A bűnügyi filmjeiről ismert amerikai rendező, Curtis Hanson nagy tisztelője volt Alfred Hitchcock művészetének. Első játékfilmje, a Sweet Kill (1972) a Psycho (1960) nyomdokain haladt, tizenöt évvel későbbi alkotása, a Hálószobaablak (1987) pedig a Hátsó ablak (1954) alaphelyzetére épül, miközben más híres Hitchcock-opuszokat is megidéz. Mindazonáltal a film alapjául egy kevésbé ismert angol írónő, Anne Holden regénye, a The Witnesses szolgált. A forgatókönyvet maga Hanson írta, aki jelentősen átformálta Holden eredeti történetét. A főszerepeket Steve Guttenberg, Elizabeth McGovern és Isabelle Huppert játszotta. Noha a film sok kedvező kritikát kapott, mégsem ért el kiugró üzleti sikert. 1992-ben egy hongkongi bűnügyi film, a Sing kei ng ji mo nam plagizálta a történetet: sem Holden, sem Hanson neve nem került fel a stáblistára. Az új évezredben kétszer is felmerült egy hivatalos remake ötlete, de mind ez idáig egyik sem realizálódott.
A cselekmény
Terry Lambert korán távozik főnöke bulijáról, és hazamegy. Szeretne mielőbb ágyba bújni, de persze nem egyedül, hanem a főnök feleségével, Sylviával, aki azzal az ürüggyel jött el otthonról, hogy a nővéréhez kell mennie sürgős családi ügyben. Az együttlét remekül sikerül. Éjjel negyed három körül Terry kimegy a fürdőszobába. Közben Sylvia sikítást hall az utca felől. Anyaszült meztelenül az ablakhoz siet, és szemtanúja lesz annak, hogy egy fiatal férfi megtámad egy lányt a közeli parkban. Sylvia megpróbálja kinyitni az ablakot, ám az beszorult. Terryt szólongatja, de a férfi nem hallja. Végre sikerül kinyitnia az ablakot. A zajra a támadó felnéz, és megpillantva a szemtanút az emeleti ablakban, elmenekül. A felzaklatott Sylvia azonnal haza akar menni, Terry lekíséri a kocsijához. Másnap a férfi az újságban olvas arról, hogy nem messze a lakásától meggyilkoltak egy fiatal nőt. Úgy érzi, hogy feltétlenül tájékoztatnia kell a rendőrséget arról, hogy Sylvia mit látott az éjszaka. A nő viszont fél a lelepleződéstől, végtére is házasságtörést követett el, ezért nem vállalja a tanúskodást. Terry megérti szeretője indítékait, és áthidaló megoldást talál ki. Ő jelentkezik szemtanúként, hogy elmondjon mindent, amit valójában Sylvia látott. Amikor azonban behívják azonosításra, nem ismeri fel egyértelműen a támadót. Quirke nyomozótól megtudja, hogy az egyik gyanúsítottat korábban már elítélték nemi erőszakért, és a detektív azt remélte, most is ő lesz az emberük.
Terry titokban követni kezdi a gyanúsítottat, egyik este még egy bárba is utánamegy, ahol a férfi kitartóan figyel egy kihívóan viselkedő szőke lányt. Egy ügyetlen pincérnő azonban véletlenül leönti Terryt. Mire sikerül megoldani a kínos helyzetet, a megfigyelt személy eltűnik. A csalódott Terry a gyanúsított házához hajt, és megvárja, amíg az megérkezik. Fültanúja lesz a férfi és anyja rövid, de hangos veszekedésének. Hazafelé tartva Terry egy rendőrségi helyszínelésbe botlik. Gyilkosság történt, az áldozat az a feltűnően viselkedő szőke lány, akit a bárban látott. Terry újra elmegy a rendőrségre, és immár kész azonosítani a Henderson nevű gyanúsítottat. Közvetlenül a tárgyalás előtt tudja meg, hogy a legutóbbi gyilkosság esetében nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték – az ominózus bárban például senki nem emlékezett arra, hogy látta volna Hendersont –, ezért a férfit a korábbi támadásért fogják felelősségre vonni, és Terry lesz a koronatanú. A vádlott dörzsölt ügyvédje viszont a tárgyalásig szép csendben kiderítette, hogy Terry rövidlátó, aki olyan kontaktlencsét visel, amelyet lefekvés előtt muszáj eltávolítani a szemből. Terry eskü alatt vallotta, hogy azon az éjszakán aludt, és amikor a sikoltozásra felébredt, egyenesen az ablakhoz sietett. Az ügyvéd egy rögtönzött kísérlettel bebizonyítja, hogy a rövidlátó férfi 24 méteres távolságból nem ismerhette fel a támadót. A tárgyalóteremben jelen van Sylvia is, aki súgással próbálja kisegíteni Terryt a szorult helyzetből. Az ülésteremben ott van a megtámadott lány is, aki észreveszi, hogy Sylvia súg, ám a tettes is felfigyel az elegáns nőre, és felismeri, hogy azon az éjszakán őt látta abban a bizonyos ablakban…
A szerző
Anne Holden 1928. május 11-én született Új-Zélandon, Whakatāne településen. Három testvérével együtt Waikato régióban nevelkedett. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja tanárként kereste a kenyerét. Középiskolás korában rokonokhoz költözött Aucklandbe, ahol az Auckland Girls’ Grammarban tanult. Amikor édesapja Hamilton közelében kapott állást a Tamahere Schoolban, Anne hazatért, és felvételt nyert a Hamilton High Schoolba. Remekül megállta a helyét, történelemből és angol nyelvből ösztöndíjat is kapott. Az Aucklandi Egyetemen angol és francia nyelvből diplomázott, és tanári képesítést is szerzett. Az ötvenes évek elején Anne a hamiltoni Munkaügyi és Lakásügyi Minisztériumban dolgozott. Megismerkedett Harry Holdennel, és szinte azonnal egymásba szerettek: a férfi egy hét múlva már meg is kérte szíve hölgyének a kezét. A kalandvágyó Anne 1952-ben Londonba utazott, munkát vállalt, és amikor lehetősége adódott rá, Európa-szerte utazgatott. A következő évben Harry is megérkezett Londonba, és Anne 25. születésnapján bejelentették az eljegyzésüket. 1954-ben visszatértek Új-Zélandra, és összeházasodtak. Poriruában telepedtek le, az évek során négy gyermekük született. A harmadik gyerek születése után Anne megkezdte jogi tanulmányait távoktatásban, ami 1961-ben még meglehetősen ritka tanulási forma volt. Fő állásban Wellington környéki iskolákban tanított. Elkötelezett feministaként Anne Holden aktívan részt vett a közéletben, és kiállt annak érdekében, hogy a nők is megkapják ugyanazokat az esélyeket és ugyanazokat a fizetéseket, mint a férfiak. A gyereknevelés, a tanítás, az írás és a közéleti munka miatt csak 1989-ben jutott el odáig, hogy befejezze jogi tanulmányait. Jogászként sosem praktizált, békebíróként azonban hasznát vette jogi diplomájának is.
Harry Holden diplomata volt, aki olykor hónapokig távol volt különféle kiküldetésekben. Amikor a hatvanas években három hónapra Genfbe utazott, Anne otthon maradt a négy gyermekkel, akik elkapták a bárányhimlőt. Kevés szabadidejében akkortájt kezdett el írogatni. 1964-ben megjelent első novellája, A fa. Anne úgy érezte, az irodalom terén többre is képes, és elhatározta, hogy ír egy regényt. Fogalma sem volt, hogyan lásson hozzá, ezért a helyi könyvtárban utánanézett, hogy egy átlagos regény körülbelül milyen hosszú. Utána meghatározta, hogy naponta hány oldalt tud megírni egyéb elfoglaltságai mellett, és igyekezett ezt a penzumot teljesíteni is. 1965-ben jutott el az olvasókhoz első regénye, a Rata. A címszereplő egy félig maori, félig pakeha árva kislány, aki Miss Carter házába kerül. Az ottani életet azonban unalmasnak találja, és egy napon megszökik, hogy visszatérjen oda, ahol egykoron maori édesanyja nevelkedett. 1967-ben következett a The Empty Hills (Az üres dombok), két évvel később pedig a Death After School (Halál az iskola után). A történet hősnője, Mary Fraser modellje alighanem maga az írónő volt. Mary ugyanis szintén Új-Zélandról kerül Londonba, ahol egzisztenciális okokból muszáj hamar állást találnia. Sikerül is, tanár lesz egy iskolában, ahol különös dolgokra lesz figyelmes…
1971-ben jelent meg a Hálószobaablak alapjául szolgáló The Witnesses (A tanúk), Holden legsikeresebb és legismertebb kötete. Fogadtatása kezdetben kissé hűvös volt, néhány kedvező kritikának köszönhetően azonban az olvasók felfigyeltek rá. A következő esztendőben a férj újabb diplomáciai megbízása miatt a család Washingtonba költözött. Anne a The Witnesses után még két könyvet írt. Az 1973-as The Girl on the Beach (A lány a tengerparton) alaphelyzete szintén emlékeztet a szerző privát életére. A főszereplő, Christina Boyd három gyermeket nevel, miközben férje épp Európában tartózkodik. Egy napon a tengerparton megismerkedik egy lánnyal, aki bejáratos lesz hozzá, bár időnként eltűnik az életéből. Nagyobb baj, hogy nemcsak ő, hanem vele együtt bizonyos tárgyak is eltünedeznek a házból. A rendőrség mégsem emiatt tart házkutatást, hanem azért, mert kábítószert keresnek, és azt meg is találják… Az írónő utolsó regénye, a No Trains at the Bay (Nincsenek vonatok az öbölben, 1976) a XIX. századi Új-Zélandon játszódik. Anne Holdennek csak két kívánsága volt a Sorstól: az egyik, hogy tartós és boldog házassága legyen, a másik, hogy könnyű halála. Mindkét óhaja valóra vált. Férje, Harry Holden 2018-ban, kilencvenéves korában hunyt el. A pár 64 évet élt együtt. Anne Holdent 2021. augusztus 11-én álmában érte a halál.
A rendező
Curtis Lee Hanson amerikai forgatókönyvíró, rendező és producer 1945. március 24-én született a nevadai Renóban. Édesapja Wilbur Hale Hanson tanár volt, édesanyja Beverly June Curtis ingatlanügynök. Curtis Los Angelesben nevelkedett. Középiskolai tanulmányait félbehagyta, és a Cinema magazinnál kapott munkát mint szabadúszó fotós és szerkesztő. Forgatókönyvíróként szerezte első gyakorlati tapasztalatait: az H. P. Lovecraft novellájából készült film, a The Dunwich Horror (1970) egyik írója volt. 1972-ben debütált rendezőként a Psycho (1960) nyomdokaiban járó Sweet Kill című thrillerrel, amelyet saját forgatókönyvéből rendezett. A történet szerint egy anyakomplexusban szenvedő impotens edző meggyilkolja azokat a nőket, akik felizgatják. A Psychóval való kapcsolatot erősíti a színészválasztás is: amott Anthony Perkinst, itt Tab Huntert láthatjuk, akik a valóságban mindketten inkább a férfiak iránt érdeklődtek. Hanson egyébként női sorozatgyilkost akart szerepeltetni, Roger Corman producer azonban azt kérte, hogy a figura legyen inkább férfi. A Psychóval ellentétben a Sweet Kill nem keltett különösebb figyelmet, ezért Corman utólag néhány szexjelenet leforgatását kérte Hansontól. Az ötlet nem vált be, a The Arousers címmel bemutatott új változatért sem tolongtak a nézők. Hivatalosan Cirio H. Santiago rendezte a Fly Me (1973) című sexploitationt, amely Corman szerint viszont épp az általa megkövetelt plusz meztelenség miatt vált népszerűvé. A filmhez egy kungfujelenetet a szintén pályakezdő Jonathan Demme forgatott, Hanson pedig Los Angelesben vette fel a történet elején látható taxis epizódot. Filmtörténeti érdekesség, hogy a stáb munkájában Joe Dante, a későbbi sikeres rendező is részt vett.
Meglehetősen zavaros az Evil Town (1977/1987) keletkezéstörténete. Egyes források szerint a hetvenes évek közepén forgatták, kis időre forgalomba is hozták, majd évekre dobozba került. A nyolcvanas években plusz jelenetekkel egészítették ki, és 1987-ben videón jelentették meg. Más források úgy tudják, hogy különböző alkotóelemekből, több rendező közreműködésével tákolták össze a nyolcvanas évek közepén. A legfontosabb alapanyag az egyik férfi szereplő, Dean Jagger befejezetlen filmje, a God Damn Dr. Shagetz volt, amelyhez más filmekből emeltek át különféle képsorokat, és külön meztelen jeleneteket forgattak Lynda Wiesmeier színésznővel is. Hivatalosan három rendezője van a filmnek (Curtis Hanson, Larry Spiegel és Peter S. Traynor), ám Hanson az Edward Collins álnevet használta. Ezután egy remake-en dolgozott: a kanadai A csendestárs (1978) egy korábbi dán thriller, a Tænk på et tal (1969) feldolgozása. Hanson írta a forgatókönyvet, és szívesen bele is ült volna a rendezői székbe. Korábbi sikertelen filmjei miatt azonban a producerek hallani sem akartak róla, és Daryl Duke televíziós rendező kapta a megbízást. A Magyarországon is bemutatott izgalmas film főszerepeit Christopher Plummer és Elliott Gould játszotta. A csendestárs jó kritikákat kapott, sőt kereskedelmi szempontból is sikeresnek bizonyult, Hanson mint rendező karrierje viszont ezután sem akart beindulni. A The Little Dragons (1980) akár a Karate kölyök (1984) előfutárának is tekinthető: két karatézó kamasz testvér (valódi testvérek alakították őket) egy hétvégi túra során izgalmas kalandba keveredik. A filmet állítólag a hetvenes évek második felében forgatták, de csak pár év múlva hozták forgalomba. A szerelemben vesztes (1982) érdekessége, hogy ez Tom Cruise egyik korai filmje. Négy tinédzserről szól, akiknek leghőbb vágyuk, hogy mielőbb átessenek a „szűzkeresztség”-en, ami – vígjátékról lévén szó – nem megy teljesen gördülékenyen.
A Hálószobaablakkal (1987) végre valóban beindult Hanson karrierje. Ezt követő filmjei tulajdonképpen ugyanezt a sémát követik: egy hétköznapi átlagember kiszakad addigi élete biztonságos keretei közül, és halálos veszélybe kerül. A Halálos barátság (1990) fiatal üzletemberének (James Spader) kissé egyhangú élete egy új ismeretségnek köszönhetően váratlan, ámde veszedelmes fordulatot vesz. A barátot alakító Rob Lowe kezdetben nem találta elég érdekesnek a negatív figurát, és inkább a jó fiút szerette volna eljátszani, ám David Koepp forgatókönyvíró rábeszélésére mégis maradt az eredeti szerepénél. Javában zajlott a forgatás, amikor Lowe kínos szexbotrányba keveredett: nyilvánosságra került egy privát szexvideója, amelyben két nővel látható, és az egyik még csak tizenhat éves volt. Hanson egyáltalán nem örült a skandalumnak, és határozottan cáfolta, hogy a film népszerűsítése érdekében mesterségesen robbantották volna ki az ügyet. Rob sem örült az incidensnek, mert szerinte ártott a filmnek, amely emiatt nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. 140 millió dollárt hozott viszont A kéz, amely a bölcsőt ringatja (1992) című pszichothriller. A boldog házasságban élő háziasszony, Claire Bartel (Annabella Sciorra) épp a második gyermekét várja. A soros orvosi rutinvizsgálaton az orvosa szexuálisan zaklatja őt. Claire-t arra biztatja a férje (Matt McCoy), hogy jelentse fel a doktort. Kirobban a botrány, több molesztált asszony is előáll a maga történetével. Az orvos öngyilkosságba menekül. Szintén állapotos özvegye (Rebecca De Mornay) a traumák hatására elveszíti a kisbabáját, és egész addigi élete összeomlik. Bosszút akar állni, és erre akkor nyílik alkalma, amikor Claire hirdetést ad fel, melyben dadát keres újszülött gyermeke mellé…
A Veszélyes vizeken (1994) című film számos jelenetét valóban veszélyes helyszíneken vették fel, ennek ellenére a női főszerepet alakító Meryl Streep számos esetben lemondott arról, hogy kaszkadőrt alkalmazzanak helyette. Egyszer szó szerint életveszélybe került, amikor fáradtságára hivatkozva nemet mondott egy jelenetre, ám Hanson unszolására mégis belement. Egy hullám azonban a folyóba sodorta, és csak a biztonsági felszerelésének és a mentőcsapatnak köszönhette, hogy nem fulladt vízbe. A szerencsés végkifejlet után viszont arra kérte a rendezőt, hogy ha egyszer nemet mond valamire, akkor azt Hanson vita nélkül fogadja el. A film cselekménye egy válságban lévő házaspárról szól, akik egy vadvízi túrázás közben veszélyes bűnözőkkel találkoznak… A Veszélyes vizeken több mint 94 millió dollárt jövedelmezett, míg a következő Hanson-opusz, a Szigorúan bizalmas (1997) című neo-noir 126 milliót fialt, továbbá kilenc (!) kategóriában jelölték Oscarra. Két kategóriában győzött: a legjobb forgatókönyv (Curtis Hanson és Brian Helgeland) és a legjobb női mellékszereplő (Kim Basinger). Az ötvenes évek elején járunk, Los Angelesben. Két rivális nyomozó (Guy Pearce és Russell Crowe) belekeveredik az alvilág fölötti uralomért folytatott véres küzdelembe, amelyben egy rendőr őrmester (Kevin Spacey) segíti őket. Az egyre nagyobb szakmai és üzleti sikerek után borítékolható volt egy bukás is, amely a Wonder Boys – Pokoli hétvége (2000) című filmmel következett be. A fehér rapper, Eminem életéről szóló és a főszereplésével forgatott 8 mérföld (2002) kiköszörülte ezt a csorbát: több mint 240 millió dollár bevételt hozott, büdzséje közel hatszorosát. Hanson még három mozifilmet rendezett – Egy cipőben (2005), Szerencse dolga (2007), Mavericks – Ahol a hullámok születnek (2012) –, ám egészségi állapota miatt az utolsót már nem tudta befejezni, és Michael Apted váltotta fel. Frontotemporális demenciája miatt Hanson teljesen visszavonult a filmvilágból. 2016. szeptember 20-án hunyt el Los Angeles-i otthonában. Sose nősült meg, de Rebecca Yeldham producertől 2004-ben született egy fia.
Így készült a film
Anne Holden krimije, a The Witnesses nem vált ugyan bestsellerré, mindazonáltal figyelemre méltó sikert ért el. Filmjogait állítólag még azon melegében megvásárolta a Paramount Pictures. A nagy filmgyártó cégek bevett szokásának számít, hogy gyorsan és viszonylag potom pénzért megszerzik az ígéretes, sikergyanús könyvek megfilmesítési jogát, mert ha a mű befut, akkor ugyanezért az eredeti összeg sokszorosát kellene fizetniük. Persze az már nem biztos, hogy a megvásárolt könyvből végül valóban film lesz. Holden könyvét is félretette a Paramount. Valaha ez a cég gyártotta Alfred Hitchcock hasonló alapötletre épülő klasszikusát, a Hátsó ablakot (1954). A film – és néhány más Hitchcock-mű – jogai a premier után néhány évvel visszakerültek a rendezőhöz, és a Hátsó ablak eltűnt a forgalmazásból. Egy ideig fennállt annak veszélye, hogy örökre, mert az eredeti negatívok egy 1967-es tűzben megsemmisültek, a megmaradt kópia pedig évről évre egyre rosszabb állapotba került. (Amikor 1997-ben hozzákezdtek a restaurálásához, a színek erősen megfakultak már, és az emulziós réteg közel kilencven százaléka megsemmisült.) Lehetséges, hogy a Paramount kezdetben úgy gondolta, kár lenne a témát kiaknázatlanul hagyni, ezért Holden könyve alapján tető alá hoz egy hasonló témájú bűnügyi filmet. Hitchcock 1980-ban bekövetkezett halála után a visszatartott filmek kiszabadultak a fogságból, és mivel akkor még vetíthető állapotban voltak, világszerte újra a mozikba kerültek. (A Hátsó ablak mellett az 1958-as Szédülés és Az ember, aki túl sokat tudott 1956-os változata is ekkor került elő újra.) Elképzelhető, hogy emiatt döntött úgy a Paramount, hogy végleg letesz a Holden-könyv megfilmesítéséről. A cégnek azonban mégsem kellett veszteséget elkönyvelnie, mert jelentkezett egy érdeklődő, Curtis Hanson rendező, aki megvásárolta a The Witnesses filmjogait.
Hanson nagy Hitchcock-rajongó volt, mint fentebb említettem, első saját filmje is a Psycho köpönyegéből bújt elő. A direktort felvillanyozta a lehetőség, hogy most egy másik filmmel is kifejezheti csodálatát a Mester iránt. Lehetséges, hogy inspirálóan hatott rá Brian De Palma mesterműve, az Alibi test (1984) is, amely fényesen bizonyította, hogy egy eredeti látásmódú, nagy tehetségű rendező tud még újat hozzátenni ehhez az alapötlethez. A forgatókönyvet maga Hanson írta, ám több ponton is eltért a könyvtől. Holden regénye a főhős és a gyilkos macska-egér játékára koncentrál, arra a tényre, hogy a főszereplő valójában nem látta a gyilkost, viszont lelepleződött előtte, míg a tettes nagyon is tudja, ki fenyegeti őt. Hanson hitchcocki figurát formált Terryből: ő a rokonszenves és jó szándékú átlagpolgár, akit két nő csavar az ujja köré, és azon veszi észre magát, hogy a törvény iránti tisztelettől vezérelve (hamis) szemtanúból gyanúsítottá lép elő. Hanson kulcsszereplővé tette a megtámadott lány, Denise figuráját, aki a könyvben nem szerepelt. Az első alkalommal gyanútlanul válik a támadó kiszolgáltatott áldozatává, később azonban magához ragadja a kezdeményezést: meg akarja menteni Terryt a gyanúsítástól, ezért hajlandó arra, hogy immár tudatosan váljon áldozattá, hogy ily módon csapdába csalhassák a gyilkost. Hanson a szerepre Robert Redford felfedezettjét (Átlagemberek, 1980), Elizabeth McGovernt szemelte ki, akire Miloš Forman (Ragtime, 1981) és Sergio Leone (Volt egyszer egy Amerika, 1984) is felfigyelt. A rendező később azt állította, hogy Elizabeth volt a film egyetlen olyan színésze, akit tényleg ő választott.
Hanson több Hitchcock-filmet is megidéz a történet során. A Hátsó ablakra nemcsak az alaphelyzet utal, hanem a tárgyalótermi jelenetnek az a mozzanata is, amikor a gyilkos észreveszi, hogy Sylvia súgni próbál Terrynek, és ráébred arra, hogy valójában a nő volt a szemtanú. Ez hasonlít a Hitchcock-film azon jelenetére, amikor a gyilkos észreveszi, hogy a főhős megfigyeli őt a szemközti házból, és a távcsöveiken keresztül farkasszemet néznek egymással. A Szabotázsra (1936) emlékeztet az óriási akváriumnál játszódó jelenet. (Hasonló képsor látható Orson Welles 1947-es alkotásában, A sanghaji asszonyban is.) A Psychóra utal a gyilkos és az anyja kapcsolata: az anyát a Hálószobaablakban sem látjuk, de a házból kiszűrődő hangok alapján ezúttal is egy zsarnoki szülőről van szó, aki el akarja fojtani fia szexuális vágyait. A Psychóhoz hasonlóan a Hálószobaablakban is van egy zuhanyjelenet, amelyben a meztelen nő sziluettjét a zuhanyfüggönyön keresztül látjuk. Carl Henderson éppúgy fojtogatásos kéjgyilkosságokat követ el, mint a Téboly (1972) sorozatgyilkosa. A Hálószobaablak egyik kulcsjelenete egy színházban játszódik, akárcsak Az ember, aki túl sokat tudott talán legfontosabb jelenete. (Mellesleg mindkét filmnek van francia nemzetiségű színésze.) A Szédülés főhősét a tériszonya akadályozza meg abban, hogy megakadályozzon két halálesetet, míg Terry a rövidlátása miatt vall kudarcot (hamis) tanúként, és emiatt a szabadlábra helyezett tettes újabb gyilkosságot tud elkövetni. A Kim Novak által játszott Hitchcock-hősnő kétféle személyiség bőrébe bújva jelenik meg a Szédülésben, akárcsak Elizabeth McGovern a Hálószobaablakban. Sylvia külsejét az olyan tipikus Hitchcock-heroinák megjelenése alapján alakították ki, mint amilyeneket Grace Kelly, Tippi Hedren, Doris Day, Kim Novak, Janet Leigh és Eva Marie Saint játszottak a Mester filmjeiben. Hanson eredeti elképzelése szerint Sylvia is amerikai lett volna, de állítólag nem talált a szerepre megfelelő amerikai színésznőt.
Isabelle Huppert a francia kifinomultságot képviselte, amivel a McGovern által játszott hétköznapi pincérnő arisztokratikus ellenpólusát is megteremtette. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy A mennyország kapuja (1980, Michael Cimino) című film révén Isabelle-t az Egyesült Államokban is jól ismerték, ugyanakkor nem számított megfizethetetlen színésznőnek, amit a Hálószobaablak alacsony költségvetése miatt nagyon is figyelembe kellett venni. A gyilkost megformáló Brad Greenquist a magyar nézők számára a Kedvencek temetője (1989) című horrorból lehet ismerős. A Hálószobaablakot követően Steven Soderbergh – Aidan Quinn és Kyle MacLachlan után – neki is felajánlotta a Szex, hazugság, videó (1989) férfi főszerepét, ám a producerek egy ismertebb színész akartak, ezért a nagy lehetőséget végül James Spader kapta. A Hálószobaablakot a De Laurentiis Entertainment Group gyártotta. A film egyik producere a cégvezető Dino De Laurentiis későbbi második felesége, Martha volt, a másik pedig a Kínai negyed (1974) forgatókönyvírója, Robert Towne. (Dino akkor még hivatalosan a neorealizmus egykori csillaga, Silvana Mangano férje volt, bár évek óta külön éltek. A művésznő 1988-ban hunyt el, De Laurentiis pedig 1990-ben házasodott újra.) Dino De Laurentiis nevéhez számos filmtörténeti klasszikus fűződik, ugyanakkor a nyolcvanas évek elején több bukást is kénytelen volt elkönyvelni, mint például a Flash Gordon (1980) és a Ragtime (1981). A Hálószobaablakban nem látott igazán nagy üzletet, ezért igyekezett alacsonyan tartani a költségvetést: a film körülbelül nyolcmillió dollárba került, miközben a hasonló kaliberű korabeli produkciók büdzséje ennek a kétszerese volt. De Laurentiis javasolta a férfi főszerepre Steve Guttenberget. Szerinte mindenképpen egy olyan főszereplőre volt szükség, akivel a közönség rokonszenvezik, és Guttenberg akkoriban nagy népszerűségnek örvendett olyan vígjátékoknak köszönhetően, mint a Rendőrakadémia első három része (1984–1986), a Selyemgubó (1985) és a Rövidzárlat (1986).
Nagy elégtétel volt ez Steve-nek, hiszen karrierje elején egy ügynök ezekkel a szavakkal tanácsolta el a pályáról: „Felejtsd el a színészetet. Nem nézel ki jól, nem vagy tehetséges, viszont ritka hülye neved van.” Hanson ugyan egy másik színészre gondolt Terry szerepében, mindazonáltal hajlandó volt esélyt adni Guttenbergnek. Egy munkavacsorán találkozott vele, és ő is úgy ítélte meg, hogy Steve szereplése javára válna a filmnek, mivel ebben a szerepkörben meglepetésként hat, és képes hitelesen megjeleníteni a bűnügyi bonyodalmakba keveredő ártatlan balek figuráját. Guttenberg az önéletrajzi könyvében azt írta, hogy az eredeti stábot az első hét után kirúgták, és Dino De Laurentiis új embereket vett fel, akik csak olaszul beszéltek. Hanson néhány napon belül torkig lett az új helyzettel, és elsőként egy új operatőrt akart a veterán Gil(bert) Taylor személyében, akinek sokoldalúságára jellemző, hogy ő volt Roman Polański fekete-fehér lélektani drámája, az Iszonyat (1965) és George Lucas színes szuperprodukciója, a Csillagok háborúja (1977) operatőre. (A két film egyébként Taylor számára is két végletet jelentett: szeretett Polańskival forgatni, aki egyenrangú alkotótársként bánt vele, viszont Lucasszal kapcsolatban csak rossz emlékei voltak, és kijelentette, hogy sose dolgozna vele újra.) Hanson számára azonban fontosabb szempont lehetett, hogy Taylor dolgozott Alfred Hitchcockkal is, akinek igen jó véleménye volt az operatőrről. A smooth jazz stílusú kísérőzenét Michael Shrieve és Patrick Gleeson komponálta.
A forgatás 1986. április 21-én kezdődött Baltimore-ban (Maryland állam). A stáb körülbelül két hétig tartózkodott itt, és forgatott a Mount Vernon Square-en, a Clarence Mitchell Bíróságon, a Baltimore-i Művészeti Múzeumban és a város belső kikötőjében. A film egyik legfontosabb jelenete egy operaházban játszódik, amelyhez két helyszínt is használtak. A bejárat valójában a Baltimore-i Művészeti Múzeum bejárata volt. A színházbelsőket a Winston-Salemben (Észak-Karolina) található Roger L. Stevens Előadóművészeti Központ épületében forgatták, amelyet 1983-ban nyitottak meg egy nagyszabású gálaműsorral, amelyben Leonard Bernstein vezényelte a zenekart, Isaac Stern hegedült és a fellépő művészek között volt Gregory Peck is. A film cselekménye szerint épp egy előadás zajlik, amelyet a North Carolina Dance Theater (a mai Charlotte Ballet) táncművészei adnak elő. A közönség türelmét nem maga az előadás, hanem a filmforgatás vette igénybe, amely miatt a nézők órákig kénytelenek voltak a helyükön maradni. A máshol játszódó belső jeleneteket a De Laurentiis Entertainment Group wilmingtoni (Észak-Karolina) stúdiójában vették fel. Bennfentesek szerint a viszonylag olcsó külső helyszíneken való forgatás is hozzájárult ahhoz, hogy a Hálószobaablak megmaradt alacsony költségvetésű produkciónak. A filmet 1987. január 17-én mutatták be az Egyesült Államokban, egyszerre 875 moziban. A kritikák általában kedvezőek voltak, mindazonáltal a film nem ért el kiugró sikert, mindössze 12 640 385 millió dollárt hozott Amerikában. A magyar Filmátvételi Bizottság az 1987. március 22. és március 28. között megrendezett londoni filmvásáron döntött a Hálószobaablak és tíz másik film átvételéről. A csomagért 73 500 dollárt ajánlott, továbbá filmenként 1500 dollár kölcsöndíjat. Az üzlet feltehetően más feltételekkel jött létre, mert a MOKÉP által eredetileg kiválasztott produkciók némelyike végül nem jutott el a magyar mozikba. A Hálószobaablakot az IMDb szerint 1988. november 18-ától játszották a hazai filmszínházak, a Filmévkönyv viszont november 10-éről tud. Év végéig 1799 előadást tartottak belőle, melyekre 177 384 néző váltott jegyet 5 589 000 Ft értékben.
A remake-ek
Az új évezredben kétszer is felmerült annak lehetősége, hogy remake készüljön a Hálószobaablakból. Az első filmtervet 2009-ben jelentették be. Kevin Williamson, a Sikoly-filmek forgatókönyvírója megvette a filmjogokat, és természetesen ő maga akarta megírni az új szkriptet, amely állítólag hűségesebb lett volna az eredeti regényhez. Magabiztosan azt nyilatkozta, hogy sokkal többet akar kihozni a könyvből, mint Hanson tette. A főhős és a gyilkos macska-egér játékát akarta a középpontba helyezni, és a nők csupán mellékfigurák lettek volna ebben a játszmában. Anne Holden csak a médiából értesült arról, hogy újabb film készül a regényéből. Mivel annak idején eladta a filmjogokat a Paramountnak, nem volt többé beleszólása a The Witnesses sorsába. Saját bevallása szerint nem is akart volna beleszólni, sőt izgalmasnak találta, hogy épp egy horrorfilmek révén ismertté vált forgatókönyvíró gondolja újra a történetét. Elmondta azt is, hogy nincsenek elképzelései a remake szereposztásáról, mivel ehhez egyáltalán nem ért, mindazonáltal fontosnak tartja, hogy Sylvia egy negyvenes éveiben járó, de még mindig elbűvölő nő legyen. A készülő Sikoly 4 (2011) miatt Williamson félretette a projektet, és végül lemondott róla. Két évvel ezelőtt, 2019 októberében jelentek meg az első hírek arról, hogy a Studio Canal és a Blumhouse társul a Hálószobaablak remake-jének elkészítése érdekében. Sikerült megszerezni a jogokat Kevin Williamstől, és ahogy 1987-ben is történt, a rendező és a forgatókönyvíró ezúttal is egyetlen személy lenne, jelen esetben Ben Young. Egyik tevékenység sem idegen tőle: 2008 óta rendez, és szinte mindegyik filmjének ő volt a forgatókönyvírója is. Első egész estés filmje a Farkasnász (2016) című horror, ezt egy sci-fi thriller követte, a Kihalás (2018). Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy Young is félretette a Hálószobaablak remake-jének tervét, mert az IMDb szerint készülő új filmje nem ez lesz, hanem a Where All Light Tends to Go című krimi.
Így látták ők
„Végre egy igazán jó krimi! Tudom, moziban is, tévében is annyi van belőlük, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, de a legtöbbje harmatgyenge. S miért jó a Hálószobaablak? Mert hiteles. Amíg a legtöbb krimiből az elemi logika is hiányzik, a legtöbbnél maga a gyilkosság nem eléggé motivált (vagy a gyilkos személye nem indokolja a bűncselekményt, vagy oka nincs rá igazán), és ettől gellert kap az egész. Itt viszont igen ügyesen megoldotta Curtis Hanson rendező és a forgatókönyv írója, hogy a gyilkos személyét nagyjából a bűncselekmény elkövetésétől kezdve, vagyis már a tizedik percben ismerjük. Nem azt kell tehát kinyomozni, hogy ki a gyilkos, hanem: 1. azt, hogy miért öl, milyen motívumai vannak, és 2. hogy milyen módon lehet bizonyítékokat szerezni bűncselekményei bebizonyítására.”
(barabás: „Hálószobaablak”. In: Esti Hírlap, 1988. november 11., 2. o.)
„Nem lenne ildomos kifecsegni a Hálószobaablak című opusz váratlan fordulatait, izgalmas epizódjait. Curtis Hanson rendező jó forgatókönyvből dolgozott és minden szükséges krimikelléket felsorakoztat filmjében. A rendőrség helyett dolgozó és a nyomozókat rendre megelőző, amatőr detektívnek felcsapott építész buzgalmát az a nagyon is hihető apróság indokolja, hogy a rávetült gyanút csak a valódi tettes kézre kerítésével oszlathatja el. A Hálószobaablak című filmnek van egy nagyon rokonszenves vonása. Se nem több, se nem kevesebb annál, mint aminek ígérkezik: izgalmas, fordulatokban bővelkedő bűnügyi történet.”
(Gáti Péter: „Hálószobaablak”. In: Új Tükör, 1988. november 20., 4. o.)
„Orson Welles híres Sanghaji asszonya, minden idők egyik legzavarosabb krimije, ám minden idők egyik legszuggesztívebb filmje lebeghetett Curtis Hanson szeme előtt, mikor filmjéhez hozzáfogott. A krimikedvelő nézőt azonban biztosan nem érdekli az a finomság, hogy a hős és a hősnő épp egy tengeri akvárium előtt méregetik közös érzelmeik mélységét és közös ügyeik állását – akárcsak Welles klasszikussá vált képsorában. Annál jobban megelégedéssel szoronghatja végig a hidegszívű és kéjsóvár szépasszony és a bumfordi, becsületes balek (főhősünk) harcát egymással, a rendőrséggel, és nem utolsósorban a gyilkossal. Ez a klasszikus krimik minden becsületbeli szabályát betartó film csak finoman utal arra a huszadik századi szorongásra is, melyet az egyszerűség kedvéért kafkainak szokás hívni, hogy tudniillik: az Igazság nyomtalanul elvész, sőt, önmaga ellentétébe fordul, és el nem követett bűnökért bűnhődünk.”
(Faragó Zsuzsa: „Hálószobaablak”. In: Filmvilág 1988/11, 55. o.)
Hálószobaablak (The Bedroom Window, 1987) – amerikai bűnügyi film. Anne Holden The Witnesses című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Curtis Hanson. Operatőr: Gil Taylor. Zene: Patrick Gleeson és Michael Shrieve. Díszlet: Ron Foreman és Hilton Rosemarin. Jelmez: Clifford Capone. Vágó: Scott Conrad. Főszereplők: Steve Guttenberg (Terry Lambert), Elizabeth McGovern (Denise), Isabelle Huppert (Sylvia Wentworth), Paul Shenar (Collin Wentworth), Carl Lumbly (Quirke nyomozó), Brad Greenquist (Carl Henderson), Wallace Shawn (Henderson ügyvédje), Frederick Coffin (Jessup nyomozó). Magyarországi bemutató: 1988. november 18.
MÉG TÖBB KRIMI!
SZEX ÉS HALÁL, AVAGY TEAKBOIS ÉS A RETTEGÉS FOKA (18+)
