A repülés vágya régóta foglalkoztatja az emberiséget, elég csak a görög mitológia tragikus sorsú hősére, Ikaroszra gondolni. A reneszánsz korának zsenijét, Leonardo da Vincit is érdekelte a téma: vázlatokat, tervrajzokat készített, és hosszasan tanulmányozta a madarak röptét, mert eleinte azt gondolta, hogy ennek segítségével fejthető meg a titok. Az első gyakorlati lépéseket a francia Montgolfier fivérek tették, akik a tizennyolcadik században fejlesztették ki a hőlégballonjukat. Üresen, majd állatokkal végrehajtott próbarepülések után 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan hőlégballon, amelynek emberi utasa is volt, maga Étienne Montgolfier. Négy nappal később Párizs mellett két utassal – Jean-François Pilâtre de Rozier és André Giroud de Villette – szállt fel a testvérek hőlégballonja. A biztonság kedvéért a ballont mindkét repülés esetében a földhöz rögzítették. A sikeres próbáknak köszönhetően a Montgolfier fivérek november 21-én egy olyan nyilvános bemutatót rendeztek, ahol a hőlégballonjukat már nem akarták rögzíteni. XVI. Lajos király óvatosságból rabokat kívánt a levegőbe küldeni, Pilâtre de Rozier és François Laurent le Vieux d'Arlandes márki azonban meggyőzték arról, hogy egy ilyen nagy jelentőségű eseményen magasabb rangú személyek számára kell biztosítani a dicsőség lehetőségét. Az uralkodó beleegyezett, hogy De Rozier és D'Arlandes szálljon be a gondolába. Ez a bemutató is eredményesen zárult: a ballon körülbelül kilenc kilométert tett meg a levegőben, nagyjából huszonöt perc alatt. (Itt emlékezzünk meg arról, hogy a vakmerő De Rozier 1785-ben egy újabb merész repülési kísérletben életét vesztette. Mindössze harmincegy éves volt.) A széljárásnak kiszolgáltatott hőlégballonokat idővel felváltották a kormányozható léghajók, majd a huszadik század elején megjelentek az első repülőgépek is. A folyamatosan fejlődő repülőeszközök lehetővé tették azt is, hogy az ember a Föld addig ismeretlen tájékait is meghódítsa, beleértve az Északi-sarkot is. Az én korosztályom még úgy tanulta, hogy azt elsőként Robert Peary amerikai felfedező érte el 1909-ben. Volt társa, Frederick Cook viszont azt állította, hogy ő már az előző esztendőben végrehajtotta ugyanezt. A vitából per lett, melyben a szakértők Peary állításait hitelesítették. Az utókor az ő elsőségét is kétségbe vonta, és ma már az a leggyakoribb álláspont, hogy Peary csupán megközelítette az Északi-sarkot, kb. öt-tíz kilométerre. A pilóták közül állítólag Richard E. Byrdöt illeti meg az elsőknek kijáró dicsőség, aki 1926-ban repült át az Északi-sark fölött. Mondani sem kéne, hogy utólag ezt is sokan megkérdőjelezték: szerintük a pontatlan navigáció miatt Byrd úgy százhatvan kilométert tévedett. Jelenleg úgy tudjuk, a Déli-sarkot is meghódító norvég Roald Amundsen Norge nevű léghajója volt az, amely valóban átrepült az Északi-sark fölött, két nappal Byrd után. A Norge kapitánya az olasz Umberto Nobile volt, aki 1928-ban az Italia léghajó parancsnokaként kísérelte meg újból az Északi-sark meghódítását. Szerencsétlenül járt expedíciójáról szól az 1969-ben forgatott szovjet–olasz koprodukciós film, A jégsziget foglyai – és az alábbi írás is.
A cselekmény
Híradófelvételek tudósítanak az Italia léghajó felszállásáról és az expedíció célkitűzéseiről. Megszólal Amundsen is, aki néhány évvel korábban közös felfedezőúton vett részt az Italia parancsnokával, Nobile tábornokkal. A mostani expedícióra már nem tartott vele, mert túl öreg és fel se kérték, de bízik Nobile sikerében, akit kitűnő parancsnoknak tart. Évtizedeket ugrunk az időben. Az idős Nobile tábornokot római otthonában álmatlanság gyötri, szűnni nem akaró önvád kínozza. Egymás után megjelennek előtte az expedícióban és a mentésben részt vett személyek – elsőként Lundborg svéd pilóta és Valeria nővér –, hogy a tragikus események felidézésével Nobile igazolja egykori viselkedését és megnyugvást leljen, miközben a többiek is elmondják a maguk véleményét. Elsőként Valeria eleveníti fel megismerkedését az expedíció svéd nemzetiségű meteorológusával, Finn Malmgrennel. Hamar szerelem bontakozott ki közöttük. A Nobile lakásán zajló szellemidézés során megtudjuk, hogy Lundborg számára sem volt közömbös Valeria. Igazából annak idején az ő kérésére vállalta, hogy részt vegyen a túlélők felkutatásában, mert maga is kíváncsi volt arra a férfira, aki ilyen mély és szenvedélyes érzelmeket ébresztett a gyönyörű ápolónőben. Nobile azt akarja, hogy az Italia ügyében most maguk az érintettek folytassanak le egy tárgyalást, és ragaszkodik ahhoz, hogy Lundborg legyen a vádlója. A képzeletbeli tárgyalás ürügyén megelevenednek a múlt eseményei: látjuk az Italia startját, a tragédiába torkolló repülést, a túlélők emberfeletti küzdelmét a megmenekülésükért, ahogyan szemtanúi lehetünk annak is, ahogy az egész világ kétségek és remények között hányódva figyeli a léghajótöröttek felkutatására indított nemzetközi próbálkozásokat…
A Nobile-expedíció
A léghajózás egyik úttörője, az olasz Umberto Nobile a huszadik század legjelentősebb és legvitatottabb személyiségei közé tartozik. 1885. január 21-én született a Vezúvhoz közeli Lauróban. Édesapja a nemesi származású Vincenzo Nicolò Francesco Nobile delle Piane volt, édesanyja Maria La Torraca. Az értelmes, gyors felfogású Umbertónak nem okozott különösebb problémákat a tanulás. 1910-ben Nápolyban részt vett egy Kinet nevű belga pilóta légi bemutatóján. Csodálattal adózott Kinet repülőjének, egy Farman típusú, kétfedelű gépnek, és ekkor határozta el, hogy aeronautikát fog tanulni. 1969-ben publikált önéletrajzi könyvében Nobile nem adta meg a pilóta keresztnevét, és francia nemzetiségűként említette őt. A világhálón két Kinet nevű pilótát is találtam abból az időszakból, ám Nicolas Kinet és Daniel Kinet belga nemzetiségű volt, és nem francia. (Állítólag testvérek voltak.) Mindketten 1910-ben haltak meg, s mindkettőjüknek Farman típusú repülőgépe volt, ezért nem tudtam egyértelműen azonosítani, melyiküket látta Nobile. Egy olasz weboldal azonban megemlíti, hogy 1910-ben Daniel Kinet Palermóban és Nápolyban is tartott légi bemutatót. Édesanyja betegsége miatt Nobilének egy időre fel kellett adnia a repüléssel kapcsolatos ábrándjait, és tervezéssel foglalkozott. 1914-ben kitört az első világháború, Olaszország a következő évben lépett hadba. Nobile háromszor is jelentkezett katonai szolgálatra, és mindannyiszor alkalmatlannak nyilvánították. Lehetősége nyílt viszont arra, hogy más módon szolgálja a hazáját: az olasz légierő megbízásából léghajótervezéssel foglalkozott.
Az olasz hadsereg felderítésre és bombázásra használta a léghajókat, emiatt fontos szempontnak számított a kormányozhatóságuk, a teherbírásuk és a sebességük. Több forrás is úgy tudja, hogy Nobile 1918-ban társult Giuseppe Valle, Benedetto Croce és Celestino Usuelli mérnökökkel, és létrehoztak egy közös vállalkozást Stabilimento di Costruzioni Aeronautiche di Roma névvel. Benedetto Croce ugyan valóban Nobile kortársa volt, ám őt filozófusként ismerte meg a világ. Maga a tábornok fentebb már említett könyvében Arturo Croccót említi a csoporthoz később csatlakozó tagként, aki alighanem Gaetano Arturo Croccóval, az aerodinamikával foglalkozó tudóssal azonos. Giuseppe Valle részvétele is kétséges: ő is Nobile kortársa volt, és repüléssel foglalkozott, ugyanakkor a tábornok Eugenio Prassone nevét említi a könyvében mint harmadik közeli munkatársáét. A Nobile–Usuelli– Prassone–Crocco-team első projektje a T–34 léghajó volt, amelyet eredetileg az Atlanti-óceán fölött való átkelésre terveztek. Az első próbarepülésre 1920 szeptemberében került sor. A léghajó 1921-ben 250 ezer dollár ellenében amerikai tulajdonba került, új neve Roma (Róma) lett. Új gazdái nem sokáig tudták használni, mert a Roma 1922. február 21-én a virginiai Norfolkban lezuhant és megsemmisült, miután nekiütközött egy nagyfeszültségű távvezetéknek. A T–34 történetével párhuzamosan Nobile megszerezte a pilótaengedélyt, hogy a jövőben személyesen próbálhassa ki a saját maga és munkatársai által tervezett léghajókat.
A lelkes felfedezőket a húszas évek elején élénken foglalkoztatta egy északi-sarki légi expedíció terve. Az első jelentős próbálkozást a norvég Roald Amundsen tette, aki 1925-ben két hidroplánnal (N–24 és N–25) és öt kísérővel vágott neki a veszélyes utazásnak. Csak a 87. szélességi fokig jutottak, ahol kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk. Az N–24 komoly sérüléseket szenvedett. A hat férfi több mint három hétig a jég fogságába esett, ahonnan önerőből szabadultak ki, miután sikerült a terepet úgy megtisztítaniuk, hogy az N–25 felszállhasson. Alighogy a gép a levegőbe emelkedett, a jég megrepedt alattuk, így szó szerint az utolsó pillanatban menekültek meg. 1925. július 25-én Amundsen Norvégiában találkozott Nobilével. Azt nem mondhatjuk, hogy azonnal és nagy egyetértésben összeborultak, mindazonáltal egyeztetni tudták az elképzeléseiket. Amundsen ragaszkodott ahhoz, hogy az új expedíció léghajója, a Norge parancsnoka Nobile legyen, sőt a legénység öt tagja szintén olasz szakember volt. 1926. április 10-én a Norge levegőbe emelkedett Rómában. Útja során többször is leszállt: először az angliai Pulhamben, utána Oslóban, majd a Leningrádhoz közeli Gatcsinában, ahol egyhetes szünetet tartottak, melyet az expedíció tagjai karbantartásra és a felszerelés kiegészítésére használtak fel. A Norge utolsó megállója az észak-norvégiai Ny-Ålesund (Király-öböl) volt. Amundsenék itt találkoztak az amerikai Richard E. Byrd expedíciójával, amely szintén az Északi-sark meghódítására készült. Byrdék május 9-én szálltak fel, és tizenhat órával később tértek vissza azzal a hírrel, hogy sikerült átrepülniük az Északi-sark fölött.
Amundsen – akit gyakran megvádoltak azzal, hogy nem a tudományos érdeklődés, hanem a személyes dicsőség, az elsőség iránti vágy vezérli – az elsők között gratulált Byrdnek és csapatának. A következő évben Byrd társpilótája, Floyd Bennett beismerte, hogy nem mondtak igazat, nem tudtak átrepülni az Északi-sark fölött. A Norge május 11-én szállt fel, hogy kísérletet tegyen az Északi-sark fölötti átrepülésre, amelyet a következő napon sikerült végrehajtani. Május 14-én az alaszkai Tellerben szálltak le. (Az eredetileg tervezett célállomás Nome lett volna, a rossz időjárás miatt azonban nem repültek el odáig.) Az expedíció résztvevőit az egész világ ünnepelte, ám addigra már Amundsen és Nobile elhidegültek egymástól. Amundsen rossz néven vette, hogy az Északi-sark fölött a léghajóról leeresztett három zászló (norvég, amerikai, olasz) közül az olasz feltűnően nagyobb volt, mint a másik kettő, és azt is nehezményezte, hogy Nobile az expedíció sikerét elsősorban saját magának tulajdonította. Mussolini kormánya is természetesen az olasz mérnöki zsenialitást hangsúlyozta (ne feledjük, hogy Nobile nemcsak a pilótája, hanem a tervezője is volt a léghajónak!), ami szintén sértette Amundsen érzékenységét. Az olasz kormány melldöngetése egyébként azért sem volt korrekt, mert az expedíciót a norvég aeroklub finanszírozta.
Az olasz hivatalos szervek nem adtak pénzt Nobile következő expedíciójára sem, annak ellenére, hogy a felfedező óriási népszerűségnek örvendett. Egyesek úgy tudják, a fasiszta vezetés attól tartott, hogy az esetleges kudarc rossz fényt vetne rájuk, mások szerint azért zárkóztak el a támogatástól, mert Nobile nem kötelezte el magát egyértelműen a fasizmus mellett, annak ellenére sem, hogy a Duce eleinte kifejezetten szimpatizált vele. Magánszemélyek támogatásával sikerült megszervezni a következő expedíciót, amelyre Nobile az általa tervezett Italia nevű léghajón indult útnak 1928. április 15-én Milánóból. Az expedícióban összesen tizenhatan vettek részt. Nobile az útra magával vitte a kutyáját, Titinát is: az állat a Norge fedélzetén is vele utazott. A cél ismét Ny-Ålesund volt, ahová május 6-án érkeztek meg. Innen Nobile három repülést tervezett, mindhárom alkalommal az Északi-sark más-más szegmensét akarta felderíteni. A május 11-i első repülés sikertelenül zárult, a szélsőséges időjárás miatt ugyanis néhány óra repülés után vissza kellett fordulniuk. A második repülésre, amely hatvan óráig tartott, május 15-én került sor. Meglepően jó időjárási körülmények között repültek, a láthatósággal sem volt probléma, így az expedíció számos értékes megfigyelést tett az időjárásra és a jégviszonyokra vonatkozóan, illetve a szakemberek különböző tudományos méréseket végeztek. Az Italia május 18-án reggel biztonságosan visszatért Ny-Ålesundba.
A harmadik repülés május 23-án hajnalban kezdődött az Északi-sark irányába, amelyet éjfél után huszonnégy perccel értek el. Szó volt arról, hogy néhányan elhagyják a léghajót, hogy a jégen végezzék el a tervezett méréseket és megfigyeléseket, a rossz időjárás azonban ezt nem tette lehetővé. A kitűzött feladatokat a fedélzeten maradva hajtották végre, majd 2 óra 20 perckor az Italia az Északi-sarkról elindult visszafelé. A széljárás, amely az odafelé vezető utat jelentősen megkönnyítette, a visszaúton a felfedezők ellen dolgozott. Nobile emiatt inkább a kanadai Mackenzie-öböl felé akart menni, Finn Malmgren meteorológus viszont a Ny-Ålesundba való visszatérést szorgalmazta. Az idő múlásával egyre nagyobb problémát jelentett a léghajó kormányzása, mivel a légcsavarokon jég képződött, ami lassította a mozgásukat, és megnövelte az üzemanyag-fogyasztást. A légcsavarokról a mozgás következtében folyamatosan leváló jégdarabokat az erős szél a léghajó borításának csapkodta, melyen egyre több sérülés keletkezett. Az Italia süllyedni kezdett, a helyzet kritikussá vált, nem segített sem a ballasztok kidobálása, sem a motorok ideiglenes leállítása. A fokozódó jegesedés megnövelte a léghajó súlyát, és az irányíthatatlanná vált jármű május 25-én 10 óra 33 perckor a jégnek csapódott.
Az ütközés következtében a parancsnoki fülke súlyosan megrongálódott, és a léghajó kettétört. Könnyebbik felét a szél felkapta, és elsodorta. Hat ember rekedt benne, akiknek örökre nyomuk veszett. Egyikőjük, Ettore Arduino csodálatra méltó lélekjelenléttel járult hozzá ahhoz, hogy jégre zuhant társai megmeneküljenek: néhány felszerelést ki tudott dobni az elsodródó roncsból, ami hozzásegítette a jégen rekedteket a megpróbáltatások átvészeléséhez. A becsapódáskor tíz ember és Nobile elmaradhatatlan útitársa, a fox terrier Titina zuhant ki az Italiából a jégre. Egyikőjük, Vincenzo Pomella az eséskor életét vesztette, többen különféle sérüléseket szenvedtek. Nobilének eltört az egyik lába és karja, megrepedt az egyik bordája és fejsérülése is volt. A szerencsétlenségben szerencséjük is volt: Biaginak sikerült megmentenie a rádiót, Trojani szemüvege pedig sértetlenül megúszta a becsapódást. Nobile szerint Malmgren felelősnek érezte magát a tragédiáért, és öngyilkos akart lenni. A találékony Biagi fel tudott állítani egy antennát, és néhány órával a zuhanás után leadta az első vészjeleket. Eközben azok, akik járóképesek voltak, összegyűjtötték a használható holmikat, kerestek egy stabilnak tűnő helyet a jégtáblán, és felállítottak egy 2,4 x 2,4 méteres sátrat, amely egyetlen menedékük volt a kényszerű fogság idején. Ezt később vörös színűre festették az utazásra magukkal vitt szalagok és színes nyomjelzők segítségével, hogy a levegőből minél észrevehetőbb legyen. (A film eredeti olasz és orosz címének jelentése: Vörös sátor.) A következő napokban a megtalált navigációs műszerek és térképek segítségével megpróbálták meghatározni a tartózkodási helyüket. A megmaradt élelmiszert szigorúan beosztották, hogy minél tovább kitartson. Biagi rádióadásaira sokáig nem kaptak választ, így fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán keresik-e őket, és ha igen, akkor hol tart a kutatás. Az idegőrlő és reménytelen várakozást megelégelve Malmgren, Zappi és Mariano úgy döntöttek, hogy elhagyják a tábort, és megpróbálnak segítséget hozni. Az indulás előtti napon Malmgrennek sikerült elejtenie egy körülbelül 180 kilogramm súlyú jegesmedvét, amely a roncsok körül ólálkodott, s így élelmiszergondjaik valamennyire enyhültek.
A vörös sátor lakói csak egy június 7-én elcsípett rádióüzenetből értesültek arról, hogy segélykérő hívásaik nem voltak eredménytelenek. Biagi adását már a katasztrófa napján fogta a Città di Milano kapitánya, Giuseppe Romagna Manoja, aki az oslói olasz követségen keresztül Norvégia segítségét kérte a mentéshez. Másnap az olasz kormány kibérelte a Hobby nevű norvég bálnavadászhajót, sőt a Città di Milano is útnak indult az Északi-sark felé, de a feltorlódott jég miatt vissza kellett fordulnia. Sikerült azonban a jégmezőre tenni egy ötfős csapatot (Gianni Albertini, Sergio Matteoda, Valdemar Kramer, Giuseppe Sandrini és Silvio Pedrotti), amely kutyaszánokkal megkezdte a túlélők felkutatását. Az expedíció sikere érdekében Romagna kapitány kibérelt egy másik norvég bálnavadászhajót, a Braganzát is. Június 3-án egy rádióamatőr, Nyikolaj Smidt is fogta az Italia segélykérő hívását egy orosz falucskában, ám a kezdetleges technika és a rossz vételi viszonyok miatt Smidt hibás koordinátákat adott tovább. Ennek ellenére a Kraszin nevű orosz jégtörő is útnak indult a túlélők megmentésére. Június 5-én Lützow-Holm norvég pilóta szállt fel elsőként, hogy a magasból találja meg az Italia túlélőit. Példáját követve a következő napokban norvég, svéd, finn, orosz és olasz pilóták is próbálkoztak ugyanezzel. Június 9-én végre létrejött a rádiókapcsolat a vörös sátor és a Città di Milano között, és a mentőakció résztvevői megkapták a pontos koordinátákat. Közben az Italia roncsaitól elindult háromfős expedíció egyik tagja, Finn Malmgren június 15-én vagy 16-án képtelenné vált arra, hogy továbbmenjen, mert minden ereje elhagyta. Kérésére a társai magára hagyták őt, és folytatták az útjukat, hogy segítséget hozzanak. Malmgren holttestét sosem találták meg.
Június 18-án nyoma veszett annak a repülőgépnek, amely a Spitzbergák felé tartott az Italia túlélőinek megmentésére, a fedélzetén Roald Amundsennel és öt másik személlyel. A roncsok egy részét később megtalálták, a holttesteket azonban nem. Június 20-án Umberto Maddalena olasz pilóta a levegőből felfedezte az Italia túlélőit, és készleteket dobott le nekik, melyek egy része összetört vagy nem volt rájuk szükség. Két nap múlva olasz és svéd pilóták újabb készleteket dobtak le a magasból a vörös sátor lakói számára, ezúttal több sikerrel, mint Maddalena. Június 23-án Einar Lundborg svéd pilóta le tudott szállni a jégmezőre, ám ragaszkodott ahhoz, hogy Nobilét mentse ki elsőnek, noha nem a tábornok volt a legsúlyosabb sérült. Nobile beleegyezett, hogy elmenjen, és ezzel élete végéig tartó támadások céltáblájává vált. Azzal vádolták, hogy magára hagyta az embereit, míg ő azzal védekezett, hogy személyes jelenlétével, helyismeretével és tapasztalataival próbálta felgyorsítani a mentési munkálatokat. Lundborg ugyan visszatért a többiekért is, de második landolása közben a gépe használhatatlanná vált, és ő is a vörös sátorban volt kénytelen várni a segítséget. Július 6-án Lundborg társpilótája, Birger Schyberg a gépével felvette a jégtábláról a bajtársát, és hozzá hasonlóan ígéretet tett arra, hogy visszajön a többiekért, a jéghelyzet drasztikus megváltozása miatt azonban letett erről a szándékáról.
Július 11-én a Kraszinról észrevették Filippo Zappit és Adalberto Marianót, akiket másnap sikerült felvenni a jégtörő fedélzetére. Malmgrent ekkor már közel egy hónapja magára hagyták a jégtáblán, az ő megtalálására nem volt remény. Mivel Zappi és Mariano a megpróbáltatások ellenére is viszonylag jó fizikai állapotban volt, egyesekben felmerült a gyanú, hogy esetleg megették Malmgren tetemét. Valószínűbb azonban, hogy a jéghelyzetben beállt változások, a váratlan olvadás miatt a holttest a tengerbe került. Július 12-én a Kraszin megmentette a vörös sátor túlélőit is, illetve Borisz Csuknovszkij pilótát és négyfős személyzetét, akiknek a gépe az előző napon zuhant le, szintén a mentési akció közben. Nobile tábornok odahaza nehéz helyzetbe került, mivel őt tartották felelősnek a katasztrófáért, és az expedíció több túlélője is szembefordult vele. A katasztrófa okait vizsgáló bizottság kimondta a felelősségét, és megfosztották a rendfokozatától. Az ellenséges hazai légkör miatt Nobile 1931-ben négy évre a Szovjetunióba költözött, ahol az orosz léghajógyártás megteremtésén munkálkodott. 1936-ban tért haza először, de ekkor még nem akart otthon maradni, és az Egyesült Államokban, 1942-ben pedig Spanyolországban próbált letelepedni. A második világháború végén tért haza Olaszországba, ahol rehabilitálták, és visszakapta rendfokozatát is. Felfedezőútjaira koncentráló 1969-es életrajzi könyve 1982-ben magyar nyelven is megjelent. 1978. július 30-án hunyt el Rómában, ötven évvel az Italia katasztrófája után. Legutóbb 2018. augusztus 13-án történt kísérlet arra, hogy megleljék az Italia roncsait. Sikerült eljutni oda, ahonnan Biagi annak idején leadta az első vészjeleket, ám az egykori tragédia nyomai már eltűntek. Végül emlékezzünk meg a sztori két orosz kulcsszereplőjének szomorú sorsáról is! Rudolf Szamojlovicsot, a Kraszin parancsnokát 1939. március 4-én kémkedés és szovjetellenes tevékenységek miatt agyonlőtték. 1957-ben rehabilitálták. A német származású Nyikolaj Smidtet hasonló vádakkal tartóztatták le 1941. december 28-án. A fogságban öngyilkosságot kísérelt meg. 1942. augusztus 26-án őt is agyonlőtték. Tizenöt évvel A jégsziget foglyai bemutatása után, 1984-ben rehabilitálták.
A rendező
Mihail Konsztantyinovics Kalatozov grúz filmrendező és forgatókönyvíró eredeti családi neve: Kalatozisvili. 1903. december 28-án született Grúzia fővárosában, Tifliszben (a mai Tbiliszi), amely akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozott. Ősi nemesi családból származott. Egyik nagybátyja az orosz cári hadsereg tábornokaként szolgálta a hazáját, egy másik pedig a Tbiliszi Állami Egyetem alapítója volt. Kalatozov kereskedelmi pályára készült, közgazdaságtant tanult, de már húszéves korában a film vonzáskörébe került. (Az orosz Wikipédia szerint már 1917-ben – vagyis tizennégy éves korában! – elkezdődött Mihail karrierje.) Segédoperatőrként, vágóként és színészként ténykedett a tbiliszi Goszkinprom stúdióban. 1928-ban szerezte meg a filmrendezői diplomáját. Pályája elején dokumentumfilmeket készített. Szvanétia sója (1930) című alkotásában egy eldugott hegyi falu, Usguli szván lakosainak életét mutatta be, illetve azt, hogyan változott meg Szvanétia a modernizációs törekvések hatására. A mű ellentmondásos fogadtatásban részesült. Maguk a szvánok szerint etnográfiai szempontból nem teljesen hiteles a film, míg a sztálinista illetékesek azt kifogásolták, hogy a művészt túlságosan lenyűgözték a csodás tájak, a hagyományok és a babonák, míg a szocialista modernizáció vívmányai iránt csupán felszínes érdeklődést mutatott. Ennek ellenére a Szvanétia sója nagy hatást gyakorolt a szakmára, így például Andrej Tarkovszkijra is. Kalatozov A vak asszony címmel 1930-ban forgatta első mozifilmjét, amely sajnos elveszett. A második, a Szög a csizmában (1931) a korszakra jellemző propagandafilm erkölcsi példázat formájában: a hibásan gyártott csizmák kapcsán a rokonszenves főhős súlyos hibát követ el, de szerencsére a szovjet bíróság tisztán látja, hogy kik az igazi bűnösök.
Kalatozov 1932 és 1939 között nem forgatott. Egyesek úgy tudják, felettesei nem találták eléggé elkötelezettnek a szocializmus iránt, mások szerint a rábízott adminisztratív teendők és a szakmai továbbképzés miatt nem jutott ideje az alkotásra. Az utóbbi magyarázat tűnik valószínűbbnek, hiszen ha politikailag megbízhatatlan lett volna, aligha nevezték volna ki 1936-ban a Goszkinprom élére, és nem jelölték volna a Goszkino vezetőségébe sem. 1943-ban azt a megbízást kapta, hogy Hollywoodban képviselje a szovjet filmművészet érdekeit, márpedig egy ilyen feladatot aligha adtak volna egy megbízhatatlan elvtársnak. A második világháború éveiben Kalatozov két propagandafilmet (Bátorság, Felhők titánja) forgatott a hős szovjet pilótákról: az 1941-es Felhők titánja – amely „Sztálin sólymá”-ról, Valerij Cskalovról (1904–1938) szól – tíz évvel később jutott el a magyar mozikba. 1943 és 1950 között Kalatozov vezető beosztásokban dolgozott különféle szovjet filmes szervezetekben, és az ötvenes években tért vissza a rendezéshez. Több pályatársához hasonlóan művészete csak Sztálin halála után tudott kibontakozni. A Luxustutajon (1954) című romantikus vígjátéka üde színfoltot jelentett a sematikus filmek özönében. Nemzetközi hírnevét a Szállnak a darvak (1957) című drámának köszönheti, amelyért megkapta az 1958-as cannes-i filmfesztivál fő díját, az Arany Pálmát. Újdonságot jelentett, hogy a háborút nem a katonák szemszögéből, hanem egy szerelmespár történetén keresztül ábrázolta. A női főszerepet alakító Tatjana Szamojlovát (1934–2014) szintén díjazták Cannes-ban, és bár viszonylag keveset filmezett, mégis mindmáig a szovjet filmművészet emblematikus színésznőjének számít. Több nyugati filmszerződést is ajánlottak neki, az orosz hatóságok azonban nem adtak neki engedélyt a külföldi munkára. Hasonlóan nagy népszerűségre tett szert a férfi főszereplő, Alekszej Batalov is. Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak állítólag nem tetszett a film, a hősnőt például nemes egyszerűséggel lekurvázta. Elutasító véleménye miatt a szovjet tömegkommunikáció igen szűkszavúan számolt be a cannes-i sikerről, mindazonáltal a filmet nem tiltották be.
Szamojlova játszotta az egyik főszerepet Az el nem küldött levél (1960) című drámában is, egyik partnere Innokentyij Szmoktunovszkij volt. A történet négy geológusról szól, akik egy gyémántlelőhely után kutatnak Szibéria erdőségeiben. Eredménnyel járnak ugyan, a visszaindulást azonban egy hatalmas erdőtűz megakadályozza, és hőseink csapdába esnek. A forgatás igen nehéz körülmények között zajlott az Usz és Jenyiszej folyók által határolt tajgán. Az erős szél és a mínusz negyvenfokos hideg miatt az Andrejt alakító Vaszilij Livanov egy időre elvesztette a hangját, amely a forgatást követően mindörökre rekedtessé vált. Egy jeges folyón való átkelés során Szmoktunovszkij agyrázkódást szenvedett, és teste kezdett kihűlni, ezért sürgősen kórházba szállították. A Szovjetunióban igen éles kritikák jelentek meg az opuszról, ennek ellenére az illetékes hatóságok engedélyezték, hogy versenyfilmként részt vegyen az 1960-as cannes-i filmfesztiválon. A cannes-i premier előtt a szovjetek hirtelen visszavonták a filmet a versenyből arra való hivatkozással, hogy a mű befejezetlen. Heves viták kísérték az Én, Kuba (1964) bemutatását is, amely szovjet–kubai koprodukcióban valósult meg. A cél a Fidel Castro által vezetett kubai forradalom népszerűsítése volt, amihez a Nyugaton nagy szakmai megbecsülésnek örvendő Kalatozov ideális alkotónak tűnt. Kubában és a Szovjetunióban csak rövid ideig játszották a filmet, külföldön végül nem is forgalmazták. A szovjet fél szerint a direktor formalista művészfilmet alkotott, amely igazából nem is a nézőknek szól, a kubaiak pedig nem ismertek önmagukra, szerintük a film olyannak mutatja be őket, amilyennek a Szovjetunió akarta láttatni Kubát. A szintén koprodukcióban készült A jégsziget foglyai sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket egyik fél részéről sem. Kalatozov nem rendezett több filmet, 1973. március 27-én hunyt el Moszkvában. Munkásságával hozzájárult a sematizmus felszámolásához, a szovjet filmművészet hagyományos témáinak újszerű megközelítéséhez. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy katartikus hatást váltson ki a filmjeivel, és ennek érdekében főleg szélsőséges drámai helyzeteket teremtett. Törekedett arra is, hogy egyedi és izgalmas képi világot alkosson, amiben Szergej Uruszevszkij operatőr tehetségére számíthatott. Filmtörténészek szerint Kalatozov hatása leginkább Georgij Danyelija, Marlen Hucijev és Andrej Tarkovszkij művészetében mutatható ki.
A forgatókönyv
A jégsziget foglyai ötlete egy nyugatnémet producer fejéből pattant ki, aki koprodukciós javaslattal kereste meg a szovjeteket. Jurij Nagibin és a rendezésre kiszemelt Mihail Kalatozov megírták a forgatókönyv első változatát, és megkezdődtek a forgatási előkészületek. Ekkor a német fél váratlanul bejelentette, hogy kiszáll a projektből. Ő ugyanis egy izgalmas kalandfilmet remélt, Nagibin forgatókönyve viszont egy lélektani drámát ígért. Az oroszok nem tették félre a filmtervet, ám önerőből nem tudtak volna finanszírozni egy ekkora vállalkozást, ezért új koprodukciós partnert kerestek. Az olasz Franco Cristaldi személyében találták meg a legmegfelelőbb embert, aki olyan rangos művészek alkotásait finanszírozta, mint például Luchino Visconti, Pietro Germi, Gillo Pontecorvo és Mario Monicelli. Cristaldi látta Kalatozov addigi filmjeit egy 1967-es római rendezvényen, és főleg a Szállnak a darvak annyira megtetszett neki, hogy elfogadta a szovjetek ajánlatát. Jelentős összeggel szállt be a gyártásba (a költségek negyven százalékát fizette), és vállalta, hogy világsztárokat szerződtet a filmhez, ugyanakkor voltak feltételei is. Például az, hogy felesége, Claudia Cardinale egy nagyobb szerepet kapjon a produkcióban. Kalatozov ellenkezni próbált, arra hivatkozott, hogy a Nobile-expedícióban nem vett részt nő. Cristaldi kijelentette, hogy ez nem probléma: legyen szó olyasvalakiről, aki a szárazföldön várja haza a léghajótörötteket. Kifejezetten Cardinale számára találták ki tehát Valeria nővér szerepét, amivel szerelmi szál is került a filmbe. A hölgyet ugyanis a sztori szerint oly szoros érzelmi szálak fűzik Finn Malmgrenhez, hogy tulajdonképpen ő beszéli rá Amundsent, hogy induljon el a szerencsétlenül járt expedíció túlélőinek megmentésére. A valóságban Amundsen önként vállalta a küldetést. Az igazi Malmgrennek egyébként menyasszonya volt, Anna Nordenskjöld, akivel hazatérését követően akart összeházasodni. A szenvedélyes és gyönyörű Valeria megdobogtatja Lundborg szívét is, ám a pilóta a valóságban már nős ember volt a Nobile-expedíció idején.
A producer elégedetlen volt az eredeti forgatókönyvvel, soknak találta az orosz vonatkozású jeleneteket, amelyekben orosz színészek játszottak volna, akiket Nyugaton senki nem ismer. Cristaldi azzal érvelt, hogy ha már komoly összegekért szerződtetett nyugati filmsztárokat, akkor az utolsó centig használják ki őket, vagyis írjanak nekik elegendő mennyiségű jelenetet. Jurij Nagibin egyáltalán nem lelkesedett Cristaldi módosító javaslataiért – különös tekintettel Valeria figurájára –, és az ötödik forgatókönyv-verzió megírása után inkább kiszállt a produkcióból. A végső szkriptet az olasz Ennio De Concini és az amerikai Richard Adams írta meg, akiknek besegített a szintén olasz Alberto Cavallone és a világhírű brit drámaíró, Robert Bolt is. Ő főleg az utolsó jelenethez, Nobile és Amundsen beszélgetéséhez adott ötleteket, amikor számba veszik, mi késztette Nobilét arra, hogy otthagyja a társait a jégmezőn. Amundsen sorolja a lehetséges okokat, és megemlíti a forró fürdő lehetőségét is, amit Nobile sem tagad. (Ezt az indokot az igazi Nobile sérelmezte ugyan, de a szövegben hagyták.) A forgatókönyv alapvetően hűséges maradt a valósághoz, néhány részletet azonban megváltoztattak vagy figyelmen kívül hagytak. A valóságban Nobile súlyosabb sérüléseket szenvedett a zuhanáskor, mint a filmben, amelyben Malmgren sértetlen maradt, holott igazából ő is megsebesült. A vörös sátor valójában kisebb volt, és más alakú, mint amilyennek a filmben látjuk, illetve az igazi Kraszin éjszaka futott ki a tengerre. Mindmáig semmilyen részletet nem tudunk Amundsen utolsó útjáról és halálának körülményeiről, a filmben viszont azt látjuk, hogy a levegőből felfedezi az Italia roncsait (az elsodródott részt a halottakkal, és nem a túlélőket), és leszállás közben zuhan le a gépe. Ebben a változtatásban valószínűleg szempont lehetett az is, hogy megnöveljék a figurát alakító Sean Connery szerepét. Nyikolaj Smidt rádióvevője egészen másmilyen, kezdetlegesebb készülék volt, mint amilyet a nézők a filmvásznon láthattak. A valóságtól való eltérések ellenére az igazi Nobile tábornok – aki 1969-ben még élt – jóváhagyta a forgatókönyvet.
A szereposztás
A walesi Richard Burton nem vállalta a tábornok szerepét, ezért esett a választás a brit Peter Finchre, akiről maga Nobile ezt mondta: „Nem tudom, mennyire hasonlít rám. De ha elolvassa a könyvemet és megérti annak szellemét, akkor biztos vagyok benne, hogy nagyszerű alakítást fog nyújtani.” Amundsen szerepét Cristaldi Laurence Olivier-nek, Paul Scofieldnek és John Wayne-nek is felajánlotta, ám mindhárman nemet mondtak ugyanazzal az indokkal: nem kívántak részt venni egy szovjet érdekeltségű filmben, mert így akartak tiltakozni amiatt, hogy a Szovjetunió beavatkozott az 1968-as csehszlovák eseményekbe. A skót Sean Connery szintén elítélte a szovjet inváziót, személyes problémái miatt azonban félretette politikai meggyőződését, és elvállalta, hogy eljátssza Amundsent. A szovjet fél berzenkedett egy kicsit, elvégre Conneryt világszerte James Bond megformálójaként ismerték, a sorozat filmjeit viszont a vasfüggöny mögött szovjet- és kommunistaellenesnek tartották, ezért nem forgalmazták. A cenzúra miatt az orosz közönség számára Connery gyakorlatilag ismeretlen színész volt, de egy csapásra ismertté vált, amikor a közkedvelt orosz színész-énekes, Vlagyimir Viszockij egy vicces dalt írt róla.
Connery egyébként épp akkoriban jelentette be, hogy elege van a 007-es ügynökből, és másmilyen színészi feladatok érdeklik. Tulajdonképpen a norvég sarkkutató volt Sean első „bölcs öreg” szerepe, és később ez a típus lett az egyik szerepskatulyája. Ha már így alakult, a szovjet média igyekezett a maga céljaira kihasználni azt a helyzetet, hogy a 007-es ügynököt játszó színész Moszkvában tartózkodik, és szovjet filmben játszik. Az illetékes elvtársak gazdag programajánlatot állítottak össze a sztár számára, akinek azonban csak egy kívánsága volt: szerette volna látni az Andrej Rubljov (1969) című Tarkovszkij-filmet, amelyet akkor még nemcsak hogy Nyugatra nem engedtek ki, de a hazai mozik sem játszották. Kissé kelletlenül teljesítették Connery kívánságát, aki a vetítés után megköszönte a lehetőséget, hogy megnézhette ezt a „nagyszerű műalkotás”-t. Visszatérve A jégsziget foglyai szereposztására: Mario Adorf (Biagi) és Hardy Krüger (Lundborg) az NSZK-ból érkezett, Luigi Vannucchi (Zappi) és Massimo Girotti (Romagna) pedig Olaszországból. Connery a valódi életkoránál jóval idősebb (39 vs. 55) szereplőt alakított, Krüger (41 vs. 32) és Vannucchi (39 vs. 32) viszont maguknál fiatalabbakat. Az akkor ötvenhárom éves Peter Finch a negyvenhárom éves és a nyolcvanhárom éves Nobilét is megformálta. Szovjet részről is kiváló színészek vettek részt a filmben, mint például Donatasz Banionisz, Jurij Szolomin, Nyikita Mihalkov, Borisz Hmelnyickij és Jurij Vizbor.
A legfontosabb díszletek
A forgatáshoz megépítették az Italia húsz méter hosszú, héliummal töltött modelljét, amelyet kábelekkel vontattak a szárazföldről és a vízből. Meglehetősen sok probléma volt vele, mert az erős szél különböző tereptárgyakhoz csapkodta, s emiatt a modell többször is komoly sérüléseket szenvedett. Az 1928-as mentőakcióban részt vett jégtörő hajó, a Kraszin még aktív szolgálatot teljesített a hatvanas évek végén, de tíz évvel korábban jelentős átalakításon esett át, és nem igazán emlékeztetett már egykori kinézetére. Emiatt a filmben egy másik jégtörő hajó, az 1926-ban Rotterdamban épített Szibirjakov helyettesítette. A Szibirjakov 1945-ig Finnország tulajdonát képezte, addig Yaakarhu (Sarki medve) volt a neve. A hajótest és a felépítmény valóban erősen hasonlított a Kraszinra, ám a Szibirjakov a valóságban kisebb volt, mint a Kraszin.
A forgatás
A jégsziget foglyai forgatása Claudia Cardinale jeleneteivel kezdődött. A legelsőt a Kljazminszkoje víztározónál forgatták, amikor Valeria nővér a hóban futva búcsúztatja a felszálló léghajót és kedvesét, Malmgrent. Nagy fagyok voltak akkoriban, a hőmérséklet időnként elérte a mínusz 30 fokot is. Amikor a moszkvai régióban befejeződtek a felvételek, a stáb a Szentpétervártól harminc kilométerre fekvő Repinóba költözött. Ezt a falucskát a nagy orosz festőművészről, Repinről (1844–1930) nevezték el. David Vinyickij látványtervező itt, a Finn-öböl partján alkotta meg a filmesek számára az Északi-sarkot. Kora tavasszal a jég gyors olvadásnak indult, a színészek lábbelije állandóan beázott. Ennek kivédésére a művészek különféle praktikákkal próbálkoztak, nem túl eredményesen. Különösen nehéz volt Peter Finch helyzete, aki szerepe szerint mint sebesült órákon át kénytelen volt a jégen feküdni, miközben erős szél fújt. Az orosz stábtagok az első perctől fogva kedvesek voltak nyugati kollégáikkal, ámbár lelkük mélyén csupán elkényeztetett filmcsillagokat láttak bennük. A forgatás nehézségei azonban összekovácsolták őket, mert az oroszok nagy meglepetésére a sztárok nem panaszkodtak a nomád körülményekre, számukra természetes volt, hogy a hírnév áldozatokkal is jár. Repino után a Ferenc József-föld volt a következő forgatási helyszín, az Északi-sarkhoz legközelebbi szigetcsoport. Itt katonai bázisok is voltak, ezért szó sem lehetett arról, hogy erre a területre a nyugati közreműködők betegyék a lábukat. (Valószínű, hogy az embert próbáló klíma miatt ők nem is nagyon erőltették a dolgot.) Kizárólag a kommunista beállítottságú olasz Luigi Vannucchival tettek kivételt, aki Filippo Zappi szerepében valóban sarkvidéki jégre esett, amikor kizuhant a léghajóból. A többi nyugati színészt rutinos kaszkadőrök helyettesítették. Miközben ezen a terepen a nyugati személyzet létszáma politikai okokból csökkent, az oroszoké jelentősen növekedett: szakmai konzultánsok, jégszakértők, mesterlövész (a jegesmedvék esetleges támadása ellen), fogorvos, pilóták és léghajószerelők csatlakoztak a stábhoz.
A sarkvidéki forgatás utolsó állomása a Heiss-sziget volt, ahol két hétig dolgozott a stáb. Itt vették fel azt a jelenetet, amikor Csuknovszkij pilóta a levegőből észreveszi az Italia életben maradt legénységét a jégen, és megpróbál leszállni, de balesetet szenved. Ugyancsak itt került filmszalagra az Italia repülése is. Minden fehér volt: a léghajó, a hó, a kötelek. Harminc ember feladata volt, hogy az Italia köteleit megtartsa, és nekik hihetetlenül gyorsan kellett futniuk ahhoz, hogy a léghajó mozgása filmezhető legyen. A kéthetes munka lezárásaként forgatták azokat a képsorokat, amelyekben a Kraszin megmenti a túlélőket. Amikor mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy végre dobozban vannak a legnehezebb jelenetek, Cristaldi váratlanul egy újabb körülményes forgatást javasolt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem Kalatozov, hanem a producer ötlete volt, hogy filmre vegyék egy jéghegy születését is, hogy a néző megérezhesse az Északi-sark óriási hatalmát, erejét és fenséges szépségét. A filmben csupán néhány másodperces jelenetet Norvégiában vették filmszalagra. Játékfilmben azelőtt soha nem volt látható ilyesmi, és a dokumentumfilmesek közül is csak nagyon kevesen tudták megörökíteni ezt a csodálatos pillanatot. (A klímaváltozásnak köszönhetően viszont az új évezredben aggasztóan megszaporodtak ezek a természeti jelenségek.) Sean Connery jeleneteit 1969 tavaszán vették fel Moszkvában. Ez körülbelül három hetet vett igénybe – a többiekre nagyjából háromszor ennyi ideig volt szükség –, hiszen az ex-Bond szerepe nem volt túl nagy, ennek ellenére a kritikusok egy része jobbnak tartotta az ő alakítását, mint a többi sztárét. A jégsziget foglyai a várakozásokkal ellentétben sajnos nem lendített Connery karrierjén, így a színész minden berzenkedése ellenére 1971-ben – egy film erejéig – visszatért a James Bond-sorozatba. (Aztán 1983-ban még egyszer egy nemhivatalos folytatásban.)
Az orosz színészek számára nemcsak a zord természet jelentett nagy kihívást, hanem az is, hogy a nemzetközi forgalmazás érdekében a filmet angol nyelven forgatták, mert a külföldi partner igen kényes volt arra, hogy az utószinkron során a szájmozgás valóban megfeleljen a mondott szövegnek. Az orosz művészek egy részének viszont az utószinkron gyakran még a saját anyanyelvén sem volt könnyű, nemhogy egy idegen nyelven. Az egyik jelenetben az olasz rádiós, Natale Cecioni öngyilkos akar lenni, és könyörög a tábornoknak, hogy adja oda neki a nála lévő pisztolyt. A szerepet alakító grúz színész, Otar Koberidze angol kiejtése rémes volt, a szavakat is folyton összekeverte, emiatt a felvételt többször is meg kellett ismételni. A szituáció komolytalanná vált, s valahányszor Koberidze elkezdte az angol szövegét, melynek első szava a „General” (tábornok) volt, a többiekből reflexszerűen kirobbant a röhögés. A sok sikertelen próbálkozás miatt el kellett halasztani ennek az epizódnak a leforgatását. Egy hét múlva tértek vissza rá, de hiába: a „General” szó Koberidze akcentusával megint elemi erejű, leküzdhetetlen nevetést váltott ki. Kalatozov végül montázzsal tudta csak megoldani ezt a jelenetet. A forgatáson persze nemcsak vicces, hanem veszélyes helyzetek is adódtak. A Ferenc József-földi Tyihaja-öbölben (Csendes-öböl) vették fel azokat a jeleneteket, amelyek a léghajótöröttek táborában játszódnak. Az egyik forgatási napon a jég meghasadt, és az embereket sürgősen evakuálni kellett. Az első csoportot sikeresen elszállították, ám ekkor az időjárás hirtelen elromlott, és biztonsági okokból a mentőhelikopter másodjára már nem szállt fel. A második csoportnak körülbelül négy órát (más források szerint „csak” másfelet) kellett kint töltenie a veszélyes terepen, a vörös sátorban, mire kimentették őket. Közben enni sem tudtak, mert csak egyetlen szem karamellájuk volt, amit Jurij Szolomin zsebében találtak.
A kétféle verzió és a fogadtatás
A jégsziget foglyai kétféle változatban létezik: az orosz verzió 158 perces, a nemzetközi változat 121 perc. Cristaldi ragaszkodott ahhoz, hogy a nyugati közönség számára lerövidítsék a filmet, mert üzleti szempontból kockázatos volt egy két óránál hosszabb, inkább a pszichológiai vonatkozásokra, és nem a cselekményességre koncentráló film forgalmazása. A két verzió között azonban nem csupán a játékidő a különbség: vannak olyan jelenetek, melyek csak az orosz változatban találhatók meg, de olyanok is, amelyek csak a nemzetköziben. A nyitójelenet az orosz verzióban megengedi azt a feltételezést, hogy a tábornok vendégei élő emberek, és csupán bizonyos elejtett mondatokból válik egyértelművé, hogy a tábornok képzelete teremti meg ezeket a látogatókat. A nemzetközi változatban viszont a vizuális megoldások is nyilvánvalóvá teszik, hogy nem hús-vér személyek keresték fel Nobilét. A legfeltűnőbb különbség a kísérőzenében van. Alekszandr Zacepin zeneszerző így idézte fel a körülményeket: „A jégsziget foglyai a legnagyobb balszerencse volt az általában szerencsésnek mondható zeneszerzői pályafutásomban. Mihail Kalatozov rendező azt akarta, hogy én legyek a film kizárólagos zeneszerzője. Az olaszok, miután elküldtük nekik néhány szerzeményemet, beleegyeztek ebbe. A szovjet filmgyártás szervezetlensége miatt azonban a film nem készült el idejében. Az olaszok kérték a filmtekercseket, abból gyorsan elkészítették a nemzetközi változatot, és hívták a Moszfilmet: Hol a filmzene? Azt mondtam Kalatozovnak: »Írjuk meg, már mindent előkészítettem!« Ő viszont azt felelte, hogy még mindig nincs kész a végleges változattal. Az olaszok vártak egy hónapot, utána filmzenét rendeltek Ennio Morriconétól.”
Egyes források úgy tudják, hogy Cristaldi először Dmitrij Sosztakovicsot (1906–1975) szerette volna megnyerni zeneszerzőnek, aki betegsége miatt nem tudta vállalni a munkát. A szerencsétlenül járt sarkkutatók által a jégen énekelt dalt (a magyar változatban: „De jó élni, élni jó!”) Běhounek alakítója, Jurij Vizbor írta egy közismert, frivol olasz dal motívumainak felhasználásával. A film nemzetközi változatának ősbemutatóját 1969. december 23-án tartották Rómában. Az eseményre még egy hatalmas léghajómodellt is felállítottak. A premieren maga Nobile tábornok is megjelent. (1969-ben az Italia egykori utasai közül még életben volt Alfredo Viglieri és František Běhounek, illetve a mentésben részt vett orosz pilóta, Borisz Csuknovszkij is.) A tábornoknak állítólag tetszett a film, bár a korábban említett forró fürdő motívuma ellen tiltakozott, mondván, hogy ő sosem gondolt vagy mondott ilyet. Az olasz közönség jól fogadta Kalatozov alkotását, ahogyan négy hónappal később a szovjet nézők is. A moszkvai premierre Claudia Cardinale is ellátogatott. A kedvező olasz és szovjet fogadtatás ellenére a nemzetközi forgalmazó, a Paramount annyira nem bízott a sikerben, hogy közel két évre dobozolta a filmet, amelynek csak 1971-ben indult meg a széles körű forgalmazása. A jégsziget foglyai Nyugaton lényegében megbukott, tízmillió dolláros költségvetéséből az Egyesült Államokban még egymilliót se tudott visszahozni. Az amerikai kritikusok szerint a történet csodálatos, a film viszont leginkább unalmas, és kisebbségben voltak azok, akik olyan nagyszabású nyugati szuperprodukciókkal helyezték egy sorba, mint a Doktor Zsivágó (1965). Ennek ellenére A jégsziget foglyait 1972-ben Golden Globe-ra jelölték a legjobb angolul beszélő külföldi film kategóriájában, ám alulmaradt John Schlesinger Vasárnap, átkozott vasárnap (1971) című drámájával szemben.
Így látták ők
„Mert ezt a filmet a néző végül is mint izgalmasan, bravúrosan és nagyvonalúan megalkotott expedíciós kalandfilmet éli át és fogadja el. A légi út, a borzalmas sarkvidéki vihar, a léghajó hatalmas testének kettéválása, a lezuhanás, a szenvedés, a reménykedés, a kitartás és a kétségbeesés epizódjai, másfelől a mentés erőfeszítései, az orosz rádióamatőr extatikus diadala, amikor fölfogja az Italia segélykérő jeleit, a lendületes tömeges futás a falu távíróhivatalába, a Kraszin leningrádi elindulásának felfűtött jelenetei mind szuggesztív feszültséggel telítik és rendkívül látványossá teszik a tudomány és a technika úttörőinek végzetes kimenetelű kalandját. Nobile lelki sérülése, önvádja, silánynak ható önmentegetése – mit tegyünk – csak nagyon is másodlagossá válik ennek a nagy ívelésű, monumentális kalandnak az árnyékában.”
(Sas György: „Vándorutak áldozatai”. In: Film, Színház, Muzsika 1972/6, 10. o.)
„A mai néző, az űrhajók kortársa, kissé szájtátva nézi azokat a csenevész repülőgépeket, amelyek reménytelenül küzdenek a sarkvidéki viharral, s alig tudja elhinni, hogy még fél évszázada sincs, amikor az ormótlan kormányozható léghajó a technika csodájának számított. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, sokkal inkább felfogja az ember bátorságának, örök kutatószenvedélyének, hősiességének nagyságát. S nem is annyira Nobile tábornok képzelt lelkifurdalásából, mint az eseményeknek hiteles, olykor egyenesen bravúros rekonstrukciójából, ennek ma már csak moziban föllelhető élményéből érti meg, mit jelent az ember kezében valójában a technika. S ami ebben a kérdésben döntő, mit jelent az ember felelőssége, humanizmusa, önfeláldozása e technika használatában.”
(Hegedűs Zoltán: „A jégsziget foglyai”. In: Népszabadság, 1972. február 3., 7. o.)
„Nobile és az expedíció históriája tehát elég anyagot szolgáltat egy izgalmas, kalandos, drámai összecsapásoktól, férfias küzdelemtől, lelkiismereti konfliktusoktól át- meg átszőtt filmhez. Mihail Kalatozov, az olasz–szovjet koprodukciós A jégsziget foglyai (miért nem volt jó cím az eredeti, A vörös sátor?) rendezője a kétrészes, színes, nagy lélegzetű filmben, sajnos, csak a történetet tudja saját, magas rendezői színvonalán előadni. A megtévesztő motívumokkal teli, pontatlan, és az egész Nobile-ügyet félrevivő keretjátékkal nem tud mit kezdeni – ez az események után negyven évvel felidézett, lelkifurdalásos éjszaka nem alkalmas arra, hogy benne jelenjenek meg a történet főszereplői és fő konfliktusai. Sajnálatos módon éppen az nem kap hangsúlyt, ami pedig a Nobile-expedíció fő tanulsága: a fasiszta Olaszország urai erőszakkal hajszolták bele a sarki gyakorlattal nem rendelkező tábornokot és embereit egy kétes kimenetelű ügybe a fasiszta olasz állam »dicsősége« érdekében, s mikor ez az akció kudarcot vallott, Nobilén, az akkorra már kinyílt szemű, katonából emberré lett tábornokon verték el a port. Ez a konfliktus alig érzékelhető a különben nagyon látványos filmben, amelynek az sem vált javára, hogy alkotói egy kitalált szerelmi történetet kreáltak Malmgren, a svéd kutató és Valeria, a szép ápolónő között, aki, a tényeket »mellőzve«, szinte a cselekmény fő mozgatójává válik. E hibákon a tucatnyi híres filmsztár (Peter Finch, Sean Connery, Hardy Krüger, Mario Adorf, Massimo Girotti, Donatasz Banionisz, Claudia Cardinale és a többiek) játéka sem nagyon tud javítani.”
(Takács István: „A jégsziget foglyai”. In: Pest Megyei Hírlap, 1972. február 3., 4. o.)
„A rendező, aki a forgatókönyv írásában is részt vett, fordulatos, cselekményes történetet tálal, helyenként, mint például a rádiókapcsolat felvételénél, igen hatásos eszközökkel dolgozik, mégis végig az az érzésünk, hogy ifjúsági kalandfilmet láttunk. Nem találkozunk az El nem küldött levél pontos és mély lélekábrázolásával, nem is beszélve a Szállnak a darvak megrendítő szépségéről. A kalandok izgalma elvonta a figyelmet a parancsnok felelősségének ügyéről, a képzeletbeli bírósági tárgyalás különvált a hitelesen rekonstruált valóságos históriától, s az összekapcsolást mesterkéltnek láttatta. Ha a rendező nem fokozta volna fel igényeinket, nyugodtan mondhattuk volna, hogy sikerült kalandfilmet láttunk.”
(Kuczka Péter: „Tüneményes minták”. In: Film, Színház, Muzsika 1978/47, 25. o.)
A jégsziget foglyai (Красная палатка / La tenda rossa, 1969) – szovjet–olasz filmdráma. A forgatókönyvet írta: Jurij Nagibin, Ennio De Concini, Richard Adams, Robert Bolt, Alberto Cavallone és Mihail Kalatozov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alekszandr Zacepin (orosz változat), Ennio Morricone (nemzetközi változat). Díszlet: Mihail Fisgojt, Jurij Ekonomcev és Franco D’Andria. Jelmez: Natalja Meskova. Vágó: Peter Zinner és John Shirley. Rendező: Mihail Kalatozov. Főszereplők: Peter Finch (Umberto Nobile tábornok), Mario Adorf (Giuseppe Biagi), Luigi Vannucchi (Filippo Zappi), Eduard Marcevics (Finn Malmgren), Borisz Hmelnyickij (Alfredo Viglieri), Jurij Szolomin (Felice Trojani), Jurij Vizbor (František Běhounek), Donatasz Banionisz (Adalberto Mariano), Otar Koberidze (Natale Cecioni), Sean Connery (Roald Amundsen), Claudia Cardinale (Valeria), Hardy Krüger (Einar Lundborg), Massimo Girotti (Giuseppe Romagna Manoja), Nyikita Mihalkov (Borisz Csuknovszkij). Magyarországi bemutató: 1972. február 3.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
