Az olasz Gualtiero Jacopetti és alkotótársa, Franco Prosperi a filmtörténet rossz hírű alkotói közé tartoznak. Egyesek szerint korukat megelőző filmes zsenik voltak, akik tabukat nem ismerő témaválasztásaikkal, vitathatatlan vizuális tehetségre valló látásmódjukkal valósággal forradalmasították a dokumentumfilm-készítést, és sokkal naprakészebben reagáltak a társadalmi valóságra, mint művészfilmes kollégáik. Mások viszont úgy látják, hogy csupán a szenzációkat és az anyagi sikert hajszolták, valósággal tobzódtak a nyers erőszak és a meztelenség ábrázolásában, és a valóság tényszerű feltárása helyett inkább az alantas ösztönöket próbálták kielégíteni. Első közös filmjük, a Kutyavilág (1962) – melynek elkészítésében Paolo Cavara is részt vett – fogadtatása alapvetően kedvező volt, a kritikusok többsége dicsérte a friss és eredeti alkotói nézőpontot. Ellenben a gyarmatosítás alól felszabaduló Afrikát bemutató dokumentumfilmjük, az Africa Addio (1966) hatalmas viharokat váltott ki. Az alkotókat nemcsak rasszizmussal, hanem még gyilkossággal is megvádolták, mivel felmerült a gyanú, hogy a filmben látható kivégzések egy részét ők rendelték meg a zsoldosoktól csak azért, hogy filmre vehessék a mészárlásokat. Megtépázott szakmai hírnevüket az amerikai rabszolgaság történetét feldolgozó Viszlát, Tamás bátya! (1971) című áldokumentumfilmmel próbálták helyreállítani. Ám ez is csupán olaj volt a tűzre: újra elhangzott a rasszizmus vádja, ami mellé a plágium is felsorakozott, a számos erőszakos és meztelen jelenet miatt pedig a cenzorok is szigorúan felléptek a film ellen. A zenét Jacopetti és Prosperi állandó munkatársa, Riz Ortolani komponálta. Korábban már bevált módszerének megfelelően az ellenpontozással élt – akárcsak később a hírhedt Cannibal Holocaust (1980) esetében –, vagyis a felzaklató képekhez gyönyörű kísérőzenét írt. A Katyna Ranieri által előadott Oh My Love című dalt negyven év múlva a Drive – Gázt! (2011, Nicolas Winding Refn) című filmhez is felhasználták. Az ősbemutató óta eltelt közel öt évtized alatt a Viszlát, Tamás bátya! kultklasszikussá vált, vágatlanul is megjelent DVD-n, tudomásom szerint azonban Blu-rayen még nem adták ki (a Black Lives Matter korában ezt most valószínűleg egyetlen kiadó sem fogja bevállalni). Az alkotók eredeti szándéka és a kultstátusz ellenére a filmet mind a mai napig gyakran emlegetik a rasszizmus egyik legdurvább mozgóképes megjelenítéseként.
A történet
A filmnek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye. Egy áldokumentumfilmet látunk, amelyben a modern kor filmesei visszatérnek a múltba, a rabszolgatartó Amerikába, és olyan fehéreket szólaltatnak meg mindkét nemből, akik részt vettek az afrikai nők és férfiak gátlástalan kizsákmányolásában. Láthatjuk, amint a négereket embertelen körülmények között gályákon az Egyesült Államokba hurcolják, ott mindenféle megalázó „egészségügyi” tortúráknak vetik alá őket, mielőtt különböző célokra szétosztanák a transzportokat. Akik fizikailag alkalmasak rá, azokkal nehéz fizikai munkákat végeztetnek, mások magánházakhoz vagy bordélyokba kerülnek, hogy szexuális rabszolgák legyenek. Az egyház is igényt tart a rabszolgákra saját céljai érdekében. Persze a rabszolgatartók gondot fordítanak az utánpótlásra is, és az alkalmasnak látszó férfiakat és nőket utódnemzésre kényszerítik. Akik nem engedelmeskednek az uraiknak vagy az úrnőiknek, vagy nem elég készségesek és szorgalmasak, netán fellázadnak, azok a legkegyetlenebb büntetésekben részesülnek, amelyeknek skálája a korbácsolástól a csonkításon át a kivégzésig terjedhet. Vannak, akik például különleges vadászatokon az üldözött vad szerepét kénytelenek játszani. Az alkotók ezúttal bevallottan megrendezett jelenetekkel borzasztják el a nézőket, de ezeket olyan élethű részletességgel vették fel, hogy a közönség minél jobban átérezze az egykori rabszolgák szenvedéseit. A film egyfajta ellenpontként bemutatja azt is, hogy az akkori jelenben, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek kezdetén milyen volt a négerek helyzete az Államokban, ahol egyes feketék már a társadalom megbecsült és jómódú tagjai közé tartoznak.
A mondo filmek
Az úgynevezett mondo filmek az exploitation és a dokumentumfilmes törekvések párosításával születtek, és a hatvanas-hetvenes években élték fénykorukat. A műfaj megszületését általában Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi nagy feltűnést keltett alkotásához, a Kutyavilághoz (1962) kötik – ennek olasz címéből (Mondo cane) származik az irányzat neve is –, valójában azonban ennél korábbi dokumentumfilmek is a mondo kategóriába sorolhatók, mint például Alessandro Blasetti Europa di notte (Az éjszakai Európa, 1959) és Luigi Vanzi Il mondo di notte (Az éjszakai világ, 1961) című műve. A kifejezés annyira népszerűvé vált, hogy még a hasonló célzatú, ám angol nyelven készült dokumentumfilmek címében is előfordul: Mondo Bizarro (1966), Mondo Freudo (1966), Mondo Oscenità (1966), Mondo Topless (1966), Mondo Mod (1967), Mondo Hollywood (1967), Mondo Teeno (1967), Mondo Daytona (1968) stb. Az élelmes forgalmazók olykor még a játékfilmek esetében is éltek azzal a lehetőséggel, hogy egy-egy opusz címébe becsempésszék a kereskedelmi vonzerőt jelentő „mondo” szót: Wes Craven korai horrorja, Az utolsó ház balra (1972) az NSZK-ban például Mondo Brutale címmel is megjelent, sőt Jacopettiék utolsó mozifilmje, a Mondo Candido (1975) sem dokumentumfilm. Bár az irányzat vezéralakjai, Jacopetti és Prosperi azt állították, hogy korai filmjeikben egyetlen esetet leszámítva tényleg a valóságot dokumentálták, a mondo filmek többsége valójában megrendezett jeleneteket tartalmaz, melyeket előszeretettel álcáztak tudományos ismeretterjesztésnek. Így például gyakran foglalkoztak az idegen kultúrákkal, különös tekintettel a szexuális rítusokra, mert az ismeretterjesztő célzatú meztelenkedéssel a cenzúra elnézőbb volt. A visszatérő témák közé tartozott az állatokkal szembeni kegyetlenség – a mondo filmek gyakran mutatnak törzsi vadászatokat, és nem fukarkodnak az elejtett vad feldolgozásának gyomorforgató pillanataival sem –, a primitív orvoslás bemutatása, valamint a haldoklás és a halál ábrázolása, utóbbi lehetőleg valamilyen szélsőséges formában.
A szenzációhajhász témák mellett egyes mondo filmek bepillantást engedtek a különféle szubkultúrákba is. A legendás szexfilmes, Russ Meyer fentebb már említett munkája, a Mondo Topless (a rendező első színes filmje!) a sztriptíztáncosnők világába kalauzolja a nézőit, és a dús keblű hölgyeket természetesen van szerencsénk igen sokszor toplessben látni. Pat Rocco közel négyórás (!) alkotása, a Mondo Rocco (1970) lényegében az amerikai meleg szubkultúra korai krónikája. Egyes mondo filmek később kultstátuszba kerültek, mert valamilyen valós szenzáció felértékelte a bennük látható képsorokat. Így például a Mondo Hollywood (1967) egyik közreműködője, a szexszimbólum Jayne Mansfield nem sokkal a film bemutatása előtt borzalmas autóbaleset áldozata lett. Az opusz morbid érdekessége az is, hogy látható benne a hírhedt „Manson család” egyik tagja, Bobby Beausoleil hippi zenész, egy másik jelenetben pedig a „család” egyik áldozata, Jay Sebring hollywoodi sztárfodrász is. (Sebring és társai – köztük az állapotos színésznő, Sharon Tate – 1969-es meggyilkolásának egyik oka állítólag az volt, hogy Mansonék így akarták elérni a más bűnügy miatt letartóztatott Beausoleil szabadon bocsátását.) Az olasz botrányfilmes, Joe D’Amato pályája utolsó szakaszában teljesen átállt a pornóra. 1978-as dokumentumfilmje, a Follie di notte a világ legnépszerűbb éjszakai szórakozóhelyeit és szexklubjait mutatja be a karrierje csúcsán álló diszkókirálynő, Amanda Lear vezetésével. A díva később azt állította, hogy becsapták, mert úgy tudta, hogy egy zenés vígjátékban vesz részt – két dalát (Follow Me, Enigma) valóban elő is adja a filmben –, és nem egy pornóba hajló, erotikus dokumentumfilmben. A mű egyik meghökkentőnek szánt, ám inkább komikus hatást kiváltó jelenetében egy meztelen hetero pár szerelmeskedik valamilyen misztikus szertartás keretében, aminek részeként az aktust szemlélő csuklyás férfiak is akcióba lépnek egymással. A szocialista Magyarországon szó sem lehetett arról, hogy a mondo filmeket bemutassák, mégis voltak olyanok, amelyek valahogy átjutottak a cenzúrán: Romano Vanderbes Ez Amerika című filmjét 1982-ben tűzték műsorra a magyar mozik. Kevésbé köztudott, hogy ez valójában egy katyvasz volt, amelyet az 1977-es eredeti opusz és 1980-as folytatásának a szocialista közízlés szerint „elfogadható” jeleneteiből vágtak össze. Láthattuk az Amerikai gyilkosságok (1981, Sheldon Renan és Leonard Schrader) című dokumentumfilmet is, amely a leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosokról szól a Manson családtól David Berkowitzon át Ted Bundyig.
Jacopetti és Prosperi munkásságáról a következő alfejezet szól részletesebben, most tehát nézzünk néhányat a többiek közül. A Castiglioni fivérek (Angelo és Alfredo) 1969 és 1982 között öt mondo filmet forgattak a fekete kontinensen: Africa Segreta (1969), Africa Ama (1971), Magia Nuda (1975), Addio Ultimo Uomo (1978), Africa Dolce e Selvaggia (1982). Mindegyik mű hátborzongató látnivalókat kínál, így például az Addio Ultimo Uomo jelenetei között előfordul kasztráció, férfi és nő körülmetélése, valamint állatok lemészárlása, sőt a fivérek egy kifejezetten pornográf epizódot is forgattak, amikor bennszülött nők primitív dildókat használnak valamilyen szexuális rítus közben. Jacopetti állandó operatőrje, Antonio Climati és Mario Morra 1975 és 1983 között három dokumentumfilmmel gyarapította a mondo filmek tekintélyes mennyiségét. Mindhárom opusz elsősorban az emberek és az állatok kapcsolatának legkegyetlenebb megnyilvánulásait örökítette meg. A leghírhedtebb a legelső volt, az Ultime grida dalla savana (1975). Két jelenete különösen nagy megdöbbenést váltott ki: az egyikben egy afrikai oroszlán darabokra tép egy turistát, a másikban pedig zsoldosok megkínoznak és megölnek egy őslakos dél-amerikai férfit. Ez utóbbiról azóta egyértelműen kiderült, hogy megrendezett képsor volt, az oroszlános epizódról azonban ezt nem sikerült kétséget kizáróan bebizonyítani. Érdekességként említsük meg, hogy a film közreműködői között Staller Ilona is felbukkan. Climati és Morra másik két filmje: Savana violenta (1976), Dolce e selvaggio (1983). Az 1978-ban indult széria, A halál ezer arca első részét azzal reklámozták, hogy „46 országban betiltották”. A cím alapján, gondolom, mindenki sejti, hogy miféle látnivalókkal szolgál, és a sokkhatást fokozza, hogy a film körülbelül 60 százaléka állítólag valódi, nem megrendezett haláleseteket mutat be. A Mondo senza veli (1985, Bitto Albertini) elsősorban annak a jelenetnek köszönheti hírhedtségét, amelyben egy arab erőszaktevőt nyilvánosan karóba húznak. Gyengébb idegzetűek kedvéért sietve megjegyzem, hogy ezúttal is csupán megrendezett jelenetről van szó. Zárszóként jegyezzük meg, hogy voltak, akik szó szerint átvették a stafétabotot Jacopettitől és Prosperitől: Stelvio Massi két folytatást készített a két eredeti Mondo Cane filmhez, amelyeknek a kilencvenes években Németországban még két folytatása készült.
Embertelen filmesek vagy a dokumentumfilmezés megújítói?
Gualtiero Jacopetti 1919. szeptember 4-én született Olaszországban, a toscanai Bargában. Egész életében szorosan kötődött a szülőföldjéhez. A fasiszta ideológia hatására önként jelentkezett a hadseregbe, 1944-ben azonban átállt a partizánokhoz. A háború vége felé összekötő tisztként teljesített szolgálatot. Az 1948-as választási kampány során Milánóban találkozott Indro Montanelli újságíróval, aki pártfogásába vette a tehetséges ifjút. Jacopetti első cikkei az Oggi és a La Settimana Incom című lapokban jelentek meg. Montanelli magával vitte Bécsbe, ahol Jacopetti a Corriere della Sera számára is írni kezdett. 1953-ban a La Settimana Incom kívánságára Rómába költözött. Itt egy saját lapot alapított Cronache névvel, melynek első száma 1954. január 1-jén jelent meg. Ezt tekintik a máig létező olasz hetilap, a L’Espresso elődjének. A Cronache igazi botránylap volt, mert olyan anyagokat közölt, amelyek az olasz sajtóban tabutémáknak számítottak, s emiatt a cenzúra gyakran és szigorúan fellépett a kiadvány ellen. Amikor kifogásolható fotók jelentek meg benne a népszerű filmcsillagról, Sophia Lorenről, Jacopettit obszcén fényképek sokszorosításával, forgalmazásával és kereskedelmével vádolták meg. Tizenhat hónapos börtönbüntetést kapott, és a hatóságok végleg bezáratták a szerkesztőséget. Rövidesen újra meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással. 1955-ben csoportszexre került sor a lakásán két férfi és két nő közreműködésével. Jacopetti állítólag nem tudott arról, hogy az egyik lány kiskorú volt. Az apa azonban feljelentette őt, és az újságírót letartóztatták. Ötvenkilenc napot töltött börtönben. Ezután elfogadta az ügyvédek javaslatát, és feleségül vette a lányt. Házasságukat kilenc év múlva érvénytelenítették. Ezekben a zűrös években került kapcsolatba az olasz filmvilág számos képviselőjével. Összebarátkozott a nagy tekintélyű Alessandro Blasettivel, és részt vett fentebb már említett alkotása, a mondo filmek előfutárának tekinthető Europa di notte elkészítésében.
A film számára összegyűjtött anyag egy részét Blasetti – elsősorban a cenzúrától tartva – használhatatlannak minősítette. Állítólag a mellőzött epizódok adták az ötletet Jacopetti első saját filmjéhez, a Kutyavilághoz (1962), amelyet új munkatársaival, Franco Prosperivel és Paolo Cavarával (1926–1982) közösen készített. (Az eredeti cím igazából egy szolid olasz káromkodás, magyar megfelelője talán az lehetne, hogy „A kutyafáját!” vagy „A kutya mindenit!”.) Bejárták az egész világot, nemegyszer az életüket kockáztatva készítettek megdöbbentő felvételeket különös emberi szokásokról és bizarr rituálékról, melyekben az állatokkal szembeni kegyetlenség játszotta a főszerepet. A film nemzetközi sikert aratott anyagilag éppúgy, mint szakmailag. Bemutatták az 1962-es cannes-i filmfesztiválon, és megkapta az Olasz Filmakadémia díját, a David di Donatellót. Riz Ortolani és Nino Oliviero kísérőzenéje a filmtől függetlenül is népszerűvé vált. A főcímzenét [Ti guarderò nel cuore (More)] 1964-ben Oscar-díjra jelölték, és a Norman Newell által írt szöveggel olyan sztárok is felvették a repertoárjukba, mint például Frank Sinatra és Judy Garland. Bár egyes kritikusok már ekkor pedzegették, hogy az alkotók csupán a szenzációkat hajszolják, és az alantas ösztönöket próbálják kielégíteni a művészet álcája mögött, a többségi vélemény mégis az volt, hogy Jacopetti és társai bátran nyúltak olyan témákhoz, amelyek a nyugati – és különösen az olasz – médiában tabunak számítottak. A Mondo Cane forgatását és sikerét azonban egy személyes tragédia árnyékolta be. Jacopetti viszonyt folytatott Belinda Lee angol színésznővel, aki gyermeket várt tőle. 1961. március 12-én Jacopetti, Cavara és Belinda Los Angelesből Las Vegasba tartott egy forgatásra, amikor súlyos autóbalesetet szenvedtek. A színésznő a helyszínen életét vesztette, a két férfi komoly sérüléseket szenvedett.
A film kiugró sikerére való tekintettel 1963-ban bemutatták a folytatást, a Kutyavilág 2-t, amelyben több volt az irónia, és kevesebb a szörnyűség. Az alkotók főként az előző film felhasználatlan képsoraiból dolgoztak. A szerzetes önégetési jelenete nem valódi, az itt látható speciális effektusok az akkor még ismeretlen Carlo Rambaldi nevéhez fűződnek. A folytatást egyébként szintén kedvezően fogadták a nézők. Jacopetti utólag elismerte, hogy a második rész mindössze az anyagi haszon érdekében született, és ő maga ezt a filmet nem tekintette életműve szerves részének. Míg a Kutyavilág két része különösebb koncepció nélkül halmozta a bizarr látnivalókat, addig a La donna nel mondo (1963) a női testet és a szexuális praktikákat állította középpontba, szintén a világ különböző részein forgatott filmfelvételek segítségével. Az alkotók Belinda Lee emlékének ajánlották a művüket. Ezúttal is hangsúlyozták, hogy eredeti felvételeket mutatnak be, ám többen is azt gyanítják, hogy a La donna nel mondo valójában több megrendezett jelenetet is tartalmaz. Ezt a filmet követte a híres-hírhedt Africa Addio (1966), melynek elkészítésében Paolo Cavara már nem vett részt. Egyesek az életmű csúcsteljesítményének, mások inkább a mélypontjának tartják, az egyetemes filmtörténet egyik legembertelenebb alkotásának.
A fő téma Afrika felszabadulása a gyarmati uralom alól. Jacopetti korabeli meglátása szerint ez a helyzet óriási katasztrófába fog torkollani, mert az afrikai embereknek semmilyen tapasztalatuk nincs az államszervezetre épülő társadalmakat illetően, és a kialakuló káoszban a legerősebbek és legerőszakosabbak fognak hatalomra jutni. A filmet három évig forgatták állandó életveszélyben: a stábot a tanzániai Dar es-Salaamban kis híján kivégezték, mert azt hitték róluk, hogy angolok. Az utolsó pillanatban érkezett egy tiszt, aki tudta róluk, hogy olaszok. A több mint kétórás dokumentumfilmben a kamera az emberekkel és az állatokkal szemben elkövetett különös kegyetlenségeket örökített meg. Jacopettit az 1964-es forgatáson meglátogatta egyik újságíró ismerőse, Carlo Gregoretti. Ennek a látogatásnak súlyos következményei lettek, mert Gregoretti egy cikket írt a L’Espresso hetilapba, amelyben lényegében gyilkossággal vádolta meg az alkotókat. Elmondása szerint Jacopetti valósággal hencegett neki azzal, hogy a zsoldosok bármit megtesznek a filmstábnak, és néhány kivégzésre csak azért került sor, hogy a stáb lefilmezhesse azt. A rendező állítólag megdöbbentő cinizmussal arra is megkérte a parancsnokot, hogy az egyik fához kötözött halálraítéltet állítsa inkább egy falhoz, ahol a fényviszonyok és a háttér kedvezőbbek a filmfelvételhez. A cikk tartalma szélsebesen elterjedt a világsajtóban, és az ügyből bírósági per lett. A magyar Esti Hírlap (1964. december 18.) a „Gyermekgyilkosság – filmfelvételre” című cikkében így tudósított az esetről: „Az Espresso című olasz hetilap legutóbbi számában részletesen beszámol Csombe zsoldosainak egy bestiális tettéről és néhány olasz operatőr cinikus viselkedéséről. Még ez év október 24-én Mobutu 200 fejvadásza, fehér zsoldosokkal együtt, a Boende városhoz vezető úton utolért három tizenkét esztendős kongói gyereket. A gyerekek énekelve mentek az úton. Mobutu fejvadászai felkészültek a lövésre. A csapatot kísérő három olasz filmoperatőr (Gualtiero Jacopetti, Stanislao Nievo, Antonio Climati) azonban azt kérte, várjanak egy kicsit, hogy előkészíthessék a filmfelvevőgépet. Amikor minden készen volt, a filmoperatőrök intésére leadták a lövéseket. A gyerekek a földre zuhantak és elkészültek a »szenzációs« képek.”
A lap az 1965. április 6-i számban visszatért az ügyre a „Bíróság elé állítják Rómában a Kongóban járt olasz filmeseket” című cikkében. „Olaszországban bíróság elé állítanak egy filmrendezőt »szándékos emberölésben való részesség« miatt, vagyis azért, mert részben felelős három kongói néger gyermek meggyilkolásáért. A gyerekeket Kongóban Csombe zsoldosai ölték meg, s az ügy hónapokkal ezelőtt már nagy port vert fel nemcsak az olasz, hanem külföldi sajtókörökben is. Az Espresso című olasz hetilap annak idején közölte Carlo Gregoretti kongói tudósítását, s ebben szó van egy hátborzongató jelenetről, amelyet Boende utcáján filmre vettek. A tudósításból kitűnik, hogy Gualtiero Jacopetti olasz filmrendező Csombe zsoldosaival gépkocsiba ült, és hidegvérűen lefényképezte, amikor a zsoldosok hajtóvadászatot indítottak három kis ártatlan néger gyerekre, s egymás után agyonlőtték őket. A tudósítás mellé közölt kép mutatja is az egyik rémült tekintetét, az arcán tükröződő halálfélelmet. S egy pillanattal később eldördült a fegyver, megölte a menekülni képtelen gyermeket. A jelenetet Jacopetti filmre rögzítette, hogy még hatásosabbá, realisztikusabbá tegye Kongóról készülő dokumentumfilmjét. Jacopetti egyébként szakosította magát a gyomorfelforgató filmekre, főleg dokumentumfilmekre. A rendezővel együtt bíróság elé kerül két operatőrje is. Nyilván azzal védekeznek majd, hogy »csupán fényképezték« a zsoldosokat, ők maguk nem vettek részt a gyilkosságban.”
A két rendezőt és a bűnrészességgel vádolt operatőröket végül felmentették a gyilkosság vádja alól, mert hivatalos okmányokkal igazolták, hogy csak az utolsó pillanatban érkeztek a helyszínre. Szerintük azzal, hogy több feketét is felvettek valamilyen mondvacsinált munkára a filmstábba, valójában az életüket mentették meg. Jacopetti védekezése mindazonáltal ellentmondásos volt. Egy ideig azt állította, hogy az áldozatok sorsa nélkülük is mindenképpen megpecsételődött, mert a parancsnok hajthatatlan volt, és azt ismételgette, hogy a mai gyerekekből lesznek a holnap lázadói. A rendező szerint ő többet tett a lázadókért azzal, hogy lefilmezte a szörnyű kivégzéseket, hogy a nagyvilág elé tárja, mi is történik igazából a fekete kontinensen, mint azzal, ha lemondott volna a forgatásról, hiszen a szerencsétlenek akkor se menekültek volna meg. A nagy nemzetközi felháborodás miatt végül azzal állt elő, hogy valójában egy statisztákkal megrendezett jelenetről van szó, és nem történt igazi kivégzés. A per előtt és után viszont többször is elmondta, hogy a (Viszlát, Tamás bátya! előtt készült) filmjeikben csupán a Kutyavilág 2-ben látható egy megrendezett jelenet, az önégetés.
Ahogy lentebb majd bővebben kifejtem, a jelen blogbejegyzés témájául szolgáló Viszlát, Tamás bátya! is alaposan felkavarta a kedélyeket. Az alkotópáros utolsó közös munkája, a Mondo Candido (1975) csak a címében utal a hírhedt dokumentumfilmekre. Valójában Voltaire Candide (1759) című művének szabad átértelmezéséről van szó. A film se a kritikusoknak, se a közönségnek nem tetszett, és ezzel véget is ért Jacopetti és Prospero együttműködése. 1980-ban mutatták be Hugh Hudson Fangio: Una vita a 300 all'ora című dokumentumfilmjét Juan Manuel Fangio (1911–1995) argentin autóversenyzőről. A forgatókönyvet Jacopetti írta, aki a nyolcvanas évektől kezdve főleg festészettel foglalkozott, és sokat utazott. Két kevésbé ismert 1985-ös dokumentumfilmjével (Un'idea della pace, Operazione ricchezza) lezárult filmalkotói pályafutása. Egész életében tagadta, hogy rasszista vagy fasiszta lett volna: liberálisnak mondta magát, ami szerinte mentora, Indro Montanelli hatásának volt köszönhető. Jacopetti 2011. augusztus 17-én Rómában hunyt el, kívánságának megfelelően Belinda Lee mellé temették. A Mondo Candido után kilenc évvel Franco Prosperi Wild beasts – Belve feroci (1984) címmel egy horrorfilmet rendezett, amelynek forgatókönyvét a saját ötletéből írta. Ő volt az egyik producere a Savana violenta (1976) és a narrátora a Dolce e selvaggio (1983) című mondo filmeknek: mindkettőt Antonio Climati és Mario Morra rendezte. Filmes karrierjét követően természettudományi és etnográfiai kutatásokat folytatott Afrikában. Ebben a témában már az ötvenes években is több cikke jelent meg, sőt könyveket is publikált. A legutóbbi információk szerint a Latina megyei Formiában él, egy természetvédelmi terület közelében. (Prosperit gyakran összekeverik névrokonával, Francesco [Franco] Prosperi filmrendezővel, akinek A keresztapa másik arca című 1973-as filmparódiáját Magyarországon is játszották. A másik Prosperi 2004-ben elhunyt.)
Így készült a film
Mint már szó volt róla, az Africa Addio után rasszizmussal is megvádolták Jacopettit és Prosperit, akik válaszul a vádakra, egy rasszizmusellenes filmet akartak forgatni. Az az ötletük támadt, hogy pályafutásuk során első alkalommal egy áldokumentumfilmet készítenek, amely az 1800-as évek rabszolgatartó Amerikáját mutatja be a nézőknek, azt az embertelen bánásmódot, ahogyan a fehérek viselkedtek az országukba hurcolt színes bőrűekkel. Választásuk Kyle Onstott először 1957-ben kiadott, több millió példányban elkelt bestsellerére, a Mandingóra esett, annak cselekményét szerették volna saját elképzeléseik szerint filmvászonra vinni, a filmjogokat azonban nem sikerült megszerezniük. (A Mandingo filmváltozata 1975-ben került a mozikba Dino De Laurentiis produkciójaként, Richard Fleischer rendezésében. Az opusz kereskedelmileg kifejezetten sikeres volt, ám éppúgy megvádolták rasszizmussal, mint a Viszlát, Tamás bátyá!-t. Roger Ebert szerint például a Mandingo „egy rasszista szemét”.) Ekkor úgy döntöttek, hogy egy saját történettel állnak elő, amelyben egy időgépet szimbolizáló repülőgépen utaznak vissza a múltba, hogy tudósítsanak az 1800-as évek Amerikájának rabszolgatartó társadalmáról. A filmben több valós történelmi személy is megjelenik, akik meghatározó szerepet játszottak a XIX. századi történelemben, a tudományban és a vallási életben.
Így például látjuk a híres angol írót, William Makepeace Thackeray-t (1811–1863), amint látogatást tesz egy louisianai kastélyban, amely olyan, akár az Elfújta a szélben Tara, és szemtanúja lesz a házban uralkodó állapotoknak. Az irodalom világából megjelenik előttünk maga Harriet Beecher Stowe (1811–1896) is, aki elsőként írta meg az amerikai rabszolgatartás kegyetlenségeit az 1852-ben publikált Tamás bátya kunyhója című regényében. Tamás bátya vált a rabszolgaság szimbólumává, épp emiatt szerepel az ő neve Jacopetti és Prosperi alkotásának címében is. (Érdekességként említsük meg, hogy Beecher Stowe regényéből a külföldre távozott magyar rendező, Radványi Géza is filmet forgatott 1965-ben nyugatnémet–francia–olasz–jugoszláv koprodukcióban.) A filmbeli tiszteletes prédikációja eredeti szöveg volt, nem a forgatókönyvíró találta ki. A tudományos rasszizmus elmélete szintén nem a fantázia szüleménye. Az elmélet lényege, hogy léteznek empirikus bizonyítékok a faji alsóbbrendűség vagy éppen felsőbbrendűség igazolására. A tudományos rasszizmus az 1600-as évektől a második világháború végéig széles körben elterjedtnek és elfogadottnak számított, a huszadik század második felétől azonban már nem tartják tudományosan bizonyíthatónak. A filmben ábrázolt események hitelessége érdekében főleg Franco Prosperi folytatott kitartó kutatómunkát, hiszen mint fentebb említettem, tudományos témákban több publikációja is megjelent. Prosperi igyekezett elolvasni az összes fellelhető forrásmunkát az amerikai rabszolgaság témájáról, különös tekintettel a korabeli dokumentumokra.
A hatás kedvéért az alkotók időnként mégis eltértek a tényektől. Samuel Adolphus Cartwright (1793–1863) például a filmben zsidó, a valóságban viszont nem volt az. A származás megváltoztatásával Jacopetti és Prosperi ironikussá akarta tenni a figurát, aki a feketék alávetettségét hangoztatja, miközben maga is egy kisebbséghez tartozik. Az igazi Cartwright nevéhez fűződik a drapetománia diagnosztizálása. Normális ember ma már csupán mosolyogna a doki megállapításain, ám a XIX. században ezeket a sületlenségeket sajnos nem csak ő vette komolyan. Ebben a kórban az „orvos” szerint azok a feketék szenvedtek, akik az ültetvényeken való embertelen robotolás helyett inkább megszöktek. Szerinte ugyanis épelméjű rabszolga nem vetemedne szökésre, vagyis aki megteszi, csakis elmebeteg lehet. A „betegség” tünete általában egy másik kór volt, a dysaesthesia aethiopica: az ebben szenvedők hanyagul végezték a munkájukat, sőt olykor arra vetemedtek, hogy kárt okozzanak fehér gazdáik tulajdonában. Mint „szakember”, Cartwright természetesen mindkét „betegség” okaira tudott magyarázatot adni, és persze gyógymóddal is szolgált. Szerinte az említett „betegségek” megjelenése főként egyes fehérek túlságosan humánus bánásmódjával magyarázható, akik a szükségesnél emberségesebbek a rabszolgáikkal, ezért azt a téves képzetet keltik bennük, hogy ők is emberek. Enyhébb esetekben egy alapos korbácsolás is elegendő, hogy a feketének megjöjjön az esze, és tudja, hol a helye. Komolyabb esetekben a lelki egészség, a „normális elmeállapot” helyreállítása érdekében a nagylábujjak levágását javasolta, mert ez is elveszi a rabszolga kedvét a szökdöséstől. Ehhez képest a dysaesthesia aethiopica kezelése már-már egy wellnesszel felért: lemosás meleg vízzel és szappannal, aztán olajos bedörzsölés, ami stimulálja az érzéketlen bőrt. A gyógyhatás elmélyítése érdekében a kezelés után a rabszolgával valamilyen nehéz fizikai munkát kell végeztetni napsütésben, és egy kiadós korbácsolás is erősen ajánlott volt.
A készülő film számára előnyt jelentett, hogy a hatvanas évek második felében erősödtek fel az afroamerikai polgárjogi mozgalmak, melyeknek olyan markáns, meghatározó személyiségei voltak, mint Malcolm X (1925–1965) és Martin Luther King (1929–1968). Meggyilkolásuk óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és újfent kiélezte a fehérek és a feketék közötti ellentéteket. Ezekben az években kezdődött a szembenézés a rabszolgatartó múlttal is. Jacopetti és Prosperi megpróbálták érzékeltetni mindkét oldal helyzetét. A feketéket erőszakkal hurcolták el a hazájukból, eltépték az otthonhoz fűződő kötelékeiket, megfosztották őket a szabadságuktól, nem járhattak iskolába, nem kaptak oktatást. Lényegében igavonó állatokként bántak velük, és arra kényszerítették őket, hogy ebbe a sorsba zokszó nélkül beletörődjenek. A fehérek valójában nem voltak tudatában annak, hogy embertelenséget követnek el. A feketék ugyanis nem voltak katolikusok, vallási szempontból pogányoknak számítottak, akiknek nincs lelkük, ugyanolyan bűntudat nélkül lehetett akár meg is ölni őket, ahogyan az ember levág egy csirkét. Tulajdonképpen az alkotók valahol itt mentek tévútra. A kritikusok nagy része cinikusnak találta a hozzáállásukat, mivel a filmből nem derült ki egyértelműen, hogy ez nem a filmesek álláspontja, hanem a XIX. századi fehér gondolkodásmód szemléltetése.
Az Africa Addio forgatása három évig tartott, és a stábtagok részéről óriási áldozatokkal járt ennyi ideig távol lenni otthonról. Ezért az a döntés született, hogy a Viszlát, Tamás bátya! forgatására csak három hónapot szánnak. Brazília tűnt a legideálisabb forgatási helyszínnek. A stáb valamennyi tagja részt vett az utazáshoz szükséges előzetes orvosi vizsgálatokon, és megkapták az egészségüket igazoló papírokat. Vízumokat igényeltek, melyek kézhezvétele után felkerekedtek Olaszországból, és New Yorkba utaztak, hogy onnan folytassák az útjukat Brazíliába. Rossz hírük azonban megelőzte őket, így végül nem kaptak engedélyt arra, hogy belépjenek az országba: a Kutyavilág és az Africa Addio készítői nemkívánatos személyek lettek Brazíliában. A szerencse – az olasz nagykövet személyében – a filmstáb segítségére sietett, és a protekciónak köszönhetően a haiti diktátor, François „Papa Doc” Duvalier (1907–1971) beengedte a filmeseket a saját országába. Sőt nemcsak beengedte őket, hanem igen sok segítséget is adott nekik. Így például diplomáciai státuszt, hét-nyolc gépjárművet (persze diplomáciai rendszámokkal), különleges engedélyeket és főleg több száz statisztát, akik kénytelenek voltak zokszó nélkül elvállalni a megalázó jeleneteket, amelyekben – nemtől függetlenül – gyakran teljesen meztelenül kellett a kamera elé állniuk. Utólag az a vád érte a filmeseket, hogy a XIX. századi amerikai fehérekhez hasonlóan bántak a néger rabszolgákat megszemélyesítő haiti statisztákkal. Az alkotók természetesen visszautasították ezeket a vádakat. Szerintük a jelenetek valóban „kemények” voltak, de mindenki emberséges bánásmódban részesült. A filmesek minden péntek este Papa Doc vacsoravendégei voltak. Egyes források szerint a forgatás végül nem három, hanem tizennyolc hónapig tartott. (Egy korabeli olasz magazin viszont úgy tudja, hogy a Viszlát, Tamás bátya! forgatása is három évig elhúzódott, akárcsak az afrikai dokumentumfilmé. A Magyar Szó 1971. december 22-i számában is így kezdődik a filmről szóló hír: „Gualtiero Jacopetti három és fél évi munka után befejezte az amerikai négerek helyzetéről szóló Tamás bácsi miatt című filmjének forgatását. Az elkészült húsz kilométer hosszú filmszalagból csak három kilométernyi kerül bemutatásra.) Nemcsak Haitin forgattak, hanem három amerikai államban (Florida, Louisiana, Mississippi) is.
A film utolsó jeleneteit – a léggömbjét a fekete férfitól visszakérő fehér kisfiúval és a brutális fantáziagyilkosságokkal – Nat Turner (1800–1831) személye ihlette. Turner volt az első rabszolga, aki fellázadt a fehérek ellen 1831-ben. Egész életében virginiai ültetvényeken robotolt, és már gyerekként megtanult írni és olvasni. Szenvedéseire a Bibliában talált vigaszt: a Sors iróniája, hogy a rabszolgatartók is a Szentírásban vélték megtalálni az igazolást minden embertelen cselekedetükre. Turner a sorstársaival is megosztotta a hitét: felolvasott nekik a Bibliából, és magyarázta is a példázatokat. Meggyőződésévé vált, hogy isteni küldetése van, és az ő feladata lerombolni a rabszolgatartás intézményét. Elhivatottsága megerősítésére égi jelekre várt, és értelmezése szerint meg is kapta azokat. 1831. február 12-én napfogyatkozás volt Virginia államban, ami a Napot is elhomályosította. Ugyanazon év augusztusában kitört a vulkáni eredetű Szent Ilona-hegy (Mount Saint Helens), és az atmoszférába került vulkáni hamu következtében a Nap kékeszöld színt öltött. Turner számára ez volt a döntő késztetés arra, hogy haladéktalanul cselekedjék. Négy társával lépett akcióba augusztus 21-én. Házról házra jártak, kések, fejszék és bunkók segítségével leöldösték a fehéreket, nehogy a lőfegyverek hangja idő előtt leleplezze őket. Nem kímélték a nőket és a gyerekeket se. Körülbelül hatvan emberrel végeztek. Kegyetlenségüket utólag azzal magyarázták, hogy így próbálták ráébreszteni a fehéreket arra, hogy ők hogyan bánnak a feketékkel. Az útjukba került rabszolgákat felszabadították, és a lázadók csapata rövidesen hetvenfősre duzzadt. A felkelést a fehérek néhány nap alatt leverték, és megtorlásul 120 feketét kivégeztek, köztük olyanokat is, akik nem csatlakoztak Turnerhez. A lázadó rabszolgát két hónap bujkálás után fogták el, halálra ítélték és 1831. november 11-én felakasztották. Életútjának leghíresebb feldolgozása William Styron 1967-ben megjelent, magyar nyelven is kiadott regénye, a Nat Turner vallomásai, amely a következő évben Pulitzer-díjat kapott.
A fogadtatás
A Viszlát, Tamás bátya! először 1971. szeptember 23-án került az olasz mozikba (az IMDb szeptember 30-áról tud), csak 18 éven felüli nézők számára. Ez a változat 119 perces volt. A premiert követően a film ellen egyre szélesebb körű tiltakozáshullám kezdődött. Bolognai egyetemi hallgatók szövetkeztek más oktatási intézmények afrikai származású diákjaival, valamint olyan radikális baloldali szervezetekkel, mint a Lotta Continua és a Potere Operaio, és rasszizmussal vádolták Jacopettiék alkotását. Október 7-én este két mozi közelében is megmozdulásokat szerveztek, és megkísérelték megakadályozni, hogy a nézők bejussanak a film vetítésére. A megmozdulások napokig folytatódtak. Október 9-én öt szomáliai fiatalembert őrizetbe vettek előre be nem jelentett demonstráció szervezése miatt. Mindazonáltal a tiltakozások rövidesen eredményre vezettek: Giuseppe Scarpa ügyész több városban is betiltotta a filmet, amely hamarosan országosan is tiltólistára került. Jacopetti szerint a protestálók félreértették a filmjét: nem állt szándékában a rabszolgaság dicsőítése, és újságírói múltja miatt szigorúan a tényekre szorítkozott, azokat kívánta rekonstruálni. A forgatás közben senkit nem ért semmilyen valós fizikai bántalmazás. Szeretné, ha a fekete társadalom egyszer eljutna oda, hogy megbocsássa a rabszolgaságot, de szerinte ettől még (1971-ben) nagyon messze vannak. (Ami azt illeti, 2020-ban se kerültek közelebb hozzá, sőt!)
A rasszizmus mellé hamarosan újabb vád sorakozott fel: a plágium. Joseph Chamberlain Furnas (1905–2001) amerikai író azt állította, hogy az alkotók valójában az ő 1957-ben publikált regényét, a Goodbye to Uncle Tomot utánozták, amely olasz nyelven is megjelent. A plágiumvád miatt a filmet gyártó cég, a Euro International Film a címet Zio Tomra (Tamás bátya) rövidítette. Annak érdekében, hogy az opusz visszakerülhessen a mozikba, jelentős átszerkesztésekre volt szükség. Archív anyagok felhasználásával a filmbe olyan pluszjeleneteket illesztettek, amelyek a jelen amerikai társadalmáról próbáltak képet adni, és az exploitation helyett a mű dokumentumjellegét igyekeztek kihangsúlyozni. Így például láthatunk felvételeket az 1968-ban meggyilkolt Martin Luther King temetéséről, New Orleans mindennapjairól (a város lényegében a rabszolgaság egyik szimbóluma, hiszen az Egyesült Államokba behurcolt rabszolgák jelentős részét ide szállították), a Fekete Párducok (afroamerikaiak radikális polgárjogi mozgalma), valamint hippik és zarándokok felvonulásairól. Ezek a kiegészítések nem időrendben és nem összefüggően kerültek a filmbe, hanem megszakítva és ellenpontozva a XIX. században játszódó jeleneteket. Ugyanakkor a forrongó indulatok lecsillapítása érdekében eltávolítottak néhány különösen problematikus képsort is: a rabszolga-kereskedő, a hivatásos verőember, a déli öreg hölgy, az északi agitátor és a rabszolgaorvos epizódja éppúgy az olló áldozatául esett, mint az a beállítás, amelyben Jacopetti és Prosperi pózolnak a rabszolgavadászat áldozatainak tetemei mellett. Más kifogásolt jeleneteket meghagytak ugyan, de lerövidítették őket. Az átdolgozott, 135 percessé bővült változat 1972. március 28-án az olasz mozikba kerülhetett, ám a cenzorok a korhatár-besoroláson nem változtattak, maradt a 18 év.
Mondani sem kéne, hogy Olaszországon kívül is tiltakoztak a Viszlát, Tamás bátya! ellen, és más országokban is csattogtak a cenzorok ollói. A brit cenzorok például harmincpercnyi anyagot távolítottak el a filmből, beleértve a nemi erőszakot vagy annak kísérletét ábrázoló képsorokat és a film vége felé látható brutális fantáziagyilkosságokat. Az Egyesült Államokban különösen éles bírálatok érték a filmet, a többség egyértelműen rasszista műnek tartotta. A mértékadó amerikai kritikus, Roger Ebert véleménye is igen lesújtó volt. Ő olvasta elsőként az alkotók fejére, hogy ugyanúgy kizsákmányolták a szerencsétlen haiti statisztákat, mint a XIX. században az amerikai fehérek a rabszolgákat. Egy másik neves amerikai kritikus, Gene Siskel toplistáján a Viszlát, Tamás bátya! az 1972-es esztendő második legbetegebb filmjének minősült. (A győztes Wes Craven korai horrorja, Az utolsó ház balra.) Pauline Kael ment a legmesszebbre, amikor azt állította, hogy az opusz lényegében faji háborúra buzdít. A Ku-Klux-Klan egykori vezetője, David Duke is hasonló véleményen volt: ő cionista mesterkedésnek tekintette, amely arra irányul, hogy a feketéket a fehérek ellen lázítsa. 1994-ben a filmet újabb átdolgozásnak vetették alá, amelynek célja az volt, hogy korhatárát 14 évre mérsékeljék, és így könnyebbé váljon a televíziós bemutatása. Az 1972-es verzióból kiindulva kihagyták azt a jelenetet, amelyben parafadugót nyomnak egy férfi rabszolga ánuszába, hogy ily módon akadályozzák meg a vérhas elterjedését a hajón összezsúfolt rabszolgák között, és lerövidítették azt az epizódot, amelyben tölcsért kényszerítenek az egyik rabszolga szájába, hogy azon keresztül etessék. Kivágták azt a képsort is, amikor az egyik rabszolga beleteszi a csecsemőjét a gusztustalan ennivalót tartalmazó vályúba. A vágószoba padlóján végezte az istállóban elkövetett nemi erőszak is, továbbá a 94-es változatban nem látható a fantáziagyilkosságok azon mozzanata sem, amikor egy néger férfi a falhoz veri egy fehér kisgyerek fejét. A vasfüggöny mögött viszont egyáltalán nem tökölődtek a nyirbálással és a szerkesztgetéssel, hanem tiltólistára tették az egész filmet.
Az új évezredben a Viszlát, Tamás bátya! kultuszfilmmé lépett elő. Lelkes hívei félremagyarázott és félreértett mesterműnek tartják, és az a véleményük, hogy a forgatás kifogásolható körülményei és a mű tagadhatatlan exploitation jellege ellenére az alkotók sokkal reálisabb képet adtak a rabszolgatartás embertelenségeiről, mint az olyan hollywoodi opuszok, mint a már említett Mandingo (1975, Richard Fleischer), a Bíborszín (1985, Steven Spielberg), az Amistad (1997, Steven Spielberg) vagy a 12 év rabszolgaság (2013, Steve McQueen), sőt valószínű, hogy a történelmi valóság még borzalmasabb lehetett. A Django elszabadul (2012) című filmjének forgatása előtt Quentin Tarantino állítólag gondosan tanulmányozta Jacopetti és Prosperi alkotását mint figyelemre méltó és különösen hasznos vizuális forrásmunkát. Bő harminc évvel később, 2003-ban maguk az alkotók is kritikusan viszonyultak a filmjükhöz. Prosperi szerint ezt a filmet – érthető módon – nagyon nehéz nézni, és vizuálisan talán túl messzire mentek, ami már sok(k) volt a közönségnek. Az új évezredben már másképp készítené el: dokumentumszerűbbé és tudományosabbá tenné, megadná a legfontosabb tényadatokat és a pontos dátumokat a rabszolgaság korából, hogy a lehető legérthetőbb legyen, hogy mi történt akkoriban. Jacopetti azon az állásponton volt, hogy a közönségnek mindig igaza van, hiszen semmit nem lehet remekműnek kikiáltani, amit maguk a nézők nem tartanak annak. Szerinte ha a közönségnek a látottak helyes értelmezéséhez további magyarázatra van szüksége, akkor a film nem működik. Prosperihez hasonlóan az új évezredben már Jacopetti is másképp csinálta volna meg a filmet. Zárszóként jegyezzük meg, hogy valószínűleg a koncepció teljes átgondolására lett volna szükség, mert mint fentebb szó volt róla, még a kilencvenes években is próbáltak vágásokkal és átszerkesztésekkel finomítani rajta, ennek ellenére a műről alkotott általános vélemény nem változott jelentős mértékben.
Így látta ő
„A fekete kontinens pusztulását grandiózus és apokaliptikus vízióban láttató Africa Addio után készült Addio zio Tom (Isten veled, Tamás bátya, 1971) az amerikai néger rabszolgatartás és a rasszizmus, a polgárjogi mozgalmak fenoménjein keresztül az elállatiasodott, kegyetlen ember kiábrándító természetrajzát adja a témát briliáns filmes eszközökkel feldolgozva. Az Addio zio Tom lenyűgözően megrendezett, sokkoló utazás a pokolba, a Jacopetti–Prosperi páros egyik mesterműve, amely újszerű és ravasz jelenetekkel van tele (az egyik ilyen az ál-dokumentumfilmesek időutazása egy helikopterrel – amely az időgép metaforája – vissza а XIX. századba, bemutatandó a korabeli rabszolgaságot), s amely az elveszettnek hitt kapocs a Mondo Cane és az »olasz kannibálfilmek« (leginkább az 1980-as, »kvázidoku«, horror-zsánerfilm, a Cannibal Holocaust /1980/ és társai) között is. A felvilágosodás és főleg annak a hagyományos intézmények, szokások és erkölcsök kritikai megkérdőjelezésével foglalkozó eszméi iránt elmélyülten érdeklődő Jacopetti filmes műveiben a siècle lumière által már felvetett kérdésekre is kereste a választ: az okság és az érettség illúziója által mozgatott anorganikus világ képével ellentétben a hatalomvágyból születő gátlástalan erőszak, a hiúság, a szexuális vágyak kiélése mozgatja azt. Az a zűrzavar, amely büntetésként sújt le erre a világra, az önszerveződő, organikus világ szükség- és sorsszerű csapása. A filmek nem moralizálnak, hanem megfigyelnek, majd pedig értelmeznek.”
(Sőrés Zsolt: „Az autonómia új esélyei”. In: Helikon – Irodalomtudományi Szemle 2008/4, 285. o.)
Viszlát, Tamás bátya! (Addio zio Tom,1971) – olasz filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi. Operatőr: Claudio Cirillo, Antonio Climati és Benito Frattari. Jelmez: Kathryn Snedeker. Zene: Riz Ortolani. Vágó: Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi. Főszereplők: Stefano Sibaldi (narrátor), Dick Gregory, Gualtiero Jacopetti, Ernest Kubler, Franco Prosperi, Shelley Spurlock, Edward Mannix, Robert Sommer, Robert Spafford, Giampaolo Lomi.
MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM!
