SZUBJEKTÍV TOPLISTÁIM 4: A KEDVENC FILMDALOK

Popzenei blogomban többször is írtam már olyan előadókról, akik nemcsak énekesként, hanem filmszínészként is közismertek, így idővel eszembe jutott, mi lenne, ha toplistába rendezném a legkedvesebb filmdalaimat. Kíméletlen szelektálásba fogtam, de egy ponton túl képtelen voltam tovább rostálni. Úgy éreztem, bármelyik dalt hagynám ki, az olyan, mintha önként vágnám le valamelyik végtagomat. Ezért ez a toplista nem tíz, nem is tizenkettő vagy tizenkettő plusz egy, hanem tizenöt kedvencemet tartalmazza. Néhány szó a szelektálás szempontjairól. Csakis olyan dalokat vettem figyelembe, amelyeket kifejezetten filmekhez írtak, vagy Magyarországon filmek által váltak népszerűvé. A James Bond-dalok megérnének egy külön toplistát (egyszer talán azt is megírom), így közülük most csak a legnagyobb kedvencemet választottam ki ehhez az összeállításhoz. Ha részletesen nem is, de felsorolás szintjén íme, néhány azon kedvencek közül, amelyek nem fértek be ebbe a Top 15-be: Do Not Forsake Me, O My Darlin' (Délidő, 1952), I Wanna Be Loved by You (Van, aki forrón szereti, 1959), A Time for Us (Rómeó és Júlia, 1968), The Morning After (A Poszeidón katasztrófa, 1972), Tomorrow Belongs to Me (Kabaré, 1972), Emmanuelle (Emmanuelle, 1974), Dune Buggy (Különben dühbe jövünk, 1974), Sandokan (A maláji tigris, 1976), Stayin' Alive (Szombat esti láz, 1977), Can't Stop the Music (Zenebolondok, 1980), Call Me (Amerikai dzsigoló, 1980), 9 to 5 (Kilenctől ötig, 1980), Endless Love (Végtelen szerelem, 1981), Eye of the Tiger (Rocky III, 1982), Paradise (Sivatagi paradicsom, 1982), What a Feeling (Flashdance, 1983), Neverending Story (Végtelen történet, 1984), Ghostbusters (Szellemirtók, 1984), (I've Had) Time of My Life (Dirty Dancing, 1987) stb., stb. És most lássuk a győzteseket, kezdődjék a Slágermúzeum! A sorrend semmiképpen nem értékrend, hiszen különböző korú és műfajú dalokról van szó, mégis kifejez valamit abból, melyik mennyire áll közel hozzám. A dalcímek linkjeire kattintva a kapcsolódó YouTube-videókat tudod megtekinteni, a szövegben elhelyezett linkek pedig az adott előadó részletes életrajzához vagy a téma bővebb kifejtéséhez vezetnek.

15. Sohase mondd (Döme Zsolt – Verebes István)

Előadó: Hernádi Judit. Film: Örökség (1980)

Kevésbé köztudott, hogy a magyar könnyűzene egyik legismertebb és „legagyonjátszottabb” slágere valójában egy filmdal: Mészáros Márta Örökség című magyar–francia koprodukciós filmjéhez írta Döme Zsolt és Verebes István. Eredetileg Kovács Katinak szánták, aki Mészáros első két játékfilmjének női főszereplője volt, de ő visszautasította a felkérést. Egy régi interjúban valami olyasmit olvastam tőle, hogy a dal mondanivalója távol áll tőle, Döme szerint viszont nekik azt mondta, ez nem az ő stílusa. Ez utóbbi magyarázat számomra különösen meglepő, hiszen Kati stílusa szerintem éppen hogy a sokoldalúság, vagyis rejtély, hogy abba miért pont a Sohase mondd nem fért be. 1979 késő őszén zajlott a forgatás, amikor a szóba jöhető előadók más munkákban már mind foglaltak voltak. A gyártásvezető javasolta Hernádi Juditot, aki egyik nap délután esett be egy színházi próbáról a felvételre. Azonnal felénekelte a demót, amelyen ugyan lehetett volna még javítani, de Döme úgy ítélte meg, hogy nem érdemes, mert ez pontosan úgy jó, ahogy van. Hernádi néhány évvel később így idézte fel a körülményeket: „Akkor erre a mély hangra megérett a helyzet. Külföldön is megérett, ami onnan bejött hozzánk kazettán, lemezen, az csupa új, mély hang volt. Itt meg már a Karádyra kezdtek volna vadul emlékezni, de akkor még nem jött ki a lemeze, úgyhogy hirtelen fontos lett, hogy itt valaki ugyanolyan mély hangon nyomja. Én elénekeltem azt a dalt, nagyon előkészített terepen, de teljesen váratlanul.” A Sohase mondd egy csapásra sztárrá tette Magyarországon az 1974 óta filmező Hernádit, akinek 1982-ben megjelent első albuma szerintem az egyik legjobb hazai színészlemez. (Sajnos nem találtam róla jó minőségű on-line fotót, így a fenti illusztráción a művésznő második albumának borítóképe látható.) És a film? Mint szinte mindegyik Mészáros Márta-alkotást, külföldön jól fogadták (különösen az 1980-as cannes-i filmfesztiválon), Magyarországon azonban fanyalogtak a kritikusok: jelen sorok írójának véleménye szerint talán kissé túlzásokba esve, de nem minden ok nélkül.

14. Last Dance (Paul Jabara)

Előadó: Donna Summer. Film: Végre péntek van! (Thank God It's Friday, 1978)

Megfordult a fejemben, hogy a diszkókorszakot esetleg a Bee Gees Stayin' Alive című slágerével reprezentáljam, hiszen több sikeres filmben is elhangzik, ám számomra a Last Dance sokkal emblematikusabb dal, már csak az előadója miatt is. Donna Summer egyike kamaszkorom nagy kedvenceinek, az igazi diszkókirálynő, akit legnagyobb riválisai – például Gloria Gaynor, Claudja Barry, Grace Jones vagy Amanda Lear – legfeljebb csak megközelíteni tudtak, de felülmúlni nem. 1975-ben vált világhírűvé az erotikus sóhajokra és nyögésekre épülő Love to Love You Baby című dallal, amely bombaként robbant a diszkókban. 1977-ben ő énekelte A mélység című kalandfilm betétdalát (Down Deep Inside). A következő évben színészi feladatot is kapott a Végre péntek van! című produkcióban, amely – mint az összes diszkófilm – elkerülte a magyar mozikat. Summer egy törekvő és tehetséges énekesnőt játszott, aki sokáig hasztalan próbálja rávenni egy divatos disco lemezlovasát, hogy játssza le egy nála lévő dal zenei alapjait, hogy arra Donna (filmbeli neve: Nicole Sims) élőben énekelhessen. A végén persze sor kerül a debütálásra, amely nagy sikert arat. Ez a bizonyos dal a Last Dance, amely úgy indul, mint egy ballada, aztán felgyorsul a tempó, és egy fergeteges diszkósláger bontakozik ki. (A soundtrack albumon hosszabb változatban hallható, a felvétel közepén még egy lassú résszel.) Paul Jabara, a szerző állítólag annak idején szabályosan bezárta Donnát egy Puerto Ricó-i hotel fürdőszobájába, hogy így vegye rá arra, hallgassa meg a Last Dance Jabara-féle demóját. Summernek megtetszett a dal, és hajlandó volt elénekelni. Állandó szerzője, Giorgio Moroder viszont nem volt elragadtatva, mindazonáltal Bob Estyvel együtt vállalta a produceri teendőket. A Last Dance 1979-ben Golden Globe- és Oscar-díjat kapott, hogy csak ezt a kettőt ragadjam ki a díjözönből. Csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányban kelt el, hetekig vezette a Billboard Hot Dance Club Play slágerlistáját. És a film? A szakirodalom szerint „a legrosszabb film, amely valaha Oscar-díjat kapott”. Donna Summer színésznői karrierje véget is ért ezzel az opusszal, énekesnőként viszont 2012-ben bekövetkezett haláláig a közkedvelt előadók közé tartozott. Teljesen megérdemelten.

13. Let's Dance Tonight (Jack White – Mark Spiro)

Előadó: Pia Zadora. Film: Voyage of the Rock Aliens (1984)

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy zenés film betétdalai jóval ismertebbek, mint maga a film. A ritka kivételek egyike, a Voyage of the Rock Aliens nem jutott el a hazai mozikba, sőt meglepő módon – tudomásom szerint – a magyar VHS- és DVD-forgalmazók sem láttak benne fantáziát. Nincs miért hibáztatnunk őket, mert a film nem különösebben jó, és nem aratott számottevő sikert sem. Egyik betétdala, a When the Rain Begins to Fall – a női főszereplő, Pia Zadora és az egyik mellékszereplő, Jermaine Jackson előadásában – azonban világslágerré vált, és az 1980-as évek emlékezetes popörökzöldjei közé emelkedett. Hogy most mégsem ezt, hanem egy másik népszerű dalt emeltem ki a soundtrackből, annak az az oka, hogy nekem az a nagyobb kedvencem. Pia igazi neve: Pia Alfreda Schipani, a Zadora lengyel származású édesanyja lánykori nevének (Zadorowski) rövidítése. Ígéretes gyerekszínészként kezdte pályáját, s valószínűleg megmaradt volna lokális hírességnek, ha 18 éves korában nem megy feleségül a nálánál harminc évvel idősebb izraeli milliomoshoz, Meshulam Riklishez. A derék férj egyik életcéljának tekintette, hogy ambiciózus asszonykájából szupersztárt faragjon, ezért nem csupán lemezeit és (többnyire pocsék) filmjeit finanszírozta, hanem megvásárolta számára a Golden Globe-díjakat odaítélő bizottság jóindulatát is. Ennek köszönhetően általános megrökönyödésre 1983-ban Pia kapta a legígéretesebb új filmszínésznőnek járó Golden Globe-díjat az előző évben bemutatott Pillangó című fércműben nyújtott harmatos alakításáért. A sztárcsinálás gépezetének terméke a Voyage of the Rock Aliens is. Ebben hősnőnk megcsillogtathatta tánctudását, amelyet igazságtalanság lenne elvitatni tőle. A filmben egyébként nem csupán ő énekel, ámbár az tény, hogy az általa előadott dalok voltak a legsikeresebbek, főleg Európában. A Let's Dance Tonight szerzői a német Jack White alias Horst Nußbaum és az amerikai Mark Spiro, akik ugyan előadóként is ténykedtek, de producerként több eredményt értek el. A film bukása ellenére Zadora az 1980-as években még jelen volt a könnyűzenei életben, Frank Sinatrával is turnézott, az 1990-es évek közepétől azonban kikopott a show-businessből. Közben elvált milliomos férjétől, és jelenleg élete harmadik párjával, egy magánnyomozóval él.

12. We May Never Love Like This Again (Al Kasha – Joel Hirschhorn)

Előadó: Maureen McGovern. Film: Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974)

A Poszeidón katasztrófa (1972) világsikere után a producer, Irwin Allen egy újabb katasztrófafilm előkészítésébe fogott. A Pokoli torony forgatókönyve két népszerű bestseller kombinálásával született meg, maga a film pedig két nagy cég, a 20th Century Fox és a Warner Bros. együttműködésének köszönhetően valósult meg. Az ideiglenes fúzió lehetővé tette, hogy sztárokat szerződtessenek a főszerepekre Steve McQueen, Paul Newman, William Holden, Faye Dunaway, Richard Chamberlain, Fred Astaire, Jennifer Jones, Robert Wagner, Robert Vaughn, Susan Blakely és O. J. Simpson személyében. A Poszeidón katasztrófa sikeréhez hozzájárult a The Morning After című betétdal is, amely lemezen nem az eredeti előadó, hanem egy pályakezdő énekesnő, Maureen McGovern előadásában jelent meg, és került az amerikai toplista élére. A Pokoli torony kísérőzenéjét – akárcsak az előző filmét – John Williams írta, ám Allen ezúttal tőle várta a betétdalt is. A The Morning After szerzői, Al Kasha és Joel Hirschhorn azonban újra megpróbálták. Hirschhorn demót készített a Kashával közösen írt We May Never Love Like This Again című szerzeményéből, és bevitte Allen irodájába. A producer habozott, tanácsot kért a titkárától, akinek tetszett a dal. Végül Allen is beadta a derekát. John Williams nemcsak hogy nem sértődött meg, hanem még be is építette a We May Never Love Like This Again motívumait az általa komponált filmzenébe. A We May Never Love Like This Again előadására az időközben befutott énekesnővé lett Maureent kérték fel, aki látható is a filmben a nyitóünnepség elején. Mellesleg a film egyik mellékszereplője, a legendás Fred Astaire is hozott egy dalt, amely Hirschhorn szerint annyira ódivatú volt, mintha az 1930-as években írták volna. A Pokoli toronyt 1975-ben nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra, köztük a dalt is. Három kategóriában győzött, az egyik Oscart Al Kasha és Joel Hirschhorn vehette át. A rangos díj ellenére a We May Never Love Like This Again nem lett igazán nagy sláger, hiszen a hivatalos amerikai toplistán csupán a 83. helyig jutott. Vicces érdekesség, hogy az Oscar-versenyben Maureen egyik vetélytársa saját maga volt: az Aranybánya (Gold) című brit filmben előadott Wherever Love Takes Me című dalát ugyanis szintén jelölték az Amerikai Filmakadémia aranyszobrocskájára.

11. Eighth Day (Hazel O'Connor)

Előadó: Hazel O'Connor. Film: Üvegtörők (Breaking Glass, 1980)

A popzene iránti őrületem gimnazista koromban alakult ki, amikor megkaptam életem első magnóját, egy MK–27-est. Nem volt a technika csodája, még a korabeli viszonyok közepette sem: adaptere hamar felforrósodott, és egy idő után zabálta a szalagot. Mindenesetre rettenetesen boldog voltam, hogy magnóra vehetem a kedvenc dalaimat, és nem kell örökösen azt lesnem, hogy mikor játsszák le azokat a rádióban. Addig főleg a magyar könnyűzenét ismertem és hallgattam, az MK–27-essel felfegyverkezve azonban felfedeztem magamnak a külföldi könnyűzenét is, és nem csak az akkoriban agyonjátszott szupersztárokat, mint az ABBA vagy a Boney M. Egyik osztálytársnőmnek, Györgyinek is ugyanilyen magnója volt, szóval időnként zenés szeánszokat is tartottunk. Györgyi hívta fel a figyelmemet egy vadonatúj énekesnőre, Hazel O'Connorra, akitől Komjáthy György a Nyolc nap című filmdalt játszotta le egyik vasárnap délelőtti műsorában. (A dal angol címe: Eighth Day, vagyis a pontos fordítás Nyolcadik nap lenne.) Akkoriban már kifulladóban volt az eurodisco, nekem viszont nem igazán jött be se a punk, se a new wave, se a ska, se a heavy metal, de ez a dal nagyon megtetszett. Megtudtam, hogy az O'Connor főszereplésével forgatott Breaking Glass című filmben hangzik el, melynek valamennyi betétdalát az énekesnő írta és adta elő. Igencsak meglepődtem, hogy az opusz milyen gyorsan, már a következő évben eljutott Magyarországra, ahol Üvegtörők címmel mutatták be. A Vörösmarty Kertmoziban néztem meg. A történet egy underground punk énekesnőről, Kate-ről szól, akit egy rámenős menedzser felfedez, és sztárt csinál belőle, aminek eredményeként az ösztönös tehetségből gondosan megtervezett üzleti termék válik. Látványos szuperkoncertje tetőpontjaként énekli el az Eighth Dayt, majd amikor összezavarodva elrohan az éjszakába, önmaga klónjaival találkozik a metrón. A dal a bibliai teremtés mintájára arról szól, hogy az ember miként pusztította el apránként a világot, miközben azt hitte, jobbá teszi: a nyolcadik napon a gépek fellázadtak, és bekövetkezett a világvége. Az Eighth Day mellett nagyon megtetszett a többi dal is, mindenekelőtt a Will You? és a Big Brother. Hazel egyébként többször is koncertezett Magyarországon, a KFT-vel még kislemezt is készített, nemzetközi viszonylatban azonban a nyolcvanas évek második felétől már nem nagyon jegyzik.

10. Reality (Vladimir Cosma – Jeff Jordan)

Előadó: Richard Sanderson. Film: Házibuli (La boum, 1980)

1979-et írunk. A neves francia zeneszerző, Vladimir Cosma visszautasította a Gaumont filmgyár felkérését, hogy írjon zenét egy kis költségvetésű új filmhez, a Házibulihoz, mert éppen két másik filmzenén dolgozott. Alain Poiré producer azonban meggyőzte arról, hogy olykor el kell vállalni egy-egy kisebb produkciót is. Cosma nem volt járatos a bulizenékben, ezért végighallgatta az előző két évtized összes nagy slágerét, és eljutott a lassú számok kvintesszenciájáig. Miután megkomponálta a dallamot, amelyhez Jeff Jordan írt szöveget, hozzálátott, hogy megfelelő előadót találjon. Nagy meglepetésére egyetlen sztár sem vállalta, hogy egy kis költségvetésű filmben énekeljen. Egy napon az egyik lemezcég ajánlására jelentkezett nála egy bizonyos Richard Sanderson. A fiatalember néhány hangpróba után megkapta a munkát. Ám hiába számított nagy névnek Cosma, egyetlen lemezcég sem volt hajlandó arra, hogy stúdiót biztosítson a dal rögzítéséhez, illetve megjelentesse a lemezt. Végül baráti alapon az RTL rádióállomás egyik műsorvezetője hajlandó volt lejátszani a Reality címre keresztelt dalt. Másnap délelőtt Cosma lakásán és az RTL-nél szünet nélkül csengett a telefon. A lemeztársaságok és a lemezboltok képviselői tudni akarták, mi ez a dal, hiszen a vásárlók megrohanták miatta a szaküzleteket. A Házibuli világsikert aratott, női főszereplője, a tizennégy éves Sophie Marceau egy csapásra sztárrá vált. Richard Sanderson slágere minden nagyobb lemezpiacon vezette a slágerlistát. A film 1985-ben jutott el Magyarországra, a dal hazai változatát Kovács Kati énekelte. Addigra már elkészült a folytatás is, A házibuli folytatódik (1982). A győztes csapaton senki nem akart változtatni, vagyis az új betétdalt Your Eyes címmel ismét Cosma írta, és eléneklését Richardnak ajánlották fel. A sztárrá vált énekes karrierjét azonban hirtelen mindenki szívügyének érezte, röpködtek a „baráti jó tanácsok”, és addig ment a huzavona, amíg Sandersont ejtették, és a Cook da Books együttest szerződtették helyette. Richard karrierje egyébként hamar megfeneklett: ha romantikus dalokkal állt elő, azzal vádolták, hogy még mindig a Reality sikerét próbálja meglovagolni, ha egyéb műfajjal próbálkozott, azt mondták, az nem az ő stílusa. Mivel a Házibuli úgyis a tizenéveseknek szólt, gondolta, megpróbálkozik a még kisebbekkel is: gyereklemeze jelent meg, producerként pedig a világzenébe is belekóstolt. Ma már beletörődött abba, hogy egyslágeres előadó maradt, és büszke arra, hogy például a német tehetségkutatók versenyzői gyakran választják a Realityt, hogy elnyerjék vele a zsűri és a közönség jóindulatát.

9. For Your Eyes Only (Bill Conti – Mick Leeson)

Előadó: Sheena Easton. Film: Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only, 1981)

Nem titok, hogy nagy rajongója vagyok a James Bond-sorozatnak, mindazonáltal magam is látok minőségi különbségeket az egyes filmek és filmdalok között. Az 1981-es Szigorúan bizalmas a kedvencem úgy a történetet, mint a főcímdalt illetően. A filmet 1980 őszén kezdték forgatni. A széria állandó zeneszerzője, John Barry valamilyen adóprobléma miatt nem tudott részt venni ebben a produkcióban, ezért Bill Contit javasolta maga helyett. A Mick Leeson által írt eredeti dalszövegben a cím afféle konklúzióként csak a szöveg végén hangzott el. A főcím megtervezésekor azonban ez problémákat okozott, ezért Conti rávette Leesont, hogy a dalszöveg mindjárt a címmel kezdődjön. A Bond-team szerette volna, ha a szerzeményt a Blondie együttes énekli, amely akkoriban jelentős szakmai és közönségsikert aratott az Amerikai dzsigoló (1980) című erotikus filmdrámához írt dallal, a Call Me-vel, amely Debbie Harry és Giorgio Moroder közös szerzeménye. Ám a Blondie nem volt hajlandó előadni Conti szerzeményét, inkább írt egy saját dalt, amely viszont nem nyerte el a produkció illetékeseinek a tetszését. Ezután Conti olyan előadót keresett, akinek előadásmódja illik a Bond-széria zenei hagyományaihoz. Donna Summer és Dusty Springfield voltak a legesélyesebb jelöltjei. A gyártó stúdió, a United Artists viszont egy pályakezdő skót énekesnőt javasolt, Sheena Eastont. Conti meghallgatta az énekesnő debütáló albumát, amelytől nem volt maradéktalanul elragadtatva, ezért egy személyes találkozástól tette függővé a közös munkát. Nos, ez oly ragyogóan sikerült, hogy a dekoratív Sheena nemcsak megkapta a munkát, de még a film főcímében is látható: sem azelőtt, sem azután nem volt példa arra, hogy egy Bond-kaland főcímében maga az előadó is megjelent volna a filmvásznon. Ne szaporítsuk a szót: a filmdal minden nagyobb lemezpiacon bejutott a Top 10-be (kivétel Írország és Spanyolország), néhány országban meg sem állt a csúcsig. 1982-ben a For Your Eyes Only esélyes volt a legjobb filmdalnak járó Golden Globe- és Oscar-díjra is, ám mindkét esetben alulmaradt az Arthur című vígjáték betétdalával szemben. (Emlékszik még arra valaki így séróból?) Mondani sem kéne, hogy maga a film is kiugró sikert aratott, Sheena Easton pedig az 1980-as évek egyik legnépszerűbb popsztárjává nőtte ki magát.

8. Raindrops Keep Fallin' on My Head (Burt Bacharach – Hal David)

Előadó: B. J. Thomas. Film: Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid, 1969)

A hatvanas évek végére a hagyományos – vagyis a látványos és patetikus – amerikai westernek kimentek a divatból, de a műfaj megújítására több figyelemre méltó kísérlet is történt. Például Sam Peckinpah meglepően erőszakos alkotása, A vad banda (1969), Arthur Penn szatirikus regényadaptációja, a Kis nagy ember (1970) és George Roy Hill romantikus húrokat pengető „buddy film”-je, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969). Bár mindhárom opusz általában jó kritikákat kapott, és a bevételekre sem lehetett panasz, a western reneszánszára még két évtizedet várni kellett. A Butch Cassidy... forgatókönyvírója, William Goldman éveket töltött a két címszereplő életútjának tanulmányozásával, és miközben a szkriptet írta, Paul Newmanre gondolt Sundance Kid szerepében. Goldman nevéhez fűződik Newman egyik kasszasikere, a Célpontban (1966) forgatókönyve is, és a hálás színész emiatt hajlandó volt elolvasni a Butch Cassidy... szkriptjét, amelytől viszont egyáltalán nem volt elragadtatva. Úgy gondolta, egy vígjáték van készülőben, és ez a műfaj neki nem az erőssége. Goldman Jack Lemmont akarta Butch Cassidy szerepére, ám George Roy Hill rendező ezzel nem értett egyet. Ő úgy gondolta, Paulhoz inkább Butch figurája illik, Sundance Kidet pedig az új sztárjelöltnek, Robert Redfordnak kéne eljátszania. A 20th Century Fox hallani sem akart Redfordról, inkább Marlon Brandót vagy Warren Beattyt próbálta megnyerni, de sikertelenül. Hill ekkor Newmanhez fordult támogatásért. Paul élt sztárstátusa kiváltságával, és kerek perec közölte a Fox illetékeseivel: ragaszkodik ahhoz, hogy Redford legyen a partnere. Katharine Rosshoz már nem ragaszkodott annyira, szerinte a színésznő által játszott Etta Place figurája tulajdonképpen felesleges, mindazonáltal erről véleménye volt ugyan, de követelést már nem fogalmazott meg. A betétdal, a Raindrops Keep Fallin' on My Head eléneklését Ray Stevensnek és Bob Dylannek is felajánlották, de mindketten visszautasították. Végül a Magyarországon nem túl ismert B. J. Thomas lett a befutó. Hétszer vették fel vele a dalt, mert az első hattal a zeneszerző Burt Bacharach elégedetlen volt. A felvételek idején Thomas éppen egy gégegyulladásból lábadozott, ezért a filmben a hangja rekedtebb, mint a később kiadott kislemezen. A Raindrops Keep Fallin' on My Head 1970-ben megkapta a legjobb eredeti filmdalnak járó Oscar-díjat, és az évek múlásával örökzölddé vált, akárcsak a film, amely hatmillióból készült, de több mint százmilliót jövedelmezett. Thomas a hatvanas-hetvenes években néha felbukkant a tengerentúli toplistákon, de ma már inkább csak egyslágeres előadóként emlékeznek rá. George Roy Hill, Paul Newman és Robert Redford viszont 1973-ban sikerre vitte A nagy balhét is.

7. Over the Rainbow (Harold Arlen – E. Y. Harburg)

Előadó: Judy Garland. Film: Óz, a csodák csodája (The Wizzard of Oz, 1939)

1977-ben három hétig voltam a röjtökmuzsaji gyermeküdülőben. Mivel már akkor sem voltam egy partiarc, nekem az a három hét azzal a rengeteg ismeretlen kölökkel nem feltétlenül jelentett önfeledt üdülést: erős honvágyam volt, de azért csak elszállt az idő. Persze mire megszoktam volna, és lett volna egy-két haverom, haza kellett jönni. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy két filmes élményem is kapcsolódik ahhoz a helyhez. Először is mint megtudtam, az üdülő kertjében forgatták egyik kedvenc magyar kalandfilmem, a Kísértet Lublón (1976) egyik rövid jelenetét, másrészt Röjtökmuzsajon láttam először az Óz, a csodák csodája című mesefilmet. Különcségem abban is megnyilvánult, hogy amíg a velem egykorúak többsége cinikus röhögéssel nézte, mert „gyerekes hülyeség”-nek tartotta, amiből már rég kinőtt, addig nekem nagyon tetszett Dorothy története. Megvalósítása Arthur Freed dalszerzőnek köszönhető, aki a múlt század harmincas éveiben produceri ábrándokat is dédelgetett. Az MGM megígérte neki, hogy ha talál egy megfilmesíthető történetet, amelyhez ütős szereposztási javaslata is lenne, akkor lehet a dologból valami. Freed belevetette magát a cég archívumába: megvásárolt, de fel nem használt forgatókönyveket keresett. Így talált rá L. Frank Baum 1900-ban kiadott meséjére, az Óz, a nagy varázslóra. Alig kezdte el olvasni, máris tudta, hogy Dorothy szerepére nincs ideálisabb jelölt, mint Judy Garland. Előadta ötletét a nagyfőnöknek, Louis B. Mayernek, aki mindenbe belement – két dolgot kivéve. Freed csak társproducer lehetett Mervyn LeRoy mellett, a női főszerepre pedig a közönség nagy kedvencét, Shirley Temple-t kellett szerződtetni. Temple azonban a Fox sztárja volt, a konkurens cég pedig szépen beintett Mayernek, szóval a szerepet mégis Judy kapta. A filmmogul a forgatás megkezdése előtt rádörrent a lánykára, hogy mindenben köteles alávetni magát az ő akaratának, merthogy Judy tizenhat évesen túl öreg a tizenegy éves Dorothy eljátszására, szóval a legkevesebb, hogy zokszó nélkül engedelmeskedik. Ez így is történt. Szinte hihetetlen, de a dalt, amely azóta összefonódott Garland nevével, és egyike a múlt század legismertebb zeneszámainak, eredetileg ki akarták hagyni a filmből, mert úgy gondolták, túlságosan lelassítja a cselekményt. Ez elég furcsa érv, ha arra gondolunk, hogy milyen hamar, körülbelül öt perccel a főcím után már el is hangzik. Szerencsére Freed nem hagyta, hogy Mayer és LeRoy elkövesse ezt a kapitális baklövést. Érdemes még azt is megjegyezni, hogy bár a film főcímén Victor Fleming neve olvasható rendezőként, a kansasi képsorokat – melyekhez az Over the Rainbow is hozzátartozik – valójában King Vidor rendezte. Az Óz, a csodák csodája egyike lett Hollywood időtlen klasszikusainak, rendszeresen felújítják, és 2014-ig már több mint 247 millió dollárt jövedelmezett, miközben forgatása még hárommillióba se került. Az Over the Rainbow-t az eltelt évtizedek alatt világsztárok sokasága énekelte el. Judy Garland sohasem tudta megismételni ezzel a filmmel elért sikerét: számos szakmai és magánéleti csalódás után 1969-ben véget vetett az életének.

6. Cabaret (John Kander – Fred Ebb)

Előadó: Liza Minnelli. Film: Kabaré (Cabaret, 1972)

Sokan úgy tudják, hogy John Kander és Fred Ebb legendás musicalje, a Kabaré alapjául Christopher Isherwood 1939-es kisregénye, a magyarul is megjelent Isten veled, Berlin szolgált, ám ez így nem teljesen igaz. A tényleges kiindulópontot ugyanis John Van Druten 1951-es darabja, a Kamera vagyok jelentette, és valójában ez a színmű készült Isherwood kisregényének felhasználásával. Azt sem árt megemlíteni, hogy Kander és Ebb csak a dalokat írták, a szövegkönyv már Joe Masteroff nevéhez fűződik. És Masteroff volt az, aki hallani sem akart arról, hogy az 1966-os Broadway-premieren Judy Garland lánya, a húszesztendős Liza Minnelli játssza a főszerepet, az álmodozó, naiv és temperamentumos Sally Bowlest. Az ő akarata győzött, és a szerepben Jill Haworth lépett színpadra. Liza azonban nem keseredett el, és mivel saját műsorával különféle éjszakai klubokban turnézott, repertoárjába felvette a Kabaré dalait is. Ezek a fellépések alkalmat adtak arra, hogy csiszolja a musicaldalok előadásmódját. Így amikor szóba került a filmváltozat elkészítése, eséllyel pályázott a főszerepre, amelyet meg is kapott. Édesapja, a neves filmrendező, Vincente Minnelli segítségével Liza komoly előtanulmányokat folytatott, hogy felkészüljön a forgatásra. Könyvtárnyi irodalmat elolvasott a harmincas évek Berlinjéről, számtalan lemezt meghallgatott azokból az évekből, és természetesen megnézte a korszak híres német filmjeit is, mígnem úgy találta, tökéletesen érzi a figurát. Annyira szakértő lett a témában, hogy kijelentette, a számára eredetileg tervezett kosztümök nem hitelesek. Barátnőjével, Gwen Verdonnal – a filmet rendező Bob Fosse harmadik feleségével – együtt kiment a párizsi bolhapiacra, és személyesen válogatta össze a szerinte megfelelő öltözékeket. A forgatás 1971 februárjában kezdődött Münchenben, és hat hónapig tartott. A stábtagok között nemcsak tökéletes összhang alakult ki, hanem mély barátságok is szövődtek. A film egyébként számos ponton eltér a színdarabtól, hiszen abban például Sally angol, és szerelme amerikai, a filmben viszont fordított a helyzet, hogy csak egyet említsek az eltérések közül. Fosse több dalt kihagyott a filmváltozatból, hogy ezáltal a megmaradtak még nagyobb dramaturgiai funkciót kapjanak. A címadó dal mind a színműben, mind a filmben a történet végén hangzik el, Sally örök optimizmusának egyfajta zenés lenyomataként. A Kabaré nyolc Oscar-díjat kapott, és mindmáig ez az egyetlen olyan alkotás, amely ennyi Oscart kapott anélkül, hogy a legjobb filmért járót is neki ítélték volna. Kell-e mondani, hogy az egyik Oscart Liza Minnelli vehette át, aki egy interjúban így beszélt a szerepről: „Eleinte, amikor az eredeti Isherwood-könyvet olvastam, kicsit féltem, mert ő azt írja, hogy Sally szép, kicsi, finom feje van, fekete haja, nagy szemei. Minden stimmelt, a szép kivételével, de aztán rájöttem, hogy nem ez Sally lényege. Azt hiszem, sikerült megfognom, hogy mi a lényege.” Úgy gondolom, aki látta a filmet, egyetért velem abban, hogy Lizának valóban sikerült megragadnia a lényeget.

5. Moon River (Henry Mancini – Johnny Mercer)

Előadó: Audrey Hepburn. Film: Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, 1961)

Amikor Hollywoodban elhatározták, hogy megfilmesítik Truman Capote 1958-as kisregényét, amely hazánkban Álom luxuskivitelben címmel ismert, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a prűd amerikai cenzúra miatt jelentős változtatásokra lesz szükség. A filmvásznon például szó sem lehetett arról, hogy a hősnő, Holly Golightly biszexuális hajlamaira célozgassanak, és finomítani kellett a könyv csípős nyelvezetén is. Maga Capote azt szerette volna, ha Marilyn Monroe játszaná Hollyt, ám a szőke szexbomba éppúgy visszautasította a kockázatos szerepet, mint Kim Novak. A Paramount ekkor Audrey Hepburnnél próbálkozott, akinek ugyan szintén voltak fenntartásai, de annyira szeretett volna kiszabadulni az „édes, ártatlan lány” skatulyájából, hogy igent mondott a felkérésre. A színésznő nem jött ki az eredeti rendezővel, John Frankenheimerrel, és úgy tűnt, hogy annak utódja, Blake Edwards sem kedvére való. A direktor viszont Audrey értésére adta, hogy a színésznő vagy aláveti magát az ő elképzeléseinek, vagy jöhet a következő rendezőjelölt. Hepburn engedett, és ettől fogva harmonikus volt a munkakapcsolatuk. Henry Mancini zeneszerző kifejezetten Audrey számára komponálta a Moon River című dalt, amelyhez Johnny Mercer írt szöveget. Az 1957-es Édes pofa című filmben Hepburn már énekelt néhány dalt, ezért Mancini tisztában volt a sztár énekhangjának korlátaival. Egyetlen oktáv hangterjedelemre írta meg a melódiát, hiszen a szoros forgatási menetrend egyébként sem tette lehetővé, hogy Hepburn előzetes énekleckéket vegyen. Egy belső elővetítést követően a Paramount egyik illetékese állítólag ezt mondta: „Nos, remélem, az első dolog, amit teszünk, hogy kivágjuk azt a bugyuta dalt.” A legenda szerint Audrey ingerülten felpattanva kijelentette: „Csak a holttestemen keresztül!” A színésznő akarata győzött, és neki lett igaza: a Moon River Oscar-díjat kapott, örökzöld slágerré vált, ám Mancini szerint soha senki, még a legnagyobb sztárok sem tudták olyan varázslatosan elénekelni, mint Audrey Hepburn. Ennek ellenére a dal egészen Hepburn haláláig az ő előadásában nem jelent meg hivatalos kiadású hanglemezen. A legismertebb magyar változat Cserháti Zsuzsa nevéhez fűződik.

4. Singin' in the Rain (Nacio Herb Brown – Arthur Freed)

Előadó: Gene Kelly. Film: Ének az esőben (Singin' in the Rain, 1952)

Az Ének az esőben az Amerikai Filmintézet 2007-es toplistáján minden idők ötödik legjobb hazai filmje. Az ezzel a címmel járó fokozott védelem rá is fér, hiszen eredeti kópiája sajnos már nem létezik, mert egy tűzvészben megsemmisült. A címadó dalt valószínűleg azok is ismerik, akik magát a filmet még sosem látták – gyorsan pótolják ezt a mulasztást, megéri! De arról már kevesebben tudnak, hogy az Ének az esőben betétdalai – két kivételt leszámítva – korábbi filmekből származnak, ráadásul a két kivétel egyikével kapcsolatban plágiumgyanú merült fel. Erre a témára most nem térünk ki bővebben, nézzük magát a címadó dalt! Ezt Nacio Herb Brown és Arthur Freed állítólag már 1927-ben megírta, és 1929-ben hallhatta először a közönség Doris Eaton Travis előadásában a The Hollywood Music Box Revue című Broadway-show-ban. Ugyanabban az évben a The Hollywood Revue of 1929 című filmben is elhangzott Cliff Edwards előadásában. Hamar slágerré vált, számos előadó tűzte műsorára, és 1950-ig nem kevesebb, mint tizenegy filmben használták fel, így például az 1940-es Little Nellie Kellyben Judy Garland énekelte. A dal Stanley Donen Ének az esőben című filmje által vált igazi klasszikussá, köszönhetően mindenekelőtt a főszereplő Gene Kellynek, aki szellemes és bravúros tánckoreográfiát adott elő, miközben elénekelte – a történetnek és a címnek megfelelően – szakadó esőben. Kellynek magas láza volt, amikor ezt a jelenetet vették fel, ennek ellenére nem mondta le a forgatást. Egyébként nem igazi esőben énekelt, mivel az nem érvényesült volna a filmvásznon. A szakemberek víz és tej keverékéből állították elő az esőt, a különleges elegynek köszönhetően azonban a felvétel végére Kelly gyapjúöltönye összement. A maximalista színész nem volt megelégedve azzal, ahogyan cipője kopog az esős aszfalton, ezért a hangot utószinkronizálta két koreográfus-asszisztense, Carol Haney és Gwen Verdon közreműködésével. (Egyikőjük neve sem szerepel a stáblistán.) A hölgyek bokáig álltak egy vízzel teli „dob”-ban, és a jelenetnek megfelelően kopogtak a cipőjükkel a vízben. A Singin' in the Rain a 70-es években újra divatba jött. Stanley Kubrick híres-hírhedt filmje, a Mechanikus narancs egyik erőszakos jelenetében a főszereplő ezt a dallamot fütyüli. 1977-ben a francia Sheila B. Devotion, 1983-ban pedig a holland Taco feldolgozása vált népszerűvé a poprajongók körében, Mint Royale house-verziója pedig 2008-ban vezette a brit toplistát.

3. You're the One That I Want (John Farrar)

Előadó: Olivia Newton-John és John Travolta. Film: Pomádé (Grease, 1978)

A hetvenes évek elején hallottam a rádióban egy hangulatos countrydalt, az volt a címe, hogy Banks of the Ohio. (Na jó, azért ennyire nem szépítem meg a múltat: azt a szót, hogy „country” igazából csak később ismertem meg.) Egy számomra ismeretlen, szép hangú énekesnő adta elő, akit Olivia Newton-Johnnak hívtak. Nem emlékszem már, hol láttam először (újságban vagy tévében), de megállapítottam, hogy nem csak a hangja szép. Sajnos a dalt hamar felkapták a polbeat előadók, akik agitprop célzattal ott voltak egy szál gitárral minden iskolai táborban és gyerekrendezvényen, és a Banks of the Ohio mellett sikeresen utáltatták meg a gyerkőcökkel a Guantanamerát is. Visszatérve Oliviára, hébe-hóba később is hallottam őt, például a Long Live Love című dala, amellyel az 1974-es Eurovíziós Dalfesztiválon versenyzett, nagyon tetszett. De hát nem ő nyert, hanem az ABBA, sőt Olivia a dobogóról is leszorult az olasz Gigliola Cinquetti és a holland Mouth & MacNeal duó miatt. Aztán gimnazista koromban a rádió új dalokat kezdett nyomni tőle, melyekben egy John Travolta nevű, Magyarországon akkor csak hírből ismert színésszel énekelt. Ezek a dalok a Grease című filmhez készültek, és nem igazán ragadtak magukkal, mert a film sajnos nem jutott el a magyar mozikba. Néhány évvel később a tévé mutatta be Pomádé címmel a Zenélő filmkockák című sorozatában. Én is épp abban az évben érettségiztem, szóval szó szerint úgy éreztem, hozzám szól ez a film. Oliviát gyönyörűnek találtam (főleg a fináléban!), Travolta pedig pontosan olyan volt, amilyen én nem, de a lelkem mélyén szívesen lettem volna: a menő vagány, aki végül felvállalja a világ és önmaga előtt, hogy képes a mély érzelmekre is. Fokozatosan kupálódtam ki a Grease-ből, és megtudtam, hogy egy 1971-es musical alapján készült, a csúcspontját jelentő You're the One That I Want című dalt pedig John Farrar kifejezetten a filmhez írta. (Évekkel később magyar változata is készült Zoltán Erika és Kiki előadásában. És azt tudtad-e, hogy a Travolta által játszott szerepet 1973-ban a londoni előadásokon a tizenkilenc éves Patrick Swayze alakította?) A Grease a húszéves jubileum alkalmából újra a mozikba került, immár Magyarországon is, és egy új nemzedéket is meghódított. Travolta egy hosszú ideig tartó mélyrepülés után a kilencvenes években visszakerült a filmes szupersztárok közé, Olivia pedig a könnyűzene történetének egyik legsikeresebb énekesnőjévé avanzsált, vitrinjében a munkásságáért kapott Grammy-díjak, valamint platina- és aranylemezek sokasága található. Azt még említsük meg, hogy 1983-ban John és Olivia újabb közös zenés filmet forgatott, de a Two of a Kind csúnyán megbukott a mozipénztáraknál, ámbár a zenéje sikert aratott.

2. Convoy (Bill Fries – Chip Davis)

Előadó: C. W. McCall. Film: Konvoj (Convoy, 1978)

A lista második helyezettje tulajdonképpen kakukktojás, mert nem a filmhez írták a dalt, hanem egy sikeres dalhoz forgattak egy filmet. Ilyesmire a hatvanas-hetvenes években több példa is akadt, főleg Olaszországban, de hát azokban az években a slágerek jóval hosszabb életűek voltak, mint manapság, szóval nem klipekben, hanem akár teljes játékfilmben is lehetett gondolkodni. A Konvoj eredeti változata 1975 novemberében jelent meg a reklámszakmából ismert C. W. McCall (eredeti neve: William Dale Fries Jr.) előadásában. A dal egy Gumikacsa (Rubber Duck) nevű kamionosról szól, aki egy kamionos lázadás vezéralakjává válik. A megmozdulás jegyében a kamionok megállás nélkül mennek előre az Egyesült Államok területén nyugatról kelet felé. Zenei szempontból a felvétel három részből áll: a CB-rádión folytatott, szlenggel tarkított beszélgetésekből, a narrációból (amikor C. W. McCall a zene ritmusára elmondja a történéseket) és a kórusból, amely a refrénben a konvoj növekedéséről énekel. A felvétel hetekig vezette az amerikai slágerlistát, valóságos kamion- és CB-őrület alakult ki. Erre figyeltek fel a filmesek, és sztorit kanyarítottak a sláger köré. McCall ekkor egy új változatot készített, melynek szövege jobban illett a film cselekményéhez. Kezdetben úgy volt, hogy Hal Needham rendezi a filmet, és Burt Reynolds lesz a főszereplő, aztán szóba került, hogy a népszerű filmsztár, Gene Hackman rendezői debütálása lesz a Konvoj. Végül az akkoriban komoly szakmai és emberi válságban lévő kiváló alkotó, Sam Peckinpah ült a rendezői székbe, aki ragaszkodott ahhoz, hogy színes bőrű szereplői is legyenek a történetnek. Mivel nem volt elégedett a forgatókönyvvel, improvizálásra buzdította a színészeit (Kris Kristofferson, Ali McGraw, Ernest Borgnine, Burt Young), akik ennek nem igazán örültek, pedig korábban már mindnyájan dolgoztak a direktorral, ismerték a módszereit. Úgy a film, mint a dal világsikert aratott, sőt a vasfüggönyön belül talán még nagyobb tetszéssel fogadták, mint Nyugaton, alighanem a fennálló rendszerrel való szembefordulás, a lázadás motívuma miatt. Érdekes módon nem a filmhez, hanem a dalhoz született folytatás ('Round the World with the Rubber Duck), amely csupán szerényebb érdeklődést keltett. C. W. McCall világviszonylatban idővel feledésbe merült, lakóhelyén, a Colorado állambeli Ouray-ben viszont polgármesternek is megválasztották.

1. Old Turkey Buzzard (Quincy Jones – Freddie Douglas)

Előadó: José Feliciano. Film: Mackenna aranya (Mackenna's Gold, 1969)

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje, a Mackenna aranya (1969) már nem először kerül szóba ebben a blogban: rajta van az egyik toplistámon, az egyik női főszereplő, Julie Newmar pedig nagy filmes szerelmeim rangsorában a harmadik helyen áll. És ezt a témát még mindig nem merítettem ki! Valamikor ugyanis bővebben meg fogok majd emlékezni a filmről, de addig is most ejtsünk néhány szót a betétdalról! A zenét Quincy Jones írta, aki 1964-ben kezdett intenzíven foglalkozni a filmzeneírással: Sidney Lumet A zálogos (1964) című drámájához írt nagy hatású zenéje óriási áttörést jelentett a szakmában, hiszen ez a terület addig zárva volt az afroamerikai zeneszerzők előtt. Ezt követően viszont Jones egymás után kapta a felkéréseket, 1967-ben például a Mackenna aranyára. (Bizony, bizony, ezt a filmet 1967-ben forgatták, de csak két év múlva mutatták be, jelentősen megcsonkítva az eredetileg felvett anyagot.) A film főcíme közben gyönyörű természeti képeket láthatunk madárperspektívából, és közben fölcsendül a Jones által írt dal, az Old Turkey Buzzard (Öreg pulykakeselyű) Freddie Douglas szövegével. Ez az öreg keselyű a magasban szálldosva azt várja, mikor jön el az ő ideje, és közben alant látja a hangyának tűnő embereket, akik ábrándokat szőnek a gazdagságról, és mindent megtesznek azért, hogy megkaparintsák az aranyat, ami azonban az életükbe kerül. A betétdal előadására a világtalan Puerto Ricó-i gitáros-énekest, José Felicianót kérték fel. Sosem felejtem el, kisfiúként milyen mély benyomást tett rám, amint nyolcéves koromban a Május 1. mozi első sorainak egyikében ülve elkezdődött a film, a vásznon megjelentek az általam addig még sosem látott csodálatos tájak, és felcsendült Feliciano szenvedélyes érzelmekkel teli hangja. Számomra a MOZI első és mindmáig egyik legnagyobb csodáját jelentette a film, és ezt az érzést szerintem minden komoly filmbarát átélte egyszer a saját nagy kedvencével. Nem mondom, hogy érettebb fejjel újranézve a Mackenna aranyát, ne találnék fogást rajta, de úgy érzem, lelkem mélyén ugyanaz a kisfiú maradtam, aki voltam, és nem visz rá a lélek, hogy utólag kötözködjem azzal a filmmel, amely oly nagy lökést adott máig tartó filmimádatomnak. Felicianóról még annyit, hogy ő volt az első latin származású énekes, aki tartós világhírnévre tett szert, és pályafutása során többször is Grammy-díjat kapott. Szerény véleményem szerint egyiket sem érdemtelenül.

BOMBÁZÓK A MÚLT SZÁZADBÓL 2/2: AZ ELSŐ HAT HELYEZETT

Íme, az a hat színésznő a múlt századból, aki mindmáig a legjobban megdobogtatja a szívemet. Akik ismernek, az első három helyezetten egész biztosan nem csodálkoznak. 

6. URSULA ANDRESS (* 1936)

A svájci születésű amerikai színésznőt az Empire magazin 1995-ben a filmtörténet 100 legszexisebb sztárja közé választotta, nálam viszont – mint látható – még a Top 12-be is bekerült. Az már más kérdés, hogy vajon „A 100 legjobb színésznő” között is helye lenne-e, mivel karrierjét elsősorban külső adottságaira építette. Az 1960-as évek végétől egyre gyakrabban vetkőzött a filmjeiben (is), ezért a kritikusok ironikusan „Ursula Undress” („a ruhátlan Ursula”) néven emlegették. Kevésbé köztudott, hogy amikor William Styron a Sophie választása című híres regényét írta, arra gondolt, hogy a filmváltozatban majd Ursula Andress fogja eljátszani a női főszerepet. A holokauszt-túlélő asszony megformálása kétségtelenül éles fordulat lett volna Andress pályáján, és egy lehetőség arra, hogy valóban komoly színésznőként jelenjen meg a filmvásznon, de végül nem őt szerződtették. Talán azt hitték róla, hogy nem alkalmas egy ilyen nehéz szerepre, talán úgy gondolták, szexistennői imázsa nevetségessé tenné a komoly témát. De kezdjük az elején! Ursula népes családból származik: egy fiú- és négy lánytestvére született. (Más források hat testvérről tudnak.) A családnak politikai okokból el kellett hagynia Svájcot. A német diplomata édesapa eltűnt a második világháborúban. A magára maradt édesanya igyekezett színvonalas nevelést biztosítani a gyerekeinek. Ursula például festészetet, szobrászatot és táncot tanult Párizsban, ám túl feltűnő szépség volt ahhoz, hogy mulandó fiatalságát tanulásra pazarolja. 1954-ben kezdett filmezni Olaszországban, de csak egészen parányi szerepeket kapott. Mindazonáltal nem kisebb híresség figyelt fel rá, mint Marlon Brando, aki a hóna alá (meg még ki tudja, hová) nyúlt, és támogatásának köszönhetően Ursulát szerződtette a Paramount Pictures. Az együttműködés hamar megszakadt, mert az önfejű Andress nem engedelmeskedett a sztárcsinálók diktátumainak. Az Egyesült Államokban a szépséges sztárjelöltet egyszerre két ifjú színész is ostromolta: a fiatalok bálványa, James Dean és egy ismeretlen kezdő, John Derek. Ursula az utóbbit választotta, 1957-ben feleségül is ment hozzá, így még el sem kezdődött karrierjében máris fél évtizedes szünet következett.

1962-ben indult a filmtörténet eddigi leghosszabb és legsikeresebb szériája, a James Bond-sorozat, amely sokáig Ian Fleming népszerű kémregényein alapult. Az első rész a Dr. No címet kapta. A 007-es ügynök szerepe sztárrá tette Sean Conneryt, és a film világhírnévhez segítette Ursula Andresst is, akit mindmáig a legtökéletesebb Bond-lánynak tartanak. Az a jelenet, amelyben az általa játszott Honey Ryder egy fehér bikiniben kilép a tengerből, túlzás nélkül a filmtörténet egyik leghíresebb pillanatának számít. Kit érdekelt, hogy a gyönyörű nő erős német akcentusa miatt valójában nem a saját hangján szólalt meg?! Ursula megkapta a legígéretesebb új sztárnak járó Golden Globe-ot, és persze elárasztották szerepajánlatokkal. Ám ő alaposan megrostálta a felkéréseket, mert saját bevallása szerint túl lusta volt a forgatásokhoz. Következő filmjét (Acapulcói kaland, 1963) Elvis Presley-vel forgatta, aztán Frank Sinatra, Dean Martin, Charles Bronson és Anita Ekberg oldalán tűnt fel a Négyen Texasért (1964) című westernben. Ő játszotta a főszerepet H. Rider Haggard híres regénye, a She 1965-ös filmváltozatában is. Általános meglepetésre ugyanabban az évben levetkőzött a Playboy magazin számára. (Ezt az elkövetkezendő esztendőkben többször is megtette.) Az okokat firtató riporteri kérdésekre frappánsan tömör választ adott: „Mert szép vagyok”. Játszott például Elio Petri A tizedik áldozat (1965) című sci-fijében, az Egy kínai viszontagságai Kínában (1965) című Belmondo-vígjátékban és a Dél csillaga (1969) című kalandfilmben. (Az utolsó kettő egyaránt egy-egy Verne-regényen alapul.) A Casino Royale (1967) című James Bond-paródiában lényegében önmagát, híres alakítását figurázta ki, immáron a saját hangját használva. A Vörös nap (1971) című rendhagyó westernben Toshiro Mifune, Charles Bronson és Alain Delon partnere lehetett. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy nem lesz belőle igazi hollywoodi sztár, így Európára, azon belül is Olaszországra koncentrált. Olasz színekben forgatta olyan filmjeit, mint például Az ápolónő (1975), az Afrika Expressz és a Szafari Expressz (mindkettő 1976-os), A kannibálok hegye (1978) vagy a Vad ágyak (1979). Az ötödik muskétás (1979) című Dumas-adaptációban ármánykodó dámát alakított, aki buja bájaival csavarja el a fiatal XIV. Lajos király fejét. A Titánok harca (1981) című mitikus kalandfilmben ki mást játszott volna, mint a szépség görög istennőjét, Aphroditét? A látványos opusz dicstelen bukását követően karrierje főleg a televízióra korlátozódott. A múló idő sajnos kikezdte legendás szépségét, így Ursula 1995 után már csak háromszor állt a felvevőgép elé. A bulvármédiában viszont rendszeresen felbukkan, és élvezi, hogy rajongói élő legendaként tekintenek rá. Mozgalmas magánéletében John Derektől való 1966-os válása után Jean-Paul Belmondo, Fabio Testi és Harry Hamlin játszott fontos szerepet, utóbbitól született Dimitri nevű fia. Jóban maradt exférjével, sőt annyira összebarátkozott annak negyedik feleségével, Bo Derekkel, hogy egyszer még az is szóba került, hogy anyát és lányát játsszák egy közös filmben.

5. SYLVIA KRISTEL (1952–2012)

A szocialista filmforgalmazás két műfajtól óvta legkitartóbban a hazai közönséget: a horrortól és az erotikus filmtől. Az illetékesek ugyanis egészen komolyan gondolták, hogy hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának. Teljes hírzárlatot azonban nem rendeltek el, ezért a holland Sylvia Kristelről időnként a magyar filmlapok is írtak, ám csak az 1979-es holland filmhéten láthattuk őt először a filmvásznon, méghozzá a Rejtélyek (1978) című goethei hangvételű tragikus szerelmi történetben és a Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámában. (Mindkettőben Rutger Hauer volt a partnere.) Megvallom, Sylvia nekem akkor még csalódást okozott. Híres filmje, az Emmanuelle (1974) lényegében pornóként került néha szóba a magyar médiában, szóval én mint felajzott kamasz valami szopós szájú macát vártam hatalmas luftballonmellekkel, és hát Sylvia ennek a fantáziaképnek (ma már azt mondom: hála istennek!) egyáltalán nem felelt meg. Az évek múlásával szerencsére enyhült a cenzorok szigora, fellazult a szocialista erkölcs, és Kristel néhány filmje beszivárgott hozzánk. Fokozatosan kerültem a művésznő hatása alá, lényének furcsa kettőssége ragadott meg. Arca naivságot és ártatlanságot tükrözött, ő maga törékenynek és védelemre szorulónak tűnt, ugyanakkor az érzékiség lángja lobogott benne, és gyakran át is engedte magát elemi ösztöneinek. Sajnos immár végleg lezárult karrierjére visszapillantva azt is mondhatnám, ő volt „a női Dolph Lundgren”. Természetesen nem a külsejükben hasonlítottak, hanem abban, hogy kimagasló intelligenciájuk filmszerepeik megválasztásában nem igazán tükröződött. Sylviáról hamar kiderült, hogy nemcsak szép, de okos is: éles eszének köszönhetően négy osztályt is kihagyhatott az iskolában. Persze teljesen egyértelmű volt, hogy szépsége fogja meghatározni pályaválasztását. Muszáj is volt minél előbb önállóvá válnia, mert 16 éves korában apja egy vadidegen nővel tért haza, és közölte, ő lesz az új felesége, a mostani nejének és két lányának pedig fel is út, le is út. Sylvia 17 éves korában már modellként dolgozott. 21 évesen megnyerte a Miss Tv Europe szépségversenyt. Ekkor figyeltek fel rá a filmesek, és 1973-ban három holland filmben kapott kisebb szerepeket.

A nagy áttörést a fentebb említett Emmanuelle hozta meg számára: az érzéki örömökkel ismerkedő diplomatafeleség szerepe világhírűvé tette. Just Jaeckin rendező több tucat jelentkező közül választotta ki Kristelt, mert úgy találta, hogy csakis Sylvia rendelkezik a figura hiteles megformálásához szükséges kisugárzással. A sikerben oroszlánrésze volt a Pierre Bachelet által előadott romantikus főcímdalnak is. Töredelmesen bevallom, hogy jómagam sose kedveltem ezt a filmet, a folytatásokat is beleértve. Ugyanis borzasztóan idegesít benne a sznoboknak szóló álintellektuális máz, a falvédő bölcsességek a test felszabadulásáról, meg hasonlók, amikkel a szemnek kellemes szexfilmet mindenáron művészetté akarták feltupírozni. Szerencsére akadtak olyan rendezők is, akik valódi művészfilmekben tartottak igényt Sylvia közreműködésére. Kristel ugyanis nem annyira színésznő volt, mint inkább médium: megfelelő irányítás mellett lényének izgalmas ellentmondásai kellőképpen érvényesültek, míg iparosoknál nemigen volt több, mint szép arc és test. Dolgozott Jean-Pierre Mockyval, Alain Robbe-Grillet-vel, Francis Girod-val és Roger Vadimmal, személyes kedvencem azonban Walerian Borowczyk drámája, a Periféria (1976). Ennek főhőse, a jóképű és nős üzletember (Joe Dallesandro) Párizsba utazik üzleti ügyben. Bár ígéretet tesz nejének, hogy nem fogja megcsalni, mégis viszonyt kezd egy arisztokratikus viselkedésű örömlánnyal (Sylvia Kristel), ám a kapcsolatnak annak ellenére sincs jövője, hogy a férfi értesül kisfia és felesége tragikus haláláról. A Sylvia által alakított Diana csupán a testét adja kuncsaftjának, a lelkét nem. Olykor úgy tűnik, mintha csak a pénzforrást látná a férfiban, máskor inkább azt sejtjük meg, hogy ez a nő valaha testestül-lelkestül lehetett valakié, ám talán épp annak a kapcsolatnak szomorú következményeként került az utcára, és nem akar egy újabb óriási érzelmi csalódást átélni. Kristel Ursula Andress riválisaként szerepelt Az ötödik muskétás (1979) című kosztümös kalandfilmben, bár partnernőjével egyetemben olykor kosztüm nélkül. Felbukkant az Airport-sorozat negyedik részében (1979) Alain Delon oldalán, és illúziókeltő volt a Lady Chatterley szeretője (1981) női főszerepében. (Férjét Shane Briant, szeretőjét Nicholas Clay alakította.) Pályájának vannak magyar vonatkozásai is: a Der Liebesschüler (1974) című (nyugat)német erotikus filmben Tordai Terivel (alias Terry Torday) meztelenkedett, a Mata Hari (1985) című filmjét pedig javarészt Magyarországon forgatta. Az 1990-es években visszatért híres szerepéhez, és az idős Emmanuelle-t játszotta egy tévésorozatban, de igazán nagy sikert sem azzal, sem egyéb szerepeivel nem ért már el. Magánélete egyszerre volt mozgalmas és boldogtalan. Ian McShane brit színésszel való viszonyát különösen megszenvedte, és akkoriban vált a kábítószer rabjává is. Szerencsére volt számára kiút, többé-kevésbé kigyógyult szenvedélybetegségeiből – a dohányzást kivéve. Többször kezelték torok- és gégerákkal, 2012 júliusában pedig szélütés érte. Egy amszterdami kórházban, álmában halt meg. (Az IMDB szerint szülővárosában, Utrechtben hunyt el.) Halálhírét Hugo Claus belga írótól született fia, Arthur jelentette be a médiának.

4. MONICA VITTI (1931–2022)

A listámon szereplő hölgyek közül egyértelműen a fiatal Monica Vitti lenne az, akit valóban el tudnék képzelni magam mellett a valóságban is. Egész biztosan olaszosan zajos életet élnénk – köszönhetően elsősorban neki –, a szürke és unalmas hétköznapokat valószínűleg hírből sem ismernénk. Mint színésznő, Monica is kétarcú volt, akárcsak Sylvia Kristel: főleg pályája első szakaszában inkább drámai szerepeket alakított – érzékenynek, sebezhetőnek, labilis idegzetűnek láttam. Miután átváltott a vígjátékokra, egészen más arcát mutatta meg a közönségnek: temperamentumos volt, és nagyszájú, sohasem közönséges, de mindig szenvedélyes. Szerepeiben örökös – és tökéletesen alaptalan – kételyei voltak külsejét illetően, megmosolyogtató igyekezettel próbált megfelelni a tisztes feleség, a tüzes szerető és a talpraesett háziasszony sztereotípiáinak, miközben valószínűleg rendre odakozmálta az ételt. Komolyan haragudni azonban nem lehetett rá. A Monica Vitti egyébiránt felvett név, a művésznő igazi neve: Maria Louisa Ceciarelli. 1953-ban kapott diplomát a római színművészeti akadémián. Színpadi színésznőként mutatkozott be a közönségnek. 1954-ben kezdett filmezni. Eleinte csupán parányi szerepeket osztottak rá, vagy csak szinkronizálni hívták. A modern filmművészet kimagasló alakja, Michelangelo Antonioni egy színpadi komédiában figyelt fel rá. 1960-ban neki adta A kaland című drámája főszerepét. Az opusz óriási botrányt kavart a cannes-i filmfesztiválon: a közönség egy része fütyült és hurrogott, mások a modern film korszakalkotó mérföldköveként értékelték Antonioni mesterművét. A szakmai sikerben meghatározó szerepe volt Monica alakításának. Egy kritikus így írt róla: „Vitti feledhetetlen képét viszi haza mindenki a moziból, az ő finom csontozatú arcát, mézszőke hajának gubancát, pazarul fényképezett hosszú közelijeit, amint a szerelem születésére eszmél, a veszteség nyomorúságát éli át, a legvadabb életörömből a legvégső kétségbeesésbe zuhan.” A színésznő és a rendező alkotói frigyéből még három híres mozgókép született: Az éjszaka (1960), a Napfogyatkozás (1962) és a Vörös sivatag (1964), amelyben Antonioni a színek kifejezőerejével kísérletezett. A munkakapcsolat szerelemmé mélyült, és Monicának meggyőződésévé vált, hogy Antonioni nélkül jelentéktelenné zsugorodna a filmvásznon. Mestere rábeszélte, hogy dolgozzon másokkal is, próbáljon ki más műfajokat is.

Monica a magánéletben szeretett tréfálkozni, barátait szórakoztatni, így kézenfekvő volt, hogy vígjátékkal próbálkozzon. Mondani sem kéne, hogy jeles rendezők egész sora kereste fel szerepekkel, és bár a közös művek nem mindig lettek sikeresek, Vitti népszerűsége és önbizalma egyre nőtt. Leghíresebb filmjeit Magyarországon is bemutatták: a korosztályom valószínűleg emlékszik még az olyan alkotásokra, mint a Modesty Blaise (1965) – amelyben Monica afféle női James Bondként domborított –, a Lány pisztollyal (1967), A skarlátruhás nő (1968), a Szerelmem, segíts! (1969), a Nászéjszaka a börtönben (1971), az Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975) vagy a Szerelmeim (1979). Személyes kedvencem a Narancsos kacsasült (1975), amelyben Vitti egy jómódban élő temperamentumos feleséget játszott, aki egy nap bejelenti, hogy egy új szerelem kedvéért elhagyja a férjét (Ugo Tognazzi). A férfi modern felfogásúnak vallja magát, és rábeszéli a nejét, hogy hívják meg magukhoz víkendre a csábító harmadikat, hogy összeismerkedjenek. S hogy még nagyobb legyen a kavarodás, a férj elhívja víkendezni szexis, de nem túl okos titkárnőjét is. Monica valósággal lubickolt a vígjátéki szerepekben, és gyakori magyar hangja, Almási Éva nagyszerűen ráérzett erre a komikai stílusra. Vitti különösen szívesen dolgozott a kiváló komikussal, Alberto Sordival, aki rendezőként is ténykedett, mindazonáltal a színésznő időről időre megpróbált visszatérni a drámai műfajhoz is. Egyik próbálkozása Jancsó Miklós első olasz filmje, A pacifista (1970) volt, ám a közös munka során csalódtak egymásban a magyar rendezővel. Antonioni utáni élettársa, Carlo Di Palma operatőr is drámai szerepeket bízott rá a rendezéseiben, a francia André Cayatte egy politikai krimibe (Államérdek, 1978) hívta meg, maga Antonioni pedig a videotechnikával kísérletező kamaradrámája, Az oberwaldi titok (1981) női főszerepét ajánlotta fel neki. Vitti karrierje az 1980-as évek elején hanyatlásnak indult. Az ötvenes éveibe lépett színésznő egyre kevésbé tudott megfelelni a nagyszájú, kissé kelekótya szexbomba szerepkörének, de már nem volt visszaút a fajsúlyosabb alkotások világába sem, így egyre kevesebbet filmezett. 1992-ben végleg hátat fordított a filmvászonnak. Az 1980-as évek második felétől a színészmesterséget oktatta a római színművészeti akadémián, ahol bő harminc évvel korábban ő maga is tanult. 1995-ben feleségül ment a nála tizenhat évvel fiatalabb Roberto Russo rendezőhöz, akivel már hosszú évek óta együtt élt. Monica Vittinél 2008-ban Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ez a gyógyíthatatlan betegség szellemi és testi leépüléssel jár, a beteg elfelejti, hogy kicsoda. A filmszerető közönség viszont aligha fogja elfeledni a múlt század egyik legtüneményesebb színésznőjét.

3. JULIE NEWMAR (* 1933)

Az amerikai Julie Newmar különleges helyet foglal el a szívemben és az emlékeimben: ő volt az első „színésznő szerelmem” és az első meztelen nő, akit mozivásznon láttam. Erre a nagy horderejű eseményre 1973-ban került sor, amikor a Május 1. moziban (ma: Átrium Film-Színház) megtekintettem a Mackenna aranya (1969) című kalandfilmet. Le voltam nyűgözve: csodálatos tájak, izgalmas kalandok és két elbűvölő nő. Mivel az ellentétek vonzzák egymást, én pedig szófogadó kisfiú voltam, persze hogy a gonosz hölgyemény nyerte meg a tetszésemet, a fekete hajú, sebhelyes arcú, dús keblű indián lány, Hesh-ke. Na, ő volt Julie Newmar. Kemény kilenc évemmel is ösztönösen megéreztem, hogy ő az ideális nő: gyönyörű, szenvedélyes és szavát se hallani. (Hesh-ke ugyanis néma.) Hogy idővel lecseréltem őt, az kizárólag az akkoriban monopoljoggal rendelkező hazai forgalmazó, a MOKÉP lelkén szárad, ugyanis a művésznő újabb filmjei nem jutottak el a magyar mozikba. Egyszer még láttam őt a tévében, a Columbo egyik epizódjában, aztán mire videón bejött hozzánk néhány egyéb filmje, addigra mostani listám első két helyezettjéért már jobban lángoltam, és Julie csak egy szép emlék maradt a gyermekkorból. Persze azért amint internetem lett, utánajártam az ő pályafutásának is. Eredeti neve: Julia Chalene Newmeyer. Táncosnőként került a show-businessbe, és eleinte ebbéli minőségében kapott munkát a filmiparban is. 1952-ban állt először a kamerák elé, kezdetben a Julie Newmeyer nevet használta. A Nílus kígyójában (1953) tetőtől talpig arany színűre festve jelent meg: ki tudja, talán ez adta az ötletet később a Goldfinger (1964) című James Bond-film egyik híres jelenetéhez, amelyben Shirley Eaton is aranyra festve látható – mint halott. (Nem, senki ne emlegesse a könyvet, mert azt Ian Fleming csak 1959-ben írta meg.) Julie élete első nagyobb szerepét a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című zenés vígjátékban játszotta. A filmezéssel párhuzamosan bontakozott ki színpadi karrierje is: 1955-ben már a Broadwayn láthatta a közönség, 1956-ban pedig egyike volt a legendás színpadi show, a Ziegfield Follies sztárjainak. A gyönyörű hölgy igazi terepének azonban a televízió bizonyult, ahol az ötvenes évek második felétől az új évezredig folyamatosan foglalkoztatták. Különféle sorozatokban játszott kisebb-nagyobb szerepeket, és persze számos szórakoztató show-műsor vendégsztárjaként is megjelent a képernyőn. Leghíresebb alakítása a Macskanő (Catwoman) volt, akit a Batman hatvanas évekbeli tévéváltozatában játszott 13 részen át. A denevérember jelmezébe Adam West bújt. Ugyanabban az évben Newmar a Star Trek tévésorozat egyik epizódjában is megjelent.

A férfi közönség teljes megelégedésére Julie 1968-ban a Playboy számára meztelenül fotóztatta magát. A következő évben jött a már említett Mackenna aranya, amelyben volt egy meztelen jelenete is, amikor a víz alatt megpróbálja megfojtani szőke riválisát. A szigorú amerikai cenzúra ismeretében már az is csoda, hogy csupasz kebleket lehetett látni ebben a képsorban. Mindenesetre a Magyar Televíziónak még ez is az erkölcstelenség netovábbja volt, mert amikor a hetvenes évek végén műsorra tűzte a Mackenna aranyát, az ominózus víz alatti jelenettől megkímélték a tévénézőket. A hetvenes években Julie mint feltaláló két saját találmányát szabadalmaztatta: a Nudemar fantázianevet viselő harisnyát és egy szinte teljesen átlátszó melltartót, amely Marilyn Monroe stílusát idézte. Az 1980-as években Newmar nem túl nagy igényű B-filmekhez szerződött, melyeket számos országban csak videón jelentettek meg: az Evils of the Night (1985) vagy a Deep Space (1988) csak a legmegátalkodottabb horror-rajongók tetszését nyerte el. Mindazonáltal az 1990-es években már élő hollywoodi legendaként tekintettek rá: megjelent George Michael Too Funky című slágerének klipjében, önmagát játszotta a Melrose Place című népszerű tévésorozat egyik 1996-os epizódjában, illetve a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című mozifilmben, amelynek címe egyik régi fotója dedikációjából származik. A nőimitátorokról szóló road-movie a világsikerű ausztrál film, a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) amerikanizált, de még élvezetes variációja Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo főszereplésével. Az amerikai médiában kellő hírverést kapott Newmar vitája híres szomszédjával, James Belushi színésszel. 2004-ben Belushi négymillió dollárra perelte Julie-t vandalizmus, kémkedés és becsületsértés miatt. A vita kirobbantója állítólag Jimmy túl zajos légkondicionálója volt, ámbár a környékbeliek szerint az ellenségeskedés jóval korábban kezdődött. A konfliktus sajátos huszárvágással ért véget: Belushi meghívta Julie-t népszerű sorozata, a Jim szerint a világ egyik epizódjába, ahol a színésznő lényegében önmagát, a helyi közösség harcos szóvivőjét alakította. A nyolcadik X-be lépett Julie Newmar egyetlenegyszer ment férjhez, 1977-ben. Hat évig tartó házasságából egy fiúgyermek született.

2. JENNIFER O'NEILL (* 1948)

Valamikor az 1970-es évek közepén a Bem mozi előtt sétálva megláttam a Gyémánt Lady (1973) című film plakátját. Mit ne mondjak, minimalista stílusban készült: fehér alapon öles betűk hirdették a címet, és kisebb betűkkel tüntették fel a két főszereplő nevét, Donald Sutherland és Jennifer O'Neill. „Hát ezek meg kik?” – kérdeztem magamban, mivel filmes tájékozottságom akkoriban különösen sok kívánnivalót hagyott maga után. Persze az első adandó alkalommal beültem megnézni a filmet: lightos bűnügyi történet volt, semmi különös, Jennifer tökéletes szépsége és ellenállhatatlan mosolya viszont egészen elbűvölt. Rögvest elkezdtem feltérképezni, vajon miben láthatnám még őt. Szerencsére itt-ott még játszották leghíresebb filmjét, a Kamaszkorom legszebb nyarát (1971), amely nagyon tetszett. Tökéletesen bele tudtam élni magam a főszereplő kamasz fiú helyzetébe, aki beleszeret a csodaszép katonafeleségbe, kinek férje a második világháborúba ment harcolni. Gyönyörűnek találtam Michel Legrand kísérőzenéjét is, amelyhez Bradányi Iván írt magyar szöveget Kovács Kati számára. Aztán jött két olasz film, számomra talán a legemlékezetesebbek Jennifer munkásságából. Az egyik Luigi Zampa bűnügyi drámája, a Tisztes honpolgárok (1975), amelyről itthon anno igen lesújtó kritikák jelentek meg, én viszont egyszerűen imádtam. Nemcsak azért, mert az egyik éjszakai jelenetben Jennifer és szerelme (Franco Nero) meztelenül táncra perdül az utcáról beszűrődő zene hangjaira, hanem azért is, mert izgalmasnak találtam a történetet. A filmet szinkronizálva játszották a hazai mozik, és megint csak Almási Évát kell dicsérnem, akinek a hangja tökéletesen illett a Jennifer által alakított kisvárosi tanítónőhöz. Egyik kedvenc rendezőm, a sokszor (és gyakran igazságtalanul) bírált Luchino Visconti utolsó filmjében, Az ártatlan (1976) című melodrámában Jennifer ugyan nem vetkőzött (megtette helyette a női főszereplő, Laura Antonelli), viszont felöltözve is ellenállhatatlan volt. Tökéletesen megértettem a Giancarlo Giannini játszotta férjet, mert szexi feleségét csakis egy ilyen nővel volt érdemes megcsalnia. (Visconti egyébként eredetileg Jacqueline Bisset-nek szánta a szerető szerepét, ám a vele való közös munka meghiúsult.) Más kérdés, hogy a feleséget is megértettem, hogy férje hűtlensége miatt Marc Porel karjaiban keresett vigaszt. Természetesen nagyon vártam az újabb filmeket Jennifer főszereplésével, de sajnos akkor még hiába. Közben igyekeztem minél többet megtudni róla.

Jennifer érzékeny kislány volt, akivel osztálytársai nemegyszer gonosz tréfákat űztek. Úgy érezte, szülei sem értik meg. Jennifer imádott lovagolni, tizennegyedik születésnapjára egy lovat szeretett volna, ám egy macskát kapott. A csalódott tini öngyilkosságot kísérelt meg édesanyja gyógyszereivel, és két hétig kómában feküdt. A szülők megértették, hogy lányukra az átlagosnál nagyobb figyelmet kell fordítaniuk. Amúgy nem véletlenül aggódtak a lovaglás miatt, mivel Jennifer a következő évben komoly balesetet szenvedett, amikor egy ló ledobta a hátáról. Nyaka és háta három helyen eltört, a lovaglástól azonban ez sem vette el a kedvét. Miután a család New Yorkba költözött, a feltűnő szépségű lányt modellnek szerződtette a világhírű Ford ügynökség. Élvezte a sikert, és azt tervezte, hogy pénzéből egy saját lovat vásárol magának. A filmesek is felfigyeltek rá, és három kisebb szerep után John Wayne oldalán főszerepet játszott a Rio Lobo (1970) című westernben. Nem kapott túl jó kritikákat, így komolyan meg kellett küzdenie a már említett Kamaszkorom legszebb nyara női főszerepéért, melyet eredetileg Barbra Streisandnak szántak. (Nem vicc!) Ezután már olyan rutinos mesteremberek is foglalkoztatták, mint Otto Preminger és Blake Edwards. A Peter Proud újjászületése (1975) című horrorba hajló filmben beleszeret abba a férfiba, aki talán saját elhunyt édesapjának reinkarnációja. Európai korszakából feltétlenül említést érdemel Lucio Fulci izgalmas giallója, a Sette note in nero (1977), amely sajnos nem jutott el hozzánk, pedig a rossz hírű direktor igényesebb munkái közé tartozik. A televízióban láthattuk a Karavánok (1978) című romantikus kalandfilmet (helyszín: egy fiktív közel-keleti ország 1948-ban), amelyben Jennifer egy amerikai szenátor elrabolt lányát alakította, akit persze megtalálnak, és kiderül, hogy számára a civilizált világ, a férjével való házasság volt az igazi rabság. A színésznő forgatott Chuck Norrisszal is (Egyszemélyes hadsereg, 1979), és főszerepet játszott David Cronenberg Agyfürkészők (1980) című, ma már klasszikus horrorjában. Az 1980-as években elsősorban a televízió foglalkoztatta, különféle sorozatokban játszott fontos szerepeket. Megszemélyesítette például az ókor egyik leghírhedtebb ribancát, Messalinát is, az idős és nyomorék Claudius római császár harmadik feleségét, aki meglakolt féktelen nimfomániájáért. Sikert aratott a modellek között játszódó Cover Up című sorozata is, a szériát mégis leállították, miután a férfi főszereplő, a jóképű Jon-Erik Hexum meghalt az egyik forgatási szünetben. A fiatal színész elunta a felvételre való várakozást, viccből egy kellékfegyvert emelt a halántékához, és meghúzta a ravaszt. Jennifert különösen megrázta a haláleset, mivel két évvel korábban ő is megsebesült, amikor az akkori férje által otthon tartott fegyverrel véletlenül hasba lőtte magát. És ha ennyi tragédia nem lenne elég, harmadik férjét, Nick De Noiát – 1975-ben esküdtek meg, de már a következő évben elváltak – 1987-ben az amerikai Chippendale-fiúk körüli homályos ügyben valaki agyonlőtte. A szépséges színésznő egyébiránt kilencszer ment férjhez (Richard Allan Brownhoz kétszer is), amivel Elizabeth Taylor és Gábor Zsazsa rekordját is megdöntötte. Lelki békéjét a keresztény vallás elkötelezett híveként találta meg, és azóta számos jótékonysági kezdeményezésben részt vesz. Háromszoros édesanya és többszörös nagymama, aki egy nashville-i farmon él jelenlegi férjével. Kell-e mondani, hogy lovaik is vannak?

1. FAYE DUNAWAY (* 1941)

Faye Dunaway nevével egy Film, Színház, Muzsika évkönyvben találkoztam először. Egzotikusan egyedinek tűnt ez a név, évekig fogalmam se volt arról, hogyan kell helyesen kiejteni. Maga a színésznő szépnek tűnt ugyan a fotókon, de nem annyira, hogy vadásszam a filmjeit. Aztán megnéztem az Oklahoma olaja (1973) című drámát, amely ugyan tetszett, Faye is jól játszott (mint általában mindig), de tizenéves fejjel öregnek és csúnyának találtam. Amikor 1976 őszén értesültem arról, hogy a hazai mozik bemutatják A három testőr akkor legújabb filmváltozatát (1973), egy cseppet sem tartottam jó választásnak Dunawayt a csábító Milady szerepére. Ő azonban jött, látott és győzött – legalábbis nálam. Egyoldalú és évtizedeken átívelő szerelmünk a folytatás (A négy testőr, avagy a Milady bosszúja, 1974) azon jeleneténél szökkent szárba, amikor a Milady és a bíboros a Vörös Galambdúc fogadóban megállapodnak Buckingham herceg megöléséről. Faye egyszerűen gyönyörű volt abban a kék ruhában, göndör szőke fürtjeivel. Meg se tudnám mondani, azóta hányszor láttam ezt a két filmet, és persze sasszemmel fürkésztem a művésznőről szóló híreket és az újabb opuszokat. Szerencsém volt, mert Dunaway akkoriban kezdett divatba jönni nálunk, és vagy a mozikban, vagy a tévében (a 80-as évek végétől VHS-en is) lassan-lassan megjelentek új és kevésbé új filmjei. Mindegyikben elbűvölőnek találtam, és tökéletesen igaznak éreztem azt, amit Robert Redford mondott róla közös filmjük, A Keselyű három napja (1975) alkalmával: „Faye rendkívül nőies. Ő az igazi asszony, akiről egy férfi álmodik”. Redfordon kívül is szép számmal akadtak hírességek, akik szeretettel és elismeréssel beszéltek Dunawayről, mint például Warren Beatty, Elia Kazan, Kirk Douglas, Frank Perry, Richard Chamberlain, Jack Nicholson, Paul Newman, Steve McQueen, Frank Sinatra, Mickey Rourke, Kim Cattrall, Peter Falk, Melanie Griffith, René Russo, Johnny Depp vagy Sharon Stone. Nem kevésbé rangos azonban azok névsora is, akik kiállhatatlan és hisztérikus perszónaként emlékeznek rá, mint például Roman Polanski, Bette Davis, James Woods vagy a közelmúltból Hilary Duff. A legendás rendező, Elia Kazan egyszer azt mondta róla: „Faye sosem hazudik neked, soha nem mesél szórakoztató anekdotákat, és egyáltalán nem akar megkímélni a fájó igazságtól. Viszont mindig melletted áll, sosem hagy cserben. Ha össze kéne írnom, hány ilyen embert ismerek, a lista nagyon rövid lenne.” Faye tizenéves korában szépségversenyt nyert, és eltökélte, hogy színésznő lesz. Megtehette volna, hogy kizárólag szépségére építse a karrierjét, ám ő nemcsak sztár akart lenni, hanem jó színésznő is, ezért számos kecsegtető szerepajánlatot visszautasított, hogy az Actor's Studio növendékeként elsajátítsa a szakma alapjait. A Vihar Délen (1967) epizódszerepe – és a rendezővel, Otto Premingerrel való konfliktusa – hívta fel rá a figyelmet. A nagy áttörést a harmincas években játszódó idealizált gengszterhistória, a Bonnie és Clyde (1967) hozta meg számára, amelyhez több tucat esélyes jelölt közül választották ki. A Thomas Crown-ügy (1968) című bűnügyi filmben egy gyönyörű és intelligens biztosítási nyomozót formált meg.

Szerepajánlatokban ugyan nem szenvedett hiányt, de az újabb nagy dobásra 1974-ig kellett várnia. A Kínai negyed titokzatos özvegyének szerepében pályája egyik legnagyobb alakítását nyújtotta, noha a rendezővel, Roman Polanskival igen viharos körülmények között dolgozott együtt. Évekkel később azt mondta, hogy konfliktusuk mélyén az lehetett, hogy Roman mint zsarnoki rendező megszokta, hogy a nők (sőt igazából az egész stáb) engedelmesen alávetik magukat az akaratának, Faye viszont nem a kezes bárány típusa volt. Ekkoriban készült filmjei közül feltétlenül említést érdemel még a Pokoli torony (1974) című látványos katasztrófafilm és Sidney Lumet drámája a televízió hatalmáról, a Hálózat (1976). Ez utóbbiban Dunaway egy karrierista, érzelemszegény nőt játszott, és kitűnő alakításáért Oscar-díjat kapott. (Ez volt harmadik, mindmáig utolsó jelölése.) Az 1980-as években karrierje félresiklott, többször is jelölték Arany Málna-díjra, melyet az Anyu a sztár (1981) című életrajzi drámáért meg is kapott. Pedig legendás pályatársnőjét, Joan Crawfordot a legnagyobb átéléssel játszotta el, maga a film azonban számtalan sebből vérzett, és emiatt Faye szerepformálása időnként akaratlanul is parodisztikusan hatott. Filmográfiájából nem nagyon szokták emlegetni a Casanova (1987) című televíziós minisorozatot, pedig nagyon testhezálló szerepet játszott benne: az öregedő márkinét, aki mindenre hajlandó, hogy megőrizze fiatalságát és szépségét. Dunaway sajnos a magánéletben is ilyenné vált, és egyike lett a túlzásba vitt plasztikai sebészet elrettentő példáinak. Egyes internetes fórumozók szerint újabb fotói alapján maszkírozás nélkül játszhatna egy zombifilmben. Mindazonáltal aligha valószínű, hogy impozáns filmográfiája zombifilmmel gyarapodna, de ha már a filmográfiánál tartunk, nem kevésbé imponáló azon alkotások listája sem, melyekhez eredetileg őt akarták szerződtetni, de aztán a dolgok másképp alakultak: Tűzgolyó (1965), Üldözők (1966), Fesd át a kocsid! (1969), Szerelmes asszonyok (1969), Bob és Carol és Ted és Alice (1969), Szökésben (1972), A nagy Gatsby (1973), Száll a kakukk fészkére (1975), Foglalkozása: riporter (1975), Családi összeesküvés (1976), Taxisofőr (1976), Mókás páros (1977), Júlia (1977), Norma Rae (1979), Polipka (1983), Rekviem egy álomért (2000). Dunaway szerelmi életében olyan híres férfiak játszottak kisebb-nagyobb szerepet, mint Lenny Bruce, Michael Caine, Jerry Schatzberg, Steve McQueen, Marcello Mastroianni, Harris Yulin és Marlon Brando. Kétszer ment férjhez, mindkétszer elvált. Második férjével örökbe fogadott egy Liam nevű fiút, akiről azonban sokáig azt állította, hogy vér szerinti gyermeke. Évek óta készül első saját egész estés filmje, a Master Class megrendezésére, amely a zseniális opera-énekesnő, Maria Callas életének kései szakaszán alapul. A szerepet színpadon ugyan sikerrel játszotta, filmvásznon viszont egyértelműen öreg hozzá, hiszen elmúlt már hetvenéves, Callas viszont 53 éves korában elhunyt. 2014-ben bejelentették a téma másik filmváltozatát Mike Nichols rendezésében, Meryl Streep főszereplésével. Dunaway ekkor lemondott a saját filmjéről, ámbár Nichols halála miatt végül a konkurens produkció sem valósult meg.