EISENSTEIN MEXIKÓBAN

A magyar mozikban is látható volt a brit kultrendező, Peter Greenaway tabudöntögető filmje, az Eisenstein Mexikóban. A cselekmény – milyen furcsa leírni ezt a szót egy Greenaway-opusz esetében! – filmtörténeti alapokra épül: a Patyomkin páncélos (1925) legendás alkotóját, Szergej Mihajlovics Eisensteint 1930-ban Hollywoodba hívták rendezni, szerződését azonban néhány héten belül felbontották. Útja Mexikóba vezetett, ahol Upton Sinclair szocialista érzelmű amerikai író és felesége támogatásával hozzálátott egy mexikói témájú film, a ¡Que viva México! forgatásához, de a munkát nem tudta befejezni. Greenaway alkotása a mexikói tartózkodás idején játszódik, elsődleges témája azonban nem a ¡Que viva México! megszületése, hanem Eisenstein szembenézése egy számára addig ismeretlen kultúrával és önmaga előtt is titkolt homoszexualitásával.

¡Que viva México!

Szergej Eisenstein (1898–1948), szovjet–orosz avantgárd filmrendező kivételes tehetségére a kapitalisták is felfigyeltek. A Paramount Pictures 1930 tavaszán meghívta az Egyesült Államokba, hogy filmet készítsen a cégnek. A szerződés százezer dollárról szólt. A szovjet illetékesek engedélyezték a rendszerhű művész külföldi munkáját, és Eisenstein 1930 májusában – több filmtervvel a tarsolyában – megérkezett Hollywoodba. Szerette volna megfilmesíteni a fegyvergyártásból meggazdagodott mágnás, Basil Zaharoff (1849–1936) életét, de szóba került George Bernard Shaw és Jack London egy-egy műve is. A Paramount producereit egyik elképzelés sem hozta lázba, ők inkább az Amerikai tragédiát ajánlották Theodore Dreisertől. Eisenstein fellelkesült, hiszen a regény tetszett neki, ráadásul Dreisert személyesen ismerte még Moszkvából. Az 1930 októberében benyújtott forgatókönyv-tervezetet azonban a Paramount nem fogadta el, és végül „közös megegyezéssel” semmisnek nyilvánították a szerződést. Ebben azért szerepet játszott az is, hogy az antikommunisták egyre élesebb kritikai észrevételeket tettek Eisenstein és a Paramount együttműködésével kapcsolatban, és filmjeinek esetleges bojkottjától tartva a cég jobbnak látta, ha kihátrál az orosz rendezővel kötött megállapodásból. A hollywoodi hónapok alatt Eisenstein összebarátkozott a baloldallal szimpatizáló Charlie Chaplinnel. A világhírű komikus összehozott egy találkát új barátja és a szocialista érzelmű amerikai író, Upton Sinclair között. Sinclair munkát ajánlott Eisensteinnek Mexikóban, sőt megígérte, hogy ehhez megszerzi a szovjet hatóságok beleegyezését is.

Eisenstein elképzelése az volt, hogy az ősi mexikói kultúra és a mexikói forradalom (1910–1917) kapcsolatát ábrázolja egy négy epizódból álló filmben, amelyhez prológust és epilógust is forgat. Az új szerződésnek azonban szigorú feltételei voltak. Így például a forgatás nem tarthatott tovább négy hónapnál, nem léphette túl a Sinclair felesége, Mary Craig Kimbrough Sinclair által felügyelt pénzügyi kereteket, a film játékideje pedig nem haladhatta meg az egy órát, és semmilyen formában nem sérthette a mexikói nép méltóságát és érzékenységét. Ez utóbbi feltételt a mexikói kormány szabta annak fejében, hogy a három szovjet kommunistát (Eisensteinnel tartott két állandó munkatársa, Grigorij Alekszandrov író-rendező és Eduard Tissze operatőr is) egyáltalán beengedje az országba. A szerződés egyik kitétele szerint Mrs. Sinclair javára Eisenstein lemond minden jogáról a felvett anyaggal kapcsolatban, beleértve a negatívot és a másolatokat is, és a Szovjetunió is csupán saját forgalmazásra kap majd egy példányt. Eisenstein óriási lelkesedéssel fogott munkához, és közel ötvenórányi (!) anyagot vett fel. Mondani sem kéne, hogy emiatt egyre feszültebb lett a viszony a rendező, Mrs. Sinclair és a mexikói filmgyártó vállalat, a Trust között. A Trust úgy ítélte meg, hogy Eisenstein nem képes megbirkózni a feladattal, és miután a cég kifogyott a pénzből, leállította a munkát. Eisensteint haladéktalanul hazarendelték a Szovjetunióba, visszahívását állítólag maga Sztálin követelte. A szovjet fél megpróbált megállapodni Sinclairékkel és a Trusttal, hogy megkapja a felvételeket, de nem járt sikerrel. Eisensteinnek sem volt többé módja arra, hogy beleszóljon az addig felvett anyag felhasználásába.

Az „eltékozolt” pénz visszaszerzése érdekében a Trust – természetesen Sinclairék közreműködésével – megpróbálta felkelteni valamelyik nagy amerikai cég érdeklődését a mexikói felvételek iránt. Nem akadt komoly érdeklődő, ezért végül Sol Lesser független producer-forgalmazóval állapodtak meg. Lesser három rövidfilmet állított össze az anyag kisebb hányada alapján: a Thunder Over Mexico, az Eisenstein in Mexico és a Death Day egyaránt 1934-ben került forgalomba, de a hozzájuk fűzött szakmai és anyagi reményeket nem váltották valóra. A Thunder Over Mexico (Vihar Mexikó fölött) különösen felkavarta a szakmai kedélyeket, a New Yorkban kifejezetten Eisenstein mexikói filmjének védelmére alakult nemzetközi bizottság például ezzel a kiáltvánnyal fordult a nézőkhöz: „Felhívunk minden mozilátogatót, hogy követelje a film visszavonását, és Eisenstein eredeti negatívjának helyreállítását. Tegyenek róla, hogy tiltakozásunk mindenütt hangot kapjon, ahol e filmet bemutatják. Követeljék, hogy a film forgalmazását állítsák le! A Vihar Mexikó fölött forgalmazói, előzetes reklámhadjáratuk során, kifejezték azon jámbor reményüket, hogy filmjüket méltányolni fogja az általuk »gumirágó«-nak elnevezett moziközönség. Fölhívjuk önöket, »gumirágó« nézőközönség, úgy mutassák ki méltánylásukat, hogy a film terjesztői kénytelenek legyenek levenni a műsorról a Vihar Mexikó fölöttet.”

Sinclair máskor is hozzájárult ahhoz, hogy mások is merítsenek a kivételes eisensteini anyagból, így például a bikaviadal jelenetét a Kid from Spain (1932) című filmhez adta el, de a Viva Villa! (1934) című hollywoodi produkció igényeit is kielégítette. Eisenstein közeli barátja, Marie Seton 1939-es alkotása, a Time in the Sun szintén az orosz rendező mexikói felvételein alapul. Mondani sem kéne, hogy a fentebb említett bizottságtól Sinclair is megkapta a magáét: „Ön, Upton Sinclair, a »szocialista«, megölte Eisenstein elképzelését, semmivé tette szándékát. Az ön Sinclair Alapítványa, a felesége profitja, az ön gazdag vállalkozó társai érdekében... […] Legutóbb a H. W. L. Danához intézett levelében azt a kijelentést tette, hogy ha Eisenstein vágta volna a filmet, szörnyű szemét lett volna. Ön van olyan arcátlan és ostoba, hogy ezt a Patyomkin és a Tíz nap, mely megrengette a világot alkotójáról mondja el, és ezt azért tette, mert félt, hogy ha Eisenstein maga vágja a Que Viva Mexico-t, az nem hajt elég hasznot, és ön talán nem lesz képes többé elárasztani a világ közkönyvtárait a könyveivel (a »Sinclair Alapítvány«).” A hatvanas években már a New York-i Modern Művészetek Múzeuma rendelkezett a felvételek jogaival. Az intézmény néhány értékes szovjet filmet kapott a Goszfilmofond archívumából, cserébe átadta a birtokában lévő mexikói anyagot az oroszoknak. Ebből maga Grigorij Alekszandrov állított össze egy változatot Eisenstein eredeti elképzeléseinek figyelembevételével. Ekkor használták először hivatalosan az Eisenstein által kitalált ¡Que viva México! címet. A rekonstruált változat 1979-ben a XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon tiszteletbeli nagydíjat kapott, a következő évben pedig Magyarországon is bemutatták.

Így készült a film

Peter Greenaway 2006-ban kezdett behatóbban foglalkozni Eisenstein mexikói tevékenységével. Tervezett filmjének eredetileg a Tíz nap, amely megrengette Eisensteint címet akarta adni. Ezzel egyrészt utalni akart zseniális elődje egyik leghíresebb alkotása, az 1928-as Október alternatív címére: Tíz nap, amely megrengette a világot. Másrészt véleménye szerint a mexikói tartózkodás szóban forgó tíz napja valóban döntő befolyást gyakorolt Eisensteinre, aki attól kezdve másként látta a világot, a kommunista Szovjetuniót és a kapitalista Nyugatot, és másként tekintett önmagára is, nyíltan szembenézett addig elfojtott vágyaival. Mint az utóbbi évek legtöbb Greenaway-alkotása, az Eisenstein Mexikóban is koprodukcióban valósult meg: a producerek közül Bruno Felix és Femke Wolting korábban is dolgoztak a direktorral. Greenaway 2011. november 25-én érkezett Mexikóba, hogy előkészítse a filmet. Ugyanazokat a helyeket kereste fel, melyeket egykor Eisenstein is, illetve meglátogatta a Diego Rivera és Frida Kahlo művészetének szentelt múzeumokat is. (Eisenstein jó barátságban volt a két festőművésszel.) Mexikói tartózkodását Greenaway arra is felhasználta, hogy meghallgatást tartson helyi színészek számára esetleges szerepeltetésük érdekében. 2012 januárjában a Mester egyik állandó munkatársa, Reinier van Brummelen holland operatőr irányításával próbaforgatásra is sor került. 2012 nyarán Greenaway Oroszországba utazott. Noha bő fél évvel korábban még úgy nyilatkozott, hogy szerződése értelmében amerikai színészt kell választania a főszerepre, júniusban Szentpétervárott, júliusban pedig Odesszában tartott meghallgatást orosz színészek számára. Fontos szempontnak tartotta az Eisensteinhez való külső hasonlatosságot, mivel filmjében számos fotót és híradórészletet akart felhasználni elődjéről, és a nemzetközi forgalmazás érdekében elvárás volt az angol nyelv ismerete. 

A Goltzius és a Pelikán Társulat elhúzódó utómunkálatai és az Eisenstein szerepére meghirdetett meghallgatások időigénye miatt az Eisenstein Mexikóban forgatásának megkezdését előbb 2012 végére, majd 2013 őszére halasztották. Greenaway közben kísérletet tett arra, hogy az oroszokat is bevonja a projektbe. Az együttműködés nem valósult meg, az oroszoknak ugyanis nem tetszett, hogy Greenaway egyértelműen Eisenstein (homo)szexuális orientációját állította középpontba. Mivel a direktor nem kívánt változtatni a koncepcióján, az orosz fél visszalépett, ámbár képviselőjük tagadta, hogy ezt a homoszexualitás motívuma miatt tették volna, szerinte „művészi nézeteltérések”-ről volt szó. 2013. december 20-án Greenaway és Van Brummelen visszatértek Mexikóba, és a guanajuatói múmiamúzeumban megkezdték a forgatást. A munka újabb helyszíneken (például: Teatro Juárez, Jardín de la Unión, Mineral de la Luz, La mina de la Valenciana) folytatódott, s közben zajlott a szereplőválogatás is. A karácsonyi időszakra Greenaway Amszterdamba utazott, és egyúttal bejelentette, hogy a 32 éves finn Elmer Bäck személyében végre megtalálta főszereplőjét is. Bäck a Nya Rampen társulatában játszik, ahonnan Greenaway szerződtette Rasmus Slätist és Jakob Öhrmant is Eisenstein két munkatársa, Grigorij Alekszandrov és Eduard Tissze szerepére.

2014. január 7-én Greenaway a Facebookon publikálta az első hivatalos fotókat a filmből. A hónap utolsó napján a Dis Voir francia kiadó megjelentette az irodalmi forgatókönyvet két másik Greenaway-projekt forgatókönyvével egyetemben, melyek Oskar Kokoschka osztrák festőnek Gustav Mahler özvegye, Alma iránt táplált érzelmeiről szólnak. 2014. február 22-én véget ért a mexikói forgatás. Öt hónappal később, július 27-én Csehországban, a magyarhradisi (más néven: Magyarerőd, csehül: Uherské Hradiště) Galerie Slováckého múzeumban Greenaway megnyitotta az Eisenstein in Guanajuato című kiállítását a bemutatásra váró film anyagai alapján. Elmondta a médiának azt is, hogy a következő berlini filmfesztiválon szeretné megtartani az ősbemutatót. Újabb részleteket árult el augusztus 11-i asconai (Svájc) sajtótájékoztatóján, ahol az opusz három és félperces trailerét is bemutatta. Szeptemberben Helsinkiben folytatódott a forgatás, főleg Elmer Bäck és Luis Alberti közös jeleneteivel. December 15-én a Berlinale vezetősége hivatalosan is bejelentette, hogy Greenaway alkotása részt vesz a következő fesztivál versenyprogramjában. A bemutatóra 2015. február 11-én került sor. Az opuszt a tekintélyes alkotóknak kijáró érdeklődés fogadta, de díjat nem nyert.

Így láttam én

Aki ismeri Greenaway korábbi alkotásait, annak az Eisenstein Mexikóban láttán valószínűleg az lesz az első benyomása, hogy a Mestertől szokatlanul könnyen érthető, „cselekményes” filmet lát, amely persze nem hagyományos életrajzi film. Például nem igazán látjuk Eisensteint forgatás közben, nagyon keveset tudunk meg a ¡Que viva México! készítésének kulisszatitkairól, és ez igazából így helyes. Greenaway nyilván úgy gondolta, aki az ilyesmi iránt érdeklődik, az tanulmányozza inkább az on- és off-line filmtörténeti forrásokat. Őt elsősorban a magánember Eisenstein érdekli, feltehetően abból az elméletből kiindulva, hogy egy zseniális művész magánélete és művészi tevékenysége amúgy is szoros kölcsönhatásban áll egymással. Vagyis minél többet tudunk meg a magánember Eisensteinről, annál közelebb kerülhetünk művészete teljes megértéséhez. Mexikó annak lehetőségét jelentette Eisenstein számára, hogy a merev szovjet kultúrpolitika elvárásaitól és kötöttségeitől megszabadulva szembenézzen önmagával és addig elfojtott (homoszexuális) vágyaival, megismerkedjen Mexikó múltjával és jelenével, a mexikói nép több évszázados kultúrájával, amelyben nemcsak az életnek, hanem a halálnak is kiemelt szerepe van. Greenaway Eisensteinje úgy érkezik meg Mexikóba, mint egy infantilis csodagyerek, aki kamaszos féktelenséggel adja át magát a külvilág megannyi csábításának, előbb a színek, a tárgyak, a formák, a hangulatok, a tájak és épületek szépségének, majd a férfiszerelem vonzásának. Engem Milos Forman Amadeusára (1984) emlékeztetett Greenaway koncepciója: mindkét film főszereplője a kötöttségektől szabadulni akaró, öntörvényű zseni, aki szabadon próbál szárnyalni egy olyan közegben, amely ha fel is ismeri a zsenialitását, inkább visszahúzza, mintsem szabadjára engedné.

Maga a színész, Elmer Bäck viszont külsőleg nem annyira Forman Mozartjára, mint inkább a közelmúlt francia szépfiújára, az ötvenes éveibe lépett Vincent Pérezre és a bugyuta amerikai vígjátékok jolly jokerére, Rob Schneiderre emlékeztetett. Különösen Schneidert lett volna érdekes egy Greenaway-filmben látni, bár szerintem esély se lett volna arra, hogy elvállalja. Az egyik explicit jelenetben ugyanis Luis Alberti oly élethűen farkalja meg a címszereplőt, hogy a néző önkéntelenül is arra gondol, ez vajon tényleg csak imitáció volt-e. Nemcsak azért kell megemlíteni ezt a képsort, mert a prűdebb nézők alighanem ekkor távoznak a nézőtérről (ha ugyan egyáltalán beültek a filmre), hanem azért is, mert bizonyos jelképes jelentéstartalma van. Eisenstein homoszexualitásának részletei ugyanis nem ismertek, vagyis semmi bizonyíték nincs arra, hogy az ágyban ő lett volna a passzív fél, mindazonáltal Greenaway valószínűleg így próbálta szimbolizálni, hogy Eisenstein nem csupán testi szüzességét adja fel, hanem egész addigi világ- és énképét is, legalábbis arra a kis időre. A Szovjetunióba visszatérve ugyanis nem lett volna tanácsos a coming out, mert minimum kegyvesztetté vált volna, ha egyáltalán megússza a beismerést. (Gondoljunk csak egy másik homoszexuális rendező, az örmény Szergej Paradzsanov évtizedekkel későbbi meghurcoltatására!) Kényszerből-e, vagy sem, Eisenstein 1934-ben feleségül vette Vera Ataseva (1900–1965) író-rendezőt, akivel egészen 1948-ban bekövetkezett halálig együtt élt, de gyermekük nem született. 

Hiteles-e a Greenaway által megfestett Eisenstein-kép? Minden bizonnyal nem, hiszen jó néhány apró anakronizmust is felfedezhetünk benne, ahogyan annak idején Derek Jarman Caravaggio-filmjében is. De jól tesszük-e, ha a lexikai hitelességet kérjük számon rajta? Aligha hiteles például a Fellini-Casanova (1976), mégis úgy gondolom, többet elmond a legendás nőcsábászról, mint bármelyik más, biográfiailag pontosabb Casanova-film, vagy akár a főhős emlékiratai. Ezt a gondolatmenetet követve az Eisenstein Mexikóban akár a Greenaway-Eisenstein címet is viselhetné, hiszen ez a film legalább annyira szól Greenawayről, mint arról, hogy ő milyennek látja Eisensteint. Elsősorban Greenaway jellegzetes vizuális stílusa köszön vissza a filmvászonról – Reinier van Brummelen operatőr valósággal brillírozik –, ugyanakkor az Eisensteint ábrázoló eredeti képek, a filmjeiből kölcsönvett részletek tökéletesen érzékeltetik, hogy mi a közös a két művész érdeklődésében, témáiban, filmhez való viszonyában. És ezzel elérkeztünk az Eisenstein Mexikóban egyik fontos pozitívumához: a nézőnek most nem kell se tanácstalannak, se műveletlennek éreznie magát, mert a Greenawaytől megszokott kultúrtörténeti utalások ezúttal viszonylag könnyen megérthetők-megfejthetők. Hogy Eisenstein művészete egy kellően még ki nem aknázott kincsestár, annak egyik bizonyítéka, hogy Greenaway már bejelentette következő Eisenstein-filmje, a The Eisenstein Handshakes forgatását is. Ebben állítólag azokra az ismeretségekre, barátságokra koncentrál, melyek Eisensteint a kor legnevesebb művészeihez és gondolkodóihoz fűzte. A bemutatót 2017-re ígérték, de a projektet azóta törölték az IMDB adatbázisából. De az is lehet, hogy átkeresztelték, mert Eisenstein in Hollywood címmel jelenleg egy másik függőben lévő Greenaway-filmet találhatunk az on-line filmes adatbázisban. Azt egyelőre nem tudni, hogy az orosz rendezőt vajon ismét Elmer Bäck személyesíti-e meg. 

Eisenstein Mexikóban (Eisenstein in Guanajuato, 2015) – holland–mexikói–finn–belga–francia dráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Peter Greenaway. Operatőr: Reinier van Brummelen. Díszlet: Hector Iruegas. Jelmez: Brenda Gomez. Vágó: Elmer Leupen. Főszereplők: Elmer Bäck (Szergej Eisenstein), Luis Alberti (Palomino Cañedo), Maya Zapata (Concepción Cañedo), Lisa Owen (Mary Sinclair), Stelio Savante (Hunter S. Kimbrough), Rasmus Slätis (Grisa Alekszandrov), Jakob Öhrman (Eduard Tissze), Raino Ranta (Vszevolod Mejerhold).

GOLTZIUS ÉS A PELIKÁN TÁRSULAT

„Terminátor 2 – értelmiségieknek” – valami ilyesmi szlogennel ajánlotta a Cinema magazin az olvasók figyelmébe Peter Greenaway Prospero könyvei (1991) című alkotását bő 20 évvel ezelőtt. A hasonlat bármilyen meghökkentő, tökéletesen fedi a valóságot, sőt tulajdonképpen szinte az egész greenaway-i életműre igaz. Greenaway és James Cameron ugyanis egyaránt látványfilmeket rendeznek, a különbség elsősorban alkotói hozzáállásukban fedezhető fel. Cameronnál a látvány szimbiózisban van a cselekménnyel – bár néha mintha fölébe kerekedne –, Greenaway számára azonban a cselekmény nem annyira érdekes, olykor mintha nem is lenne. A brit rendező leghíresebb filmjei mintha csak a Gesamtkunstwerk fogalmát illusztrálnák. Kevés rendezőről tudok, aki ennyiféle művészeti ágat – sőt nemegyszer tudományágakat is! – fogna össze a hetedik művészet jegyében: a Greenaway-filmek olyanok, mintha színházat néznénk, miközben egyáltalán nem lefilmezett színházi előadásként hatnak. Fontos hatáselemük a zene, de nagy hangsúlyt kapnak a számok (numerológia) és a (nyomtatott) betűk is. Ugyanakkor számos képkocka olyan, mintha élő szereplőkkel beállított középkori festményeket látnánk, különös tekintettel a németalföldi mesterekre. Greenaway egyik korábbi alkotása, a Magyarországon is bemutatott Éjjeli őrjárat (2007) például egyenesen az azonos című Rembrandt-festmény megszületéséről szól – természetesen egyáltalán nem a National Geographic Channel vagy a Discovery Channel szárazon tárgyilagos és olykor megmosolyogtatóan illusztratív stílusában. Tervezett egy filmet Boschról is: a művész halálának 500. évfordulójára, 2016-ra ígérték a premiert. A két említett produkció között született meg a jelen blogbejegyzés témájául szolgáló Goltzius és a Pelikán Társulat: a három mű tematikai szempontból (németalföldi képzőművészek) laza trilógiát alkot majd – amennyiben valóban elkészül a tervezett Bosch-film. (2017 közepén még híre-hamva sincs.)

A címben szereplő Goltzius nem más, mint a németalföldi képzőművészet jelentős alakja, Hendrik Goltzius (1558–1617). (Nem keverendő össze rokonával, a szintén németalföldi Hubert Goltziusszal, aki bő három évtizeddel volt idősebb nála.) Goltzius nemcsak festő volt, hanem grafikus, nyomdász és kiadó is, vagyis művészi sokoldalúsága miatt ideális Greenaway-filmhős. Atyjánál tanult üvegfestést, majd Haarlembe (Hollandia) ment, ahol Dirck Volckertszoon Coornhert (1522–1590) tanítványául fogadta. Goltzius festményein és metszetein a manierizmus hatása fedezhető fel, mindenekelőtt az irányzat leghíresebb alkotójáé és propagátoráé, Bartholomeus Sprangeré (1546–1611). Munkásságának legértékesebb részét a metszetei jelentik, különösen a rézmetszetek, mivel ezen a téren újfajta kifejezésmódokkal kísérletezett, de fametszetei is az egyetemes kultúra legbecsesebb értékei közé tartoznak. Mint ahogy abban a korban az megszokott volt, leggyakrabban bibliai témákat örökített meg, akárcsak a festményein. (Művészettörténészek szerint 1600 körül kezdett festeni.) Greenaway alkotásának kiindulópontjául Goltzius bibliai témájú erotikus nyomatai szolgáltak. A film története szerint az elzászi őrgróf magához csábítja a művészt azzal az ígérettel, hogy finanszírozni fogja a nyomatok sokszorosításának és kiadásának nyomdai költségeit. Goltzius és alkalmi társulata az őrgróf és udvartartása előtt először élőben mutatja be a kiválasztott bibliai történeteket, ugyanis az őrgróf támogatásának előzetes feltétele, hogy a látvány meggyőző legyen. Láthatjuk Ádám és Éva, Lót és lányai, Dávid és Betsabé, József és Putifárné, Sámson és Delila, valamint Keresztelő Szent János és Salome históriáját. A hangsúly egyértelműen a látványon van, mert a Goltzius és a Pelikán Társulat igazi barokkosan túlcsorduló vizuális orgia (akkor is, ha nem a barokk, hanem a németalföldi művészet fénykorában járunk), amely külsőségeiben a rendező nagy korszakát idézi, és bár a kultúrtörténeti utalások és a társművészeti „áthallások” ezúttal sem hiányoznak, a néző mégsem érzi magát annyira elveszve a képek tengerében, mint egynémely korábbi Greenaway-opusz láttán.

Egy magát „enciklopédistá”-nak – vagyis a rendszerezettség elkötelezettjének – nevező művésztől első hallásra kicsit furcsa, hogy általában nem híve a hagyományos történetmesélésnek. Valójában azonban csak arról van szó, hogy a történetmondás helyett más logikai rendszerre próbálja felépíteni a filmjeit: ez a sorvezető olykor a számolás, máskor a színkódrendszer vagy az ábécérend. A Goltzius és a Pelikán Társulat esetében érdekes módon mégis a hagyományos történetmesélés egyik leggyakoribb eleméhez, a narrációhoz nyúlt vissza: a bibliai történetek előadását maga Goltzius vezeti be, illetve magyarázza. Igazából azonban ezen sem kell csodálkoznunk: Greenaway idegenkedik attól, hogy egy filmet (vagy akár egy festményt) a néző a valóság lenyomatának tekintsen, éppen ezért különböző fogásokkal (jelen esetben a narrációval is) igyekszik hangsúlyozni, hogy amit a közönség lát, az nem a valóság, hanem csupán mesterséges illúzió. Ez az igazi oka annak, hogy filmjei nem „filmszerűek”, hanem inkább „színházszerűek”, hogy a színészei olykor „kiszólnak” a szerepükből, vagy a rendező egyszerűen csak azt érzékelteti, hogy a leglátványosabb díszlet is csak díszlet, és nem a valóság egyik eleme. Ezzel kapcsolatban egyrészt a svéd Ingmar Bergman, másrészt a lengyel Walerian Borowczyk jut eszembe. Bergman klasszikusa, a Persona (1966) nyitó képsorában és a film közepe táján olyan rövid montázsképek (például egy filmszalag szakadásának imitálása) láthatók, melyek azt hangsúlyozzák, hogy amit látunk, az film, és nem a valóság. Borowczyk legtöbb filmjének nemcsak a rendezője, hanem a díszlettervezője is volt: díszletei általában egyszerre voltak funkcionálisak és stilizáltak, vagyis díszlet mivoltukat nemcsak hogy nem leplezte, inkább kihangsúlyozta.

A Greenaway-filmek visszatérő motívumai közül a meztelenségre érdemes külön kitérni, mivel ebben a művében ez különösen hangsúlyosan van jelen. Greenaway az évek során többször is beszélt arról, hogy mennyire távol áll tőle az a filmalkotói szemlélet, amely a meztelenséghez automatikusan a szexualitást kapcsolja. Azzal sem ért egyet, hogy a tömegkultúra (különösen a reklámok) fiatalságcentrikus, és azt sugallja, hogy igazából csak a harminc év alatti, tökéletes alakú nők és férfiak lehetnek szépek. Greenaway a meztelenséget a maga természetességében mutatja be, és nem fogalmaz meg értékítéletet ezzel kapcsolatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy nála a meztelenség olykor nem a szépséget szimbolizálja (nemegyszer ábrázolja szépnek, „emberi”-nek a tökéletlen és formátlan testet is), de – miként ebben az alkotásában is láthatjuk – a ruhátlanság lehet a csábítás eszköze vagy éppen a kiszolgáltatottság jelképe. Ebből a szempontból Pasolini vagy akár Jancsó Miklós nevét is említhetem: Pasoliniét abban a vonatkozásban, hogy híres trilógiájában ő is szépnek és természetesnek ábrázolja az átlagos külsejű emberek meztelenségét is, míg Jancsónál a pőreség gyakran a kiszolgáltatottság szimbóluma (Szegénylegények, 1966; Csillagosok, katonák, 1967), de lehet a féktelen életöröm jelképe is (Magánbűnök, közerkölcsök, 1976; Magyar rapszódia, 1979).

Greenaway-t régóta foglalkoztatta Goltzius munkássága, így például a bevezetőben említett filmje, a Prospero könyvei néhány jelenetét is Goltzius metszetei ihlették. Több részből álló alkotása, a The Tulse Luper Suitcases bizonyos vonatkozásaiban a Goltzius-film előtanulmányának tekinthető. Greenaway az új évezred első évtizedének közepétől kezdve egyre gyakrabban nyilatkozott arról, hogy szeretne egy olyan filmet forgatni, amely a Biblia pornográf színezetű történetein alapul, és olyasfajta átmenetet képezne erotika és pornográfia között, mint például az Utolsó tangó Párizsban (Bernardo Bertolucci, 1972) vagy a Kék bársony (David Lynch, 1986). Ezen a gondolatmeneten haladva jutott el odáig, hogy Goltzius bibliai metszetei jelentsék a tervezett film esztétikai forrását. A projekt eleinte a Goltzius és Spranger címet viselte. (Sprangerről a második bekezdésben esett szó.) Megvalósítása – részben finanszírozási problémák miatt – elhúzódott, és ezalatt Greenaway változtatott az eredeti koncepción, mellőzte Spranger személyét, és lényegében művészet, pénz és hatalom örök összefüggéseire és ellentéteire építette fel a film vázát. A forgatást 2008-ban akarták elkezdeni, a szereposztással kapcsolatban elhangzott Kevin Spacey, John Malkovich, Ralph Fiennes és Isabelle Huppert neve is, ám végül mindegyikük szerepeltetése meghiúsult. Bár több gyártó cég is felajánlotta támogatását, a munka megkezdésének időpontját többször is elhalasztották. Közben Greenaway egyéb projektjein dolgozott. Mindazonáltal 2009-ben Franciaországban kiadták a rendező rajzaival illusztrált irodalmi forgatókönyvet, amely már a Goltzius és a Pelikán Társulat címet viselte. Az elkövetkezendő két év leginkább azzal telt, hogy támogatók jöttek-mentek, valamint újabb és újabb infók röppentek fel a lehetséges forgatási helyszínekről, a szereposztásról és a forgatás megkezdéséről.

A horvát koprodukciós partner belépésével végérvényesen eldőlt, hogy a film nagy részét Horvátországban forgatják majd le, ámbár Greenaway néhány jelenet esetében ragaszkodott Rotterdamhoz. A tényleges munka 2011. július 27-én kezdődött Zágrábban. A város határában lévő volt vasútgyárat rendezték be az őrgróf várának. A horvátországi forgatás augusztus közepéig tartott. A stáb ezután Brüsszelbe költözött, ahol a medencejeleneteket vették fel. Szeptember elején Hollandiában folytatódott a munka, itt került filmszalagra Goltzius összes narrációja. Október 18-án a YouTube-on jelent meg először a film trailere, amely rajzokból, fényképekből és klasszikus festmények reprodukcióiból állt, és egyetlen leforgatott jelenetet sem használtak fel hozzá, ámbár a hangsávban a film dialógusai hallhatók. A bemutatót eredetileg a 2012-es cannes-i filmfesztiválra tervezték, de az utómunkálatok nem fejeződtek be addigra. Szóba került a néhány hónappal későbbi velencei filmfesztivál is. Végül a Holland Filmfesztivál keretében Rotterdamban tartották a premiert 2012. szeptember 30-án. A Goltzius és a Pelikán Társulat azóta is elsősorban filmfesztiválokon látható, egyelőre kevés országban került széles körű forgalmazásba. Az orosz premiert például elhalasztották, a pletykák szerint a cenzúra miatt. Vannak, akik úgy vélik, hogy a film talán sértheti a vallási érzületet a bibliai motívumok érzéki feldolgozásával, mások úgy gondolják, csupán üzleti szempontok állnak a háttérben: manapság az ilyesfajta filmek nem kecsegtetnek kereskedelmi sikerrel. Már a tabudöntögetés sem közönségcsalogató elem, ugyanis egy ideje a mainstream filmekben is lelkesen döntögetik a tabukat. Csak találgathatunk, hogy Magyarországra vajon mely okból nem jutott még el a Goltzius és a Pelikán Társulat, hiszen az elmúlt bő két évtizedben minden jelentősebb Greenaway-filmet forgalmaztak nálunk is.

Goltzius és a Pelikán Társulat (Goltzius and the Pelican Company, 2012) – angol–holland–francia–horvát erotikus filmdráma. Írta: Peter Greenaway. Operatőr: Reinier van Brummelen. Zene: Marco Robino. Díszlet: Ana Buljan. Jelmez: Blanka Budak és Marrit van der Burgt. Vágó: Elmer Leupen. Rendező: Peter Greenaway. Főszereplők: F. Murray Abraham (az őrgróf), Vincent Riotta (Ricardo del Monte), Ramsey Nasr (Hendrik Goltzius), Halina Reijn (Portia), Anne Louise Hassing (Susannah), Francesco De Vito (Moab rabbi), Flavio Parenti (Eduard), Giulio Berruti (Thomas Boethius).