Elátkozottak

Elátkozottak

2018. augusztus 25., szombat

KÜLÖNLEGES TÖRTÉNETEK

Az idén ötvenéves olasz–francia szkeccsfilm, a Különleges történetek (1968) három epizódja Edgar Allan Poe egy-egy novelláján alapul. Mindhárom rendező – Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini – változtatott az eredeti történeten, sőt Fellini mindössze a csattanót tartotta meg belőle. Mivel a középső epizód rendezője, Louis Malle zsűritag volt az 1968-as cannes-i filmfesztiválon, ezért az opuszt csak versenyen kívül mutatták be a rendezvényen, amely egyébként a zavargások miatt félbe is szakadt. A kritikai fogadtatás meglehetősen hűvös volt, egyedül Fellini epizódja kapott elismerő szavakat az ítészektől. A premier óta eltelt öt évtized során azonban a mű megítélése valamelyest megváltozott: ma már a hatvanas évek egyik legigényesebb szkeccsfilmjeként emlegetik, Fellini epizódját pedig afféle előtanulmánynak tartják a Mester későbbi remekműveihez, különösen a Fellini-Rómához (1972). A Különleges történeteket nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra, mert az illetékesek „horror”-nak minősítették, és sokallták benne az erotikus motívumokat is. A film csak a rendszerváltás után jutott el hozzánk: elsőként a Magyar Televízióban láthattuk, akkor még csonkítatlan formában. Néhány év múlva az MGM tévécsatorna egy olyan változatot vetített több alkalommal is, amelyből Malle epizódjának egyik fontos jelenete hiányzott. A 2007-es magyar DVD-kiadás is ezen a cenzúrázott változaton alapult, noha a kihagyott jelenet is a forgalmazó rendelkezésére állt. 


Edgar Allan Poe a filmvásznon
A hátborzongató történetek nagymesterének tartott amerikai Edgar Allan Poe (1809–1849) a romantika korának egyik legnagyobb alakja volt, egyesek szerint ő találta fel a detektívregény műfaját is. Termékeny szerzőként jogosan törekedett arra, hogy írásműveiből próbáljon megélni, rövid élete során mégis állandó anyagi nehézségekkel küszködött. Fölöttébb rejtélyes körülmények között halt meg, és a halála körüli misztikumot még az is fokozta, hogy nyoma veszett orvosi kartonjának és halotti bizonyítványának is. Művei mindmáig igen kedveltek a filmesek körében: a számtalan adaptáció mellett jó néhány olyan mozgóképről tudunk, amely csupán ihletet merített egy vagy több Poe-műből. Az IMDb szerint a legelső Poe-film a Sherlock Holmes in the Great Murder Mystery (1908), amely Sir Arthur Conan Doyle legendás nyomozójára, Sherlock Holmesra bízza az egyik leghíresebb Poe-történet, a Morgue utcai kettős gyilkosság (1841) rejtélyének megfejtését. A film alkotóiról sajnos semmit nem lehet tudni, a kópia is elveszett. A második adaptáció, A lepecsételt szoba (1909) alapjául az Egy hordó amontillado (1846) című írás szolgált, ám Poe nevét nem tüntették fel a stáblistán. Az opuszt a némafilmkorszak egyik legjelesebb alkotója, David Wark Griffith rendezte. A kút és az ingából 1909-ben francia, 1913-ban pedig amerikai film készült: ez utóbbi érdekessége, hogy a filmtörténet első női rendezője, Alice Guy-Blaché alkotása. Poe-nak egyébként nemcsak a novellái és az esszéi, hanem a versei is megihlették a filmeseket. Leggyakrabban A holló, mely 1912-ben került először filmvászonra, míg A harangokból 1913-ban két adaptáció is született, mindkettő Amerikában: az elsőt Oscar Apfel, a másodikat George Lessey rendezte. 1917-ben Oroszországban (!) gyártottak egy Poe-filmet Viktor Turzsanszkij rendezésében, Osztrov zabvenyija címmel. 1919-ben mutatták be az öt történetből álló Borzalmas éjszakák című német némafilmet, amelynek harmadik meséje A fekete macska című Poe-novellán (1843) alapult.


Ha hinni lehet az IMDb-nek, 1930-ban forgattak először hangosfilmet egy Poe-műből: a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere alapján készült George Pallu filmje, a L'étrange fiancée (1931), amely tulajdonképpen a csehszlovák Operené stíny hangosfilmverziójaként született részben azonos szereplőkkel és forgatási helyszíneken. A fekete macska 1934-es filmváltozatának ugyan kevés köze van Poe novellájához, mégis meg kell emlékezni róla, mert a cselekmény szerint a két főszereplő épp Magyarországon tölti a nászútját, dr. Vitus szerepét pedig egykori hazánkfia, Lugosi Béla alakította, egyik partnere Boris Karloff. A rémfilmek e két nevezetes sztárja A holló 1935-ös filmváltozatában is együtt játszott, sőt Lugosi A fekete macska 1941-es feldolgozásában is szerepet kapott. Az ötvenes évek végéig főleg rövidfilmek és televíziós produkciók születtek Poe történeteiből. Mozifilmes reneszánsza a hatvanas években kezdődött az olcsó költségvetésű filmjeiről nevezetes Roger Cormannek köszönhetően. A direktor-producert az American International Pictures (AIP) kérte fel, hogy minimális (százezer dollár alatti) költségvetésből forgasson két horrorfilmet tíz nap alatt. Cormannek viszont már a herezacskója is tele volt a lóhalálában forgatott kis költségvetésű filmekkel, melyekkel már amúgy is telítődött a piac. Felajánlotta, hogy inkább tizenöt nap alatt kétszázezer dollárból egy színes filmet készít Az Usher-ház vége című Poe-elbeszélésből a klasszikus rémfilmek nagy sztárja, Vincent Price főszereplésével. Az AIP elfogadta a javaslatot, és az 1960-ban bemutatott film figyelemre méltó kritikai és anyagi sikert ért el. Ennek köszönhetően született meg a következő évben A kút és az inga (1961), ismét Price-szal a főszerepben. Sikere Az Usher-házét is felülmúlta, sőt az AIP történetének legjövedelmezőbb produkciója lett. A cég azonban szűkmarkúnak bizonyult Cormannel szemben, mire a direktor úgy döntött, hogy egyéb projektjei mellett folytatja ugyan a Poe-szériát is, de más támogatókat keres az új filmekhez.


Az elsietett temetés (1962) főszerepét Corman ismét Vincent Price-nak szánta, ám őt exkluzív szerződés kötötte az AIP-hez, ezért Ray Milland lépett a helyére. A direktor mégsem emiatt esett igazán pofára, hanem azért, mert a filmet finanszírozó Pathé Lab átpasszolta a produkciót az AIP-nek, mivel a cég kilátásba helyezte, hogy ellenkezés esetén a jövőben nem ad több megbízást a főleg labormunkákkal foglalkozó Pathénak. Ebben a filmben Corman rendezőasszisztense Francis Ford Coppola volt. Még 1962-ben megvalósult az AIP és Corman negyedik közös munkája, a Terror of Tales, amely három Poe-novellát dolgozott fel: Morella, A fekete macska, Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban. Mindhárom történet főszerepét Vincent Price játszotta. A széria következő darabja, A holló (1963) nem nélkülözte a komikus elemeket sem, a főszerepeket alakító színészek (Vincent Price, Boris Karloff, Peter Lorre, Jack Nicholson) számára azonban a forgatás tizenöt napja a legkevésbé sem volt vicces. Sokat kellett improvizálniuk, ami Lorre-nak elég jól ment, Price-nak és Karloffnak viszont nem annyira. Gondot okozott az is, hogy Lorre és Nicholson között feszültségek keletkeztek. Ki tudja, miért, Corman 1963-as filmjét, a Terrort is előszeretettel sorolják a direktor Poe-adaptációi közé, noha az írónak semmi köze sincs hozzá. A kísértetkastély (1963) esetében is csak a címet vették kölcsön tőle, maga a sztori H. P. Lovecraft Charles Dexter Ward esete című regényén alapul. A fontosabb szerepeket ismét Vincent Price és Boris Karloff játszotta volna, Karloff azonban egy olaszországi forgatáson megbetegedett, ezért egy másik rémfilmsztár, Lon Chaney Jr. váltotta fel. 


A vörös halál álarca (1964) egybehangzó vélemények szerint – Az Usher-ház vége mellett – Corman legjobb Poe-filmje, amelyhez nemcsak a címadó novellát használta fel, hanem a Bice-Béka bizonyos motívumait, illetve Auguste Villiers de l'Isle-Adam (1838–1889) egyik rémtörténetét is. Prospero herceget Vincent Price (ki más?) alakította, akárcsak az utolsó Corman-féle Poe-film, a Ligeia sírja (1964) férfi főszerepét. Igaz, ez utóbbihoz a direktor már öregnek találta őt, és inkább Richard Chamberlaint szerette volna szerződtetni, az AIP viszont ragaszkodott saját túlkoros sztárjához. A hetvenes évektől kezdve ismét főleg televíziós produkciók születtek az író műveiből, bár akadt néhány figyelemre méltó mozifilm is. Az egyiket a legkülönbözőbb műfajokban vegyes színvonalon alkotó olasz Lucio Fulci rendezte, A fekete macska (1981) azonban meglehetősen szabad átdolgozása Poe történetének. A főszerepet Patrick Magee alakította, aki játszott Corman egyik Poe-filmjében is, ahol a rendező különösen elégedett volt vele. Az Usher-ház vége (1989), illetve A kút és az inga (1991) új változatának kulcsszerepeiben Oliver Reedet láthattuk. A második film annyiban is a Corman-féle ciklust idézte, hogy rövid forgatási idő alatt, különféle finanszírozási nehézségek közepette valósult meg. Forgatási helyszínként szóba került Anglia és Románia, míg végül Olaszország mellett döntöttek. Torquemada szerepét eredetileg Peter O’Toole-nak szánták, ám mégis Lance Henriksen kapta, aki a forgatási szünetekben Reed ivócimborájává lépett elő. A vörös halál álarcának (1989) remake-jét ismét Roger Corman hozta tető alá, ezúttal producerként. Jelen sorok írásakor nem kevesebb, mint tíz Poe-adaptáció készül, és ebből kilenc lesz mozifilm. Újra megelevenednek majd a filmvásznon olyan hátborzongató mesék, mint A vörös halál álarca (ebből egyszerre két játékfilm – egy angol és egy kínai –, valamint egy tévésorozat is készül!) és a Ligeia.


Az előkészületek
A hatvanas években egész Európában népszerűek voltak a szkeccsfilmek, melyeknek jelentős része olasz–francia koprodukcióban valósult meg. Voltak közöttük hamisítatlan vígjátékok, mint például a Cicababák (1965), és tragikomédiák, mint például az Agymosás / RoGoPaG (1963). Mint arról fentebb szó volt, ugyanebben az időszakban figyelemre méltó sikert arattak Roger Corman Poe-filmjei is. Mindezen felbuzdulva Raymond Eger francia és Alberto Grimaldi olasz producer elhatározta, hogy egy olyan szkeccsfilmet gyártanak, amely Edgar Allan Poe történetein alapul. Becsületükre legyen mondva, hogy nem kizárólag az anyagi sikert hajkurászták, hanem kezdettől fogva nagy figyelmet fordítottak a művészi színvonalra is. Az első körben négy rendező kapott személyre szóló ajánlatot: az olasz Luchino Visconti, a francia Claude Chabrol, valamint két amerikai, de évek óta Európában dolgozó rendező, Joseph Losey és Orson Welles. (Egyes filmtörténészek szerint a spanyol Luis Buñuelt is megkörnyékezték, ám ő határozottan nemet mondott.) Viscontinak jutott Az áruló szív egyesítése a Maelzel sakkjátékosával, Chabrolnak pedig a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere. (A Joseph Losey-nak felajánlott novellát nem tudtam beazonosítani.) Az általam ismert források szerint Orson Welles jutott legelőrébb az előkészületekkel: magyar származású élettársa, Oja Kodar közreműködésével a forgatókönyvet is megírta, amelyben A vörös halál álarca és az Egy hordó amontillado című novellákat kombinálta. 1967 szeptemberében Welles bejelentette, hogy a többi felkért rendezőhöz hasonlóan kiszállt a projektből. A meg nem valósult angol nyelvű forgatókönyv jelenleg a müncheni Filmmuseum gyűjteményében található meg. A visszalépések ellenére a két producernek sikerült más rangos rendezőkkel végleges megállapodást kötnie: Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini – ellenvetéseiket is megfogalmazva – elfogadta az ajánlatot. Érdekességként említsük meg, hogy Chabrol 1981-ben mégis megfilmesítette a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című elbeszélést egy hatrészes tévésorozat számára, amely szintén a Különleges történetek címet kapta. 


Az epizódok
METZENGERSTEIN
Forgatókönyv: Roger Vadim, Pascal Cousin és Daniel Boulanger. Operatőr: Claude Renoir. Zene: Jean Prodromidès. Díszlet: Jean André. Jelmez: Jacques Fonteray. Vágó: Hélène Plemiannikov. Rendező: Roger Vadim. Főszereplők: Jane Fonda (Frederica grófnő), James Robertson Justice (Advisor gróf), Françoise Prévost (a grófnő barátja), Peter Fonda (Wilhelm báró), Georges Douking (Du Lissier), Philippe Lemaire (Philippe), Carla Marlier (Claude), Serge Marquand (Hugues), Audoin de Bardot (Page), Anny Duperey (első vendég), Andréas Voutsinas (második vendég).

A cselekmény 
A Metzengerstein família sarja, Frederica grófnő érzéki és kegyetlen örömöknek hódol. Egy nap találkozik a család másik ágának leszármazottjával, Wilhelm báróval. A család két ága között több évszázados viszály áll fenn, már nem is nagyon tudják, pontosan miért. A két fiatalban ennek ellenére kölcsönös vonzalom ébred egymás iránt. Amikor Wilhelm egy rossz megjegyzése felbőszíti Fredericát, a hiú grófnő parancsot ad a férfi büszkesége, az istálló felgyújtására. A tűzben viszont Wilhelm is odavész. Frederica viselkedése ettől kezdve megváltozik, már nem vonzzák a korábbi érzéki örömök. Egyre gyakrabban tesz egyre távolabbi magányos kiruccanásokat annak a zabolátlan lónak a hátán, amelyik az istállótűzből menekült meg, és csak a grófnőt tűri meg magán. Egy napon a ló egy óriási tűzbe vágtat lovasával együtt…


A novella 
Edgar Allan Poe Metzengerstein című novelláját elsőként a philadelphiai Saturday Courier közölte a lap 1832. január 14-i számában. Ez volt a szerző első olyan írása, amely nyomtatásban is megjelent. Valójában az újság által meghirdetett pályázatra írta, melyre öt másik művét is beküldte, köztük a De l'Omelette őrgrófot és Az elveszett lélegzetet. Egyikkel sem nyert, de a zsűrinek valószínűleg a Metzengerstein tetszett a legjobban, mert a lapban csak azt publikálták. Poe hozzájárult a megjelentetéshez, noha a nevét nem tüntették fel, és valószínűleg nem fizettek neki honoráriumot sem. 1836 januárjában a Southern Literary Messenger is lehozta a novellát, amely ekkor kapta az „A Tale in Imitation of the German” (szabadon fordítva: Mese német módra) alcímet, feltehetően a német rémtörténetek iránt akkoriban megmutatkozó nagy érdeklődés miatt. 1840-ben a Metzengerstein helyet kapott a Tales of the Grotesque and Arabesque című Poe-válogatáskötetben is (kiadó: Lea & Blanchard), ám az alcímet lehagyták róla. Maga Poe is összeállított egy gyűjteményt tizenegy saját történetéből Tales of the Folio Club címmel, amely azonban nem jelent meg. A mesék egyike a Metzengerstein volt, amelyet The Horse-Shade címmel egy másik gyűjteményben (Phantasy Pieces) is publikálni akart, de az a kiadvány sem jutott el a megvalósításig. A novella mottója egy latin nyelvű Luther Márton-idézet: „Pestis eram vivus – moriens tua mors ero” (Míg éltem, rontásod voltam – ha meghalok, halálod leszek). 


A történet Magyarországon (!) játszódik, pontosan meg nem határozott időpontban, amikor „még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak”. Poe-nak valószínűleg nem voltak alaposabb ismeretei hazánkról, csupán a „nagyon messze” szinonimájaként választotta az országot, ahol az ilyesfajta különös események az olvasók számára a hihetőség határain belül vannak. A rivális famíliák családnevei – Berlifitzing és Metzengerstein – egyértelműen németes hangzásúak, ámbár az tagadhatatlan, hogy a középkori Magyarország történelmének voltak olyan időszakai, amikor a német lovagok és előkelőségek fontos szerephez jutottak az ország életében. Mint tudjuk, voltak olyan történelmi korok is, amikor Erdély szintén hazánkhoz tartozott, és Transylvania néven kedvelt helyszínéül szolgált a gótikus rémtörténeteknek. Ellentétben Vadim filmváltozatával, az eredeti történetben Metzengerstein egy nagykorúságát éppen hogy betöltött ifjú, míg Vilmos (Wilhelm), a Berlifitzing család feje egy idős öregember. A két család régi ellentétének hátterében alighanem elsősorban vagyoni különbségek állnak, ugyanakkor nem elhanyagolhatóak az életmódbeli és generációs problémák sem. A két főszereplő végső soron egymás vesztét okozza a ló által: valószínűleg Metzengerstein és barátai féktelenségének köszönhetően gyullad ki Berlifitzing istállója, ahol tűzhalált szenved az öreg gróf, amikor megpróbálja megmenteni kedvenc lovát a méneséből, míg az ifjú Metzengersteint az égő istállóból megmenekült paripa ragadja a halálba. Irodalomtörténészek szerint a Metzengerstein Poe számos későbbi művének előfutára úgy a helyszínt, mint a motívumokat illetően (gótikus kastély, titkokat rejtő sötét rengeteg, természetfölötti jelenségek, régi családi viszályok, egy rejtélyes állat stb.). Egyes vélemények szerint a novella önéletrajzi műként is értelmezhető, hiszen Poe is korán elveszítette a szüleit, akárcsak a címszereplő, és az öreg Berlifitzing figurájában feltehetően a nevelőapját, John Allant írta meg, akihez szélsőséges érzelmi viszony fűzte. 


Forgatási érdekességek
Roger Vadim 1967-ben Barbarella címmel egy erotikus sci-fit készített harmadik felesége, Jane Fonda főszereplésével, és ezt követően láttak hozzá a Metzengerstein kosztümös történetéhez. (Fonda soha többé nem játszott se sci-fiben, se kosztümös filmben.) A forgatás a franciaországi Bretagne-ban zajlott. Az egyik helyszín a Sibirilben található Kerouzéré-kastély volt, az egyik leghíresebb francia történelmi emlékmű és az ország egyetlen olyan kastélya a XV. századból, amely a nagyközönség számára is látogatható. A stáb forgatott a Saint-Vougay büszkeségének számító XVI. századi Kerjean-kastélyban is, amely 1911 óta történelmi műemlék, néhány felvétel helyszíne pedig a Kergournadéac'h-kastély volt (szintén a XVI. századból). Vadim legfontosabb változtatása a novellához képest az volt, hogy a címszereplőből egy gyönyörű fiatal nőt csinált, Wilhelm báróból pedig egy korban a hősnőhöz illő, jóképű férfit. Kettőjük között szerelem bontakozik ki, melyet nyíltan nem mernek kimutatni egymás iránt. Még a Rómeó és Júlia története is felsejlik, különösen a tragikus véget illetően, illetve azáltal, hogy a fiatalok boldogságának itt is a családi viszály állja útját. Az ősök fizikai valójukban ugyan nincsenek már jelen, nyomasztó örökségük, a régi ellenségeskedés mégis leküzdhetetlen akadályt jelent az utódok számára. Vadim azzal is csavart egyet az eredeti cselekményen, hogy Wilhelm szerepét Jane öccsére, Peter Fondára bízta, és ezzel a tiltott szerelem, az incesztus motívumát is hozzáadta a történethez. (Mellesleg ez a két testvér egyetlen közös filmje.) A Metzengersteinnel kapcsolatban Vadim Rómába is elutazott, ahová vele tartott a Barbarella forgatókönyvírója, Terry Southern. Csatlakozott hozzájuk Peter Fonda is, aki útközben beszélgetésbe elegyedett Southernnel, és felvázolta neki egy „modern western”-nel kapcsolatos elképzeléseit. Southernnek megtetszett az ötlet, dolgozni kezdett rajta Fondával és annak barátjával, Dennis Hopperrel, és így született meg a Szelíd motorosok (1969) forgatókönyve. Más források úgy tudják, Peter a franciaországi forgatás szüneteiben kezdett el agyalni az új filmen, és Southernt akkor vonta be a munkába, amikor az meglátogatta a stábot. Amikor 1986-ban megjelent Vadim önéletrajzi kötete, amely híres szerelmeiről legalább annyira szólt, mint róla, Jane Fonda volt az egyetlen exfelesége, aki nem perelte be őt a könyvben leírtak miatt. A mű magyar nyelven is olvasható Szerelmeim: Bardot, Deneuve, Fonda címmel.


WILLIAM WILSON 
Forgatókönyv: Louis Malle, Clement Biddle Wood és Daniel Boulanger. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: Diego Masson. Díszlet és jelmez: Ghislain Uhry és Carlo Leva. Vágó: Franco Arcalli és Suzanne Baron. Rendező: Louis Malle. Főszereplők: Alain Delon (William Wilson), Brigitte Bardot (Giuseppina), Katia Christina (fiatal lány), Umberto D'Orsi (Hans), Renzo Palmer (a gyóntatópap), Marco Stefanelli (a gyermek Wilson), Daniele Vargas (a professzor).

A cselekmény 
Izgatott férfi rohan be egy templomba, és azonnal gyónni akar. Szavai nyomán feltárul egész addigi élete. William Wilsont már gyerekkorában különös élvezettel töltötte el mások szenvedése, viselkedése egyszerre volt kegyetlen, cinikus és közönyös. Amikor fiatalemberként anatómiát kezdett tanulni, egyik éjszaka kis híján élve felboncolt egy utcáról elrabolt fiatal lányt. Katonatisztként egy alkalommal kártyacsatára hívta a gyönyörű és gőgös Giuseppinát. A végső tét a nő erénye volt. Giuseppina vesztett, Wilson pedig ragaszkodott ahhoz, hogy nyilvánosan alázza meg a nőt. Megkorbácsolta a szépséget, de a folytatást megakadályozta a férfi alteregójának megjelenése. Az ismeretlen, akit szintén William Wilsonnak hívtak, hősünk gyerekkora óta megjelent, valahányszor az valami kegyetlenséget készült elkövetni, és ezzel mindig elrontotta az élvezetét. Wilson párbajra hívta ki névrokonát, és megölte. Emiatt azonban végleg elveszítette lelki nyugalmát: gyónás után, a pap semmitmondó szavainak hallatán, felrohan a templomtoronyba, ahonnan a mélybe veti magát.


A novella
Ahogyan a Metzengerstein, úgy a William Wilson is bizonyos szempontból önéletrajzi ihletésű műnek nevezhető, Poe-t valószínűleg gyerekkori élményei befolyásolták. Az író 1817 és 1820 között London egyik elővárosában, Stoke Newingtonban járt iskolába, a Manor House Schoolba. A novellában szereplő iskolát ez az intézmény ihlette, sőt Poe kölcsönvette az igazgató nevét is: John Bransby. A Manor House Schoolt azóta lebontották, de még mindig áll a régi plébániatemplom, amely a történetben is fontos szerephez jut. Érdekesség, hogy Poe említést tesz a gótikus templomtoronyról is, amelyet csak kilenc évvel azután emeltek, hogy ő elhagyta Stoke Newingtont. Poe később elismerte, hogy az elbeszélés ötletét Washington Irving An Unwritten Drama of Lord Byron (Lord Byron egy meg nem írt drámája) című művéből kölcsönözte, amelyben a főhős megöli a hasonmását egy karddal, hogy annak maszkja mögé nézhessen. Elküldte kollégájának a William Wilsont, hogy a véleményét kérje róla. Irving kifejezte az elismerését, Thomas Mann pedig évek múlva azt mondta, hogy szerinte irodalmi szempontból sikerültebb alkotás, mint Dosztojevszkij hasonló témájú műve, A hasonmás. A leggyakoribb értelmezések szerint a novellában a hasonmás valójában a főhős lelkiismeretének szimbóluma, és ezt az értelmezést maga Poe is megerősíti a mottóként választott idézettel: „Mit mondhatnék róla? Mit szól a sötét lelkiismeret, ez a kísértet az utamon?” (William Chamberlayne: Pharonnida). A történetet maga Wilson (az igazi) meséli el, de rögtön azzal kezdi, hogy álnevet használ az igazi helyett, mert annyi szégyent hozott már a családra. Az elbeszélés végén hősünk megöli a másik Wilsont, ezzel szimbolikus értelemben rosszabbik énje végleg győzedelmeskedett a jó felett. A mű elsőként a Burton's Gentleman's Magazine 1839. októberi számában jelent meg. 1844 decemberében a párizsi La Quotidienne két részletben hozta le a William Wilsont: ez volt a szerző első olyan novellája, amelyet lefordítottak egy idegen nyelvre, és ez alapozta meg franciaországi népszerűségét. 1913-ban, 1926-ban és 1935-ben Németországban filmesítették meg a történetet. 1943-ban rádiójátékot, 1968-ban, 1974-ben és 1978-ben képregényt készítettek belőle, 1999-ben pedig egy spanyol animációs filmben dolgozták fel. 


Forgatási érdekességek 
Louis Malle-t állítólag nem nagyon érdekelte ez a munka, kizárólag pénzszerzésnek tekintette, hogy megvalósíthassa dédelgetett filmtervét, az incesztus témájával foglalkozó Szívzörejt (1971). Bár a részben általa írt forgatókönyv meglehetősen hűséges volt az eredeti novellához, a producer kérésére különösebb ellenkezés nélkül hajlandó volt eltérni tőle. Raymond Eger több erőszakot és erotikát akart látni, és e kívánságának eleget téve került a filmbe a kis híján élve felboncolt félmeztelen lány. Giuseppina szerepére Malle a pályakezdő brazil színésznőt, Florinda Bolkant szemelte ki, Eger viszont ragaszkodott a kasszasikert ígérő Brigitte Bardot-hoz. Malle korábban két filmet is forgatott a francia szexszimbólummal: a Magánélet (1962) és a Viva, Maria! (1965) közül különösen az utóbbi aratott nagy sikert a nézők, sőt a kritikusok körében is, egyesek szerint Bardot mellett még a másik női főszereplő, Jeanne Moreau is elhalványult. Ennek ellenére a direktor szerint tévedés volt Bardot-val játszatni Giuseppinát. Hab a tortán, hogy nem jött ki a címszerepet játszó Alain Delonnal sem, noha Malle-t maga a sztár javasolta Raymond Egernek. A rendező gyengének találta Delon színészi teljesítményét, vitáik hevében még a tehetségét is kétségbe vonta. Utólagos visszaemlékezései szerint nézeteltéréseik főleg abból fakadtak, hogy Delon nem akarta elfogadni az instrukcióit, inkább saját magát akarta rendezni. A legkellemetlenebb színésznek tartotta, akivel valaha is dolgozott. Delon és Bardot először 1961-ben játszott együtt, méghozzá egy másik szkeccsfilmben, a Híres szerelmekben. Munkakapcsolatuk meglehetősen feszült volt: BB egy percig nem titkolta, hogy Delon nem az esete, a férfi meg rossz néven vette partnernője időnként megnyilvánuló szakmai felületességét, mert a munkában ő nem ismert pardont. A stáb hölgytagjai valósággal elaléltak Delontól, aki kedves és figyelmes volt mindenkivel, Bardot azonban tüntetőleg nem a szívtipróval, hanem az egyik kisebb szerepet alakító színésszel, Pierre Massimivel flörtölt. A William Wilson forgatásán Alain és Brigitte már meglepően jól kijöttek egymással, és semmilyen konfliktus nem volt közöttük, sőt idővel barátokká váltak. Delon elismerte, hogy első filmjük óta Bardot profi színésznővé érett, akivel immár örömet jelentett a közös munka. 


A William Wilson forgatása az olaszországi Bergamóban zajlott. A Filmvilág 1967/13. számának belső címlapja rövid hírben tudósított a forgatásról: „Louis Malle háromepizódos új filmje Edgar Allan Poe három elbeszéléséből készült. Az első rész címe: William Wilson, főszereplői: Brigitte Bardot és Alain Delon. A neves francia rendező filmjét Rómában forgatja.” Kedvenc hazai filmes újságomban akkoriban nem voltak ritkák a tévedések, bár valószínű, hogy ezt a hírt egy külföldi laptársától vette át. Giuseppina megkorbácsolásának jelenete annyira zavarta a brit cenzorok szemét, hogy az 1973-as brit premier alkalmával kivágatták ezt a képsort, mit sem törődve azzal, hogy a történet ezáltal kissé logikátlanná és nehezen követhetővé vált. Ami még érthetetlenebb, hogy a csonkított változat bekerült a köztudatba, és a 2000-es években ezt mutatta be az MGM mozicsatorna is. 2007-ben ez a cenzúrázott változat jelent meg DVD-n hazánkban is a Caesar Film forgalmazásában. Az Xpress on-line DVD-shop fórumoldalán épp jelen sorok írója hívta fel erre a figyelmet. Válaszában a cég illetékese arra hivatkozott, hogy a külföldi partnertől sajnos ezt a változatot kapták, mert „az eredeti kópia megsérült”. A helyzet akkor kezdett bonyolódni, amikor egy másik fórumozó azt írta, hogy a kivágott jelenet mint „Unreferenced Material” szinkronizálva rajta van a DVD-n, és másolóprogramokkal meg is jeleníthető. A Caesar Film javított verzió megjelentetését ígérte, ennek ellenére jelen sorok írója hiába vette meg még kétszer a javítottnak meghirdetett újabb kiadást, mindegyik lemezen a hibás változat szerepelt. A Különleges történeteket 2012-ben a MIRAX is kiadta, de arról már nincsenek infóim, hogy ez vajon még mindig a csonkított változat volt-e, vagy már a teljes film. 


TOBY DAMMIT
Forgatókönyv: Federico Fellini és Bernardino Zapponi. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota. Díszlet: Piero Tosi, Fabrizio Clerici. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Terence Stamp (Toby Dammit), Salvo Randone (pap), Anne Tonietti (tévériporter), Marina Yaru (a kislány / Az Ördög), Milena Vukotic (tévériporter), Fabrizio Angeli (első rendező), Federico Boido (vendég a fogadáson), Ernesto Colli (második rendező), Paul Cooper (második riporter), Irina Maleeva (a cigány jósnő), Antonia Pietrosi (színésznő), Polidor (idős színész). 

A cselekmény 
Toby Dammit, a fiatal és sikeres külföldi filmsztár Olaszországba érkezik, hogy a Vatikán támogatásával készülő „katolikus western” főszereplője legyen. A különc viselkedésű Toby az alkohol és a kábítószer rabja. Időnként egy különös mosolyú kislányt lát maga előtt, aki mintha játszani hívná. A kiégett, olykor cinikusan megnyilvánuló filmcsillagot érkezése után megannyi csodabogár zsongja körül, egy csillogóan hamis világ fő- és mellékszereplői. Egy paródiaként ható díjkiosztó ünnepségről Toby megszökik, és egy csodálatos sportkocsin eszeveszett száguldozásba kezd az éjszakai Rómában. Egy leszakadt híd előtt az utolsó pillanatban áll meg. A híd túloldaláról azonban mintha a fehér léggömbjével játszadozó kislány hívogatná. Toby gázt ad, és kocsijával megpróbál átugratni a mélység fölött. Az éjszaka sötétjében viszont nem látja a kifeszített acélsodronyt, amely lenyakazza. Az ördögien mosolygó kislány a léggömb helyett a filmsztár földön heverő feje után nyúl…


A novella
A Toby Dammit alapjául szolgáló novella eredeti címe: Never Bet the Devil Your Head (Sose fogadj az ördöggel a fejedbe), amely Lénárt Edna fordításában a „Belzebubé a fejem!” címet kapta. A történet narrátora maga Poe, aki a bevezetőben azon méltatlankodik, hogy „tökkelütött” kritikusok megvádolták, hogy sosem írt még olyan történetet, amelynek erkölcsi tanulsága is van, ezért jelen tanmesét ajánlja figyelmükbe, amely elhunyt barátjáról, Átok Tóbiásról szól. (Az eredetiben is „beszélő név”-ről van szó, a „Dammit” jelentése: a fenébe!) Tóbiáson az anyjától elszenvedett ütlegek hatására már csecsemőkorában megfigyelhetők voltak a romlottság jelei, melyek az évek múlásával egyre jobban eluralkodtak rajta. Az anya ugyanis a szokásokkal ellentétben balról jobbra ütötte gyermekét, nem pedig fordítva, és így ahelyett, hogy egy-egy gonosz hajlamot kivert volna belőle, inkább fokozta a csecsemőben rejlő gonoszságot. A kisded Tóbiás nemcsak a durva káromkodásra szokott rá, hanem az örökös fogadásra is, melyek tétje mindenkor a Belzebubnak ajánlott feje volt. Bizonyos értelemben William Wilson egy elvetemültebb változatának is tekinthetjük őt, akit már egyáltalán nem gyötör a lelkiismeret egy alteregó formájában, ugyanakkor az Ördögöt szimbolizáló öregemberben akár a koravén főszereplő pszichéjének megtestesülését is láthatjuk. 


A narrátor azt állítja, hogy megpróbálta megmenteni Tóbiás lelkét, de nemcsak hogy nem járt sikerrel, hanem váratlan csattanóként még az is kiderül, hogy ami a cinizmust és az elvetemültséget illeti, meglepően sokat tanult pórul járt komájától: eltemettette ugyan Tóbiást, ám a számlát elküldte a transzcendentalistáknak. Mivel azok nem fizettek, ezért kihantolta a tetemet, és eladta kutyaeledelnek. Ez a meghökkentő befejezés kétséget sem hagy afelől, hogy igazából egy szatirikus műről van szó. A szerző túlzó humora már az elbeszélés folyamán képtelenségekben nyilvánul meg. Tóbiásról például így ír: „Hét hónapos korára állandó szokásává lett az ellenkező nemű csecsemők fogdosása és csókolgatása, nyolc hónapos korára ellentmondást nem tűrő modorban megtagadta az alkoholtól való tartózkodást. Tóbiás napról napra gyarapodott romlottságban, míg első éve betöltése után nemcsak a bajuszviselethez ragaszkodott, hanem erős hajlandóságot árult el mindennemű átok, szitok és káromkodás iránt, valamint arra is rákapott, hogy állításait fogadásokkal támassza alá.” A szatíra éle a transzcendentalizmus hívei ellen irányult, akik többek között azt vallották, hogy az isteni lényeg áthatja a fizikai és emberi természetet, míg Poe tanmeséje ennek épp az ellenkezőjét, a Gonosz jelenlétét és hatalmát próbálja bebizonyítani. A novella elsőként a Graham’s Magazine 1841. szeptemberi számában jelent meg Never Bet Your Head: A Moral Tale (Sose fogadj a fejedbe: egy erkölcsös mese) címmel. A Broadway Journal 1845. augusztus 16-i számában publikálták először a végleges angol címével: Never Bet the Devil Your Head. Nem tartozik Poe legkedveltebb történetei közé, tudomásom szerint Fellini modernizált szkeccsét leszámítva nem is született belőle másik filmváltozat.


Forgatási érdekességek 
Fellini 1967-ben akarta leforgatni a G. Mastorna utazása című filmjét Dino De Laurentiis anyagi támogatásával. Minden készen állt a munka megkezdéséhez, amikor az első forgatási napon a Maestro bejelentette, hogy mégsem készíti el a filmet. A producer tajtékzott, azzal fenyegette Fellinit, hogy örökre tönkreteszi. Pert indított az ügyben, sőt végrehajtást is kért a rendező ellen, nem is beszélve a médiában zajló csatározásukról. A Maestro körül megfagyott a levegő, a pénzemberek elzárkóztak attól, hogy finanszírozzák a szeszélyesnek bizonyult Fellini filmterveit, hiszen mindenki rettegett egy esetleges hirtelen leállás okozta anyagi veszteségektől. Ráadásul a direktor előző filmje, a Júlia és a szellemek (1965) fogadtatása sem volt különösebben kedvező, s a fentiek miatt a világhírű művész – három Oscar-díjas filmmel a háta mögött! – határozottan rossz befektetésnek tűnt. Fellini problémáit egy másik producer, Alberto Grimaldi oldotta meg, aki megvette a Mastornát De Laurentiistől, kifizette annak minden veszteségét, ám a Maestro neki sem volt hajlandó elkészíteni a filmet, helyette számos egyéb ötlettel állt elő, amelyeket viszont Grimaldi nem vett komolyan. A kényes helyzetből a Különleges történetekre szóló francia ajánlat jelentette a kiutat. Maga a projekt ugyan egyáltalán nem érdekelte Fellinit, de azt gondolta, sikeres lehet, ami elősegíthetné saját ötletei megvalósítását, s mivel szkeccsről van szó, gyorsan túleshet rajta. Eger és Grimaldi persze tudták, hogy a hiú Maestro nem áll össze akárkivel, ezért állítólag azzal kecsegtették, hogy Visconti, Bergman, Buñuel, Welles és Kubrick is részt vesz a vállalkozásban. Mire kiderült, hogy kik lesznek a tényleges alkotótársak, addigra Fellini már aláírta a szerződést, pedig Bernardino Zapponi forgatókönyvíró szerint Vadim és Malle nevét ki se lehetett ejteni Federico előtt, mert egyikőjükről se volt nagy véleménnyel. 


Fellini most sem tagadta meg önmagát. Fütyült arra, hogy egy Poe-filmhez szerződtették, és inkább Bernardino Zapponi egyik novelláját akarta megfilmesíteni. Annyira megtetszett neki Zapponi frissen megjelent novellagyűjteménye, hogy felhívta a szerzőt, és találkozni akart vele. Zapponi odáig volt a megtiszteltetéstől, pláne, hogy új barátja máris közös munkát ajánlott neki a készülő Poe-filmben. Tullio Kezich szerint a Maestro A sofőr című Zapponi-történetet akarta adaptálni, maga Zapponi viszont úgy emlékezett, hogy a Van egy hang az életemben című novellája került szóba. Mindhiába: Eger nem engedett, mereven ragaszkodott Poe-hoz, de Fellinire bízta, hogy kivel íratja meg a forgatókönyvet. A producer Az áruló szív című Poe-elbeszélést ajánlotta a témaválasztásban tanácstalan Fellininek. Ebben a padló alá rejtett, feldarabolt áldozat szívének dobogása árulja el a tettest. Fellini filmes szempontból érdektelennek találta ezt az írást, Zapponi véleménye pedig az volt, hogy Poe valójában egyáltalán nem filmre való író, hiszen az igazán fontos történések a szereplők fejében zajlanak, és inkább lelki vívódásaik az érdekesek, és nem az, ami körülöttük megy végbe. Fellini megkérte egyik munkatársnőjét, hogy rohamtempóban olvassa el Poe valamennyi írását, és készítsen róluk egy-egy rövid összefoglalót, hátha az segíteni fog a választásban. A zanzák alapján Az elsietett temetést szemelte ki. A tervezett filmváltozatban Alberto Sordira akarta osztani a sekrestyés szerepét, aki attól retteg, hogy egyszer élve fogják eltemetni. Minden megváltozott azonban, amikor egy esti séta alkalmával Fellini megpillantotta a néhány nappal korábban leszakadt aricciai hidat, amelyről eszébe jutott egy másik Poe-novella, a „Belzebubé a fejem!”. Zapponival néhány nap alatt megírták belőle a forgatókönyvet. Modernizálták az eredeti történetet, tulajdonképpen csak a csattanót tartották meg belőle, ezért a címét is megváltoztatták a főszereplő nevére: Toby Dammit. Önként tették-e, vagy produceri sugallatra, az nem egyértelmű, de ily módon a Különleges történetek mindhárom epizódjának címe a főszereplő neve lett. Az eredeti novellában egy öregember az Ördög, Fellininél viszont egy lánygyermek, ami szerinte egyrészt jobban kifejezi a szenvedélybeteg Toby infantilis pszichéjét, másrészt a pedofília motívumának meglebegtetésével erkölcsi romlottságát is. 


A történet részben az olasz filmvilág kulisszái mögött játszódik, sőt Fellini valós motívumokat is beépített a forgatókönyvbe. Tobyt egy producerré avanzsált pap hívja meg Rómába egy „katolikus western” forgatására: a figurát a magyar származású Angelo Arpa atya ihlette, aki a filmet a leghatékonyabb kulturális médiumnak tartotta. Többek között Fellinit, Viscontit, Pasolinit és De Sicát látta el teológiai tanácsokkal, és saját filmgyártó cége, a Golden Star International tette lehetővé Roberto Rossellini Rómában éjszaka volt (1960) című filmjének elkészítését. A Toby Dammit egyik jelenetében Toby a neki ígért Ferrari iránt érdeklődik. Ez tréfás utalás egy korabeli filmes anekdotára: amikor az amerikai Clint Eastwood leszerződött egy másik szkeccsfilm, A boszorkányok (1967) Vittorio De Sica által rendezett epizódjára, a producer, Dino De Laurentiis választást ajánlott neki. Vagy 25 ezer dollár gázsit kap, vagy csak 20 ezret és egy vadonatúj Ferrarit. Eastwood az utóbbi lehetőséget választotta. (Állítólag így akart kiszúrni az ügynökével, hiszen az autó után nem járt neki a 10% jutalék.) Fellini feltétlenül egy angol színésszel akarta eljátszani a címszerepet, ezért felvette a kapcsolatot Peter O’Toole-lal, az Arábiai Lawrence (1962) világhírű főszereplőjével. Londonban találkoztak, és kölcsönösen el voltak ragadtatva egymástól. Amikor O’Toole megkapta a lefordított forgatókönyvet, váratlanul meggondolta magát, mert úgy érezte, azt várják tőle, hogy lényegében saját magát játssza. Felhívta Fellinit, beszélgetésük hangvétele azonban hamar eldurvult, és sűrű káromkodásokba fulladt. O’Toole végül lemondta a szerepet. A Maestro mindenképpen egy „dekadens” színészt akart, állítólag még az amerikai Marlon Brandóra is gondolt. A jelöltek listáján az utolsó fázisban már csak három név maradt: Richard Burton, Terence Stamp és James Fox. Stamp éppen befejezte az Egyesült Államokban a Blue (1968) című western forgatását, amikor felhívták, hogy volna-e kedve Federico Fellinivel dolgozni? Gondolkodás nélkül igent mondott, még a szőke festéket se mosta ki a hajából, hanem az első géppel Rómába utazott. 


A színész és a rendező között gyorsan kialakult a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló munkaviszony. „Ő volt a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam” – nyilatkozta Stamp évtizedek múlva a Maestróról, és színészi karrierjét így osztotta két részre: Fellini előtt és Fellini után. Visszaemlékezései szerint a direktor körül valósággal szikrázott a levegő, tele volt ötletekkel és a munkán kívül is szórakoztató partnernek bizonyult. Stampnek volt alkalma beszélgetni Antonionival is, aki a Nagyítás (1966) főszerepét szánta neki, és játszott Pasolini hírhedt filmjében, a Teorémában (1968), de minden nagyra becsülése ellenére az volt a véleménye, hogy Antonioni és Pasolini egyáltalán nem voltak olyan sziporkázóan színes egyéniségek, mint Fellini. A Maestro mellett Terence leszokott örökös aggodalmáról, hogy esetleg elront egy jelenetet, és vakon követte a direktor instrukcióit. Annyira harmonikusan dolgoztak együtt, hogy később szóba került, hogy esetleg ő játszaná Encolpiust a Satyriconban (1969), sőt Fellini állítólag megígérte, hogy ha valaha mégis megfilmesítené a G. Mastorna utazását, akkor neki adja a főszerepet. Fellini első színes filmjét, a Júlia és a szellemeket (1965) Gianni Di Venanzo fotografálta, aki igazából a fekete-fehér filmezés specialistájának számított. A színes technika terén való kölcsönös tájékozatlanságuk komoly konfliktusokhoz vezetett közöttük, ráadásul Di Venanzo 1966-ban bekövetkezett korai halála miatt nem adódott alkalom a kibékülésre. 


A Toby Dammit operatőrének az idén kilencvenöt (!) éves Giuseppe Rotunnót szerződtették, aki Fellini egyik állandó munkatársa lett. Mindketten szerettek kísérletezni, a még járatlan utakat felfedezni a filmkészítésben. Fellininek általában határozott elképzelései voltak arról, hogy mit szeretne a vásznon látni, Rotunno pedig tudta, hogyan lehet a Maestro ötleteit a leghatásosabban megvalósítani, figyelembe véve a különféle vizuális effektusok módosulását is a laboratóriumi munka folyamán. Az éjszakai jelenetekhez Scipione (Gino Bonichi, 1904–1933) képeire emlékeztető színvilágot teremtettek, melyben az égővörös és a szépiafekete dominált. A Toby Dammit forgatása 1967 októberében kezdődött, és huszonhat nap alatt ért véget. A Maestro szokása szerint műteremben dolgozott, mert mindig is a stúdiómunkát szerette, ámbár néhány jelenetet külső helyszíneken vettek fel. Rögzítettek egy körülbelül negyedórás hangulatos és vidám képsort is abból a bizonyos „katolikus western”-ből, amelyhez a cselekmény szerint Tobyt szerződtetik, de a végső változathoz nem használták fel, mert Fellini szerint dramaturgiailag feleslegesnek bizonyult. Sokan úgy tekintenek a Toby Dammitra, mint egy utólagos lábjegyzetre Az édes élethez (1960), mások inkább a Fellini-Róma (1972) előtanulmányának tartják. A kópiát az új évezredben Rotunno szakmai irányítása mellett restaurálták, és újra bemutatták. A munka negyvenezer eurós költségét az ismert olasz sztár, Ornella Muti fizette, aki nagy tisztelője Poe-nak is, Fellininek is. A művésznő állítása szerint oly sokat kapott a filmvilágtól, hogy mecénási tevékenységével szerette volna mindezt valahogy viszonozni.


Az 1968-as cannes-i filmfesztivál 
A 21. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 1968. május 10-én kezdődött, és két hétig tartott volna, ám május 19-én félbeszakadt. Franciaországban ekkortájt tüntetések zajlottak, a diákok lázadoztak, az egyetemeket bezárták, mindenhol sztrájkok alakultak ki. A hangadók látványos akciókra törekedtek, s ennek jegyében rövidesen diákok lepték el Cannes-t, ahol megkísérelték megzavarni a vetítéseket. Ami azt illeti, a francia filmeseket nem kellett különösebben lázítani, mert őket a Langlois-ügy már kellőképpen felháborította: André Malraux kulturális miniszter ugyanis bejelentette, hogy leváltja a nemzetközi tekintélynek örvendő Henri Langlois-t a filmarchívum éléről, mely intézménynek mellesleg maga Langlois volt az egyik alapítója. Egyre erősödött az a nézet is, hogy a nemzeti filmgyártás gyökeres átalakításra szorul, és ennek első lépéseként haladéktalanul be kell zárni a konzervatívnak minősített fesztivált. Az André Chamson francia író által vezetett nagyjátékfilmes zsűri számos tagja szolidaritását fejezte ki a lázongókkal, sőt a lengyel Roman Polanski és az olasz Monica Vitti lemondott a tagságáról. Carlos Saura, Alain Resnais és Milos Forman visszavonta filmjét a versenyből. Amikor Saura alkotását, a Hűtött mentalikőrt mégis le akarták vetíteni, maga a rendező és élettársa, a női főszerepet alakító Geraldine Chaplin próbálta megakadályozni a függöny felhúzását. Május 18-án fiatal filmesek egy nagyobb csoportja lényegében elfoglalta a fesztiválpalota nagytermét. A zavargások miatt a vezetőség 19-én berekesztette a rendezvényt, a díjakat nem osztották ki. Mi, magyarok ezt különösen sajnálhatjuk, mivel két játékfilmünket is beválogatták a versenyprogramba. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című magyar–szovjet koprodukcióban készült alkotását az első napon vetítették, és komoly sikert ért el. Többen is úgy vélték, Jancsó mesterműve az Arany Pálma egyik legnagyobb esélyese, és valamilyen díjat egész biztosan kapni fog, hiszen két évvel korábban a Szegénylegények (1966) látványos mellőzése a díjkiosztáskor általános felhördülést váltott ki még a nyugati médiában is. A másik filmünk, Sára Sándor Feldobott kő (1968) című drámájának vetítése sajnos elmaradt. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Jancsó nemcsak Cannes-ban, hanem néhány hónappal később Velencében is díj nélkül maradt, ahol a Csend és kiáltás (1968) című opuszával indult. Több külföldi ország ugyanis a lázadozó olasz filmesek melletti szolidaritásból – hozzájuk hasonlóan – visszavonta filmjeit a versenyprogramból, köztük Magyarország is. 


A Különleges történeteket május 17-én versenyen kívül vetítették Cannes-ban. Ennek alighanem etikai okai voltak, mivel a középső rész rendezője, Louis Malle tagja volt a nagyjátékfilmek zsűrijének, ezért az opusz nem indulhatott versenyfilmként. Egyes források szerint ez volt a rendezvény utolsó, teljes egészében levetített filmje. A jelen problémái iránti érzékenységre és a korszerű filmnyelvi újításokra kiéhezett publikum körében a témájában-megvalósításában inkább hagyományosnak mondható mű visszhangja nem volt túl kedvező: Vadim és Malle epizódja egyáltalán nem aratott tetszést, Felliniét viszont dicsérték. A Filmvilág kritikusa, Pongrácz Zsuzsa például így írt a lap 1968/11. számában: „A sok borzalom nyilván még Alain Poe [sic!] idegeit is próbára tette volna. Egyedül Fellini alkotott a harmadik történetben egy kis remekművet, szokása szerint a filmeseket kifigurázva…” A Fellini-szkeccs annyira bejött a nézőknek, hogy a producerek részéről felmerült az az ötlet, hogy kiemelik a Toby Dammitot a trilógiából, hogy Fellini egy másik Poe-történetet is leforgasson mellé, és a kettőt együtt forgalmaznák. Ennek érdekében a Maestro a Hogyan írjunk Blackwood-cikket? című novellagyűjteményből kiválasztotta a Sajnálatos baleset című írást. Ennek szereplője, egy idős angol hölgy felmegy a Mangia-toronyba, ahol a toronyóra számlapja alatti kis ablakon kidugja a fejét. A percmutató azonban csapdába ejti, és szép lassan lenyakazza. Fellininek a borzalmas részletek tetszettek a legjobban: a mutató mind szorosabbá váló nyomásának hatására a hölgynek egymás után ugranak ki a szemgolyói a helyükről, hogy a torony alatti pázsitról figyeljék tovább a rettenetes jelenetet. A főszerepre az Agatha Christie-krimik filmváltozataiból ismert Margaret Rutherfordot szemelte ki, aki vállalta a munkát. A film mégsem készült el, mert a Különleges történetek hűvös fogadtatása miatt a producerek letettek arról, hogy egy negyedik epizódot is realizáljanak.


Így látták ők
„Roger Vadim igazán testhezálló novellát választott magának. […] A film a változtatások ellenére… inkább illusztratív, mint eredeti, Vadim még az elbeszélés narrátorát is megtartja, és csupán a Jane Fonda idomait villantó jelenetekbe visz némi személyességet. Hasonló félsiker Louis Malle szórványosan Hitchcock Szédülését idéző doppelgänger-variációja (William Wilson), ráadásul itt az elidegenítő effektusokkal teli cselekményszövés is nehézkes: néhol részletező, másutt enigmatikus… Ezzel szemben Federico Fellini a maga szerzői vehemenciájával teljes egészében újraírta a választott novellát. […] Víziószerűsége és stilizált képei a Fellini-életmű teljes értékű darabjává emelik: egyszerre Az édes élet, valamint a Nyolc és fél utójátéka, illetve előtanulmány a Fellini-Rómához.”
(Pápai Zsolt: „Különleges történetek”. In: Filmvilág 2007/5, 62. o.)


Különleges történetek (Histoires extraordinaires / Tre passi nel delirio, 1968) – olasz–francia szkeccsfilm. Edgar Allan Poe novelláiból a forgatókönyvet írta: Roger Vadim, Pascal Cousin, Louis Malle, Clement Biddle Wood, Daniel Boulanger, Federico Fellini és Bernardino Zapponi. Operatőr: Claude Renoir, Tonino Delli Colli és Giuseppe Rotunno. Zene: Diego Masson, Jean Prodromidès és Nino Rota. Díszlet: Jean André, Ghislain Uhry, Carlo Leva, Piero Tosi és Fabrizio Clerici. Jelmez: Jacques Fonteray, Ghislain Uhry, Carlo Leva és Piero Tosi. Vágó: Franco Arcalli, Suzanne Baron, Ruggero Mastroianni és Hélène Plemiannikov. Rendező: Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini. Főszereplők: Jane Fonda (Frederica grófnő), Peter Fonda (Wilhelm báró), Alain Delon (William Wilson), Brigitte Bardot (Giuseppina), Terence Stamp (Toby Dammit), Marina Yaru (a kislány / az Ördög). Magyarországi bemutató: 1994. április 14. (MTV 1), 2007 (DVD, Caesar Film).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?












2018. augusztus 13., hétfő

12 + 1

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (1969) valószínűleg már rég feledésbe merült volna, ha nem ez lenne a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt amerikai színésznő, Sharon Tate utolsó filmje, melyet a halála után mutattak be. A borzalmas bűntény egy csapásra világsztárrá tette a néhai színésznőt: hirtelen óriási érdeklődés mutatkozott a filmjei iránt, a 12+1-et azonban még ez se emelte a kultklasszikusok közé. Az NSZK-ban például csak 1975-ben kezdték játszani, több mint öt évvel a magyarországi premier után: nemigen találunk más példát arra, hogy a vasfüggöny mögött előbb bemutattak volna egy nyugati filmet, mint egy európai kapitalista ország mozijaiban. Tate rajongói számára a 12+1 mind a mai napig kuriózumnak minősül, mert a VHS-korszakban is csak korlátozottan forgalmazták, DVD-n pedig mind ez idáig tudomásom szerint csupán Olaszországban jelent meg 2008-ban, mindenféle angol vonatkozás nélkül.


(A film magyar plakátját Plakátfiú – ki más? – bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte.)

A cselekmény
Az olasz Mario Beretti fodrászként dolgozik New Yorkban, az amerikai állampolgárságot is megkapta. Ki se látszik az adósságokból, ám egy szép napon egy ügyvéd azzal a hírrel érkezik hozzá, hogy meghalt Beretti Angliában élő, gazdag nénikéje, és mindenét az unokaöccsére hagyta. Mario azonnal elutazik, hogy átvegye az örökségét, de nagy csalódás éri. Nénikéjének nem maradt semmije, csak adósságok, mert mindenét elköltötte a kezelésére. A csalódott férfi a helyi régiségboltba viszi eladni az üres házban maradt tizenhárom széket, hogy legalább annyi pénzhez jusson, amennyiből haza tud utazni. Az üzlet tulajdonosának egy gyönyörű szőke nő, Pat a segítője, aki nem is titkolja, hogy a pénz jobban érdekli, mint a férfiak. Főnöke szerint ennek az az oka, hogy még nem találta meg az igazit. A tulaj nem akarja megvenni a régi székeket, Pat szerint azonban nem is olyan ócskák, mint amilyennek látszanak, ezért mégis létrejön az üzlet. Mario az éjszakát néhai nénikéje üres házában tölti. Reggel vesz észre egy neki címzett levelet egy ócska képkeret sarkába csúsztatva. Elolvassa, és ebből megtudja, hogy nénikéje túljárt a pénzsóvár ügyvédek eszén, és százezer fontot rejtett el az egyik székben, ami adómentesen Mariót illeti meg. Beretti azonnal rohan a régiségboltba, hogy visszaszerezze a székeket, de ott „jó” hírrel fogadják: sikerült máris túladni mind a tizenhárom darabon. Beretti nagyon ingerült lesz, Pat pedig megsejti, hogy a férfi valamit eltitkol előlük. Csatlakozik hozzá, és üzletet ajánl: a haszon felére tart igényt. S hogy mit tud adni cserébe? Nos, egy papírra felírta az új tulajdonos nevét és címét. Mario azonnal megpróbálja megszerezni tőle a cetlit, mire Pat inkább lenyeli azt. Az adatok viszont ott vannak a fejében, szóval a férfi kénytelen elfogadni a felajánlott alkut.


El is jutnak az új tulajdonoshoz, aki éppen valami érzelmi zűrzavarba bonyolódott. Megtudják, hogy a tizenhárom szék már nincs együtt: a tulaj csak egyet tartott meg, a többit ismerőseinek ajándékozta. Beretti azon nyomban szétszedi az ottmaradt széket, de nem talál semmit. Pattel együtt azonnal továbbmegy az egyik megajándékozott, a feminin Rosy üzletébe. Itt is egy szék van, ami kikerült a kirakatba. Amíg Pat eltereli Rosy figyelmét, addig Mario széthasogatja a kirakati darabot, ám ezúttal sincs szerencséje. Ráadásul Rosy észreveszi, mi történik, és rendőrért kiált. Végül nem a rendőrség, hanem Rosy pszichiátere viszi magával Berettit. Ennél jobb nem is történhetett volna, hiszen a pszichomókus várótermében rögtön két szék is található a kollekcióból. Amikor Mario magára marad, azonnal nekiesik az egyiknek, eredmény viszont most sincs. A másikkal már nincs ideje foglalkozni, mert szólítják a rendelőbe. Mialatt az orvosok vizsgálgatják, megérkezik Pat, aki az épen maradt széket darabolja fel, de ő sem jár jobban. A recepciós nővér közben jelenti a főnökének, hogy mi történt, és a kezelőben tartózkodó orvosok azt hiszik, egy különös kór újabb áldozatával van dolguk. A kavarodásban hőseink megszöknek. Egymást gyanúsítják azzal, hogy a másik megtalálta a pénzt, aztán mégis békét kötnek. Pat összegzi a tényállást: nyolc szék még együtt van, egy viszont Párizsba került egy nagykövetségre. Máris kiosztja a feladatot: ő majd a nyolc szék nyomába ered, Mario pedig utazzon Párizsba, jusson el valahogy az ottani székhez, és kutassa át. No, ekkor kezdődik még csak az igazi kalamajka! 


Tizenkét szék
A film alapjául két orosz szerző, Ilja Ilf (1897–1937) és Jevgenyij Petrov (1902/1903 – 1942) egyik legismertebb műve, az 1928-ban kiadott Tizenkét szék szolgált. Ez volt az alkotópáros első közös munkája, amelyhez állítólag Petrov fivére, Valentyin Katajev író adta az ötletet. A történet főszereplői két, minden hájjal megkent szélhámos, egy bizonyos Osztap Bender és üzlettársa, Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov „nemesi marsall”. Ippolit Matvejevics anyósa, a megboldogult Klavgyija Ivanovna Petuhova értékes drágaköveket rejtett egy bútorgarnitúra egyik székébe. Igen ám, de a garnitúra tizenkét darabja szétszóródott az ország egész területén. A kincs utáni izgalmas hajsza ürügyén Ilf és Petrov szellemesen kifigurázza a korabeli szovjet közállapotokat, beleértve az Andrej Alekszandrovics Zsdanov nevéhez kötődő kultúrpolitikai doktrínát és az 1920-as években bevezetett NEP-rendszer (új gazdaságpolitika) fonákságait, és persze a szovjet állampolgárok különböző jellegzetes típusai is megkapják a magukét a bürokratáktól kezdve az államvezetés által parazitának tartott értelmiségig. A Tizenkét szék nagy sikert aratott a szovjet olvasók körében, és az első megjelenése óta eltelt kilenc évtized alatt világszerte számos kiadást megért. A nagy sikernek köszönhetően a szerzőpáros 1931-ben megjelentette a folytatást is Az aranyborjú címmel, ám a tervezett trilógia harmadik része Ilf korai halála miatt nem valósult meg. A Tizenkét szék magyar fordítását Gellért Hugó készítette, az új hazai kiadások is az ő szövegét használják. Gellért ötletesen adta vissza az eredeti szerzők nyelvi leleményeit, így nem csoda, hogy a mű bizonyos megfogalmazásai éppúgy szállóigévé váltak hazánkban, mint egyes szereplők és szervezetek (Emberevő Ellocska, a Nagy Kombinátor, Kard és Sas Szövetség) nevei. A regényből 1933-ban cseh–lengyel koprodukcióban készült az első filmváltozat. Az egyik legnépszerűbb verziót az amerikai Mel Brooks rendezte 1970-ben. A szovjet filmváltozatok közül Leonyid Gajdaj 1971-es verziója vált klasszikussá. 


A rendező
A Franciaországban élő magyar rendező, Nicolas Gessner (Gessner Miklós) 1931. augusztus 17-én született Budapesten. (A magyar Wikipédia szerint Szombathelyen jött világra: az on-line enciklopédia az MTI Ki kicsoda, 2009 című kiadványt adja meg az infó forrásául.) Életéről kevés információ található a világhálón. Még gyerekkorában külföldre került, 1939-től Svájcban élt. 1951-ben vették fel a Zürichi Egyetemre, ahol 1955-ben kapott diplomát. 1954 és 1957 között Leopold Lindtberg osztrák és Jean-Louis Barrault francia rendező asszisztenseként ténykedett. Ígéretes tehetségnek bizonyult, ezért 1957-ben a Zürichi Egyetem ösztöndíjasaként Hollywoodba utazhatott, hogy a helyszínen tanulmányozza a nagy amerikai filmvállalatok, különösen a Warner Bros., a Universal Pictures és a The Walt Disney Company működését a dramaturgia oldaláról nézve. Feltehetően mesterei, a színházi világban különösen nagy tekintélynek örvendő Lindtberg és Barrault hatására Gessner színpadi rendezőként kezdte önálló karrierjét: 1957 és 1961 között Luzernben és Zürichben prózai darabokat és operákat állított színpadra. A magyar Wikipédia szerint 1958 és 1963 között rövidfilmeket és propagandacélzatú alkotásokat forgatott: Auskunft im Cockpit (1959), Operation Schweiz (1960), Schellen-Ursli (1964), Der Gefangene der Botschaft (1964). Ez utóbbit Mindszenty József (1892–1975) hercegprímás sorsa ihlette, akit a kommunista hatalomátvételt követően koholt vádakkal börtönbe zártak, ahonnan 1956 októberében a forradalmárok szabadították ki. 1956. november 4-én az amerikai nagykövetségen keresett menedéket, amelyet csak a film bemutatása után hét évvel, 1971-ben hagyhatott el a magyar állam és az Apostoli Szentszék által kötött megállapodásnak köszönhetően. 


A rendelkezésemre álló anyagokból nem derül ki, hogy pontosan mikor, de feltételezhetően a hatvanas évek közepén Gessner átköltözött Franciaországba, és ott kezdett játékfilmeket rendezni. Már a legelső, az Egymilliárd a biliárdasztalban (1965) is eljutott a magyar mozikba. A romantikus bűnügyi komédia egy gazdagságról álmodozó genfi banktisztviselőről szól, akinek ábrándjai akkor érnek a megvalósulás küszöbére, amikor kiderül, hogy barátnőjének anyja egy bankrabló banda feje. A főszerepeket Claude Rich, Jean Seberg és Elsa Martinelli alakította. Gessner következő két alkotása szintén szórakoztató komédia volt egy-egy szőke filmcsillaggal a főszerepben: Mireille Darc A pekingi szőkeség (1967), Sharon Tate a 12+1 (1969) főszerepét domborította. Gessner negyedik játékfilmje, a Valaki az ajtó mögött (1971) című lélektani krimi két amerikai férfi sztár, Charles Bronson és Anthony Perkins főszereplésével született meg. Perkins filmbeli feleségét Jill Ireland játszotta, aki a valóságban Bronson neje volt. A történet főszereplője egy pszichiáter, aki egy ördögi terv részeként egyik amnéziás betegét akarja felhasználni arra, hogy megszabaduljon hűtlen hitvesétől és annak szeretőjétől. A Taxisofőrrel (1976) világhírűvé vált gyereksztár, Jodie Foster és az Apokalipszis most (1979) majdani főszereplője, Martin Sheen neve fémjelzi A kislány, aki az utcánkban lakik (1976) című filmet. Ez volt Foster első igazi főszerepe: egy tizenhárom éves kislányt játszott, és a forgatás ideje alatt töltötte be ezt az életkort. Az opuszt általában horrorfilmként emlegetik, Gessner viszont egy tinédzsereknek szóló szerelmi történetnek tartja. A producer kívánságára belekerült a filmbe egy meztelen jelenet is, amelyet Jodie nem vállalt (kora miatt nem is vállalhatott!), ezért nővére helyettesítette, akárcsak a Taxisofőr problémás jeleneteiben. Gessner ezt követően már csak három kevésbé jelentős mozifilmet forgatott 1980-ban, 1988-ban és 1989-ben, többi munkája a televízió számára készült. Utolsó alkotása, az Űrhajónk a Föld című tévésorozat 1997-ben került először adásba. 


Sharon Tate, a sátánkultusz áldozata
Sharon Marie Tate amerikai modell és színésznő 1943. január 24-én látta meg a napvilágot a Texas állambeli Dallasban. Édesapja Paul James Tate (1922–2005) ezredes volt, édesanyja, Doris Gwendolyn Willett (1924–1992) háztartásbeli. A házaspárnak még két lánya született: Debra 1952-ben és Patricia 1957-ben (†2000). Sharon már hat hónapos (!) korában bébiszépségversenyt nyert, mindazonáltal szüleinek eszébe se jutott, hogy a szórakoztatóipar felé tereljék gyermeküket. Az édesapát gyakran áthelyezték, és mivel családja is mindig vele ment az új állomáshelyekre, ezért Sharonnak nem volt alkalma tartós és mély barátságokat kiépítenie. Ez félénkké és gátlásossá tette. A szép csecsemőből az évek múlásával gyönyörű kamaszlány lett, aki az elragadtatott bókok hatására 1959-ben benevezett egy tini szépségversenyre. Meg is nyerte, de mégsem haladhatott tovább ezen az úton, mert Tate ezredest ezúttal Olaszországba vezényelték, és családja oda is vele utazott. Külföldön Sharon egyre magabiztosabbá vált, hiszen az ottani amerikai iskolában osztálytársnői ugyanabban a helyzetben voltak, mint ő: katona édesapjukkal vándoroltak egyik állomáshelyről a másikra. A lány csupán szórakozásból statisztált néhány filmben, ám többen is arra biztatták, hogy próbálja meg a színészi pályát. Szülei ugyan hazaengedték, hogy tanulmányait otthon fejezze be, Doris Tate azonban annyira aggódott érte, hogy idegösszeomlást kapott, ezért Sharon inkább visszautazott Itáliába.


1962-ben a Tate család együtt költözött haza az Egyesült Államokba. Itt Sharon megismerkedett Martin Ransohoff producerrel, aki hétéves szerződést kötött vele. Ransohoff csiszolatlan gyémántnak látta a lányt, ezért úgy döntött, nem ad neki komolyabb szerepet mindaddig, amíg pártfogoltja el nem sajátítja a színészi szakma alapjait. Sharon nagy karrierről ábrándozott, ennek rendelte alá magánéletét is. Első komolyabb kapcsolata Philippe Forquet francia színésszel gyorsan zátonyra futott, mert a férfi verte őt, emiatt Tate egyszer kórházba is került. (A színésznő tragédiáját követően Forquet cáfolta, hogy erőszakosan bánt volna egykori barátnőjével.) Hollywood legmenőbb férfi fodrásza, Jay Sebring viszont elárasztotta figyelmességével a szépséges lányt, akit feleségül is kért, ám Sharon még korainak tartotta a házasságot, mert előbb színésznőként akart befutni. Pedig eleinte nem volt sok szerencséje: Sam Peckinpah eredetileg ugyan őt akarta Steve McQueen partnerének szerződtetni A Cincinnati kölyök (1965) című filmjéhez, de a próbafelvétel után mégis másik színésznőt választott. (Már elkezdődött a forgatás, amikor Peckinpah is repült, Norman Jewison lépett a helyére.) Két évvel később Tate lemaradt a Bonnie és Clyde (1967) női főszerepéről is, mert az illetékesek nem hittek abban, hogy a kezdő színésznő meg tudna birkózni egy ilyen összetett szereppel. A mellőzések ellenére Ransohoff odafigyelt arra, hogy Sharon szakmai tapasztalatokat szerezzen, amire különféle tévésorozatokban adódott lehetőség. Tate elsőként J. Lee Thompson misztikus thrillerében, Az ördög szemében (1966) kapott egy nagyobb szerepet David Niven, Deborah Kerr, Donald Pleasence és David Hemmings oldalán. Partnerei nagyon segítőkészek voltak vele, és a kezdetben szkeptikus Thompson is kijelentette, hogy Sharonnak igenis van keresnivalója a filmvilágban. Ransohoff ragaszkodott ahhoz, hogy az általa finanszírozott Roman Polanski-filmben, a Vámpírok bálja (1967) című horrorkomédiában védence kapja meg a női főszerepet, noha a rendező mást akart volna, és csalódottságában eleinte meglehetősen nyersen viselkedett a nyakába varrt sztárjelölttel.


A Vámpírok báljának Polanski nemcsak a rendezője, hanem a főszereplője is volt. Szerepe szerint beleszeret a fogadós gyönyörű lányába (Sharon Tate), és ezúttal a valóság utánozta a filmművészetet. Roman és Sharon között szerelem bontakozott ki, és a lány szakított Sebringgel. Békésen történt mindez, mert Jay nemcsak hogy megmaradt Sharon jó barátjának, hanem még Polanskival is összehaverkodott. A filmrendező és a színésznő 1968. január 20-án házasodott össze Londonban. Egyes vélemények szerint egyáltalán nem illettek össze, ám az mégis látszott rajtuk, hogy odáig vannak egymásért. Egyik közös barátjuk később azt mondta: „Az igaz, hogy Roman nem tartotta sokra a házasság intézményét, de kevés férfi imádott úgy egy nőt, ahogyan ő Sharont.” Az újdonsült feleséget egyre kevésbé érdekelte már a színészi pálya, ami egyébként is csak újabb csalódásokat okozott neki. A Vámpírok bálját Ransohoff durván megcsonkítva hozta forgalomba, és a szellemes paródia az Egyesült Államokban megbukott. Nem lett különösebben sikeres az ún. „strandfilmek” népszerűségét meglovagoló Ne verj hullámokat! (1967) sem, és ellentmondásos fogadtatásban részesült a Babák völgye (1967) című dráma is, melytől pedig Tate különösen sokat várt. Mark Robson rendező állítólag nem bánt kesztyűs kézzel Sharonnal, ámbár Polanskinak kifejezetten dicsérte. A színésznő összebarátkozott két partnernőjével, Susan Haywarddal és Patty Duke-kal, bennfentesek szerint élete utolsó napján is beszélt velük. Örült neki, hogy alakításáért Golden Globe-ra jelölték mint legígéretesebb új színésznőt, a díjat azonban nem ő kapta. Ellenben szép sikert aratott a Bontóbrigád (1968) című akcióvígjátékban, és ennek hatására a filmmogulok hirtelen elkezdték komolyan venni őt. Sharon viszont egyre jobban vágyott arra, hogy korábbi álmait egy időre feladva csupán feleség és családanya legyen. Állapotos nőként vállalta el a 12+1 főszerepét, egyre jobban látható terhessége meg is nehezítette a forgatást. 1969. július 20-án tért haza Los Angelesbe, miután Londonban meglátogatta új filmje előkészületein dolgozó férjét. Polanski megkérte közös barátaikat – Jay Sebringet, valamint a lengyel Wojciech (Voytek) Frykowskit és annak barátnőjét, Abigail Folgert –, hogy vigyázzanak Sharonra, amíg ő haza nem tér. 


1969. augusztus 8-áról 9-ére virradó éjjel mind a négyen brutális mészárlás áldozatául estek Los Angelesben, a Polanski házaspár által bérelt villában. Az ötödik áldozat egy tizennyolc éves fiú volt, Steven Earl Parent, aki autójával épp távozni készült, miután meglátogatta barátját, a Polanski-villa gondnokát, a melléképületben lakó William Garretsont. A holttesteket 9-én reggel a színes bőrű bejárónő fedezte fel. A gyilkosok négy golyót lőttek Parentbe, és összevissza szurkálták a testét. Szúrt sebek borították a másik négy áldozatot is: Frykowski és Folger tetemét a kertben találták meg, Tate és Sebring holtteste a nappaliban hevert. A mennyezeti gerendán átvetett kötél két végét a nyakukra kötötték, halálukat azonban a késszúrások okozták: Sharon testét tizenhat döfés érte, ebből öt volt halálos. A testében lévő magzatot már nem lehetett megmenteni. A rendőrségi nyomozás elképesztő baklövések kíséretében zajlott, ami táptalajt adott a legvadabb teóriáknak. „Jól értesültek” szerint kábítószeres sátánista orgia zajlott a villában, ahol egyébként is mindennaposak voltak az ilyen összejövetelek, és az egyik résztvevő tudatát végzetesen módosította a drog. Mások a lengyel titkosszolgálat bosszújáról rebesgettek, aminek Frykowski volt az igazi célpontja, a többiek csupán rosszkor voltak rossz helyen. A „gyakorlatiasabbak” szerint féltékenységi dráma történt: Polanski megölette a feleségét és annak volt szeretőjét, mert attól félt, hogy felújítják egykori viszonyukat. A firkászoknak kapóra jött, hogy Polanski utolsó filmje, a Rosemary gyermeke (1968) egy állapotos szőke nőről szólt, aki sátánista összeesküvés áldozata lett, ráadásul nem volt titok, hogy a rendező eredetileg a feleségének szánta a főszerepet. Még Tate első mozifilmje, Az ördög szeme forgatási fotóit is megpróbálták manipulálni, hogy a lemészárolt színésznőt sátánista szeánszok kulcsfigurájának állítsák be. A szenzációhajhász média szélsőséges feltételezései miatt sokakban az a vélemény alakult ki, hogy a gazdag áldozatok „felelőtlen, hivalkodó és erkölcstelen” életmódjukkal rászolgáltak borzalmas halálukra. 


A rendőrök elsőként Garretsont tartóztatták le, akire a villa melléképületében találtak rá. A fiatalember azt állította, Parent távozása után lefeküdt, és semmit nem hallott a történtekből: se a lövéseket, se a halálsikolyokat. Ez eléggé valószerűtlenül hangzott, hiszen a későbbi nyomozás kiderítette, hogy több szomszéd is hallotta ezeket a hangokat, egy közeli iskolai tábor egyik tanára például éjjel 1 körül egy férfi (alighanem Frykowski) segélykiáltására figyelt fel. Bejárta a tábort, és mivel semmi gyanúsat nem észlelt, azt hitte, hogy valahonnan a közelből egy éjszakai tévékrimi hangjai jutottak el hozzá a csendes éjszakában. Bizonyítékok híján Garretsont néhány nap múlva szabadon engedték. A férfi 2016-ban bekövetkezett halála előtt beismerte, hogy annak idején nem mondott igazat: valójában látta a gyilkosokat lakása ablakából, amint azok a melléképület felé tartottak, de egy ugató kutya megriasztotta őket. Nem mert vallomást tenni, mert félt az elkövetőktől, akik akkor még ismeretlenek voltak, és bandájuk számos tagja szabadlábon is maradt. A gyilkosságok rejtélyét egy letartóztatott prostituált, Ronnie Howard segítségével sikerült megoldani. Howard barátnője, a szintén utcalány Virginia Graham közös cellába került az egyik tettessel, a tizenéves Susan Atkinsszel, akit egy egészen más ügy miatt vettek őrizetbe. A tini elmondta neki, hogy mi történt azon a véres éjszakán, sőt hencegett azzal, hogy ő végzett az állapotos Sharonnal, még a gyereket is ki akarta vágni a hasából. Mindezt egy sátánista hippikommuna vezetője, egy bizonyos Charles Manson parancsára tette. Az elborzadt Graham egy börtönséta alkalmával továbbadta a hallottakat Howardnak. Ronnie először azt hitte, Atkins csupán nagyzol, hogy tekintélyt szerezzen magának a börtönben, végül mégis rászánta magát, hogy kapcsolatba lépjen a rendőrséggel, amit egy fogolynak egyáltalán nem egyszerű elérnie. Ennek ellenére a találkozó valahogy létrejött, és a rendőrség letartóztatta a „Manson család” több tagját. Egy hosszadalmas és ellentmondásos társadalmi visszhangot kiváltott per végén a bíróság ugyan halálra ítélte őket a Tate-villában történt gyilkosságokért és más emberölésekért is, de mire az ítélet jogerőre emelkedett volna, Kaliforniában eltörölték a halálbüntetést. Atkins 2009-ben, Manson 2017-ben a börtönben halt meg. Sharon másik gyilkosa, Charles Watson még mindig börtönben van, akárcsak a mészárlássorozat másik két elítéltje, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten. Tíz évvel a Tate-gyilkosságok után, 1979-ben az ügy kulcsfiguráját, Ronnie Howardot is meggyilkolták. Városi legendák szerint a Manson-hívők bosszúja érte utol, valójában rablógyilkosság áldozata lett. 


A további szereplők
A Mariót alakító Vittorio Gassman (1922–2000) – „Olaszország Sir Laurence Olivier-je” – Genovában született. Rómában jogot tanult, ám a színészet jobban érdekelte, ezért átment a Színiakadémiára. (Egyes források úgy tudják, erre csak a jogi egyetem befejezése után került sor.) Színpadi karrierje 1942-ben kezdődött, négy év múlva következett a filmvilág. Jó megjelenésének és kimagasló tehetségének köszönhetően hamar népszerűvé vált: a legjobb rendezők bíztak rá főszerepeket, és a legkiválóbb partnerekkel játszhatott együtt. Legnevezetesebb filmjei hazánkba is eljutottak. Néhány cím a hosszú sorból: Keserű rizs (1948), A világ legszebb asszonya (1955), Háború és béke (1956), Ismeretlen ismerősök (1958), A nagy háború (1959), A matador (1960), Az utolsó ítélet (1961), Előzés (1962), Szörnyetegek (1963), Nyári bolondságok (1964), Beszéljünk a nőkről (1964), Szüzet a hercegnek! (1965), Brancaleone ármádiája (1966), Belfagor a pokolból (1967), A nő hétszer (1967), Egy remete Rómában (1968), Az audiencia (1972), A nő illata (1974), Mennyire szerettük egymást (1974), Éjfélkor indul útjára a gyönyör (1975), Fehér telefonok (1976), Tatárpuszta (1976), A terasz (1980), Altatódal nászágyon (1981), Furfangos gályarabok (1987). Széles műfaji skálán játszott, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó embereket is egyforma hitelességgel tudta megeleveníteni. Az olasz színjátszás öt „szent szörnyeteg”-ének egyike volt (a többiek: Marcello Mastroianni, Ugo Tognazzi, Alberto Sordi és Nino Manfredi). A szakma fortélyait az 1979-ben általa alapított firenzei színiiskolában adta tovább. A „latin szerető” háromszor nősült, színésznő feleségeitől egy-egy gyermeke született: Nora Ricci és az amerikai Shelley Winters egy-egy lánygyermeknek (Paola és Vittoria) adott életet, Diletta D'Andrea pedig a fiát, Jacopót hozta világra. Gassman házasságon kívüli viszonyt folytatott Juliette Mayniel francia színésznővel, tőle született világhírű gyermeke, a szintén színész Alessandro Gassman. Híres szerelmei, mint például Anna Maria Ferrero és Anette Stroyberg, ugyancsak színésznők voltak. Vittorio Gassman hetvenhét éves korában szívroham következtében hunyt el. 


Az olasz és az egyetemes filmművészet egyik kiemelkedő személyisége, Vittorio De Sica (1901–1974) színészként és rendezőként egyaránt jelentős és maradandó életművet hozott létre. Szegény családból származott, könyvelőnek tanult, és bár korán szerzett színészi, sőt rendezői tapasztalatokat is, egy ideig eszébe se jutott, hogy művészi pályára lépjen. A húszas évek elején baráti közvetítéssel került Tatjana Pavlova társulatához, ahol gyakori szerepléseinek köszönhetően nemcsak szakmai rutinra tett szert, hanem végleg elhatározta, hogy mégiscsak színész lesz belőle. Az elhatározás persze kevés volt, kellett a kitartás, sőt a szerencse is. A hangosfilm megjelenésével számos némafilmsztár a süllyesztőbe került, De Sicának viszont ez jelentette a kiugrás lehetőségét, mert hangja és korszerű játékstílusa megfelelt az új médium igényeinek. Hamar sztárrá vált, ugyanakkor arra törekedett, hogy a sikert és pénzt jelentő csacskaságok mellett művészi igényű alkotásokban bizonyíthassa, hogy nemcsak jó külsejű hősszerelmes, hanem sokoldalú színész is. Egyre többet gondolt arra, hogy akkor játszhatna igazán jó szerepeket, ha ő maga lenne a rendező is. Erre 1940-ben kapott először lehetőséget. Korai rendezései között két magyar (!) film remake-jét is megtalálhatjuk: Magdát kicsapják (1940), Péntek Rézi (1941). Nevéhez fűződnek a neorealizmus olyan remekei, mint A gyermekek figyelnek bennünket (1944), a Biciklitolvajok (1948), a Csoda Milánóban (1951) és A sorompók lezárulnak (1952). A kritikusok szerint az ötvenes évektől művészete kissé felhígult, egyre inkább a felszínesebb szórakozás felé kacsingatott rendezőként is. Mindenesetre ennek a korszakának is megvannak a klasszikusai, mint a Termini pályaudvar (1953), a Nápoly aranya (1954), az Egy asszony meg a lánya (1960), a Tegnap, ma, holnap (1963), a Házasság olasz módra (1964) és A Finzi-Continiék kertje (1970). Szívesen és többször forgatott Sophia Lorennel és Marcello Mastroiannival, hihetetlen szakmai tudását és emberségét olyan vendégsztárjai is meleg szavakkal méltatták, mint az amerikai Faye Dunaway és a walesi Richard Burton. Színészként különösen nagy sikert aratott a Kenyér, szerelem…-sorozat csendőr őrmestereként, illetve a Rovere tábornok (1959, Roberto Rossellini) címszerepében. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Huszárik Zoltán eredetileg őt kérte fel a Szindbád (1971) főszerepére, amit el is fogadott, gázsiját azonban a produkció nem tudta kigazdálkodni. Vittorio De Sica kétszer nősült, bár első házasságát maga is érdekkapcsolatnak nevezte. Két fia, a zenész Manuel és a színész Christian élete nagy szerelmétől, Maria Mercadertől született, akivel csak 1968-ban tudott hivatalosan összeházasodni. Párizsban hunyt el a tüdőrákja miatti műtétet követően.


Terry-Thomas (1911–1990) angol komikus eredeti neve: Thomas Terry Hoar-Stevens. 1933-ban kezdett filmezni – elsőként Korda Sándor VIII. Henrik magánélete című klasszikus alkotásában tűnt fel –, ám annyira parányi szerepeket kapott, hogy másfél évtizeden át ki sem írták a nevét a stáblistákra. Az ötvenes-hatvanas években forgatott filmjeivel tett szert nemzetközi hírnévre. Imázsához szabálytalan fogsora is hozzátartozott. Gyakran játszott jómódú, de tisztességtelen figurákat: szélhámosokat, elegáns bűnözőket, mindenféle becstelen alakokat, akiket jellegzetes hangszínnel szólaltatott meg. Jelmezének általában elengedhetetlen része volt a mellény, a monokli, a cigarettatárca és a kabát hajtókájába tűzött szegfű. A film és a színház mellett sokszor szerepelt a rádióban is, ami szintén hozzájárult népszerűsége növekedéséhez. A hatvanas években már hollywoodi produkciókba is meghívták, és eleget tett a nyugat-európai felkéréseknek is. Számos filmje Magyarországra is eljutott, mint például az Egér a Holdon (1963), a Bolond, bolond világ (1963), az Azok a csodálatos férfiak (1965), az Egy kis kiruccanás (1966), a Dorellik jön! (1967), a Hétszer hét (1968), a Léón és az atlanti fal (1970) és az Enyém, tiéd, kié? (1973). 1980-ban állt utoljára a kamerák elé. Kétszer nősült, második feleségétől két gyermeke született. Parkinson-kórban hunyt el. A szintén angol John Steiner elsősorban olasz filmjeinek köszönhetően vált keresett karakterszínésszé. 1941. január 7-én született az angliai Chesterben. A legkülönbözőbb műfajú és színvonalú filmekben játszott. Karrierje a televízióban kezdődött, Peter Brook klasszikus alkotásában (Marat / Sade, 1967) kapta első mozifilmes szerepét. Néhány filmjét a magyar mozikban is láthattuk: A vizsgálat lezárult, felejtse el! (1971), Fehér Agyar visszatér (1974), Goodbye és ámen (1978), A szalamandra (1982) Leopárd kommandó (1985). Megjelent Tinto Brass olyan hírhedt, pornográf színezetű botrányfilmjeiben is, mint a Salon Kitty (1976), a Caligula (1979), a Felvétel! (1980) és a Paprika (1991). Ez utóbbit követően szakított a filmvilággal, és Kaliforniába költözött, ahol ingatlanügynökként kezdett dolgozni. Noha filmográfiája számos kétes értékű művet is tartalmaz, sohasem tagadta meg színészi múltját, és visszavonulását követően is hajlandó volt arra, hogy híres-hírhedt filmjei DVD-kiadásainak extráiban felidézze életének ezt a szakaszát. 


Az anyai ágon orosz származású francia színésznő, Mylène Demongeot 1935. szeptember 29-én született Nizzában. Eredeti neve: Marie-Hélène Demongeot. Fiatalon kipróbálta a modellkedést, zongoraleckéket vett, és színitanulmányokat is folytatott. Ez utóbbinak köszönhette, hogy feltűnő szépsége ellenére sem csupán a külseje miatt foglalkoztatták, hanem összetett színészi feladatokat is rá mertek bízni. 1953-ban kezdett filmezni. Nemzetközi hírnevét az Arthur Miller drámájából francia–keletnémet koprodukcióban készült Salemi boszorkányok (1957) alapozta meg: Abigail Williams szerepét játszotta, amelyért a Karlovy Vary-i filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját, és BAFTA-díjra is jelölték mint a legígéretesebb új színésznőt. Noha az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek egyik legkedveltebb francia filmcsillaga volt, közel ötven évig semmilyen más szakmai díjra nem jelölték. Igaz, leghíresebb alakításait nem magvas művészfilmekben, hanem egyenetlen színvonalú közönségfilmekben nyújtotta. Ezek közül a magyar mozikba is eljutott például A három testőr kétrészes filmváltozata 1961-ből, a Fantomas-trilógia, a Radványi Géza által rendezett Tamás bátya kunyhója (1965) vagy a Veszélyesen élni (1975) című krimi. Az új évezredben a fiatal filmesek is felfedezték, a 36 (2004) című kőkemény zsarufilmben nyújtott epizódalakításáért César-díjra jelölték. Mylène Demongeot hazájában írónőként is jól ismert. Kétszer ment férjhez, másodjára a bűnügyi regényeiről (Maigret felügyelő) ismert Georges Simenon fiához, Marchoz, akivel több mint harminc évig élt boldog házasságban, egészen a férfi haláláig. 


Ottavia Piccolo olasz színésznő 1949. október 9-én született Bolzanóban. Gyerekszínészként kezdte a pályát: tízévesen már színpadon játszott, tizennégy éves korában pedig filmkarrierje is elkezdődött. Nem is akárkitől kapta a nagy lehetőséget: Luchino Visconti bízta rá A párduc (1963) című történelmi freskójának egyik mellékszerepét olyan partnerek mellett, mint például Burt Lancaster, Alain Delon, Claudia Cardinale, Paolo Stoppa, valamint a még pályakezdő Giuliano Gemma, Terence Hill (ekkor még Mario Girotti), Lou Castel és Pierre Clémenti. Ottaviára is felfigyelt a szakma, és az évek folyamán egyre nagyobb szerepekhez jutott. Adriano Celentano partnere volt a Serafino (1968) című komédiában, Mauro Bolognini pedig két egymást követő míves irodalmi adaptációjában (Metello, 1970; Bubù, 1971) osztotta rá a női főszerepet: mindkettőben Massimo Ranieri partnere volt. Újra együtt játszott Alain Delonnal előbb az Özvegy Coudercné (1973) című drámában, melynek címszerepét Simone Signoret alakította, majd a Zorro (1975) című romantikus kalandfilmben. A nyolcvanas évektől kezdve a tévénézők gyakrabban láthatták, mint a mozilátogatók. Bár nem tartozik az olasz filmművészet leghíresebb csillagai közé, egyenletes és színvonalas pályafutást mondhat magáénak. 1974 óta él boldog házasságban Claudio Rossonival, akitől egy gyermeke született. (A Maurice Markau-t alakító Orson Welles pályafutásával korábban külön blogbejegyzésben foglalkoztam, amely a nevére kattintva érhető el.) 


Forgatási apróságok
Tulajdonképpen a filmvilágban gyakorinak mondható, több éves huzavonáknak köszönhető, hogy a 12+1 Sharon Tate utolsó filmje lett, és nem az első. A gyönyörű színésznő rövid karrierje ugyanis szinte még el sem kezdődött, amikor a Film, Színház, Muzsika egyik 1965-ös számában „Hollywood »foglya«” címmel az alábbi hír jelent meg róla: „Hollywood »foglya« volt két éven át Sharon Tate, az új filmprimadonna. A vállalkozók megtiltották neki, hogy nyilatkozzék, hogy fényképezőgép elé álljon. Két éven át tanították és időközben csak tévéműsorokban léphetett fel. Most a Tizenhárom című film főszereplője lesz, melyet Franciaországban forgatnak. Impresszáriója kijelentette, hogy »száz Ursula Andress-szel ér fel«”. Biztosra vehetjük, hogy az említett 1965-ös filmterv megegyezik a 12+1-gyel, melyet részben valóban Franciaországban forgattak, és egyes országokban The 13 Chairs (A tizenhárom szék) vagy Una su 13 (Egy a tizenháromból) címmel forgalmaztak. Tate a születendő gyermeke miatt először el sem akarta fogadni a 12+1 főszerepét, de mivel nagy tisztelője volt Orson Wellesnek, ezért mégis igent mondott, ámbár nem voltak közös jeleneteik. Terhességét nem titkolta Gessner előtt, és mivel néhány jelenetben félmeztelenül kellett mutatkoznia, megállapodtak abban, hogy elsőként a topless képsorokat veszik fel. A forgatás 1969 februárjában kezdődött, és áprilisban ért véget. Márciusban Tate terhessége már észrevehető volt, emiatt a forgatás második szakaszában előszeretettel öltöztették Sharont bő ruhákba, továbbá hosszú sálakkal és nagy méretű táskákkal próbálták leplezni az állapotát. A forgatás négy nagyvárosban zajlott: New Yorkban, Londonban, Párizsban és Rómában. A belsőket a római Cinecittà műtermeiben vették fel. 


Ezekben a hónapokban készült Federico Fellini vitatott filmje, a Satyricon is (1969), részben szintén a Cinecittàban. Amikor Polanski felkereste a feleségét Rómában, együtt elmentek megnézni a Fellini-opusz forgatását is. A Satyricon megszületéséről Gideon Bachmann készített egy dokumentumfilmet Ciao, Federico! (1970) címmel, amely megörökítette a Polanski házaspár látogatását is. A 12+1 IMDb-s honlapján is megtalálható az az adat, hogy Gessner társrendezője az olasz Luciano Lucignani volt, ám neve mellett zárójelben ott szerepel az „uncredited” is, ami azt jelenti, hogy nevét a stáblista nem tünteti fel. Ez az infó azonban nem felel meg a valóságnak, legalábbis a Filmmúzeum tévécsatorna által bemutatott kópia főcímén Lucignani neve is olvasható. (Az IMDb úgy tudja, a film európai és amerikai változatának főcíme eltér egymástól, bizonyos személyek és cégek neve csak az előbbin található meg.) Közreműködésének részleteiről nem találtam egyértelmű infókat. Egyes vélemények szerint ő kezdte el a forgatást, és tapasztalatlansága miatt cserélték le Gessnerre. Mások úgy tudják, az olasz filmtörvények és a koprodukció miatt volt szükség egy olasz társrendezőre is, aki amolyan segédrendezői feladatokat töltött be, és nem befolyásolta lényegesen a készülő film művészi arculatát. Rendezőként Lucignani mindössze négy filmben dolgozott, ebből a legelső egy szkeccsfilm egyik epizódja, a másik háromban pedig társrendezői minőségben vett részt. A 12+1 Sharon Tate halála után került a mozikba. Olaszországban már 1969. október 7-étől játszották, külföldi forgalmazása csak 1970-ben kezdődött. Bizonyos országokban a film utolsó néhány másodpercét kegyeleti okokra hivatkozva kivágták. Ekkor ugyanis felrobban az a hajnövesztő szer, amelyet Beretti kotyvasztott, és ami valóban milliomossá teheti, a detonációtól pedig a környezetében mindenkinek hosszúra nő a haja, beleértve őt is. A kivágott képkockákon a hippi hajú Gassman ördögien vigyorog a kamerába, és döbbenetesen hasonlít Sharon meggyilkolásának értelmi szerzőjére, Charles Mansonra, noha a jelenetet még a színésznő életében vették fel. 


Így látták ők
„Nicolas Gessner színes francia–olasz filmvígjátéka Ilf és Petrov 12 szék című népszerű regényének alapötletére épült. Osztap Bender, a nagy kombinátor helyett itt egy kissé kétbalkezes New York-i borbély folytat hajszát a nagynénjétől örökölt 12 szék után, amelyek egyike vagyont rejt. Neki is van segítőtársa, és őt is üldözik a konkurens kincskeresők – a fél világon át. Mai környezetben, NewYork, London, Párizs és Róma nagyvárosi forgatagában zajlik a történet, sok humorral és látványossággal. A rendező egyetlen humorforrást sem hagy kiaknázatlanul: bőségesen él a jellem- és helyzetkomikum, a képi humor lehetőségeivel is. A film olykor kicsit harsány, de mulattató, gondűző szórakozást nyújt. A nemzetközi szuperprodukció valóságos sztárparádét vonultat fel. Vittorio Gassman, a nemrég meggyilkolt Sharon Tate (ez volt az utolsó filmje) és Terry Thomas mellett a kisebb szerepeket is olyan színészek alakítják, mint Vittorio De Sica, Mylène Demongeot és Orson Welles.”
(v. v.: „12 +1”. In: Népszava, 1970. november 19., 2. o.)


„Ilf és Petrov nagy leleménye mögül egyszerűen elfújták az eredeti regénynek életet és értelmet adó kort és társadalmi hátteret és, saját ötlethabarcsaikkal összekeverve, a cselekményt áttették, hogy minél látványosabb legyen a rohangálás, a mai Amerikába, Olaszországba, Párizsba, Londonba. A csapkodó ötletzáporozásban Nicolas Gessner rendező kiváltképp ízléstelenségét árulja el. És a kacarászás közben igazán szomorúsággal és egy kis szégyenérzettel tölti el az embert, hogy az ebben a filmben, nyilván a szellemi tartalom hiányának ellensúlyozására, felvonultatott nagyágyúk, Vittorio Gassman, Vittorio De Sica, Mylène Demongeot, Terry-Thomas, Orson Welles hogyan tudtak ennyire törpévé jelentéktelenedni. Nagy kár a meggyilkolt Sharon Tate-ért, még akkor is, ha e szereplésének tanúsága szerint nem ez lehetett legjobb alakítása. Félve mondom ki a konklúziót: ízlészüllesztő film ez. Igaz, a nézők nevetési igényét ki kell elégíteni, és a moziknak meg kell telniük. De így?”
(„12+1”. In: Film, Színház, Muzsika, 1970. november 21., 13. o.)


12+1 (1969) – olasz–francia vígjáték. Ilf és Petrov Tizenkét szék című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Marc Behm, Dennis Norden, Antonio Altoviti, Lucia Drudi Demby és Nicolas Gessner. Operatőr: Giuseppe Ruzzolini. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Carmelo Patrone és Piero Poletto. Jelmez: Franco Carretti. Vágó: Giancarlo Cappelli. Rendező: Nicolas Gessner és Luciano Lucignani. Főszereplők: Sharon Tate (Pat), Vittorio Gassman (Mario Beretti), Orson Welles (Maurice Markau), Vittorio De Sica (Carlo De Seta), Terry-Thomas (Albert), Mylène Demongeot (Judy), John Steiner (Stanley Duncan), Ottavia Piccolo (Stefanella De Seta). Magyarországi bemutató: 1970. november 19.

(Sharon Tate fenti életrajzához azt a szöveget vettem alapul, amelyet magam írtam néhány évvel ezelőtt a Wikipédiára.)

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?








HYPPOLIT, A LAKÁJ

Schneiderné: Kérlek, Mátyás, siess! Kilenc órakor szervírozzák a szupét! Schneider úr: Mit csinálnak a micsodával? Schneiderné: Szer...