A BŐR

A filmtörténet egyik legvitatottabb rendezőnője, az olasz Liliana Cavani szinte mindegyik alkotása élénk vitákat váltott ki, különösen a leghírhedtebb, Az éjszakai portás (1974). Mint női rendezőt természetesen őt is érdekelték a női sorsok, melyeket többnyire történelmi perspektívában ábrázolt, ugyanakkor foglalkoztatták a rendkívüli emberek is (Assisi Szent Ferencről például három filmet is rendezett!), illetve az emberi viselkedésformák különféle történelmi válsághelyzetekben. Komplex művészi érdeklődésére kitűnő példa egyik leghíresebb és legjobb filmje, A bőr, amely az 1981-es cannes-i filmfesztiválon került először a nagyközönség elé. Már az irodalmi alapmű – a fasisztából baloldalivá lett Curzio Malaparte azonos című regénye – is felkavarta a kedélyeket, mivel kínos részletességgel tárgyalta, hogy a fasizmus alatt is sokat szenvedett nápolyi nép a túlélés érdekében miféle megalázó helyzetekbe kényszerült az amerikai megszállás idején. Cavani megdöbbentő történelmi freskója napjaink háborúi közepette mit sem veszített aktualitásából, és arra figyelmeztet, hogy nemcsak a háborút, de a békét sem könnyű túlélni.

Ezúton is köszönöm Tolve barátom felbecsülhetetlen segítségét, amely nélkül ezt a hosszabb ideje készülőben lévő szöveget talán sose tudtam volna befejezni.

A történet

Nápoly, 1943/44. A városba megérkeznek az amerikai felszabadító csapatok, fasiszták helyett azonban zeneszó mellett a főtéren békésen étkező városlakókat találnak, akik valamennyien antifasisztának vallják magukat. A Clark tábornok által vezetett egység egy palotában rendezi be főhadiszállását. Velük van Curzio Malaparte, a fasiszták fogságából kiszabadult riporter. Az olaszokból alakulatot toboroznak, hogy az amerikaiak mellett harcoljanak Olaszország szabadságáért. Clark tábornok értesítést kap arról, hogy az Egyesült Államokból rövidesen látogatóba érkezik az egyik szenátor felesége, egy ismert pilóta. A tábornok nem örül a látogatónak, de vannak más, megoldásra váró ügyek is. Mazzullo úr, a polgári lakosság képviselője, egyezséget javasol, 273 német fogoly átadását. A foglyokról eddig ő gondoskodott. Clark 1000 lírát ajánl egy-egy fogolyért, Mazzullo viszont kilónként 100 lírát akar, elvégre éppen azért tartotta jól a foglyait, hogy jó pénzért tudja eladni őket. Clark átlát a szitán, és politikai rendőrséget helyez kilátásba. Malaparte ekkor elvállalja, hogy elrendezi az ügyet. A folyosón Malaparte megismerkedik Jimmy Wrennel, egy fiatal tiszttel, aki lelkesen mesél arról, hogy Nápolyban milyen könnyű nőt találni, hiszen nyíltan árulják magukat az utcán néhány dollárért.

Malaparte és Jimmy Mazzullóhoz mennek, hogy megbeszéljék az alku részleteit. Az élelmes olasz nemcsak emberekkel, hanem fémmel is kereskedik. Amíg például két amerikai katonával tárgyal, addig az élelmes nápolyiak darabokra szedik a katonák tankját, és széthordják az alkatrészeket. Mazzullo méltatlankodást színlel Clark tábornok viselkedése miatt, és feljebb akarja srófolni a német foglyok árát. Jimmy tiltakozik ekkora arcátlanság hallatán, Malaparte azonban beleegyezik az alkuba. Rövidesen megérkezik Amerikából a szenátorfeleség, Deborah, egy saját maga vezette géppel. Clark tábornok Malaparte-ot kéri fel arra, hogy a nő kalauza legyen a városban. Malaparte-nak és Jimmynek egyéb feladatokat is meg kell oldaniuk. Clark katonáinak penicillinre van szükségük a terjedő szifilisz miatt. Mellesleg a tábornok egy „reneszánsz” vacsorát tervez, melyhez a hozzávalókat szintén Malaparte-éknak kell beszerezniük. A város határába mennek, hogy begyűjtsék a szükséges élelmiszereket. Itt szemtanúi lesznek annak, ahogyan egy szükségét gyorsan elintézni kívánó fiatal katona a mezőn aknára lép. A haldokló szórakoztatására Malaparte Mussolinit utánozza. A fiatal katona mosolyogni próbál, miközben belei kitüremkednek a hasából. Hiába érkezik egy mentőkocsi, a katonán már nem lehet segíteni. A bámészkodók között van egy fiatal lány is, Maria Concetta, akinek az öccse egy óvatlan pillanatban elemeli az orvosi táskát, és a mezőre szalad vele. Jimmy utánafut, és az utolsó pillanatban kapja el: a kissrác eldobja az elcsent táskát, ami egy újabb aknát hoz működésbe. A fiatal lány hálás Jimmynek, hogy megmentette az öccse életét, és úgy tűnik, a két fiatal között gyengéd szálak szövődnek.

Mazzullo közben vérszemet kapott, és tovább akarja emelni a német foglyok árát. Clark újra elutasítja, ám végül mégis létrejön a végleges megállapodás. Deborah és Malaparte viszonya feszült, a nő Clark kémjének tartja Malaparte-ot. A férfi elhatározza, hogy megmutatja Deborah-nak, hogy milyen is az élet valójában a városban, mire készteti az embereket a nyomor. Elviszi a nőt a város egyik kétes hírű helyére, ahol anyák árulják kisfiaik testét gyanús külsejű arab férfiaknak… Jimmy úgy érzi, beleszeretett a nemrég megismert fiatal lányba, Maria Concettába. Keresni kezdi, és rá is talál. A lány az apjára hivatkozva kéri, hogy ne jöjjön el többé hozzájuk. A szerelmes Jimmy azonban nem hallgat rá, sőt Malaparte-ra sem, és egy ízben fényes nappal megy el Maria Concettáékhoz. Pasqualino, a lány öccse megpróbálja megakadályozni, hogy felmenjen a lakásba, de hiába. A lépcsőház, a lakás tele van katonákkal. Az apa fennhangon úgy hirdeti a lányát, mint az igazi Nápolyi Szüzet. Maria Concetta a szobájában fekszik az ágyon, felhúzott szoknyával. Apja felszólítására – a megfelelő pénzösszeg leszurkolása után – bárki az ujjaival meggyőződhet arról, hogy a lány tényleg szűz. A megdöbbent Jimmy előrefurakodik a tömegben, és Maria Concetta tiltakozása ellenére megteszi azt, amiért az apa a pénzt kéri. Később az utcán Malaparte-tal osztja meg felzaklató élményét, a férfi viszont megmagyarázza neki, hogy ennek a háborúnak a nők és a gyerekek az igazi vesztesei.

Egy tragikus haláleset után Deborah bevallja Malaparte-nak, hogy valódi célja nem a rászorultak segítése, hanem szenátor férje és az Egyesült Államok népszerűsítése volt. A férfi kineveti, mire a nő válogatott sértéseket vág a fejéhez. Este kitör a városhoz közeli vulkán, a Vezúv. Az emberek pánikszerűen menekülnek a sötét utcákon. Persze nem mindenki akar távozni. Mazzullo a helyén marad, az elegáns Caracciolo hercegnőnek meg a felfordulás alkalmat ad arra, hogy a szeretőjével találkozzon. Jimmy Maria Concettáékhoz rohan. A lépcsőházban talál a reszkető teremtésre, és magával viszi. Deborah repülőn próbál távozni a városból, de nem tud felszállni. Végül egy katonákkal teli teherautóra veszik fel, ahol azonban a katonák erőszakoskodnak vele. Az amerikai csapatok továbbmennek Róma felé. A vonulást fotózzák, filmezik. A rómaiak örömmel fogadják a felszabadítókat. Egy apa, karján a gyermekével, boldogan áll egy harckocsi elé, és hátrafelé lépked előtte, miközben boldogan integet a katonáknak. Aztán megbotlik, és pillanatok alatt a lánctalpak alá kerül. A kisfiú sértetlenül mászik ki a harckocsi alól, a tank viszont teljesen szétlapította a szerencsétlen apát. A menet csak néhány percre állt meg a tragikus baleset miatt, a konvoj rövidesen folytatja az útját…

A szerző

Curzio Malaparte író, riporter, filmrendező és diplomata 1898. június 9-én született Olaszországban, Toscana régió második legnagyobb városában, Pratóban. Eredeti neve: Curt Erich Suckert. Írói álneve a Bonaparte (magyarul: „jó oldal”) ellentéteként Malaparte („rossz oldal”) lett, amelyet 1925-től használt. Apja egy német textilgyáros volt, Erwin Suckert, lombard édesanyja lánykori neve: Evelina Perelli. A pratói Collegio Cicogniniben, majd a római La Sapienza egyetemen tanult. A fiatal Malaparte részt vett az első világháborúban, bátorságáért többször kitüntették, és az Ötödik Alpesi Ezredben kapitányi rangig jutott. 1918-ban kezdődött újságírói karrierje. Hamarosan a fasiszta ideológia befolyása alá került. 1922-ben Benito Mussolini kíséretének tagja volt, amikor a Duce a feketeingesek élén bevonult Rómába. Az olasz fővárosban Malaparte egy lapot alapított La Conquista dello Stato (Az állam meghódítása) névvel. Mint a fasiszta párt elismert tagja, rövidesen újabb folyóiratokat hozott létre, esszéit és cikkeit viszont más kiadványokban publikálta. 1921-ben jelent meg első könyve, a Viva Caporetto! (La rivolta dei santi maledetti címmel is ismert). Ezt betiltották, mert állítólag sértette az Olasz Királyi Hadsereget. A szerző bírálatának középpontjában az ellenségnek tartott olasz arisztokrácia állt, és Malaparte kemény szavakkal illette a korrupttá vált Rómát is. 1926-ban a mágikus realizmus egyik atyjaként ismert író és költő, Massimo Bontempelli társaságában megalapította a 900 nevű irodalmi folyóiratot, amely kezdetben negyedévente jelent meg. 1928 és 1931 között a Fiera Letteraria társszerkesztője, később a torinói La Stampa szerkesztője volt.

1931-ben jelent meg a Technique du coup d'état című munkája, amely címének megfelelően az államcsíny technikai kivitelezésébe avatja be az olvasót, elsősorban az 1917-es bolsevik forradalom és az olasz fasizmus példáján keresztül. Rávilágított arra, hogy a hatalom megszerzésének és megvédésének kérdése leginkább technikai jellegű: tudni kell, hogy mikor és hogyan kell elfoglalni az állam számára létfontosságú erőforrásokat. Már az is egy merész húzás volt, hogy Mussolinit lényegében a marxizmussal állította párhuzamba, ám igazán kegyvesztetté a VIII. fejezet miatt vált. Ennek címe ugyanis ez: „Egy nő: Hitler”. A Führert illető erős kritika miatt Malaparte-ot kizárták a fasiszta pártból, és belső száműzetésbe küldték a Lipari-szigetekre, ahol 1933-tól 1938-ig tartózkodott. Az teljesen mellékes kérdés volt, hogy akkoriban még maga Mussolini is kritikusan viszonyult Hitlerhez és a nácikhoz, főleg az Anschluss miatt, ami sértette az olasz érdekeket. (A Berlin–Róma tengely csak 1936-ban alakult meg, miután a világpolitikai változások egyre közelebb hozták egymáshoz a két országot.) Malaparte Mussolini sógora és kiszemelt utódja, Galeazzo Ciano személyes közbenjárására kiszabadult ugyan, de még 1938-ban újra letartóztatták, ahogyan 1939-ben, 1941-ben és 1943-ban is. Ekkor már a római Regina Coeli börtönbe vitték. Hogy mégsem vált teljesen kegyvesztetté, annak egyik bizonyítéka, hogy a fasisztáktól engedélyt kapott arra, hogy villát építessen Capri szigetének azon részén, Capo Massullón, ahol építési tilalom volt. A ház 1938 és 1941 között épült Adalberto Libera építész közreműködésével. Bő húsz év múlva Jean-Luc Godard itt forgatta A megvetés (1963) című filmje egy részét.

1941-ben a Corriere della Sera tudósítójaként ment a keleti frontra. Ukrajnából küldött haza cikkeket, melyek egy része csak 1943-ban jelent meg az Il Volga nasce in Europa című gyűjteményben. Tudósítóként és diplomataként alkalma nyílt behatóan megismerni Európát és akkori vezetőit. Ezek a tapasztalatai jelentették két leghíresebb irodalmi műve, a Kaputt (1944) és A bőr (1949) alapjait. A Kaputt magyar nyelven is megjelent. A mű egyik leghíresebb részletében Malaparte leírja találkozását Ante Pavelićtyel, az usztasa mozgalom alapítójával és a Független Horvát Állam vezérével:

„Beszélgetésünk közben belépett P. őrnagy, és bejelentette Raffaele Casertanót, az olasz követet. »Bocsássa be – szólt Ante Pavelić –, az olasz követ nálam ne előszobázzon.« Casertano bejött, és hosszan, egyszerű szavakkal, szívélyesen cseréltük ki véleményünket a helyzetből adódó problémákról. Előző éjszaka a partizánok egészen Zágráb külvárosáig merészkedtek, de a hűséges usztasák egykettőre megtanították kesztyűbe dudálni azt a szedett-vedett bandát. »A horvát nép – mondta Pavelić – azt akarja, hogy jóságosan és igazságosan kormányozzák. És én azért vagyok a helyemen, hogy ezt a jóságot és igazságot biztosítsam.«

Beszélgetés közben szemembe ötlött egy fűzfából font kosár az íróasztalon, a poglavnik baljánál. A fedél félig fel volt támasztva, látni lehetett, hogy valami tengeri állattal, azt gondoltam, alighanem osztrigával van tele, de kagyló nélküli osztrigával, olyannal, amilyet néha a Fortnum & Mason kirakataiban látni Londonban, a Piccadillyn. Casertano rám hunyorított: »Jólesne egy tányér jó osztrigaleves, ugye?«

»Dalmáciai osztriga?« – fordultam a poglavnikhoz. Erre felemelte a kosár fedelét, felém mutatta a nyálkás, kocsonyás osztrigamasszát, majd jóságos, fáradt mosoly kíséretében így szólt: »Hűséges usztasáim ajándéka: húsz kiló emberszem.«”

1943 novemberétől 1946 márciusáig Malaparte az amerikai csapatok olaszországi főparancsnokságán összekötő tisztként ténykedett. Ekkor már nemzetközi hírnévnek örvendett, írásai jelentek meg francia, angol, olasz és amerikai irodalmi kiadányokban. A világháború után politikai szempontból balra tolódott, az Olasz Kommunista Pártba is belépett. 1947-ben Párizsban telepedett le, ahol drámákat is írt, melyeknek nem volt különösebb visszhangjuk: a Du côté de chez Proust a neves francia író, Marcel Proust életéről szól, míg a Das Kapital Karl Marx portréját rajzolta meg. Malaparte 1950-ben író-rendezője volt a Tiltott Krisztus című filmnek, amely az I. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál alkalmából különdíjat kapott. Az opusz kritikái nem voltak rosszak, mégsem vált igazán ismert filmklasszikussá. A történet egy háborús veteránról szól, aki hazamegy a falujába, hogy bosszút álljon a németek által agyonlőtt fivére haláláért. A filmezést Malaparte nem egyszeri kalandnak szánta: Il Compagno P. címmel egy második filmet is előkészített, ezt azonban már nem tudta leforgatni. Tervbe vette, hogy végigbiciklizik az Egyesült Államokon, de ezt sem tudta kivitelezni. A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után érdeklődni kezdett a kommunizmus maoista értelmezése iránt, ám kínai utazását a betegsége miatt meg kellett szakítania. Kínai és oroszországi útinaplója csak a halála után, 1958-ban jelent meg. Utolsó könyve, az 1956-ban kiadott Maledetti Toscani támadás a közép- és a felsőosztály kultúrája ellen. 1959-ben Mamma marcia címmel gyűjteményes válogatás látott napvilágot az írásaiból, a második világháború utáni fiatalságról (elsősorban a hímneműekről) írt homofób felhangokkal. Meglátása szerint ez a nemzedék elpuhult, leginkább a homoszexualitásra és a kommunizmusra hajlamos. Curzio Malaparte tüdőrákban halt meg 1957. július 19-én Rómában.

A könyv

Malaparte regénye, A bőr 1949-ben jelent meg, elsőként Párizsban. A könyv története 1943 és 1945 között játszódik, amikor Olaszországot megszállták a szövetséges csapatok. A legfontosabb helyszín Nápoly, ide érkeznek meg az amerikai hadsereg katonái. Naivitásukat és ártatlanságukat Malaparte szembeállítja a legyőzött olaszok kétségbeesésével és korrupciójával, és megmutatja, hogy ennek a történelmi helyzetnek egyáltalán nem könnyű a morális értelmezése. A háborútól meggyötört, de a túlélésben reménykedő olasz kisemberek áruba bocsátják mindenüket, amijük van, és ez leggyakrabban a saját testüket vagy a gyermekeik testét jelenti, az ügyeskedők pedig a német foglyokkal kereskednek, szó szerint kilóra adják-veszik őket. Akárcsak a szerző előző regénye, a Kaputt, úgy A bőr is javarészt Malaparte személyes élményein és tapasztalatain alapul: ahogy fentebb szó volt róla, 1943 novembere és 1946 márciusa között összekötő tisztként ténykedett az amerikai csapatok olaszországi főparancsnokságán. A kötetnek a szerző eredetileg a La peste (A pestis) címet akarta adni, amiről végül lemondott, mert nem akarta, hogy összekeverjék Albert Camus két évvel korábban megjelent, azonos című regényével.

A bőr Olaszországban 1950-ben jelent meg. A Vatikán elítélte a könyvet, és a tiltott irodalmi művek hírhedt listájára, az Index Librorum Prohibitorumra tette. Az először 1559-ben nyilvánosságra hozott, képlékenynek bizonyult listán tudományos művek éppúgy szerepeltek, mint szépirodalmi alkotások. Innen származik az „indexre tesz” kifejezés, ami a köznyelvben a cenzúrát jelenti. Több neves tudósnak jutott az a kétes dicsőség, hogy teljes munkássága indexre került. Az írók közül például Zola teljes életműve tilalom alá esett, míg Balzactól és Stendhaltól csak a szerelmes regények. A huszadik században ha egy mű az Index Librorum Prohibitorumra került, az nem jelentett automatikusan betiltást is, de a közismerten vallásos Olaszországban, sőt az egész katolikus világban komoly hatása volt. A listára kerülés lényegében felszólítás volt a tiltott mű átszerkesztésére (vagyis az öncenzúrára), hogy az megfeleljen az egyházi elvárásoknak, és felszabaduljon a tiltás alól. Mondani sem kell, hogy Malaparte nem volt hajlandó A bőr átdolgozására, mert ellene volt mindenfajta cenzúrának. Megítélése szerint a betiltás sokkal inkább szólt az ő személyének, mint magának a könyvnek, mert a háború utáni években hátrányos megkülönböztetés ért minden olyan szerzőt, aki korábban valamilyen formában kötődött a fasizmushoz. Malaparte hiába magyarázta a bizonyítványát, hogy csupán addig szimpatizált a fasizmussal, amíg az forradalmi, sőt szocialista mozgalom volt, és azonnal szembefordult Mussolini diktatórikus rendszerével, amint az eszme konzervatívvá vált. Bár a Kaputt megjelenhetett magyar nyelven is, az elmúlt több mint hét évtizedben A bőr hivatalos fordításban nem jutott el a magyar olvasókhoz.

Így készült a film

Liliana Cavani szerint a huszadik század első fele – magánvéleményem szerint igazából a teljes huszadik század – az emberiség történetének legszerencsétlenebb időszaka volt. Pályája elején több dokumentumfilmet is forgatott erről a korszakról, például a Harmadik Birodalom történetéről, Sztálin koráról, Philippe Pétainről, a Vichy-Franciaország köztársasági elnökéről vagy az ellenállásban részt vett nők sorsáról. A Kannibálok (1969) című alkotásától kezdve játékfilmes keretek között vizsgálta, miként történhettek meg a nácizmus és a fasizmus szörnyűségei, hogyan tettek szert ezek az ideológiák széles tömegbázisra. Cavani szerint a történelem mindig az egyének döntésén múlik. III. Richárdot követve bárki mondhatja azt, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, de dönthet úgy is, hogy nem lesz az. Szerinte azok vannak többen, akik ügyes manipulátorok, képesek befolyásolni másokat, hogy akár a legabszurdabb dolgokban is kövessék őket, aminek gyakran az a következménye, hogy a befolyásolt emberek idővel maguk is gonosztevőkké válnak. A rendezőnő ugyanakkor óva int az utólagos ítélkezéstől is, mert senki nem tudhatja, hogyan viselkedett volna egy bizonyos történelmi korban, ahogyan azt sem, hogyan fog viselkedni egy jövőbeli válsághelyzetben. Amikor ezek a dolgok éppen megtörténnek, akkor dől el végérvényesen, hogyan reagálnak rájuk az emberek. Az éjszakai portás franciaországi bemutatója után elhangzott az a vád, hogy Cavani egy nácit tett meg filmje főszereplőjévé, vagyis lényegében főhőssé. De a rögződött sémák szerint ilyet nem lehet tenni, mert a hős fogalmához pozitívumok kapcsolódnak, ezért egy náci nem lehet főhős. A rendezőnő viszont azon az állásponton volt, hogy meg kell vizsgálni ezeket az embereket is, hogy kik ők, mit miért tettek vagy tesznek, hiszen az életben sem csak fekete és fehér van.

Curzio Malaparte regénye kiváló kiindulópontot jelentett ahhoz, hogy Cavani azokkal az erkölcsi-emberi problémákkal foglalkozzon, amelyeket a történelmi válsághelyzetek teremtenek. A forgatókönyvet ő maga írta Robert Katz és egy hozzá hasonlóan hírhedt rendezőnő, a francia Catherine Breillat társaságában. A bőr filmváltozata a latin és az amerikai kultúra sokkszerű találkozását mutatja be drámai erővel. Bár az opuszt – főleg az Egyesült Államokban – a premiert követően Amerika-ellenességgel vádolták meg, Cavani hangsúlyozta, hogy erről szó sincs. Malaparte – aki afféle Vergiliusként kalauzolja az amerikaiakat, különösen Jimmyt és Deborah-t, ebben a modern dantei pokolban – szerette a tengerentúlról érkezett felszabadítókat, akiket naivnak látott, ugyanakkor egy olyan demokratikus kultúrát képviseltek, amelyre szerinte Olaszországnak akkoriban nagy szüksége volt. Nápoly az amerikai mentalitás tökéletes ellentéte volt, egy nagy múltú, bonyolult város: ha, mondjuk, Milánóba érkeztek volna az amerikaiak, egész másképp zajlott volna le minden. Az amerikaiak – Malaparte szemével – egyfajta ártatlanságot testesítettek meg, akiket még nem érintett meg a háború, a mészárlás bűne. Ő az, aki megpróbálja elmagyarázni nekik, milyenek a nápolyiak, az itteni férfiak, vagy miért prostituálják a nők önmagukat, sőt a gyermekeiket is.

Nápoly nem volt ipari város, mint Torinó, a tehetősebbek sem különültek el olyan élesen a szegényebbektől, mint más olasz városokban. Gyakran ugyanazokban az épületekben laktak: a gazdagabbak az emeleteken, a szegényebbek a földszinten vagy az alagsori lakásokban. A háború sújtotta városban a nők és a gyerekek veszítették a legtöbbet, mint minden háborúban, mert saját testükön kívül nem volt mit áruba bocsátaniuk, ha élni és enni akartak. Cavani szerint Malaparte azokban a jelenetekben sem túlzott, amelyeket sokan a túláradó írói fantáziának tulajdonítottak, beleértve a „hamis szülés”-t is, amikor egy ágyban vajúdó homoszexuális férfi egy „gyermek”-et hoz világra. A rendezőnő hosszasan beszélgetett Roberto De Simone olasz polihisztorral, aki megerősítette, hogy személyesen is jelen volt homoszexuális színezetű vicces bulikon, mert a nápolyiak nagyon toleráns emberek, akik elfogadják a másságot is, emberségük és humorérzékük sosem hagyja cserben őket. Az sem kitalálás, hogy a színes bőrű amerikai katonák főleg a számukra különlegességet jelentő szőke nőket keresték, ezért a prostituáltak előszeretettel használtak szőke parókákat, olykor még a szeméremtestüket is ennek megfelelően ápolták. A film utolsó harmadában kitör a Nápolyhoz közeli vulkán, a Vezúv. Ennek az eseménynek is valós háttere van: a tűzhányó aktivizálódása 1944. január 6-án kezdődött, és március 13-án megszűnt. Március 18-án délután 4-kor elemi erővel megint kitört, és az aktivitás több fázisban március 29-ig tartott. A kitörés hevességére jellemző, hogy a vulkáni hamu öt kilométeres magasságig tört az égbe, és a szélmozgás következtében Albániáig is eljutott. Az 1944-es kitörés Massa di Somma és San Sebastiano al Vesuvio településeken okozta a legnagyobb károkat.

Az autentikus hangulat megteremtése érdekében nagy feladat hárult Dante Ferretti díszlet- és látványtervezőre, aki addig csak az operaszínpadokon dolgozott Cavanival. A legnehezebb feladatnak azt tartotta, hogy Nápolynak egy régebbi arculatát kellett rekonstruálnia, az amerikai megszállás atmoszféráját megteremtenie. Így például a város egyik jellegzetessége a házak között kifeszített köteleken száradó ruhák. A forgatás kezdete előtt tehát meg kellett kérni a nápolyiakat, hogy vegyék le a ruhákat a kötelekről. Ferretti szerint A bőrben Nápoly nem úgy nézett ki, mint a régi Rossellini- vagy De Sica-filmekben, hanem Cavani egyedi látomását tükrözte. Íme, néhány az 1980. augusztus 18-án kezdődött forgatás nápolyi helyszínei közül! Az amerikai katonák gyülekezőhelye a Klarisszák kolostoránál volt. Maria Concetta otthonát a Spanyol palotában (Via Vergini 19, Rione Sanità) rendezték be. A San Severión keresztülvezető lépcsőn forgatták azt a jelenetet, amelyben Malaparte elmagyarázza Jimmynek, hogy drámaian csökken az „emberhús” ára. Malaparte és Jean-Louis találkozására a Galleria Principe di Napoliban került sor. A Palazzo Spinelli di Laurinóban (Via dei Tribunali 362.) Don Eduardo fut össze Malaparte-tal és Jimmyvel. A Via Nazario Sauro körforgalmánál száll le a hajóról Malaparte és a hercegnő. Malaparte és Jimmy dzsippel érkezik a Via Pallonetto a Santa Chiarába, a törpe „kisasszonyok” útjához. A Villa Campolieto (Corso Resina 283, Herculaneum, Nápoly) volt az a hely, ahol Malaparte meghívja Deborah-t egy fogadásra. A pár a Descent Coroglionon keresztül hajt az egyetem Állatorvosi Klinikájára.

A stáb forgatott Capri szigetén, Malaparte nevezetes villájában is. Capriban, az I. Umbertó téren (Piazza Umberto I) vették fel azt a jelenetet, amelyben az amerikai katonák a nápolyi nőkkel táncolnak. Casertában a királyi palota volt a toledói hercegnő otthona, ahol Malaparte megszervezi a fogadást. A híres római utcában, a Via Appia Anticán található Cecilia Metella síremléke: ez előtt forgatták azt a jelenetet, amelyben az egyik tank lánctalpa szétlapítja a gyermekes apukát. A római Museo Nazionale Preistorico Etnografico „Luigi Pigorini”-ban (Luigi Pigorini Őstörténeti és Néprajzi Múzeum) rendezték be az amerikai hadsereg parancsnokának nápolyi főhadiszállását. Dante Ferretti díszlettervező viszont azt állította, hogy a főhadiszállást valójában a Cinecittà stúdiójában alakították ki, ahol egyébként több más helyszínt is rekonstruáltak. Ami a színészeket illeti, Cavani mindig is szívesen dolgozott hivatásos művészekkel és amatőrökkel is, és nem zárkózott el az improvizációktól sem. A bőr esetében például nagyon fontos volt számára a helyi statisztéria: az ott élők ugyanis habitusukkal hamisítatlan nápolyi hangulatot hoztak a filmbe. Az első két napon a stáb még a rendőrség segítségét kérte, hogy lezárja azokat az utcákat, ahol dolgoztak, nehogy a negyvenes évek öltözékeit viselő statiszták közé betévedjenek a kora nyolcvanas évek divatja szerint felöltözött civilek. Mégis, abban a pillanatban, ahogy elhangzott a „Felvétel!” vezényszó, a házakból kiözönlöttek az azokban élő kíváncsiskodók, és nem lehetett forgatni. Ekkor Cavani és Marcello Mastroianni egy megafon segítségével elmagyarázta, hogy miben kérik a lakosok segítségét és megértését. A közvetlenül őket megszólító hang hatott: az emberek nemcsak hogy engedelmeskedtek, de a napi munka után mindig meghívták a stábot kávézni. Rendkívül barátságos kapcsolat alakult ki a filmesek és a nápolyiak között. Cavani a második napon lemondta a rendőrök közreműködését, mert nem volt már semmi szükség rájuk.

A főszereplőket különös gonddal válogatta. A Jimmyt alakító amerikai Ken Marshallt a New York-i Broadwayn látta meg a West Side Storyban, és azonnal szerződtette, mert azt az ártatlan naivitást képviselte, amire ehhez a szerephez szükség volt. (Egyes források úgy tudják, nem a West Side Storyról, hanem a Hairről volt szó. Mellesleg Marshall A bőrnek köszönhette leghíresebb szerepét, Marco Polót. Az 1982/83-as tévésorozat rendezője, Giuliano Montaldo ugyanis Cavani filmjében látta meg őt, sőt a szereposztásból egy füst alatt Burt Lancastert is meghívta X. Gergely pápa eljátszására.) Deborah szerepére Cavani egy amatőrt választott, a modellként ismertté vált, szintén amerikai Alexandra Kinget. Részben nemzetisége, részben a filmezésben való járatlansága, részben a modellszakmában megszerzett magabiztossága miatt abszolút alkalmasnak bizonyult a pilótanő szerepére, aki sokáig nem érti meg a nápolyiakat, hiszen az ő világuk egészen más, mint az övé. King 1984-ben feleségül ment Ilie Năstase világklasszis román teniszezőhöz, akitől két gyermeke született. 2002-ben váltak el. A magyar nézőknek nem kell bemutatni a Caracciolo hercegnőt megszemélyesítő ragyogó olasz színésznőt, Claudia Cardinalét, aki nemcsak a közönség, hanem a szakma körében is igen népszerű. Jó munkakapcsolatot, sőt barátságot tudott kialakítani olyan, nehéz természetűnek tartott kolléganőivel is, mint például Brigitte Bardot, Monica Vitti és Ornella Muti, mert egyikőjükkel sem rivalizált: úgy gondolta, mindnyájan más egyéniségek, akik más-más színt tudnak hozni a filmvilágba, ezért semmi értelme a viszálykodásnak. A bőr színészei közül egyébként ő volt az egyetlen, aki alakításáért szakmai elismerésben részesült: az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját vehette át mint a legjobb női mellékszereplő. Caracciolo hercegnő a nápolyi arisztokráciát képviseli, aki érzéki vágyait követve bonyolódik szexuális kalandokba, míg a szegénysorsú Maria Concetta (Liliana Tari) a mindennapi betevőért bocsátja áruba a testét apja közreműködésével. A harmadik fontos nőfigura, Deborah Wyatt (Alexandra King) kívülállóságát amerikai nemzetisége mellett androgün imázsa is tükrözi: olykor kifejezetten nőies, míg más jelenetekben (például pilótaként) férfias benyomást kelt. Magyarországon kevésbé ismertek a film néhány fontos szerepét megformáló színészek, mint Jacques Sernas, Carlo Giuffré és Yann Babilée.

Cavani meggyőződése, hogy A bőr nem készülhetett volna el, ha Marcello Mastroianni nem vállalja el Curzio Malaparte szerepét. Mastroianni az egyik legintelligensebb olasz színész volt, tele öniróniával és emberséggel. Mély bölcsessége és szarkazmusa tökéletesen alkalmassá tette a sokat tapasztalt haditudósító eljátszására, aki éppúgy megérti a kiszolgáltatott nápolyi embereket, mint a másfajta kultúrát képviselő amerikaiakat, és arra törekszik, hogy ez az elkerülhetetlen találkozás minél kevesebb fájdalom és tragédia árán menjen végbe. Mastroianni a nyolcvanas évek elején már igazi világsztár volt, több tucat filmmel és két Oscar-jelöléssel a háta mögött, mégis megmaradt közvetlen, barátságos embernek: az egész stáb rajongott érte. Clark tábornokot az amerikai Burt Lancaster formálta meg, akinek híres kalandfilmje, a Bartók Évával forgatott A vörös kalóz (1952) részben Nápolyban és környékén készült. Tíz évvel később játszott először igazi olasz filmben, Luchino Visconti A párduc (1963) című történelmi szuperprodukciójában. Mély barátságot kötött a rendezővel, aki ráosztotta a Meghitt családi kör (1974) főszerepét is. Lancaster Visconti és Cavani közös barátján, a forgatókönyvíró Enrico Mediolin keresztül értesült A bőrről, és annyira megtetszett neki Clark tábornok szerepe, hogy hajlandó volt ingyen is eljátszani. Nem először volt ilyen nagyvonalú egy olasz filmessel: Bernardo Bertolucci négyrészes filmeposza, a Huszadik század (1976) egyik fontos szerepét is ingyen vállalta, miután a produkció nehéz helyzetbe került Orson Welles visszalépése miatt. Lancaster indoklásul annyit mondott, kíváncsi arra, hogy Bertolucci hogyan dolgozik.

Renzo Rossellini producer elemet cserélt a pacemakerében, miután meghallotta, hogy Cavani Burt Lancasterrel szeretne dolgozni. Felvette a kapcsolatot a színészt képviselő Los Angeles-i ügynökséggel, és a tárgyalások után közölte a rendezőnővel, hogy mondjon le a kiszemeltjéről, keressen valaki mást. Szerencsére Lancaster újra Rómába jött, hogy meglátogassa egyik lányát, aki az olasz fővárosban élt. Találkozott Cavanival, és egy közös vacsorán megnyugtatta őt, hogy ne aggódjon, mindent el fog rendezni, nem kell külön megállapodást kötni a Los Angeles-i ügynökséggel. Üzleti szempontból egyébként sem lett volna szerencsés, ha alacsonyabb gázsiért vagy teljesen ingyen jön, mert a későbbiekben esetleg már mások se akarnák kifizetni a szokásos gázsiját. Csupán egy asszisztenst, egy titkárnőt, egy sofőrt és szállodai elhelyezést kért, amit amúgy is megkapott volna. Egy hónapig dolgozott a filmben. Cavani egy nagyszerű embert ismert meg személyében, aki mindenkivel kedvesen és tisztelettudóan viselkedett, és ő is ugyanilyen fogadtatásban részesült a stáb részéről. Cavaninak egy olyan színészre volt szüksége, aki megtestesíti az amerikai felszabadító eszméjét, és olyan, akár egy apa: kemény, határozott, de nem rosszindulatú. El se tudta képzelni, kit választott volna, ha Lancaster esetleg nemet mond. A bőr ősbemutatója az 1981-es cannes-i filmfesztiválon volt, amellyel a következő alfejezet foglalkozik. Az olaszországi premiert 1981. szeptember 25-én tartották Milánóban. A filmet úgy a nézők, mint a kritikusok elég jól fogadták. Anyagi szempontból már Az éjszakai portás is jól jövedelmezett, A bőr bevételei azonban még nagyobbak voltak. A cannes-i bemutatót követően hangzott el először az Amerika-ellenesség vádja, főleg az amerikai kritikusok részéről. Renzo Rossellini később elmondta a rendezőnőnek, hogy emiatt komoly problémák támadtak az amerikai Warner céggel, amely blokkolta a tengerentúli forgalmazásról kötött szerződést.

Az 1981-es cannes-i filmfesztivál

A 34. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1981. május 13. és 27. között rendezték meg. A kínálat igen gazdag volt úgy a hivatalos versenyprogramban, mint a párhuzamos szekciókban. A játékfilmes zsűri elnöki posztját Jacques Deray francia rendező töltötte be, akit főleg Alain Delonnal közös filmjei révén ismerhetünk. A versenyfilmek alkotói között jó néhány nemzetközi hírű rendezőt találhatunk, bár a legnagyobb és legkellemesebb meglepetéseket nem mindig ők okozták. Versenyben volt Hugh Hudson később Oscar-díjat nyert drámája, a Tűzszekerek (Nagy-Britannia), John Boorman látványos fantasyje, az Artúr király legendáját feldolgozó Excalibur (Írország), Michael Cimino hírhedt filmje, A mennyország kapuja (Egyesült Államok), amely a csőd szélére juttatta a United Artists céget, Bernardo Bertolucci társadalmi drámája, az Egy nevetséges ember tragédiája (Olaszország), Claude Lelouch nemzetközi sztárokat felvonultató melodrámája, az Egyesek és mások (Franciaország), Ken Loach drámája, a Tekintetek és mosolyok (Nagy-Britannia), Ettore Scola rendhagyó szerelmi története, a Szerelmi szenvedély (Olaszország), amelyben a délceg katonatiszt gyönyörű kedvesét hagyja el egy szépnek nagy jóindulattal sem mondható nő miatt, Luis García Berlanga szatírája, a Nemzeti vadászat (Spanyolország) és James Ivory századelőn játszódó drámája, a Kvartett (Nagy-Britannia). Két világhírű emigráns rendező is részt vett a versenyben: a lengyel Andrzej Żuławski horrorba hajló, szélsőséges alkotása, a Megszállottság Franciaországot képviselte: az Isabelle Adjani által alakított fiatalasszony férjét és szeretőjét egyaránt elhagyja egy ismeretlen eredetű szörnyeteg kedvéért. A szerb Dušan Makavejev csipkelődő szatírája, a Montenegro Svédország színeiben indult: az unatkozó háziasszony jugoszláv vendégmunkások között él át bizarr kalandokat, mígnem hazatérése után drasztikus módon vet véget addigi életformájának.

Az Arany Pálmát elnyert művet, Andrzej Wajda A vasember (Lengyelország) című drámáját a nevezési szabályzatnak ellentmondva a fesztivál megkezdése után emelték a versenyprogramba. Díjazásával Cannes és a nemzetközi filmszakma teljes mellszélességgel kiállt a kommunista rezsimmel szembeforduló Lengyelország mellett. Mindazonáltal a döntés művészi szempontból vitatható, mert A vasember sem a versenyfilmek között, sem a rendező életművében nem mondható a legkiemelkedőbb opusznak. Magyarország jelenléte igen erős volt a fesztiválon. Rendhagyó módon két filmünk is a versenyprogramban vett részt: Gaál István Cserepek című alkotása és Szabó István drámája, a Mephisto. Sokan meg voltak győződve arról, hogy a később Oscar-díjjal is elismert Szabó-film kapja az Arany Pálmát, de a lengyel helyzet meghiúsította ezeket a reményeket. A rövidfilmek mezőnyében viszont Vajda Béla Moto perpetuo című filmje megkapta az Arany Pálmát. Persze a Mephisto sem maradhatott díj nélkül: elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, sőt a filmkritikusok nemzetközi szervezete, a FIPRESCI díját is. A cannes-i filmkínálatban láthatták az érdeklődők Rofusz Ferenc A légy című Oscar-díjas animációs filmjét, ekkor jutott ki külföldre Bacsó Péter tíz évre betiltott szatírája, A tanú (1969), és a fesztivál látogatói megtekinthették Rózsa János Vasárnapi szülők és Sós Mária Boldogtalan kalap című filmjeit is, illetve Bódy Gábor különleges Weöres Sándor-adaptációját, a Nárcisz és Psychét.

Cavani filmjét a fesztivál második hetében vetítették óriási érdeklődés mellett, amely egyaránt szólt a témának és a rendezőnő hírhedtségének. A hatalmas vihart kavart Az éjszakai portás után Cavani másodszor foglalkozott a fasizmus és a világháború lélekromboló hatásaival, míg közbülső filmje, a Túl jón és rosszon (1977) főszereplője Friedrich Nietzsche volt, akit sokan a nácizmus egyfajta ideológiai előkészítőjének tartanak. A bőrt illetően egyesek azon az állásponton voltak, hogy Cavani túlságosan hangsúlyozza a provokatív részleteket, feltűnően érződik a meghökkentés és a sokkolás szándéka, és bár a film nem sorolható a nazisploitation kétes irányzatához, de alig nyújt többet, mint Malaparte regényének vitathatatlan tehetséggel elkészített mozgóképes illusztrációját. Mások viszont azt találták figyelemre méltónak, hogy egy olyan „férfias”-nak hitt témáról, mint a háború és annak hatásai, épp egy nő forgatott olyan filmet, amelynek naturalizmusában nincsen semmilyen „nőies” finomkodás, ugyanakkor globálisan és személyre szólóan is képes éreztetni azt a sokkot, amelyet a felszabadító csapatok okoztak a fasizmus és a háború borzalmaitól sújtott olasz nép lelkében.

Így látták ők

„…a vita máris megkezdődött A bőrről, Liliana Cavani olasz rendezőnő új filmjéről, amely az ellenzékieskedő és fasiszta, élvhajhász és populista, kommunista, katolikus és maoista, ámde kitűnő író, Curzio Malaparte regényéből készült... »Testvérem, Malaparte kémnek látszik benne« – tiltakozott Edda Ronchi, G. Brunetta filmtörténész pedig »kulturális arcátlansággal« vádolja Liliana Cavanit. Igaz. A rendezőnő valamifajta hetyke kihívással (sikamlós és erőszakos jelenetek sorával) kétértelműen idézi Malaparte világát, Nápoly angol–amerikai megszállásának gyászos, groteszk drámáját... Lehet, hogy Cavani kulturális arcátlansága lesz az idei cannes-i fesztivál talán legviharosabb bukása, botránya?!...”

(Gantner Ilona: „Sikerek és bukások”. In: Népszava, 1981. május 23., 6. o.)

„Utoljára, ám nem utolsósorban említjük Liliana Cavani Malaparte regényéből készült grandiózus filmjét, A bőrt. Értékéből kétségkívül levon valamicskét az olasz rendezőnő vonzódása az elborzasztóan és kiszámítottan naturalisztikus jelenetekhez, de mégsem ez a lényeg. A történet Nápoly felszabadításának napjaiban játszódik, amikor még tart a háború, s a felszabadulás eufóriája mögött feltárul a nép iszonyatos nyomora, megalázottsága, s a felszabadító hadseregek olyan árnyoldalait is láthatjuk, amelyekről eddig nemigen beszéltek a filmekben. Szabó István Mephistója mellett Cavani filmje a második hét legjelentősebb alkotása a fesztiválon.”

(Gyertyán Ervin: „Több kudarc, mint remeklés”. In: Népszabadság, 1981. május 27., 7. o.)

„A távolság, már ami a történelmi távolságot illeti, önmagában persze még nem varázsszer, erre bizonyíték az olasz Liliana Cavani A bőr című alkotása, amely a történelmi visszapillantás ürügyén provokálja az ízlést, az érzékeket. A bőr a korábbi fasiszta érzelmű diplomatából baloldali íróvá avanzsált Curzio Malaparte hasonló című regényéből készült. Malaparte 1944–45-ben az amerikai hadsereg diplomata beosztású összekötő tisztje volt, s regénye a két különböző kultúrának, életformának sokkszerű találkozását ábrázolja, amely 1943-ban az amerikaiak által felszabadított Nápolyban következett be. Az amerikaiak a filmben úgy bánnak az olaszokkal, mint valami különös afrikai bennszülött törzzsel, az olaszok pedig kereskednek, ügyeskednek, áruba bocsátják lányaik, feleségeik, fiúgyermekeik testét, konzervért, sonkáért, s egyéb szükséges javakért. »Minden emberi bőr, de akár a kutyáé is, a világ földrajzi térképe« – mondja a rendezőnő. Cavani azonban az emberi bőrre gondolva, úgy látszik, elsősorban bizonyos érzékenyebb zónákat ért. Történelmi szuperprodukciója hatalmas bordélyháznak ábrázolja a háborútól és szegénységtől meggyötört Olaszországot, különös tekintettel a hasonneműek egymás iránti vonzalmára. A meghökkentés, elborzasztás különc örömet okoz az egyébként nagy tehetségű rendezőnek, aprólékos gonddal merül el az úgynevezett hiperrealista részletek ábrázolásában: például hogyan lapít szét egy eleven embert a tank lánctalpa – gyengédséggel elidőz a véres emberi húspalacsinta látványán.”

(Létay Vera: „Ha az értelem alszik”. In: Filmvilág 1981/7, 3–9. oldal)

„A háborús Nápolyt életre keltő Cavani először ábrázolja a felszabadítás sokkját, a háborúénál nem kevésbé próbára tevő emberi helyzeteivel, egy egész műveltség mint mentalitás kudarcának ábrázolásával, amelyben a létező alternatívák, akár szociálisak (mint plebejusok és arisztokraták), akár nacionálisak (mint olaszok és amerikaiak) eleve hamis végletekként kerülnek szembe egymással. Az elnyomás, a háború vagy a szabadság egyértelműbb helyzeteiben ezek a végletek talán egységes konszenzust teremthetnek – a »szabadítás« átmenetében azonban apokaliptikus mélységek tárulnak fel, egy vétkes generáció elkárhozásának lehetőségével. A filmben egy naiv és parvenü erő szembesül egy művelt és tradicionális dekadenciával –, s a kiéhezett, kompromittált szegénységből adódóan éppen a tele has, az árucikké váló szexualitás vagy igazoló bizottságok formájában. Prekoncepciójában, szemléletében úttörő jelentőségű film: arra utal, hogy a felszabadulást követő negyedik évtized vége felé talán megszületnek az ennek ellentmondását ábrázoló művek. Kíméletlenségében, nyerseségében és zsenialitásában a Salòt rendező Pasolinire emlékeztet – ha formátumában nem is.”

(Nagy András: „Itália-esszé”. In: Kilátó, 1982/7, 93–103. o.)

„Ez az óriási freskó, amelyet Liliana Cavani objektíven fest le számunkra, feleleveníti a II. világháború kegyetlenségeit, tragikus eseményeit, és bemutatja két, valóban eltérő kultúra találkozását: a győztes angolszászét és a legyőzött latin kultúráét. A bőr mély, elgondolkodtató, keserű alkotás, amely senkit nem hagy közömbösen.”

(Filmhírek, 1993. június)

A bőr (La pelle / La peau, 1981) – olasz–francia történelmi filmdráma. Curzio Malaparte La pelle című regényéből a forgatókönyvet írta: Robert Katz, Liliana Cavani és Catherine Breillat. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Lalo Schifrin. Díszlet: Dante Ferretti és Renato Ventura. Jelmez: Ugo Pericoli és Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Liliana Cavani. Főszereplők: Marcello Mastroianni (Curzio Malaparte), Ken Marshall (Jimmy Wren), Alexandra King (Deborah Wyatt), Carlo Giuffrè (Eduardo Mazzullo), Yann Babilée (Jean-Louis), Burt Lancaster (Mark Clark tábornok), Claudia Cardinale (Consuelo Caracciolo hercegnő), Jacques Sernas (Guillaume tábornok), Jeanne Valérie (Capri hercegnője), Liliana Tari (Maria Concetta), Giuseppe Barra (Sarto), Maria Rosaria Della Femmina (Jimmy szeretője). Magyarországi bemutató: 1993. május (MOKÉP, VHS).

BEST OF FIELD64

Rejtélyek (18+)

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró (18+)

Beatrice Cenci (18+)

A negyedik férfi (18+)

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Liliana Cavani: Provokáció és művészet (18+)

Az édes élet

A nagy zabálás (18+)

A Cassandra-átjáró

Rocco és fivérei

Volt egyszer egy vadnyugat

A jégsziget foglyai

Elátkozottak (18+)

Waterloo

A zeppelin

Kabaré

Lacombe Lucien

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/1. – Előzmények és előkészületek (18+)

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/2. – A forgatástól a fogadtatásig (18+)

A bádogdob (18+)

WATERLOO

nicroegnek

A legendás olasz producer, Dino De Laurentiis (1919–2010) a hatvanas évek közepén jelentette be, hogy filmet akar készíteni Bonaparte Napóleonról. A különösen költségesnek ígérkező produkció anyagi fedezetének előteremtése érdekében társult a szovjet Moszfilm céggel. A rendezést az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk vállalta. Napóleon szerepére több jelölt közül az amerikai Rod Steigert választotta, akinek játéka a film egyik nagy erőssége. Wellington herceget a közelmúltban elhunyt Christopher Plummer alakította, szintén kiválóan. Eredetileg a Szovjetunióban, Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban zajlott volna a forgatás. A waterlooi csata helyszínét végül Ukrajnában alakították ki, a belsők többségét pedig Olaszországban forgatták. Az előzetes marketingmunka ellenére a film kritikai fogadtatása hűvös volt, a remélt világsiker is elmaradt. De Laurentiis szerint a bukás egyik oka az volt, hogy a filmben nem szerepeltek igazán nagy sztárok. Magyarországra 1972 májusában jutott el a Waterloo. A hazai kritikusok általában elnézők voltak vele: dicsérték a látványvilágát, a főszereplők alakítását, valamint kiemelték, hogy Bondarcsuk a grandiózus külsőségek ellenére sem feledkezett el a jellemábrázolásról, az emberi tartalomról. Bár az opusz nem lett igazán nagy klasszikus, sőt az elmúlt ötven évben kissé el is feledték, egyes szakemberek szerint a Waterloo hibái ellenére is érdemtelenül alábecsült történelmi film. (Mivel a waterlooi csata előzményeiről és pontos lefolyásáról magyar nyelven is találhatók színvonalas on-line anyagok, ezért szokásomtól eltérően eltekintettem a történelmi háttér ismertetésétől.)

A cselekmény

1814. április 6-án Fontainebleau-ban Bonaparte Napóleon francia császár marsalljainak követelésére lemondott. Az ún. fontainebleau-i szerződés értelmében az Elba szigetére száműzött Napóleon megtarthatta császári címét, magával vihette több száz főnyi testőrségét, és a francia állam évi kétmillió frankot biztosított számára. A bukott császár azonban nem törődött bele hatalma elvesztésébe, és folyamatos figyelemmel kísérte az európai politika eseményeit. A szerinte megfelelő pillanatban visszatért Franciaországba: 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Golfe-Juan településnél. Michel Ney marsall, aki 1803-ban még a hadsereg nevében kérte, hogy Napóleon kiáltsa ki magát császárnak, Fontainebleau-ban már elsőként szólította fel őt a lemondásra. Szolgálatai elismeréseként XVIII. Lajos király nemcsak hogy meghagyta Ney marsalli címét – amelyet egyébként Napóleontól kapott –, hanem főnemesi ranggal is megajándékozta. Ney kijelentette, hogy „acélketrec”-ben viszi az Elbáról önkényesen távozott Napóleont Párizsba. Amikor az általa vezetett 5. ezred Grenoble közelében találkozott Napóleon csapataival, a királyi udvarban sok megaláztatást elszenvedett Ney újra felajánlotta szolgálatait a császárnak. Lajos király elmenekült, Napóleon pedig március 20-án bevonult Párizsba, ahol lelkes fogadtatásban részesült. A császár arra készült, hogy újabb látványos győzelmekkel erősítse meg visszaszerzett hatalmát. Ezután előrébb ugrunk az időben és a térben. Karl Freiherr von Müffling porosz tábornagy megjelenik Richmond hercegné bálján, hogy figyelmeztesse Wellington herceget: Napóleon megtámadta Belgiumot, hogy legyőzze a szövetséges erőket, mielőtt azok egyesülnének. Wellington a helyzetet értékelve felismeri, hogy ezzel a lépésével Napóleon a brit és a porosz sereg közé került, és elhatározza, hogy megállítja a Grande Armée-t…

Bondarcsuk a Waterlooról

„Borogyino és Waterloo összefügg: a halálra sebzett vad még hosszan, vérezve fut tovább. A Háború és békében a dicsősége teljében álló Napóleon csak epizódfigura volt, szimbóluma egy erőnek és egy nimbusznak, a Waterlooban, most készülő filmemben, főszereplő. Túl azon, hogy hűen kívánjuk visszaadni a sorsát megpecsételő csatát, szeretnénk bemutatni legendáktól és mítoszoktól mentes alakját, pszichológiai karakterét. H. A. L. Craig, a forgatókönyvíró első találkozásaink egyikén azt mondta nekem: »Napóleon a színház- és filmtörténet egyik legtöbbször megjelenített alakja, s én úgy érzem, hogy még egyik megjelenítése sem volt igaz. Talán most a miénk az lesz…«”

A rendező

Szergej Fjodorovics Bondarcsuk orosz színész és rendező 1920. szeptember 25-én született Ukrajnában, a Herszoni kormányzóság egyik településén, Beloszjorkában (Bilozerka). Szülei szegényparasztok voltak, őt is földművesnek nevelték. Négyévesen megtanult fejni, ötévesen már pásztorkodott. Tizenkét évesen már a kolhoz tagja volt, ahol afféle mindenesként dolgoztatták: kévekötéstől az istállótisztításig mindent rábíztak. Közben iskolába is járt, ahol meglepően jó tanulónak bizonyult. Tizennyolc éves korában jelentkezett a rosztovi színművészeti főiskola színészosztályába, ahol tíz hónapos előkészítő után kezdhetett tanulni. 1941-ben lépett először színpadra, ráadásul rögvest egy nagyobb szerepben, ám a második világháború az ő sorsát is megváltoztatta. Behívták katonának, és látva a nácik előretörését, ő maga kérte, hogy harci alakulathoz helyezzék. Megsebesült, de szerencsésen fel is épült. Még katonaként jelentkezett a VGIK-ra (Moszkvai Filmművészeti Főiskola), és rögtön a harmadik évfolyamra vették fel, Szergej Geraszimov osztályába. A hadsereg nem gördített akadályokat a tanulmányai elé, és leszerelték. 1947-ben Geraszimov rábízta Valko szerepét az Ifjú Gárda színpadi változatában. A következő évben Geraszimov megfilmesítette a művet, és bár ebben Valko szerepe lerövidült, Bondarcsuk játékának ezúttal is pozitív volt a visszhangja. Ennek köszönhetően egyre-másra kapta a sematikus filmek főszerepeit: ő volt a szocialista emberideál tökéletes megtestesítője. Az ötvenes években nyílt lehetősége arra, hogy történelmi személyiségek és klasszikus irodalmi művek hőseinek megformálásával szélesítse színészi repertoárját. Othello-alakítása Szergej Jutkevics 1955-ös filmjében külföldön is feltűnést keltett, ugyanakkor a mű heves vitákat is kiváltott.

Bondarcsuk pályáján fordulópontot jelentett Leonyid Trauberg mára elfeledett alkotása, a Mentek a katonák (1958), melyben Matvej Krilovot alakította: „Ez a szerep segített, hogy minél teljesebben felidézzem magamban azokat a háborús helyzeteket, körülményeket, melyek az Emberi sors elkészítéséhez is kellettek.” Solohov regényének, az Emberi sorsnak 1959-es filmváltozata világsikert hozott Bondarcsuknak mint rendezőnek és mint színésznek is, hiszen ő játszotta a főszereplőt, Andrej Szokolovot. Az opusz elnyerte az 1959-es moszkvai filmfesztivál nagydíját, és a művész a következő évben Lenin-díjat kapott érte. Elfogadta a neves olasz neorealista rendező, Roberto Rossellini meghívását, és eljátszotta a szovjet őrmestert a Rómában éjszaka volt (1960) című háborús drámában. A következő nyolc évben Bondarcsuk egy nagyszabású vállalkozást hajtott végre: négy részben megfilmesítette Tolsztoj Háború és béke című regényét, és magára osztotta Pierre Bezuhov szerepét. Fontosabb partnerei: Ludmila Szaveljeva, Vjacseszlav Tyihonov, Oleg Tabakov, Viktor Sztanyicin és Kira Golovko. Művéről ő maga így nyilatkozott: „Nincs benne minden áron való dinamika, hangsúlyozott izgalom… Azoknak a nézőknek, akiket a modern film türelmetlenebbé tett, nem is tetszik majd. Azoknak azonban, akik gondolkodnak, és nem csak a cselekményre kíváncsiak – ha talán nem is fog mindig tetszeni, mindenesetre örömet szerez majd.” A grandiózus produkciót világszerte bemutatták, 1969-ben az Oscar-díjat is megkapta. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy a szuperprodukció első része az 1965-ös moszkvai filmfesztiválon Fábri Zoltán Húsz óra című alkotásával megosztva nyerte el a nagydíjat.) Veljko Bulajić felkérésére Bondarcsuk szerepet vállalt A neretvai csata (1969) című jugoszláv háborús drámában, melyben olyan nemzetközi sztárok szerepeltek, mint Yul Brynner, Orson Welles, Franco Nero, Curd Jürgens, Sylva Koscina és Hardy Krüger.

A hetvenes évek volt az utolsó igazán jó periódus Bondarcsuk pályáján. Színészként olyan alkotások fémjelzik ezt az időszakot, mint a Csehov-műből forgatott Ványa bácsi (1970, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij), A cél kiválasztása (1975, Igor Talankin), a Zelengora csúcsai (1976, Zdravko Velimirović) és a Szergij atya (1979, Igor Talankin) című Tolsztoj-adaptáció. A színészi paletta az Evans doktor titka (1974, Bugyimir Metalnyikov) című sci-fi főszerepével is gazdagodott. A nemzetközi kudarc ellenére a Waterloo (1970) tovább növelte Bondarcsuk rendezői ázsióját, és az opusz az elmúlt öt évtized alatt a történelmi filmek egyik alábecsült klasszikusává lépett elő. Nagyszabású vállalkozás volt A hazáért harcoltak (1975) is, megint egy Solohov-mű nyomán. Erről a filmjéről a rendező többek között ezeket mondta: „Mi valamennyien, akik ezen a filmen dolgozunk, bizonyos értelemben vitatkozunk a nyugati filmgyártás egynémely alkotásával, amelyek célzatosan mutatják be a második világháború eseményeit. A Szovjetunióban törvény tiltja a háború és az erőszak bármiféle propagandáját. Ezek szerint, ellentétben a nyugati filmesekkel, én nem vagyok »szabad«? Művészi lelkiismeretem és ars poeticám sincs ellentétben az említett törvénnyel…” A Csehov-írás alapján készült A sztyeppe (1978) az új évezredben az életmű nemzetközi viszonylatban elfeledett darabjai közé tartozik, amiben a film állítólagos antiszemitizmusa is szerepet játszott. A forgatókönyv megírásához Bondarcsuk már a hatvanas évek elején hozzákezdett, de monumentális alkotásai miatt folyton halasztódott a megvalósítás.

A nyolcvanas évek elején végre teljesült Bondarcsuk álma, és filmet forgathatott John Reed amerikai újságíró Tíz nap, amely megrengette a világot című regényéből. Eredetileg szovjet–amerikai koprodukciót tervezett, ám az amerikaiak végül önálló Reed-filmet készítettek Vörösök (1980) címmel Warren Beatty rendezésében és főszereplésével. Bondarcsuk kétrészes filmjének első epizódja, a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban került a mozikba. Reed szerepét a rendező régi barátja, Franco Nero alakította, fontosabb partnerei: Ursula Andress, Sydne Rome, Jorge Luke és Jorge Reynoso. A rendező szerint műve „a forradalom szükségszerűségének apoteózisa” szeretett volna lenni, a kritikusok azonban nem voltak ilyen emelkedett hangulatban az opusz megítélését illetően, és a negatív vélemények domináltak. Nem aratott osztatlan sikert a direktor Puskin-adaptációja, a Borisz Godunov (1986) sem, amelyben ő játszotta a címszerepet. Gyermekeit valódi gyermekei, Fjodor és kisebbik lánya, Jelena alakították. Kései szereplései közül említsük meg a Muskétások húsz év múlva (1993) című kalandfilmet, amely id. Alexandre Dumas testőrtrilógiájának középső része, a Húsz év múlva alapján készült, és valamelyest nagyobb hűséggel követte az eredeti regényt, mint Richard Lester változata, A testőrök visszatérnek (1989). Bondarcsuk utolsó rendezése és színészi alakítása az orosz–angol koprodukcióban megkezdett Csendes Donhoz kapcsolódik, amely ismét egy Solohov-regény adaptációja volt. A forgatást 1989-ben kezdte, de megromlott egészségi állapota miatt nem tudta befejezni. Az orosz változat a művész fia, a színész-rendező Fjodor közreműködésével nyerte el végső formáját, a művet 2006-ban mutatták be. Szergej Bondarcsuk háromszor nősült, második és harmadik felesége színésznő volt. Első feleségétől, Jevgenyija Szemjonovna Bjelouszovától 1944-ben született fia Alekszej Bondarcsuk matematikus. Inna Makarovával 1949-ben kötött házasságot, a következő évben született a lányuk, Natalja. A házaspár 1959-ben vált el. Bondarcsuk még ebben az évben nőül vette Irina Szkobcevát: három évvel később megszületett a lányuk, Aljona (Jelena, 1962–2009), míg a fiuk, Fjodor 1967-ben jött világra. Natalja, Aljona és Fjodor színészek lettek, sőt Natalja és Fjodor rendezett is. Szergej Bondarcsuk 1994. október 20-án Moszkvában hunyt el. A Sors úgy hozta, hogy Makarova és Szkobceva egyaránt 2020-ban halt meg, Szkobceva ugyanazon a napon, mint néhai férje.

Az előzmények

A világhírű olasz producer, Dino De Laurentiis 1965 októberében jelentette be a Waterloo című film elkészítésének szándékát. A közlemény szerint a forgatás a következő évben kezdődött volna az amerikai John Huston rendezésében: Napóleon szerepét Richard Burton, Wellingtonét Peter O’Toole kapta. A hatalmas projekthez a producernek támogatókra volt szüksége, ám a kockázatos vállalkozásba senkinek nem akaródzott beszállni. A hatvanas évek második felében De Laurentiis tárgyalásokba bocsátkozott a szovjet filmhatóságokkal, és 1967-ben megállapodást kötött a Moszfilmmel. A tervezett költségvetés egyharmadát a szovjet fél vállalta. A forgatás megkezdése előtt többféle összeg is keringett a világsajtóban: tizenkétmillió angol font, illetve tizenötmilliárd olasz líra, a munka megkezdése után viszont Bondarcsuk már huszonötmillió dollárról beszélt. A szovjet hadsereg húszezer katonája (bizonyos forrásokban tizenötezer vagy tizenhétezer olvasható) vett részt a forgatáson, valamint a teljes lovasság, nem beszélve arról a rengeteg mérnökről és munkásról, akik hetekig teljes erőbedobással dolgoztak azon, hogy a kiválasztott ukrajnai helyszíneket előkészítsék a filmesek számára. A csatatér hitelességének megteremtése érdekében két dombot ledózeroltak, kimélyítettek egy völgyet, több kilométernyi utat építettek, ötezer fát átültettek, búzát, rozst és árpát vetettek, vadvirágokat ültettek, és felépítettek négy történelmi jelentőségű épületet is, hogy a lehető leghűségesebben idézzék fel az eredeti helyszínt. Szakemberek megállapították, hogy a Vörös Hadsereg támogatása nélkül a gyártás háromszor annyiba került volna, ennek ellenére a Waterloo még így is korának legdrágább filmje volt. (Korabeli híradások szerint az 1963-as amerikai szuperprodukció, a Kleopátra költségvetését is meghaladták, ám ez nem volt igaz.) Megvalósításában az olaszok és oroszok mellett angol és francia tanácsadók, illetve jugoszláv kaszkadőrök is részt vettek, nem is szólva a nemzetközi szereposztásról.

A rendező személyében gyorsan sikerült megállapodásra jutni: Szergej Bondarcsuk mindkét félnek megfelelt. Négyrészes, Oscar-díjjal is jutalmazott monumentális Tolsztoj-adaptációja, a Háború és béke (1965–1967) világsikere garanciát jelentett arra, hogy Bondarcsuk képes kézben tartani egy hasonlóan monumentális produkciót, és a Waterloo is jól eladható lesz a nemzetközi piacon. Az is szempont volt, hogy korábban a Háború és béke szintén a napóleoni háborúk idején játszódott, vagyis az orosz rendező az új filmben a másik fél szemszögéből is ábrázolhatta a hadvezért. Természetesen a szovjet illetékes szervek ragaszkodtak ahhoz, hogy a Waterloo történelemszemlélete nem sértheti az ország történészeinek álláspontját Napóleon személyéről és hadjáratairól. Bár a film elsősorban Napóleon szemszögéből mutatja be az eseményeket – Rod Steiger időnkénti halk beszéde a főszereplő belső gondolatait közvetíti –, a Waterloo valójában egyik fél mellett sem foglal állást: egyrészt a két hadvezér (Napóleon és Wellington) hősiességét, másrészt a seregekben harcoló katonák bátorságát és a súlyos veszteségeket hangsúlyozza. Az alaptörténet és a forgatókönyv H. A. L. Craig ír szerző munkája. A szkripten rajta kívül dolgozott még Jean Anouilh francia drámaíró, Vittorio Bonicelli olasz író és maga Bondarcsuk. Az olasz változat párbeszédeit a neves író-rendező, Mario Soldati írta. A forgatókönyv alapján Frederick E. Smith egy regényt írt, amely a film bemutatójával egy időben jelent meg. Mire a forgatás elkezdődött volna, különböző okok miatt új főszereplőket kellett keresni. Dino De Laurentiisnek az volt a terve, hogy Napóleón szerepét Peter Sellersnek, Wellingtonét pedig Michael Caine-nek adja, ám ez az elképzelése is meghiúsult.

Rod Steiger, az emberi Napóleon

Napóleont végül a világhírű amerikai színész, Rod Steiger játszotta, aki a forgatás alatt barátságot kötött Bondarcsukkal. Együttműködésük kezdeteiről a premier után így nyilatkozott: „Amikor Dino de Laurentiis értesített, hogy ő és Bondarcsuk egyaránt engem szeretne Napóleon szerepére megnyerni, körülbelül így gondolkoztam: »Van egy fiú Moszkvából, aki a francia históriába akarja törölni a lábát. Előveszi tehát Napóleont. Nos, rendben van, vegye. Csakhogy ez ugyanaz, aki legutóbb a Háború és békében olyan szánalmas epizodistának ábrázolta. Mit tudhat ez Napóleonról? Ha sokat tudna róla, nem formálta volna ilyenné a Tolsztoj-filmjében. Ha viszont keveset tudna róla, nem vágna bele egy Napóleon-filmbe. Vagyis itt valami nem akar összejönni. Azt feleltem tehát De Laurentiisnek: ha módot teremt, hogy találkozzam a rendezővel és beszélgessek vele, bizonyos választ tudok adni. Addig nem. Így azután hamarosan találkoztunk. A találkozó előtt megnéztem az Emberi sors című filmjét. Ez tetszett nekem. Pergő rendezés, színvonalas játék. Ő maga meggyőző – talán kissé érzelmes. De egyéniség a javából, akinek levegője van. Nem csak érdeklődéssel, őszinte nagyrabecsüléssel is vártam a találkozót. Mikor belépett, úgy éreztem, csak egy Bondarcsuk létezik. Ez itt, az életben épp olyan, mint az a másik volt a filmvásznon. Néhány pillanat múltán színész és szerep között nem tudtam különbséget felfedezni. Ez ritka érték egy művészben, azt hiszem, ezen alapszanak a különösen őszinte alakítások, tehát érdeklődésem még csak fokozódott. És a vendég hamarosan magával ragadott. Szinte mindent tudott a korról, az emberekről, az ügyek hátteréről, a legkisebb részletekről. De nem csak én vizsgáztattam. Ő is vizsgáztatott.” (Idézetről lévén szó, nem javítottam a fordítás stilisztikai pontatlanságait.)

Steiger saját bevallása szerint rajongott Napóleonért. Huszonkét éves korában olvasott róla először (vajon az Egyesült Államok iskoláiban nem tanították a francia és az európai történelmet?), és annyira érdekesnek találta a személyét, hogy utána igyekezett mindent elolvasni róla. Színészként Bondarcsuk filmjéig nem volt alkalma arra, hogy eljátssza a figurát. A találkozón kiderült, hogy úgy a színész, mint a rendező igen sokat tud Napóleonról, és ezzel őszinte meglepetést okoztak egymásnak. Bondarcsuk megkérdezte Steigert, hogy miután oly sok kiváló színész alakította már a nagy hadvezért, ő mit tudna hozzátenni elődjei szerepértelmezéseihez. A művész így válaszolt: „Mindig fényezett Napóleonokat játszottak, vagy tehetetlen karikatúrákat. Vagy félelmetes isten, félelmes hadvezér, rettenetes szerető volt a megjelenítésekben, vagy valamiféle torzó. Én egy emberi Napóleont szeretnék eljátszani. Egy koszos, borotválatlan, borostás Napóleont. A csatatér nem bálterem. És végeredményben ez a csata három napig tartott. De ugyanakkor ez a Napóleon beteg is. Negyvenöt éves, hat esztendeje van a haláláig. Aranyere van, de fél az orvosoktól és a műtéttől, ezért nem műtteti meg magát, hanem szenved. A még fel nem fedezett rák kínozza. Állandóan fáj a feje, nem tud enni. És mégis helyt kell állnia. Mindebből semmit sem szabad elárulnia. […] Napóleont szerintem még fel kell fedeznünk. Tudott élni – ez az erőssége. Gátlástalan volt, és bár sok tehetséggel rendelkezett, nem maradt elég ereje következetesen végigvinni, valóra váltani elképzeléseit. A többi szemléleti kérdés: szerintem az emberek intelligenciája alkotásaikban, nagyságuk tragédiákban rejlik.” Bondarcsukot meggyőzték Steiger szavai, és kijelentette, hogy hajlandó a színész szerepfelfogásához igazítani az elképzeléseit.

Steiger és Bondarcsuk harmonikus együttműködésének titka valószínűleg abban rejlett, hogy a rendező nyitott volt a színész elképzeléseire, és többségüket el is fogadta. Hagyta, hogy Steiger kísérletezzen, többféle megoldást is kipróbáljon, míg megtalálta azt, ami mindkettőjüknek megfelelt. Mellesleg Bondarcsuk sem rejtette véka alá a véleményét, hogy mit gondolt Steigerről: „Én valami amerikai sztárnak hittem eleinte, hogy annyira vonakodott, és félve mentem arra az első személyes találkozásra. Nekem a színészet természetes dolog – s azért nem szeretem a sztárrendszert, mert az valami nem-természetes dolgot csinál belőle, s a nem-természetes dolgokat általában nem szeretem. Ezek után belépek a római szállodába, és ott ül egy kedélyes amerikai fiú, rövid szárú nadrágban, teniszcipőben, vörösre főve a naptól, és szitkozódva birkózik a jégkockákkal, melyek nem akarnak előbújni az apartman frizsiderjének mélyhűtőrészéből. És ez Napóleon – jutott az eszembe. De azután beszélgetni kezdtünk és mindazt meghallottam, amit nem is reméltem. Számomra a borotválatlan, beteg Napóleon-elképzelésnél minden egy csapásra megoldódott.” Wellington szerepére Christopher Plummert szerződtették, akinek egyébként egyetlen közös jelenete sincs a Napóleont alakító Rod Steigerrel. Plummer négy évvel később ugyanezt a szerepet eljátszotta a Witness to Yesterday (1974) című tévésorozat Wellingtonról szóló részében is. XVIII. Lajost az amerikai Orson Welles alakította, akinek nevét marketingokokból harmadikként tüntették fel a főcímen és a plakátokon, bár a szerepe nem túl nagy. Richmond hercegnét eredetileg Olivia de Havilland játszotta volna, aki az utolsó pillanatban visszalépett. Helyét Virginia McKenna foglalta el, de próbafelvétel készült Moira Listerrel is. Blücher tábornokot az eredeti elképzelések szerint Borisz Livanov alakította volna. A figurát végül Szergej Zakariadze formálta meg, aki először visszautasította Bondarcsuk felkérését, mert nem találta elég érdekesnek a szerepet. „Ezután felhívott Rómából Dino De Laurentiis, a film olasz producere. A szerepet továbbra sem vállaltam. Ekkor De Laurentiis a feleségemmel együtt meghívott egy hónapra Olaszországba. Ezt már nem utasíthattam vissza. Elutaztam Olaszországba, és tíz nap után (a forgatókönyvet közben kissé átírták) elfogadtam Blücher szerepét” – idézte fel a körülményeket Zakariadze. Egy kisebb szerepben [Maria, a markos markotányosnő :)] Bondarcsuk harmadik felesége, Irina Szkobceva látható. Magdalene Hallt De Laurentiis lánya, Veronica alakítja, a producer öccse, Alfredo pedig az egyik gyártásvezető volt. A fiatal férfi színészek közül a francia Philippe Forquet, az angol Ian Ogilvy és az orosz Oleg Vidov érdemel említést. A Lord Uxbridge szerepét megformáló Terence Alexander később azt nyilatkozta, hogy a forgatás alatt a KGB megfigyelés alatt tartotta a külföldi színészeket.

Így készült a film

Dino De Laurentiis a forgatás kezdetén így nyilatkozott az alkotói elképzelésekről: „A pszichológiai ábrázolás és a nagy csatajelenetek produkcióit készítjük. A filmben két dráma zajlik: Napóleon emberi, belső drámája és a császárság, a történelem, sőt talán az emberiség egyik nagy tragédiája. Wellington 67 661 emberével szemben Napóleonnak 68 678 katonája volt, s néhány óra múlva a majdnem 140 ezer emberből 52 ezer halott. Persze a világ azóta átélte a milliókat és tízmilliókat követelő világháborúkat, de addig, 1815. június 18-án 11 óra 30 percig, a csata kezdetéig, a modern történelem egyetlen csatájában – ez volt a roppant kétes értékű rekord.” A lelkes producer már a munka kezdetén újabb koprodukciókat vizionált: „Meggyőződésem, hogy én vagyok az első producer a világon, aki megérti a szovjet és a szocialista országok filmiparának szükségleteit. A szovjet filmipar ma nem tud elég filmet készíteni ahhoz, hegy kielégítse az országban uralkodó szórakozási éhséget.” A Waterloo után Puskin egyik romantikus művét, a Dubrovszkijt akarta megvalósítani Grigorij Csuhraj rendezésében, és lekötötte a Tíz nap, amely megrengette a világot című John Reed-mű filmjogait is abban a reményben, hogy Warren Beattyt vagy Paul Newmant tudja szerződtetni a főszerepre. A Bondarcsuk-film kudarca után ezek a tervek kútba estek. Csuhraj 1979-ben forgatott egy szovjet–olasz filmet Az élet szép címmel. Mint fentebb már említettem, Reed kalandos életéről először 1981-ben készült egy amerikai film, a Vörösök, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is Warren Beatty volt. Bondarcsuk is készített egy kétrészes adaptációt szovjet–mexikói összefogással, Franco Nero főszereplésével: a Mexikó lángokban 1982-ben, a Láttam az új világ születését pedig 1983-ban nyerte el végső formáját. A Waterloo körüli elszámolási problémák miatt De Laurentiis 1974-ben még egy szovjet–olasz koprodukcióra kényszerült, ám az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban épp az ő eltúlzott takarékoskodása miatt bukott meg Nyugaton, mert óvatosságból semmiképpen nem akart drága pénzért nagy sztárokat szerződtetni.

Mint arról fentebb már szó esett, a Waterloo forgatását komoly előkészítő munka előzte meg a tereprendezést illetően. Mindazonáltal a domborzati hűségnél fontosabb szempont volt az, hogy a filmbeli csatatérről látványos légi felvételeket lehessen készíteni, ami egyébként Bondarcsuk előző műve, a Háború és béke egyik jellegzetessége volt. A valóságban ugyanis a csata dimbes-dombos helyszíne nem adott volna lehetőséget ilyesfajta panorámafelvételekre, a La Haye Sainte majorság például egy déli fekvésű mélyedésben helyezkedett el, északról és nyugatról szinte láthatatlan volt. A Vörös Hadsereg mintegy húszezer katonája már hónapokkal a forgatás előtt különleges kiképzésen vett részt, hogy megismerjék az 1815-ös harcmodort. Meg kellett tanulniuk a szablyák, a szuronyok és az ágyúk kezelését. Közülük körülbelül kétezren a muskéták használatát is elsajátították. A lóról történő esések kivitelezésére ötven cirkuszi lovast szerződtettek. A több ezer katona a filmbeli csatatér mellett lakott egy hatalmas táborban, ellátásukról Szergej Nyikityin hadtápezredes gondoskodott. Minden reggel felvették a filmbeli egyenruhájukat aszerint, hogy melyik harcoló sereg katonáját alakították, és tizenöt percen belül mindenki elfoglalta a helyét. A katonák számára a tisztek walkie-talkie segítségével továbbították Bondarcsuk rendezői utasításait. Az általános katonai tanácsadó két hadseregtábornok volt, Mihail Kazakov és Alekszander Luscsinszkij. A lovassági hadmozdulatokat Nyikolaj Oszlikovszkij altábornagy irányította. Oszlikovszkij elmondása szerint gondosan tanulmányozták a Lenin Könyvtárban fellelhető szakirodalmat, sőt német és angol forrásokat is használtak a hiteles történelmi kép kialakításához. A kommunikáció megkönnyítése érdekében Bondarcsuknak állandóan rendelkezésére állt egy-egy angol, olasz, francia és szerb-horvát tolmács. A skót lovasság (Skót Szürkék) vágtában támadásának jelenetét Elizabeth Thompson romantikus festménye, a Skócia mindörökké! (1881) alapján tervezték meg.

A Waterloo forgatása 1969. március 14-én kezdődött, és körülbelül fél évig tartott. A stáb először az olaszországi helyszíneken dolgozott. A párizsi Tuileriákat a casertai Királyi Palota helyettesítette, de forgattak a Stupinigiben található vadászkastélyban is, amely 1997 óta a világörökség részét képezi. A belsőket Nápolyban és Dino De Laurentiis római filmstúdiójában vették fel. A csatajeleneteket az ukrajnai Uzsgorodtól (Ungvár) mintegy tizenkét kilométerre forgatták. A helyszín kiválasztását Bondarcsuk így indokolta: „Ez a Szovjetunió egyik legnyugatibb pontja, s egész kis eltéréssel ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint a dél-belgiumi Waterloo, az első és igazi csata színhelye. A két csatatér között az a különbség, hogy a miénk jóval nagyobb, mint az igazi volt.” A monumentális képsorokat általában egyszerre öt Panavision kamerával vették fel. (Bondarcsuk egy interjúban tíz kamerát említett.) A látványosság érdekében helikopterről, egy száz méter magas toronyból és a helyszínen kiépített magasvasútról is filmeztek. Az Elbán való átkelést a megáradt Latorca folyónál forgatták. A katonák jelmezeinek elkészítésére tizenkilenc szovjet város hetvenhárom iparvállalata kapott megbízást. A francia csapatok fehér-kék, az angolok vörös-szürke egyenruhát viseltek, ám a tisztek öltözéke másmilyen volt. Nyolcvan beszélő szereplő számára csaknem ezer ruhát terveztek, míg a csatajelenetekhez húszezer uniformis készült. Az öltözékeket háromnaponta tisztították a negyven perc alatt szétbontható táborvárosban. Mint említettem, mintegy húszezer katona vett részt a forgatáson, a minél látványosabb hatás elérése érdekében azonban a totál plánokhoz festett bábukat is használtak.

Bondarcsuk a tökéletességre való törekvése miatt tízszer is elpróbáltatta azt a jelenetet, amikor az Elba szigetéről visszatérő Napóleon serege élén találkozik Ney marsall csapataival, amelyeket a francia király küldött a hadvezér elfogására, hiszen ez a film egyik legdrámaibb pillanata. A rendező így nyilatkozott a forgatás állásáról 1969 júliusában, körülbelül a munka felénél: „Egy hónapot és két napot Lyonban, valamint Nápolyban forgattunk. Márciusban kezdtünk, a tervek szerint október 2-án végzünk. Azután következik a vágás, a belső munkák. Körülbelül 2000 méternél tartunk.” Az előzetes marketing részeként hetente több ezer színes, illetve fekete-fehér fotót küldtek szét a római sajtóközpontból. A világsajtót napi szinten ellátták a forgatásról szóló beszámolókkal. Ennek érdekében Uzsgorod és Róma között állandó telex-összeköttetést tartottak fenn (akkoriban még nem volt internet). Persze nem ment mindig minden gördülékenyen. A rossz időjárás miatt tizenhat forgatási napot törölni kellett, a hatalmas létszámú stábot viszont ezeken a napokon is el kellett látni, ami nem kis kiadást jelentett. Szergej Nyikityin naplója szerint például csak július 6-án ez volt a stáb élelmiszerigénye: „Tizenkét tonna kenyér; nyolc tonna hús és húsáru; hat tonna burgonya; négy és fél tonna gyümölcs.” Dino De Laurentiis főleg a filmnyersanyaggal próbált takarékoskodni, ami néha rosszul sült el. Amikor ugyanis Napóleon lemondási beszédét forgatták, a producer állítólag megtiltotta az operatőrnek, hogy új tekercset fűzzön be, így a filmszalag még Rod Steiger beszédének vége előtt kifogyott a gépből. A színész, érthető módon, meglehetősen ingerülten reagált. Egy ilyen nagyszabású forgatáson egyébként szinte törvényszerű, hogy kisebb-nagyobb balesetek történjenek. A legsúlyosabb eset az volt, amikor a Mufflingot megformáló John Savident leesett a lóról, és komoly sérüléseket szenvedett.

Maradok hűtlen híve

Mint azt már említettem, Bondarcsuk és munkatársai kiemelt figyelmet szenteltek a történelmi hitelességnek, ennek ellenére a film nem minden részletben felel meg a valós tényeknek. Nincs mód és terjedelem arra, hogy minden motívum pontosságát vagy pontatlanságát egyesével alaposan kivesézzem, ezért csak néhányat emelek ki közülük. Amikor a nyitójelenetben a marsallok rá akarják beszélni Napóleont a lemondásra, jelen van Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall is, aki a valóságban akkor Toulouse-t védte Wellington serege ellen. Amikor először látjuk XVIII. Lajost, épp a Le Moniteur Universelt olvassa, amelyet a nagy francia forradalom idején alapítottak, és a forradalmárok szócsövének számított. 1799-ben Napóleon átvette a lap irányítását, és modern szófordulattal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a kormánypropaganda eszközévé tette. A kiadvány 1868 szilveszterén szűnt meg. Korábban már említettem, hogy az ukrajnai forgatási helyszín jóval nagyobb volt, mint a waterlooi csatatér, bár a külsőségeket illetően igyekeztek az eredeti terepet lemásolni. Ahogy a filmben is látjuk, a csata előtti napon szakadt az eső, ami rendkívül sárossá tette a terepet. Emiatt viszont a Skót Szürkék nem tudtak volna olyan sebességgel vágtázni a francia haderő felé, mint ahogy azt Bondarcsuk lefilmezte. Sir Thomas Picton tábornokot polgári kabátban és cilinderben láthatjuk, ami megfelel a történelmi valóságnak. Ugyanis annyira sietett az utazással, hogy mielőbb csatlakozhasson a sereghez, hogy hamarabb megérkezett, mint a poggyászai, bennük az egyenruhájával. Amikor Sir Charles Colville brit tábornok megadásra szólította fel a Régi Gárdát (Vieille Garde), Pierre Jacques Étienne Cambronne gróf, francia tábornok állítólag ezt mondta: „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát”. Elterjedt viszont az a szóbeszéd, hogy Colville felszólítására Cambronne azt felelte: „Merde” (trágár francia káromkodás, szó szerint „szar”-t jelent, átvitt értelemben „Baszd meg!” vagy „Menj a pokolba!” értelemben is fordítják). A filmben is a „Merde” hangzik el, ami a magyar szinkronban: „Nyald ki!” Maga Cambronne cáfolta, hogy bármelyik válasz tőle származna. Mindazonáltal úgy tartják, hogy „A gárda inkább meghal, de nem adja meg magát” mondás valóban elhangzott, de Claude-Étienne Michel tábornok szájából.

Az orosz nép emlékezetében mély nyomot hagyott, hogy amikor Napóleon és serege 1812. szeptember 14-én bevonult Moszkvába, a városban néhány órával később tűzvész tört ki, amely három napig tombolt, és az épületek közel kétharmadát megsemmisítette. Bár a tűzvész a franciáknak okozta a legnagyobb kárt, egyesek mégis Napóleont gyanúsították azzal, hogy parancsot adott Moszkva felégetésére. Valószínűleg emiatt adta Bondarcsuk Napóleon szájába ezt a mondatot, miután értesül Blücher csapatainak érkezéséről: „Miért nem gyújtottam fel Berlint?” Történelmi bizonyíték viszont nincs arra, hogy Napóleon ilyesmit mondott volna. Rod Steiger a filmben borostásan is látható, pedig az igazi császár állítólag mindig ügyelt arra, hogy borotvált legyen az arca. A filmben megemlítik a waterlooi ütközetet két nappal megelőző lignyi csatát, amelynek során Napóleon serege legyőzte a porosz csapatokat, de nem kerül szóba a szintén 1815. június 16-án lezajlott Quatre Bras-i csata, amikor Ney marsall és Wellington herceg csapatai kerültek szembe egymással: az összecsapás francia stratégiai győzelemmel ért véget. Az igazi Hay lord ebben a csatában halt meg, a filmben viszont a waterlooi csatatéren veszti életét Wellington szeme láttára, a francia lovasság támadása közben. A Waterloo báli jelenetében Richmond hercegné azt mondja Wellingtonnak, fél attól, hogy a lánya „előbb ölt fekete ruhát, mint fehéret” (vagyis előbb lesz özvegy, mint menyasszony). Azonban csak Viktória angol királynő 1840-es esküvőjét követően alakult ki az a hagyomány, hogy a menyasszony fehér ruhában áll az oltár elé. A hercegné bálját a valóságban korántsem olyan pazar teremben rendezték, mint ahogy a filmben látható. A bál résztvevői keringőre táncolnak, ám ezt a táncot az angol arisztokrácia csak 1820 után vette át, míg a cselekmény öt évvel korábban játszódik. A hercegné lánya, Sarah és Hay lord románca a bálon kitalált motívum, ámbár Sarah Richmond későbbi visszaemlékezései szerint a lord valóban jelen volt az estélyen. Gordon herceget Richmond hercegné a nagybátyjának nevezi. A férfit úgy látjuk, mint aki csatába viszi Gordon felvidékének lakóit. A figurában a Gordon-ház több tagjának tulajdonságait egyesítették. A gordoni ezred alapítója és ezredese valójában Richmond hercegné apja volt, aki nem vett részt a Napóleon elleni csatákban. A herceg fia – Richmond hercegné fivére –, Huntly őrgróf szintén jeles katona volt, de csak kósza mendemondák vannak arról, hogy a csata vége felé a helyszínre érkezett. Aki viszont valóban ott volt Waterloonál, az a hercegné huszonhárom esztendős fia, March earlje. A Gordon család másik ágáról a huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős Sir Alexander Gordon ezredes szintén részt vett a csatában, a gordoni ezredet azonban Donald MacDonald of Dalchosnie vezette, miután a parancsnok, John Cameron of Fassiefern alezredes két nappal korábban, a Quatre Bras-i csatában életét vesztette.

A fogadtatás

A forgatás után értelemszerűen az utómunkálatok következtek. A Picton tábornokot alakító Jack Hawkinsnál még 1965 decemberében gégerákot diagnosztizáltak, és a következő hónapban teljes egészében eltávolították a gégéjét. Szövegét Robert Rietti hangján halljuk. Állítólag Rietti más szereplőknek is kölcsönözte a hangját. Fia, Jonathan évek múlva azt állította, hogy ennek technikai oka volt, a hangfelvételekkel ugyanis valami probléma támadt. A film népszerűsítésére többféle plakát is készült: visszatérő grafikai ötlet volt, hogy a cím utolsó két „o” betűjéből ágyút alkottak. A várakozásokkal ellentétben a Waterloo Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megbukott, aminek Dino De Laurentiis szerint az volt az oka, hogy jó színészek játszanak benne, de nem volt köztük igazán nagy sztár. A londoni bemutató fényét emelte, hogy maga II. Erzsébet angol királynő is megjelent rajta. Bár a Waterloo eleve hosszú film (134 perc), amelyet a könnyebb forgalmazhatóság érdekében Nyugaton 123 percre rövidítettek, létezik egy olyan legenda, hogy az eredeti orosz változat közel négy óráig tartott. A film egyik rendezőasszisztense, Vlagyimir Dosztal viszont azt állította, hogy csupán a nyersvágás időtartama volt ilyen hosszú, a 134 perces verzió közös megegyezés eredményeként született meg. A Waterloo egyik mellékszereplője, Richard Heffer utólag azt mondta, a leforgatott anyag jóval hosszabb volt, mint a bemutatott film, és a vágás során nagyon sok színész szerepét jelentősen megrövidítették. Mindez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy a stáblistát már nem lehetett kicserélni, és az olyan színészek nevét is tartalmazza, akik a hivatalos változatban nem láthatók.

Szó volt arról, hogy a Waterloo jelmezeit, díszleteit és minden kellékét felhasználva De Laurentiis egy „intim lírai jellegű” Napóleon-filmet is gyárt Olaszországban és Franciaországban a hadvezér és első felesége, Joséphine de Beauharnais szerelméről. Bonaparte szerepét egy meg nem nevezett fiatal angol színésznek, Josephinét egy világsztárnak szánták. A film végül nem készült el, amiben nemcsak a Waterloo, hanem a konkurens Napóleon-filmek, a Gerard kalandjai (1970) és az Eagle in a Cage (1972) bukása is szerepet játszott. A hatvanas években a legendás amerikai rendező, Stanley Kubrick is tervezett egy Napóleon-filmet. Elterjedt az a legenda, hogy az MGM Bondarcsuk opuszának anyagi kudarca miatt ejtette Kubrick projektjét. A rendező és a filmgyártó cég cáfolta ezt a pletykát: mindkét fél azt állította, hogy néhány héttel a Waterloo forgatásának kezdete előtt már megváltak egymástól. Ennek ellenére nem kizárt, hogy a Kubrick-film azért nem realizálódott, mert a kezdetben világsikernek remélt Waterloo árnyékában nem tűnt jó ötletnek előállni egy hasonlóan költséges ellenfilmmel. Az évek múlásával a Waterloo meglehetősen feledésbe merült még az egykori vasfüggöny országaiban is, pedig sem a látványvilág, sem a történelmi hitelesség terén nem teljesít rosszabbul, mint a hasonlóan gigantikus, ám egyértelműen csak nyugati közreműködéssel gyártott történelmi filmek. A világhírű ausztrál rendezőnek, Peter Jacksonnak például Bondarcsuk opusza az egyik kedvence, amely állítólag inspirálta őt A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia elkészítésére. A Nostradamus jóslatairól szóló Az ember, aki tudta a jövőt (1981) című dokumentumfilmben – melynek narrátora a Bondarcsuknál XVIII. Lajost alakító Orson Welles – felhasználták a csatajeleneteket a Napóleonról szóló részhez.

Így látták ők

„Kivételes színészek jelenléte nélkül a Waterloo minden látványossága ellenére is elszürkülhetett volna. A Napóleont alakitó Rod Steiger szinte »eszköztelen« eszközökkel alakít, nincs egy hamis mozdulata sem, mindent elhiszünk neki, a császár kételyeit, fáradtságát, lelki és szellemi rövidzárlatait, de lényegből fakadó szuggesztivitását is. Természetesen az operatőri remeklés is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Nagyszerű színész a Wellingtont alakító Christopher Plummer is. Fegyelmezettsége, színészi ökonómiája bámulatra méltó. Tökéletesen úr arca, mozgása, idegei felett. És sokáig nem lehet elfelejteni az öreg, kövér, asztmás királyt: Orson Welles – XVIII. Lajost, akárcsak Dan O’Herlihy marsallját, Jack Hawkins Thomas Pictonát sem.”

(Polgár István: „Magasból a mélybe”. In: Új Élet, 1972. április 25., 13. o.)

„Bondarcsuk kiválóan vizsgázott. Végül is a látványosság varázsa a film egyik legsajátosabb és legeredetibb adottsága, s nem a műfaj tehet arról, ha visszaéltek ezzel a lehetőségével, vizenyős szentimentalizmussal, történelemhamisításokkal banális szupergiccsé hígították. Nos, a Waterlooban szó sincs erről. Bondarcsuk H. A. L. Craiggal és Vittorio Bonicellivel közösen írt forgatókönyve Napóleon utolsó esztendejének, lemondásának, Elbáról való visszatérésének és utolsó, világtörténelmi jelentőségű csatájának tényszerűen hiteles rekonstrukciója, amelynek figyelme arra is kiterjed, hogy lélektanilag hiteles képet adjon a történelmi dráma alakjairól.”

(Gy. E.: „Waterloo”. In: Népszabadság, 1972. április 27., 7. o.)

„Szépek, levegősek a képek; hallatlan, szinte pazarló bőkezűség az enteriőrök, a csodálatos színhelyek, a több tízezres statisztériát mozgató külső felvételek megválogatásában és kivitelezésében. A fantasztikus empire pompa megalkotása tökéletes. És Bondarcsuk mégis ebbe a monumentalitásra, kőre, bőrre, aranyra és acélra, márványra és drágakövekre épített történetbe is belopja a maga »vox humana«-ját. A lovasroham vad, színes förgetegét egyszer csak lelassítja; a levegőben lassan úszó, vágtató lovasság (Wajda Légiójában is ilyesmit láttunk, de másképpen, s más jelentéssel) nagy érzelmi erővel beszél az önfeláldozás s az értelmetlen halál dilemmájának szörnyű szorításáról; mint ahogyan egy báli szerelmespár egymásra pillantásának bűvöletével, egy gyertyalánggal, egy, a csatamező sarában felnyíló tenyér közeli fényképezésével néha többet tud elmondani, mint kevésbé tehetséges alkotók egy-egy egész filmmel.”

(Geszti Pál: „Történelem és lélekrajz”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. április 29., 8. o.)

Waterloo (1970) – szovjet–olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: H. A. L. Craig, Szergej Bondarcsuk és Vittorio Bonicelli. Az olasz változat párbeszédei: Mario Soldati. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Nino Rota. Díszlet: Mario Garbuglia, Emilio D'Andria és Kenneth Mugglestone. Jelmez: Nagyezsda Buzina, Maria De Matteis, Maria Fanetti, Ugo Pericoli és Alberto Verso. Vágó: Richard C. Meyer. Rendező: Szergej Bondarcsuk. Főszereplők: Rod Steiger (Bonaparte Napóleon), Christopher Plummer (Wellington herceg), Orson Welles (XVIII. Lajos), Jack Hawkins (Sir Thomas Picton tábornok), Virginia McKenna (Richmond hercegné), Dan O'Herlihy (Michel Ney marsall), Rupert Davies (Gordon herceg), Philippe Forquet (La Bedoyere), Gianni Garko (Drouot), Ivo Garrani (Soult), Ian Ogilvy (De Lancey), Michael Wilding (William Ponsonby), Szergej Zakariadze (Blücher tábornok), Terence Alexander (Uxbridge), Peter Davies (Hay lord), Veronica De Laurentiis (Magdalene Hall), Oleg Vidov (Tomlinson). Magyarországi bemutató: 1972. május 11.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Aelita

A vörös palást

A jégsziget foglyai

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

A cigánytábor az égbe megy

Agónia

Elfújta a szél

A zeppelin

Az erőd