Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 25., csütörtök

NINOCSKA

Száztizenkét éve, 1905. szeptember 18-án született a filmtörténet egyik leghíresebb színésznője, a svéd Greta Garbo. Eredeti neve: Greta Lovisa Gustafsson. 1920-ban kezdődött a karrierje, amely eleinte nem ígérkezett túl fényesnek. Egyik partnernője, a némafilmkorszak szupersztárja, Asta Nielsen állítólag ezt mondta róla közös filmjük, A bánatos utca (1925) forgatásán: „Helyes kis pofija van! De hogy tehetséges lenne?!” Garbót Mauritz Stiller Gösta Berling (1924) című alkotása tette ismertté, ennek köszönhetően kapott hollywoodi szerződést. Asta Nielsent is lekörözve a némafilmkorszak legnagyobb női sztárja vált belőle, aki sikeresen tudott átváltani a hangosfilmre is. Figyelemre méltó jellemábrázoló tehetségének köszönhetően sorra kapta a nagy drámai szerepeket: eljátszotta például a kaméliás hölgyet, Mata Harit, Walewska grófnőt és Krisztina királynőt is. A Ninocskában (1939) bebizonyította, hogy a vígjáték műfaja sem idegen tőle. Az MGM sajnos túl erőszakosan próbálta ebbe az irányba módosítani az imázsát, és valósággal rátukmálta A kétarcú asszony (1941) főszerepét. A film bukása derékba törte Garbo karrierjét. A színésznő visszavonult, és bár időről időre felröppentek olyan hírek, hogy újra a kamerák elé áll, végül soha többé nem filmezett. A Grand Hotel című 1932-es filmjéből szállóigévé vált ez a mondata: „I want to be alone…” (Egyedül akarok lenni.) Ez a kívánsága teljesült, bennfentesek szerint 1941 után közel fél évszázadon keresztül magányosan élt. 1990-ben bekövetkezett halála után kiderült, hogy néhány évig szenvedélyes leszbikus vonzalom fűzte Mercedes de Acosta (1893–1968) amerikai írónőhöz, aki olyan híres hölgyek szívét is megdobogtatta, mint például Marlene Dietrich, Alla Nazimova, Isadora Duncan és Tallulah Bankhead. Garbo személyéről a mozi egyik nagy magyar szerelmese, Mándy Iván (1918–1995) is többször megemlékezett az írásaiban. 


A történet
Iranov, Buljanov és Kopalszkij azért érkeztek a Szovjetunióból Párizsba, hogy jó pénzért eladják azokat az ékszereket, amelyeket a kommunisták az 1917-es bolsevik forradalom alatt koboztak el az arisztokratáktól. Megérkezésüket követően találkoznak Léon d'Algout gróffal, akit az emigráns Szvana hercegnő azzal bízott meg, hogy még eladás előtt szerezze vissza az ékszereit a három kommunistától. A gróf biztatására az oroszok Párizsban maradnak, és belefeledkeznek az édes élet örömeibe. A Szovjetunióból ezért utánuk küldik a szigorú és hajthatatlan Nyina Ivanovnát, hogy hozza haza az ékszereket és a három megtévedt elvtársat. Ninocskát először elborzasztja, majd megszédíti a nyugati világ könnyed csillogása, sőt szerelmes lesz a jóképű grófba. De aztán elérkezik a pillanat, amikor választania kell a szerelem és a hazafias kötelezettség között…


Garbo nevet
Amikor a hangosfilm kezdett elterjedni, számos némafilmsztár karrierje hirtelen véget ért, mert hangjuk alkalmatlannak bizonyult az új technika számára. A kevés kivétel egyike, Greta Garbo pályafutását viszont a hangosfilm nemcsak hogy nem törte derékba, hanem a színésznő csillaga még magasabbra emelkedett. „Garbo talks” (Garbo beszél) – ezzel a hatásosnak bizonyult szlogennel reklámozták a sztár első hangosfilmjét. Éppen ezért, amikor Garbónak szerepkörváltásra volt szüksége, az új szlogent hamarabb kiválasztották, mint magát a filmtémát. „Garbo laughs” (Garbo nevet) – hirdették a filmplakátok, ami arra utalt, mintha a színésznőnek a Ninocska lenne az első vígjátéki szerepe. Ez azonban nem fedte a valóságot, hiszen Garbo korai svéd filmszkeccsei között vígjátékok is voltak, sőt a nézők a Krisztina királynő (1933) című nagy sikerű történelmi drámában is láthatták nevetni. Abban a filmben egyébként a férfi főszerepet John Gilbert játszotta, a némafilmről a hangosfilmre való átállás talán legnagyobb vesztese, akinek félresiklott karrierjén még nemes lelkű partnernője (egyben volt menyasszonya), Greta Garbo kitartó támogatása sem tudott segíteni.


Magyarok Hollywoodban
A Ninocska Lengyel Menyhért (1880–1974) ötlete alapján készült. A Balmazújvárosban született író eredeti neve: Lebovics Menyhért. Újságíróként kezdte a pályát, első világháborús tudósításait külföldi lapok is átvették. 1907-től a szépirodalom területén is alkotott, nevéhez fűződik például A csodálatos mandarin (1916) című „pantomim groteszk”, amelyből nyolc évvel később Bartók Béla világhírű táncjátékot komponált. Lengyel 1937-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol Melchior Lengyel néven sikeres forgatókönyvíró vált belőle. A Ninocskáért 1940-ben Oscar-díjra jelölték. Másik híres filmje az 1942-es Lenni vagy nem lenni. (Mindkettőt Ernst Lubitsch rendezte.) Az 1956-os forradalom után többször hazalátogatott, sőt az 1970-es években már a hazatelepülését tervezte. Budapesten érte a halál 94 éves korában. Rajta kívül még egy magyar művész vett részt a Ninocska elkészítésében. A Razinyint alakító Lugosi Béla (eredeti neve: Blaskó Béla, 1882–1956) az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után kényszerült emigrációba, mivel nyíltan elkötelezte magát Kun Béláék rendszere mellett. 1920-ban érkezett az Egyesült Államokba, tizenegy évvel később kapta meg az állampolgárságot. Drakula, a vámpír megformálójaként vonult be a filmtörténetbe. Noha a szerepet azóta olyan hírességek is eljátszották, mint például Christopher Lee, Denholm Elliott, Jack Palance, Gary Oldman, Rutger Hauer és Klaus Kinski, mindmáig Lugosi alakítását tartják etalonnak. A színész számára azonban Drakula szerepe skatulyát is jelentett, amelyből próbálkozásai ellenére sem tudott kitörni. (Az egyik „kitörési kísérlete” épp a Ninocska volt.) Az első világháborúban szerzett sérülése miatt rászokott a fájdalomcsillapítókra, és az 1950-es években teljesen morfiumfüggővé vált. 73 éves korában halt meg szívrohamban.


Cukor, Lubitsch, Wilder
Szóba került, hogy a filmet a magyar származású George Cukor fogja rendezni, aki azonban az Elfújta a szél (1939) miatt lemondta a felkérést. Két szék között a pad alá esett, mert rövid idő elteltével mennie kellett a szuperprodukció stábjából, állítólag azért, mert nem jött ki túl jól a férfi főszerepet játszó Clark Gable-lel. Más források úgy tudják, a producer, David O. Selznick kifogásolta Cukor rendezői módszereit. Az Elfújta a szél rendezői székében Victor Fleming, a Ninocskáéban Ernst Lubitsch váltotta Cukort. Lubitsch állítólag csupán az MGM-mel kötött szerződése miatt, kényszerből vállalta a Ninocskát, amelyet később mégis egyik kedvenc saját filmjének nevezett. Az MGM egyébként nagyvonalú volt vele, mert miután teljesítette a kötelező penzumot, megvalósíthatta saját filmtervét, a Saroküzlet (1940) című romantikus komédiát, amely László Miklós (1903–1973) Illatszertár című 1937-es színdarabjának filmváltozata. Lubitschnak nem tetszett a Ninocska eredeti forgatókönyve, amelyet Gottfried Reinhardt és Samuel Nathaniel Behrman írt, ezért Charles Brackett, Billy Wilder és Walter Reisch bevonásával átíratta a szkriptet. Bár a forgatókönyv átdolgozásában személyesen is részt vett, nevét mint forgatókönyvírót nem tüntették fel a stáblistán. A három társíró közül Billy Wilder Hollywood fénykorának egyik legjelentősebb rendezőjévé nőtte ki magát. A magyar közönség leginkább a vígjátékait tartja számon, noha rendezett drámai alkotásokat is. Néhány híres filmje: Öt lépés Kairó felé (1943), Gyilkos vagyok (1944), Férfiszenvedély (1945), Alkony sugárút (1950), Sabrina (1954), A vád tanúja (1957), Van, aki forrón szereti (1959), Legénylakás (1960), Irma, te édes (1963), Sógorom, a zugügyvéd (1966). Az Egy, kettő, három című 1961-es filmje Molnár Ferenc azonos című színdarabjának meglehetősen szabad feldolgozása.


Hitler kedvenc színésznője
Amint leszerződött az MGM-hez, Greta Garbo állítólag rögtön hangoztatni kezdte, hogy szívesen szerepelne vígjátékban is. Ezt a kérését évekig figyelmen kívül hagyták, mivel a Garbo-filmek legnagyobb piacát Európa jelentette, ahol azonban a romantikus-tragikus hősnőt látták benne. Amikor a II. világháború közvetlen előzményei, majd kitörése miatt az európai filmpiac fokozatosan összeomlott, a producerek a korábbinál nagyobb figyelmet szenteltek az amerikai nézők igényeinek. Az átlagemberek akkoriban kikapcsolódásra és nevetésre vágytak, ezért volt szükség arra, hogy Garbo szerepkört váltson. Más források szerint viszont a színésznő kifejezetten idegenkedett a vígjátéki szerepektől, a Ninocska híres részegségi jelenetét egyenesen közönségesnek találta. A Sors iróniája, hogy éppen ezzel a jelenettel lopta be magát az amerikai közönség szívébe. Nézők százezreit bűvölte el, ahogy Ninocska pezsgőzés közben fokozatosan levetkőzi példás fegyelmezettségét és merev komolyságát, és előbb mosolyog, majd nevet, méghozzá önfeledten, minden erőlködés nélkül, szívből jövően.


Filmbeli híres kalapjához maga Garbo készített terveket, melyeket állandó jelmeztervezője, Adrian (teljes nevén: Adrian Adolph Greenburg) valósított meg. Garbo következő filmje, A kétarcú asszony bukásáért Adrian az MGM-et vádolta, és felmondott a filmgyárnál, amely szerinte tönkretette a filmsztárt. Noha Hollywood legnagyobb jelmeztervezőjeként jegyzik, Adrian soha nem kapott Oscar-díjat. Igazából nem is kaphatott volna, mert ezt a kategóriát csak 1948-ban vezette be az Amerikai Filmakadémia, amikor Adrian már visszavonult az aktív munkától. Érdekesség, hogy Adolf Hitlernek Greta Garbo volt a kedvenc színésznője. A Führer különösen A kaméliás hölgy 1936-os filmváltozatát kedvelte, amelyet titokban többször is megnézett házi vetítőjében. Még afölött is szemet hunyt, hogy a rendező, George Cukor nem volt árja. (Mit szólt volna, ha megtudja azt is, hogy Cukor meleg volt?!) Amikor Garbo valahogy értesült Hitler rajongásáról, állítólag egy merész, de naiv ötlet fogant meg a fejében. Azt tervezte, hogy elutazik hozzá, és mivel a Führer biztosan fogadni fogja őt, a magával vitt pisztollyal végez vele. Bizalmasai azonban lebeszélték a bizonytalan kimenetelű, kockázatos terv végrehajtásáról.


A többi színész
A Léon d'Algout grófot alakító Melvyn Douglas úgy vonult be a filmtörténetbe, mint „a színész, aki megnevettette Garbót”. Douglas nagyra becsülte partnernőjét, ugyanakkor saját szerepéről nem volt túl jó véleménye. Úgy vélte, hogy bár hollywoodi filmjeinek többsége nagy népszerűséget hozott neki, de miattuk a közönség egydimenziós, komolytalan színésznek könyvelte el. Későbbi filmjei közül említést érdemel a Hud (1963), amelyért megkapta a legjobb férfi epizodista Oscar-díját, Roman Polanski nyomasztó lélektani drámája, A lakó (1976), valamint az Isten hozta, Mr.! (1979), amelyért ismét hazavihette a legjobb férfi epizódalakításért járó Oscart, sőt a Golden Globe-ot is. (A hazavitel csupán képletesen értendő, mert Douglas nem volt jelen egyik Oscar-ceremónián sem: nevében 1964-ben Brandon De Wilde, 1980-ban Liza Minelli vette át a díjat.) A 80 éves korában elhunyt művész unokája az ismert amerikai karakterszínésznő, Ileana Douglas.


A Szvana hercegnőt megformáló Ina Claire annyira rajongott Garbóért, hogy egy anekdota szerint egyszer egy filmforgatáson jó előre elbújt az egyik díszlet mögött, hogy meglesse bálványa nagyjelenetét. Garbo azonban észrevette őt, és ragaszkodott ahhoz, hogy távolítsák el Inát a helyszínről. Claire a jelenet leforgatása után bocsánatot kért Garbótól a viselkedéséért, és ekkor látta, hogy a filmsztár szeme valóban könnyes, tehát nemcsak imitálta a sírást az ominózus filmjelenethez. A 91 évet megélt Ina Claire keveset filmezett, és csak kisebb szerepeket játszott. Az újságok akkor foglalkoztak vele intenzíven, amikor 1929-ben – viszonylag rövid ismeretség után – feleségül ment Garbo kedvenc partneréhez és volt vőlegényéhez, John Gilberthez, akitől azonban két év múlva elvált. Harmadik férjével, William R. Wallace-szal 37 évig élt együtt, a férfi 1976-ban bekövetkezett haláláig. A három megtévedt kommunistát nem orosz, hanem német származású színészek játszották. Sig Ruman azért rövidítette le eredeti keresztnevét (Siegfried), mert a nácizmus miatt a németek nem örvendtek túl nagy népszerűségnek az Egyesült Államokban. A Marx fivérek és Lubitsch többször is forgattak vele, szerepeiben gyakran várták el tőle a németekkel kapcsolatos sztereotípiák megelevenítését. Felix Bressart és Alexander Granach zsidó származásuk miatt voltak kénytelenek elhagyni Németországot. Bressart karrierje épp a Ninocskának köszönhetően indult be: az MGM évekre szerződtette, és főleg rokonszenves karakterek eljátszását bízták rá. Granach rögtön pályája elején bevonult a filmtörténetbe: Knock szerepét játszotta F. W. Murnau Nosferatujában (1922). A nácizmus elől először a Szovjetunióba menekült, de hamar rájött, hogy az se igazán barátságos hely. Valahogy aztán sikerült eljutnia Hollywoodba. Hat évvel a Ninocska után hunyt el tüdőembóliában.


A fogadtatás
A Ninocska forgatása 1939. május 31-én kezdődött, és augusztus 11-én fejeződött be. A produkció egymillió 365 ezer dollárba került. Az amerikai premiert 1939. október 6-án, bő egy hónappal a II. világháború kitörése után tartották. A kritikák kedvezőek voltak, a bevételekre sem lehetett panasz. Amikor azonban a Szovjetunió az Egyesült Államok szövetségese lett a háborúban, a Ninocska taktikai-politikai okokból eltűnt az amerikai moziműsorból, elvégre mégiscsak a kommunista szövetségesen élcelődött. Magyarországon 1941. december 22-én mutatták be. Mondani sem kéne, hogy a Szovjetunióban természetesen szó sem lehetett a premierről (Sztálin és elvtársai nem éppen a humorérzékükről voltak nevezetesek), sőt a második világháború befejezése után már nemcsak a Nagy Testvérnél, hanem az egész vasfüggöny mögött évtizedekig tiltott alkotásnak számított. 1945 előtt Magyarországon főleg azt kifogásolták benne, hogy túl rokonszenvesnek ábrázolja a címszereplőt, és ezzel nemkívánatos szimpátiát kelthet a kommunista Szovjetunió iránt. 1945 után a tiltás legfőbb oka már az volt, hogy a hősnő engedett a kapitalista Nyugat csábításának, és kommunistához méltatlan módon viselkedett.


A filmet 1940-ben négy kategóriában jelölték Oscar-díjra: legjobb film, legjobb eredeti történet, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb színésznő. Egyik díjat sem kapta meg. A legjobb film az Elfújta a szél lett, ennek forgatókönyvírója (Sidney Howard) és női főszereplője (Vivien Leigh) szintén megkapta az aranyszobrot. Lengyel Menyhért helyett Lewis R. Foster vehette át az Oscart a Becsületből elégtelen (1939) című filmért. Érdemes megemlékezni arról is, hogy később más amerikai filmek is variálták a Ninocska alapötletét: az X elvtárs (1940) főszerepeit Clark Gable és Hedy Lamarr játszotta, a Whisky, vodka, vadmacska (1956) sztárjai pedig Katharine Hepburn és Bob Hope voltak. 1955-ben mutatták be a Broadway-n Hildegard Knef és Don Ameche főszereplésével Cole Porter Selyemharisnya című musicaljét, amely szintén Lengyel Menyhért történetéből merített ihletet. A filmváltozat 1957-ben készült el Fred Astaire és Cyd Charisse főszereplésével, rendező: Rouben Mamoulian. A komisszárparancsnok szerepét a színpadon és a filmben egyaránt George Tobias játszotta, aki a Ninocskában is szerepelt: ő volt az az orosz hivatalnok, aki elutasítja d'Algout gróf vízumkérelmét. (Tobias nevét nem tüntették fel a Ninocska stáblistáján.) 1990-ben a Ninocskát az amerikai filmörökség részévé nyilvánították, amely kiemelt védelmet élvez. Az Amerikai Filmintézet és a Time magazin toplistáin minden idők 100 legjobb filmje között szerepel. 


A részeg édesanya
A Ninocska nagy sikere miatt a producerek úgy döntöttek, hogy Garbo imázsát végleg átformálják a vígjátéki követelményekhez. Életvidám, nevető, a könnyed – sőt egyenesen a léha – szórakozásokban otthonos nőt akartak faragni belőle a filmvásznon. A már említett A kétarcú asszonyt szánták következő filmjének, amelyhez a jól bevált partnert, Melvyn Douglast is szerződtették. A rendezésre újfent George Cukort kérték fel, aki ezúttal nem mondott nemet, pedig talán az lett volna a szerencsésebb döntés. Garbo és Cukor örültek ugyan annak, hogy A kaméliás hölgy után öt évvel újra együtt dolgozhatnak, de a filmterv egyiküknek sem tetszett. Garbót már az előzetes reklámkampány megrémítette, mert abban az MGM olyasmiket ígért a nézőknek, hogy a sztár bubifrizurával fog megjelenni az új filmben, szexis ruhában lejt majd tüzes rumbát, sőt fürdőruhában is megcsodálható lesz. Cukornak nem tetszett a cím, és teljesen laposnak találta a cselekményt. Az MGM viszont annyira bízott a sikerben, hogy nem vette figyelembe a művészek aggodalmait. A fogadtatás Cukort és Garbót igazolta. A kritikusok kíméletlenül levágták A kétarcú asszonyt, még az erkölcsvédő szervezetek is tiltakoztak. Az egyik kritika szerint „ebben a kettős szerepben látni Garbót olyan, mintha az ember részegen látná az édesanyját”. Garbo jól felépített karrierje összeomlott, a színésznő örökre felhagyott a filmezéssel, és a legragyogóbb szerepajánlatokkal sem lehetett újra a felvevőgép elé csábítani.


Ninocska (Ninotchka, 1939) – amerikai filmvígjáték. Lengyel Menyhért történetéből a forgatókönyvet írta: Charles Brackett, Billy Wilder és Walter Reisch. Operatőr: William H. Daniels. Zene: Werner R. Heymann. Díszlet: Edwin B. Willis. Jelmez: Adrian. Vágó: Gene Ruggiero. Rendező: Ernst Lubitsch. Főszereplők: Greta Garbo (Nyina Ivanovna Jakusova, azaz Ninocska), Melvyn Douglas (Léon d'Algout gróf), Ina Claire (Szvana hercegnő), Lugosi Béla (Razinyin), Sig Ruman (Iranov), Felix Bressart (Buljanov), Alexander Granach (Kopalszkij), Gregory Gaye (Rakonyin).

A VÁGY VILLAMOSA

A múlt század egyik legjelentősebb amerikai drámaírója, Tennessee Williams kényes témákat hozott be a mainstream színházi világba, mint például a nimfománia, a homoszexualitás, az alkoholizmus, az őrület, a vérfertőzés, sőt még a kannibalizmus is. A polgárpukkasztó motívumok ellenére művei évtizedek óta a világ színházainak állandó repertoárdarabjai közé tartoznak, hiszen nagyszerű szereplehetőségeket kínálnak a színészek számára. Drámáinak sikerére Hollywood is hamar felfigyelt, ám a szigorú korabeli cenzúra miatt csak komoly változtatások árán születhettek meg az első filmváltozatok. Kompromisszumokra volt szükség A vágy villamosa (1951) esetében is, amely Elia Kazan egyik leghíresebb rendezésének számít. A film egy csapásra sztárrá tette a férfi főszerepet alakító Marlon Brandót, és végképp az őrület örvényébe taszította a női főszerepet megformáló Vivien Leigh-t, az Elfújta a szél (1939) legendás Scarlett O’Haráját. Az 1952-es Oscar-díjkiosztón A vágy villamosa rekordot állított fel, amelyet mind ez idáig csak egyetlenegyszer, negyed századdal később sikerült megismételni (Hálózat, 1976): első ízben fordult elő, hogy ugyanazon filmért három színész is megkapta az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát. És a három színész között nem volt ott Marlon Brando!


A történet
Blanche DuBois, a labilis idegzetű, érzékeny tanítónő egyetlen bőrönddel érkezik New Orleansba a húgához, Stellához. A külvárosi lakás igazi ura Stella férje, a durva, faragatlan, ugyanakkor az elemi erejű férfiasságot szimbolizáló Stanley, akit kezdettől fogva irritál a nem várt látogató. Rövidesen kiderül, hogy Stella és Stanley házassága egyáltalán nincs rendben, ám Blanche-nak is megvannak a maga titkai, amelyek miatt a húgához költözött…


Az eredeti Broadway-előadás
A film Tennessee Williams (1911–1983) 1947-ben bemutatott színdarabjából készült, amelyért az író a következő évben Pulitzer-díjat kapott. A premiert a New Haven-i Shubert Theatre-ben tartották. Innen a produkció rövid időn belül átkerült a New York-i Broadwayre, ahol az Ethel Barrymore Theatre nézői 1947. december 3-án láthatták az első előadást. Itt a darab összesen 855 alkalommal ment, az utolsó előadás 1949. december 17-én volt. Az előadást Elia Kazan rendezte, aki valóságos Williams-szakértővé nőtte ki magát, mivel később az író több művét színpadra vitte. A New York-i bemutatón Jessica Tandy, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden játszották a főszerepeket: Tandyn kívül valamennyien szerepeltek a filmváltozatban is. Rajtuk kívül további hat színész (Rudy Bond, Nick Dennis, Peg Hillias, Richard Garrick, Ann Dere és Edna Thomas) ismételhette meg az alakítását a filmvásznon is. Ilyesmire azóta sincs példa, mivel a Broadway-darabok filmváltozatát általában teljesen új szereposztással forgatták le. Az akkor még szinte teljesen ismeretlen Marlon Brandót Kazan fedezte fel az Actors Studio növendékei között. A színész autóstoppal elutazott Williams provincetowni otthonába, hogy maga az író döntse el, Brando valóban alkalmas-e Stanley szerepére. Williams annyira el volt ragadtatva tőle, hogy kijelentette, a többi szereplőt már nem is akarja véleményezni, tökéletesen megbízik Kazan választásában.


A színházi előadás producere, Irene Mayer Selznick (a legendás filmproducer, David O. Selznick volt felesége) azonban John Garfieldet akarta Stanley szerepére, de a színész nemet mondott, mert szerinte a figura háttérbe szorul a női főszereplő mellett. Selznick ekkor Burt Lancaster nevét dobta be, ám végül elfogadta Kazan és Williams választását. Beletörődött abba is, hogy Blanche szerepét sem a pártfogoltja, Margaret Sullavan kapta, hanem a szintén még ismeretlen Jessica Tandy. Mindazonáltal Irene Selznicknek a szereposztás többi részéről is megvoltak a maga elképzelései. Úgy vélte, hogy Karl Malden tökéletesen el tudná játszani Mitchet, Kim Hunter pedig ragyogó Stella lehetne. Elia Kazan olyannyira egyetértett vele, hogy mindkét színészt szerepeltette a filmváltozatban is. A rendező Brando különleges munkamódszere miatt nagy feszültségekre számított, ám nyíltan senki sem panaszkodott. Jessica Tandy a premiert követően dicséretként fogalmazta meg azt, ami valójában a legnagyobb problémát jelentette Brando esetében a partnerek számára: „Sose tudja az ember, hogy a következő pillanatban Marlon mit fog csinálni, hová fog lépni, mit fog mondani.” Brando zsenialitása, kiszámíthatatlan színpadi jelenléte arra ösztönözte a színészeket, hogy ők is a lehető legnagyobb erőbedobással dolgozzanak, nehogy kollégájuk „lejátssza” őket a színpadról. A kritikusok szerint Brando élte a szerepét, Tandy pedig „csupán” nagyszerűen eljátszotta, ám pontosan ez volt az a hatás, amelyet Williams és Kazan el akartak érni.


A londoni előadás
A darab londoni előadását Laurence Olivier rendezte. Blanche szerepét akkori felesége, Vivien Leigh alakította, partnerei Bonar Colleano és Renée Asherson voltak. Vivien figyelmét jó barátja, Cecil Beaton fotóművész és jelmeztervező hívta fel Williams darabjára, mert úgy gondolta, Blanche kitűnő szereplehetőség Leigh számára. A színésznő azonnal szerzett egy példányt a műből, és rövid idő alatt ronggyá olvasta. Az Elfújta a szél hősnője, Scarlett O’Hara mellett Blanche DuBois volt az egyetlen szerep, amelyet Leigh mindenáron szeretett volna eljátszani. Az író így jellemezte hősnőjét: „démoni teremtés, érzelmei olyan legyűrhetetlenek, hogy kénytelen az őrületbe menekülni”. Vivien szó szerint megszállottjává vált Blanche-nak, és olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy magánéletében is lelkileg labilissá vált, egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig. Olivier-nek rengeteg nehézséggel kellett megküzdeni a színrevitel során. A tempó felgyorsítása érdekében húzásokat eszközölt, amivel azonban magára haragította Irene Selznicket. Akarata ellenére kénytelen volt átvenni Elia Kazan néhány rendezői elképzelését, és emiatt kikötötte, hogy a műsorfüzetben a neve alatt fel kell tüntetni, hogy a New York-i előadás alapján rendezett. A cenzorok ragaszkodtak a homoszexualitás motívumának mellőzéséhez – Blanche elhunyt férje meleg volt –, noha ez fontos lett volna a hősnő jellemének jobb megértéséhez. A premiert 1949. október 11-én tartották az Aldwych Theatre-ben. Az előadás heves bírálatokban részesült. A Parlament alsóháza közönségesnek és visszataszítónak találta a darabot, a tekintélyes napilap, a The Times szerint pedig a mű igazi célja, hogy „egy prostituált múltját a jelenben bemutassa”. Ezek a bírálatok a színmű félreértéséről tanúskodnak, hiszen szó sincs prostituáltról, Williams csupán homályosan célozgatott arra, hogy Blanche múltja nem teljesen szeplőtlen. Egyébként még a darabot elmarasztaló kritikák többsége is dicsérte Leigh kiemelkedő alakítását.


Melegproblémák
A kényes téma miatt a nagy amerikai filmstúdiók eleinte elzárkóztak attól, hogy elkészítsék a filmváltozatot. Először a Paramount jelentette be, hogy megfilmesíti Williams darabját William Wyler rendezésében, Bette Davis főszereplésével. A filmjogokat végül Charles K. Feldman producer szerezte meg, aki a Warner Bros. céggel állapodott meg. A szigorú cenzúra miatt a történeten számos változtatást kellett végezni. Ezt a feladatot Oscar Saulra és magára Tennessee Williamsre bízták. A legfontosabb szempont az volt, hogy mellőzni kellett a homoszexualitásra való utalásokat. (Néhány évvel később egy másik Williams-mű, a Macska a forró bádogtetőn filmváltozata érdekében is hasonló szempontok szerint kellett átdolgozni az eredeti drámát.) A darab szerint Blanche rajtakapta a férjét egy másik férfival az ágyban, és ez szerepet játszott abban, hogy a fiatal férj később öngyilkosságot követett el. Blanche magát hibáztatja férje haláláért, ami egyébként nagyban hozzájárult labilis idegállapotához.


A filmben nemcsak hogy a homoszexualitás nem jöhetett szóba, de még az öngyilkosságra is csak rövid utalás történik. Blanche nimfomániáját sem lehetett egyértelművé tenni: az amerikai cenzúrahivatal azt javasolta az alkotóknak, hogy a figura jellemét formálják át úgy, hogy a nyers szexualitás helyett a hősnő romantikára és biztonságra vágyik, néhai férjét keresi a férfiakban. A nemi erőszakot ugyan az eredeti drámában sem részletezte a szerző, mindazonáltal sokkal egyértelműbben utalt rá, mint a filmváltozat. A cenzorok szorgalmazták, hogy ez az epizód teljesen maradjon ki, vagy csak hallucináció formájában kerüljön szóba, Blanche őrületének egyik jeleként. Úgy Williams, mint Kazan visszautasította ezt a követelést, mivel azon az állásponton voltak, hogy ezzel a darab lényegét hamisítanák meg. Mindazonáltal szükség volt a kompromisszumra, ezért Williams átírta a befejezést. A darabban Stella visszatér Stanley-hez, miután Blanche elkerül tőlük, a filmváltozat viszont azt sugallja, hogy elhagyja a férjét. A szigorú filmcenzorok elfogadták ezt a megoldást, hogy a nemi erőszak semmiképp ne maradjon büntetlenül.


Kazan és Vivien Leigh
Elia Kazan először nem vállalta a filmet, mert szerinte amit ezzel a darabbal mondani akart a nézőknek, azt a színpadi változattal már megtette. Williams rábeszélésének azonban nem tudott ellenállni, és később is dolgoztak együtt. Williams az emlékirataiban azt írta, hogy Kazan alkotása „egy csodálatos film, nagyszerű alakításokkal, kár, hogy Hollywood a kierőszakolt befejezéssel sokat rontott a mű hatásfokán”. A filmverzió női főszerepére a Warner Bros. mindenáron sztárt akart, ennek a kritériumnak azonban Jessica Tandy egyáltalán nem felelt meg. Vivien Leigh, a londoni előadás női főszereplője viszont az Elfújta a szélben nyújtott alakításának köszönhetően rendkívül népszerű volt az amerikai közönség körében is, éppen ezért számítani lehetett arra, hogy miatta a nézők jegyet váltanak A vágy villamosa filmváltozatára. A színésznő boldogan mondott igent, mert férje, Laurence Olivier épp akkor szintén hollywoodi szerződést kapott a Carrie, drágám (1952) című film férfi főszerepére. Egyes források szerint Blanche szerepét az alkotók Leigh előtt Olivia de Havillandnek is felajánlották, de ő állítólag túl magas gázsit kért.


Kazan úgy gondolta, hogy a jelmezek kényes kérdését még azelőtt tisztázni kell, mielőtt Vivien Hollywoodba utazna. Londonban ugyanis Leigh egészen másfajta jelmezeket viselt, mint New Yorkban Jessica Tandy. A New York-i előadás jelmeztervezője, Lucinda Ballard szerint Blanche egy törékeny, bizonytalan asszony, ezért molyette fehérbe, virágmintás fakult organdiba öltöztette. Olivier, a londoni előadás rendezője azonban ragaszkodott a Williams által megírt öltözékhez: elhasználódott hamvazószerdai ruha, sötétpiros szatén kimonó. A film jelmezeit szintén Lucinda Ballard tervezte, aki Londonba utazott, hogy egyeztető megbeszéléseket folytasson Viviennel. Kazan attól tartott, hogy a két akaratos természetű asszony között konfliktus bontakozik ki. Vita helyett kölcsönösen elbűvölték egymást, és Leigh elfogadta Ballard valamennyi jelmeztervét, miután a lelkes tervező pontosan elmagyarázta neki a saját szempontjait. 


Kazan és Leigh munkakapcsolata feszülten indult, mert az első megbeszélések után kiderült, hogy Blanche szerepét egészen másként értelmezik. Vivien részvétet érzett a hősnő iránt, Kazan viszont nem. Két hét után váratlanul megszűnt közöttük minden véleménykülönbség. A színésznő azt állította, hogy Kazan végül elfogadta az ő álláspontját, a rendező viszont azt nyilatkozta, hogy Vivien engedett. A kezdeti nézeteltérés hátterében egyébként az állt, hogy Kazan nem nézte jó szemmel, hogy Leigh a férjével mindennap átvette a következő napi forgatás szövegét, mert szerinte a színésznő játéka emiatt túl színpadiassá vált. Vivien végül felhagyott ezzel a szokásával, és onnantól kezdve gördülékenyen tudtak együtt dolgozni, munkakapcsolatuk azonban nem mélyült barátsággá. (Másfél évtizeddel később, a Modesty Blaise című 1966-os angol film forgatásán Joseph Losey került Kazanhoz hasonló helyzetbe, miután női főszereplője, Monica Vitti nem vele, hanem inkább élettársával, Michelangelo Antonionival vitatta meg a szerepét. Losey világhírű olasz kollégája iránti tiszteletből eleinte csendben tűrt, végül saját filmje érdekében udvariasan megkérte Antonionit, hogy maradjon távol a Modesty Blaise forgatásáról, és ne akarja helyette rendezni Monicát.)


Leigh és Brando
Feszültségekkel indult Leigh és Brando munkakapcsolata is, mivel mind magánemberként, mind színészi módszereiket tekintve különböztek egymástól. Brandót állítólag borzalmasan idegesítette Vivien kifinomult modora, udvarias viselkedése, amelyből a maga faragatlan módján többször megpróbálta kizökkenteni. Amikor például az első sajtótájékoztató után a színésznő megjegyezte, hogy megéhezett, partnere odavetette neki: „Akkor menj a büfébe, és zabálj valamit!” Leigh úgy vélte, Brando túl modorosan játszik: különösen legendássá vált „motyogását” találta zavarónak. Néhány nap után azonban nemcsak megszokták, hanem meg is kedvelték egymást. Brando odáig merészkedett, hogy az egyik forgatási szünetben Laurence Olivier-t parodizálta a stáb előtt. Noha imádta a férjét, Vivien mégsem haragudott meg a paródia miatt, mivel az inkább találó volt, és nem sértő. A paródiából egyébként később Brandónak is kijutott: a humoristák egyik kedvelt műsorszáma lett utánozni a filmbeli Stanley-t, amint feszes trikójában azt üvölti a feleségének: „Hé, Stella, lehúztad magad?”


Egyéb érdekességek
A 36 napig tartó forgatás javarészt műteremben zajlott, ámbár a darabbal ellentétben, amely kizárólag Stanley-ék lakásán játszódik, a filmben más helyszínek is vannak. A műtermi munkához Elia Kazan mozgatható díszletfalakat rendelt, amelyek minden egyes jelenetet követően egyre közelebb kerültek a hősnőhöz, ezzel is érzékeltetve Blanche elhatalmasodó elmezavarát. A külső felvételeket New Orleansban rögzítették. Ezek közül a leghíresebb képsor Blanche megérkezésének jelenete. A filmben látható Perley Thomas típusú villamos mind a mai napig forgalomban van New Orleansban. (Williams színművében a villamoson való utazásról csak szó esik, de ténylegesen nem látható.) A színdarabban Blanche egy fiktív Mississippi állambeli településről, Auriolból érkezett, amelyet a filmben egy valós helyre, Laurelre (szintén Mississippi állam) változtattak. Marlon Brando ikonikussá vált szűk trikóját kifejezetten az ő számára készítették, mivel akkoriban az ilyen „izompólók” még nem voltak forgalomban. Lucinda Ballard beszerzett egy hagyományos férfipólót, amelyet többször kimostak és hátul összevarrtak, hogy tökéletesen simuljon Brando felsőtestére. Mickey Kuhn játszotta azt a fiatal tengerészt, aki a film elején felsegíti Blanche-t a villamosra. Kahn elmesélte a stáb egyik tagjának, hogy korábban már filmezett Viviennel: ötéves korában Olivia de Havilland kisfiát játszotta az Elfújta a szélben, amelynek Leigh volt a sztárja. A történet eljutott Vivien fülébe is, és a színésznő meghívta a fiatalembert az öltözőjébe, hogy elbeszélgessenek egymással. Kuhn évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy Vivien Leigh volt a legkedvesebb és legbájosabb teremtés, akivel valaha is találkozott.


Alex North zeneszerző gyökeresen szakított a hollywoodi szokásokkal, és a filmzenét nem egy vezérmotívumra építette fel, hanem rövid tételeket komponált, melyek a szereplők lelkiállapotát tükrözik vissza. Munkájáért 1952-ben Oscar-díjra jelölték, sőt ugyanabban az évben Az ügynök halála (1951) Benedek László (Laslo Benedek) által rendezett filmváltozatának zenéjéért is jelölték. A díjat azonban Franz Waxman kapta a Hely a nap alatt (1951) című filmhez írt zenéjéért. A vágy villamosában elhangzó idézet Elizabeth Barrett Browning (1806–1861) 1850-ben publikált Portugál szonettek című versciklusának 43. költeményéből származik:

„S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet – szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.”


A fogadtatás
A vágy villamosáról meglepően jó kritikák jelentek meg, melyek a színészi alakítások méltatása mellett kiemelték azt is, hogy a film katartikus drámai erővel, árnyalt lélek- és környezetrajzzal, kivételes művészi érzékenységgel és jó ízléssel dolgozta fel a kényes témát. Nem maradt el a közönségsiker sem: az egymillió-nyolcszázezer dollárból forgatott opusz csak Észak-Amerikában több mint a négyszeresét hozta be a költségvetésének, és ezzel az esztendő ötödik legsikeresebb filmje lett. 1952-ben 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, és négyet kapott meg. Richard Day és George James Hopkins a díszletekért vehette át a díjat, Vivien Leigh lett a legjobb női főszereplő, Kim Hunter a legjobb női, Karl Malden pedig a legjobb férfi epizodista. Az Oscar történetében először fordult elő, hogy a négy színészi díjból hármat ugyanaz a film nyert, és ezt a rekordot csak negyed századdal később, 1977-ben tudta megismételni egy másik film, a Hálózat (1976). Visszatérve 1952-be, Leigh és Hunter nem voltak jelen a díjkiosztón: Leigh nevében Greer Garson, Hunter helyett Bette Davis vette át az Oscart. Általános megdöbbenésre a film legerőteljesebb alakítását nyújtó Marlon Brando nem kapta meg a díjat, amelyet Humphrey Bogartnak adtak az Afrika királynője (1951) című filmben nyújtott alakításáért. 1993-ban a Warner Bros.-nál a raktárkészlet felülvizsgálatakor rátaláltak A vágy villamosa néhány kivágott jelenetére. Ezeket visszaillesztették a filmbe, amelyet rendezői változatként VHS-en újra forgalomba hoztak. A vágy villamosát 1999-ben az amerikai filmörökség részévé nyilvánították, amely kiemelt védelmet élvez.


Egyéb feldolgozások
Tennessee Williams drámáját az elmúlt évtizedekben számtalanszor színre vitték az Egyesült Államokban és szerte a világon, hiszen nagyszerű szereplehetőségeket kínál a színészek számára. Amikor az eredeti Broadway-előadásból országos amerikai turné lett, Tandy helyébe a német származású Uta Hagen lépett, míg Brandót Anthony Quinn váltotta. Blanche szerepét az eltelt évek alatt olyan kiváló színésznők is eljátszották színpadon, mint például Arletty, Cate Blanchett, Claire Bloom, Faye Dunaway, Jessica Lange, Natasha Richardson, Rosemary Harris, Rachel Weisz, Glenn Close és Gillian Anderson, míg Stanley szerepében többek között Jack Palance, James Farentino és Aidan Quinn bizonyíthatta jellemábrázoló képességeit. A magyar közönség először a budapesti Madách Színházban láthatta a darabot 1962-ben, parádés szereposztással: Tolnay Klári (Blanche), Avar István (Stanley), Pécsi Sándor (Mitch), Vass Éva (Stella). Bennfentesek szerint a magyar premierre főleg Tolnay Klárinak köszönhetően került sor, aki – akárcsak Vivien Leigh – „beleszeretett” a szerepbe, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy az előadás létrejöhessen. A vágy villamosa 2013-ban a Pesti Színházban került színre Tordy Géza rendezésében, a következő szereposztással: Eszenyi Enikő (Blanche), László Zsolt (Stanley), Nagy Enikő (Stella), Pindroch Csaba (Mitch).


Visszatérve az amerikai színpadi verziókhoz, személyes rajongásom okán arról az 1972-es jubileumi előadássorozatról szeretnék néhány szót szólni, amelyben Blanche-t Faye Dunaway alakította. Az előadást Tennessee Williams kívánságára James Bridges rendezte, Stanley-t Jon Voight játszotta. (Faye és Jon később együtt filmezett A bajnok című 1979-es Zeffirelli-melodrámában.) Dunaway számára különösen testhezálló szerep volt Blanche DuBois, hiszen színpadi színésznőként főleg az érzékeny, sérülékeny, neurotikus nőalakok megformálásában jeleskedett. Ráadásul ő is Délről származott, akárcsak Blanche, így temperamentumával és déli akcentusával is hitelesíteni tudta a figurát. Noha nehéz természetű színésznőnek tartják, A vágy villamosa esetében ennek nem volt semmi külső jele. Jól kijött Bridgesszel, mert kedveli a színészcentrikus rendezőket, és hamar megtalálta az összhangot Voighttal, mert szerepfelfogásuk harmonizált egymással. Dunaway visszaemlékezései szerint Williamsnek nagyon tetszett az alakítása, és egy fogadáson mindenkinek úgy mutatta be őt, hogy Faye az első igazi Blanche. Elia Kazan, Dunaway egykori tanára és hűséges barátja kicsit másképp emlékszik minderre. Szerinte Williams kifejezetten elégedetlen volt a színésznővel, bár ennek inkább emberi, és nem szakmai okai voltak. A drámaíró akkoriban különösen igényelte a törődést, a vele való foglalkozást, a szeretet különféle megnyilvánulásait, és ezt Faye-től nem kapta meg maradéktalanul, mert a színésznő nagyon keményen készült a szerepre, Williams szerint túl keményen. Kazan viszont úgy gondolta, az író igazságtalanul ítélte meg Dunaway árnyalt alakítását.


Williams drámája még ötször került filmszalagra, ebből három esetben a televízió számára. 1956-ban Luis Mottura argentin rendező forgatott mozifilmet a színműből, Magyarországon ismeretlen színészek közreműködésével. 1981-ben a svéd Bo Widerberg adaptálta a drámát, Bibi Andersson (Blanche), Krister Henriksson (Stanley), Börje Ahlstedt (Mitch) és Maria Hedborg (Stella) főszereplésével. Az 1984-es amerikai verziót John Erman rendezte, a főbb szerepeket Ann-Margret (Blanche), Treat Williams (Stanley), Beverly D’Angelo (Stella) és Randy Quaid (Mitch) játszotta. A szakmai siker nem maradt el: a produkció még abban az évben négy Emmy-díjat nyert, Ann-Margret pedig a következő évben megkapta a legjobb televíziós női alakításért járó Golden Globe-ot. 1989-ben a görög Kosztasz Karagjannisz másfél órás verziója videón került forgalomba. Az 1995-ös amerikai tévéfilm – akárcsak Kazan alkotása – egy színházi előadás sikere nyomán született meg. Az 1992-es Broadway-szériában Jessica Lange (Blanche) és Alec Baldwin (Stanley) játszotta a két főszerepet, és alakításukat mindketten megismételhették a tévékamerák előtt. Stellát Diana Lane, Mitchet John Goodman alakította. A produkciót 1996-ban négy kategóriában jelölték Emmy-díjra, Jessica Lange pedig ugyanabban az évben átvehette a Golden Globe-ot Blanche megformálásáért.


A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) – amerikai filmdráma. Azonos című színdarabjából a forgatókönyvet írta: Tennessee Williams és Oscar Saul. Operatőr: Harry Stradling. Zene: Alex North. Díszlet: Richard Day és George James Hopkins. Jelmez: Lucinda Ballard. Vágó: David Weisbart. Rendező: Elia Kazan. Főszereplők: Vivien Leigh (Blanche DuBois), Marlon Brando (Stanley Kowalski), Kim Hunter (Stella Kowalski), Karl Malden (Harold „Mitch” Mitchell), Rudy Bond (Steve), Nick Dennis (Pablo Gonzales), Peg Hillias (Eunice).

FORRÓ VEREJTÉK

Több mint negyvenesztendős a nálunk inkább hollywoodi produkcióiról ismert Paul Verhoeven harmadik holland játékfilmje, a Forró verejték (1975), amely a kilencvenes években VHS-en jutott el Magyarországra, és néhány éve párszor játszotta a néhai Filmmúzeum tévécsatorna is. A történet alapjául Neel Doff (1858–1942) holland írónő önéletrajzi trilógiájának motívumai szolgáltak. A főszerepeket Verhoeven előző alkotása, a világsikerű Török gyümölcs (1973) nagyszerű párosa, Monique van de Ven és Rutger Hauer játszotta. Bár a kritikusi fanyalgás ellenére a Forró verejték közönségsikert aratott Hollandiában, a produceri közbeavatkozások miatt Verhoeven elégedetlen vele, és egyszer úgy nyilatkozott, hogy az összes filmje közül ez az egyetlen, amelyet újraforgatna, ha tehetné.


A történet
1885-öt írunk. A nyomorban élő Oldema család Stavorenből Amszterdamba hajózik abban a reményben, hogy ott a felnőtteknek sikerül munkát találniuk. A heves vérmérsékletű, csinos Keetje egy textilfestő üzemben helyezkedik el, ahonnan azonban elbocsátják, mert nem akar lefeküdni a főnökével. Szerencsére felveszik egy kalapüzletbe kisegítőnek. Egyszer egy bordélyba küldik, hogy kalapokat adjon el a prostituáltaknak. Keetje felfedezi, hogy ebben a bordélyban dolgozik a nővére, Mina is, aki rábeszéli őt, hogy adja oda magát az egyik pénzes kuncsaftnak. Este a kalapüzletben Keetjét brutálisan megerőszakolja a főnöke. A lány később elkeseredésében egy kővel betöri az üzlet kirakatát. Ismét munka nélkül marad, és amikor már nem bírja tovább az éhezést, kenyeret lop egy utcai kenyérszállító kézikocsiról. Példáját mások is követik, de a rendőrség közbelép. Keetje megsebesül, és kórházba kerül. Kiderül, hogy tbc-je van, az orvos azonban csak szexuális szolgáltatások fejében hajlandó kezelni. Amikor a lány hazamegy, családját a legnagyobb nyomorban találja. Apját elbocsátották, Minát pedig kirúgták a bordélyból, mert túl sokat ivott. Az anya szerint csakis Keetje mentheti meg őket az éhhaláltól azzal, hogy kiáll az utcára, és prostituáltként dolgozik tovább… 


Az irodalmi előzmények
A film Neel Doff (1858–1942) holland írónő önéletrajzi trilógiája, a Dagen van honger en ellende, a Keetje és a Keetje het loopmeisje motívumai alapján készült. A szerző hivatalos neve: Cornelia Hubertina Doff. Egy kilencgyermekes szegény család harmadik gyermekeként született. Elszántan küzdött azért, hogy kikerüljön a nyomorból. Csinos külsejének köszönhetően előbb festők, majd szobrászok modelljeként dolgozott. Művészi körökben találkozott első férjével, Fernand Brouez (1860–1900) laptulajdonossal, akiről később híres trilógiája egyik szereplőjét, Andrét mintázta. Férje korai halála után hozzáment a Brouez család egyik jó barátjához, Georges Serigiers antwerpeni ügyvédhez. A házaspár társadalmi pozíciójának megfelelően nagy háztartást vezetett. Egy anekdota szerint Doff egyszer kitekintett a ház egyik ablakából, és fiatalok egy csoportját pillantotta meg, ami felidézte benne múltjának fájdalmas emlékeit. Ekkor látott hozzá első önéletrajzi vonatkozású regényéhez, amelybe szívét-lelkét beleadta. Történetének hősnője a fiatal Keetje, akit édesanyja prostitúcióra kényszerít, hogy kisebb gyerekeinek enni adhasson. Könyvét 1911-ben a legrangosabb francia irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra jelölték. Doffot a proletárirodalom első igazán jelentős írónőjeként tartják számon. Írói stílusának naturalizmusát később sokan vitatták, Doff azonban állítása szerint csupán arról írt, amit személyesen látott és átélt. 1942-ben a második világháború borzalmaitól megkeseredett írónő veseelégtelenségben meghalt. Műveinek szerzői jogait humanitárius okokból zsidó származású barátnőjére hagyta, aki azokat az 1970-es évek elején eladta az amszterdami Meulenhoff Kiadónak.


A forgatókönyv
Verhoeven előző alkotása, a Török gyümölcs kiugró nemzetközi sikert aratott: a merész erotikus drámát 1974-ben jelölték a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra, 1999-ben pedig a holland közönség minden idők legjobb hazai filmjévé választotta. A kedvező fogadtatás láttán Rob Houwer producer vállalta a következő Verhoeven-opusz finanszírozását is, és beleegyezett, hogy a két főszereplő ismét Monique van de Ven és Rutger Hauer legyen, akik immár sztároknak számítottak hazájukban. A Forró verejték forgatókönyvét Gerard Soeteman, Verhoeven holland korszakának állandó forgatókönyvírója írta. Az eredeti szkript mintegy ötszáz oldal terjedelmű volt, és Keetje életútján keresztül a XIX. századi holland munkásmozgalom fellendüléséről is érzékletes képet festett. A munkásság kontra polgárság tematikája akkoriban egyébként több neves alkotót is megihletett, elég csak a svéd Vilgot Sjöman (Maréknyi szerelem, 1974), a lengyel Andrzej Wajda (Az ígéret földje, 1975) vagy éppen a magyar Fábri Zoltán (141 perc a Befejezetlen mondatból, 1975) nevét említeni. A Forró verejték nem tér el jelentősen a regénybeli karakterektől, ámbár némely szereplőnek megváltoztatták a nevét. A hősnő családneve nem Tippel – ahogyan sokan az eredeti holland filmcím alapján gondolták –, hanem Oldema. Paul Verhoeven az amerikai DVD-kiadás audiokommentárjában elmondta, hogy a Tippel valójában nem más, mint a „prostituált” szó holland megfelelője. Az igazi Neel Doff introvertált személyiség volt, szemben az őt megformáló színésznővel, ezért Keetje alakja a filmben inkább extrovertáltnak mondható. Miután elolvasta a szkriptet, Rob Houwer elsősorban anyagi természetű okok miatt ragaszkodott számos nagyszabású tömegjelenet mellőzéséhez. Így a tervezett társadalmi körkép helyett a film egyértelműen Keetje személyét és a szexualitás motívumát állította középpontba. Az anyagi megszorítások ellenére a Forró verejték a korszak legdrágább holland produkciójának számított, 2005-ös árfolyamon 800 ezer euróba került.


A két főszereplő
Az 1952-ben született Monique van de Ven a Toneelacademie Maastricht színiiskola hallgatója volt, amikor Verhoeven kiválasztotta a Török gyümölcs női főszerepére. Az eredeti jelölt, Willeke van Ammelrooy ugyanis nem volt hajlandó arra, hogy a kórházi jelenetben kopaszra borotválják a fejét. Monique a Török gyümölcs bemutatóját követően pillanatok alatt sztárrá vált, filmajánlatokkal halmozták el, és iskolai tanulmányait végül nem fejezte be. Beleszeretett a film operatőrjébe, Jan de Bontba, akihez még 1973-ban feleségül ment. A Forró verejték forgatását az újdonsült férj féltékenysége kissé megnehezítette, mivel Jan de Bont most már egyáltalán nem örült annak, hogy felesége az új filmben is gyakran látható meztelenül, olykor igen merész képsorokban. Ahhoz a jelenethez, amelyben Keetjét megerőszakolja a főnöke, De Bont dublőrt követelt Monique helyett. (Meg is kapta egy amszterdami örömlány személyében.) A két művész házassága 1988-ban bomlott fel. Monique az előző évben, az Egy hónap múlva (1987) című film forgatásán találkozott Edwin de Vries színésszel. Az egyik jelenetben összeházasodtak, amire a valóságban 1991-ben került sor. Két gyermekük született. Érdekesség, hogy Keetje mint utcalány első kliensét Fons Rademakers (1920–2007) holland filmrendező alakította, akit 1958-ban Oscar-díjra jelöltek a Dorp Aan De Rivier (1958) című első játékfilmjéért. Az Amerikai Filmakadémia díját végül a Merénylet (1986) című alkotásáért kapta meg, amelyben Monique is játszott.


Verhoeven és a felfedezettjének számító Rutger Hauer (*1944) között amolyan apa-fiú viszony alakult ki, amelynek filmes kezdetét a Floris (1969) című tévésorozat, az Ivanhoe-legenda holland variációja jelentette. A szeretet és kölcsönös nagyrabecsülés mellett azonban kapcsolatukban idővel mind élesebbé váló konfliktusok is jelentkeztek, melyek a Hús + vér (1985) című kalandfilm forgatása közben éleződtek ki. A holland–amerikai koprodukció – részben a nemzetközi stáb miatt – Verhoevent úgy fizikailag, mint idegileg különösen igénybe vette. A problémákat Hauer is tetézte, aki hollywoodi filmjeivel akaratán kívül bekerült a „rosszfiú” skatulyájába, amelyből mielőbb szabadulni szeretett volna. Verhoeven azonban negatív szerepet osztott rá a Hús + vérben. Az imázsmódosításra vágyó színész változtatni szeretett volna a figura jellemén, a direktor azonban nem engedett. Hauer szempontjait meg lehet érteni, ugyanakkor igazságtalan volt Verhoevennel, hiszen felfedezője korábbi filmjeiben változatos szerepekben bizonyíthatta tehetségét. A nézeteltérések ellenére a rendező eredetileg Rutgernek szánta a Robotzsaru (1987) főszerepét, ám a producerek ebbe nem egyeztek bele, mert a holland színész neve akkoriban már nem csengett túl jól Hollywoodban. Verhoeven közel két évtizeddel később a Fekete könyv (2006) című holland alkotásának egyik fontos szerepét is felajánlotta Hauernek, aki visszautasította a felkérést.


A forgatás és a fogadtatás
A Forró verejték nyitójelenetét egy olyan korabeli hajón forgatták, amely már csak turistahajóként üzemelt, egyéb feladatra nem volt alkalmas. Keetje a hajón kezdi el olvasni Jules Verne Nemo kapitány című regényét, amely 1870-ben jelent meg először. A könyv szereplői egy új, ismeretlen világot fedeznek fel a tenger alatt Nemo jóvoltából, ahogyan Keetje és a családja is egy számukra még új, ismeretlen világba utaznak a hajón. Keetje egyébként az egyetlen a családból, aki tud olvasni. Hogy nővére mennyire nem becsüli ezt a tudást, azzal bizonyítja, hogy egy alkalommal húga könyvéből tép ki lapokat, hogy vécépapírnak használja azokat. Az Oldema család pincelakását egy filmstúdióban rendezték be. Az ilyesmi ritkaság volt Verhoeven holland filmjeiben, mivel a rendező elsősorban eredeti helyszíneken forgatott. A kalapüzletben játszódó jeleneteket egy amszterdami kalapszalonban vették fel. Verhoeven nehezen talált színészt a bolt tulajdonosának szerepére, mivel az illetőnek az egyik jelenetben merev hímtaggal kellett mutatkoznia, erre viszont az eredetileg kiszemelt művészek egyike sem vállalkozott. Számos országban egyébként kivágták az erekciót bemutató képkockákat: a magyar VHS- és tévéváltozatból is hiányoztak. A film egészére jellemző megvilágítással és a színhasználattal Verhoeven a XIX. századi impresszionisták stílusát akarta érzékeltetni. Minderre szemléletes példa Keetje első kalandja a bordélyban.


Keetje és Hugo az együtt töltött éjszakát követően másnap délután egy parkban találkoznak újra. A jelenetet egy brüsszeli parkban forgatták. Verhoeven párizsi hangulatot árasztó kísérőzenét alkalmazott (például a Kánkánt), amellyel azt akarta szimbolizálni, hogy Keetje élete is egy könnyedebb szakaszba érkezett. A múlt azonban fenyegetően beárnyékolja ezt az idillt, amikor megjelenik Keetje első kliense, aki sértő megjegyzést tesz az elegánsan felöltözött lányra. Hugo némi habozás után kedvese védelmére kel, és ezzel kifejezésre juttatja azt is, hogy a lányt elfogadja magával egyenrangúnak. Keetje akkor szakít végérvényesen múltjával és egész társadalmi osztályával, amikor utoljára hazamegy, hogy összeszedje a holmiját. Szülei ott akarják tartani, Keetje azonban megfenyegeti az apját, anyját pedig ellöki magától. A tüntetésen játszódó epizódot két különböző helyszínen forgatták, mert a jelenet koreográfiájának egyik helyszín sem felelt meg maradéktalanul. Verhoeven saját bevallása szerint a Doktor Zsivágó (1965) hasonló tömegjelenetét akarta megidézni, de a már említett anyagi nehézségek miatt csupán szerényebb lehetőségei voltak mindehhez. A stáb Keetje és Hugo kapcsolatának bizonyos jeleneteit Utrechtben és Leidenben vette fel. Mindenhol komoly gondot jelentett azonban a helyszín XX. századi jellegének (villanyoszlopok, parkolóórák, telefonfülkék) elfedése.


A filmben többször felhangzik a francia forradalom himnusza, a Marseillaise, mint a nincstelenek öntudatra ébredésének egyik szimbóluma. Először Keetje énekli el a többi munkásasszony biztatására a textilfestő üzemben. Azonban épp társnői azok, akik egy másik dalra zendítve hamar elhallgattatják, ami azt jelképezi, hogy a nincstelenek még nem alkotnak egységet, még nem ébredtek politikai öntudatukra. A francia forradalomra való utalás az a jelenet is, amelyben az éhes Keetje és öccse egy kenyérszállító kézikocsi felborításával jut élelemhez. A szabad prédára a többi éhező is ráveti magát. (A francia forradalom kirobbanásának egyik nyomós indoka a nép állandó éhezése volt.) A film eredeti befejezésében Keetjét Andre feleségeként láttuk volna, amint kényelmes otthonában a nyitott ablak mellett ülve olvas. Az olvasást azonban folyamatosan megzavarják az utcán zajongó éhező emberek kiáltásai. Keetje feláll, és bezárja az ablakot, hogy ne hallja tovább ezt a hangot. Cselekedete azt szimbolizálta volna, hogy immár maga is ahhoz a társadalmi osztályhoz tartozik, amelyet nincstelenként korábban mélységesen megvetett. A producernek azonban nem tetszett ez a befejezés, ezért végül le sem forgatták. Kihagytak egy másik megírt jelenetet is, amelyben Keetje egy felvonuláson találkozott volna III. Vilmos királlyal (1817–1890, uralkodott: 1849–1890), aki titokban belecsíp a lány fenekébe. Az epizód alapjául III. Vilmos nőcsábász híre szolgált.


A Forró verejték bizonyos motívumai és jelenetei Verhoeven későbbi alkotásait előlegezik meg. Keetje elhatározása, hogy a férfiakat a maga céljai érdekében használja fel, olyan későbbi Verhoeven-hősnőket előlegez meg, mint Fientje (Spetters, 1980), Christine (A negyedik férfi, 1983) és Catherine (Elemi ösztön, 1992). Amikor Keetje elmegy a bordélyba, és ott találja meztelen nővérét, aki éppen maszturbál az egyik ügyfél előtt, a kamera a tükörben mutatja a történéseket, majd visszatér a prostituáltra. Ez a kameramozgás visszaköszön az Elemi ösztön legelső jelenetében. Amikor Keetje és három új barátja vacsorázni mennek, a lány nem ismeri ki magát az evőeszközök között, és rosszul fogja meg a kanalat. A vele szemben ülő Andre a saját kanalával szó nélkül mutatja be neki a helyes eszközhasználatot. Ugyanez a szituáció tér vissza a Hús + vérben, amelyben Agnes, az elrabolt nemeslány mutatja meg a zsoldos Martinnak az evőeszközök helyes használatát a közös vacsoránál. Érdekesség, hogy a Forró verejtékben Rutger Hauer a kifinomultan viselkedő férfiak egyikét alakítja, a Hús + vérben viszont ő a bugris Martin. Keetje fürdőjelenete, amikor elégeti a ruháit, szintén visszatér a Hús + vérben, amikor Agnes fürdeni megy, de előtte a pestisveszély miatt tűzbe dobja levetett öltözékét. A Forró verejték kritikái nem voltak annyira lelkesek, mint a Török gyümölcs sajtója, mindazonáltal a film Hollandiában közönségsikert aratott. A produceri közbeavatkozások miatt maga Verhoeven is elégedetlen ezzel az alkotásával, állítása szerint ez az egyetlen filmje, amelyet – ha tehetné – szívesen újraforgatna. Houwer ugyanis főleg azokat a jeleneteket dobta ki a forgatókönyvből, amelyek miatt a rendező elvállalta ezt a munkát.


Forró verejték (Keetje Tippel, 1975) – holland filmdráma. Neel Doff regénytrilógiája alapján a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Rogier van Otterloo. Díszlet: Benedict Schillemans és Roland de Groot. Jelmez: Robert Bos. Vágó: Jane Sperr. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Monique van de Ven (Keetje Oldema), Rutger Hauer (Hugo), Andrea Domburg (Keetje anyja), Hannah de Leeuwe (Mina, Keetje nővére), Jan Blaaser (Keetje apja), Eddie Brugman (Andre), Peter Faber (George).

PASOLINI

Kilencvenöt éve született Pier Paolo Pasolini, a XX. századi olasz és egyetemes kultúra kimagasló egyénisége, aki idén negyvenkét éve, 1975. november elsejéről másodikára virradó éjjel brutális gyilkosság áldozata lett az ostiai tengerparton. Élete és sokoldalú, magas színvonalú művészi tevékenysége éppúgy indokolja az iránta való kitartó érdeklődést, mint ellentmondásokkal és rejtélyekkel teli, kegyetlen halála. Az elmúlt évtizedekben számtalan dokumentumfilm és több játékfilm foglalkozott a személyével. A 2014-es velencei filmfesztiválon – Pasolini mesterműve, a Máté evangéliuma (1964) ősbemutatójának ötvenéves évfordulóján – került a közönség elé a kultikus B-filmjeinek köszönhetően ismertté vált Abel Ferrara életrajzi alkotása, a Pasolini. A meggyilkolt művész számos barátja és egykori munkatársa bábáskodott a produkció megszületésénél (nevüket a stáblista végén sorolták fel), a szereposztásban pedig ott olvashatjuk egykori szerelme, Ninetto Davoli és első filmjének egyik fontos szereplője, Adriana Asti nevét. Ferrara előzetes nyilatkozatai a filmbarátok – különösen a Pasolini-fanok – számára igazi szenzációkat ígértek: a Salò (1975) eddig még nem publikált jeleneteit és a meg nem valósult grandiózus filmterv, a Porno-Teo-Kolossal rekonstrukcióját, mindezeken felül pedig a Pasolini-rejtély megoldásával kecsegtetett. Nézzük, mit sikerült mindebből megvalósítani!


Szexuális bűnügy vagy politikai gyilkosság?
1975. november elsejéről másodikára virradó éjjel, körülbelül fél kettőkor az Ostiából Rómába vezető autópályán egy járőrkocsi rutinellenőrzés céljából meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő, világos színű Alfa Romeo gépkocsit. A sofőr nem állt meg, hanem még nagyobb sebességre kapcsolt. Valóságos hajsza vette kezdetét, amelynek végén az Alfa Romeót sikerült egy téglafalhoz szorítani. A fiatal sofőr menekülni próbált, a csendőrök azonban elfogták, és őrizetbe vették. A mindössze tizenhét esztendős fiatalembert Giuseppe Pelosinak hívták, beceneve: Pino. Nemrégiben szabadult a fiatalkorúak börtönéből, ahová autólopás és egyéb kisebb bűncselekmények miatt már nem először került be. A kocsiban talált okmányokból kiderült, hogy a jármű a neves író, költő és filmrendező, Pier Paolo Pasolini tulajdona. Két rendőr még az éjszaka felkereste a művész lakását, ahol Pasolini az édesanyjával, Susannával és unokahúgával, Graziella Chiarcossival élt. A csengetésre Graziella nyitott ajtót, aki nem tudott az autólopásról, de úgy gondolta, az ügy elég komoly ahhoz, hogy felébresszék Pasolinit. A rendező azonban nem tartózkodott a szobájában, ágya érintetlen volt, ami arra utalt, hogy este nem jött haza. Reggel hat óra körül egy középkorú nő épp a kutyáját sétáltatta az ostiai tengerparton, a hidroplán állomás közelében, amikor az ottani kezdetleges focipálya mellett egy véres, összeroncsolódott holttestet pillantott meg. A rendőrség viszonylag hamar megérkezett, mert feltételezhető volt, hogy a halott esetleg Pier Paolo Pasolini, akinek hollétéről este óta nem voltak információk. Az áldozatot a művész bizalmas barátja és filmjeinek állandó szereplője, Ninetto Davoli azonosította. Közben szédületes gyorsasággal elterjedt a hír, hogy Pasolinit holtan találták Ostiában. A helyszínt ellepték a kíváncsiskodók és a média rámenős képviselői, akik miatt a rendőröknek nem sikerült a nyomokat kielégítő módon biztosítaniuk. A kivételes szenzációt szimatoló újságírók már a tett helyszínén gyors magánnyomozásba kezdtek. A közeli nyomortanya megkérdezett lakói közül többen is arról számoltak be, hogy az éjszaka folyamán autók zaját, kiabálást, segélykiáltásokat hallottak, de senki sem járt utána annak, hogy mi történt. Többségük a rendőrség előtt nem kívánt vallomást tenni. Ennek a közönynek a megértéséhez tudni kell, hogy az olasz közbiztonság akkoriban különösen rossz volt: az állampolgárok óvakodtak attól, hogy bármibe is belekeveredjenek, pláne szemtanúként, hiszen ezzel halálos veszedelemnek tehették ki magukat, sőt családtagjaikat is.


Délben Pelosi megtört, vallomást tett, amelyben beismerte, hogy megölte Pier Paolo Pasolinit. Elmondása szerint a Termini pályaudvar melletti presszónál szállt be Pasolini kocsijába. Előtte több férfi prostituált is próbálkozott a rendezőnél, aki azonban bizalmatlanul viselkedett velük. Egyesek szerint Pelosit azért vette fel az autójába, mert azt a típust képviselte, amelyhez mindig is vonzódott művészként és homoszexuális férfiként egyaránt. Az alkalmi páros útnak indult, de még a kocsiban megegyezett a szexuális szolgáltatás részleteiről, az árat is beleértve. Pelosi azt vallotta, először fordult elő, hogy prostitúcióval próbált pénzt keresni. Ezután a fiatalember kívánságára visszatértek a Termini pályaudvarhoz, állítólag azért, hogy Pelosi odaadja barátainak a velük közösen használt kisautó nála lévő slusszkulcsát. Nem tudni biztosan, hogy miről beszélt velük, de később többen is állították, hogy Pasolini Alfa Romeóját a Termini pályaudvartól Ostiáig követte egy titokzatos autó négy utassal. A rendező és a fiú egy éttermi vacsora után Ostia felé indult, a hidroplán állomás irányába, amely az alkalmi meleg párok gyakori találkahelyének számított. Pelosi azt állította a vallomásában, hogy megérkezésük után Pasolini meggondolta magát. Változtatni akart az előre megbeszélt szexuális szolgáltatás mikéntjén, és erőszakoskodni próbált, mire Pelosi kiszállt az autóból. Pasolini követte, dulakodni kezdtek. Pelosi egy földről felkapott szöges lécdarabbal rátámadt a rendezőre, aki menekülni próbált. A fiú azonban a nyomába eredt, tovább ütlegelte, és súlyos sebeket ejtett rajta. Ezután tettétől összezavarodva eldobta a lécet, beült Pasolini kocsijába, elindította, és keresztülhajtott a még élő testen. Pasolini a gázolásban vesztette életét, az autó összeroppantotta a mellkasát. Pelosi arra hivatkozott, hogy pánikba esett, valójában nem akarta elgázolni a rendezőt, de a sötétben nem látta, hogy a magatehetetlen test az autó útjában hever. A még kiskorú fiatalembert 1976-ban kilenc év és hét hónap börtönbüntetésre ítélték, mert ismeretlen tettesek közreműködésével meggyilkolta Pasolinit. A másodfokon eljáró bíróság helybenhagyta ezt az ítéletet, amelyet annyiban módosított, hogy nem látta bizonyítottnak a tettestársak létezését, és kimondta, hogy a gyilkosságot Pelosi egyedül követte el. Pasolini barátai felháborodással fogadták az ítéletet, Laura Betti egyenesen a bizonyítékok manipulálásával, sőt néhány esetben azok megsemmisítésével vádolta meg a bíróságot.


Pasolini halála – akárcsak egész élete és munkássága – megosztotta az olasz társadalmat. A jobboldal radikális szószólói nem csináltak titkot belőle, hogy egyáltalán nem könnyezték meg a szókimondó baloldali művész halálát, empatikusabb képviselőik pedig felemelt ujjal intették az állampolgárokat: lám, lám, ide vezet az, ha valaki Istennek nem tetsző, erkölcstelen életet él. A baloldaliak viszont összeesküvés-elméletekkel álltak elő, szerintük rafinált politikai gyilkosság történt, Pasolinit politikai ellenfelei a legaljasabb módon, tekintélyét bemocskolva hallgattatták el mindörökre. Szándékosan nem lőtték őt agyon (amint az akkoriban szokásos volt a politikai gyilkosságok esetében), hanem homoszexualitását használták fel ellene, tudván, hogy ily módon az emberek szemében maga az áldozat is bűnössé válik saját kegyetlen halálában. Maguk a homoszexuálisok egyébként akaratlanul is a jobboldallal kerültek közös platformra, amikor homofóbiával és legendagyártással vádolták meg a baloldalt. Szerintük ugyanis a baloldal nem képes beletörődni abba, hogy egy homoszexuális indíttatású bűncselekmény történt, és a politikai gyilkosság teóriájával eltereli a figyelmet arról, hogy a melegeket nap mint nap életveszély fenyegeti másságuk miatt. Voltak olyan magyarázatok is, melyek szerint a bűncselekmény szexuális színezetű volt ugyan, de igazából nem Pasolini, hanem Pelosi ellen irányult: őt és a hozzá hasonlókat akarták drasztikusan „figyelmeztetni” azok a stricik, akik a női prostituáltakat futtatták, és a Pelosi-féle hímringyókban üzleti konkurenciát láttak. Tagadhatatlan, hogy a magányos tettesről szóló hivatalos állásfoglalás jogosan megkérdőjelezhető. Pasolini aktívan sportolt, jó erőben volt, ezért nem túl hihető, hogy egyik pillanatról a másikra alulmarad egy nem különösebben erős testalkatú tizenhét éves fiúval szemben. Az is furcsa, hogy a tetthelyen és az Alfa Romeón számos vérnyomot találtak, Pelosi öltözéke viszont szinte nem is szennyeződött vérrel. A helyszínen gumitalpú cipők friss nyomait rögzítették, melyek nem tartoztak sem az áldozathoz, sem a tetteshez. Az Alfa Romeóban talált ruhaneműk és cipő sem képezte egyikőjük tulajdonát sem.


Gyanúra adott okot a legnyilvánvalóbb bizonyíték, a Pasolini holtteste mellett talált rubinköves gyűrű is, mely iránt Pelosi már akkor feltűnően érdeklődött a rendőröknél, amikor a gyilkosságot még nem fedezték fel. Pelosi később azt állította, hogy dulakodás közben csúszhatott le az ujjáról a gyűrű. Ez viszont nem hangzott túl életszerűen, mert barátai szerint a gyűrű annyira nehezen ment az ujjára, hogy amikor levette, mindig észrevehetően meglátszott a helye. Inkább afféle szándékosan otthagyott bizonyítéknak tűnt. Az ellentmondásokat bonyolította a Biondo Tevere étterem tulajdonosainak vallomása is. Ők ugyanis egybehangzóan állították, hogy az a fiatalember, akivel Pasolini a végzetes estén náluk vacsorázott, nem azonos Pelosival. A gyilkosság harmincéves évfordulóján Pelosi egy tévéműsorban kijelentette, hogy valóban nem ő ölte meg Pasolinit, ahogyan azt sokan addig is gyanították. Állítása szerint azért vállalta magára a bűntényt, hogy megvédje családját az igazi tettesek bosszújától. 2005-ben azonban már úgy gondolta, nincs oka hallgatni, szülei meghaltak, nincs kire tekintettel lennie. A hatóságok újra megindították a nyomozást, majd rövidesen le is zárták, mert a megnevezett elkövetők elhunytak vagy hosszabb ideje ismeretlen helyen tartózkodtak. Pasolini régi barátja, Sergio Citti is azt állította, hogy tudja, kik voltak a valódi elkövetők, ám a nagy leleplezés előtt – hosszan tartó betegsége következményeként – elhunyt. Pelosi egyébként a Pasolini-ügy után is többször börtönbe került, összesen huszonhét évet töltött a rács mögött különböző ügyek miatt. Egy alkalommal közmunkára ítélték: a meggyilkolt rendező ostiai emlékművének gondozására rendelték ki. 2008-ban így emlékezett vissza egykori áldozatára: „Kedves ember volt, úgy is mondhatnám: régi vágású. Azt hiszem, ma már inkább jó barátok lennénk.” A Sors (és az olasz bíróság) iróniája, hogy Pelosit legutóbb épp a Pasolini-gyilkosság évfordulóján, 2012. november 2-án ítélték el újra: bűntársával együtt három év öt hónapot kapott egy ékszerbolt 1999-ben történt kirablása miatt. (Giuseppe Pelosi 2017. július 20-án egy római kórházban tüdőrák következtében elhunyt.)


Fikció és valóság: Ferrara elképzelései
Az idén 64 esztendős amerikai rendező, Abel Ferrara 2013 nyarán jelentette be, hogy filmet forgat Pasoliniről. Már maga a bejelentés felcsigázta a kedélyeket, hiszen a nehezen emészthető, provokatív botrányfilmek alkotójaként ismert Pasolini és a kis költségvetésű, művészet és kommersz határán egyensúlyozó B-filmeket forgató Ferrara látszólag igencsak távol állnak egymástól. A részben olasz származású és jelenleg Rómában élő Ferrara azonban saját bevallása szerint mindig is nagy tisztelője volt Pasolini munkásságának, Mária Magdolna (2005) című filmjének egyik forrását állítólag a Máté evangéliuma jelentette. Mindkét rendező afféle filmes fenegyereknek számít, akik munkáikkal folyamatosan provokálták a nézőket. Ferrara 2013-ban így nyilatkozott tervezett filmje főhőséről: „Nemcsak nagyszerű rendező volt, hanem igazi filozófus, költő, újságíró, ugyanakkor a születésszabályozást ellenző katolikus is, és radikális, szabad szellem minden tekintetben.” Pasolini szerepét a méltán világhírű Willem Dafoe vállalta, aki ezt megelőzően már három Ferrara-alkotásban is szerepelt. A meggyilkolt művész nagy szerelme, Ninetto Davoli szintén szerepet kapott a filmben, akárcsak A csóróból (1961) jól ismert Adriana Asti. Pasolini számos barátja, tisztelője és rokona segítette Ferrara munkáját, mint például Dacia Maraini, Nico Naldini és Marco Tullio Giordana, aki húsz évvel ezelőtt maga is forgatott egy filmet az ügyről (Pasolini: egy olasz bűntény, 1995). A vége főcímben az alkotók még a feltételezett tettesnek, Pino Pelosinak is köszönetet mondtak az opusz elkészítéséhez nyújtott segítségéért. Érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg a Pasolini premierjét, amelyre a 2014-es velencei filmfesztiválon került sor. A mű végül a rendezvény legnagyobb csalódása lett, ami érthető is, meg nem is.


Pasolini vagy akár Ferrara művészi hírneve miatt a többség alighanem szenzációkkal szolgáló, kemény, felkavaró alkotást várt. Ennek az elvárásnak volt is némi alapja, mert elterjedt a hír, hogy Ferrara fel kívánja használni az utolsó Pasolini-film, a Salò, avagy Szodoma 120 napja addig eltűntnek hitt jeleneteit, és feldolgozza a néhai művész filmterve, a Porno-Teo-Kolossal és félkész regénye, a Petrolio szövegét is. Ferrara ráadásul úgy nyilatkozott, hogy megtudta, ki is öl(et)te meg valójában Pasolinit, vagyis nem minden ok nélkül várták tőle, hogy filmje lerántja a leplet az immár négy évtizedes rejtélyről. Ez nem történt meg, de hozzáteszem, ezt nem feltétlenül kell az opusz hibájául felróni. Ferrarától szemmel láthatóan távol állt az olyasfajta politikai színezetű leleplező szándék, mint ami például Costa-Gavras, Elio Petri, Francesco Rosi vagy akár Oliver Stone alkotásait jellemzi. Rekonstruálja persze magát a gyilkosságot is, méghozzá szerintem teljesen hihetően, de a legendát ezzel egyáltalán nem építi, pedig sokan alighanem ezt várták tőle. A Salòból végül csak olyan képsorokat használt, amelyeket a hivatalos verzióból már ismerhetünk. Az eltűntnek hitt jelenetek időközben ugyanis rákerültek a 2013-ban kiadott háromlemezes (1 Blu-Ray + 2 DVD) német Collector’s Editionre, és valószínű, hogy idővel a világhálón is felbukkannak, sőt ez talán már meg is történt. Igen érdekes viszont, ahogyan Ferrara a Petroliót és a Porno-Teo-Kolossalt feldolgozta, mert koncepciójának gerincét és filmjének egyik értékét éppen ez jelenti.


Sokan azt feltételezik, hogy közvetve esetleg ez a két mű okozhatta Pasolini halálát, politikai ellenfelei ezek miatt végeztek vele. A töredékesen is terjedelmes Petrolio (Olaj) egyes vélemények szerint a Satyricon és az Isteni színjáték XX. századi megfelelője, amely neuralgikus belpolitikai eseményekre (például az 1962-es Enrico Mattei-ügyre) is reflektálva, az államhatalom és az energiaipar összefonódását és sötét üzelmeit leplezi le. Az olaszul először 1992-ben publikált könyvet a Kalligram Kiadó néhány éve már beígérte a magyar olvasóknak időközben sajnos megfeneklett Pasolini-sorozatában. (Jelen filmismertető a Filmbookon volt olvasható először, 2015-ben. A Petrolio azóta megjelent magyarul is, Olaj címmel.) Puskás István fordító így nyilatkozott róla: „A Petrolio fordításának izgalmait, kihívásait a szöveg nyelvi-stiláris sokszínűsége adja egyrészt, másrészt pedig az az igen sűrű szövésű referenciaháló, amely minden sorát működteti. […] A Petrolio… hol az újságírói nyelvvel, hol a klasszikus irodalmi nyelvvel játszik, hol ironizál, hol kinyilatkoztat, hol krónikát mesél, hol allegorikus példázatot ad… Ami az igazi kihívást jelenti, az a referencialitás kezelése, ami tehát sokkal inkább kulturális, mint nyelvi-grammatikai-lexikális transzfer.” 2010 márciusában Marcello Dell'Utri olasz politikus bejelentette, hogy birtokában van a Petrolio legdöbbenetesebb hatású, mindaddig elveszettnek hitt fejezete, ám a beígért időpontban mégsem hozta nyilvánosságra a szöveget. (Dell'Utrit azóta a maffiával való szövetkezés vádjával börtönbüntetésre ítélték.)


A Porno-Teo-Kolossal a Salòval megkezdett „ellentrilógia”, A Halál trilógiája második része lett volna, lényegében a tíz évvel korábbi Madarak és madárkák (1966) grandiózus újragondolása Eduardo De Filippo és Ninetto Davoli főszereplésével. A jeles hazai filmesztéta, Bikácsy Gergely így foglalta össze a projekt lényegét: „Nápolyban megjelenik a Megváltó születését jelző Üstökös, és Mester és Szolga követni kezdi. Róma (Szodoma), Nápoly (Gomorra) vérgőzös szexuális erőszak- és szerelem-hullámvasútja után egy Párizsra emlékeztető hatalmas városba jutnak, ahol a szabadító marxista ideológia már eltorzult formájában uralkodik, és a várost a leplezetlen fasiszta ideológia seregei ostromolják. Kívül-belül erőszak, Szodoma és Gomorra bukása után bukásra ítéltetett mindenféle társadalmi utópia is.” Pasolinit rokonai és közeli barátai állítólag megpróbálták lebeszélni arról, hogy megvalósítsa ezt a különösen kockázatos filmtervét, és hogy kiadja a Petroliót, hiszen még az ezekhez képest visszafogottabbnak mondható korábbi filmjei és regényei is nagy viharokat kavartak. Hogy hozzávetőleg lássuk, miről van szó, íme, egy rövid részlet a Porno-Teo-Kolossal „Gomorra” című fejezetéből: „A meztelen ifjak kitódulnak az utcákra, elárasztják a tereket. Minden nőt megerőszakolnak, aki az útjukba kerül, ott becstelenítik meg őket, ahol éppen rájuk akadnak: az utcán, a saját házukban, gyerekeik szeme láttára. Aztán kirabolják a fegyverkereskedéseket, megostromolják a bankokat, eltulajdonítják a pénzt, berontanak az üzletekbe, kifosztanak, feldúlnak mindent. Amikor újra az utcán látjuk őket, már nem meztelenek: a legutolsó divat szerint vannak öltözve, garázda tivornyájukat vadonatúj cuccokban folytatják. A képsor rendkívül komplex, minden benne van, amire az újabb nemzedékek képesek: »jó« napjaik szimbóluma és szintézise egyidejűleg. Szorongás, elvakultság, elvetemültség, neurózis, önhittség, hatalomvágy, konformizmus, gyűlölet: ezek a »raptus« mozgatórugói, ezek hajtják őket a város lerohanására, birtokba vételére.” (Pintér Judit fordítása)


Ferrara nem egyszerűen illusztrálni akarta a két írásmű kölcsönvett részleteit, hanem arra törekedett, hogy szerves egészet alkossanak a fő cselekményszállal, Pasolini történetével, afféle „párhuzamos jelen”-t, a társadalmi valóságot szimbolizálva. Filmjével ily módon akaratlanul is cáfolja Giuseppe Zigaina képzőművész (Pasolini barátja, aki a naiv gyóntatópapot játszotta a Dekameronban) elméletét, mely szerint Pasolini tudatosan készült a halálra, és ami Ostiában történt, tulajdonképpen rituális öngyilkosság volt: a művész kiprovokálta meggyilkolását, melyet előre megírt egyik művében. Ez az elmélet főleg a La Divina Mimesis egyik – Pasolini által saját kezűleg írt! – „kiadói” lábjegyzetére épül, amely arról tudósít, hogy a mű szerzőjét „bottal verték agyon Palermóban”. (Négy évtizede tudjuk, hogy Pasolini csupán a helyszínt tévesztette el saját halálának eme víziójában.) Zigainával ellentétben Ferrara nem a halálra készülő, hanem nagyon is aktív, tettre kész embernek láttatja Pasolinit, akinek nemcsak a munkára van ideje, hanem családjára és barátaira is. Az egyik jelenetben például látogatóba jön hozzá hűséges barátja, az extravagáns színésznő, Laura Betti, aki elmeséli, hogy épp Horvátországból érkezett, ahol egy magyar rendezővel, Jancsó Miklóssal forgatott egy filmet. (Bizony, bizony, itt a híres-hírhedt Magánbűnök, közerkölcsök kerül szóba!) Egy másik jelenetben Ninetto Davolival látjuk, akivel egy étteremben találkozik, ahová Ninetto elhozta feleségét és kisfiát is: a gyereknek mellesleg Pier Paolo volt a keresztapja. A zömmel hideg színek és a zene használatával Ferrara alighanem azt a hatást próbálta elérni, mintha saját alkotása is egy Pasolini-film lenne: Rómának ugyanaz a nem túl barátságos, rideg-hideg oldala elevenedik meg, mint a Maestro korai (fekete-fehér) filmjeiben, és a kiválasztott kísérőzenék is az ő művészi módszereit idézik. Pasolini ugyanis szintén előszeretettel használt fel komolyzenei műveket, például Bach Máté-passióját, amely most Ferraránál is felcsendül, aki odafigyelt arra is, hogy a kiválasztott operarészleteket a csodálatos Maria Callas előadásában halljuk: mint azt a Pasolini-fanok tudják, Callast és Pier Paolót mély barátság kötötte össze, amely közös filmjükkel, a Médeával (1970) vette kezdetét.


A Pasolini-projektek kreatív felhasználása mellett a színészi játék Abel Ferrara alkotásának másik hatásos eleme. A címszereplő Willem Dafoe tökéletesen átlényegült Pasolinivé. Nemcsak a külsőségeket tekintve döbbenetes a hasonlóság, hanem Dafoe képes érzékeltetni Pasolini hihetetlen intellektusát és empátiáját is. Aki látta már Pasolini valamelyik interjúját, az amerikai színész gesztusaiban felismeri a néhai művész jellegzetes mozdulatait, kommunikációs stílusát. Szinte csak kekeckedés a részemről, hogy szóvá teszem, vajon miért nem Dafoe saját hangját halljuk (az olasz verzióban Fabrizio Gifuni szinkronizálta), hiszen folyékonyan beszél olaszul is. Azt is csak kötözködésből jegyzem meg, hogy Pasolini jellegzetes szemüvege teljesen sötét üvegű volt – sokan irritálónak is tartották, hogy emiatt nem lehetett látni a tekintetét –, Dafoe filmbeli szemüvege viszont csak sötétített üvegű, a szemek láthatóak maradnak. Ennyi eltérést a valóságtól azonban szerintem bátran elfogadhatunk. Feltétlenül méltatást érdemel Adriana Asti is, aki Susanna Pasolinit alakította. Csupa szeretet és aggódás ez a törékeny öregasszony, akit azonban az évek és az addig átélt szenvedések belülről még nem törtek meg. Nagyon szívbe markoló az a pillanat, amikor a filmbeli Laura Betti tudatja az ágyban fekvő Susannával egyetlen életben maradt fia, Pier Paolo halálát. (A művész életrajzában járatlanok valószínűleg nem tudják, hogy Susanna másik fiát, a tizennyolc éves Guidót még 1945-ben megölték, legelső gyermeke pedig néhány hónapos korában halt meg.) Asti számára feltehetően komplex érzelmi hatása lehetett ennek a képsornak, hiszen magánemberként számára is nagy csapást jelentett négy évtizeddel ezelőtt Pasolini halála, ráadásul személyesen ismerte Susannát és jó barátnője volt az igazi Laura Betti, ámbár barátságuk Bernardo Bertolucci miatt megromlott. (Kis bulvárpletyka: a fiatal Laura volt Bertolucci első szerelmi partnere, Adriana azonban „lecsapta” az ifjú Bernardót barátnője kezéről, sőt feleségül is ment hozzá, néhány év múlva azonban elváltak.) A feltehetően amatőr Damiano Tamilia (Pino Pelosi) és a rendező-íróként is alkotó Giada Colagrande (Graziella Chiarcossi) szintén illúziókeltőek a szerepeikben. (Civilben egyébként Colagrande nem más, mint Willem Dafoe felesége, ami további érzelmi pluszt ad a filmhez.)


Maria de Medeirosról régóta tudjuk, hogy remek karakterszínésznő, és ezt a hírnevét ebben a filmben sem cáfolja. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy nincs egy súlycsoportban Bettivel, és ezt most szó szerint kell érteni. A hedonista Betti ugyanis 1975-ben már igencsak észrevehető súlytöbblettel rendelkezett, míg ebben a filmben Medeiros – számomra legalábbis – már-már anorexiásnak tűnik. Gesztusaiban jól hozza Betti extravagáns, dívás, de mégis szerethető allűrjeit, és bár életkorban lényegében pontosan olyan idős, mint Laura volt 1975-ben, mégis inkább a kora hatvanas évek, semmint az 1970-es évek Bettijére emlékeztetett. Különösen problematikus Ninetto Davoli személye, aki kétszeresen is jelen van a filmben. Fizikai valójában a Porno-Teo-Kolossal főhősét, az eredetileg Eduardo De Filippónak szánt Epifaniót alakítja, míg fiatalkori énjét Riccardo Scamarcio játssza. Az igazi Davoli immár ősz hajjal ugyan, de ugyanazt az örökké mosolygó, naiv, életteli Ninettót idézi meg, aki Pasolini alkotásainak emblematikus figurája volt, és most is igazi „pasolinis” hangulatot hoz a filmbe. Éppen ezért feltűnő, hogy fiatalkori klónja mennyire eltörpül mellette. Nem csupán az a gond, hogy Scamarcio észrevehetően öregebb (35 éves), mint Ninetto volt 1975-ben (27 éves), hanem az, hogy ez a korkülönbség a színészi játékán is meglátszik. Scamarcio legfeljebb csak göndör haja okán emlékeztetett engem Davolira: sem a magánember, sem a színész Ninettót (a Porno-Teo-Kolossal-jelenetben) nem képes erőteljesen megszemélyesíteni, pedig az igazi Davoli ennél sokkal meghatározóbb módon volt jelen Pasolini magánéletében éppúgy, mint a filmjeiben. Ahogy fentebb utaltam rá, a Pasolini valószínűleg csalódást okoz azoknak, akik bulvárszenzációkat vártak, netán a meggyilkolt művész forradalmi hevületét vagy Ferrara provokatív stílusát szerették volna viszontlátni, mert a film egy-két merész képsora ellenére is inkább meditatív-poétikus jellegű. Ha valaki ebből az opuszból szeretné felmérni Pasolini jelentőségét, kiterjedt munkásságát, az nem jó helyen keresgél. Jómagam is azt mondanám, lehetett volna ez a film bátrabb, harciasabb, merészebb, ütősebb is, de mégis van egy elvitathatatlan érdeme: a Pasoliniről szóló, általam ismert játékfilmek közül ez az egyetlen, amely 86 perc erejéig úgy idézi meg Pasolini személyét, mintha még közöttünk élne, mert nem idolt épít, és nem legendát sző, hanem (alkotó) embert ábrázol. Az utolsó képkockákon virrad, miközben a halott Pasolinit látjuk az ostiai nyomortanya közelében. Ekkor nem lehet nem gondolni arra, hogy a Sors talán még Pelosinál (és bűntársainál) is kegyetlenebbül bánt el a művésszel, aki végül annak a társadalmi közegnek vált áldozatává, amelyet verseiben, regényeiben, filmjeiben piedesztálra emelt.


Pasolini (2014) – francia–belga–olasz filmdráma. Abel Ferrara és Nicola Tranquillino ötletéből a forgatókönyvet írta: Maurizio Braucci. Operatőr: Stefano Falivene. Zene: Bach, Rossini és mások. Díszlet: Igor Gabriel. Jelmez: Rossano Marchi. Vágó: Fabio Nunziata. Rendező: Abel Ferrara. Főszereplők: Willem Dafoe (Pier Paolo Pasolini), Riccardo Scamarcio (Ninetto Davoli), Ninetto Davoli (Epifanio), Valerio Mastandrea (Nico Naldini), Maria de Medeiros (Laura Betti), Adriana Asti (Susanna Pasolini), Francesco Siciliano (Furio Colombo), Andrea Bosca (Andrea Fago), Giada Colagrande (Graziella Chiarcossi), Damiano Tamilia (Pino Pelosi). 

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már...