Minden idők egyik legnevezetesebb horrorszériája, a Péntek 13. első részét egy másik ismert horrorsorozat, a Halloween 1978-ban bemutatott első része inspirálta. Sean S. Cunningham rendező és Victor Miller forgatókönyvíró egyáltalán nem gondolkodott sorozatban, csupán szerettek volna egy kis pénzt keresni a slasher filmek divatjának meglovaglásával. A történet egy nyári táborban elkövetett brutális mészárlássorozatról szól, amelynek szálai a múltba nyúlnak vissza. Miller soha nem járt nyári táborban, elmondása szerint testvérei ilyesfajta élményei ihlették meg. Bennfentesek azonban váltig állítják, hogy az ötletet igazából egy megtörtént bűnügy szolgáltatta: a finnországi Bodom-tónál 1960. június 5-én meggyilkoltak három sátorozó tizenévest, egy negyediket pedig súlyosan megsebesítettek. Az ügyet sosem sikerült megnyugtató módon felderíteni. Negyvennégy (!) évvel az eset után letartóztatták és bíróság elé állították az egyetlen túlélőt, aki már annak idején is gyanúba keveredett, ám az eljárás felmentéssel végződött. A filmet 1979 őszén forgatták huszonnyolc nap alatt, javarészt egy igazi nyári táborban. A belföldi forgalmazás jogait a Paramount, a külföldiét a Warner szerezte meg. Az 550 ezer dollárból forgatott film közel hatvanmilliós bevételt hozott, így a következő évben már el is készült a folytatás, amelyet újabb részek követtek.
A történet
A cselekmény 1958-ban kezdődik, egy békés nyári estén. A festői környezetben elhelyezkedő Kristály-tavi táborban a fiatalok a kandalló mellett ülnek, és önfeledten énekelnek egy közismert népdalt: „Hang down your head Tom Dooley / Hang down your head and cry / Hang down your head Tom Dooley / Poor boy you're bound to die” („Hajtsd le a fejed, Tom Dooley / Hajtsd le a fejed és sírj / Hajtsd le a fejed, Tom Dooley / Szegény fiú, meg kell halnod”). Egy fiú és egy lány otthagyja a társait, hogy kettesben legyenek az egyik faház felső szintjén. Arra sincs idejük, hogy levetkőzzenek, mert valaki megjelenik, és pillanatokon belül végez velük. Huszonkét év telik el a felderítetlenül maradt gyilkosság után, és 1980-ban az ambiciózus Steve Christy újra meg akarja nyitni a tábort. Épp oda igyekszik Annie is, aki szakácsnőnek jelentkezett. A fiatal lány a közeli kisváros éttermében kér útbaigazítást, az emberek azonban nem túl készségesek. Egy félnótásnak látszó középkorú férfi, Ralph arra figyelmezteti Annie-t, hogy ne menjen a táborba, mert meg fog halni. Egy Enos nevű teherautósofőr végül felajánlja, hogy elviszi egy darabon. Útközben elmeséli, hogy mi történt évekkel korábban a táborban. Annie-nek szerencséje van, mert nem sokkal azután, hogy Enos kiteszi őt az út mentén, sikerül lestoppolnia egy dzsipet, így mégsem kell gyalog megtennie a hátralévő utat. Készségesen elmeséli, hogy hová készül. A sofőr ellenben nincs beszédes kedvében, és egy szót sem szól. Amikor túlhajt az elágazáson, a lány figyelmezteti őt, de hiába, mert a jármű nem lassul. Annie jobb híján kiugrik a mozgó dzsipből, és megsérül a lába. A kocsi néhány méterrel odébb megáll. A sérült lány az erdőbe menekül, ám nincs sok esélye. Az ismeretlen sofőr utoléri, és egy nagyobb fánál elvágja a torkát.
Ezalatt a táborban a fiatalok a faházak javítgatásával, takarításával foglalkoznak. A munkálatokat a táborvezető, Steve Christy irányítja. Persze senkinek nem kell megszakadnia, jut idő egy kis tréfálkozásra, fürdőzésre, sőt enyelgésre is. A tóparton az egyik lány hangot ad annak a gyanújának, hogy valaki a túlpartról figyeli őket. Szavait senki nem veszi komolyan. Ez végzetes hibának bizonyul, mert az ismeretlen illető valóban kikémleli a fiatalokat, és este egymás után végez velük, méghozzá válogatott kegyetlenséggel. Steve Christy sem menekül meg: ő épp hazafelé tart a városból, amikor a gyilkos áldozatául esik. Alice és barátja, Bill először valami tréfára gyanakodnak, amikor társaik egymás után eltűnnek. Hamarosan egyre több jel utal arra, hogy a táborban különös és borzalmas események zajlanak. A fiatalok egy véres baltát találnak egyik társnőjük, Brenda ágyában, és a segélykiáltását is hallani vélik a sötétben. Megpróbálnak segítséget kérni, ám a telefon süket. Rövidesen az egész tábor sötétségbe borul, megszűnik az áramszolgáltatás. Bill szerint a generátorral lehet valami, és kimegy a faházból, hogy utánanézzen a problémának. Mivel sokáig nem tér vissza, Alice a keresésére indul, és borzalmas felfedezést tesz: megtalálja Bill holttestét nyílvesszőkkel egy ajtóra szegezve. Kétségbeesetten rohan vissza a faházba, és eltorlaszolja az ajtót. A szörnyűségeknek azonban nincs vége: fülsértő csörömpölés kíséretében valaki bedobja Brenda holttestét az ablakon keresztül. Kis idő elteltével egy közeledő gépkocsi fényszórója hasít a sötétségbe. Alice azt hiszi, megmenekült, hiszen ki más érkezhetne most, mint Steve Christy a városból…
A rendező
Sean Sexton Cunningham amerikai rendező 1941 decemberében született New Yorkban: hogy 1-jén vagy 31-én, az nem egyértelműen tisztázott, bár az utóbbi tűnik valószínűbbnek. Connecticutban nevelkedett, az 1787-ben alapított Franklin & Marshall Főiskolán bölcsészdiplomát, majd a Stanford Egyetemen Master of Fine Arts Degree fokozatot szerzett. Tanulmányai befejezése után menedzserként dolgozott különféle színházi társulatoknál, például a New York-i Lincoln Centernél, a Long Island-i Mineola Theaternél és az Oregon Shakespeare Festivalnál. A hatvanas évek végén egy New York-i dokumentumfilmes társaságnál dolgozott. 1969-ben mindössze 3500 dollárból forgatta a The Art of Marriage (1970) című dokumentumfilmet, amelyet a következő évben kezdett játszani néhány mozi. A híre szájról szájra terjedt, és a film végül százezer dollár hasznot termelt. Ennek felét Cunningham arra fordította, hogy egy irodát béreljen. A The Art of Marriage felkeltette egy bizonyos Wes Craven érdeklődését, aki társproducerként és segédvágóként szállt be Cunningham második alkotása, a Together (1971) elkészítésébe. Ebben ismét a párkapcsolatok és az erotika állt a középpontban. A női főszereplő, Marilyn Chambers ezt követően világsikert aratott A zöld ajtó mögött (1972) című filmmel, amely az egyik korai kísérlet volt a pornográfia és a mainstream összekapcsolására: a két rendező, Artie és Jim Mitchell a Cunningham-opusz láttán szerződtette Marilynt. A Together még elődjénél is kedvezőbb fogadtatásban részesült, a Hallmark Release vette meg a forgalmazás jogát. A cég 90 ezer dollárt ajánlott fel a rendezőnek egy rémfilm elkészítésére. Cunningham megint Cravennel akart dolgozni, de most úgy döntött, hogy átengedi neki a rendezés lehetőségét, és ezúttal csak producer lesz: így született meg az 1972-es esztendő leghírhedtebb horrorja, Az utolsó ház balra, amely egyébként ugyanazt a legendát dolgozza fel, mint Ingmar Bergman Oscar-díjas filmje, a Szűzforrás (1960).
Cunningham mindmáig folytatja produceri tevékenységét, zömmel saját filmjeinek készítését felügyeli. Ezek alapvetően horrorok, noha a direktor – saját bevallása szerint – nem kedveli ezt a műfajt, pláne a brutálisabb darabokat. A Case of the Full Moon Murders (1973) a horror és a vígjáték elegye sexploitation köntösbe bújtatva. (Állítólag igazi pornónak készült, de a hardcore képsorokat végül kihagyták.) Egyik főszereplője a korszak menő pornósztárja, Harry Reems. A második stáb rendezője és a film vágója Steve Miner volt, aki Az utolsó ház balra elkészítésében is részt vett, és később ő rendezte a Péntek 13. második és harmadik részét is. 1978-ban Cunningham két sport témájú vígjátékot forgatott Here Come the Tigers és Manny's Orphans címmel. A Péntek 13. (1980) hatalmas sikere után valószínűleg sokan arra számítottak, hogy Cunningham végre lehetőséget kap nagy költségvetésű filmek készítésére is. Mondjuk, a filmjeire ezután tényleg több pénzt kapott, egész pontosan néhány százezer dollár helyett néhány milliót. Újabb alkotásai azonban – A kalapácsos visszatér (1982), Spring Break (1983), The New Kids (1985) – nem sok vizet zavartak, ámbár a Spring Break című szexvígjáték nem muzsikált rosszul a kasszáknál. Víz alatti szuperhorrorja, a Mélytengeri szörnyeteg (1989) viszont épphogy megtermelte nyolcmilliós gyártási költségét. Ennek ellenére divatba hozta a víz alatt játszódó kaland- és rémtörténeteket, melyek közül csupán A mélység titka (1989, James Cameron) ért el számottevő sikert. Producerként részt vett a négyrészes Ház című horrorsorozat gyártásában, beszállt a Péntek 13. kilencedik és tizedik részének elkészítésébe, sőt a Freddy vs. Jason (2003) megszületésében is szerepet vállalt. 2009-ben két remake-et hozott tető alá: a Péntek 13. és Az utolsó ház balra új változatait. Utolsó mozifilmje az XCU: Extreme Close Up (2001) volt, azután már csak tévés produkciókat és rövidfilmeket forgatott. 2018-ban elhunyt a felesége, Susan Elaine Van Steinburgh vágó, akivel két saját és egy örökbefogadott gyereket neveltek.
A forgatókönyv
A kis költségvetésű, ún. slasher filmek (sorozatgyilkosok véres bűncselekményeit bemutató alkotások) divatját a Halloween – A rémület éjszakája (1978) című horror indította el, amelyet bő háromszázezer dollárból forgattak, és közel hetvenmilliót hozott a konyhára. Az opusz egy csapásra híressé tette John Carpenter rendezőt és a női főszerepet alakító Jamie Lee Curtist. Több másodvonalbeli alkotó is úgy gondolta, hogy a slasher jelenti számára a nagy lehetőséget a kiugrásra, így például Sean S. Cunningham is. Megállapodott előző két filmje (Here Come the Tigers; Manny's Orphans) forgatókönyvírójával, Victor Millerrel, hogy újabb közös alkotásuk egy slasher lesz. A szkript első változata az A Long Night at Camp Blood (Egy hosszú éjszaka a Véres Táborban) címet kapta. Ebben a vízbe fulladt kisfiút még Joshnak hívták – Miller egyik fia után –, és nem Jasonnek. (Az elkészült film francia változatában a kisfiú a Jackie nevet kapta, de a második résztől már a franciák is a Jason nevet használták.) A Voorhees állítólag Miller egyik régi iskolatársnőjének családneve volt. Az átdolgozás során Cunningham a Friday the 13th (Péntek 13.) címet javasolta. Tartott azonban attól, hogy a horrorláz kellős közepén valaki más is lecsap erre a címre, ezért sebtében egy logót terveztetett, amelyen a nagybetűs filmcím áttör egy üvegtáblát, és azt a Varietyben hirdetés gyanánt megjelentette. A hirdetésben – roppant szerénységre utalva – olvasható volt a „The Most Terryfing Film Ever Made!” (A valaha készült legrémisztőbb film!) szlogen is, bár a műből akkor még egyetlen kockát sem forgattak le. Mindazonáltal az óvatosság nem volt alaptalan, mert kiderült, hogy épp akkoriban mutattak be egy szerény sikert elért horrort Péntek 13. – Az árva (1979) címmel. A címhasználat miatti pereskedést a színfalak mögötti megegyezéssel sikerült elkerülni. Ugyanakkor a konkurens film egyik producere, Sondra Gilman később cáfolta, hogy bármiféle megegyezés történt volna a Cunningham-produkcióval, vagy pláne pénzt kértek volna tőlük a címhasználatért. A hirdetés igazi nyeresége az volt, hogy olyan befektetők jelentkeztek, akik vállalták, hogy állják a teljes költségvetést.
Victor Miller egy olyan sorozatgyilkost talált ki, akit a gyermeke iránti szeretet motivál a brutális gyilkosságok elkövetésére. Tulajdonképpen csak szó szerint vette az anyai szeretettel kapcsolatos közismert szólást: „Az igazi anya ölni képes a gyerekéért.” Millernek egyáltalán nem tetszett, hogy a későbbi folytatásokban Jason lett a gyilkos – ráadásul Michael Myers és Freddy Krueger mellett a műfaj leghírhedtebb mészárosa –, mert áldozatnak tekintette őt, aki valóban meghalt. Éppen ezért nem vett részt tevőlegesen a folytatások elkészítésében, de beleegyezett az általa kitalált szereplők használatába. Miller eredeti forgatókönyvében épp emiatt nem is szerepelt az a jelenet, amikor a film vége felé Jason a tóból kiugorva váratlanul rátámad a csónakban ülő Alice-re. Ezt Tom Savini maszkmester találta ki Brian De Palma klasszikus horrorja, a Carrie (1976) befejezésének hatására: a túlélő lány egyik rémálmában virágot visz a címszereplő elpusztult otthonához, a sírt jelképező hirdetőtáblához („For Sale”), amikor a fekete kövek közül hirtelen kinyúlik egy véres kéz, és megragadja a csuklóját. (Maga De Palma azonban John Boorman Gyilkos túra című 1972-es klasszikusának egyik jelenete nyomán tervezte meg saját filmje befejezését.) A horror egyik legendás alakjának számító Savini egy személyes élménye alapján javasolta a kígyós képsort is, amikor Alice egy élő kígyót talál az egyik faházban. A jelenetet igazi kígyóval vették fel, de az állatvédők megnyugtatására hangsúlyozták, hogy a hüllő megöléséhez természetesen már műkígyót használtak. (Állítólag ez hazugság volt, mert az igazi kígyót ölték meg.) Alice egyébként eredetileg összetettebb és kevésbé rokonszenves karakter lett volna, aki a táborvezető és az ország nyugati részén élő barátja között őrlődik, és el is akarja hagyni a tábort, ám a szerény költségvetés miatt ezt a cselekményszálat végül nem bontották ki. Steve Christy keresztnevét a film társproducerétől, Steve Minertől kölcsönözték. Őrült Ralph figurájával kettős célt akartak elérni: egyrészt a trójai Kasszandra mintájára előre megjósolta a bekövetkező szörnyűségeket, másrészt épp a beteljesült jóslatai miatt lehetséges elkövetőként is gyanúba akarták keverni.
A színészek
Tekintettel az alacsony költségvetésre, Cunningham azt tervezte, hogy a táborozó fiatalok szerepére jó külsejű, nem különösebben ismert színészeket választ: olyanokat, amilyeneket a kólareklámokban lehet látni. Mrs. Voorhees eljátszására viszont egy nagy nevet akart megnyerni. Első választása a kétszeres Oscar-díjas legenda, Shelley Winters volt, aki azonnal nemet mondott. Ekkor a direktor Estelle Parsonst kereste meg, aki a Bonnie és Clyde (1967) című gengszterdrámában nyújtott epizódalakításáért kapott Oscart. Estelle-t érdekelte a szerep, ám az utolsó pillanatban meghátrált. Annyira az utolsó pillanatban, hogy már elkezdődött a forgatás, és még nem volt meg a szerepre a színésznő. (Egyes források szerint Parsons volt az eredeti jelölt, és csak utána került szóba Winters.) Állítólag ez volt az oka annak, hogy Mrs. Voorhees csupán a film vége felé jelenik meg: addig legfeljebb a lábát (nadrágban és csizmában van) vagy a kezét mutatják, bár olykor észrevehető, hogy nem női kezet látunk. Annie meggyilkolásának jelenetében például Taso Stavrakisnek, a maszkmester asszisztensének kezét látjuk. Több lehetséges jelölt – Dorothy Malone, Louise Lasser és mások – meghallgatása után Cunningham az ötvenes években ismertté vált, de azóta már elfeledett Betsy Palmert választotta. Betsy híres volt arról, hogy kertelés nélkül kimondja, amit gondol. Nem tagadta, hogy a forgatókönyvet az olcsó horror és a szex ócska egyvelegének tartja. Cunningham azzal győzte meg, hogy azt mondta neki, valaha a két legendás hollywoodi sztár, Bette Davis és Joan Crawford is egy kis költségvetésű horrornak (Mi történt Baby Jane-nel?, 1962) köszönhetően került újra a reflektorfénybe, és ebben igaza is volt.
Palmer igent mondott, bár nem annyira a híres elődök miatt, inkább azért, mert sürgősen szüksége volt egy új kocsira. Tíz forgatási napja volt, napi ezer dollár gázsit kapott. Becsületére legyen mondva, hogy miután aláírta a szerződést, nem vette félvállról a munkát, hanem minél meggyőzőbben igyekezett felépíteni a figurát. A Sztanyiszlavszkij-módszer híveként egy apró részletből indult ki, amely egy régi középiskolai gyűrű volt, amelyet Mrs. Voorhees viselt a forgatókönyv szerint. Betsy ebből kiindulva képzelte el a nő múltját és motivációit: Mrs. Voorhees fiatal lányként a negyvenes évek közepének egészen másfajta, maradi világában élt, ahol a szex még tabu volt. Lefeküdt állandó barátjával, és bár nem élvezte a testiséget, mégis teherbe esett a fiútól, aki a hír hallatán felszívódott. A szülők kitagadták a lányukat, hiszen abban a világban a jó kislányok nem szültek gyereket hajadon létükre. Pamela mégis megszülte a gyerekét, Jasont, és igyekezett jó nevelést adni neki. Miután a furcsa kisfiú vízbe fullad a Kristály-tavi táborban, a szakácsnőként ott dolgozó anyja a fiatal nevelőket teszi felelőssé, akik szexeltek, ahelyett hogy a fiára felügyeltek volna. Mrs. Voorhees elhatározza, hogy megakadályozza a tábor újranyitását, és végez mindegyik „erkölcstelen” gyerekfelügyelővel. Cunningham visszafogott alakítást kért a színésznőtől, a túlzások mellőzését, hogy a figura épp ezáltal tűnjön minél rémisztőbbnek: egy jámbornak látszó, középkorú nő, aki váratlanul szörnyeteggé változik.
1979 nyara részben azzal telt, hogy színésznőt kerestek Alice szerepére. Az egyik jelölt az akkor még kevésbé ismert Sally Field volt. Állítólag ő nemet mondott, mások úgy tudják, elment a meghallgatásra, de nem találták elég karizmatikusnak. Adrienne King a szereposztó rendező, Barry Cross egyik női alkalmazottjának barátnője volt, aki valahogy elvetődött a meghallgatásra. Szöveget nem is kellett mondania, sikoltozása meggyőzte a rendezőt. Cunningham szerint King a rokonszenves és érzékeny szomszéd lány típusát testesítette meg, aki képes természetesen viselkedni a kamera előtt is. Adrienne a civil életben tehetséges rajzművész volt, és ezt a képességét filmbeli figurája egyik jellemzőjévé tették. Kevin Bacon (Jack), Mark Nelson (Ned) és Jeannine Taylor (Marcie) korábbról már ismerték egymást, ami az általuk játszott figurák közötti kémia szempontjából volt fontos. Közülük egyedül Bacon futott be jelentős karriert, ő viszont nem szeret nyilatkozni erről a filmjéről. Ned az első elképzelés szerint egy olyan fiatalember lett volna, aki gyerekbénulás miatt tolókocsiba kényszerült. Az elképzelést akkor elvetették, de a folytatásban már felhasználták Mark karakteréhez, aki egy motorbaleset miatt vált mozgássérültté. Laurie Bartramnak (Brenda) a Péntek 13. volt az utolsó filmje, előtte csupán két tévésorozatban játszott, és egy másik horrorfilmben statisztált. Bill szerepét a világhírű énekes, Bing Crosby fia, Harry kapta.
Robbi Morgan egészen más ügyből kifolyólag ment el a másik szereposztó rendező, Julie Hughes irodájába, ahol felajánlották neki Annie, a szakácsnő szerepét. Mindössze egy forgatási napja volt. A film egyik női rendezőasszisztense ajánlotta a táborvezető, Steve Christy szerepére akkori barátját, Peter Brouwert. Állítólag eredetileg egy híresebb színészben gondolkodtak, de egy személyes találkozás után Cunnigham elfogadta munkatársa javaslatát. Az Őrült Ralphot alakító Walt Gorney keveset filmezett, és zömmel csak statisztálni hívták. 1989-ben elterjedt a hír, hogy meghalt, a valóságban viszont 2004-ben hunyt el. A gyerek Jasont Cunningham fia, Noel játszotta volna, ám az édesanyja ebbe nem egyezett bele. Ari Lehman lépett a helyére, aki korábban sikertelenül pályázott meg egy szerepet a direktor előző filmjében. Az akkor tizennégy éves srác később együttes alapított First Jason néven, ami utalás arra, hogy elsőként ő játszotta el a hírhedt sorozatgyilkost. Végül Noel sem maradt ki a filmből, az 1958-ban játszódó bevezetőben az egyik táborozóként látható. Willie Adams a stáb tagja volt mint asszisztens. Övé lett az a kétes dicsőség, hogy eljátszhatta a Péntek 13.-széria legelső áldozatának parányi szerepét a prológusban.
A forgatás
A huszonnyolc napig tartó forgatás 1979 szeptemberében kezdődött. A cselekmény javarészt a Kristály-tavi táborban játszódik. Az ottani jeleneteket az 1927-ben alapított és mindmáig létező No-Be-Bo-Sco-cserkésztáborban vették fel. A tábor a New Jersey államban található kisváros, Hardwick Township közelében, a Sand Pond-tó partján helyezkedik el. A stábnak kapóra jött, hogy a fürdőház helyszínét leszámítva nem kellett díszleteket építeni, minden készen a rendelkezésükre állt. Takarékossági okokból a munkatársak egy része a tábor faházaiban lakott. A várakozásokkal ellentétben a véres horrorfilm nemhogy elriasztotta volna az embereket, hanem inkább növelte az érdeklődésüket a No-Be-Bo-Sco-tábor iránt, ahol azóta meghatározott időpontokban rendezvényeket és túrákat tartanak a rajongók számára. (Más időpontokban a tábor nem látogatható.) A közelben lévő másik kisváros, Blairstown is több jelenet helyszíne volt. A Fő utca 26. szám alatt található Cork's Candle, Bath & Body külső portálja volt az a kis étkezde, ahová Annie bemegy, hogy a Kristály-tavi tábor iránt érdeklődjön. Az étkezde belsejében játszódó képsort viszont már a Hartung's General Store-ban (New Jersey megye, Hope Township) vették fel. Steve Christy a blairstowni étkezdében ebédel, amikor a gyilkosságok elkezdődnek. A jelenleg is működő étkezde címe: 186 State Route 94, Blairstown, New Jersey. A cselekmény szerint a filmben két dzsip is látható, de a stáb valójában csak egy járművet használt, az 1972 CJ-5 modellt.
Forgatás közben kisebb konfliktus támadt Betsy Palmer és Adrienne King között. Palmer azt javasolta a kevés színészi tapasztalattal rendelkező partnernőjének, hogy próbálják el azt a jelenetet, amelyben Mrs. Voorhees felpofozza Alice-t. Amikor a szó legszorosabb értelmében elcsattant az első pofon, Adrienne a földre rogyott, és sírva panaszkodott a rendezőnek, hogy Betsy megütötte. A teljes átélést megkövetelő Sztanyiszlavszkij-módszer híveként Palmer azzal érvelt, hogy a jelenet szerint pontosan ezt kell tennie. Cunningham ekkor felvilágosította a középkorú színésznőt, aki 1959-ben játszott utoljára mozifilmben, hogy bár a történet egy véres horror, de az ütéseket és egyéb rémségeket természetesen csak imitálják. Ahogy az szinte minden film esetében megtörténik, a Péntek 13. forgatása közben is módosultak az eredeti elképzelések. Így például bekerült a történetbe Ford rendőr járőr személye, aminek Miller egyáltalán nem örült, mert ő azt szerette volna sugallni, hogy a tábor elszigeteltségében nincs senki, aki esetleg megmenthetné a fiatalokat, míg a rendőr a reménysugarat jelenti. Nem forgatták le a film elején Claudette, később Brenda halálának jelenetét. Létezik azonban egy olyan fotó, amelyen Claudette látható, torkában egy machetével, így elterjedt az a legenda, hogy a jelenetet mégiscsak leforgatták, de kihagyták. Savini szerint Claudette halálát azért nem mutatták meg, mert a film elején még csak sejtetni akarták a rémségeket, és nem akartak rögtön belecsapni a lecsóba. Brendát a lőtéren nyílvesszővel lőtték volna le, ám ez a képsor sem valósult meg. A végkifejletben viszont Brenda holttestét az ablakon át bedobják az egyik faházba: ekkor valójában nem Laurie Bartramot látjuk, hanem a Brendának öltözött Savinit. Láthatjuk azt is, amikor Alice megtalálja Bill holttestét, nyílvesszőkkel egy ajtóhoz szögezve. A figura egyik szeme észrevehetően rángatózik, mert a speciális effektushoz használt anyag égette a figurát alakító Harry Crosby szemét.
Az ágyon fekvő Jacket úgy ölik meg, hogy az ágy alól egy acélnyilat döfnek keresztül a torkán. Ehhez Kevin Baconnek az ágy alá kellett kuporodnia, és átdugnia fejét a matracba fúrt nyíláson. Az igazi fejhez latexből készült nyakat és mellkast illesztettek, hogy a fekvő test látszatát keltsék. Ennek elkészítése órákig tartott, és addig Bacon ebben a kényelmetlen testhelyzetben maradt. A „gyilkosság”-ot nem Betsy Palmer, hanem a szintén az ágy alatt tartózkodó Tom Savini és asszisztense, Taso Stavrakis hajtotta végre. Savini a hamis nyakba döfte az acélnyilat, Stavrakis pedig működésbe hozott egy pumpát, amely a művér kibuggyanásához kellett. A döféshez Savininek mindkét kezére szüksége volt, ezért amikor a gyilkos kinyúl az ágy alól, és a homlokánál fogva leszorítja Jack fejét, már egy harmadik segítő, Richard Feury standfotós kezét látjuk. A döntő pillanatban azonban a tömlő nem működött. Hogy megmentse a jelenetet, és ne kelljen elölről kezdeni az órákig tartó előkészületeket, Stavrakis belefújt a tömlőbe, és addig fújta, amíg a vér bugyborékolva meg nem jelent a műnyaknál. Végül említsük meg, hogy a No-Be-Bo-Sco-tábor elszigeteltsége miatt a stáb nem számíthatott túl sok szórakozásra, mígnem kiderült, hogy a közelben van a neves rocksztár, Lou Reed farmja. Reed meglátogatta a forgatást, és a stábtagok örömmel tapasztalták, hogy a „megközelíthetetlen” sztár közvetlen és barátságos, a saját birtokán még ingyenes minikoncertet is adott nekik.
A filmzene
Cunningham Harry Manfredini dzsesszmuzsikust kérte fel a filmzene megírására, akivel már dolgozott korábban. Manfredini nem rajongott különösebben a horrorokért, de úgy gondolta, a műfaj sok lehetőséget biztosít egy kreatív alkotó számára, bár magában a komponálás folyamatában szerinte nincsenek jelentős különbségek az egyes műfajok között. Ihletet merített a Psycho (1960) Bernard Herrmann által komponált legendás kísérőzenéjéből, különösen a rövid zenei motívumok és az egyes szekvenciák kidolgozását illetően. Hatottak rá Spielberg kasszasikere, a Cápa (1975) zenei megoldásai is. John Williams zeneszerző az állat fenyegető jelenlétét a jellegzetes zenei motívummal hangsúlyozza, miközben maga a cápa ténylegesen nem látható. Manfredini is átvette ezt a módszert, hogy a zenei motívummal érezteti a nem látható gyilkos jelenlétét. Az erre utaló zene megszűnése megkönnyebbülést okoz a nézőnek, és ekkor következik be valamilyen rémség. A filmzene részeként Cunningham egy kórust is szeretett volna, ám ezt a szűkös büdzsé nem tette lehetővé. Ugyanakkor Manfredini Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerző egyik művének kórusrészletéből kiindulva alkotta meg a híres, suttogva hallható „ki ki ki, ma ma ma” motívumot. A végkifejletben Mrs. Voorhees Jason hangját utánozva ezt mondja: „Kill her, Mommy!” (Öld meg őt, anyu!). A „kill” szóból jött a „ki”, a „mommy”-ból pedig a „ma”. A szótagokat maga Manfredini mondta mikrofonba „durván, határozottan és ritmikusan”, majd a felvételt visszhangosította. Teljesen véletlenül, de tizenhárom tagú volt a partitúrát szalagra játszó zenekar is: három rézfúvós, kilenc vonós és minden más hangszeren maga Manfredini. A zenének oroszlánrésze volt a film hátborzongató hatásában, és ennek köszönhetően Manfredini még hat folytatásban dolgozott. Amikor évek múlva CD-válogatás jelent meg a széria Manfredini-féle zenéiből, a kiadvány napok alatt elfogyott. A film azon jelenetében, amikor Annie az étkezdében érdeklődik a táborról, a háttérben a Sail Away Tiny Sparrow című dal szól, amely Manfredini szerzeménye, és Angela Rotella énekli.
A fogadtatás
A forgatás befejezése után következett a vágás, amely tíz hétig tartott. Cunningham szerette volna, ha a filmjét minél többen megnézik, és tudta, hogy erre akkor van komoly esélye, ha a forgalmazás jogát eladja egy nagyobb cégnek. A belföldi terjesztés jogát a Paramount Pictures szerezte meg másfél millió dollárért. A cég négymilliót költött reklámra, vagyis a teljes büdzsé közel nyolcszorosát. Ahhoz, hogy a filmet minél nagyobb számban láthassa az igazi közönség, a tizenévesek, vágásokra volt szükség. Természetesen főleg az erőszakos jeleneteknél csattogott a cenzorok ollója: rövidebb lett például Annie, Jack, Marcie és Mrs. Voorhees halálának jelenete, viszont így elkerülték a bukás kockázatát jelentő X kategóriát. A filmet ugyan egy pénteki napon mutatták be az Egyesült Államokban (ott pénteken van műsorcsere, nem csütörtökön, mint hazánkban), de nem tizenharmadikán: 1980. május 9. volt a premier dátuma. A közönség tódult a mozikba, és a film 5,8 millió dollárt hozott a nyitó hétvégén, amivel leszorította a bevételi toplista éléről A Birodalom visszavág (1980) című nagy költségvetésű sci-fit. A kritikusok zömmel fanyalogtak, sőt Gene Siskel volt akkora tuskó, hogy a kritikájában leleplezte a gyilkost. Ő és másik híres-hírhedt kollégája, Roger Ebert nőgyűlölőnek találta a filmet, szemet hunyva azon tény fölött, hogy vannak fiú áldozatok is, sőt a tettes nem férfi, hanem egy nő. A negatív kritikák mindenesetre ellenkező hatást értek el: nem elvették a nézők kedvét, hanem fokozták a film iránti érdeklődésüket.
Sokan kedvezőtlenül fogadták, hogy gyakorlatilag a semmiből kerül elő a gyilkos a film vége felé, egy olyan személy, akiről addig szó sem volt. Betsy Palmer már a forgatáson szóvá tette ezt, és azt javasolta, hogy a gyilkos személyére vonatkozóan a nézők kapjanak valamiféle támpontot: Mrs. Voorhees legyen jelen az étkezdében, vagy például integessen a stoppolni próbáló Annie-nek, és ne hirtelen kerüljön a cselekménybe. Cunningham elutasította ezeket az ötleteket, bár az ő fejében is megfordult, hogy némi segítséget ad a leleplezéshez. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a prológusban Mrs. Voorhees és a két első áldozat között küzdelem alakul ki, amelyben az asszony elveszíti az egyik ujját. A film vége felé, amikor Alice-nek elmeséli Jason halálát, hirtelen megpillanthattuk volna a kezét a hiányzó ujjal, és ekkor döbbentünk volna rá arra, hogy ő a gyilkos. A korabeli speciális effektusok korlátjai miatt ezt nem tudták volna meggyőzően megoldani, ezért a direktor a dzsipet szánta kulcsmotívumnak. Annie egy dzsipbe szállt be, így amikor a film végén egy dzsip jelenik meg az éjszakai táborban, Cunningham szerint az egyértelművé tette volna, hogy a gyilkos érkezett meg. Arról azonban elfeledkezett, hogy a dzsipet a nézők egy olyasfajta kisváros esetében teljesen hétköznapi közlekedési eszköznek tartják, ami nem kötődik nyilvánvalóan egyetlen személyhez.
Nemcsak a moziváltozat, hanem a videó-, sőt az első DVD-verzió is több országban vágott volt. A különböző változatok miatt elterjedt az a valótlan pletyka, hogy a közönség tulajdonképpen sosem láthatta a teljes, vágatlan verziót. Valójában azonban a Péntek 13. többször is megjelent vágatlanul előbb a Távol-Keleten, később máshol is. 2003-ban a Warner Bros. vágatlan változatot hozott forgalomba DVD-n, amely előbb feliratosan, majd szinkronizálva is megjelent Magyarországon, ahol egyébként elsőként az Intervideo hozta hivatalos forgalomba a filmet videokazettán a nyolcvanas évek végén. A cég a rendszerváltás környékén alakult, kezdetben a kínálatát részben a Warner katalógusára építette, és mint arról fentebb szó volt, ezt a filmet az Egyesült Államokon kívül a Warner forgalmazta. Akikre egész biztosan mély benyomást tett a Péntek 13., azok az MPAA (Amerikai Filmforgalmazók Szövetsége) képviselői voltak. Az illetékesek utólag kijelentették, hogy túl engedékenyek voltak Cunningham alkotásával, és felszólították a producereket, hogy az esetleges folytatásban tanúsítsanak némi önmérsékletet a véres erőszakot illetően.
Bakik
Valljuk meg őszintén, a Péntek 13.-filmeknek nem a logika a legerősebb oldaluk. Épp ezért a bakivadászoknak nincs különösebben nehéz dolguk, hogy hibákat találjanak bennük. Nézzünk néhányat az első rész bakijai közül!
* A cselekmény júniusban játszódik, de a fák állapota alapján valójában ősz volt.
* A film elején kiírják a hónapot és a napot (június 13.), de hiányzik az évszám. A premier évében, 1980-ban június 13. valóban pénteki napra esett. A harmadik rész elején azonban látjuk Pamela Voorhees sírkövét, és azon a nő halálának évszáma nem 1980, hanem 1979, pedig abban az évben június 13. szerdára esett, nem péntekre.
* Amikor Annie-t a fánál meggyilkolják, a lány haja a homlokába lóg. A gyilkos alakja egy pillanatra kitakarja őt, és amikor újra megpillantjuk, amint épp elvágják a nyakát, a homlokából már el lett fésülve a haj.
* Ned épp hamburgert eszik, amikor Ralph megjelenése miatt Alice segítségére siet, ám a hamburgereket csak egy későbbi jelenetben készítik el.
* Amikor a fiatalok a vetkőzős Monopolyt játsszák, Brenda azt mondja, hogy két hatost dobott, ezért még egyszer dobhat, holott jól látható, hogy egyest és kettest dobott.
* Jack halálának jelenetében sasszeműek szerint látható a színész fejét a műnyaktól elválasztó vonal. Ugyanebben a jelenetben teljesen valószerűtlen, hogy az ágy alatt rejtőzködő gyilkosnak elegendő helye és ereje van arra, hogy egy nyílvesszőt szúrjon át az ágyon keresztül áldozata torkába.
* Amikor Brenda az ágyban fekve olvas, és zajt hall kintről, a könyvet az ablakpárkányra teszi, a gyertya mellé. Mire odaér az ajtóhoz, a könyv már a gyertya másik oldalán van. (Ez szerintem nem egyértelműen azonosítható baki.)
* Teljesen valószerűtlen az a jelenet, amelyben Alice megtalálja Bill holttestét, mert a nyílvesszők nem tudnák megtartani a test súlyát.
* Brenda sárga hálóinget viselt, amikor meghalt, ám amikor a holttestét bedobják az ablakon, fehér hálóing van rajta. A tetemről készült közeli felvételen azonban már megint sárga hálóinget láthatunk. (Bár a látásom már nem túl éles, de szerintem Brendán fehér hálóing volt, amikor kiment az esőbe, és ott meggyilkolták, vagyis igazából az a baki, amikor sárga van rajta a holttestről készült közelin. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sötétben a gyenge fényviszonyok miatt a fehér és a halványsárga könnyen összetéveszthető.)
* Amikor Mrs. Voorhees a dzsippel a faházhoz ér, jól látjuk, hogy a vezetőfülkében rajta kívül nincs senki más. Amikor nem sokkal később a menekülő Alice be akar szállni a dzsipbe, Annie holtteste ül a fülkében.
* Amikor Alice a kenu mellett révedezik, a jármű belseje szinte teljesen száraz, holott nem sokkal korábban óriási felhőszakadás volt, vagyis a kenuban valamennyi víznek kellene lennie.
* Amikor Alice lefejezi Mrs. Voorheest a machetével, a vágást a nyak bal oldalán kezdi, a fej mégis a jobb oldalon kezd leválni a testről.
A folytatások
A nagy sikerre való tekintettel a Péntek 13. sorozattá terebélyesedett: 1981 és 2001 között kilenc folytatás készült hozzá, továbbá egy ún. cross-over (Freddy vs. Jason, 2003) és egy remake/reboot (2009), és akkor még nem beszéltünk a különféle kiegészítőkről (képregények, videójátékok, regények stb.) és a jobb-rosszabb utánzatokról. A folytatások szakmai és közönségfogadtatása meglehetősen hullámzó volt, de anyagi szempontból egyik sem bukott meg. Az első rész független filmként készült, amelyet a Paramount vett át forgalmazásra, és a filmvállalat megszerezte a folytatások jogait is. Bár felajánlották neki a második részt, Sean S. Cunningham nem vállalta a rendezést. Az első rész társproducere, Steve Miner lépett a helyére, aki a harmadik részt is megrendezte. Miner jó ötletnek tartotta, hogy a második részben felnőttként megjelenjen a vízbe fúltnak hitt Jason Voorhees, aki az anyjáért akar bosszút állni. Jason cameóját az első rész végén igazából csak gagnek szánták, ám az alkotók úgy gondolták, hogy a figura tényleges belépése a sorozatba számos dramaturgiai problémát megold.
Jason arcát nem látjuk, mindvégig egy kámzsát visel, amelyen a szemeknek két lyukat vágtak. Az ötletet egy öt évvel korábbi thrillerből (A város, amely rettegett a naplementétől, 1976) vették át. Jason első áldozata az előző film túlélője, Alice volt. Állítólag a szerepet alakító Adrienne Kinget a valóságban egy őrült rajongó zaklatta, ezért a színésznő maga kérte, hogy a második részben a lehető legrövidebb legyen a szerepe. Mások szerint a folytatás főszerepéért King már olyan sok pénzt kért, amennyit a produkció nem tudott és nem akart kifizetni. Jason a cselekmény során még egy olyan szereplővel végez, akit az előző részben ismertünk meg: Őrült Ralphfal. Az 1982-es harmadik rész technikai újítást hozott: háromdimenziós filmként forgatták, mert már akkoriban is történtek próbálkozások a 3D-technika befuttatására, de végül kétdimenziós verzióban terjedt el. Jason ebben a folytatásban viselte először a hokimaszkot, amely később a figura és az egész sorozat védjegyévé vált. Az eredeti koncepció szerint visszatért volna a második rész túlélője, Amy Steel színésznő azonban kategorikusan kizárta, hogy még egyszer eljátssza a figurát.
A harmadik résszel elvileg véget is ért volna a sorozat, részben azért, mert a slasher filmek iránti érdeklődés kezdett visszaesni. Ennek ellenére a Paramount úgy döntött, hogy a negyedik résszel fejezi be a szériát, és ezt az alcímmel – The Final Chapter (A végső fejezet, 1984, rendezte: Joseph Zito) – kívánta kihangsúlyozni. Visszatért az első rész maszkmestere, Tom Savini: a bennfentes pletykák szerint azért, hogy segítsen elpusztítani Jasont, aki részben az ő teremtménye is volt. A film pontosan ott kezdődik, ahol a harmadik rész véget ért: a rendőrök megtalálják Jason holttestét, amely a helyi hullaházba kerül. Ott viszont a tettes magához tér, és két gyilkosság árán megszökik. Visszamegy Crystal Lake-be, ahol újabb mészárlásba kezd. A negyedik rész újításaként tartják számon, hogy nem egy, hanem két túlélője van (ámbár a második részben nem volt egyértelmű, hogy a túlélő lány barátja, Paul tényleg meghalt-e), és egy gyerekszereplő, Tommy (Corey Feldman) válik központi figurává, sőt ő az, aki végül leszámol a hokimaszkos gyilkossal. Jasont gyerekként ismertük meg az első részben, és most a negyedikben Tommy mintha Jason valamiféle gyerekkori énje lenne. A film végén az alkotók finoman meglebegtetik annak lehetőségét, hogy Tommyból talán egy új Jason lesz. A végső fejezet a maga idejében zömmel rossz kritikákat kapott – azóta viszont felértékelődött, sőt sokak szerint ez a sorozat legjobb darabja –, mégis kiugróan sikeres lett.
Egy jelentős kereskedelmi siker után egyetlen épelméjű üzletember se hagyná abba a szériát, amely természetesen folytatódott: az ötödik rész Az új kezdet alcímet kapta. Visszatér az időközben kamasszá serdült Tommy (a figurát John Shepherd alakítja, a flashbackekben viszont az előző részben megismert Corey Feldman látható), akit rémálmok gyötörnek Jason megölése miatt. Hamarosan újabb brutális gyilkosságok történnek, ami arra utal, hogy Jason feltámadt. Az ötödik rész meglepő érdekessége, hogy a mészárlás hátterében ezúttal nem Jason áll, hanem másvalaki, aki Jason rémtetteinek mintájára szintén hokimaszkban gyilkol. A gyilkos személyében beállt változásra az alkotók finoman utalnak is, mert Jason hokimaszkján piros csíkok voltak, míg ebben az epizódban kékek, egészen más elrendezésben. Állítólag a színészek egy része csak menetközben döbbent rá arra, hogy valójában a Péntek 13. ötödik részében játszik: ők azt hitték, csupán egy újabb olcsó slasher készül. Danny Steinmann rendező utólag azt állította, hogy tulajdonképpen egy „kibaszott pornó”-t (fucking porno) forgatott az erdőben, és a cenzorok nem győzték kivagdosni a meztelenséget. A film nagyon rossz kritikákat kapott, az alkotói sem szerették, kereskedelmi szempontból azonban nem bukott meg, így jöhetett a következő rész.
A hatodik epizód (Jason él, 1986) már a címével is egyértelművé tette, hogy visszahozták a szériába a hírhedt sorozatgyilkost. Ebben a részben is szerepel Tommy (ezúttal Thom Matthews alakítja), aki eredetileg az „új Jason” (vagyis az új sorozatgyilkos) lett volna, de az ötödik rész kedvezőtlen rajongói fogadtatása miatt inkább visszatértek a régihez. Tom McLoughlin rendező egy klasszikus rémtörténetet tekintett követendő példának, Mary Shelley Frankensteinjét : úgy a regényben (és a belőle készült filmekben), mint a Jason-produkcióban a halottat egy villámcsapás kelti életre, és miután a teremtményből szörnyeteg válik, a teremtője megpróbálja elpusztítani. (A különbség például az, hogy Frankenstein kreatúrája nem eredendően gonosz, míg Jasonról már régóta tudjuk, hogy egy kegyetlen gyilkos.) A hetedik részben (Friss vér, 1988, rendezte: John Carl Buechler) debütált Jason szerepében Kane Hodder kaszkadőr, akit a rajongók a figura legjobb megtestesítőjének tartanak. Hodder elkötelezettségére jellemző, hogy ő maga javasolta azt a jelenetet, amelyben Jason szájából élő kukacok másznak elő, és ezt trükkfelvétel nélkül, valódi kukacokkal vették fel.
A hetedik rész a Frankenstein helyett inkább Stephen King klasszikusára, a fentebb már említett Carrie-re hajaz: ezúttal a telekinetikus képességekkel rendelkező hősnő kelti életre a tó mélyén Csipkerózsika-álmát alvó Jasont. Ez persze csak egy sajnálatos malőr: szegény leányzó az apját akarta volna feltámasztani, aki évekkel korábban vízbe fulladt, és fogalma sem volt arról, hogy a tó mélyén Jason csak egy balekra vár, aki újra életet ad neki. Daryl Haney forgatókönyvíró képzelete alaposan meglódult, egyenesen egy Oscar-díjas filmet vizionált, de a vágyálom megvalósításához már nem volt elegendő tehetsége. Nagyravágyó ötletekből persze nem volt hiány, valaki még azt is bedobta – lehet, hogy csak Haney froclizására –, hogy a rendezésre az olasz Federico Fellinit (!) kellene megnyerni. (Volt humora az illetőnek, az már szentigaz!) Egy másik vicces érdekesség, hogy Martha Kobert úgy szerződtették a filmhez, hogy az alkotóknak fogalmuk sem volt arról, hogy a színésznő már játszott a második részben. Kober azonban becsületesen bevallotta az igazságot, mire azonnal leváltották. Azt még említsük meg, hogy eredetileg a Freddy vs. Jason lett volna a hetedik rész, ám azt akkor még nem sikerült tető alá hozni, mert a két kultikus sorozat jogai különböző kezekben voltak, és az illetékesek nem tudtak megállapodni egymással.
A Borzalom New Yorkban (Jason Takes Manhattan, 1989) újítása az volt, hogy a látszatra békés Crystal Lake-ből elvitte kedvenc mészárosunkat egy nagyvárosba, New York Manhattan nevű szigetére. Nagy dobásnak szánták, ötmillió dolláros költségvetésével a széria addigi legdrágább filmje volt. Az első publikált előzetesben Jason késsel keresztülvágja az „I Love New York” (Szeretlek, New York!) logót. Emiatt a város turisztikai bizottsága panaszt nyújtott be a Paramount Pictures ellen, és elérte, hogy az előzetest visszavonják. Rob Hedden rendező kétféle javaslattal is előállt: az egyik egy nagy tengerjáró hajón játszódott volna, és A tengeralattjáró (1981) klausztrofóbiás hangulatát A bolygó neve: Halál (1986) rémségeivel párosította volna, míg a másik New York nevezetességeit (például a Broadway és a Szabadság-szobor) kapcsolta volna össze Jason személyével. Végül úgy döntött, hogy egyetlen filmben egyesíti a kétféle elképzelést. Nem jött be neki: a széria legdrágább filmje egyben a legnagyobb bukásnak is bizonyult, ámbár ez sem volt ráfizetéses. Mindazonáltal a Paramount kihátrált a projektből, melyet a New Line Cinema vett át. Igazából ők sem láttak benne túl sok fantáziát, mert a négy év múlva bemutatott kilencedik rész alcíme, a The Final Friday (Az utolsó péntek, 1993) arra utalt, hogy ők is le akarják zárni a sorozatot. Sean S. Cunningham producerként tért vissza, hogy felügyelje a szériát. Ő is bedobta a Freddy vs. Jason ötletét, de a New Line Cinema – a Freddy-filmek jogainak birtokosa – akkor még nemet mondott rá.
Ismét felvetődött az az elképzelés, hogy Jason kikerül a képből, és visszatér Tommy Jarvis, hogy átvegye a helyét. A New Line-nak azonban nem volt lehetősége arra, hogy Tommy figuráját szerepeltesse, ezért Jason egyik rokona, Elias lett volna a főszereplő. Elias kiássa Jason holttestét, megeszi a szívét, így ő lesz az új sorozatgyilkos. Cunninghamnek ez nem tetszett, és egy másik forgatókönyvet rendelt, amelyben továbbra is Jason a főgonosz. A film majdnem akkora bukás volt, mint a Borzalom New Yorkban, ezért nyolc évre süllyesztőbe került a széria. A tizedik rész, a Jason X (2001) a cselekményt a világűrbe és a jövőbe (2455-be) helyezte. Amúgy az alapséma ugyanaz: antihősünk főleg fiatalokat öldököl, és már megint azok vannak a legnagyobb veszélyben, akiknek a szexen jár az eszük. Bár a Jason X is lényegében kudarcnak mondható, 2003-ban mégis megvalósult a „cross-over” film, a Freddy vs. Jason. Érdekes módon a három egymást követő bukás után ebbe a filmbe beleinvesztáltak harmincmillió dollárt. A merészség meghozta gyümölcsét, mert a produkció a büdzsé közel négyszeresét hozta vissza. A kiugró siker ellenére a két gonosztevő közös története azóta sem folytatódott. A 2009-es reboot után (lásd a következő alfejezetet) újabb lehetséges folytatásokról lehetett hallani. A Warner Bros. állítólag egy másik rebootot akart készíteni az eredeti film negyvenéves jubileumára, de a projektet 2020 augusztusában félretették. Ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy Victor Miller és Sean S. Cunnigham évek óta pereskednek a jogokért, melyeket 2021 szeptemberében Millernek ítéltek. (Cunningham korábban azt állította, hogy Miller alkalmazottként írta az eredeti forgatókönyvet, ezért az amerikai szerzői jogi törvény értelmében a jogok valójában az akkori munkáltatóját illetik meg.) Cunningham mellesleg perben áll a Paramounttal és a külföldi terjesztés jogaival rendelkező Warnerrel is a széria forgalmazásával kapcsolatos anyagi problémák miatt.
A reboot
A számos folytatás után 2009-ben készült el a remake, amelyet a német Marcus Nispel rendezett Damian Shannon és Mark Swift forgatókönyve alapján. (Ők írták a Freddy vs. Jason szkriptjét is.) Nispel 2003-ban már szép szakmai és közönségsikert ért el egy másik legendás horrorklasszikus, A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) új változatával. A Péntek 13. esetében tulajdonképpen nem is annyira remake-ről, mint inkább rebootról (újragondolás) van szó, vagyis az eredetihez képest nagy és jelentős változásokra került sor. Így például arra, hogy az új film lényegében azzal kezdődik, amivel az eredeti végződött: Pamela Voorhees halálával. A tulajdonképpeni történetben néhány Péntek 13.-folytatás motívumai köszönnek vissza, mint például a testvérpár szerepeltetése. (A második részben szereplő Sandra bátyja, Rob a negyedik részben jutott szerephez.) A különbség az, hogy a testvérek a korábbi filmekben meghaltak, a rebootban viszont túlélik a szörnyűségeket. Szó volt arról, hogy Nispel alkotásában is megjelenik Tommy Jarvis, a széria negyedik, ötödik és hatodik részének kulcsszereplője, de ezt az ötletet elvetették. A terjesztési jogokért cserébe az új film készítői engedélyt kaptak arra, hogy az eredeti filmekből bármit felhasználhassanak, beleértve a címet is. Sean S. Cunningham lett a reboot egyik producere. A két másik producer, Andrew Form és Brad Fuller főleg az első négy filmet tartották érdekesnek a reboot szempontjából. Kezdetben felmerült az az elképzelés, hogy egy eredettörténet készüljön, amely bemutatja Jason múltját. A producerek végül úgy döntöttek, nincs értelme demisztifikálni a karaktert, megfosztani a rejtelmességétől, netán komikussá tenni, hanem meg kell hagyni annak, aki: egy könyörtelen gyilkológépnek. Ugyanakkor a maszkra más magyarázatot akartak adni, mint amit a szériában korábban láttunk. Kerülni akarták az olyan önreflexiókat is, mint amilyenek a Sikoly-széria filmjeiben láthatók, és igyekeztek visszahozni a nyolcvanas évek hangulatát, mely a Péntek 13.-folytatásokban egyre inkább elveszett.
Derek Mears kaszkadőr amint értesült a rebootról, azonnal intenzív felkészülésbe kezdett, hogy megkaphassa Jason szerepét, amelyre Scott Stoddard sminkes és mások is ajánlották, bár ő erről nem is tudott. A producerek kicsit aggályoskodtak, hogy Mears talán túl rokonszenves erre a szerepre, a kaszkadőr azonban biztosította őket arról, hogy kellően félelmetes lesz annak ellenére, hogy Jasont olyan áldozatnak akarta ábrázolni, aki a gyilkosságaival egyfajta elégtételt vesz az őt ért korábbi sérelmekért és zaklatásokért. Ugyanakkor a figurát Rambo, Tarzan és a jeti egyfajta keverékének látta. A hősnőt, Whitney Millert alakító Amanda Righetti mindig is szeretett volna egy Péntek 13.-filmben játszani, és miután elolvasta a forgatókönyvet, ez a szándéka még inkább megerősödött. Jared Padalecki szerint az általa játszott Clay Miller (Whitney fivére) egy igazi hős, aki mindig helyesen cselekszik, és magányos farkasként néz szembe a veszélyekkel. A forgatási ütemtervet a Chewie-t alakító Aaron Yoo-hoz igazították. A fiatal színész egy vakbélműtét miatt nem tudott a kezdet kezdetén csatlakozni a stábhoz. Első leforgatott jelenete mindjárt a halála volt: fejjel lefelé lógott egy szarufáról, műtéti hegének nyomait is beépítették a jelenetbe. A casting egyébként nem ment túl gyorsan, mert az alkotók hosszasan tesztelték, hogy a fiatal szereplők közül kik illenek a legjobban egymáshoz, és aszerint osztották ki a szerepeket. A forgatás 2008. április 21-én kezdődött, és június 13-án ért véget. A munka texasi helyszíneken zajlott, néhány jelenetet az 1934-ben létrehozott koedukált nyári táborban, Camp Fernben vettek fel. Noha a büdzsé 19 millió dollár volt (több mint harmincszorosa a Cunningham-filmnek), bizonyos jelenetekről anyagi okok miatt le kellett mondaniuk. Így például lett volna egy olyan epizód, amelyben a szereplők egy szarvastetemre bukkannak, miközben követik Jasont az alagútrendszerben. Ez viszont előzetes becslések szerint százezer dollárba került volna. Anyagi indíttatásból kellett változtatni bizonyos halálnemeken, sőt a történet befejezésén is.
Az egyik lány, Chelsea például úgy halt volna meg, hogy bemenekül a vízbe, miután megpillantja Jasont a parton, és néhány óra múlva a kimerültségtől a tóba fullad. A forgatókönyvírók szerint az ilyesmi újdonság lett volna egy slasher-filmben, de végül mégis egy másik, „hagyományosan vérengzős” halálnemet találtak ki a figurának. Egy másik lány, Jenna az eredeti forgatókönyv szerint tovább élt volna, elmenekül Jason rejtekhelyéről, Clayjel is találkozik, és csak utána hal meg, ám az ő esetében is változott az elképzelés. Shannon és Swift arra törekedtek, hogy egyensúlyt teremtsenek a halálesetekkel, vagyis egyfajta homage-ként megismételjék a klasszikus széria néhány gyilkosságát, ugyanakkor merőben újakat is kitaláljanak. A kerekesszék Mark halálára utal az eredeti széria második részéből, a pulóver pedig Mrs. Voorheesre. Noha Marcus Nispel a gyakorlati megoldások híve, huszonöt jelenet esetében – főleg a gyilkosságoknál – digitális trükkökre volt szükség, melyeket az Asylum Visual Effects készített. A cég bevonására részben a színészek testi épsége, részben a rendező által kívánt hatás megteremtése érdekében volt szükség. Több jelenetet is úgy oldottak meg, hogy bizonyos mozzanatokat valóban lefilmeztek, és ezt kombinálták a trükkfelvétellel. Így például Amanda halálának jelenetében a tábortűz valódi volt, a tűz fölé akasztott hálózsákot, benne Amanda testével, azonban digitálisan egyesítették a lángnyelveket mutató képkockákkal. Jason külsejének kialakításához leginkább az eredeti széria második és negyedik része szolgáltatta a mintát. A speciális effektusokért felelős Scott Stoddard számára kezdetben három és fél órát igényelt Jason sminkelése, de ezt az időt egy órára tudta csökkenteni azokban a jelenetekben, amikor Jason maszkot viselt.
Andrew Form és Brad Fuller producerek nem szerették volna teljesen mellőzni Harry Manfredini ikonikus zenéjét, de egy az egyben átvenni sem akarták. Steve Jablonsky zeneszerző kapta azt a feladatot, hogy az eredeti partitúrák felhasználásával egy olyan új zenét komponáljon, amely felidézi az eredeti soundtrackeket, miközben az új változat hangulatát is megteremti. Jablonsky már dolgozott Nispellel A texasi láncfűrészesen, így jól megértették egymást. Nispel olyan zenét akart, amely könnyen megjegyezhető, ugyanakkor a film nézése közben nem kerül tolakodóan előtérbe: „Nem hiszem, hogy ha megnézed a mi Péntek 13.-filmünket, úgy szeretnéd érezni magad, mintha melletted ülne John Williams a teljes Londoni Szimfonikus Zenekarral.” A Péntek 13. ősbemutatója 2009. február 13-án, pénteken volt: Észak-Amerikában 3105 moziban vetítették egyszerre. A széria egyetlen korábbi filmjét sem forgalmazták ilyen széles körben. Az eredeti filmet például valamivel több mint ezer moziban játszották csak a bemutató idején. A reboot már a premier napján 19 293 446 dollár bevételt termelt, ami az idő múlásával 92,7 millióra növekedett. A széria filmjei közül csupán a Freddy vs. Jason ért el jobb eredményt a maga 116,6 millió dollárjával. A kritikai fogadtatás viszont nem volt különösebben lelkes. Visszatérő véleményként hangzott el, hogy a reboot sem a szériához, sem magához a műfajhoz nem tesz hozzá semmi különösebb újat, de még a régi kliséket sem képes hatásosan alkalmazni. Az új idők hangját jelenti, hogy afroamerikai és ázsiai szereplője is van a filmnek, de a végeredmény szempontjából ez semmi különöset nem jelent. A kritikusok véleménye persze az üzlet szempontjából nem sok vizet zavart: a kimagasló bevételek következtében már 2009-ben megkezdődtek az előkészületek a folytatáshoz. A forgatókönyvet ismét Damian Shannon és Mark Swift írta. Részben anyagi, részben szerzői jogi problémák miatt azonban a projektet folyton elhalasztották, és jelen sorok írásakor is messze áll a megvalósítástól. 2019 júliusában felvetődött, hogy a hatodik rész rendezője, Tom McLoughlin készül egy újabb folytatásra, amely figyelmen kívül hagyná a saját filmje után készült epizódokat.
Péntek 13. (Friday the 13th, 1980) – amerikai horrorfilm. Forgatókönyv: Victor Miller és Ron Kurz. Operatőr: Barry Abrams. Zene: Harry Manfredini. Díszlet: Virginia Field. Jelmez: Caron Coplan. Vágó: Bill Freda. Rendező: Sean S. Cunningham. Főszereplők: Betsy Palmer (Mrs. Pamela Voorhees), Adrienne King (Alice), Jeannine Taylor (Marcie), Robbi Morgan (Annie), Kevin Bacon (Jack), Harry Crosby (Bill), Laurie Bartram (Brenda), Mark Nelson (Ned), Peter Brouwer (Steve Christy), Walt Gorney (Őrült Ralph).
Péntek 13. (Friday the 13th, 2009) – amerikai horrorfilm. Victor Miller szereplőinek felhasználásával a forgatókönyvet írta: Damian Shannon és Mark Swift. Operatőr: Daniel C. Pearl. Zene: Steve Jablonsky. Díszlet: Jeremy Conway és Randy Smith Huke. Jelmez: Mari-An Ceo. Vágó: Ken Blackwell. Rendező: Marcus Nispel. Főszereplők: Jared Padalecki (Clay Miller), Danielle Panabaker (Jenna), Amanda Righetti (Whitney Miller), Travis Van Winkle (Trent), Aaron Yoo (Chewie), Derek Mears (Jason Voorhees), Jonathan Sadowski (Wade), Julianna Guill (Bree), Ben Feldman (Richie), Arlen Escarpeta (Lawrence), Ryan Hansen (Nolan). Magyarországi bemutató: 2009. szeptember 17. (DVD).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
