A BOLYGÓ NEVE: HALÁL – 2/2: A FORGATÁSTÓL A FOLYTATÁSOKIG

Az első részben áttekintettük az ötletektől a szereposztásig tartó időszakot, most pedig a forgatástól a folytatásokig követjük nyomon a film keletkezéstörténetét.

A FORGATÁS

Gondok a Pinewood-stábbal

Eleinte úgy tűnt, az Aliens forgatása nem egy korszakalkotó remekművet eredményez majd, hanem inkább zajos botrányok sorozatához vezet. „Gale és én megdöbbentünk azon, hogy a Pinewood stúdióban olyanokkal kell együtt dolgoznunk, akiket egész egyszerűen nem érdekel az, amit csinálnak. Pimaszok voltak, lusták és arrogánsak. A fiatalabbak között volt néhány jó arc, de a többség mélységes megvetéssel viseltetett irántunk, amit vissza is kaptak tőlünk” – nyilatkozta évekkel később James Cameron. A Pinewood stábja számára tényleg merőben új volt Cameron munkamódszere, a megfeszített tempó, a direktort viszont az angol szokások és munkamorál háborította fel. A brit személyzet ugyanis másodpercnyi pontossággal betartotta a szüneteket és a munkaidő végét, és ha egy jelenet felvétele nem ért véget időben, akkor csapot-papot otthagyva elvonultak teázgatni. Cameron akkoriban még nem rendelkezett se túl nagy rendezői tapasztalatokkal, se komolyabb szakmai tekintéllyel, így nem igazán tudta kezelni a helyzetet. Mivel a forgatás idején még csak 31 éves volt, a brit stáb egyre gyakrabban hangoztatta, hogy ellentétben az ő szakértelmükkel, Cameron az, aki nem elég tapasztalt ahhoz, amit csinál. Beszélik, hogy a személyzet valójában Ridley Scott-tal szimpatizált, hiszen voltak, akik részt vettek az első rész elkészítésében is. Ők úgy tekintettek Cameronra, mint egy pökhendi kis nyikhajra, aki az Alien sikerének tüzében sütögeti a maga pecsenyéjét, miután kiütötte a nyeregből az eredeti rendezőt. Gale Ann Hurdbe is belekötöttek. Kétségbe vonták, hogy valóban ő lenne a producer: szerintük csupán mint Cameron felesége fontoskodott.

A legnagyobb gondot az első rendezőasszisztens, Derek Cracknell jelentette, aki önfejűségével akkora veszélybe sodorta az egész forgatást, hogy Cameron már azon gondolkodott, mégsem Angliában forgatja le a filmet. Végül Gale Anne Hurd tanácsára összehívott egy gyűlést, ahol őszintén elmondta, miért fontos számára ez a film, és hogy megvalósításához mindenki együttműködésére és szaktudására szüksége van. Aki ezt nem tudja vagy nem akarja vállalni, az szóljon, és lecserélik valaki másra. A jelenlévők állítólag órákon át sorolták a sérelmeiket, de Cameron nyíltsága végül csak megtette a magáét: beleegyeztek abba, hogy megadják neki a kívánt támogatást, a direktor pedig megígérte, hogy a teaszünetekre különösen oda fog figyelni. Innentől kezdve megszűntek a komolyabb problémák és a sztrájkveszély, mindazonáltal a rendező és a technikai stáb között nem alakult ki az a bizalmon alapuló, bensőséges kapcsolat, amely egy ilyen nehéz film békés leforgatásához elengedhetetlen lenne. Cameron a munka végén egy újabb gyűlést hívott össze, amelyen állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Ez egy hosszú és nehéz forgatás volt, sok-sok problémával. Mindvégig egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: hogy egy napon majd végleg kilépek a Pinewood kapuján, és soha többé nem térek ide vissza, de ti, szánalmas gazemberek, itt maradtok.”

A bolygó neve: Halál forgatása 1985. szeptember 30-án kezdődött, és 1986. február 28-án ért véget. Más források úgy tudják, a munka tíz hónapig elhúzódott. Sigourney Weaver előző filmje, a Diplomás utcalány (1986) forgatásának befejezése azonban csúszott, ezért a színésznő a tervezettnél három héttel később tudott csak Cameron rendelkezésére állni. Emiatt a stáb kénytelen volt a forgatást az egyetlen olyan jelenettel kezdeni, amelyhez nem volt szükség Weaverre: az idegen lények első, nagyszabású támadásával. Kevésbé köztudott, hogy a Pinewood stúdió mellett volt egy másik forgatási helyszín is, a használaton kívüli Acton Lane erőmű Nyugat-Londonban, amely ideális terepnek tűnt az idegenek fészkéhez. Rövidesen kiderült, hogy a helyet előbb meg kell tisztítani a rozsdától és az azbeszttől, amelynek súlyos egészségkárosító hatása van. A megtisztítás oly tökéletesre sikerült, hogy az ellenőrző mérések szerint a levegő tisztább volt az erőműben, mint a Pinewood stúdióban. A felvételek befejezése után a díszlet viszonylag épségben maradt, ezért nem bontották le, hanem a Batman (1989) forgatásához is felhasználták.

Az operatőr

A rendező és a stáb csatározásának első áldozata Dick Bush (1931–1997) operatőr volt, aki úgy gondolta, a megvilágítás megválasztása az ő dolga, és nem Cameroné. A direktor például azt akarta, hogy amikor a tengerészgyalogosok behatolnak a komplexum mélyébe, akkor a megvilágítás a vállukra elhelyezett lámpák által kísérteties legyen. Ehelyett Bush a legváltozatosabb megvilágítási technikákat alkalmazta, amelyek túl sok részletet mutattak a díszletekből, márpedig Cameron ezt el akarta kerülni. A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy az operatőr kerek perec kijelentette: a szűkre szabott forgatási menetrend (eredetileg 75 napot irányoztak elő) nemcsak hogy nem felel meg neki, de meg se próbál alkalmazkodni hozzá. Erre már maga a producer, Gale Ann Hurd pöccent be, és közölte férjével, hogy Bushnak mennie kell. Állítólag közös megegyezéssel mondtak búcsút egymásnak. Cameron ekkor Derek Vanlintet, az Alien operatőrjét próbálta szerződtetni, őt viszont nem érdekelte a munka, és inkább Adrian Biddle-t (1952–2005) javasolta maga helyett. Biddle évek óta tartó munkakapcsolatban állt Ridley Scott-tal, amely még azelőtt indult, mielőtt Scott rendezni kezdett volna. Részt vett az Alien elkészítésében is, de a kreativitását főleg különféle reklámok operatőrjeként bizonyította. Ezekhez új világítási technikákat dolgozott ki, így szaktudása miatt maga Scott is őt ajánlotta Cameronnak Bush helyére. A bolygó neve: Halál volt Biddle első játékfilmje vezető operatőrként. Az első perctől kezdve szót értett a rendezővel, hiszen ugyanahhoz a korosztályhoz tartoztak, és ugyanúgy lelkesítette őket az, amit csinálnak. Később, a DVD-korszakban sokan felemlegették, hogy az Aliens képe feltűnően szemcsés. Ez azonban nem véletlen: az alkotók ezzel a módszerrel kívánták elérni, hogy a néző ne vegye észre a felvételekhez nélkülözhetetlen különféle kábeleket és az időnkénti háttérvetítést.

A zeneszerző

James Horner az 1979-ben bemutatott The Lady in Red című film zenéjével futott be, és az 1980-as évek közepén már keresett zeneszerzőnek számított. Amikor Londonba utazott az Aliens forgatására, még azt hitte, hat hét áll rendelkezésére a filmzene megírásához, és ez az idő elegendőnek is tűnt. Teljesen érthető okokból úgy gondolta, látnia kell a teljes filmet ahhoz, hogy hozzákezdhessen a munkához, ám rövidesen rádöbbent arra, hogy nemcsak a vágás nem ért még véget, de a forgatás sem. Három héten át ingázott a díszletek és a vágószoba között, és közben azt tapasztalta, hogy Ray Lovejoy vágó majd megszakad, hogy lépést tartson a forgatási ütemtervvel. Horner alig tudott beszélni Cameronnal, mert a rendező el volt foglalva azzal, hogy az egyik hangmérnökkel kidolgozza az impulzuspuska hangeffektjeit. A zeneszerző számára a munkához csupán egy technikailag elavult stúdiót tudtak biztosítani, ahol hiányosan álltak rendelkezésére azok a szintetizátorok és egyéb különleges hangszerek, melyekre szüksége lett volna. Vészesen közeledett az előre kitűzött bemutató időpontja, de még nem volt meg az utószinkron és a filmzene, mert Hornernek egész egyszerűen nem volt módja arra, hogy egyben megnézze az egész filmet.

Ripley és a Királynő összecsapásának jelenetéhez szó szerint egyik napról a másikra írt zenét. Mire befejezte, Cameron átszerkesztette az egész jelenetet, így Hornernek is át kellett írnia a zenét. Kérte a rendezőt és a producert, halasszák el a premiert, hogy be tudja fejezni a komponálást, de a kérését elutasították. A zeneanyagot négy nap alatt vették fel a Londoni Szimfonikus Zenekarral. Hornernek mindmáig az a véleménye, hogyha elegendő időt kapott volna a filmzene megírására, akkor most 100%-osan elégedett lenne a végeredménnyel, a kényszerítő körülmények miatt azonban kénytelen beérni kb. 80%-kal. A produkció utómunkálatai során annyira kiéleződtek az ellentétei a rendezővel, hogy elhatározta, soha többé nem fog Cameronnal dolgozni. A direktornak viszont annyira megtetszett Hornernek A rettenthetetlenhez (1995) írt zenéje, hogy felkérte előbb a Titanic (1997), majd az Avatar (2009) soundtrackjének megkomponálására is, sőt szó volt arról, hogy az Avatar folytatásai is Horner zenéjével kerülnek majd a mozikba, a művész azonban 2015-ben váratlanul elhunyt. Egyébiránt az Aliens zenéjét – 80% ide vagy oda – Golden Globe- és Oscar-díjra is jelölték, ahogyan a másik két Cameron-film soundtrackjét is. (A Titanic meg is kapta mindkét díjat.) Az Aliens azon jelenetében, amelyben a szörnykirálynő elől menekülő Ripley és Newt a liftre várakoznak, Jerry Goldsmithnek A nyolcadik utas a Halálhoz írt zenéje hallható. A két jelenet dramaturgiai felépítése is hasonló: elkezdődött a visszaszámlálás a végső robbanáshoz, csak A bolygó neve: Halálban Ripley nem egyedül próbál menekülni. Bizonyos zenei motívumok Hacsaturján Gajane című balettjének egyik tételére, az Adagióra utalnak: ezt a motívumot Horner később két másik filmben (Férfias játékok, 1992; Végveszélyben, 1994) is használta, de ismerős lehet Stanley Kubrick 2001 – Űrodüsszeiájából (1968), sőt még Tinto Brass Caligulájából (1979) is.

A vágó

Ray Lovejoy vágó (1939–2001) többször dolgozott Peter Yatesszel és a magyar származású Peter Medakkal. Szakértelme még egy olyan nehéz természetű rendező igényeinek is megfelelt, mint Stanley Kubrick: a 2001 – Űrodüsszeia és a Ragyogás (1980) a közös filmjeik. Cameron azonban nem volt elégedett Lovejoy addigi munkájával, és komolyan fontolóra vette, hogy megválik tőle. Úgy tervezte, hogy szerződteti a Terminátor vágóját, Mark Goldblattot, és elölről kezdik az egész vágást. Valahogy Lovejoy fülébe jutott, hogy szóba került a menesztése, ezért fogta az utolsó csatajelenet összes felvételét, hétvégére bezárkózott a vágószobába, és a következő hét elején megmutatta a rendezőnek, hogy mit hozott ki az anyagból. Cameront meggyőzte, amit látott, és Lovejoy maradhatott. Mellesleg A bolygó neve: Halál Lovejoy egyetlen olyan filmje, amelynek vágásáért Oscar-díjra jelölték. Az IMDB adatbázisa szerint semmilyen egyéb jelöléssel vagy díjjal nem büszkélkedhetett, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna méltó rájuk.

A díszletek, a kellékek és a trükkök

A Nostromo mentőhajója, a Narcissus eredeti modelljei és tervrajzai nem kerültek elő, ezért a tervezők megnézték A nyolcadik utas a Halált, hogy annak alapján rekonstruálják a Narcissus modelljét és belső terét. A Sulaco eredetileg gömb alakú lett volna, de a képaránnyal ez nem harmonizált, ezért Cameron saját vázlatai alapján átdolgozták a terveket. A rendező egy hosszúkás testű, rakétához hasonló űrhajót képzelt el. A Sulaco fedélzetén található hibernáló ágyakból valójában csak négy (más források szerint: öt) darab állt rendelkezésre, és ezeket tükrözték, hogy többnek tűnjenek. Gale Anne Hurd takarékossági okokból ki akarta hagyni azt a jelenetet, amikor a Sulaco utasai felébrednek a hibernálásból, Cameron és Peter Lamont látványtervező azonban ragaszkodott hozzá. A Sulaco padlórácsozatának megalkotásához felhasználták A nyolcadik utas a Halálból megőrzött kelléket. Mint arról az első részben szó volt, a rendező számára a vietnami háború is ihletet adott a filmhez, ezért a Sulaco leszállóhajója, a Cheyenne tulajdonképpen az F–4 Phantom II típusú harcászati vadászbombázó repülőgép és az AH–1 Cobra harci helikopter kombinálásával nyerte el végső formáját. A makettet maga Cameron készítette el, mivel az eredeti elképzelések nem tetszettek neki. A páncélozott csapatszállító (APC) a British Airwaystől vásárolt segédjármű, a Hunslet ATT 77 átalakításával született meg. (A British Airwaystől egyébként sok minden mást is sikerült szerezni: Ripley lakásának WC-je például egy Boeing 707-es repülőről származik.) Az M–56 fegyvereket, valamint a bázist őrző automata fegyvereket a német MG42 gépfegyver alapján tervezték. A kommandósok által használt impulzuspuska egy Thompson-géppisztoly, illetve a Remington 12 Gauge Model 870P és a Franchi SPAS–12 vadászpuska kombinációja. Ezt a fegyvert toldja meg egy M240-es lángszóróval Ripley akkor, amikor Newt kiszabadítására indul. Az egyik jelenetben, amikor Vasquez a szellőzőaknában egy idegen lényre lő egy kézipisztollyal, a szerepet játszó Jenette Goldstein nem tudta megfelelően használni a fegyvert, ezért a civilben kiváló lövő, Gale Anne Hurd helyettesítette azokon a képkockákon, melyeken a fegyver tüzelés közben látható. A Pinewood stúdió morgolódó stábjára nagy hatást gyakorolt ez a beugrás, mert meggyőződhettek arról, hogy Gale valóban kőkemény producer, aki nem csupán díszletelem a férje mellett, hanem bármire hajlandó érte és a filmért. Az Aliens forgatása során a stáb háromféle pirotechnikai füstöt is használt, ám ezek egyikének alkalmazását azóta már betiltották.

Szó volt arról, hogy H. R. Gigert felkérik, hogy az Alienshez is készítsen terveket, de Cameron megvétózta ezt az ötletet. Közölte, hogy csupán a szörnykirálynő igényelne tervezést, ahhoz viszont ő már készített néhány rajzot. A harcoló idegen lényekével szemben a szörnykirálynő fogazata áttetsző. A modellt Stan Winston cége építette meg az Egyesült Államokban, és a tesztelést követően szállították Angliába. A kb. 4 méter magas bábu mozgatásához hidraulika, kábelek, szabályzórudak, daru, valamint külön személyzet kellett: a tizennyolc (!) főből ketten csak a karokat mozgatták. A többi idegen lény megalkotásához az Alien szörnyetegét vették alapul, ám a koponyáján változtattak, mert az Cameron szerint egy akciófilmben túl sérülékeny lenne. Mivel a földön kívüli lényeknek az Alienhez képest komplexebb mozgásokat (mászás, ugrás, futás) kellett végezniük, ezért a szükséges jelmezek is rugalmasabbak és tartósabbak voltak. A mozgásformáktól függően a jelmezekbe táncosok, artisták és kaszkadőrök bújtak, de használtak körülbelül két és fél méter magas bábukat is. Amikor a Királynő keresztüldöfi Bishopot, Lance Henriksen joghurt és tej keverékét köpte ki a száján. A mixtől azonban ételmérgezést kapott, mivel a stúdió forró levegőjében a tejtermékekben nagyon gyorsan elszaporodtak a baktériumok. Már az Alienben is emiatt nem használtak tejet Ash halálának jelenetéhez, éppen ezért meglepő, hogy Bishop esetében Cameron mégis megkockáztatta.

A telepesnő melléből kirobbanó idegen lénynek jól láthatóan karjai is voltak. A nyolcadik utas a Halálban megszületett idegen lénynek is lettek volna, de Ridley Scott úgy döntött, hogy az ne legyen látható. Az egyik laboratóriumi hengerben talált élő arctámadó mozgatására ugyanazt a módszert használták, mint Cameron első játékfilmjében, a Piranha 2-ben (1981) az egyik repülő hal esetében. Minden egyes lábat külön ember mozgatott, és külön személy volt a farok mozgatására is: ehhez összesen kilenc emberre volt szükség. Az egyik jelenetben Ripley-re ráugrik egy arctámadó, miután ő működésbe hozta a tűzriasztót, amely vizet spriccel szét a helyiségben. Cameron a speciális effektekért felelős szakemberektől olyan modellt kért, amely alkalmas arra, hogy a Ripley felé történő mozgást végrehajtsa. Az arctámadó leugrását az asztalról a rendező fordított irányú filmezéssel oldotta meg. A modellt az asztal aljához helyezték, majd visszarántották. A képsort visszafelé vágták be a filmbe, ezért úgy látszott, mintha a lény ugrana az asztalról. Gondot jelentett viszont, hogy a cselekmény szerint ekkor már spriccelt a víz a mennyezetből, ezért a visszafelé játszott képkockákon a vízcseppek is ellentétes irányba mozogtak, vagyis nem lefelé, hanem felfelé. A trükk végül annyira rövid ideig tart, hogy ez nem vehető észre. Egyes képsorokban Sigourney Weaver egy Newtról mintázott bábut vitt a karjaiban Carrie Henn helyett. A legtöbb jelenetet a stáb „éles”-ben, utólagos trükkök nélkül vette fel. Ripley és a szörnykirálynő harcát öt napig forgatták. Cameron előbb felvette Sigourney Weaver és egy hatalmas bábu „küzdelmét”, majd ezt kiegészítette olyan képsorokkal, melyekben kb. egyméteres bábuk küzdenek méretarányos díszletek között.

A két testvér, Robert és Dennis Skotak jól ismerte Cameront még a Roger Corman-korszakból, így érthető, hogy a rendező miért épp őket kérte fel a vizuális effektek létrehozására. Az LV–426 makettjét kétféle változatban is elkészítették. Nehéz volt azonban forgatni a miniatúrák között a szél miatt, de Cameron ezt is a film javára fordította, mert érzékletesen adta vissza a bolygón uralkodó szélsőséges időjárási körülményeket. Mint arról korábban szó volt, Cameron a legkülönbözőbb módszereket használta arra, hogy a díszleteket a valós méretüknél minden irányban nagyobb kiterjedésűnek mutassa: a tükrök vagy a háttérvetítés mellett ezt a célt szolgálták a makettek és a különféle kameratrükkök is. John Richardson tervezte a speciális targoncát, amely igen nagy kihívást jelentett számára. Három hónap állt rendelkezésére a munkához, és a végeredménnyel a rendező nem volt tökéletesen elégedett. A modell ugyanis nem állt meg a maga lábán: vagy a vállaira erősített huzalok tartották, vagy a hátrészéhez erősített tartódaru. Amikor Sigourney Weaver belebújt a targoncába, valójában nem ő, hanem egy szakember mozgatta a modell kezeit és lábait.

APRÓ ÉRDEKESSÉGEK

* James Cameron és Gale Anne Hurd az Aliens előkészítési időszakában házasodtak össze. Kapcsolatuk a Terminátor (1984) forgatásán kezdődött.

* Abban a jelenetben, melyben Burke és Ripley a nő pszichológiai kiértékelését beszélik meg, egy People magazin látható az asztalon.

* A rendezői változat egyik jelenetében a Ripley lányát ábrázoló képen valójában Weaver édesanyja, Elizabeth Inglis színésznő (1913–2007) látható.

* A rendezői változat eleje az LV–426-on bemutatja a fenyegető veszélyről mit sem sejtő kolóniát is. Az egyik folyosón egy tricikliző kisfiú látható hasonló kameraállásból, mint a Terminátor azon jelenetében, amikor a címszereplő megérkezik az első Sarah Connor házához.

* A Bishop által bemutatott késes mutatvány Roman Polanski Kés a vízben (1962) című lengyel filmjében volt látható először. John Carpenter Sötét csillag (1974) című művének egyik szereplője is megcsinálja, és ugyanúgy elvéti, mint Cameron alkotásában Bishop. A motívum az Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen (2004) című filmben is szerepel.

* Lance Henriksen kontaktlencsét akart viselni abban a jelenetben, amelyben laboratóriumi munkáját kis időre félbeszakítja egy betoppanó tengerészgyalogos, ő pedig ijesztő pillantással néz fel rá. A szükséges lencsékkel érkezett a felvételre, de Cameron nem egyezett bele a használatukba, mondván, hogy Henriksen már addig is elég hátborzongatóan játszotta a szerepet.

* Csak a forgatókönyvben van szó arról, hogy Vasqueznek és Drake-nek kemény gyerekkora volt egy spanyol nyomornegyedben, és a fiatalkorúak börtönéből kerültek a tengerészgyalogsághoz.

* A film egyik jelenetében Newt megharapja Hicks kezét. A Hickset játszó Michael Biehn James Cameron két másik filmjében (Terminátor; A mélység titka) is olyan figurákat játszott, akiknek a kezét egy másik szereplő megharapja.

* A film mindkét változatában a 15 perces visszaszámlálás jelenete csakugyan 15 percig tart.

* A „fuck” szó 25-ször hangzik el a filmben, ebből 18-szor Hudson szájából.

* Az idegen lények „sikoltó” hangját páviánhangok felhasználásával hozták létre.

A RENDEZŐI VÁLTOZAT

A moziváltozat megtekintése után Sigourney Weaver azzal fenyegetőzött, hogy nem fog több Alien-filmet vállalni, ha nem kerül a közönség elé a rendezői verzió is. Cameron ugyanis azt tekinti az igazinak, és a mozifilmet kényszerből csonkítottnak. A Fox nem értett egyet azzal, hogy az eleve hosszú filmet (137 perc) még hosszabb változatban küldjék moziba. Kompromisszumos megoldásként a rendezői változatot 1992-ben kiadták lézerlemezen és VHS-en. A pluszjelenetek egyike az LV–426-on játszódik az idegen lények támadása előtt. Megismerhetjük Newtot, a testvérét és a szüleit, amint az ismeretlen űrhajó felderítésére indulnak, majd az apát a polipszerű lénnyel az arcán hozza vissza a felesége, aki kétségbeesetten kér segítséget rádión. Megtudhatjuk, hogy Ripley-nek volt egy Amanda nevű lánya, aki 66 éves korában meghalt, két évvel azelőtt, hogy Ripley mentőkabinját megtalálták. Részletesebben megismerhetjük a tengerészgyalogosok fegyvereit, és láthatjuk működés közben az idegenek behatolásának megakadályozására felállított automata lövegeket is. Magyarországon A bolygó neve: Halál VHS-en és DVD-n először a rendezői változatban jelent meg. A kilenclemezes Alien Quadrilogy DVD-box tartalmazta mind a négy rész mozi- és rendezői változatát is, ámbár ez a harmadik rész esetében csak marketingfogás volt, mivel David Fincher megtagadta az együttműködést a kiadvány készítőivel.

A FOGADTATÁS

Mondani sem kéne, hogy az Alien-rajongók már türelmetlenül várták a folytatást, amelyet Észak-Amerikában 1986. július 18-ától, az Egyesült Királyságban pedig augusztus 29-étől kezdtek játszani. Előzetes tesztvetítésekre nem volt idő, mert Cameron szinte szó szerint az utolsó pillanatban végzett az utómunkálatokkal. Észak-Amerikában egyszerre 1437 filmszínház tűzte műsorára a filmet, és a bevétel már az első hétvégén meghaladta a tízmillió dollárt. Az Aliens négy héten keresztül vezette a box office-toplistát, és ez idő alatt 85 millió 100 ezer dollárt termelt, amellyel az esztendő hetedik legjövedelmezőbb produkciójává lépett elő az amerikai kontinensen, és a klasszikus Alien-széria kereskedelmileg legsikeresebb darabjának számít. (Az előzményfilm, a 2012-es Prometheus megdöntötte ugyan ezt a pénzügyi rekordot, de anyagi sikere fordítottan arányos a tetszési indexével.) A világforgalmazással együtt az Aliens 180 millió dollárt kaszált (18 és félmillióból forgatták!), és ez az összeg az újabb DVD- és Blu-Ray-megjelenéseknek, illetve a felújításoknak köszönhetően folyamatosan emelkedik. Meglepő módon a kritikusok is lelkesedtek érte, még az olyan rettegett és mértékadó ítészek is, mint például Roger Ebert.

Ezek után nem meglepő, hogy a szakmai elismerések sem maradtak el. Sigourney Weavert 1987-ben drámai (!) kategóriában jelölték a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-díjra, de alulmaradt Marlee Matlinnal szemben (Egy kisebb isten gyermekei, 1986), akárcsak az Oscar-díjkiosztón. Mellesleg Sigourney volt az első színésznő, akit egy akciófilmért Oscar-díjra neveztek. Rajta kívül még hat kategóriában jelölték az Alienst az Amerikai Filmakadémia arany szobrocskájára: legjobb hangeffektek (Don Sharpe), legjobb vizuális effektek (Robert Skotak, Stan Winston, John Richardson, Suzanne M. Benson), legjobb díszlet (Peter Lamont, Crispian Sallis), legjobb hang (Graham V. Hartstone, Nicolas Le Messurier, Michael A. Carter, Roy Charman), legjobb vágás (Ray Lovejoy) és legjobb filmzene (James Horner). Az Oscart a hang- és a vizuális effektekért felelős szakemberek meg is kapták. Az Aliens a fentieken kívül számos egyéb díjat is kapott, melyek felsorolásától eltekintek. Kivéve az Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films által osztogatott Saturnus-díjakat, hiszen az Aliens mégiscsak egy sci-fi, így hát lássuk, a szűkebb szakma hogyan értékelte Cameron opuszát! Nos, 8 díjat és 3 jelölést kapott. A bolygó neve: Halál lett a legjobb sci-fi, de Saturnus-szobrot vihetett haza Sigourney Weaver, Bill Paxton, Jenette Goldstein, Carrie Henn és James Cameron is (ő mindjárt kettőt: a forgatókönyvért és a rendezésért), valamint a vizuális effektekért Robert Skotak, Dennis Skotak és Stan Winston. Michael Biehn (legjobb színész), Emma Porteous (legjobb jelmez) és Peter Robb-King (legjobb hang) sajnos lemaradtak a díjról.

BAKIK

Ugye, senki nem gondolta komolyan, hogy A bolygó neve: Halál mentes lenne a bakiktól? A bakivadászok tekintélyes listát állítottak össze a kisebb-nagyobb tévesztésekből: a következőkben ezekből mazsolázgatunk, külön csoportba helyezve a csak a rendezői változatban látható hibákat.

* A nyitójelenet totál plánjában a hibernált Ripley feje oldalra van döntve, a következő közelképen viszont egyenesen felfelé néz.

* A meghallgatás vége felé Van Leuwen azt mondja, hogy Ripley azonosítója a Társaságnál az NOC14472, de Ripley mögött a háttérben az NOC14672 olvasható a kivetítőn.

* Amikor Burke elmegy Ripley-hez, hogy rávegye a visszatérésre, és bemegy a lakásba, Ripley a megbeszélés végén kétszer gyújt rá ugyanarra a cigarettára.

* Amikor Bishop bemutatja a késes magánszámát, akkor a szituáció szerint elképesztő sebességgel használja a kést, a mellette ülő Apone őrmester már-már komikusan ható gyors fejmozgása alapján azonban egyértelmű, hogy valójában felgyorsított felvételt látunk.

* Az eligazításon Hudson elismétli, hogy „ez egy bogárvadászat”, de csak a hangját halljuk, a szája nem mozog.

* Az eligazításon Ripley azt mondja a tengerészgyalogosoknak, hogy az Idegen 24 órán belül elpusztította a Nostromo egész legénységét. Ez így nem igaz, hiszen Ashsel maga Ripley végzett. (Ez csak abban az esetben nem minősül bakinak, ha Ripley nem sorolja Asht a legénység tagjai közé, ámbár hivatalosan a robot is az volt, és robot mivoltával Ripley is csak az összecsapás végkifejletében szembesült. Mindenesetre jómagam ezt inkább kekeckedésnek tartom a bakivadászok részéről, mint komoly hibának. A szituáció ugyanis egyszerűen nem olyan, hogy az ember belemenne a részletekbe, miszerint volt egy robot is, akit azonban nem a földönkívüli ölt meg.)

* Amikor Hudson megpróbálja fogni a telepesek személyi adójának jeleit, kezdetben nincsenek jelek, holott a közelben ül Newt, akinek a testébe alighanem szintén beültették a jeladót. Burke ugyanis azt mondja, hogy ezt mindegyik telepessel megtették, és bár külön nem említi, de valószínűleg a gyerekekkel is.

* Amikor a tengerészgyalogosok a telepesek jeladóit követve behatolnak az idegenek fészkébe, az eseményeket a sisakjaikba beépített kamerákon át is látjuk. Mindegyikük kameráját a teljes vezetéknév és a keresztnév kezdőbetűje azonosítja: pl. Hicks D.; Hudson W., Vasquez J. Egyszer azonban jól láthatóan úgy mutatják Vasquez kameráját, hogy a monitorfelirat csupán „Vasquez”, és nem „Vasquez J.”, mint egyébként, ráadásul az akciót kívülről irányító Gorman ekkor nem Vasquezhez, hanem Hudsonhöz beszél, és Hudson válaszol is.

* Amikor Hicks odaadja Ripley-nek a nyomkövetőt, a lokátor egyenletesen sípol. Amikor Ripley jóval később Newt után kutatva megtalálja a földön ugyanezt a nyomkövetőt, a lokátor sokkal gyorsabb ritmusban sípol, mint korábban, noha a két tárgy távolsága mindkét jelenetben körülbelül ugyanakkora.

* Amikor a Burke által bezárt Ripley egy székkel megpróbálja betörni a szoba üvegét, belülről és kívülről is mutatják a próbálkozásait. A kétféle nézőpontból azonban az ablakon látható karcolásnyomok nem egyeznek meg.

* A szellőzőaknában játszódó jelenetnél, amikor Vasquez azt mondja Gormannek, hogy „mindig is seggfej voltál, Gorman”, változik a kameraállás, és a változás után hallható még Vasquez hangja, de már nem mozog a szája.

* Amikor Ripley és Hicks a lifttel próbálnak menekülni, a tizedes arcára és páncéljára sav spriccelődik. Hicks az arca elé emeli a fegyverét, és balra fordítja a fejét, vagyis a savnak arca jobb felét kellene eltalálnia. Ezután Ripley segítségével Hicks gyorsan leveszi magáról a sav miatt mállani kezdett páncélját, és ezalatt az arcán sehol nem látható a sav nyoma. Miután kilépnek a liftből, a sebek az arcának nem a jobb, hanem a bal oldalán vannak.

* Miután Ripley kombinálja a puskát és a lángszórót, megtölti a fegyvert, melynek premier plánban mutatott számlálója felfut 95-ig. Amikor azonban kiszáll a litből, a totál plánban látható számláló csak 42-t mutat, holott Ripley még nem is használta a fegyvert.

* Amikor a kettészakított Bishop az utolsó pillanatban megfogja Newt kezét, hogy megmentse attól, hogy a zsilipen keresztül a világűrbe zuhanjon, az android torzója megemelkedik, és az alatta lévő lyukon át látható lesz Lance Henriksen felsőteste. (Ezt a hibát a Blu-Ray-kiadáson kijavították.)

A rendezői változat néhány bakija

* Amikor Newt szülei a film elején belépnek az idegenek űrhajójába, semmiféle leereszkedésre alkalmas felszerelés nincs náluk, ezért nem világos, hogyan kerülhet Mr. Jordan arcára az arctámadó. Az Alienből ugyanis emlékezhetünk arra, hogy a tojások mélyen a bejárati szint alatt voltak, és Kane-nek le kellett ereszkednie hozzájuk. (Személyes véleményem szerint a bakivadászok ebben tévednek. Én ugyan csak közepes méretű monitoron tudtam ellenőrizni a bakikat, de szerintem Mrs. Jordan derekán bal oldalt feltekert kötél lógott.)

* Amikor Newt anyja segítséget hív, többször is elismétli, hogy „Alfa-zéró-kettő-négy-kilenc”, de a szájmozgásáról az ismétléskor nem ez a szöveg olvasható le. (A magyar feliratozás szerint nem „Alfa-zéró”-t, hanem „Alfa-kiló”-t mond, és jómagam is úgy értettem, hogy az utóbbit mondja.)

* Amikor a kommandó leszálláshoz készül az LV–426-on, Hicks alszik. Miután a jármű belép a bolygó légterébe, és Hudson hetvenkedik a fegyverekkel, Hicks a háttérben már egyértelműen ébren van. Hudson beszéde közben azonban bevágnak egy közelképet Hicksről, amint alszik, de a következő totál plánban viszont megint jól láthatóan ébren van. Egy pillanattal később Apone őrmester leállítja Hudson dumáját, és szól, hogy valaki ébressze fel Hickset.

* Burke, Ripley és Gorman hadnagy szakadó esőből érkezve lépnek be a komplexumba. Ripley a kapu előtt megtorpan, és jól láthatóan csuromvizes a haja. Ennek ellenére a következő snittben, bent az épületben a ruhájuk és Ripley haja már száraz.

ELKÉPZELÉSEK AZ ALIEN III-RÓL

Alighogy bemutatták az Alienst, a média képviselői máris a folytatás ügyében faggatták az érdekelteket, legfőképpen magát a rendezőt. James Cameron diplomatikus választ adott: „Azt hiszem, a Fox először arra kíváncsi, hogy mennyire megy majd ez a mostani film. És ha utána még mindig lelkesedni fognak a folytatás iránt, akkor megteszik a magukét. Vagyis találnak egy írót és egy rendezőt, mert Gale és én új területeken akarjuk kipróbálni magunkat.” Az NBC5 rámenős riporternője, Bobbie Wygant persze rögvest rákérdezett, hogy volna-e annyi pénz, amennyitől megváltozna az álláspontja. Cameron „nem”-mel válaszolt. Elmondta, hogy feleségével együtt minden közös filmjüket az ötlettől az utómunkálatokig végigviszik, ami 1-2 évet visz el az életükből. Vagyis emberi számítás szerint karrierje során 10-12 filmet tud majd készíteni, szóval luxus lenne leragadni egyetlen témánál. (Persze azóta ezt már meggondolta, lásd a Terminátor 2-t, a Titanic 3D-s verzióját és az Avatar tervezett folytatásait.) Egy másik interjúban, amely a Starlog magazinban jelent meg, Cameron arról beszélt, hogy az Alienst egyáltalán nem úgy írta meg, hogy közben már egy újabb folytatáson agyalt, bár az is igaz, hogy az Alien sem így készült, mégis lehetett folytatni.

Wygant természetesen megkérdezte Sigourney Weavert is. A színésznő kijelentette, hogy a következő folytatáshoz egy legalább annyira tehetséges – és őrült – fickó kéne, mint James Cameron. Nagyon meg lenne lepve, ha találnának valakit, aki legalább olyan jó történetet tudna írni, mint az előzményeké. De ha ez mégis megtörténne, akkor az új sztori alighanem arról szólna, hogy Newt felnőtt, és immár ő száll szembe az idegen lényekkel. A Newtot alakító Carrie Henn egy 1995-ös interjúban megemlítette, hogy tudomása szerint Cameront foglalkoztatta egy lehetséges harmadik rész, amely Ripley, Newt és Hicks személyére épült volna. A három túlélő nemcsak újabb találkozást élhetett volna át a földönkívüliekkel, hanem a köztük lévő érzelmi szálak is kibontakoztak volna, vagyis szemünk láttára kovácsolódtak volna igazi családdá. Ez így leírva elég sziruposan hangzik, mindazonáltal szinte biztos, hogy Cameron a maximumot hozta volna ki belőle. Később Lance Henriksen is azt állította, Cameron konzultált vele arról, hogy egy esetleges harmadik részben mi történjen Bishoppal. A direktor nem találta ki a részleteket, csak valami olyan ködös elképzelése volt, hogy a figura veszélyessé válik, mert valaki valahogyan belepiszkált az agyába.

Hogy Cameronon kívül ki mindenki állt még elő ötletekkel, sőt forgatókönyvekkel is, arra a harmadik részről szóló írásomban minden bizonnyal kitérek majd, amennyiben egyáltalán hozzálátok. Mindazonáltal annyit már most elárulhatok, hogy Cameron nem volt eleve elutasító a megvalósult harmadik résszel szemben, ámbár se Newt, se Hicks, se Bishop sorsával nem volt kibékülve. „Úgy gondolom, Fincher filmkészítési szempontból nagyon jó munkát végzett az Alien 3-mal, és mindjárt első játékfilmjével bebizonyította, hogy figyelemre méltó alkotó. Az Alien 3-ban vannak jó ötletek, és helyenként csodálatos a fényképezése. Mégis nagyon nehéz néznem, mert számomra és mindazok számára, akik részt vettek az első két rész elkészítésében, olyan, mint egy arculcsapás. Megértem, hogy Fincher miért így csinálta meg, ám úgy gondolom, egy folytatás elkészítésének legjobb módja, ha az ember egyrészt tiszteletben tartja az előzményeket, másrészt a maga módján ötletes és kreatív. Fincher kétségtelenül ötletes és kreatív volt a maga módján, de az előző film rovására…”

Végül, de nem utolsósorban emlékezzünk meg arról, hogy a District 9 (2009) és az Elysium – Zárt világ (2013) dél-afrikai rendezője, Neill Blomkamp is foglalkozott egy Alien-folytatással. Elképzeléseibe azonban éppen a tényleges döntéshozót, a 20th Century Foxot nem avatta be, így igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy ötleteiből (egyelőre?) nem lett film. 2015-ben tette közzé a vázlatait az Instagramon, amiről azért is meg kell emlékezni, mert Blomkamp – a publikált rajzok alapján – figyelmen kívül akarta hagyni a Fincher- és a Jeunet-féle folytatásokat, vagyis az Alienshez kapcsolta volna a saját történetét, megtartva Ripley, Newt és Hicks figuráját. Túl sok minden egyelőre nem derült ki a dologról, így valószínű, hogy a rendező mindössze néhány rajzot készített, és nem dolgozta ki az esetleges folytatás részleteit: „Csupán el akartam merülni egy kicsit Ridley Scott világában” – magyarázta szűkszavúan. Mondani sem kell, hogy az Alien-széria rajongói felbuzdultak a hír hallatán, különösen azok, akik ki nem állhatják a harmadik részt. Arról a részletkérdésről jelen pillanatban szó sem esik, hogy ha meg is valósulna Blomkamp víziója, nemcsak Newt és Hicks, hanem Ripley szerepére is új színészt kéne keresni, hiszen Weaver, Biehn és Henn túl öregek ahhoz, hogy közel harminc évvel ezelőtti szerepüket továbbvigyék. A rendező a vázlatok publikálását sokat ígérően sejtelmes kijelentéssel kommentálta: „Lehet, hogy egyszer majd visszatérek ehhez a témához...” 

A BOLYGÓ NEVE: ANÁL

Blikkfangos magyar címe miatt muszáj megemlékezni erről a pornófilmről, már csak azért is, hogy tisztázzuk: valójában semmi köze Cameron opuszához. Pedig az elmúlt három évtizedben szinte hagyománnyá vált, hogy a nagy hollywoodi kasszasikereknek elkészítik a pornóverzióját is. A bolygó neve: Análnak azonban az égadta világon semmi köze Ripley és a kommandósok történetéhez, mert a cím csupán a magyar forgalmazó leleménye, az eredeti ez volt: Planet X. Ha már mindenáron mainstream-filmhez akarjuk hasonlítani, akkor sem az Aliens, hanem inkább a Repo man – Segítő kezek (1984 – ami azt illeti, ez a magyar cím is elég pornósan hangzik!) áll közel hozzá, legalábbis ami a vágástechnikát, a kísérőzenét és a jelmezeket illeti. A Jim Powers által 1996-ban rendezett Planet X cérnavékony cselekménye szerint Dildo Man (frappáns neve ellenére az egyetlen szereplő, akinek nincs szexjelenete) földönkívüliek után kutat – hogy milyen eredménnyel, az maradjon titok –, és közben meggyőződhet arról, hogy a megfigyeltek tipikusan földi módszerekkel párosodnak, sőt még Leszbosz tündérei is ügyesen feltalálják magukat. Az opusznak még ugyanabban az évben elkészült a folytatása is, amely szintén eljutott a hazai tékákba. S hogy mi volt a magyar címe? Ne pirulj, pontosan az, ami először az eszedbe jutott, úgy bizony: A végső megoldás: anál. Arról már nem tudok, hogy az 1997-es keltezésű harmadik részt is láthattuk-e hivatalos forgalmazásban, de arra kíváncsi vagyok, hogy ki milyen magyar címet adna neki.

A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986, 1992) – angol–amerikai sci-fi. Dan O’Bannon és Ronald Shusett karaktereinek felhasználásával írta: David Giler, Walter Hill és James Cameron. Operatőr: Adrian Biddle. Zene: James Horner. Díszlet: Peter Lamont és Crispian Sallis. Jelmez: Emma Porteous. Vágó: Ray Lovejoy. Rendező: James Cameron. Főszereplők: Sigourney Weaver (Ellen Ripley), Carrie Henn (Rebecca „Newt” Jordan), Michael Biehn (Dwayne Hicks tizedes), Paul Reiser (Carter Burke), Lance Henriksen (Bishop), Bill Paxton (Hudson közlegény), Jenette Goldstein (Vasquez közlegény), William Hope (Gorman hadnagy), Al Matthews (Apone őrmester), Mark Rolston (Drake közlegény), Ricco Ross (Frost közlegény).

A BOLYGÓ NEVE: HALÁL – 2/1: AZ ÖTLETTŐL A FORGATÁSIG

Ahogyan korábban Ridley Scott filmjével tettem, úgy most James Cameron klasszikusát veszem górcső alá. Következzen tehát előbb egy szubjektív élménybeszámoló, majd a mű keletkezéstörténetének objektív áttekintése – két részben. Ez utóbbi alapjául az a szöveg szolgál, melyet néhány évvel korábban a Wikipédián tettem közzé. Természetesen igyekeztem javítani az esetleges nyelvtani hibákat és tárgyi tévedéseket, illetve új infókkal kibővíteni az eredeti ismertetőt.

ÍGY LÁTTAM ÉN
A gyerekkor spontán moziőrülete után az 1980-as évektől már tudatosan igyekeztem figyelemmel kísérni a filmvilág történéseit, már amit a hazai média mindebből megosztott a közönséggel. (Hol volt még akkor az internet?!) Érdekes módon A bolygó neve: Halál létezéséről mégis kissé megkésve értesültem. 1986 augusztusa és 1988 februárja között katonai szolgálatomat töltöttem, részben Tatán. Itt az egyik – civilben sokat videózó – sorkatonától hallottam először az Aliensről. Hittem is, meg nem is, amit mondott. Leginkább nem hittem, mert egyrészt elég nagy Andersen volt a srác, másrészt ahogy elmesélte a folytatás sztoriját, hát az nem hangzott túl hihetően. Ezért nem is nagyon jegyeztem meg az általa elmondott cselekményt, aminek így utólag kifejezetten örülök. Nem sokkal később azonban nemcsak hogy arról értesültem, hogy valóban létezik a folytatás, hanem a Mozgó Képek nevű havi filmlapból azt is megtudhattam, hogy a filmet megvásárolták hazai forgalmazásra. A magyar premierre 1988. április 21-én került sor. Mondanom se kéne, hogy a Corvin moziba váltottam jegyet, mert akkoriban az ottani vetítéstechnika jelentette hazánkban a csúcsminőséget. (Szerencsére ez a privilégiuma azóta megszűnt, és jómagam évek óta már nem is járok oda, mondhatni, feketelistára tettem, de ez egy másik történet.) Ennek ellenére úgy emlékszem, bár konkrét műszaki hiba (például filmszakadás) nem történt, valahogy mégsem éreztem azt a technikai pluszt, amelyet korábban a Corvin nyújtott egy-egy szuperprodukció megtekintésekor. Mindazonáltal maga a film nagyon tetszett. Elsősorban azért, mert úgy folytatta az eredeti történetet, hogy nem másolta annak hatásmechanizmusát, hanem valami újat nyújtott. (Ezt egyébként szerintem mindegyik folytatás javára kell írni, akármit gondolunk is a harmadik és a negyedik részről.)

Tetszett, hogy Ripley „megkeményedett”, még határozottabbá vált, új oldalát mutatta meg, és valószínűleg emiatt nem éltem meg traumaként, hogy amíg Sigurney Weavert az Alienben még szexinek találtam, addig az Aliens esetében ez már fel sem merült bennem vele kapcsolatban. (Sajnos azóta trend lett az amcsi filmekben, hogy a nők gyakran tökösebbek, mint a férfi szereplők, és ezt a magam részéről a rosszul értelmezett emancipáció vadhajtásának tartom.) Tetszettek az új szereplők is, mindegyik jól hozta a maga figuráját. Lance Henriksenről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy vajon jó vagy rossz robot-e. Michael Biehn azt a kettősséget képviselte, amely miatt korábban megkapta Kyle Reese szerepét a Terminátorban: a jó értelemben vett érzékenység ötvöződött benne a férfias külsőségekkel, ami tagadhatatlanul érdekes párosításként hatott, hiszen a kommandós filmek férfi szereplői mindig nagyon kemények, talán azért, mert az alkotók azt hiszik, az érzékenység miatt nem lenne eléggé macsós a figura. Burke szerepében Paul Reiser pontosan olyan tenyérbemászó, mint amennyire szükséges. Kedveltem Vasquez (Jenette Goldstein), Drake (Mark Rolston) és Hudson (Bill Paxton) trióját is: „Mondd csak, Vasquez, még sose néztek férfinak?” – kérdezi Hudson feltűnően izmos bajtársnőjétől. A szellemes válasz sem marad el: „Még nem. És téged?” Aranyos volt a Newtot (Nyuszit) játszó Carrie Henn, de sajnos ő mégsem vált egyértelműen a film javára, mert az első perctől tudni lehetett, hogy nem lesz igazán komoly baja, kb. ugyanazt a szerepet tölti be, mint az első részben a cica. Jómagam – sokakkal ellentétben – ezért is tartom jó húzásnak, hogy Fincher filmjének elején Newt már halott, hiszen ez valóban sokkolóan hatott. (Egyébként pedig az akkor már tizenöt éves Carrie Henn hogyan játszott volna el hitelesen egy évekkel fiatalabb kislányt?)

Elengedhetetlen az összehasonlítás a rendezői változattal, amely nálunk VHS-en jelent meg először, és ma már szinte ismertebbnek mondható, mint az eredeti moziverzió. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és gyengéi, mindazonáltal mindkettőt érdemes megnézni. A magam részéről azt tanácsolnám mindenkinek, hogy először a moziverzióval kezdje. Ez ugyanis a cselekményépítés szempontjából szerintem hatásosabban adagolja a feszültséget: a néző a kommandósokkal (és Ripley-vel!) együtt, fokozatosan tudja meg, hogy mi történt az LV–426-on, és ezáltal jobban át tudja élni a kiszolgáltatottságukat. Persze sejtjük, hogy mi lehet a telepesekkel, és azt is, hogy hőseink is találkozni fognak az idegen lénnyel. Igen, szándékosan írtam egyes számban, mert a kezdet kezdetén még nem tudjuk (pláne nem a magyar címből!), hogy ebben a részben már nem egy, hanem több tucat szörnyet fogunk látni. Úgy gondolom, hogy a moziváltozat annyira pörgős, amennyire egy ilyen sci-fi-kommandós filmnek lennie kell, de azért figyel arra is, hogy a cselekmény nagyobb összefüggései se szoruljanak túlságosan háttérbe. Akit tehát magával ragad a moziverzió, annak nyújt igazi pluszt a rendezői változat. Ebben a néző már akkor bepillantást nyerhet az LV–426 életébe, amikor a mentőakció még szóba se kerül, és Newtot a családjával együtt még a film elején megismerhetjük. A rendezői változat nagyobb hangsúlyt helyez a kommandósok interperszonális kapcsolatainak (ugye, milyen szépen fogalmaztam?) bemutatására, és a fegyverzetükkel is alaposabban megismerkedhetünk. Ezek szerintem csak akkor igazán érdekes jelenetek, amikor már ismerjük az alapsztorit, és ezért a pluszinformációkra terelődik a figyelmünk. Azt gondolom, az alapsztori ismerete nélkül ezek a képsorok talán pepecselésnek, üresjáratnak tűnnek, de ezt nem merem biztosan kijelenteni, hiszen mint mondtam, nem a rendezői változatot láttam először. Mindazonáltal abszolút megértem az illetékeseket, akik 1986-ban úgy döntöttek, hogy nem engedik a mozikba a rendezői verziót.

És akkor essünk túl az örök kérdésen, amely a rajongók körében mindmáig állandó vitatéma: Alien vagy Aliens? Úgy tudom, a többség az utóbbira szavaz, és a köztudatban úgy él, hogy A bolygó neve: Halál azon kevés folytatás egyike, amely jobb, mint az eredeti. Magam úgy gondolom, a verseny valóban igen szoros, de nálam egy paraszthajszállal mégis Ridley Scott opusza a nyerő. Ugyanis azt a lélegzetelállító, hátborzongató élményt, amelyet számomra az Alien nyújtott, az Aliens csak nagyon megközelítette, de nem múlta felül. Az első rész nagy erényének tartom, hogy az első perctől az utolsóig az ismeretlenség, a kiszámíthatatlanság érzését keltette bennem úgy a cselekményvezetést, mint a művészi eszköztárat illetően. A szereplők egyformán karakteresek voltak, nem lehetett már viszonylag hamar egyértelműen kijelenteni, hogy ki lesz a túlélő. (Gyermeki naivitásommal anno például Dallas kapitányra tippeltem. Hát tévedtem.) Semmit nem lehetett tudni az Idegenről, így az sem volt borítékolható, hogyan lehet legyőzni, vagy le lehet-e győzni egyáltalán. Az Aliens legnagyobb érdemének azt tartom, hogy nem esett a folytatások csapdájába, nem másolta szolgaian az eredetit: gazdagította a témát, és nem felhígította. Mint fentebb már említettem, a gyerekszereplővel a jól bevált hollywoodi sablonhoz nyúlt vissza, mely szerint egy kiskorú szerepeltetése egyrészt tuti siker, másrészt a kölyöknek nem eshet komolyabb baja. A kommandós filmek akkoriban igen divatosak voltak (ne feledjük, az 1980-as évek második felében a videózás a fénykorát élte!), vagyis nyugodtan fogadni lehetett arra, hogy ebben a műfajban egy valóban tehetséges mesterember nem fog megbukni. Sajnos Cameron nem tudta kikerülni az effajta filmek csapdáját, vagyis nem sikerült valamennyi kommandósát valóban egyéni, karakteres figurává formálnia. Éppen ezért hamar sejthető volt, hogy kikre fog redukálódni az osztag. Ezektől az apróságoktól eltekintve – melyeket magam is csak az első résszel összevetve hánytorgatok fel az alkotóknak – a bő harmincéves Aliens ma is kiváló szórakozást jelent, és méltán tartozik a modern Hollywood nagy klasszikusai közé.

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Vezércserék és a kezdeti nehézségek

A nyolcadik utas a Halál világsikerének köszönhetően a gyártó cég, a Brandywine Productions azonnal a folytatáson kezdett agyalni. A forgalmazó, a 20th Century Fox elnöke, Alan Ladd Jr. maximálisan támogatta ezt az elképzelést. Igen ám, de ő még 1979-ben otthagyta a Foxot, hogy megalapítsa saját cégét, az új vezetés pedig nem tartotta jó ötletnek a folytatást. Az új elnök, Norman Levy később azt állította, hogy a várható magas gyártási költségek miatt vétózta meg a projektet. Közben az Alien producerei, David Giler, Gordon Carroll és Walter Hill beperelték a Foxot, mert a sikerfilm után járó részesedésükhöz nem jutottak hozzá maradéktalanul. Az ügy 1983-ban zárult le. Ezalatt a Fox élén újabb vezetőváltás történt, és a tervezett folytatás iránt a cég hirtelen élénk érdeklődést kezdett mutatni. Giler, Hill és Carroll – feltehetően a pereskedés eredményeként – executive producerei lettek az új filmnek, amely ideiglenesen az Alien II címet kapta. A Fox főleg Gilerrel próbált szót érteni, aki úgy tervezte, hogy a folytatás egyfajta kombinációja lenne üzlettársa, a rendezőként is jól ismert Walter Hill A lápvidék harcosai (1981) című thrillerjének és John Sturges westernklasszikusának, A hét mesterlövésznek (1960). A forgatókönyv megírására Larry Wilsont szemelték ki. Wilson azonban nem sokkal korábban olvasta egy bizonyos James Cameron forgatókönyvét, a Terminátort, és maga helyett fiatal kollégáját ajánlotta a munkára. David Giler találkozott Cameronnal, és a megbeszélést követően egyetértett Wilson javaslatával. Cameron nagy rajongója volt az Aliennek, így szíves-örömest elvállalta, hogy folytatást írjon hozzá. Négy nap leforgása alatt kidolgozott egy 45 oldalas tervezetet, amikor újabb nehézségek támadtak. A Foxon belül vita indult arról, hogy vajon az Alien elég nagy siker volt-e ahhoz, hogy mindenképpen folytatás készüljön hozzá.

Cameron úgy döntött, hogy amíg a fejesek impotenskednek, addig ő megteszi a magáét, és ír egy alaposabb tervezetet. Erre volt is ideje, mivel kilenc hónapot csúszott saját filmje, a Terminátor forgatása, ugyanis a címszereplő Arnold Schwarzeneggernek korábbi szerződése értelmében előbb le kellett forgatnia a Conan, a pusztítót (1984). A második, immár kilencven oldalas tervezet annyira megtetszett a Fox aktuális elnökének, Larry Gordonnak, hogy kijelentette: amennyiben a Terminátor sikert arat, szeretné, ha Cameron rendezné az Alien II-t is. Mint tudjuk, a Terminátor még a nem túl szerencsés marketingstratégia ellenére is figyelemre méltó sikernek bizonyult, így Cameron és producere, Gale Ann Hurd engedélyt kaptak arra, hogy hozzálássanak az Alien II megvalósításához. A direktor bölcsen belátta, hogy nincs értelme egy Alien-utánzatot gyártania, inkább valami mással kell előrukkolnia. Tömören így foglalta össze az elképzeléseit: „Kevesebb horror, több feszültség”. Igen ám, de a női főszereplő, Sigourney Weaver még bizonytalankodott, és a végső döntés előtt mindenképpen találkozni akart Cameronnal. A direktor magabiztossága és ötletei azonban maximálisan meggyőzték. Mindazonáltal kijelentette, hogy három dolgot semmiképp nem akar csinálni az Alien II-ben: fegyvert használni, meghalni és idegen lénnyel szerelmeskedni. Első kívánságát nem tudták figyelembe venni, a másik kettőre pedig a későbbi folytatásokban került sor.

Miután Weaver beadta a derekát, megint a Fox kezdett el problémázni. A cégnek ugyanis pénzügyi vitái támadtak a színésznővel, ezért arra utasította Cameront, hogy írjon egy alternatív forgatókönyvet, amelyben mellőzi Ellen Ripley személyét. A rendező a sarkára állt, és közölte, hogy kezdettől fogva Ripley-vel képzelte el a folytatást, ugyanis a Fox biztosra ígérte Weavert, a figura tehát kihagyhatatlan, és punktum. A Fox erre meghátrált, és szerződtette a színésznőt. Sigourney kerek egymillió dollárt kapott a filmért, több mint harmincszor annyit, mint az előzményért. Bármilyen furcsán hangzik is, Cameron forgatókönyvének egyik forrását a vietnami háború jelentette, melynek során a technikailag tökéletesen felszerelt amerikai hadsereg egy számára idegen terepen kiismerhetetlen ellenféllel találta magát szembe. Mint ahogy Vietnam végkifejlete is bizonyította, nem feltétlenül a tűzerő és a modern haditechnika dönti el egy háború kimenetelét. Ez a szemléletmód érvényesül az Aliensben is. (A vietnami háború mint ihletadó forrás egyébként azért sem annyira furcsa, mert Cameront állítólag egyazon napon kérték fel a Vietnamban játszódó Rambo 2 és az Aliens forgatókönyvének megírására.) Fontos forrásmunka volt Robert A. Heinlein 1959-es regénye, a Csillagközi invázió, amelyet egyébként az Aliens színészeinek is el kellett olvasniuk. A „földön kívüli óriásbogarak vadászata” a legnyilvánvalóbb analógia, de Cameron átvett bizonyos kifejezéseket és leírásokat is.

A kezdeti és a végső elképzelések

Az első vázlatokban még nem szerepelt Burke figurája. Szövegének egy részét egy dr. O’Niel nevű szereplő mondta, aki nem vett volna részt az expedícióban. (Dr. O’Niel teljesen kimaradt a végleges történetből.) Ripley lánya életben maradt, és egy képtelefonos beszélgetésben azzal vádolta az anyját, hogy elhagyta őt az űrutazás miatt. A bolygó neve nem LV–426 (és pláne nem Halál!) lett volna, hanem Acheron. Ezt a nevet állítólag az Alien forgatókönyvéből vették át, de ahogyan Scott, úgy végül Cameron sem használta: először az Aliens regényváltozatában fordult elő, és mint abból megtudjuk, a telepesek adták a bolygónak ezt a nevet. Láthattuk volna azt is, hogy az idegenek fészkénél az egyik tojásból egy arctámadó Newt apjának arcára ugrik, sőt a később odaérkező mentőexpedíció tagjait is megtámadják a tojásokból kiugráló lények. A földönkívüliek egy szúrással megbénítják az embereket, mielőtt megölnék vagy gubóba zárnák őket. A cselekmény során Ripley, Newt és Hicks is gubókba kerültek volna. A foglyul ejtett emberekből különböző idegen lények születtek volna: a harcos változatnál kisebbek, illetve albínók. Bishop megtagadja, hogy leszálljon a bolygón, és kimentse a három főszereplőt, mondván, hogy túl nagy az idegen lényekkel való fertőződés kockázata. Ripley végül a telepesek űrhajójával tért volna vissza a Sulacóra. Mint tudjuk, egy Joseph Conrad-novella, a Nostromo címéből származott az Alien űrhajójának a neve. Ugyancsak innen való az Aliens űrhajójának neve, a Sulaco is: Conradnál így hívták a várost.

Már az első forgatókönyv-tervezetek is nagyon hasonlítottak a kész filmre, de néhány jelenetet mégis kihagytak. Íme, egy válogatás ezekből: többségük szerepel Alan Dean Foster később megjelent regényében.

* Ripley rémálma a testéből megszülető Idegenről hosszabb és véresebb lett volna.

* A bizottsági meghallgatást követően Burke és Ripley a termen kívül várakoznak a végső döntésre. Ripley meg van győződve arról, hogy őrültnek gondolják.

* Láthattunk volna egy vitát a Jordan szülők között, és megtudhattuk volna, hogy Newt és tesója, Jimmy gyakran bújócskáznak a kolónia épületén belül, melyet a kislány „szörnylabirintus”-nak nevez.

* A Sulaco fedélzetén a hibernálásból való ébredés után lett volna egy koedukált zuhanyjelenet is, amilyet később a Csillagközi invázió 1997-es filmváltozatában láthattunk. A sajátjával Cameron elsősorban azt szerette volna kifejezni, hogy a távoli jövőben a nemek között már minden szempontból teljes egyenjogúság lesz. Ripley ekkor jelent volna meg először a tengerészgyalogosok között, és miközben törülközik, Hudson, Vasquez és Ferro figyelik őt. Vasquez megkérdezi a társait, hogy ki ez a friss hús. Ferro azt feleli, valamilyen tanácsadó, aki egyszer látott egy idegen lényt, mire Hudson egy pimasz megjegyzést tesz. A jelenetet két okból nem forgatták le. Egyrészt a színésznők állítólag nemet mondtak a meztelenkedésre (úgyis mondhatnánk: nem akartak egyenjogúak lenni), másrészt sem a helyszín, sem a takarékos költségvetés nem tette lehetővé a szükséges díszlet megépítését. Mindazonáltal a szereplőknek ehhez a jelenethez írt párbeszédei a kész filmben is elhangzanak, de nem a zuhanyzóban.

* Az eligazításon Ripley további részleteket közöl a kommandósokkal az arctámadóról, kb. úgy jellemezve azt, mint egy „két lábon járó nemi szerv”. Hudson erre így reagál: „Akárcsak te, Hicks.”

* Miközben az űrhajó közeledik a bolygó felé, Gorman megerősíti, hogy semmiféle kapcsolat nem létesíthető a kolóniával.

* Harminc atmoszféra-feldolgozó egység lett volna a bolygón, de a kész filmben csak egyet látunk.

* Ripley először nem mer belépni az épületbe, és visszatér a terepjáróba. Amikor mégis rászánja magát, hogy bemenjen a komplexumba, az ajtóban Wierzbowski közlegény ráijeszt.

* Ripley azt mondja Newtnak, hogy szeretne a barátja lenni. A kislány visszautasítja őt, mert szerinte Ripley hamarosan meg fog halni. Elmondja, hogy ő azért maradt életben, mert nagyon leleményes volt olyankor, amikor öccsével a „szörnylabirintus”-ban bújócskázott. Egy későbbi jelenetben Newt azt mondja, hogy szeretne Ripley lánya lenni, és a hősnőnek tetszik ez a javaslat.

* Menekülés közben az egyik Idegen a tetőn keresztül megtámadja és megbénítja Gormant a terepjáróban, és majdnem kirántja őt a járműből. Hicks szétlövi a támadót egy sorozatvetővel.

* Burke igen nyomatékosan hangsúlyozza az idegen lények fontosságát, sőt százalékot ajánl Ripley-nek az együttműködéséért cserébe.

* Bishop kijelenti, hogy Gorman katatóniáját az idegen lény által kibocsátott neuromuszkuláris (az idegekre és izomrendszerre együttesen ható) méreg okozta. Feltételezi még, hogy a Királynő intelligens lény lehet, és nagy a hasa (a tojások miatt).

* Bishop a szűk szervizalagútban találkozik egy idegen lénnyel. (Ez a jelenet a végső forgatókönyvben is szerepel, és nem kizárt, hogy le is forgatták, ám a film egyik változatába se került be.)

* Gorman arra kéri Vasquezt, ha még mindig meg akarja ölni, tegye meg, ám a válasz az, hogy erre már nem lesz szükség.

* A második szállítóhajó automatikusan tankol, mielőtt Bishop vezérlésével elhagyja a Sulacót.

* Amikor Ripley Newt után megy a csúszdán, egy másik járatba kerül.

* Sem a moziváltozatban, sem a rendezői változatban nem látható az a leforgatott jelenet, amelyben Ripley rátalál Burke-re egy gubóban, és gránátot ad neki, hogy megölhesse magát. Cameron állítólag azért hagyta ki ezt a jelenetet, mert úgy ítélte meg, hogy Burke átalakulása az első filmhez képest túl gyors lett volna, hiszen abban Kane arcáról hosszabb idő után vált le az arctámadó. A rajongók kitartó kívánságának köszönhetően a jelenet végül felkerült a Blu-Ray kiadásra.

* A tojáskamrában a harcoló idegenek kisebb, albínó változatai is megjelentek volna, melyek a tojásokat mozgatják.

Bishop saját betáplált programjáról elmondott szavai megegyeznek a robotika három törvénye közül az elsővel, amelyet Isaac Asimov fogalmazott meg a műveiben: „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.” A bolygó neve: Halálban hangzik el először a Társaság neve: Weyland-Yutani. A név jól olvasható a falakon és a berendezési tárgyakon a rendezői változat azon jelenetében, amely az LV–426-on játszódik az idegen lények megjelenése előtt. Állítólag Weyland Yutaninak hívták Ridley Scott korábbi szomszédját, akit a rendező nem kedvelt, és azzal kívánt emléket állítani neki, hogy egy gátlástalan konszernt nevezett el róla. A jól hangzó anekdota ellenére a nevet valójában Ron Cobb alkotta. (Ő tervezte egyébként a Nostromót és a legénység egyenruháit is.) Cobb úgy nyilatkozott, hogy eredetileg a Leyland-Toyota nevet akarta használni, de végül megváltoztatta az előtag kezdőbetűjét, az utótagot pedig saját (és nem Scott!) szomszédjának családnevére cserélte.

Ridley Scott elképzelései

Mielőtt rátérnénk a Cameron-film szereposztására, tegyünk egy kis kitérőt! Sokakban felmerült a kérdés akkor is, azóta is: miért nem Ridley Scott rendezte a folytatást, hiszen már az első résszel mesterművet alkotott? Nos, ő még be sem fejezte az Alient, de máris egy másik sci-fin járt az agya. Nem, nem az Alien II-n, hanem Frank Herbert Dűne című regényének adaptálásán. A projektből 1980-ban kiszállt, miután bátyja, Frank bőrrákban elhunyt. (Öccse, Tony Scott filmrendező 2012-ben öngyilkosságot követett el.) Ezt követően kezdett el foglalkozni a Szárnyas fejvadász (1982) elkészítésével, és megpróbálta megvalósítani régi filmtervét, a Trisztán és Izoldát is, ami helyett végül a Legendát (1985) forgatta le. A két film közötti időszakban, 1984-ben – amikor a Fox már az Aliens előkészítésén dolgozott – Scott egy újságinterjúban beszélt arról, milyennek képzeli az Alien II-t. Szerinte elengedhetetlenül fontos a második részben megmagyarázni, mi is ez az idegen lény, és honnan jött. Mindez nehezebbnek ígérkezik, mint az Alien, mert idegen bolygókkal, idegen világokkal, idegen civilizációkkal kell foglalkozni. Ugyanis annyi már az első részből is sejthető volt, hogy az Idegen egy másfajta civilizáció képviselője, talán az egyik túlélője a marsi civilizációnak vagy egy olyan populációnak, melynek egyedei kiirtották egymást.

Scott azt nyilatkozta, hogy szerinte a folytatás mindenképpen érdekesebb film lehet, mint az első rész, mert a horror helyett előtérbe kerülhetnek a sci-fi elemek, egy tudományosabb nézőpont. Ő már az Alienben is érinteni akarta ezt a témát, David Giler és Walter Hill azonban kihagyták a forgatókönyvből az erre vonatkozó részeket, és Scott kifejezett kívánságára sem írták bele vissza. A producerek úgy gondolták, csupán fölösleges kitérőkről lenne szó, melyek egészen más irányba vinnék a történetet, míg Scott szerint saját koncepciója alapján egy csodálatos háromórás film lehetett volna az Alien. Távol álljon tőlem, hogy én akarjak igazságot tenni ebben a dologban, de ha a Prometheusra (2012) gondolunk, akkor nem lehetünk eléggé hálásak az Alien producereinek, hogy 1979-ben nem engedték, hogy Scott valamiféle zagyva teremtéstörténetet kerekítsen már az első filmből. És utólag egyet kell értenünk a Foxszal is, hogy nem kérte fel Scottot a folytatás megrendezésére. 1986-ban Gale Ann Hurd még úgy nyilatkozott, hogy Scott egyéb kötelezettségei miatt nem rendezte meg az Alienst, ám valójában hivatalosan soha nem keresték meg a rendezőt ebben az ügyben. Scott ezt sérelmezte is, mert szerinte azért elég szép munkát végzett az első résszel, szóval legalább udvariasságból próbálkozhattak volna nála is. Az Aliens londoni forgatásán egyébként néhány percre találkozott James Cameronnal, akivel az idő szűkössége miatt felszínes, ámde szívélyes beszélgetést folytatott. Jólesett neki, hogy kollégája nagy lelkesedéssel és tisztelettel beszélt az Alienről. Ezt a gesztust Scottnak később módjában állt viszonoznia, mert a mellőzöttség miatti sértődöttsége ellenére elismerte, hogy Cameron kiváló munkát végzett az Aliensszel, és soha nem hozta szóba, hogy ő maga eredetileg egyáltalán nem akciófilmnek tervezte a második részt.

A színészek

Nos, akkor térjünk vissza a Cameron-filmhez, és nézzük a szereposztást! Sigourney Weaverrel fentebb már foglalkoztam, most tehát beszéljünk a többiekről. Hicks szerepét eredetileg James Remar játszotta volna, de őt rövid időn belül lecserélték Michael Biehnre. A színészcserét a Remar és James Cameron közötti „művészi nézeteltérések”-kel magyarázták. Sokáig nem lehetett tudni, hogy ez a diplomatikus megfogalmazás valójában mit takar, mígnem Remar évekkel később hajlandó volt megmagyarázni a dolgot. Először azt mondta, az Aliens forgatása több hónapos külföldi tartózkodással járt, őt viszont bizonyos ügyei az Egyesült Államokba szólították, és hazatért. A munka azonban nem állhatott le, és találni kellett helyette valaki mást: Gale Anne Hurd egy pénteki napon este hívta fel Michael Biehnt azzal, hogy ha van útlevele, akkor máris jöhet hétfőtől forgatni Londonba. Remar a Kezesbanda (1986) című filmmel vigasztalódott, amelyben mellesleg az a Stephen Lang volt az egyik partnere, aki szintén megpályázta Hicks szerepét az Aliensben, és épp Remarral szemben maradt alul. (Más források úgy tudják, hogy Lang Carter Burke szerepére jelentkezett.) És a kör 2009-ben zárult be: az Avatarban Miles Quaritch ezredes megformálására felmerült Michael Biehn neve is, de Cameron inkább Stephen Langot választotta, mert Sigourney Weavert akkor már leszerződtette a filmhez, és nem akart még egy karizmatikus színészt az Aliensből. James Remar egy másik őszinteségi rohamában végül bevallotta, hogy igazából azért tették ki az Aliens stábjából, mert akkoriban komoly problémái voltak a kábítószerrel. Miután elkapták kábítószer birtoklásáért, és kiutasították Angliából, Cameron kirúgta. Mindazonáltal elismerte, hogy mindez az ő hibája volt, és nem a rendezőé. Kifejtette, hogy továbbra is nagyra becsüli Cameront, az Avatart különösen szerette, és reméli, hogy egyszer alkalom nyílik még egy igazi közös munkára. Ennek biztató jele, hogy a rendező állítólag a kínos kábítószer-incidens ellenére sem neheztel rá. A Remarral mint Hicksszel felvett képsorok némelyikét egyébként felhasználták az Aliens végső változatában, amikor a figura távolról és/vagy hátulról látható. Időhiány és anyagi okok miatt ugyanis nem volt lehetőség arra, hogy bizonyos jeleneteket Biehnnel újraforgassanak.

Michael Biehn Cameron jó barátja volt, a Terminátor forgatásán haverkodtak össze. Miután a kezdet kezdetén elolvasta az Aliens forgatókönyvét, Michael nagyon szerette volna eljátszani Hudsont, mert annyira más volt, mint Kyle Reese a Terminátorban. Hicks viszont hasonló fazon volt, mint Reese. Remar kissé forrófejűnek játszotta Hickset, Cameron és Biehn azonban úgy döntöttek, hogy a tizedesből inkább egy higgadtabb, kiegyensúlyozottabb figurát formálnak. A színész egy későbbi interjúban elmondta: egy cseppet sem bánta, hogy mivel később került a stábba, nem kellett részt vennie a kéthetes előzetes kiképzésen. Azt viszont sajnálta, hogy a többiekkel ellentétben nem alakíthatta személyes jellegűvé az öltözékét, hanem egyszerűen ráadták Remar jelmezét: a lelakatolt piros szívet egyáltalán nem szerette, szerinte olyan volt, mint egy céltábla. Minden interjúban cáfolta azt az állítást, hogy Cameron zsarnokként viselkedik a forgatásokon. Kijelentette, hogy Jimmy határozottan és magabiztosan irányított ugyan, de mindig nyitott volt az ötletekre, ha úgy ítélte meg, hogy azoktól még jobb lehet a film. Az Aliens után A mélység titka (1989) című sci-fiben is együtt dolgoztak: Biehn különösen élvezte azt a forgatást, mert végre egy rossz fiút játszhatott. Később is szóba került, hogy újabb közös filmeket készítsenek, ám a Terminátor 2 moziváltozatából Cameron végül kivágta Michael jelenetét, tervezett Pókember-filmjük pedig nem realizálódott.

A Bishopot alakító Lance Henriksen szintén Cameron cimborája volt: a Piranha 2 (1981) volt az első közös munkájuk, és a színész elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a Terminátor megvalósításához sikerült támogatót találni. Mindazonáltal a címszerepet az eredeti tervekkel ellentétben mégsem játszhatta el, így Bishop szerepe tulajdonképpen egyfajta baráti kárpótlás is volt Cameron részéről. Henriksennek körülbelül két hónap állt rendelkezésére ahhoz, hogy felkészüljön a szerepére. Tisztában volt azzal, hogy két nagyszerű elődhöz kell színészileg felnőnie: Ian Holmhoz, aki Asht játszotta az Alienben, és Rutger Hauerhez, aki a replikáns Roy Battyt alakította a Szárnyas fejvadászban. Különösen Bishop hatásos belépőjét tartotta lényegesnek. Ehhez az első elképzelés az volt, hogy a figura már akkor megjelenik, amikor a többiek még nem ébredtek fel a hibernálásból: láttuk volna, hogy rezzenéstelen arccal, kitartóan nyomja a fekvőtámaszokat. Cameron azonban úgy találta, hogy ennek nem lenne különösebb jelentősége a történet szempontjából, nem jelezné egyértelműen, hogy Bishop különleges figura, nem csak egy szimpla tengerészgyalogos. Ekkor jött egy másik ötlet a késsel: Henriksen javasolta azt, hogy Bishop ne csupán bemutassa a különleges mutatványt, hanem mindezt úgy tegye, hogy saját kezét egy tengerészgyalogoséra (Hudsonéra) teszi, mert így a többiek is jobban odafigyelnek, és a jelenet még feszültebbé válik. (Ami engem illet, nálam be is jött ez a hatásmechanizmus.) Mindezt minden érdekelttel meg is beszélték, a hatás kedvéért azonban a Hudsont játszó Bill Paxtonnak nem szóltak. Mivel Bishop mechanikailag nem volt régi modell (körülbelül tízéves), ezért Henriksen úgy döntött, hogy egy tizenéves érzelmi életével ruházza fel, és saját 14 éves önmagaként játszotta a figurát. Ki akart domborítani egy érdekes ellentmondást is, méghozzá azt, hogy bár Bishop a kommandóban az Ész, ugyanakkor maga is egy idegen, hiszen a többiek nem kezelik őt egyenrangú félként, hanem a Társaság alkalmazottjaként tekintenek rá, aki ráadásul nem is ember, hanem android.

Bill Paxton úgyszintén a Cameronnal ápolt barátságának köszönhetően került a filmbe: a Terminátorban még csak egy aprócska szerepet játszott, az Aliensben, a Két tűz közöttben (1994) és a Titanicban (1997) viszont jóval nagyobb feladatokat kapott. Mindazonáltal az Aliens előtt vele is próbafelvételt készítettek, amiről a színész egyrészt majdnem elkésett, másrészt szerinte a tesztjelenet nem sikerült túl jól. Emiatt inkább azon fáradozott, hogy leszerződjön a Rendőrakadémia 2-höz (1985), mert lélegzetelállító gázsit ajánlottak neki. Amikor értesült arról, hogy Cameron mégis őt választotta, lemondta a jövedelmezőbb Rendőrakadémia 2-t, mert a pénznél fontosabbnak tartotta, hogy egy kreatív rendezővel dolgozhasson. A Paxton által alakított Hudson közlegény látszólag gyávának tűnik, de az utolsó pillanatban mégis helyt áll. Bill úgy gondolta, hogy Hudson állt a legközelebb a nézőkhöz, hiszen bár mindenki Ripley-ként vagy Hicksként szeretne viselkedni, de a valóságban a legtöbb ember a Hudson-féle elégedetlenkedők és panaszkodók közé tartozik. Nagy elismerést jelentett számára, hogy alakítását később épp Michael Biehn dicsérte, aki elmesélte, hogy valahányszor a fia az Aliens-videojátékkal játszott, Paxton/Hudson szövegét mindig előre tudta.

A Vasquezt megszemélyesítő Jenette Goldsteinnek az Aliens volt az első filmje: Cameron később a Terminátor 2-ben és a Titanicban is szerepeltette. Amikor Goldstein elment az Aliens próbafelvételére, állítólag fogalma sem volt arról, hogy az Alien második részéről van szó, ámbár látta Ridley Scott opuszát. A folytatás címe (Idegenek) alapján azt hitte, bevándorló külföldiekről szól majd a film. (A történetben el is hangzik egy ilyen poén Vasquez rovására.) Kisminkelve, derékig érő hajjal, magas sarkú cipőben tipegett be a londoni Pinewood stúdióba a meghallgatásra. Szerencsére nem fordították vissza az ajtóból, hanem felkészítették egy következő meghallgatásra, amelyen tökéletesen megfelelt. Vasquez figuráját a színésznő olyasvalakinek képzelte, aki csak akkor él igazán, amikor fegyver van a kezében. Egyfajta ellentétét jelenti Ripley-nek, aki csupán kényszerből tanulja meg a fegyverhasználatot, és – az alaptermészetével összhangban – a Királynővel nem a fegyver segítségével tud leszámolni, hanem saját leleményességének köszönhetően.

A Drake-t alakító Mark Rolston korábban tévésorozatokban játszott. Később bevallotta, hogy tulajdonképpen egy hazugságnak köszönhetően szerződtették az Alienshez. Egy egészen kis szerepet játszott ugyanis az Amerika fegyverben (1985) című filmben (annyira kicsit, hogy az IMDB-n meg sem említik a filmjei között), ő maga viszont ezt úgy tálalta az Aliens meghallgatásán, mintha a másodfőszerepet játszotta volna Al Pacino mellett. Gale Ann Hurd producer érdeklődését azonnal felkeltette a nagyhangú színész: talán az is megfordult a fejében, hogy Rolston most még megfizethető, és ha az Amerika fegyverben sztárrá teszi, akkor az az Aliens marketingjéhez is jól fog majd jönni. (Az Amerika fegyverben hatalmas bukás lett.) A forgatási menetrend szerint a Markkal felvett első jelenet épp Drake halála volt. Ehhez állítólag négy órán keresztül sminkelték a színészt, aki utána máris karrierje első mozgalmas akciójelenetének kellős közepén találta magát, ahogy ő fogalmazott: „Azonnal bedobtak a mély vízbe”. Mindazonáltal mégsem ez volt a legnagyobb forgatási élménye, hanem az a jelenet, amelyben nem is szerepelt, de jelen volt a felvételénél: amikor először megjelent a Királynő. Azért találta ezt különösen emlékezetesnek, mert ismerte a díszleteket, ezért döbbenetes hatást keltett, amikor az egyik ártalmatlan kellék a szeme láttára alakult át földönkívüli szörnyeteggé.

Az Apone őrmestert játszó Al Matthews épp a The American Way című filmet forgatta Londonban, amikor Cameron meghallgatásra hívta, miután elolvasta a színész önéletrajzát. Matthews később megkérdezte a rendezőt, hogy mennyi ideig gondolkodott azon, hogy őt válassza. Cameron azt felelte: „Harminc másodpercig”. Matthews volt az egyetlen a színészek között, akinek nem kellett eljátszania, hogy tengerészgyalogos, mert valóban az volt. Méghozzá a legelső színes bőrű, akit a vietnami harctéren való helytállásáért őrmesterré léptettek elő. Cameron tréfából úgy döntött, hogy a figurának is ugyanaz lesz a keresztneve, mint a színésznek: Al. Felkérte Matthewst, hogy tartson egy kéthetes kiképzést a színészek számára, ami nemcsak azért volt fontos, hogy tisztában legyenek azzal, hogyan telnek egy tengerészgyalogos mindennapjai, hanem azért is, hogy kialakuljon közöttük a bajtársiasságnak az a légköre is, amely a filmben nagyon lényeges volt. Matthews így emlékezett vissza a kiképzésre: „A legfontosabb, amit meg kellett tanítani, hogy a fegyvert soha nem fogjuk egymásra, és az ujjainkat nem futtatjuk a fegyver ravaszán.” Michael Biehnhez és Mark Rolstonhoz hasonlóan megerősítette, hogy Cameron egyáltalán nem zsarnoki alkat: elvárja ugyan mindenkitől a lelkiismeretes munkát, de bízik a színészeiben, és nemcsak meghallgatja őket, hanem el is fogadja az ötleteiket, ha azok által a film még jobb lehet. Matthews legbensőségesebb forgatási élménye az volt, amikor a stáb megünnepelte a születésnapját. Semmit sem sejtett a meglepetésről, amikor a nap végén a teljes osztaggal együtt egy váratlan felvételre rendelték. Azt hitte, újra felveszik valamelyik jelenetet. Aztán hirtelen kinyílt az egyik ajtó, és megjelent a mosolygó Sigourney Weaver egy hatalmas születésnapi tortával. Mindenki tapsolt és gratulált. A kőkemény őrmesternek pedig a meghatottságtól könnyesek lettek a szemei.

A szintén színes bőrű Ricco Ross egyenesen Stanley Kubrickot és az Acéllövedéket (1987) utasította vissza, hogy eljátszhassa Frost közlegényt az Aliensben. Pedig a két forgatás nem ütközött volna egymással: Kubrické épp befejeződött volna akkor, amikor Cameroné elkezdődött. Ross azonban tudta, hogy a Kubrick-filmek forgatása sosem fejeződik be időben, vagyis sanszos, hogy lemaradna az Aliensről. A két film közötti választásban a legnyomósabb érv az volt, hogy Ross nem olvashatta el az Acéllövedék forgatókönyvét (ezt Kubrick állítólag egyik színésznek sem engedte meg), az Aliensét viszont igen. Határozottan állítja mind a mai napig, hogy úgy érzi, helyesen döntött, annak ellenére, hogy Frost az első áldozatok között van. Mint színész, természetesen szerette volna, ha nagyobb lenne a szerepe, de a cselekményépítés szempontjából egyetértett Cameron elképzelésével. A film nagy erényének azt tartja, hogy nem rögtön akcióval indul, hanem a szereplők bemutatásával (akárcsak az Alien). Így amikor bárki veszélyhelyzetbe kerül, az ösztönös nézői reakció az, hogy „őt most még ne”, ezért sokkoló hatású, ha valakiből mégis áldozat válik. Frost halálát valójában Clive Curtis kaszkadőrrel vették fel, akinek egy korláton keresztül körülbelül két-három métert kellett lángolva lezuhannia, és ügyelnie arra, hogy közben ne lélegezzen.

Carrie Henn (Caroline Marie Henn) mindenféle színészi tapasztalat nélkül kapta meg Newt szerepét, és más filmben azóta se játszott. Családjával akkoriban az Egyesült Királyságban élt, a Cambridge melletti amerikai légibázis közelében. Az iskolába, ahová járt, egy napon filmesek jöttek, akik egy fotogén kislányt kerestek egy filmszerepre. A lehetséges jelölteket – köztük Carrie-t – lefotózták, utána mentek a dolgukra, feltehetően egy másik iskolába. Aztán egyszer csak csengett a telefon a Henn család otthonában, és a kislányt próbafelvételre hívták Londonba. Szülei és ő maga is azt hitték, csak statisztálni kellene, ezért igencsak meglepődtek, amikor kiderült, hogy másodfőszerepről van szó Sigourney Weaver mellett. Erre nem lehetett nemet mondani. A forgatáson a kislányt többször is megpróbálták megijeszteni a stábtagok, persze csak tréfából, de Carrie nem volt az az ijedős típus. Egész addig, amíg meg nem nézte a kész filmet, pedig tudta, hogy mikor mi fog következni. A szülők persze kicsit aggódtak amiatt, hogy gyermekük végső soron egy erőszakos filmben játszik, melyben káromkodnak is, ám minderről a kislány később csupán ennyit mondott könnyedén legyintve: „Á, az iskolában ennél sokkal cifrábbakat hallottam nap mint nap!” Igyekezett minden jelenetet személyesen megcsinálni, és kifejezetten örült volna annak, ha többször is felveszik azt a képsort, amelyben Newt egy rámpán a mélybe csúszik. Mindazonáltal volt helyettesítője Louise Head személyében. Newt filmbéli tesóját Carrie igazi testvére, Christopher játszotta, de a kissrác jelenetei csak a rendezői változatban láthatók. Az Aliens sikere ellenére Carrie nem akart színésznő lenni: tanítónőnek készült, és az is lett. A forgatáson összebarátkozott Sigourney Weaverrel, akivel állítólag azóta is levelezik. Kicsit sajnálta, hogy Newt a harmadik rész elején meghalt, hiszen hallott arról, hogy Cameron az Aliens túlélőivel képzelte el a folytatást, de tudomásul vette, hogy ilyen a filmvilág, és ilyen az élet.

A többiekről csak pár szót ejtenék. A Crowe közlegényt alakító Tip Tipping (Tim Tipping, 1958–1993) exkommandós hét évvel Cameron filmjének bemutatása után, egy baleseteket rekonstruáló televíziós showműsor felvételei közben hunyt el: ejtőernyős zuhanás közben nem nyílt ki az ejtőernyője. A Gorman hadnagyot megszemélyesítő William Hope szintén az Acéllövedéket mondta le, hogy az Aliensben szerepelhessen. A Ferro tizedest megformáló Colette Hiller karrierje sajnos nem indult be: csak kis szerepeket kapott, és 1994 után már nem is állt a felvevőgép elé. Daniel Kasht (Spunkmeyer közlegény) eredetileg Hudson szerepére hallgatták meg. Azt hitte, két asszisztensnek nyilvánít véleményt, amikor ezt mondta: „Akárki írta is ezt a szöveget, át kéne írnia. Ez így marhaság.” A két „asszisztens” valójában Cameron és Gale Ann Hurd volt. A rendezőnek megtetszett Kash kabátja, a színész pedig rögvest alkut ajánlott: „Ha enyém a szerep, tiéd a kabát.” Végül Hudson helyett Spunkmeyert játszotta, de ezzel is elégedett volt. Egyszer önironikusan ezt nyilatkozta: „Az én sírkövemre majd nyugodtan ráírhatják: »Nem volt ugyan nagy karrier az övé, de benne volt az Aliensben«.”

Wierzbowski közlegényt Trevor Steadman alakította, aki főleg kaszkadőrként ismert a szakmában, de olykor kisebb szerepeket is ráosztanak. Dietrich tizedes szerepében Cynthia Dale Scott debütált. Rövid karriert mondhat magáénak: négy szereppel a háta mögött, 1991-ben tűnt el a reflektorfényből. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban meg kell említeni a Carter Burke-öt megszemélyesítő Paul Reisert. Ő stand-up komikusként kezdte a pályát, és színészi repertoárja a filmvilágban szélesedett ki igazán. Burke – akárcsak Bishop és Ripley – kívülállóként vesz részt az expedícióban, a tengerészgyalogosok őt sem tekintik maguk közül valónak. Ez a forgatáson is megnyilvánult, hiszen amíg a kollégák különféle fegyverzetekbe bújtak, addig Reiser öltönyt és nyakkendőt viselt, közben rettenetesen irigyelte a partnereit. Szerepformálásának lényegéről egyszer így nyilatkozott: „Egyáltalán nem kellett viccesnek játszanom a figurát, hiszen az űrben senki nem hallja a nevetésed.” (Célzás az Alien reklámszlogenjére: „Az űrben senki nem hallja a sikolyod.”)

A tengerészgyalogosokat alakító színészek a forgatás előtt kéthetes felkészítésen vettek részt az S. A. S. (a brit különleges alakulat) egységében. Michael Biehn hiányzott a kiképzésről, mivel ő később került a stábba. Sigourney Weaver, Paul Reiser és William Hope egyéb elfoglaltságaik miatt szintén távol maradtak. Cameron úgy gondolta, hogy az általuk játszott szereplőknek a kommandósoktól való elkülönülése ily módon még jobban érvényesül, hiszen Ripley (Weaver) tanácsadóként van jelen, Burke (Reiser) anyagi érdekből, Gorman (Hope) pedig kezdő hadnagyként, aki beosztottjainál is kevesebb harci tapasztalattal rendelkezik. A rendező személyes jellegű feliratokkal látta el a színészek öltözékét, ámbár más források úgy tudják, mindenki maga alakíthatta személyessé a jelmezét. Bill Paxton páncélján például a „Louise” felirat olvasható, mivel ez volt a színész barátnőjének a keresztneve. (Csak a bemutatót követő évben házasodtak össze.) Cynthia Dale Scott sisakjára a „Blue Angel” (Kék Angyal) felirat került. A színésznő által játszott figurát ugyanis Dietrich-nek hívták, A kék angyal (1930) pedig a világhírű Marlene Dietrich híres filmje volt. A tengerészgyalogosok átalakított M–1 ballisztikus sisakot viseltek. Csupán kettőjüknek (Crowe és Wierzbowski) nincsen szövege, mert ők az első áldozatok között vannak, és mindössze a film elején láthatók néhány képsoron. Az Aliens jeleneteit – amint az a filmgyártásban általános gyakorlat – nem időrendben vették fel. A realitás érdekében Cameron utolsónak forgatta le azt a képsort, amelyben először látjuk a tengerészgyalogosokat. A színészek ekkor már hónapokat töltöttek együtt, és így köztük is kialakult az a bajtársiasság, amelyet ebben a jelenetben érzékeltetni kellett.

(Folyt. köv.)