészet. Ötletei kivitelezésében méltó partnere volt Tonino Delli Colli operatőr: Claudia Cardinale szerint Delli Colli sosem rögtönzött, mindig tudta, mit hogyan kell felvennie a kamerával. Ismerte a színészek arcát, tisztában volt azzal, hogy a film hatása érdekében kit milyen szögből és megvilágításban lehet jól fényképezni. Delli Colli úgy gondolta, hogy a környezet határozza meg a film stílusát. A megkomponáltság egyik jó példája Jill megérkezésének jelenete, melyet szintén Almeríában vettek fel. A nőt hátulról látjuk, amint kimegy az állomásépületből. Mögötte a kamera egyre magasabbra emelkedik, felerősödik a zene, majd a néző szeme elé tárul a még épülő város képe. Delli Colli szerint ez egy összetett, de igazából nem bonyolult jelenet volt, egyszerűen csak sok ember ténykedését kellett koordinálni. 


Leone özvegye, Carla Ranalli szerint „Toninónak természetes tehetsége és érzéke van a képekhez, de rendelkezett még valamivel: mélységgel és érzékenységgel, mely tulajdonságokra Sergio azonnal felfigyelt.” Delli Colli így emlékezett vissza a rendezőre: „Kínosan lelkiismeretes alkotó volt, aki a legapróbb részletekre is odafigyelt. Azt kérte, hogy hosszú snitteket vegyek fel, hogy a közönség a kép minden részletét jól megfigyelhesse. Minden szereplőn egyéni hajat és szakállat, valamint egyéni tekintetet akart látni. Mindezt megvalósítani Spanyolországban az ottani fényviszonyok mellett nem volt egyszerű. Kora reggel elő kellett készíteni mindent, és utána nem egyszer órákat kellett várnunk, amíg megfelelő fényviszonyok alakultak ki. Mindazonáltal az apró részletekre való gondos odafigyelés az egyik oka, hogy háromórás filmjei valójában gyorsan leperegnek a néző előtt.” Delli Colli és Leone három nagyszerű filmben dolgozott együtt, munkakapcsolatuk azonban gyakran feszültté vált. Bennfentesek szerint Leone Kubrickhoz hasonlóan maximalista volt, a tökéletességre törekedett, és képes volt egy-egy felvételt még azután is többször megismételtetni, hogy már a legelső körben is minden remekül sikerült. A különleges fényviszonyokra való tekintettel viszont nem lehetett mindig pontosan ugyanazt felvenni, mint korábban, ami a direktort ingerültté tette. Gondot okozott az is, hogy Leone kifogyhatatlan volt az ötletekből, és rossz néven vette, ha a gyakorlatias Delli Colli valamelyiket megvalósíthatatlannak nevezte. 


A zene 
A Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét Leone egykori iskolatársa, Ennio Morricone komponálta, akárcsak a dollár-trilógia esetében. A zene hamarabb készen volt, mint a film: Leone Morricone muzsikája alapján tervezte meg a jeleneteket, és a vágás folyamán is figyelembe vette a zenét. A zeneszerző mind a négy főszereplő számára külön témát komponált, és ahogy a figurák kapcsolatba kerültek egymással, úgy ezek a zenei témák is keveredtek. Jill témája készült el legelőször. Külön érdemes beszélni a bevezető jelenet zenéjéről. Ehhez Morricone felerősített természetes hangokat használt. Az ötletet egy természetes hangokra épülő koncert élménye adta: John Cage zenei kísérlete volt ez a koncert, ahol például egy fémlétra segítségével állítottak elő különböző hangokat. Morricone a Volt egyszer egy vadnyugat nyitójelenetéhez különféle természetes hangokat variált: nyikorgó szélkerék, zümmögő légy, kattogó telegráf, csöpögő víz, csikorogva érkező vonat. Ezzel nemcsak a jelenet hangulatának megteremtéséhez járult hozzá, hanem a feszültség növeléséhez is. 


Motívumok 
A film két legfontosabb motívuma a vasút és a víz. A vasút eljövetele a kultúra és a civilizáció beköszöntét, egyúttal a vadnyugat hanyatlását szimbolizálja. A régi világ átadja a helyét az újnak, a marcona revolverhősök helyett az építő-alkotó átlagember kerül a középpontba. A Volt egyszer egy vadnyugat nosztalgikus visszapillantás az eltűnőben lévő vadnyugati világra és hőseire. A víz az Élet jelképe, nem véletlen, hogy számos jelenetben a női főszereplő, Jill alakjához kapcsolódik, aki egyszerre szimbóluma a nőiességnek, az anyaságnak, a túlélésnek és az újrakezdésnek. A víz nélkülözhetetlen a vasút számára is, és Morton álmaiban ugyancsak központi szerepet játszik: a férfi még életében szeretne vasútjával eljutni a Csendes-óceánig, ám élete és álmai végül egy pocsolya mellett érnek véget. 


Szó volt arról, hogy a forgatókönyvírók több klasszikus western alapján dolgozták ki a történetet. Nézzük, mi honnan való! 

* A vasparipa (1924): A nyitó, illetve a befejező képsorokban a vonat megérkezése mindkét filmben hasonló beállításokban látható. 

* Párbaj a napon (1946): A Lionel Barrymore által játszott figura ihlette Morton alakját Leone filmjében. 

* Clementina, kedvesem (1946): A Volt egyszer egy vadnyugat egyik kihagyott jelenetében Henry Fonda pontosan ugyanúgy borotválkozik, mint ebben a John Ford-filmben. 

* Délidő (1952): A nyitójelenetek hasonlítanak. Fred Zinnemann híres westernjének az elején három bandita (Lee Van Cleef, Sheb Wooley és Robert J. Wilke) várja az állomáson a vezért, akit mellesleg szintén Franknek hívnak, és Ian MacDonald játssza. 

* Idegen a vadnyugaton (1953): Joey és apja vadászatának jelenete erősen hasonlít McBain és kisfia, Timmy vadászatának jelenetére a Volt egyszer egy vadnyugatban. A McBain család temetésének jelenete szinte kockáról kockára ugyanaz, mint az Idegen a vadnyugatonban. 

* Johnny Guitar (1954): A Joan Crawford által játszott Vienna adta az ötletet Jill személyéhez, míg a Sterling Hayden által megformált címszereplő Harmonika figuráját befolyásolta. A telepesek és a vasút motívuma ugyancsak ebből a filmből származik. 

* Vera Cruz (1954): Robert Aldrich filmjében Charles Bronson – még Charles Buchinsky néven – szintén egy harmonikást alakított. 

* Az üldözők (1956): Leone maga sem tagadta, hogy a McBain család lemészárlását közvetlenül megelőző, veszélyt éreztető képsorok ötlete John Ford filmjéből származik. 

* Ben Wade és a farmer (1957): Delmer Daves alkotásában több olyan motívum szerepel, amely a Volt egyszer egy vadnyugatban is megtalálható. Így például a seriff és Cheyenne rövid beszélgetése, amikor a banditát Yuma börtönébe küldik. A rossz fiút Davesnél Glenn Ford játssza, aki általában éppúgy pozitív figurákat alakított, mint Fonda. A Ford által játszott szereplő az egyik jelenetben elfütyüli a film zenei témáját, ami Leone alkotásában Harmonika alakjára utal. A Ben Wade és a farmer egyik jelenetében éppúgy az emberei akarják megölni a főszereplőt, mint ahogyan Franket a Volt egyszer egy vadnyugatban. 

* Cowboyháború (1959): Henry Fonda e film végén majdnem ugyanolyan öltözéket visel, mint Leone alkotásában. Ezenkívül a Dorothy Malone által megformált szereplővel olyasfajta beszélgetést folytat az anyákról, mint amilyen Jill és Cheyenne között hangzik el a Volt egyszer egy vadnyugatban. Végül a film egyik jelenetében Fonda éppúgy kirúgja egy nyomorék ember mankóját a férfi kezéből, ahogyan Mortonnal teszi Leone westernjében. 

* A hét mesterlövész (1960): Charles Bronson éppúgy egy darab fát farag az egyik jelenetben, ahogyan a Volt egyszer egy vadnyugatban is teszi, csak éppen a motivációk mások. 

* Jó fiú és rossz fiú (1961): McBain és az általa megálmodott város, Sweetwater neve ebből a filmből származik. Bertolucci ugyanakkor azt állította, hogy egyszerűen a térképről választott egy városnevet: Sweetwater a valóságban Arizona államban található. 

* Az utolsó napnyugta (1961): A Kirk Douglas és Rock Hudson közötti párbaj erősen emlékeztet Frank és Harmonika végső leszámolására. 

* Aki megölte Liberty Valance-t (1962): A Lee Marvin által játszott Liberty Valance és emberei olyasféle köpenyeket viselnek, mint Frank és bandája Leone alkotásában. A film választási jelenete meglehetősen hasonlít a Volt egyszer egy vadnyugat árverési jelenetére. 

A nem western műfajú filmek közül állítólag Luchino Visconti A párduc (1963) című történelmi filmeposza hatott Leonéra. Mellesleg Claudia Cardinale és Paolo Stoppa mindkét filmben szerepelt.


Változatok 
A film az Egyesült Államokban nem startolt túl jól a mozikban. A 165 perces változatot közömbösen vagy egyenesen negatívan fogadták a nézők. A Paramount ezért vágásokat rendelt el, aminek eredményeként húsz perccel rövidült meg a film. Így például teljes egészében kimaradt a Lionel Stander kocsmájában játszódó jelenet. Stander egyébként csak ebben a jelenetben szerepelt, így némileg furcsa, hogy nevét a rövidebb változat stáblistáján is meghagyták. A rövidítésnek köszönhetően Cheyenne akkor jelenik meg először, amikor Jill a McBain-farm ajtajában találkozik vele. Kimaradt az a jelenet is, melyben Morton és Frank megbeszélik, hogy mit tegyenek Jill-lel. Pedig e jelenetnek is megvolt a maga dramaturgiai funkciója: éreztette a két férfi között növekvő szakadékot, amely Mortont arra készteti, hogy saját embereit bérelje fel Frank ellen. Jelentősen megrövidítették Morton halálának jelenetét, és teljes egészében kihagyták Cheyenne halálának epizódját. Annak idején a magyar mozikba is ez a változat jutott el, később ehhez készült a klasszikusnak tartott magyar szinkron is. 1984-ben a filmet megközelítőleg az eredeti változat szerint állították helyre egy újbóli mozi-, illetve egy majdani videopremier érdekében. Ez a változat Amerikában immár kultikus tiszteletnek örvend. Olaszországban a film 168, illetve 171 perces változatban is forgalomba került. A németek kissé szabadon fordították a film egynémely szövegét. Így például abban a jelenetben, amelyben Harmonika visszaemlékezik bátyja halálára, Frank eredetileg azt mondja neki: „Keep your lovin' brother happy”. Ez az egyetlen mondat az eredeti filmben, ami arra utal, hogy az akasztott ember Harmonika bátyja. A német szinkronban e helyett Frank a film német címét mondja Harmonikának: „Spiel mir das Lied vom Tod” (Játszd nekem a halál dalát!) Emiatt a német közönség évekig abban a hitben volt, hogy a felakasztott férfi Harmonika apja volt. Egy párizsi mozi két éven át folyamatosan műsoron tartotta a filmet. Egy anekdota szerint Leone is felkereste a filmszínházat, ahol azonnal körbevették a lelkes rajongók, és autogramokat kértek tőle. A mozigépész viszont egyáltalán nem lelkendezett a rendező láttán: „Megöllek! – mondta állítólag Leonénak. – Tudod, milyen az, két éven át mindennap ugyanazt a filmet vetíteni?! Ráadásul olyan lassú film!” 


A Volt egyszer egy vadnyugat Magyarországon 
Leone filmjét 1972. augusztus 9-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv szerint tízen voltak jelen a vetítésen. Egyikük sem ellenezte az átvételt, ámbár Pákozdi Imréné szerint a film lassú és vontatott volt. Gálos Tibor egyetértett a lassúságra vonatkozó észrevétellel, ami szerinte eleinte zavaró, sőt talán az igazi közönségsikert is gátolni fogja, az atmoszféra, a technikai megvalósítás és a színészi játék viszont kitűnő, és ez feltétlenül egy olyan western, amely méltó arra, hogy Magyarországon bemutassák. Fehér Imre jobbnak találta, mint a Mackenna aranyát, amelyet egyébként a Leone-film átvételi vetítését követő napon tűztek a magyar mozik műsorára. A Volt egyszer egy vadnyugat egy hat filmből álló, húszezer dollárba került csomag részeként jutott el hozzánk. (A többi öt film: Váltságdíj egy halottért, Játszd, újra, Sam!, Szép maszk, Kettős bűntény Hamburgban, Follow me.) 1974. január 17-én mutatták be feliratos változatban, 1979. november 15-én felújították, 1983-ban pedig joghosszabbítást kértek rá. 1990. április 1-jéig volt jelen a hazai moziforgalmazásban, ezalatt 4 389 852 néző látta, 60,8%-os kihasználtság mellett. A budapesti Honvéd mozi éveken át (!) folyamatosan műsoron tartotta, igen magas kihasználtság mellett. A Magyar Televízió először 1982. december 25-én vetítette a filmet. Szinte az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sor kerül-e erre, mert a Paramount november 22-ig érdemben nem reagált a magyar fél megkeresésére, később pedig azt a tájékoztatást adta, hogy Európában akkor épp nincsen adásminőségű kópia. A probléma valahogy mégis megoldódott, mert a film szinkronizálva került adásba a tervezett időpontban. A szereposztás a következő volt: Sinkovits Imre (Frank), Hámori Ildikó (Jill), Kristóf Tibor (Cheyenne), Szersén Gyula (Harmonika), Velenczey István (Morton), Képessy József (Sam). A film a VHS- és a DVD-korszakban is megjelent nálunk. A 2003-ban kiadott DVD-t eredetileg szinkronizálva szerették volna piacra dobni, és tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy a filmet annak idején rövidítve játszották a mozik: tíz perc hiányzott az utolsó jelenetekből, emiatt a szinkront mellőzték. Külföldön azonban léteznek olyan kiadások, melyekre mégis rákerült a klasszikus magyar szinkron (a szinkronmentes jeleneteket feliratozták), és ezeket néhány magyar on-line forgalmazó felvette a kínálatába, de tudomásom szerint hivatalos hazai forgalmazásba nem kerültek. 2016. július 31-én a Duna TV vadonatúj szinkronnal mutatta be a film teljes hosszúságú változatát: Reviczky Gábor (Frank), Gáspár Sándor (Cheyenne), Fekete Ernő (Harmonika), Kéri Kitty (Jill) és Csankó Zoltán (Morton) kölcsönözte a fontosabb szereplők hangját. 


Így látták ők 
„Sergio Leone rendezése sajátos ötvözet: egyszerre realista, érzelmes, hatásvadászó és helyenként még ironikus is. Mintha a forgatási napok változó hangulatát tükröznék a film különböző részletei. A rendező eredeti tehetségét az egykori vadnyugat légkörének realista érzékeltetése, a mindennapi élet érzékeny bemutatása, a vasútépítés körülményeinek valósághű ábrázolása és egy-egy miniatürizált részlet gunyoros felvillantása bizonyítja. A mesterséges feszültségteremtéssel, a szokványok, a sablonok beépítésével, a helyenként érthetetlen vérengzések hosszadalmas taglalásával azonban azt az érzést kelti a nézőben, hogy szándékosan nyújtotta el a történetet egy kétrészes film időtartamára. Mégsem távozik a néző elégedetlenül a moziból, mert a film valóban értékes és izgalmas jelenetei mellett kitűnő színészi alakítások sora marad emlékezetében.” 
(–a a–: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Magyar Nemzet, 1974. január 17., 4. o.) 


„A vadnyugat összes kelléke is megtalálható a filmben. Poros kisváros, kocsma, vegyesbolt. A zenei kíséret sem hiányozhat. Ennio Morricone muzsikája hol brahmsi dübörgéssel kíséri a coltpárbajt, hol lírai trillával »mélyíti« a szemek csillogását. Mert a film hősei nézni – azt tudnak. Perceken át, sokat sejtetően, komoran. Olykor bele a közönség arcába. Mert lélektani hatás is van. Mondják: ez a film a művészi western modern-remek példája. Lehetséges. De, ha már választanom kellene – jobban kedvelném azokat a kalandos történeteket, amelyek a műfaj ősi szabályai szerint peregnek. Egyszerűek, világosak és izgalmasak.” 
(G. I.: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Népszava, 1974. január 17., 4. o.) 


„Ez a film – híven a címben megadott programhoz – a hajdan volt vadnyugatot, de még inkább az egykori amerikai western hagyományait akarja életre kelteni. Nem teljesen természetesen. Hiszen a klasszikus westernek népmesei hőse, az igazság bajnoka, az árvák és az özvegyek védelmezője is egyben, miközben többnyire a személyes bosszú jogos indulatai is fűtik harcaiban. Leone »pozitív« hősében a bosszú – a kétségkívül jogos bosszú – növekszik szinte kizárólagos indítékká a kapzsiság és gonoszság elvetemült ördögeivel való leszámolásában. Ettől az aránymódosítástól eltekintve azonban többnyire jól – az első tíz-tizenöt percben mesteri feszültségteremtéssel – vonultatja fel a westernek hagyományos és hagyományosan bevált, izgalmas kellékeit, fordulatait, bár a sok üresjárat, a fölösleges s gyakran álirodalmi párbeszédek helyenként vontatottá teszik a film ritmusát. Egyrészesre megvágva alighanem tömörebb és egyenletesebben figyelem-fogvatartó filmet kaptunk volna. De nem ez a fő kifogásunk. Hiszen Leone filmje így is a jól elkészített, a szórakoztató westernek sorába tartozik. Csak éppen szemléletében késett el néhány évtizedet. Mert bár igaz, hogy volt egyszer egy vadnyugat – de ezt a vadnyugatot a mai haladó westernek alkotói egészen másként látják, mint a negyven év előtti vadnyugatromantika olykor gyanúsan naiv mesteremberei.” 
(Gyertyán Ervin: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Népszabadság, 1974. január 17., 7. o.) 


„Ártalmait nem akarom eltúlozni: egy ilyen ügyesen és nagy anyagi és mesterségbeli ráfordítással elkészített vadnyugati film sikere érthető és indokolt, még ha nagyon meglátszik is rajta, hogy ősi reminiszcenciákból és jól bevált elemek felmelegítéséből táplálkozik. Ellenben sokallom mímelt izgalmait. A marcona arcok és elburjánzott szőrzetek kihalt birodalmában minden olyan feszültségteremtő titokzatossággal indul, mígnem kiderül, hogy a sztoriban nincs két részre való izgalomtöltet. Ám ez a két rész alatt derül ki. Ezért vannak a filmben hatszorosára nyújtott jelenetek, hosszú, néma és hatásvadász zenei aláfestésekkel és szájharmonika-szólókkal megvibráltatott ürességek. Mintha mindig készülne valami... De nem mindig készül. A fontos az, hogy a pisztollyal minden testhelyzetben és módon lehessen telibe találni, mindegy, hogy kit és miért. Sergio Leone rendező erre nagy gonddal ügyelt.” 
(Sas György: „Volt egyszer egy vadnyugat”. In: Film, Színház, Muzsika, 1974/5, 9. o.) 


Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West / Once Upon a Time in the West / Hasta que llegó su hora, 1968) – olasz–amerikai–spanyol western. Sergio Leone, Dario Argento és Bernardo Bertolucci történetéből a forgatókönyvet írta: Sergio Donati és Sergio Leone. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: Ennio Morricone. Díszlet és jelmez: Carlo Simi. Vágó: Nino Baragli. Rendező: Sergio Leone. Főszereplők: Claudia Cardinale (Jill McBain), Henry Fonda (Frank), Charles Bronson (Harmonika), Jason Robards (Cheyenne), Gabriele Ferzetti (Morton), Paolo Stoppa (Sam), Woody Strode (Stony), Jack Elam (Snaky), Keenan Wynn (seriff), Frank Wolff (Brett McBain), Lionel Stander (csapos). Magyarországi bemutató: 1974. január 17. 

A fenti szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm átdolgozott változata. A munkához nagy segítséget jelentettek a DVD-kiadás extrái, továbbá Gál Mihály kitűnő könyve, „A vetítést vita követte” (Budapest, 2015, Gondolat). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 







BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...