MACSKA A FORRÓ BÁDOGTETŐN

„S apám, te, a bús magaslaton állva,

Vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”

(Dylan Thomas:

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába)

Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámája, a Macska a forró bádogtetőn három évvel a Broadway-premier után, 1958-ban került filmszalagra. A mű egyik kulcsmotívuma a férj latens homoszexualitása, amely miatt már a színpadi változat számára is helyenként át kellett írni az eredeti szöveget, a szigorú cenzúra miatt pedig a filmverzió érdekében további átdolgozásokra volt szükség. Ezt a rendező, Richard Brooks végezte el, aki forgatókönyvíróként is jelentős művész volt. A két főszerepre több jelölt mérlegelése után Elizabeth Taylort és Paul Newmant választották. A forgatás megkezdése után néhány nappal Taylor férje, Mike Todd filmproducer légi szerencsétlenségben életét vesztette. Az özvegyen maradt fiatalasszonyt annyira lesújtotta a tragédia híre, hogy mindenki azt hitte, képtelen lesz befejezni a filmet. Miután visszatért a forgatásra, rövidesen újabb problémák támadtak körülötte: viszonyt kezdett halott férje legjobb barátjával, Eddie Fisher énekessel, aki ráadásul Liz legjobb barátnője, Debbie Reynolds férje volt. Az erkölcsbotrány eleinte azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konzervatív közönség bojkottálni fogja a filmet – végül ennek épp az ellenkezője történt. A nézők tódultak a mozikba, hogy kombinéban lássák a ledér filmsztárt, aki alig néhány hét alatt vált gyászoló özvegyből egy családi tűzhelyt szétromboló, csábító szirénné. A Macska a forró bádogtetőn nemcsak kereskedelmi sikert ért el, hanem többnyire kedvező kritikákat is kapott, még a „léha” Taylor alakítását is elismerő szavakkal méltatták. Mindazonáltal sokan úgy vélik, hogy a Fisher-ügynek köszönhető, hogy a színésznőt nem jelölték Golden Globe-ra, az Oscart pedig a jelölés ellenére se kapta meg. Williams darabjából 1976-ban és 1984-ben egy-egy tévéfilm is készült, melyek közül az utóbbi volt az, amely a dráma eredeti szövegéből indult ki.

A CSELEKMÉNY

Harvey Pollitt a hatvanötödik születésnapját ünnepli. A gazdag ültetvényes tudja, hogy már nem fog sokáig élni, hiszen az orvos megállapította, hogy rákos beteg. Nagyobbik fia, Gooper jóvoltából már unokák veszik körül. A „jó fiú” a feleségével együtt titokban azt reméli, hogy örökölni fogja apja nagy vagyonát. Az öregember kedvence azonban a kisebbik fiú, Brick, akinek a felesége, Maggie gyönyörű és kívánatos asszony. Pollitt abban bizakodik, hogy Maggie hamarosan gyermeket szül a fiának, és újabb unokával gyarapodik a család. Brick viszont nem gondol a gyereknemzésre. Mióta elveszítette legjobb barátját, azóta egyre többet iszik, és megvádolja a nejét, hogy megcsalta őt az elhunyt cimborával. A családfő születésnapi ünnepségén régóta eltemetett sérelmek törnek a felszínre, és a törékeny családi idill szertefoszlik. Vajon van-e remény az újrakezdésre, megmaradt-e valami azokból a régi érzésekből, amelyek Bricket és Maggie-t egykoron összehozták, vagy már csak a gyűlölködés tartja együtt őket?

A SZÍNDARAB

A Macska a forró bádogtetőn Tennessee Williams egyik legismertebb drámája, melynek alapjául a szerző 1952-es novellája, a Three Players of a Summer Game szolgált. Williams 1953-ban kezdett hozzá a drámához, amelyet a következő évben fejezett be. Ez az egyik legjobb és legsikeresebb darabja, amely a személyes kedvence is volt. A cselekmény helyszíne egy déli ültetvényes birtoka a Mississippi-delta vidékén. A dráma elején, a díszlettervező számára írt jegyzetben Williams így írt a helyszínről és saját elképzeléseiről: „A szín: lakó- és egyszersmind hálószoba a Mississippi-delta egyik nagyültetvényesének házában. Emeleti erkélyre nyílik, ez alkalmasint körülfut az egész épületen. Széles, kétszárnyú ajtó vezet ki rá, kettő is. Azokon át a fehér balusztrádot látni, s mögötte a derült, nyári eget. A darab folyamán lassan bealkonyul, s leszáll az éj. Mert a cselekmény időtartama pontosan ugyanannyi, mint az előadásé, leszámítva persze a negyedórás szüneteket. A berendezés stílusa nem éppen az, amire a delta legnagyobb gyapottermelőjének házában számítanánk. Viktória-kor, némi távol-keleti beütéssel. Valaha ebben a szobában élt halála napjáig az ültetvény két eredeti tulajdonosa, egy öreg agglegénypár: Jack Straw és Peter Ochello, és azóta nem sok változott. Más szóval idézzen szellemeket ez a hely: kísértsen benne egy szelíd és poétikus kapcsolat valami szokatlan gyöngédséggel átszőtt emléke. Talán nem lényeges, és kár is beszélnem róla, de láttam egyszer egy elmosódott fényképreprodukciót Robert Louis Stevenson szamoai házának tornácáról – ott töltötte a költő utolsó éveit –, s a tropikus nap sütötte, tropikus eső verte, bambusznádból és vesszőből készült kerti bútor avult fáján, ott vibrált ilyen enyhe fény. Ez járt eszemben, mikor magam elé képzeltem a darab színterét, s ez juttatta eszembe a derült nyári késő délután kegyelmet, vigaszt és nyugalmat árasztó világítását, s azt, hogy abban minden, még a halálfélelem is, enyhül és elcsitul. Mert itt a színpadkép végletes emberi indulatok drámájának háttere, s ezért kell ilyen szelídnek lennie.”

A díszleteket így részletezte: „A fürdőszobaajtó az egyik oldalsó falon nyílik, s csak a halványkék csempe és ezüst törölközőtartó látszik rajta keresztül. Szemben, másik oldalt van a hallajtó. A berendezési tárgyak közül kettőről érdemes beszélni. Az egyik a nagy kettős ágy. Ez – fontos szerepének megfelelően – álljon szabadon, sőt az ágyat fejtől meg is kell egy kicsit emelni, hogy jobban lássék rajta a játék. Hátul, a két hatalmas erkélyajtó közötti falnál egy korunkra jellemző monstrum áll, ez a másik: a („hi-fi”, három hangszórós) zenegéppel és televízióval egybeépített házibár, tele pohárral és üveggel. Az ezüst tompa fénye és a sokszínű üvegcsillogás tarka átmenet az enteriőr szépia-tónusa (rőtaranya) és az erkély, valamint az ég hideg (fehér és kék) színei között. Ez a bútordarab (?!), ez az emlékmű valóságos és hiánytalan hálatárgygyűjteménye mindazoknak a kényelmeinknek s öncsalásainknak, amelyek mögé el szoktunk bújni olyan tények elől, mint amilyenekkel a darab figurái találják szemben magukat... A színpadi kép azonban a világért se legyen oly naturalista, mint amilyet ez a leírás sugalmaz. Úgy gondolom, a falak mennyezet helyett olvadjanak át titokzatosan a levegőbe, az ég boltozza be az egész színpadot, s a csillagokat és a holdat csak opálos, sápadt fénye jelezze, mintha rosszul beállított távcső lencséjén keresztül látnánk. Kell még gondolnom valamire? Ja igen, kék és borostyánsárga üvegezésű, félköríves, felül világító ablak legyen (legyezőbordázattal) minden ajtó fölött, és az a legfontosabb, hogy a tervező hagyjon minél több szabad területet, ahol a színészek mozoghatnak (elárulhatják nyugtalanságukat, a kitörni készülő indulatot), mintha csak balettszínpadról volna szó.”

Ami a történetet illeti, a szerző Harvey Pollitt, a családfő (a magyar fordításban: Ópapa) és a családtagok egymás közötti kapcsolatait vizsgálja, különös tekintettel a kisebbik fiúra, Brickre és feleségére, Maggie-re, a „macská”-ra. Williams a párbeszédekkel a délvidék nyelvhasználatát igyekezett visszaadni. A dráma kulcsmotívumai a társadalmi szokások, a kapzsiság, a felszínesség, a rosszindulat, a romlás, a szexuális vágy, az elnyomás és a halál. Az alkoholista Brick vonatkozásában felmerül a homoszexualitás motívuma is: a férfiközpontú, homofób déli társadalomban Brick önmaga előtt sem meri felvállalni a hajlamát, amely magyarázat lehet arra, miért hidegült el szegény családból származó, gyönyörű feleségétől. A homoszexualitás az ötvenes években még az Egyesült Államokban is tabutémának számított, így erre vonatkozóan a darab többet sugall, mint amennyit kimond. A Macska a forró bádogtetőn 1955-ben Pulitzer-díjat kapott, és elnyerte a New York-i drámakritikusok díját is. A török származású Elia Kazan, a huszadik századi amerikai kultúra egyik fontos alakja nagy sikert aratott egy másik Williams-dráma, A vágy villamosa 1949-es színre vitelével és két évvel későbbi filmváltozatával. Kazan még 1955-ben elvállalta, hogy megrendezi a Broadwayn a Macska a forró bádogtetőn színpadi változatát is. A már említett tabutémák miatt azonban átdolgozásokat kért a szerzőtől, főleg a harmadik felvonás vonatkozásában. A New Directions Publishing 1955-ben kiadta a drámát: a kötet tartalmazta az eredeti befejezést és a színpadi változatét is.

A Broadway-bemutatóra 1955. március 24-én került sor a Morosco Színházban. Maggie-t Barbara Bel Geddes (később a Dallas című világsikerű tévésorozat Ellie-je), Bricket Ben Gazzara, Ópapát Burl Ives, Ómamát Mildred Dunnock, Goopert Pat Hingle, Mae-t pedig Madeleine Sherwood játszotta. A darab 694 előadást ért meg. Elia Kazant és Barbara Bel Geddest a következő évben jelölték az amerikai színházi szakma legnagyobb elismerésére, a Tony-díjra, akárcsak magát a drámát és Jo Mielziner díszlettervezőt, ám egyikük sem kapta meg az elismerést. (Ben Gazzara is jelölt volt, de egy másik színműben nyújtott alakításáért.) A szereplők közül Burl Ives és Madeleine Sherwood a filmváltozatban is megismételhette kiemelkedő alakítását. Williams egy 1974-es színpadi változat kedvéért újra átdolgozta a drámát, és számos olyan szöveget visszaillesztett a darabba, amelyeket annak idején Kazan kívánságára távolított el. A Macska a forró bádogtetőn magyar nyelven először a Nagyvilág című irodalmi folyóirat 1962/8. számában jelent meg Bányay Geyza fordításában. Könyv alakban 1964-ben az Európa Könyvkiadó adta ki ugyanezt a fordítást a Tennessee Williams színdarabjaiból összeállított Drámák című kötetben. A magyar ősbemutató 1967. február 3-án volt a budapesti Vígszínházban: Maggie-t Ruttkai Éva, Bricket Darvas Iván, Apust (Ópapa) Páger Antal, Anyust (Ómama) Bulla Elma alakította. Az egyik előadás első felvonását megtekintette az akkor épp Budapesten tartózkodó Orson Welles is, akinek annyira tetszett Darvas játéka, hogy szerződtetni akarta őt a Halhatatlan történet (1968) című filmjéhez, amelyet Magyarországon akart forgatni. (A mű végül máshol és Darvas nélkül készült el.)

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Az előkészületek

Az MGM nem sokkal a színházi premier után megvásárolta a darab megfilmesítési jogát. Az első perctől kezdve világos volt, hogy a drámát át kell írni ahhoz, hogy a cenzorok ne emeljenek kifogást a film ellen, ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy a mondanivaló ne vesszen el teljesen. E két szempont egyeztetése meglehetősen időigényes feladatnak ígérkezett, és közben a Brick szerepére kiszemelt James Dean egy autóbalesetben életét vesztette. Pedig az óriási népszerűségnek örvendő fiatal sztár kicsit saját magát is játszhatta volna, hiszen ő is homoszexuális hajlamokkal küzdött, de erről akkoriban csak nagyon kevesen tudtak. A női főszerepet Grace Kellynek szánták, ő viszont visszalépett, mert amíg a szkript körüli huzavonák zajlottak, feleségül ment Rainer monacói herceghez, és feladta a filmezést. (A Sors különös tréfája, hogy 1982-ben Grace is egy autóbalesetben hunyt el.) A legmegfelelőbb rendezőt nem kellett sokáig keresgélni, mert a színdarab rendezője, Elia Kazan tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra, ráadásul igényes filmográfiájában két sikeres Williams-adaptáció is volt már: A vágy villamosa és a Baby Doll. Az illetékesek nagy meglepetésére azonban Kazan nemet mondott az ajánlatra. A direktor ugyanis megunta, hogy örökösen vitatkoznia kellett a szerzővel, aki nem akarta megérteni, hogy a cenzúra szempontjából még mindig könnyebb leírni valamit, mint ugyanazt megeleveníteni a színpadon vagy a filmvásznon. Abból is elege lett, hogy a kritikusok kezdték úgy emlegetni, mint Williams árnyékát, aki a híres író nélkül már nem is képes jelentőset alkotni. Bár ezt a filmet nem vállalta, 1959-ben megint hajlandó volt arra, hogy színpadra vigye a szerző következő darabját, Az ifjúság édes madarát, ám annak filmváltozatát szintén visszautasította. Kazan után az MGM a magyar származású George Cukornak ajánlotta fel a Macska a forró bádogtetőn megrendezését. Őt érdekelte is a dolog, mert nagy lehetőséget látott abban, hogy egy tabutémáról elsőként beszéljen nyíltan egy hollywoodi filmben, de visszalépett, miután megtudta, hogy a cenzorok miatt a forgatókönyvben mellőzni kell a darab homoszexuális utalásait. Cukor egyébként maga is homoszexuális volt, ami nyílt titoknak számított Hollywoodban. Mindazonáltal a botránysajtó nem kürtölte világgá a hajlamait, pedig a villájában rendezett hétvégi partik, melyek során a bárokban és edzőtermekben felszedett fiatal férfiak meztelenül pancsikáltak az úszómedencében, egyre több emberrel ismertették meg a titkát.

A rendezői székbe végül Richard Brooks ülhetett, aki James Poe-val közösen írta a forgatókönyv végső változatát. Poe friss Oscar-díjas volt, az elismerést harmadmagával kapta a 80 nap alatt a Föld körül (1956) című filmért, ámbár előtte pereskednie kellett azért, hogy a nevét feltüntessék a stáblistán. Brooks úgy gondolta, hogy Williams drámáját mindenképpen érdemes megfilmesíteni még súlyos kompromisszumok árán is. Megvoltak persze a maga jelöltjei a két főszerepre – Tony Franciosa és Ava Gardner –, ennek ellenére a film mégsem velük valósult meg. Az MGM szakemberei mindkét főszerep esetében fontolóra vettek minden szóba jöhető színészt. A Baby Doll főszereplője, Carroll Baker boldogan eljátszotta volna Maggie-t, de a szerződése a Warnerhez kötötte. Ott viszont egymás után három szerepet is visszautasított, így az volt a válogatós sztár büntetése, hogy nem adták kölcsön az MGM-nek. Felmerült Marilyn Monroe és Lana Turner neve is. Brick szerepére Robert Mitchum, Elvis Presley és Montgomery Clift voltak a legesélyesebbek, ám mindhárman nemet mondtak. A kiemelkedő tehetségű Clift szereplése ugyanazért lett volna érdekes, mint James Deané: ő is a fiatalok egyik bálványa volt, homoszexuális hajlamokkal. És majdnem ugyanúgy végezte, mint ő: bő hét hónappal Dean halála után, 1956. május 12-én Clift súlyos autóbalesetet szenvedett, miután távozott egy összejövetelről, melyet Elizabeth Taylor otthonában rendeztek. Barátja, a szintén színész Kevin McCarthy rohant vissza a színésznő házába, hogy segítséget hozzon: Liz nyúlt bele a fuldokló, súlyosan sérült Clift szájába, hogy eltávolítson egy törött fogat, amely kis híján a férfi halálát okozta. Clift arcsérülései plasztikai műtétek sorozatát igényelték, így már amúgy sem lett volna alkalmas arra, hogy eljátssza a jóképű Bricket.

A lehetséges jelöltek között volt még Don Murray, valamint az atlétából színésszé avanzsált Floyd Simmons is. A legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy a színpadi változat színésze, a nagyszerű Ben Gazzara játssza el a szerepet a filmben is. Gazzara azonban nem értett egyet azzal, hogy a mű homoszexuális utalásait cenzúrázzák, ezért elutasította a felkérést. A cenzúrával Paul Newman sem értett egyet, ő viszont állítólag csak azután szerzett erről tudomást, miután aláírta a szerződést. Tennessee Williams kifejezetten Burl Ives számára írta Ópapa (a filmben: Nagyapus) szerepét, amelyről a fentebb említett Orson Welles Budapesten mégis azt mesélte, hogy a szerző neki szánta. Ives korábban inkább folkénekesként volt ismert, ezért egyesek azt hitték, az írónak elment az esze, hogy ragaszkodik hozzá. A siker Williamset igazolta, és Ivest a filmváltozathoz is szerződtették. Pedig korban egyáltalán nem illett hozzá a szerep: negyvenhat éves volt a színházi premier idején, és úgy játszott egy hatvanöt éves férfit. A filmbeli nagyobbik fiát alakító John Carsonnál a valóságban csak egy évvel volt öregebb, míg a kisebbik fiát megformáló Paul Newman és közte is csupán tizenhat év volt a korkülönbség. Mint fentebb már említettem, az eredeti Broadway-előadásból a Mae-t alakító Madeleine Sherwood is bekerült a filmverzióba.

Elizabeth Taylor

Minden idők egyik leghíresebb hollywoodi filmsztárja, Elizabeth Taylor gyerekszínészként kezdte a pályát. Mint oly sok esetben, a háttérben ezúttal is egy ambiciózus anya állt, aki saját álmait a lányán keresztül akarta valóra váltani, mert Lizt kezdetben nem különösebben érdekelte a filmvilág. Félő volt, hogy ha kinő a gyerekszerepekből, éppúgy eltűnik a süllyesztőben, mint például Shirley Temple, a harmincas évek ünnepelt gyerekszínésze. A mama azonban kitartóan támogatta a gyermekét, és a filmmogulok is úgy ítélték meg, hogy a gyönyörű nővé érett Elizabeth képes lenne arra, hogy felnőtt színészként is busás profitot termeljen nekik a filmjeivel, mint addig. A váltás a gyerekfilmekről a felnőtt filmekre persze nem ment egyik pillanatról a másikra, ám időközben Lizben is feltámadt a becsvágy, és elhatározta, hogy komoly színésznővé válik. Az óriás (1956) című George Stevens-eposzban James Dean és Rock Hudson mellett bizonyította be, hogy valóban van tehetsége a színjátszáshoz, a szintén monumentális Esőerdő megye (1957, Edward Dmytryk) női főszerepéért pedig már Oscarra is jelölték. Amikor megkapta a Macska a forró bádogtetőn forgatókönyvét, azonnal megérezte, hogy Maggie egy újabb nagyszerű lehetőséget jelent arra, hogy még feljebb emelkedjen a hollywoodi ranglétrán. Mégsem mondott azonnal igent az ajánlatra. Két sikertelen házasság után ugyanis végre megtalálta a boldogságot a nálánál huszonöt évvel idősebb producer, Mike Todd oldalán. A férfi mindent megadott imádott feleségének, rendszeresen drága ajándékokkal halmozta el, szó szerint tejben-vajban fürösztötte őt. Közös gyermekük is született, egy Liza nevű lány. Elizabeth annyira élvezte a boldog feleség és családanya szerepét, hogy hajlandó volt lemondani érte Maggie szerepéről.

Szerencsére Mike Todd is elolvasta a forgatókönyvet. A férfi meg volt győződve arról, hogy felesége nemcsak gyönyörű, hanem kiemelkedően tehetséges is. Rábeszélte őt, hogy vállalja el a szerepet, mert utána az Oscar-díj magától fog az ölébe hullani. Taylor mindenben hallgatott a férjére, ezért igent mondott a filmre. Todd egy új szerződést harcolt ki a számára, amely szerint a Williams-adaptáció után már csak egy filmet kell forgatnia az MGM-nek, és utána függetlenné válik a stúdiótól, ahol a karrierje elkezdődött. Richard Brooks 1954-ben már forgatott egy filmet Lizzel, de az Amikor utoljára láttam Párizst még csak sejteni engedte, hogy a fiatal színésznő esetleg sokra viheti felnőttként is. Amikor újra találkozott vele, megdöbbent azon, hogy Taylor pár év alatt mennyire megváltozott: szebb volt, mint első közös filmjük idején, és áradt belőle a magabiztosság. Brooks egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Elizabeth kimagasló alakítást fog nyújtani mint Maggie. Mindezért a színésznő heti 4750 dollár gázsit kapott. Brooksszal ellentétben Paul Newman viszont egyáltalán nem örült annak, hogy Elizabeth Taylor lesz a partnere, mert az álomgyár által kreált sztárnak tartotta őt, nem pedig komoly drámai színésznőnek. Newman a Lee Strasberg és Elia Kazan nevével fémjelzett Actors Studio növendéke volt, az ún. „method acting” híve. Nem tudott arról, vagy nem törődött vele, hogy Liz kifejezetten jól tudott együtt dolgozni a method acting olyan sztárjaival, mint James Dean, Montgomery Clift vagy később Marlon Brando, akik a magánéletben közeli barátai lettek. Miután elkezdődött a forgatás, Newman belátta, hogy tévesen ítélte meg a partnernőjét. Liz játéka elementáris volt, természetes és drámai erejű: nem játszotta, hanem élte a szerepet. Ehhez a bi- és homoszexuális Dean és Clift bizalmas barátjaként egyébként is megvolt a személyes élményanyaga. Az alkotók eredetileg azt tervezték, hogy fekete-fehérben forgatják le a filmet, mert az ötvenes években ez volt a bevált gyakorlat művészfilmek esetében. Amikor eldőlt, hogy a két főszerepet Taylor és Newman játssza, Brooks ragaszkodott ahhoz, hogy színesben forgassanak, mert ki akarta használni Paul feltűnően kék és Elizabeth ibolyakék szemének vonzerejét.

A forgatás

A Macska a forró bádogtetőn forgatása 1958. március 6-án (más források szerint: március 12-én) kezdődött. A belsőket az MGM hollywoodi stúdiójában vették fel. A Pollitt-birtok a Long Island-i Coleman Estate volt. Az első napokban nem volt semmi különösebb probléma, gördülékenyen ment minden. Március 19-én azonban Elizabeth Taylor megbetegedett, belázasodott. Le kellett mondania a forgatást, de mindenki bízott abban, hogy a gondos ápolás mellett gyorsan felépül. Betegsége miatt letett arról, hogy 22-én elkísérje a férjét New Yorkba, egy díjátadóra. Todd ekkor néhány barátját próbálta rábeszélni, hogy tartsanak vele, például Joseph L. Mankiewicz rendezőt és Kirk Douglas színészt. Mindketten nemet mondtak. Így a két pilótán kívül csak Art Shaw író szállt fel a gépre Todd-dal. Shaw épp a Mike Todd kilenc élete című biográfián dolgozott. Sajnos kiderült, hogy a producernek nincs kilenc élete: a rakománnyal túlterhelt kétmotoros repülő egyik motorja a viharos időben meghibásodott, a gép irányíthatatlanná vált és lezuhant. Senki nem élte túl a katasztrófát. Todd teste szénné égett, a maradványokat csak a jegygyűrű és a platina mandzsettagombok alapján tudták azonosítani. A források eltérnek abban, hogy Elizabeth Taylor hogyan értesült a tragédiáról. Vannak, akik úgy tudják, hogy kétségbeesetten virrasztotta át az éjszakát, mert Todd nem telefonált, pedig mindig szokott, valahányszor földet ért. Biztos volt abban, hogy valami baja esett. Mások szerint betegsége miatt mély álomba merült, és másnap reggel Todd személyi titkárától és a család orvosától tudta meg, hogy mi történt.

Imádott férje halálhírére Taylor teljesen összeomlott. Kíváncsiskodók és újságírók gyülekeztek a háza körül, mindenki látni akarta a gyászoló özvegyet. Az MGM saját biztonsági őreivel védte a filmsztár nyugalmát. A házba csakis a családtagok és a leghűségesebb barátok léphettek be. Elizabeth megállás nélkül zokogott, a nyugtatók sem javítottak az állapotán, enni egyáltalán nem tudott, alig lehetett belediktálni egy-két falatot. Amikor éppen nem zokogott, azt hajtogatta, hogy a férjével kellett volna mennie, és legalább együtt haltak volna meg. Hűséges barátnője, Debbie Reynolds magához vette Liz három gyermekét – előző férjétől, Michael Wildingtől született két fiát és Mike Toddtól született lányát –, mert anyjuk nem volt abban az állapotban, hogy felelősségteljesen gondoskodjék róluk. Mike Toddot Chicagóban temették el. Első házasságából született fia, Mike Todd Jr. azt szerette volna, ha a maradványokat elégetik, de Liz ebbe nem egyezett bele. Todd 89 éves édesanyját akkor éppen egy szanatóriumban ápolták, és nem szóltak neki a fia haláláról, mert attól tartottak, hogy az állapota még rosszabbra fordul. A temetés botrányos körülmények között zajlott. A kíváncsiskodók ellepték a helyszínt, letaposták a sírokat, sült krumplit ettek és kólát ittak, úgy nézték a „műsor”-t. Többen is megpróbáltak a gyászoló színésznő közvetlen közelébe kerülni, a biztonságiaknak alig sikerült távol tartaniuk őket. Voltak, akik tapintatlanul odakiabáltak Liznek, hogy emelje fel a fátylát, mert látni akarják a könnyeit. (Közel húsz év múlva újabb botrány történt, amikor 1977-ben sírrablók gyalázták meg Todd sírját. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a temetéskor Taylor egy százezer dolláros gyűrűt húzott a halott ujjára. A Todd maradványait tartalmazó zsákot egy közeli fa alatt találták meg. A maradványokat a korabeli fogászati papírok alapján újra azonosítani kellett, ezután ismeretlen helyen megint eltemették.)

A botrányba fulladt temetés tovább rontott Liz állapotán, és a színésznő mély depresszióba zuhant. Ebből csak a sógornője tudta felrázni, aki határozott hangon figyelmeztette arra, hogy Liznek három gyermeke van, és Mike valószínűleg nem örülne, ha elhanyagolná őket. Az MGM egyik producere, Pandro S. Berman gyengéden figyelmeztette a félbehagyott filmre is, és emlékeztette őt arra, hogy néhai férje milyen sokat várt feleségének ettől az alakításától. Sokat számított Todd legjobb barátja, Eddie Fisher énekes támogatása is, aki mellesleg Debbie Reynolds férje volt. Taylor végül elhatározta magát, és bő három héttel férje halála után, április 14-én visszatért a stúdióba, hogy folytassa a forgatást. Nem nézett ki túl jól: arca sápadt volt, több kilót fogyott az elmúlt hetekben, és gyengének érezte magát. Mégis kijelentette, hogy ha nem terhelik meg túlságosan, akkor máris felvehetnek egy rövid jelenetet. Mindenki rendkívül tapintatosan bánt vele, és Brooks külön odafigyelt arra, hogy naponta csupán egy-két órát dolgozzon. Erre többnyire kora délután került sor, mert a körülményekhez képest Taylor akkor volt a legjobb formában. Mindazonáltal William Tuttle sminkmesternek alaposan ki kellett tennie magáért, hogy Liz arcáról eltüntesse a gyász és a bánat minden látható nyomát. Megoldást kellett találni Taylor étvágyára is, amely még mindig nem tért vissza. Ennek érdekében Brooks a filmcsillag színésznői elhivatottságát használta ki. Tudta, hogy Liz kész meghozni minden áldozatot a szerepért, ezért parancsba adta, hogy az étkezési jelenethez igazi ennivalót szolgáljanak fel, így a színésznő kénytelen volt enni. Bár erre nem volt szükség, Brooks több ismétlést is elrendelt, hogy Taylor minél többet egyen. A tapintat és a kikényszerített étkezés meghozta a remélt eredményt, s a színésznő állapota javulni kezdett.

Paul Newman is azok közé tartozott, akik aggódtak Taylor miatt, és igyekezett minden segítséget megadni neki. Meghívta vacsorára az otthonába, ahol a felesége, Joanne Woodward is nagy szeretettel fogadta a kolléganőjét. (Néhány nappal korábban Woodward épp Elizabeth elől nyerte el az Oscar-díjat az Éva három arca című filmért.) A házaspár biztosította Lizt arról, hogy a házuk bármikor nyitva áll előtte, akár mindennap eljöhet hozzájuk. Taylort meghatotta ez a figyelmesség, és jó barátságban maradt Paullal és Joanne-nel. A baráti segítség mellett azonban volt más is, ami döntő szerepet játszott Elizabeth állapotának gyors javulásában. A színésznő sosem tagadta, hogy nagyon fontosnak tartja a testi szerelmet, és a gyász önmegtartóztatással párosuló hetei ebből a szempontból egy örökkévalóságot jelentettek számára. A megoldás pedig kéznél volt Eddie Fisher személyében. Viszonyuk lett, s a pletykák szerint kapcsolatuk legelején négy napra bezárkóztak Taylor hálószobájába. A sztár utólag szemrebbenés nélkül azt nyilatkozta, hogy ez a négy nap kellett neki ahhoz, hogy felrázza őt a gyász miatti letargiából, végtére is Mike halott, ő viszont él. A viszonynak azonban hamar híre ment, és mindenki aggodalmaskodni kezdett. A közvélemény úgy tudta, hogy Debbie és Eddie példás házasságban élnek, és nagy szeretettel nevelik két közös gyermeküket. (Az egyik a későbbi színésznő, Carrie Fisher volt.) A barátok arra figyelmeztették Taylort, hogy a közönség szimpátiája mindig a megcsalt feleségé, és Liz elveszítheti a nézők rokonszenvét, ha gyászoló özvegyből hirtelen a családi tűzhely szétrombolójává válik. Elizabeth arra hivatkozott, hogy Fisherék házassága már rég tönkrement, és ezt Eddie is megerősítette. Ennek ellenére Debbie azt nyilatkozta a médiának, hogy a férje jó ember, és magától biztosan nem tenne ilyet, hogy elhagyja a családját.

Minden úgy történt, ahogy a barátok előre sejtették. A közönség Debbie Reynolds pártjára állt, aki csak fél év után szánta rá magát a válásra. Rossz nyelvek szerint ezt az időt annak kidolgozásával töltötte, hogyan tudná mindenétől megfosztani hűtlen férjét. Miután az MGM belátta, hogy a botrányt már nem lehet elkerülni, a cég illetékesei igyekeztek a maguk javára fordítani a skandalumot. Olyan plakátot terveztettek a filmhez, amelyet Elizabeth alakja uralt, amint egy kombinéban ül a hitvesi ágyon. Voltak olyan variációk is, amelyeken ugyanebben a kihívó szerelésben már hevert a fekhelyen. Elterjedt az a szóbeszéd, hogy a színésznő számos jelenetben csupán ezt a szűk ruhadarabot viseli, sőt egyesek tudni vélték, hogy le is veszi. (Nem veszi le.) De nem csak a női főszereplő fordulatos magánélete miatt fájhatott az MGM főnökeinek a feje. A film forgatása egybeesett a hollywoodi zenészsztrájkkal, és bár Charles Wolcott megkomponálta a szerelmi témát, a munka folytatására már nem volt kilátás. Így jobb híján nagy kutatás kezdődött az MGM archívumában, hogy korábbi filmekhez írt zenéket keressenek Brooks alkotásához. A legalkalmasabbnak André Previn szerzeményei látszottak, melyeket a Tension (1949) című film-noirhoz írt. A kölcsönvett szerzemények: Lost in a Summer Night, Nice Layout, Kermit Returns. Daniel Decatur Emmett Dixie című szerzeményét gyerekek játsszák különféle hangszereken. Gyerekek éneklik a Skina Marinka és a Boom, Boom and It Makes Me Crazy című dalt – mindkettőt Marguerite Lamkin átdolgozásában –, valamint E. O. Excell I'll Be a Sunbeam című szerzeményét. Gyerekek előadásában szólal meg a For He's a Jolly Good Fellow című tradicionális dal is. A soundtrack tartalmazza a Soothe My Lonely Heart című Jeff Alexander-szerzeményt is, míg a Some Folks (szerző: Stephen Foster) hanglemezről csendül fel. A klasszikus zenét Ludwig van Beethoven szerzeménye, az 5. szimfónia egyik részlete képviseli, amely a rádión keresztül hallható.

A fogadtatás

A Macska a forró bádogtetőn ősbemutatóját 1958. augusztus 23-án tartották Boston városában. Az országos bemutatóra augusztus 29-én került sor. A Taylor-botrány és a provokatív plakát megtette a magáét: a nézők tódultak a mozikba, és a 2,3 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 17,6 milliót jövedelmezett. Ezzel az esztendő harmadik legsikeresebb hazai filmje lett. (Az első helyre a 20th Century Fox South Pacific című musicalje, a második helyre pedig a Warner Bros. Auntie Mame című romantikus vígjátéka került.) Erkölcsbotrány ide vagy oda, a kritikák többsége elismerően írt Taylor alakításáról, és úgy vélték, megérdemelné érte az Oscart. Voltak, akik egyenesen „fantasztikus”-nak minősítették a játékát. A dicsérő szavakból kijutott Paul Newmannek is: a kritikusok kiemelték, hogy a két színész között nagyon is működik a kémia. Elismeréssel szóltak a többi színészről is, és méltatták Richard Brooks rendezését is, hogy a szükségszerű változtatások ellenére sikerült megőriznie a mű drámaiságát. Igaz, voltak olyan vélemények is, hogy a változtatások igenis hátrányára váltak a műnek, mert Brick homoszexualitásának mellőzésével a szereplők párharcának nincs igazi tétje, s ezért a remek színészi teljesítmények ellenére a párbeszédek idővel unalmassá válnak. Az ócsárlók közé tartozott maga a szerző, Tennessee Williams is. Állítólag elment egy floridai moziba, és a jegyért sorba álló nézőket ezekkel a szavakkal próbálta lebeszélni: „Ez a film ötven évvel veti vissza a műfajt. Menjenek inkább haza!” Fenntartásai ellenére sem tiltotta meg, hogy újabb műveit is megfilmesítsék, ráadásul 1962-ben Az ifjúság édes madarát is Richard Brooks vitte filmre. Egyesek a Taylor körüli botránynak tudták be, hogy a Macska a forró bádogtetőn csupán két kategóriában volt esélyes a Golden Globe-ra: legjobb film és legjobb rendező. Egyikben sem győzött. Az Amerikai Filmakadémia nem volt annyira szigorú, s az opusz hat kategóriában indulhatott az Oscarért: legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr. Egyik kategóriában sem nyert. Ironikus, hogy győzött viszont Burl Ives, akit nem a Tennessee Williams-filmért, hanem az Idegen a cowboyok között (1958) című western mellékszerepéért jelöltek. Debbie Reynolds előre bejelentette, hogy nem vesz részt a gálán, ahol egyébként Eddie Fisher is fellépett, mivel ő énekelte az Oscarra jelölt To Love and Be Loved (Szeretni és szeretve lenn) című dalt a Rohanva jöttek című filmből. A Macska a forró bádogtetőnt nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra. Ennek valószínűleg anyagi és erkölcsi okai egyaránt voltak. Az év egyik legnagyobb filmsikereként túl drága lehetett az igen szerény beszerzési keretből gazdálkodó magyaroknak, ugyanakkor a korabeli hazai beszámolók kiemelték, hogy a mű „torz lelkület”-ről tanúskodik. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy az amerikai sikerfilmek több éves késéssel jutottak el a magyar mozikba, de a Brooks-film esetében megkésett mozipremierre sem került sor.

A TÉVÉFILMEK

Williams drámájából mind ez idáig nem forgattak új mozifilmet, 1976-ban és 1984-ben viszont egy-egy tévéfilm is készült belőle, szintén kiváló színészek főszereplésével. Az 1976-os verzió egyik producere Laurence Olivier volt, és természetesen ő alakította Nagyapust is. Olivier nem sokkal azelőtt épült fel egy hosszan tartó betegségből, a myositisből (izomgyulladás). Elsőként a Maraton életre-halálra (1976) című film egyik főszerepét vállalta el, utána következett a Williams-adaptáció. „Ez kevésbé fárasztó munka, mint a színpadi játék. Színházban játszani: az olyan energiát igényel, amely egyelőre még nincs birtokomban” – nyilatkozta a forgatás előtt. Olivier egyébként azt tervezte, hogy tévésorozatot indít kortárs drámák feldolgozásaiból. A tervezett szériából végül még három film készült el: Gyere vissza, kicsi Sheba! (1977, William Inge), Szombat, vasárnap, hétfő (1978, Eduardo De Filippo), Daphne Laureola (1978, James Bridie). A Macska a forró bádogtetőn tévéváltozatában Nagyanyus szerepét Maureen Stapleton kapta. Maggie-t Natalie Wood, Bricket igazi férje, Robert Wagner játszotta. Wood harmincnyolc, Wagner negyvenhat éves volt a forgatás idején, ezért igen sokan szóvá tették, hogy túl öregek voltak a szerepeikhez. (Liz Taylor huszonhat, Paul Newman harminchárom éves volt az eredeti film készítése idején.) Érdekességként említsük meg, hogy Taylor és Wood állítólag ki nem állhatták egymást. „Elizabeth Taylor és közöttem óriási a különbség intelligencia és iskolázottság tekintetében. Taylor eddigi legnagyobb alakítása az volt, amikor férjül vette Richard Burtont” – nyilatkozta Natalie a hatvanas években. Elizabeth nem maradt adós a válasszal: „Natalie Woodnak nincsen ereje ahhoz, hogy igazi filmcsillag legyen. Egyelőre még nincs komoly vetélytársam az amerikai filmben!” A riválisok abban viszont hasonlítottak egymásra, hogy mindketten kétszer is hozzámentek ugyanahhoz a férfihoz: Taylor Burtonhöz, Wood pedig Wagnerhez. A tévéfilmet Robert Moore rendezte, aki ugyanabban az évben nagy sikert aratott a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című krimikomédiával, ennek ellenére főleg a televízió foglalkoztatta. Az 1976-os Williams-adaptációt 1979. december 30-án mutatta be a Magyar Televízió. Az IMDb-n ez a dátum tévesen szerepel az 1958-as film magyar tévépremierjének időpontjaként.

1984-ben Jack Hofsiss (1950–2016) készített egy újabb tévés adaptációt, amely az utolsó munkája volt. A következő esztendőben ugyanis súlyos sérülést szenvedett, amikor beleugrott egy medencébe, és deréktól lefelé megbénult. A harmadik filmváltozat abban különbözik a korábbi kettőtől, hogy a dráma 1974-es szövegén alapul, vagyis a homoszexualitásra vonatkozó utalások visszakerültek a műbe, és nyitottá vált a befejezés, mely szerint korántsem biztos, hogy Maggie és Brick együtt maradnak. A két főszerepet a harmincöt éves Jessica Lange és a harmincnyolc esztendős Tommy Lee Jones alakította, akik egyébként a tíz év múlva bemutatott Kék ég (1994) című drámában is együtt szerepeltek. (Tony Richardson alkotását valójában 1990-ben forgatták, de négy évre dobozba került.) Lange azt nyilatkozta, hogy húszéves kora óta Maggie a legnagyobb szerepálma, ezért arra is hajlandó volt, hogy hosszú szőke haját levágassa, és vörösre festesse. Nagyapust Rip Torn, Nagyanyust Kim Stanley formálta meg. Torn játszott a Baby Doll 1956-os filmváltozatában, és egyik első színpadi sikere 1959-ben Az ifjúság édes madarában volt Thomas J. Finley, Jr. szerepében, amelyet a három évvel későbbi filmváltozatban is eljátszhatott. Kuriózum, hogy Kim Stanley a Macska a forró bádogtetőn eredeti, 1958-as londoni előadásain még Maggie szerepét alakította. A Frances (1982) című filmben ő személyesítette meg a címszereplő Jessica Lange édesanyját: alakításukért mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték. A televíziós produkciók elismerésére létrehozott Emmy 1985-ös gáláján a Macska a forró bádogtetőn alkotói közül két kategóriában négyen voltak esélyesek a díjra: Kim Stanley (Nagyanyus) és Penny Fuller (Mae) a legjobb női mellékszereplő kategóriában, Ken Dettling és Danny Franks pedig a világításért. A díjat Kim Stanley-nek ítélték, aki nem volt jelen a gálán, a nevében Ted Danson vette át a díjat.

ÍGY LÁTTA Ő

„A szerző és vele együtt a film alkotói szinte hajszálpontos diagnózist adnak egy család, egy társadalom romlásának okairól: nem lehet boldog az egyed, ha nap nap után sérelem éri emberi méltóságát, ha megfosztják a szeretettől, ha az anyagi javakat a szellemi érték fölé helyezik. A polgári életforma zsákutcába került – ez a konklúzió. Az alkotók azonban nem elégszenek meg a puszta megállapítással, az egy helyben topogás helyett valamiféle megoldást kívánnak adni. Két lehetőség kínálkozott: kinyitni a zsákutcát és a hősöket kivezetni az új eszmék széles országújára vagy hátraarcot vezényelni, visszatérni a kiindulópontra és érvényre juttatni a polgári etika megtépázott, meg nem tartott normáit. Ezt az utóbbit választották. Ez persze csak látszólag megoldás, könnyen megtörténhet, sőt bizonyos, hogy a hősök ismét visszakerülnek a zsákutcába. A film mondanivalójához fűzött megjegyzésünk ellenére a lehető legnagyobb tisztelettel kell szólnunk Richard Brooks rendezői munkájáról. Elizabeth Taylor, Paul Newman és még néhány szereplő játéka lényegesen hozzájárult a film sikeréhez.”

(K. Z.: „Macska a forró bádogtetőn”. In: Magyar Szó, 1961. június 25., 10. o.)

Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof, 1958) – amerikai dráma. Tennessee Williams azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Richard Brooks és James Poe. Operatőr: William Daniels. Zene: Charles Wolcott. Díszlet: Henry Grace és Robert Priestley. Jelmez: Helen Rose. Vágó: Ferris Webster. Rendező: Richard Brooks. Főszereplők: Elizabeth Taylor (Maggie), Paul Newman (Brick), Burl Ives (Nagyapus), Jack Carson (Gooper), Judith Anderson (Nagyanyus), Madeleine Sherwood (May), Larry Gates (dr. Baugh), Vaughn Taylor (Deacon Davis). Magyarországi bemutató: 1997. április 16. (Tv 1).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Aelita

A bűn története

Az ígéret földje

Aranyláz

Özönvíz

A kék angyal

Ninocska

A vágy villamosa

Ének az esőben

Az óriás

Nappalok és éjszakák

Pokoli torony

NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

A Nappalok és éjszakák (1977) című amerikai dráma Judith Rossner (1935–2005) Looking for Mr. Goodbar című regénye alapján készült, amely 1975 egyik bestsellere volt az Egyesült Államokban. Alapjául egy 1973-ban történt, nagy társadalmi visszhangot kiváltott bűnügy szolgált. A Mr. Goodbar eredetileg egy közkedvelt amerikai mogyorós csokoládé neve, amelyet a Hershey Company forgalmaz 1925 óta. Ez a név a könyv és a film esetében természetesen nem csokoládét jelent, hanem a megfelelő alkalmi partner szimbóluma, akit a hősnő az éjszakai bárokban időzve próbál megtalálni. Rossner 250 ezer dollárért adta el a filmjogot a Paramount Picturesnek. A könyv megfilmesítését több nagy tekintélyű rendező visszautasította, például Mike Nichols, Sydney Pollack és Roman Polanski. Az ötvenes-hatvanas évek neves rendezője, Richard Brooks viszont ráharapott a témára, és beleegyezett a lehető legalacsonyabb százalékos részesedésbe, hogy cserébe minél nagyobb alkotói szabadságot élvezhessen a forgatás és a vágás közben. A munka megkezdése előtt kikérte több száz olyan nő véleményét, akik olvasták a könyvet, hogy az általuk elmondottakat beépítse a film hatásmechanizmusába. Rossner utólag azt mondta, nem akart részt venni a forgatókönyvírásban, valószínűbb azonban, hogy Brooks ebbe nem is egyezett volna bele, hiszen ő már a szkriptet is a saját elképzelései szerint akarta megírni. A film több ponton is eltér a regénytől, és az írónő szerint ezek a változtatások nem túl szerencsések. Különösen a hősnő, Theresa személyiségének jelentős átalakítását sérelmezte, aki a filmben már-már passzívan viselkedik, és inkább áldozatnak látjuk, míg a könyvben mint éjszakai pillangó sokkal aktívabban viselkedett, szinte kihívta maga ellen a sorsot. Ennek ellenére Rossner jó választásnak tartotta a szerepre Diane Keatont, sőt egy interjúban azt állította, valójában ő hívta fel a producer figyelmét a színésznőre. A szociális munkást alakító William Athertont állítólag szintén Rossner javasolta, a húga tanácsát követve. Mary Ellen Mark fotóművész kapta azt a megbízást, hogy keressen fel éjszakai szórakozóhelyeket, és ott készítsen fotókat, amelyeket majd felhasználhatnak a főcímhez. A képek elkészültek, Brooks azonban túl realisztikusnak találta őket, és lemondott róluk. A regény cselekménye New Yorkban játszódik, a filmé San Franciscóban, a forgatás mégis Chicagóban és Los Angelesben zajlott. Egy filmtörténeti legenda szerint az első forgatási napon a direktor így szólt a stáb tagjaihoz: „Biztos vagyok abban, hogy mindegyikőtöknek megvan a maga elképzelése arról, hogy mit tehetne a film érdekében, hogyan tehetné azt még jobbá. Ugye? Akkor ezt mindenki tartsa is meg magának, mert ez az én filmem, és itt az lesz, amit én akarok!” A Nappalok és éjszakák szélsőséges kritikákat kapott, a közönségnek viszont tetszett, 22 és félmilliót jövedelmezett csak az Egyesült Államokban.

Diane Keaton alakításáért esélyes volt a Golden Globe-ra, Oscarra viszont nem ezért a filmért, hanem a szintén 1977-es Annie Hallért jelölték, amiért meg is kapta az Akadémia aranyszobrát. A Nappalok és éjszakák alkotói közül Tuesday Weld (legjobb női mellékszereplő) és William A. Fraker (legjobb operatőr) került Oscar-közelbe, de egyikőjük sem nyert. A film nem jutott el a magyar mozikba, a videokorszakban láthattuk először. DVD-n még az Egyesült Államokban is csak egyszer adták ki, ráadásul limitált példányszámban, ezért a gyűjtők körében napjainkban különösen keresett darabnak számít. Érdekességként említsük meg, hogy az 1977-es premiert követően jelent meg Lacey Fosburgh Closing Time: The True Story of the „Goodbar” Murder című könyve, amely az eredeti bűnügyről kívánt Rossner bestsellerénél és Brooks filmjénél hitelesebb képet adni, ám amikor a művet a legjobb bűnügyi tényregénynek járó Edgar-díjra jelölték, a szerző bevallotta, hogy a valóságot ő is fikcióval elegyítette. A Trackdown: Finding the Goodbar Killer című 1983-as tévéfilm szintén az igazi gyilkossági ügy rekonstrukciójának szándékával született, ámbár sok helyen tévesen az 1977-es film folytatásaként jegyzik. Madonna 1993-as videója, a Bad Girl a Nappalok és éjszakák hatását tükrözi: a klipben a popdíva egy önpusztító életmódot folytató, a nemiség terén kezdeményező elegáns nőt játszik, akit egy egyéjszakás kalandot követően meggyilkolnak.

A cselekmény

A hetvenes évek közepén járunk. Theresa Dunn siket gyerekeket tanít nagy odafigyeléssel és szeretettel. Még a szüleinél lakik, akik szigorú katolikus elvek szerint nevelték. Theresa vágyik az önálló és független életre, de egy veleszületett gyerekkori betegség maradandó következményei miatt testképzavarokkal küzd, és viszolyog attól, hogy saját családja legyen. Attól fél, hogy születendő gyermeke sem lenne egészséges, hiszen ő is betegen jött a világra. Viszonyt folytat főiskolai tanárával, Martinnal, a férfi azonban csak kihasználja őt, és érettségi előtt szakít vele. Theresa nővére, Katherine a szülők kedvence, noha valójában egyáltalán nem él olyan tökéletes életet, mint azt gondolják róla: elhagyta a férjét, zavaros alkalmi kapcsolatokba keveredett, titokban abortuszra is ment, és nem veti meg a drogokat sem. Katherine arra biztatja Theresát, hogy jöjjön el otthonról, kezdjen önálló életet, ő majd segíteni fogja. Theresa megfogadja a tanácsot, és boldogan vág neki a független életnek. Esténként a környék bárjait járja, ahol az egyéjszakás kalandok izgalmát keresi, melyek a szexuális kielégülés élményét nyújtják anélkül, hogy érzelmi elköteleződéssel párosulnának. Egyik kiruccanása alkalmával megismerkedik egy jóképű hímringyóval, Tonyval. Tőle a szexuális kielégülést és az izgalmat egyaránt megkapja, sőt belekóstol a kábítószer kínálta élvezetekbe is. Amikor rádöbben arra, hogy Tony valójában éppúgy kihasználja, mint Martin, szakít vele. A fiú nem törődik bele ebbe, és zaklatni kezdi őt: éjszaka telefonon hívogatja, sőt a lány munkahelyére is elmegy.

Munkája közben Theresa megismerkedik egy szociális munkással, Jamesszel. Eleinte szívtelen bürokratának tartja, de kiderül, hogy tévedett. Románc kezd kibontakozni közöttük, Theresa még a szüleinek is bemutatja Jamest. Annak viszont egyáltalán nem örül, hogy apja kifejezetten rokonszenvezik a fiúval, és egyáltalán nem bánná, ha ő lenne a veje. James is szorgalmazza a házasságot, amiben Theresa saját személyes szabadságának megnyirbálását látja, ezért hallani sem akar róla. James azonban nem tesz le erről a szándékáról, és idővel éppoly terhessé válik Theresa számára, mint korábban Tony. Szilveszter közeledtével elhatározza, hogy jövőre teljesen új életet kezd: felhagy az alkalmi kapcsolatok hajkurászásával és a kábítószer-használattal is. Az óévet még a régi életformától való búcsúzással kívánja zárni. Felkeresi egyik törzshelyét, ahol találkozik Jamesszel is. Hogy megszabaduljon tőle, felszed egy jóképű ismeretlen fiút, Garyt, és hazaviszi. Fogalma sincs arról, hogy újdonsült ismerőse épp akkor lépett ki egy homoszexuális kapcsolatból, és önmagának is szeretné bebizonyítani, hogy igazi férfi, és nem csupán egy szánalmas homokos. Szeretkezési kísérletük kudarcba fullad, mert Gary képtelen az erekcióra. Theresa megkéri, hogy távozzon, amit a fiú szexuális identitása megkérdőjelezéseként értelmez. Kitör belőle a régóta elfojtott agresszivitás, rátámad Theresára, megveri, fojtogatja, megerőszakolja, és végül megkéseli.

Az eredeti bűnügy

Roseann Quinn 1944. november 17-én született New York legészakibb városrészében, Bronxban. Két fivére volt – John és Dennis –, és egy lánytestvére, Donna. Tizenegy éves korában a család New Jersey állam egyik kicsiny településére, Mine Hillbe költözött, Dover közelébe. Tizenhárom éves korában Roseann járványos gyermekbénulással kórházba került egy teljes évre, és bár felépült, a betegség tartós következményeként élete végéig enyhén bicegett. 1963-ben érettségizett egy denville-i katolikus gimnáziumban, majd szintén New Jersey-ben beiratkozott a Newarki Állami Tanárképzőbe (a mai Kean Egyetem). Itt 1966-ban kapott diplomát. Három évig Newarkban tanított, utána New Yorkba költözött, vissza születése helyszínére, Bronxba. 1969 szeptemberében kezdett tanítani a St. Joseph Általános Iskolában, ahol siketek tanultak. Szerette a munkáját, diákjai is szerették őt, tanítás után gyakran ott maradt, hogy segítsen nekik. 1972 májusában egy stúdiólakásba költözött a 725. utca egyik olyan épületébe, amelyben korábban egy hotel működött. Előszeretettel járt a környék bárjaiba, ahol minden szempontból vegyes összetételű, széles ismeretségi kört alakított ki. Idővel szokásává vált, hogy férfi ismerőseit felvigye a lakásába. Egyik szomszédja egyszer sikolyokat hallott Roseann lakásából, ahonnan egy dühösen szitkozódó férfit látott távozni. A szomszéd feldúlt állapotban találta a tanárnőt, akit valószínűleg bántalmaztak: zúzódásai voltak, és egyik szeme alatt egy sötét folt. Rendezetlen magánélete ellenére Roseann nem hanyagolta el a hivatását, továbbképzésen vett részt, és közel járt ahhoz, hogy megszerezze a mesterpedagógusi fokozatot.

1973. január 1-jén este Quinn átment az otthonával szemközti WM Tweeds nevű bárba. Itt találkozott egy John Wayne Wilson nevű fiatal férfival. Wilson eredetileg nem egyedül ment a szórakozóhelyre, de barátja, Geary Guest 11 óra körül, még Roseann érkezése előtt eltávozott. Az alkalmi pár Quinn lakására ment, ahol marihuánát szívtak, és Wilson későbbi vallomása szerint megpróbáltak közösülni. A férfinél azonban nem következett be az erekció, mire Roseann állítólag sértő megjegyzéseket tett rá, és kiutasította a lakásból. Heves vita alakult ki közöttük, ami tettlegességig fajult. Wilson végül felkapott egy kést, és tizennyolcszor a nőbe döfte, annak hasába és nyakába. A holttestet letakarta egy fürdőköpennyel, lezuhanyozott, és elhagyta a lakást. Volt annyi lélekjelenléte, hogy letörölte az ujjlenyomatait minden tárgyról, amit megérintett. Mindazonáltal még másodikán este bevallotta Geary Guestnek, hogy mit tett. Guest úgy gondolta, a labilis idegrendszerű Wilson csak kitalálta az egészet, és repülőjegyet vett neki, hogy Miamiba utazzon, sőt némi költőpénzt is adott barátjának. A gyilkosságot január 3-án fedezte fel Roseann egyik kollégája, aki azért ment el hozzá, mert az iskolavezetés aggodalmaskodott amiatt, hogy lelkiismeretes alkalmazottjuk már második napja bejelentés nélkül távol maradt a munkahelyéről. Az áldozatot egyik fivére, John Quinn azonosította a hullaházban. A temetést január 6-án tartották Whartonban, alig egy mérföldnyire a Quinn család Mine Hill-i otthonától. A rendőrség rendkívül nehéz helyzetben volt, mert senki sem ismerte fel azt a férfit, aki Roseann-nel távozott a bárból azon a végzetes estén, sőt pontos személyleírást se tudtak adni róla. Akkoriban DNS-mintákat még nem használtak a detektívmunkához, így nem sok remény volt a gyilkos kézre kerítésére.

Geary Guest ugyan továbbra is kételkedett abban, hogy Wilson követte el a gyilkosságot, ugyanakkor tartott attól is, hogy ha mégis, akkor őt esetleg bűnrészességgel vádolhatják meg. Ennek ellenére sem mert rendőrségi bejelentést tenni, mert úgy érezte, nem lenne képes elviselni azt a lelki terhet, hogy vallomásával életfogytiglan börtönbe vagy épp a hóhér kezére juttatja jó barátját. Napokig tartott, amíg közeli barátai meggyőzték arról, hogy jelentkezzen a rendőrségen. A nyomozók megígérték, hogy nem fedik fel Wilson előtt, hogy ki vezette nyomra őket. A tettest anyja indianapolisi háza előtt fogták el. Ügyvédje azt tervezte, hogy megkísérli beszámíthatatlannak nyilváníttatni a védencét, de az ehhez szükséges vizsgálatok elvégzése elhúzódott. Bár Wilson többször is öngyilkossággal fenyegetőzött, mégis hagyományos cellában helyezték el, mert a szuicid hajlamú őrizeteseknek fenntartott cella épp akkor állítólag tele volt. Május elején Wilson heves vitába keveredett az egyik börtönőrrel, és azzal fenyegetőzött, hogy végez magával. Az őr gúnyolódott, és megkérdezte, hogy nem akarja-e esetleg a lepedője segítségével felakasztani magát. Később be is dobta a cellába az ágyneműt, Wilson pedig csíkokra tépte a lepedőt, és május 5-én valóban felakasztotta magát. Halála után vizsgálat indult, de senkit nem vontak felelősségre. Guestet olyannyira gyötörte a lelkifurdalás Wilson öngyilkossága miatt, hogy álnéven felvételét kérte egy pszichiátriai intézetbe. Miután kikerült onnan, visszatért New Yorkba. Az ügyész azt mondta neki, hogy ha a perben nem sikerült volna Wilsont elítéltetni, vádat emeltek volna Guest ellen is. A rendőrséget egyébként számos éles bírálat érte a Quinn-ügy miatt, mert a közvélemény felé úgy kommunikálták az esetet, mintha az áldozat emancipált életmódja sokkal inkább hibáztatható lenne a bűnügy elkövetéséért, mint maga a tettes.

A rendező

Richard Brooks amerikai forgatókönyvíró, rendező és producer 1912. május 18-án született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, orosz zsidó bevándorlók egyetlen gyermekeként. Eredeti neve: Reuben Sax. 1929-ben érettségizett. Felvételt nyert a Temple Egyetemre, ahol két évig újságírást tanult, és oszlopos tagja volt az egyetemi baseballcsapatnak is. Miután megtudta, hogy taníttatása érdekében a szülei eladósodtak, otthagyta az egyetemet, és elköltözött otthonról, hogy könnyítsen a terheiken. Újságíróként próbált munkát találni, ami a nagy gazdasági világválság éveiben nem volt egyszerű feladat. Kezdetben a publikáláshoz használta a Richard Brooks nevet, amelyet 1943-ban hivatalosan is felvett. Bízott a tehetségében, és úgy gondolta, hogy íráskészségének köszönhetően a filmiparban is megállhatná a helyét. Ábrándjai megvalósításához Jeanne Kelly színésznővel kötött házassága jelentette az első komoly lehetőséget. Egyes életrajzi források szerint Kelly már a második felesége volt, első házasságáról azonban szinte semmilyen infó nem áll rendelkezésre, ámbár Brooks hagyatékában fennmaradt egy jogi dokumentum, amely arra utal, hogy a harmincas években egyszer már megnősült. A Universal stúdió néhány kisebb megbízást adott neki, de nem hitegették azzal, hogy valóban nélkülözhetetlen lenne. Brooks 1943-ban belépett a haditengerészethez. Nem került ki a frontra, viszont az egység filmkészítő részlegénél megtanulta a rendezés, a szerkesztés és a vágás alapjait. 1944-ben elvált a feleségétől. Évek múlva bevallotta, hogy nem volt jó férj, nem tudta azt nyújtani, amire az asszonynak szüksége lett volna, mert túlságosan el volt foglalva saját magával. 1945-ben megjelent a The Brick Foxhole című könyve, amelyből két évvel később Edward Dmytryk rendezett filmet Kereszttűz (1947) címmel. Ez volt az első hollywoodi produkció, amely nyíltan foglalkozott az antiszemitizmus témájával. Az opusz komoly szakmai sikert aratott, díjazták például Cannes-ban, és öt kategóriában nevezték Oscarra is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Hollywood hirtelen intenzíven érdeklődni kezdett Brooks iránt, és több forgatókönyvírói megbízást is kapott. Az egyik munkája a Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével készült Key Largo (1948) volt. A film rendezője, John Huston maga mellé vette Brooksot, hogy az közelebbről tanulmányozhassa a filmkészítés folyamatát, és elsajátíthassa a szakma gyakorlati fogásait.

Brooks saját maga írta első önálló rendezése, a Katasztrófa (1950) forgatókönyvét a magyar Tábori György (George Tabori) egyik novellájából, a zenét Rózsa Miklós komponálta. A közönségsiker elmaradt, a kritikák sem voltak túl lelkesek, ennek ellenére Brooks újabb lehetőségeket kapott a rendezésre. Harmadik filmje, a Bogart főszereplésével forgatott Lapzárta (1952) hozta meg a nagy áttörést: ezt az alkotását mindmáig az amerikai újságírásról szóló legfontosabb alkotások között jegyzik. A Tábladzsungel (1955) című filmje Bill Haley ma már örökzöld slágerével, a Rock Around the Clockkal kezdődik és végződik: az új zeneőrület, a rock 'n' roll ekkor kapott először teret egy hollywoodi filmben. A direktort a tekintélyes francia szaklap, a Cahiers du Cinéma az egyik legjelentősebb „lázadó” hollywoodi filmesnek nevezte. A sikernek köszönhetően az MGM az átlagosnál nagyobb alkotói szabadságot biztosított Brooksnak, de ő úgy érezte, a teljes szabadságot sosem éri el, amíg szerződésben áll egy filmstúdióval. Érdeklődése ekkoriban fordult a rangos irodalmi művek adaptálása felé. Megfilmesítette például Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényét, ám a filmváltozat újra kiélezte a vitákat az „irodalom kontra film” örökzöld témájában. Kiugró közönségsikert ért el viszont Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn (1958) című drámájának filmvászonra adaptálásával, melyet a közönség és a szakma is lelkesen fogadott. Maga Tennessee Williams nem tartozott a lelkendezők közé, szerinte ez az adaptáció „ötven évvel veti vissza a filmipart”. A szigorú cenzúra miatt ugyanis tompítani kellett az eredeti dráma szexuális utalásait, különös tekintettel a férfi főszereplő homoszexualitására. A film sikerében oroszlánrésze volt a két főszerepet játszó Paul Newmannek és Elizabeth Taylornak. Newman csalódottságának adott hangot, amikor megtudta, hogy Williams darabját „megszelídítették”, és eleinte annak sem örült, hogy Liz Taylorral kellett játszania, akit az MGM kreációjának, üresfejű sztárocskának tartott. Munka közben azonban ő is felismerte, hogy Taylor igazi tehetség, vérbeli drámai színésznő, aki körül csak úgy izzott a levegő. A filmet hat kategóriában jelölték Oscarra, beleértve a két főszereplő alakítását is.

Siker ide vagy oda, a Macska a forró bádogtetőn után Brooks szakított az MGM-mel, hogy a korábbi megkötöttségek nélkül valósíthassa meg művészi elképzeléseit. A Burt Lancaster és Jean Simmons nevével fémjelzett Elmer Gantry (1960) – Sinclair Lewis regénye nyomán – a maga idejében szintén provokatív műnek számított. A fellángoló vitáknak köszönhetően a közönség tódult a mozikba, hogy le ne maradjon egy botrányműnek ígérkező opuszról. A botrány lehetősége komoly szerepet játszott egy másik Williams-adaptáció, Az ifjúság édes madara (1962) kasszasikere esetében is. Persze ezúttal is „finomítani” kellett az eredeti drámához képest, a szakmai siker azonban mégis kisebb lett, mint a Macska a forró bádogtetőn esetében. Geraldine Page és Shirley Knight alakítását ugyan a legtöbb kritikus felsőfokú jelzőkkel méltatta, a férfi főszerepet játszó Paul Newman teljesítményét viszont sokan haloványnak érezték. Brooks évekig írta a Lord Jim (1965) forgatókönyvét Joseph Conrad regényéből, mert a filmet élete fő művének szánta. Sajnos az opusz csalódást okozott a kritikusoknak és a közönségnek, s bár szakmai értékeit elismerték, az a vélemény alakult ki róla, hogy nem vetekedhet David Lean hasonló nagyszabású produkcióival, mint az Arábiai Lawrence (1962) vagy a Doktor Zsivágó (1965). Brooksnak már a következő évben sikerült kiküszöbölnie a csorbát, mert a Burt Lancaster, Lee Marvin, Jack Palance és Claudia Cardinale főszereplésével forgatott western, a Szerencsevadászok (1966) igen jó kritikákat kapott, és a kereskedelmi siker sem maradt el. A direktor ezután ismét nagy fába vágta a fejszéjét: Truman Capote friss bestsellerét, a megtörtént bűnügy alapján íródott Hidegvérrelt adaptálta. A mondanivaló és a drámai hatás érdekében fekete-fehérben forgatott, javarészt az eredeti bűncselekmény helyszínén, a brutálisan kivégzett négytagú család házában. Elutasította azt a produceri óhajt, hogy sztárokat szerződtessen a főszerepre, és két ismeretlenre, Scott Wilsonra és Robert Blake-re bízta a két főszerepet. (A sors iróniája, hogy Blake 2001-ben egy igazi bűnügybe keveredett: megvádolták azzal, hogy megölte vagy megölette második feleségét. A per végén felmentették. Ezután tulajdon gyermekei indítottak ellene polgári peres eljárást, mert ők továbbra is felelősnek tartották őt az asszony haláláért. Ez a bíróság megállapította Blake bűnösségét, és helyet adott a gyerekek harmincmilliós kártérítési igényének, mire a színész csődöt jelentett.) A Hidegvérrel alaposan megosztotta a szakmát és a közönséget: egyesek nagy hatású, felkavaró drámaként értékelték, az irodalmi művel egyenértékű adaptációnak, míg mások hollywoodi hatásvadászatnak tartották. Az ősbemutató óta eltelt fél évszázad alatt a Hidegvérrel bevonult az amerikai filmművészet halhatatlan darabjai közé, és megőrzésére – mint az amerikai kulturális örökség egyik fontos darabjára – kiemelt figyelmet fordítanak. Brooks ezt követően még hat filmet rendezett, de egyikkel sem érte el klasszikus alkotásainak színvonalát és sikerét. Gyilkos optika (1982) című opusza negatív magyar forgalmazási rekordot állított fel: noha 1985-től bemutatható állapotban volt, csak 1989-ben, négy hónappal a joglejárat előtt került a magyar mozikba, így csak alig százezer nézője volt. Jeanne Kellytől való válása után Brooks még kétszer nősült: 1946-ban Harriette Levint vette nőül (1957-ben váltak el), 1960-ban pedig aktuális filmje, az Elmer Gantry női főszereplőjét, Jean Simmonst vezette oltár elé. A következő évben született meg a lányuk, Kate. A házaspár 1977-ben szétköltözött, 1980-ban elvált. Richard Brooks szívelégtelenségben hunyt el 1992. március 11-én. Hetvenkilenc évet élt.

A színészek

A Teresát alakító Diane Keaton eredeti neve: Diane Hall. 1946. január 5-én született Los Angelesben. A hatvanas évek második felében indult színészi karrierje. Különcségeivel hamar kivívta magának „a furcsa színésznő” becenevet. Elutasította, hogy a többiekkel együtt meztelenül jelenjen meg a híres hippimusical, a Hair színpadi változatának fináléjában, noha ezért pluszpénzt kaphatott volna. Elsősorban Woody Allen színésznőjeként és volt élettársaként ismerik, pedig együttműködésük kis híján meghiúsult, mert Diane négy centivel magasabb Allennél. Végül Woody úgy látta, hogy ez a magasságkülönbség is jó humorforrás lehet. Olyan emlékezetes filmeket készítettek közösen, mint például a Játszd újra, Sam! (1972), a Hétalvó (1973), az Annie Hall (1977) és a Manhattan (1980). Első nagy filmsikerét Francis Ford Coppola legendás gengszterfilmjében, A Keresztapában (1972) aratta, mint az Al Pacino által megformált Michael Corleone menyasszonya, későbbi felesége. (Egy időben a magánéletben is egy párt alkottak.) Coppolának épp Diane különcsége tetszett meg, mert szerinte a figurához ez a fajta excentrikusság kellett. Érdekesség, hogy a Nappalok és éjszakák egyik bárjelenetében a hősnő A Keresztapát olvassa, alkalmi ismerőse, Tony pedig megemlíti a filmváltozatot, Pacino alakítását. Keaton érdekes pszichológiai esettanulmánynak tartotta Brooks filmjét, és elsősorban ezért vállalta. Egyúttal szerette volna bebizonyítani, hogy nem csupán a kemény férfiak által játszott akcióhősök lehetnek érdekesek egy hollywoodi filmben, hanem egy női főszereplő is. Kiállt a figura mellett, mert úgy gondolta, a nőknek is joguk van az önmegvalósításra, a független életre, a szabad párválasztásra, nem kell beletörődniük egy alárendelt szerepkörbe, életüket nem kell kizárólag a családanya és a feleség társadalmilag elvárt kategóriái között leélniük. Hajlandó volt ugyan mindössze ötvenezer dollárért eljátszani a szerepet, ami akkoriban már alacsony gázsinak számított egy befutott színésznő számára, viszont százalékos részesedést kért a bevételből. Kikötötte azt is, hogy a filmet nem reklámozhatják szexuális vonatkozású fotókkal, főleg ha azok az ő valamelyik meztelen jelenetéből származnak. Egyébként soha többé nem vállalt ilyen provokatív filmszerepet, s bár később is játszott drámákban, karrierjét inkább a különc, kissé bolondos, de szeretnivaló nő (az én meglátásomban: az amerikai Monica Vitti) imázsára építette: Örömapa 1–2, Elvált nők klubja, Minden végzet nehéz stb.

A Katherine-t megformáló Tuesday Weld eredeti neve: Susan Ker Weld. 1943. augusztus 27-én született New Yorkban. Gyerekszínészként kezdte a pályát, és már kislányként keservesen megfizette a siker árát. Kilencévesen ideg-összeroppanást kapott, tizenkét éves korában már alkoholproblémái voltak, és nem sokkal később öngyilkosságot kísérelt meg. Gondjai hátterében elsősorban édesanyjával való igen rossz viszonya állt. Tizenhat éves korában elhagyta a szülői házat, és elkezdte önálló életét. Tehetségének köszönhetően viszonylag gördülékenyen váltott át a felnőtt szerepekre. Noha jelentős rendezőkkel és világhírű partnerekkel is dolgozhatott, mégsem sikerült az álomgyár legnagyobb sztárjai közé emelkednie. Igaz, saját bevallása szerint soha nem is voltak ilyen ambíciói, és csípőből utasította vissza a garantáltan sikergyanús szerepajánlatokat. Stanley Kubrick például a Lolita (1962) főszerepére hívta, amire Tuesday azzal az indokkal mondott nemet, hogy „nekem nem kell Lolitát eljátszanom, én magam vagyok Lolita”. (Tizenéves lányként ugyanis komoly erkölcsbotrányba keveredett a nálánál közel harminc évvel idősebb John Ireland színésszel folytatott viszonya miatt.) Nem akart játszani A kaktusz virága és a Bob & Carol & Ted & Alice című vígjátékokban, illetve A félszemű seriff című westernben sem (mindhárom 1969-es keltezésű). A Bonnie és Clyde (1967) női főszerepére számos jelölt közül választották őt, lánya születése miatt azonban visszalépett. Roman Polanskinak kétszer is nemet mondott: sem a Rosemary gyermeke (1968), sem a Macbeth (1971) női főszerepét nem fogadta el, utóbbi esetében a meztelen jelenetet kifogásolta. A Nappalok és éjszakákért kapta egyetlen Oscar-jelölését. Játszott Sergio Leone gengsztereposzában, a Volt egyszer egy Amerikában (1984) is, ami kicsit ellentmond annak a rögeszméjének, hogy nem fogad el blockbuster-gyanús filmajánlatokat. 2001 óta nem forgat, ámbár hivatalosan nem vonult vissza. 

William Atherton James szerepét alakítja. 1947. július 30-án született Orange-ban (Egyesült Államok, Connecticut állam), teljes neve: William Robert Atherton Knight, Jr. Pályája elején valósággal berobbant a New York-i színházi életbe olyan szerzők darabjaiban nyújtott alakításaival, mint például David Rabe, John Guare és Arthur Miller. 1972-ben kezdett filmezni. Két évvel később aratta első nagy sikerét a mozivásznon Steven Spielberg Sugarlandi hajtóvadászat (1974) című drámájában. A következő évben John Schlesinger bízott rá főszerepet a harmincas évek Hollywoodjának kulisszái mögé pillantó A sáska napja (1975) című alkotásában. A Nappalok és éjszakák után Atherton évekig csak a televízióban volt látható. 1984-ben visszatért a filmvilágba, de ettől kezdve már csak epizodistaként foglalkoztatták. A magyar közönség is láthatta több emlékezetes filmsikerben, mint például a Szellemirtók (1984), a Drágán add az életed (1988) és folytatása, a Még drágább az életed (1990), az Oscar (1991) és A Pelikán-ügyirat (1993). Az új évezredben ismét a televízióban látható a leggyakrabban, bár időről időre elfogad mozifilmes szerepajánlatokat is. A Garyt megformáló Tom Berenger 1949. május 31-én született Chicagóban. Eredeti neve: Thomas Michael Moore. Újságírónak készült, dolgozott légi utaskísérőként is, mígnem végleg a színészet mellett kötelezte el magát. Mivel a szakmában akkor már volt egy Tom Moore nevű színész, ezért felvette a Berenger művésznevet. Tévészínészként kezdődött a karrierje, a Nappalok és éjszakák volt az első jelentős mozifilmje. Egy tíz évvel későbbi interjúban elmondta, hogy szeret rossz fiúkat játszani, mert érdekes szerepek, még ha a figurák nem is rokonszenvesek. Ő mindegyikben talál valami emberi tulajdonságot, s ez alól csupán Gary jelentett kivételt. Számára olyan volt őt játszani, mintha Charles Mansont alakítaná, s állítása szerint a forgatás után sokáig rémálmai voltak miatta. A következő évben a magyar vonatkozású Érett nők dicsérete (1978) című kanadai filmben kapta első főszerepét, további pályafutását ott tekintettem át röviden. (Berenger alkalmasint majd egy önálló cikket is fog kapni, mert a kedvenceim közé tartozik.)

Tony szerepére a Magyarországon nem különösebben ismert Pepe Serna is pályázott, Brooks azonban Richard Gere-t választotta. Gere 1949. augusztus 31-én született, teljes neve: Richard Tiffany Gere. (Mondjuk megértem, a középső nevét miért nem használja.) Színészi pályafutása 1971-ben kezdődött, a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabban lépett fel. Két évvel később megkapta a Pomádé férfi főszerepét a londoni előadásban. Mint köztudott, a filmváltozatban John Travolta játszotta ugyanazt a szerepet. Gere sokat köszönhet Travoltának, mert olyan szerepekkel futott be a filmvásznon, melyeket kollégája visszautasított. De ne rohanjunk előre, mert 1974-ben még úgy nézett ki, hogy Richard filmkarrierje a kezdet kezdetén megszakad! Szerződtették ugyanis A lordok bandája (1974) című filmhez, a forgatáson azonban konfliktusba keveredett egyik partnerével, egy bizonyos Sylvester Stallonéval. A helyzet elmérgesedett, egyikőjüknek mennie kellett, és a rendező Gere-t találta pótolhatónak. A szakma és a közönség figyelme a Nappalok és éjszakák után terelődött Richardra, aki egymás után kapta az erotikus töltetű drámák főszerepeit, ámbár azok egy részét csak Travolta visszalépése után játszhatta el: Amerikai dzsigoló (1980), Garni zóna (1982), Kifulladásig Los Angelesben (1983), Tiszteletbeli konzul (1983). Főszerepet játszott Terrence Malick szakmailag jól fogadott filmjében, a Mennyei napokban (1978) is, csúfos bukás volt viszont Francis Ford Coppola filmeposza, a Gengszterek klubja (1984). A drámák mellett Gere-t akciófilmekben és thrillerekben is láthattuk. Az 1990-es Micsoda nő! óta a romantikus filmek hősszerelmeseként emlegetik a leggyakrabban: Sommersby (1993), Az első lovag (1995), Oltári nő (1999). A nagy sikerű musical, a Chicago filmváltozatához szintén Travolta visszalépése miatt szerződtették, alakításáért Golden Globe-ot kapott. Richard aktívan fellép az emberi jogokért, Tibet ügyét különösen a szívén viseli.

A Martint alakító Alan Feinstein Magyarországon nem különösebben ismert színész, az Egyesült Államokban is inkább tévésztárként jegyzik, hiszen több mint száz sorozatban játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Színpadi színészként több rangos szakmai díjat kapott, a mesterséget saját Los Angeles-i színészstúdiójában évek óta tanítja is. LeVar Burton (Cap Jackson megformálója) neve valószínűleg nem sokat mond a magyar nézőknek, pedig egy időben naponta izgulhattunk érte a tévé képernyője előtt ülve: ő játszotta ugyanis Kunta Kintét a Gyökerek című világsikerű tévésorozatban, melyet mellesleg Brooks filmjéhez hasonlóan szintén 1977-ben mutattak be. Burton szerint ez a sorozat sokat tett azért, hogy a fehérek és feketék kölcsönösen emberi lényként tekintsenek egymásra. A Star Trek-rajongók Geordi La Forge megformálójaként a tévésorozatban és a mozifilmekben egyaránt láthatták, sőt a szerteágazó széria számos epizódját ő maga rendezte. Mind a mai napig vállal televíziós és mozifilmes felkéréseket is, s egyike az Egyesült Államok legkedveltebb színes bőrű színészeinek. Richard Kiley (1922–1999) karrierje színpadi színészként szárnyalt a legmagasabbra, szerepformálásaiért kétszer is megkapta a Tony-díjat. Ő alakította először Don Quijotét a La Mancha lovagja című musical eredeti, 1965-ös előadásain. Televíziós színészként többször is Golden Globe- és Emmy-díjat vehetett át. Filmszínészként kevésbé látványos pályafutást mondhatott magáénak: érdekesség, hogy a Jurassic Park (1993) eredeti hangsávján az ő hangját hallhatjuk mint túravezetőt. Priscilla Pointert a magyar közönség leginkább a Dallas című tévésorozatból ismerheti: Mrs. Wentworth szerepét játszotta, Pamela és Cliff anyját. Hazánkban kevésbé köztudott, hogy az ő lánya Amy Irving színésznő, Spielberg volt felesége: Brian De Palma emlékezetes horrorjában, a Carrie-ben (1976) anyát és lányát játszották. Priscilla Pointer 2008-ban filmezett utoljára. 

Így láttam én

Kicsit zavarban vagyok a Nappalok és éjszakák megítélését illetően. Túl szigorú lennék hozzá, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem hatott rám, mégis inkább egy részerényekben bővelkedő, érdekes filmnek mondanám, mintsem kategorikusan jónak. Zavarom egyik oka az lehet, hogy az opusz egy megtörtént esetből indul ki, helyenként mégis épp a hitelességgel volt gondom: többször is azt éreztem, hogy a motívumokat és fordulatokat nem az élet, hanem inkább a dramaturgiai önkény diktálja. Meglátásom szerint Brooks egyes korábbi filmjeivel, mint például a Macska a forró bádogtetőn, Az ifjúság édes madara vagy akár a Hidegvérrel, a hírhedt Hays-kódexszel nehezen összeegyeztethető tabutémákat próbált lenyomni az álomgyár torkán, míg a Nappalok és éjszakák esetében mintha megfordult volna a helyzet, és az egykori tabutémákra próbált volna ráerőltetni egy idejétmúlt hollywoodi szemléletmódot. Promiszkuitás, erőszak, kábítószer, homoszexualitás: az ötvenes, kora hatvanas években ezeket még említeni is alig lehetett a hollywoodi filmekben, nemhogy ábrázolni, a hetvenes évek második felének tematikai és vizuális szabadságához képest azonban a Nappalok és éjszakák kevesebbet mutat mindezekből, mint amennyit lehetne és kellene. Persze lehetséges, hogy ez csak utólagos okoskodás, és Brooks opusza a maga idejében frissnek, korszerűnek és tabudöntögetőnek számított, mindazonáltal négy évtized eltelt az ősbemutató óta, és ma már inkább a film egyfajta mesterkéltsége válik szembeötlővé. Mindenekelőtt az a kissé erőltetett pszichologizáló megközelítésmód, amely a problémákat mindenáron egyetlen gyermekkori traumára igyekszik visszavezetni. Kétségtelen, hogy a pszichológia legnagyobb alakjai – mint például Adler, Freud vagy Jung – követték ezt a módszert, ráadásul nem is minden eredmény nélkül, de jómagam laikusként is azt gondolom, hogy mint minden módszernek, ennek is megvannak a maga korlátai. 

Természetesen elhiszem, hogy minden emberi viselkedésforma magyarázatára lehet találni elsődleges indítékot, afféle „pszichológiai vezérfonalat” – erre éppenséggel saját életem is szolgáltat példákat –, de abban már nem hiszek, hogy az egyéb okokkal és motivációkkal való kölcsönhatás nem létezik, vagy nem különösebben érdekes. Például a nagy hadvezéreket, hódítókat vagy éppen zsarnokokat motiválhatták ugyan mindenféle kisebbrendűségi komplexusok (akár az átlagosnál alacsonyabb testmagasságuk, akár férfiasságuk mérete miatt), ám azt már nem hiszem, hogy pusztán ez az egyetlen tényező valóban mindent megmagyarázna. Brooks filmjét amiatt érzem helyenként művinek és sterilnek, mert úgy látom, a „pszichológiai vezérfonalat” megtalálta ugyan, de a kölcsönhatásról, a részletekről mintha megfeledkezett volna. (Szakemberek szerint a hősnő ún. „borderline személyiségzavar”-ban szenvedett.) Számomra legalábbis kicsit gyorsnak tűnik az a folyamat, amelynek során a szigorú erkölcsök szerint nevelt, nappal példás pedagógusként dolgozó fiatal lányból egyre felszabadultabb és egyre felelőtlenebb éjjeli pillangó válik. Kicentizettnek érzem a családi és a párkapcsolati háttér rajzát is. A három lány lényegében három viselkedésformát szimbolizál: Brigid megfelel a szülői elvárásoknak, a feleség-családanya szerepkörnek, míg Katherine csupán színleli a megfelelést, valójában az ösztöneit követve éli a saját – szabados – életét, Theresa pedig lemond a színlelésről, és nyíltan vállalja, hogy végre a saját életét akarja élni a saját szabályai szerint. Viszont azzal, hogy mik ezek a szabályok, mintha ő sem lenne még teljesen tisztában. A tragikus befejezés akaratlanul is azt sugallja, mintha mégis a régimódinak hitt szülői erkölcsök lennének a helyesek, hiszen lám, lám, hová vezetett Theresa könnyelmű életvitele, a mély érzelmek nélküli futó kalandok, a pillanatnyi örömök mind gátlástalanabb hajkurászása.

Theresa partnerei – akárcsak a család tagjai – szintén markánsan megkülönböztethető típusokat képviselnek, ámbár magam úgy gondolom, a való életben sosem nyilvánulnak meg ennyire „vegytisztán” az emberi jellemek. Martin, a tanár az, aki gyakorlatilag szexuális tárgyként bánik a hősnővel, és amikor lehull róla az intellektualitás álarca, Theresa szemébe vágja, hogy mi a véleménye általában a nőkről. James viszont olyan férfi, aki tiszteli és szereti Theresát, csak éppen azt nem veszi észre, hogy ez a feltételek nélküli elfogadás, ez a csimpaszkodó szeretet is éppoly terhes tud lenni, mint Martin megalázó bánásmódja. A gátlástalan Tony azt a „szabad” életformát villantja fel Theresa számára, amelyre valószínűleg maga a nő is vágyik, miközben elsiklik afölött, hogy ez a fajta életszemlélet igazából nemcsak a tabukat, de az őszinte, tartós és mély érzelmeket sem ismeri. Gary egyértelműen klinikai eset, már csak azért is, mert mint mellékszereplő csak a történet vége felé jelenik meg, ezért jellemének bonyolultságát, viselkedésének motivációit sűrítve kapjuk meg. Feltehetően az anyai bánásmód tette impotenssé és homoszexuálissá. Nem ösztönösen vonzódik a férfiakhoz, inkább csak azért, mert valószínűleg azonos nemű partnerétől kapta meg azt a szeretetet és törődést, amire gyermekként vágyott. Amikor partnere rábeszéli, hogy nőnek öltözve menjenek ki az utcára, Gary fellázad a természetellenes szerepkör ellen, és végleg szakít barátjával. Be akarja bizonyítani, hogy ő egy igazi kemény férfi, nem pedig egy lelki nyomorék homokos. A Sors vezérli útjába Theresát, és amikor férfiként kudarcot vall vele, a lány vigasztalónak szánt felszínes szavai felébresztik agresszivitását. Theresa megerőszakolásával alighanem a férfiasságát akarja minden áron bebizonyítani, a rendezés és a színészi játék azonban egyértelművé teszi, hogy az indulattól elborult elméjében anyjával azonosítja a lányt, és a gyilkossággal valójában egész addigi elrontott életéért vesz elégtételt. Kár, hogy a fentebb már említett didaktikus erkölcsi végkicsengés erősen letompítja a drámai hatást, ezért ebben a végkifejletben inkább a deviáns szexuális viselkedésformák csődjét látjuk, pedig valójában két, jobb sorsra érdemes ember tragédiájának lehettünk szemtanúi.

Ha vannak is felróható hibái a Nappalok és éjszakák történetvezetésének, pszichológiai felépítményének, ne feledkezzünk meg az erényeiről sem. Mindenekelőtt a színészek játékáról. A Theresát alakító Diane Keaton pályáján unikumnak minősül ez a szerep, és nemcsak azért, mert testéből soha semmikor nem mutatott meg ennyit, hanem azért is – és ezt későbbi pályafutása ismeretében is mondom –, mert ebben a filmben egyértelműen kilépett színészi komfortzónájából, és megmutatta tehetségének sötétebb színeit is. Ha nem is mindig tudta feledtetni a történet dramaturgiai-pszichológiai hibáit és hiányosságait, természetes, mégis erős színészi jelenlétével elterelte róluk a figyelmet. Alakításáért Golden Globe-ra jelölték – teljesen megérdemelten. Sajnos magyar szinkronhangja akaratlanul is Keaton ellen dolgozik: Bánsági Ildikó nagyszerű színésznő, amikor személyesen is ott van a vásznon, de megvallom, szinkronszínésznőként nem kedvelem igazán. Erősen hajlamos ugyanis arra, hogy hangjával mintegy túljátssza az eredeti színészt, mintha rá akarna erősíteni annak játékára. Emiatt elterelődik a figyelem a színészi játék finomságairól, az apróbb gesztusokról, és túlságosan is a harsány, itt-ott egyenesen fülsértő hang dominálja az alakítást. Bánsági szinkronmunkájára (és sajnos nem csak erre) tökéletesen igaz az a mondás, hogy kevesebb több lenne.

Theresa nővérének szerepében Tuesday Weld egyenesen az Oscar-jelölésig jutott, ami érthető, mert ebben a nem túl nagy mellékszerepben is teljes emberi sorsot tudott ábrázolni, ugyanakkor úgy gondolom, egy olyan típust kellett eljátszania, amely egy képzett színésznő számára már-már rutinfeladatnak mondható. Sajnos szinkronhangja, a karakteresen egyéni, bársonyos orgánumú Pálos Zsuzsa hanghordozása néha akaratlanul is a pikáns olasz vígjátékok szellemiségét idézi, miközben a figura inkább szánalomra méltó, mintsem mulatságos. A férfiak közül egyértelműen William Athertont emelném ki elsőként. Tökéletesen hozza azt a figurát, akinek kitartó és odaadó szerelme rokonszenves is tud lenni, de teherré is válhat. Legemlékezetesebb jelenete, amikor már-már lefekszik a hősnővel, Theresa azonban kineveti, amikor észreveszi, hogy óvszert használ. Atherton arcjátéka kétséget sem hagy afelől, hogy férfiúi önbecsülése ebben a pillanatban hatalmas sebet kapott, mégis grimaszba rándul az arca, és csatlakozik Theresa nevetéséhez: megpróbálja elhitetni vele, hogy percekkel korábbi őszinte lelki feltárulkozása valójában éppúgy színjáték volt, a mulatság része, mint most Theresa kacaja. Közben látjuk rajta, hogy micsoda önuralmat igényel tőle ez a megjátszott viselkedés, mennyire megbánta feltárulkozását, és szavaival valójában hatástalanítani próbálja azt a percekkel korábbi baklövését, hogy kis időre sebezhetőnek mutatta magát. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes megnézni a filmet.

Kevesebb jót tudok mondani a Tonyt alakító Richard Gere-ről, aki itt még nem olyan idegesítő bájgúnár számomra, mint a későbbi filmjeiben, de sajnos nagyon modorosan játszik. Mentségére legyen mondva, hogy valószínűleg ezt várta tőle a rendező. A többi színésszel ellentétben egy percig sem tudom elhinni neki, hogy éli a figurát, mert azt látom, hogy csupán eljátssza. Dobolása a bárpulton – amikor először megjelenik – vagy a csupasz fenékkel előadott késes mutatványa Theresa előtt – ami a drámai csúcspontot jelentő gyilkosság vizuális előkészítésének mondható – gondosan eltervezett, kiszámított színészi bravúrként hatnak, és nem egy ösztönösen laza figura vagányságát láttam bennük. Ez a fajta szemmel láthatóan előre eltervezett és az apró részletekig kimunkált játékstílus számomra egyértelműen a természetesség rovására ment, és óhatatlanul erősítette a mesterkéltség érzését. Bonyolultabb a helyzet Tom Berenger alakításával. Ő ugyanis annyira jól és hitelesen hozza a figurát, hogy épp ezáltal bontja meg a film kényes egyensúlyát. Gary pontosan az a típus, aki egy külön filmet is megérdemelne, de mivel viszonylag keveset látjuk, Berenger pedig nagyon érzékenyen és plasztikusan játssza, így egyszerre támad bennünk hiányérzet és a telítettség érzése. Úgy gondolom, vagy több teret (játékidőt) kellett volna adni ennek a figurának, vagy épp azért, mert kis szerepe van, nem kellett volna pszichológiailag ennyire túlmagyarázni.

Végezetül ki kell emelnem Artie Kane munkáját is, aki a betétdalok kiválasztásáért felelt. Érezhető az a szándéka, hogy a dalok ne csupán hangulatos háttérzeneként kapjanak helyet, hanem szövegük vagy legalább a címük is passzoljon az adott helyzethez, legyen szó akár Thelma Houston (Don’t Leave Me This Way – Ne így hagyj el), akár Diana Ross (Love Hangover – szó szerint: Másnapos szerelem; átvitt értelemben az az állapot, amikor még mindig szeretünk valakit, aki elhagyott vagy rosszul bánt velünk, és nem tudunk továbblépni), akár Donna Summer (Could It Be Magic – Lehetne varázslat) vagy éppen az O’Jays (Back Stabbers – azok az álnok barátok, akik egy adott pillanatban képletesen hátba döfnek; a hősnőt viszont ténylegesen döfik hátba a film végén) slágeréről. Számomra a Nappalok és éjszakák azt a konfliktushelyzetet próbálta megörökíteni, amikor az egyre emancipáltabbá váló nőkben is nyíltan feltámadt az igény a kötelezettségek nélküli intim kapcsolatok könnyed, gyors megteremtésére, az egyéjszakás futó kalandokra, miközben ehhez jószerivel csak a külső feltételek (a tárgyi miliő, a szexuális szabadság légköre) voltak adottak, az egyéni és a kollektív gondolkodásmód még nem idomult ehhez az új erkölcsi szituációhoz. A Theresa által képviselt „Carpe diem!” (Élj a mának!) életérzést a diszkó világában Alicia Bridges 1978-as világslágere, az I Love the Nightlife (Szeretem az éjszakai életet) fejezi ki a legjobban: „Please don't talk about love tonight. / Please don't talk about sweet love. / Please don't talk about being true / and all the trouble we've been through. / Ah, please don't talk about all of the plans / we had for fixin' this broken romance. / I want to go where the people dance. / I want some action I want to live!” Brooks filmje a szexuális forradalom árnyoldalának érzékletes bemutatására törekedett, a végeredmény mégis olyan lett, mint a háttérzeneként felhasznált diszkómuzsika: csillogóan csábító és magával ragadó, összességében azonban mégiscsak felszínes. 

Nappalok és éjszakák (Looking for Mr. Goodbar, 1977) – amerikai dráma. Judith Rossner Looking for Mr. Goodbar című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Richard Brooks. Operatőr: William A. Fraker. A kísérőzenét válogatta: Artie Kane. Díszlet: Edward Carfagno és Ruby Levitt. Jelmez: Jodie Lynn Tillen. Vágó: George Grenville. Főszereplők: Diane Keaton (Theresa), Tuesday Weld (Katherine), William Atherton (James), Richard Kiley (Mr. Dunn), Richard Gere (Tony), Alan Feinstein (Martin), Tom Berenger (Gary), Priscilla Pointer (Mrs. Dunn), LeVar Burton (Cap Jackson), Laurie Prange (Brigid).