Ami nem sikerült például Dobó Katának, az évtizedekkel korábban összejött Bánky Vilmának, Putty Liának, Gaál Franciskának, sőt még Gábor Zsazsának is: hollywoodi sztárokként ünnepelte őket a világ, bár ezt Zsazsa sokkal inkább köszönhette állandó médiaszerepléseinek és nagy felhajtással kísért gyakori házasságainak, mint korlátozott színésznői képességeinek. A hollywoodi karrier lehetősége Bartók Éva előtt is megcsillant, aki 1948-ban hagyta el az országot, de személyes okokból a világsiker küszöbén meghátrált. Különös egyénisége és szeszélyei következtében európai karrierje is a vártnál hamarabb ért véget. A sors kegyetlen tréfája, hogy miközben jobb színésznő volt, mint Zsazsa, celebként nem állta a versenyt vele, és még életében kiesett a filmbarátok emlékezetéből.
A kezdetek
Bartók Éva 1927. június 18-án született Budapesten. (Bizonyos forrásokban 1926, 1928 és 1929 is előfordul, születési helyként pedig Kecskemét.) Hivatalos neve: Szőke Éva, egyes külföldi filmadatbázisok Szőke Ivanovics Éva Márta néven említik. Édesapja zsidó, édesanyja katolikus volt. A házasságot úgy az apa, mint az anya családja ellenezte, de tudomásul kellett venniük, mert a házasfelek fülig szerelmesek voltak egymásba. Az apa nem szólt bele abba, hogy a lánya katolikus nevelést kapjon. Politikai újságíróként néhány évig tisztes megélhetést tudott biztosítani a családjának. Éva már hatéves korában lenyűgözte a környezetét, amikor verset szavalt egy iskolai ünnepségen, édesapja viszont hallani sem akart arról, hogy a lánya színészetet tanuljon, mert szerinte az veszélyes szakma egy nő számára. Az antiszemitizmus elterjedésével Szőke úr úgy döntött, hogy feleségét és lányát Kecskemétre küldi az asszony rokonaihoz, hogy biztonságban legyenek. Hétvégenként mindig meglátogatta őket, és ilyenkor a kis Éva büszkén sétált a város utcáin fess édesapjával. Aztán ezek a hétvégi látogatások megritkultak, majd teljesen elmaradtak. Sosem derült ki, hogy mi történt Éva apjával, csak feltételezhető, hogy a zsidóüldözések áldozatául esett. Az élet ment tovább, Éva folytatta a tanulmányait, és beleszeretett Nagy Ernőbe, egy náluk elszállásolt, harminckét éves katonába. A szerelem nem tartott sokáig, mert a fiatalembert számos bajtársával együtt az orosz frontra küldték. Éva soha többé nem hallott róla. Anya és lánya helyzete időközben egyre veszélyesebbé vált. Kecskeméten tudtak arról, hogy Éva egy zsidó férfi gyermeke, és fennállt annak veszélye, hogy koncentrációs táborba kerül az anyjával együtt. A megmenekülés esélyét egy kényszerházasság jelentette. Egy italgyáros fia, a náci érzelmű Kovács Géza felajánlotta, hogy feleségül veszi a feltűnő szépségű tizennégy éves lányt, aki igent mondott. Éva a házasságot folyamatos nemi erőszakként élte meg, fizikailag és lelkileg is beteg lett, de inkább ezt vállalta, mint a biztos halált. Amikor Magyarországra bevonultak a szovjet csapatok, Kovács Géza felszívódott. Az új hatóságok semmisnek nyilvánították a házasságot a kényszerítő körülmények miatt és azért, mert a feleség még kiskorú volt az esküvő idején.
A háború után az anya, Éva és András nevű unokatestvére visszatértek a romos Budapestre. A lánynak nem volt lehetősége arra, hogy befejezze a tanulmányait, mert égetően nagy szükségük volt a pénzre, hogy megéljenek. Éva úgy döntött, hogy megpróbálkozik gyermekkori álmával, a színészettel. Elment meghallgatásra Bárdos Artúrhoz, a Belvárosi Színház igazgatójához, aki két évre szerződtette. „Azt hiszem, az utóbbi évek egyik legnagyobb fölfedezése!” – lelkendezett a direktor, pedig az ifjú művésznő az első színészvizsgáján megbukott. Éva 1946-ban így idézte fel pályakezdését: „Nem tanultam sehol. A Szakszervezetben vizsgáztam. A zsűri nem akarta elhinni, hogy nem tanultam senkitől. Abonyi Géza elő is vett egy Tóth Árpád-verset, azt kellett felolvasnom, mint ismeretlen szöveget. Felvettek és kétévi budapesti gyakorlattal minősítettek. A Belvárosi Színház tagja lettem, A Conway családban játszom első szerepemet. Persze, hogy nagyon boldog vagyok. Olyan nagy és szép szerepeket szeretnék játszani, amelyekből kiderül, hogy vannak képességeim. A Margaréta, A néma levente és természetesen Júlia lebeg előttem… Szeretném a filmet is megpróbálni, de természetesen nem cserélném el a színpaddal.” A Conway család után azonban Gáspár Margit vadonatúj színműve, az Új isten Thébában következett, amelyben Dorist alakította. Éva még három darabban lépett színpadra, az egyik Tamási Áron Hullámzó vőlegény című műve volt. Az író szárnyai alá vette az ifjú tehetséget, akibe kissé bele is habarodott. Nem volt tökéletesen elégedett a színészi képességeivel, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen az egyik műve alapján készülő film, a Mezei próféta (1947) női főszereplője, Boróka.
Hunniában valami készül: Mezei próféta
1945. április 4. után néhány héttel a sajtóorgánumok már a magyar filmgyártás újraindításáról közöltek biztató híreket. Először a politikai pártok vállalkoztak arra, hogy megvalósítsanak egy-egy filmet. A legelső bejelentett filmterv a Kisgazdapárté volt, a Mezei próféta, amelynek forgatókönyvét Tamási Áron írta a Vitéz lélek című 1941-ben bemutatott színdarabja alapján. A forradalmi elképzelés az volt, hogy a film elkészítésébe producerként bevonják a leendő nézőket: részjegyeket (részvényeket) bocsátottak ki a forgatás anyagi fedezetének megteremtése érdekében, és az érdeklődés – a korabeli sajtóbeszámolók szerint – óriási volt. A tényleges munka azonban még el sem kezdődött, és máris botrányok támadtak a születendő film körül. A Fényszóró 1945. november 7-i számában számonkérő cikk jelent meg arról, hogy miért nem hallani immár két hónapja a beígért Tamási-filmről. „A Kisgazdapárt kora délutántól másnap reggelig tartó filmhacacárét rendezett a pártközpontban. A bevétel több százezer pengő volt, ehhez hozzájött a párt vendéglősének, Szirmay úrnak adománya, aki a forgalom bizonyos százalékát adta le a gyártás céljaira. Egészen új alapokra helyezett filmgyártás címén részjegyeket bocsátottak ki százpengős névértékkel és tekintélyes összegeket szedtek be elsősorban kisemberektől. A főváros kétszázezer, a Nemzeti Bank ugyancsak kétszázezer pengőnyi részjegyet vett át – augusztusban. Leisen úr személyében akvizitőrt állítottak erre a célra, a Kereskedelmi Bank külön fiókot rendezett be a Kisgazdapárt Semmelweis utcai központjában, ahol a falakon öles plakátok buzdították a közönséget a részjegyzésre. És mindez – ismételjük – augusztusban, amikor egy méter nyersanyag 15 pengő volt. Ma több mint ezer. Akkor az a száz pengő sok pénz volt, ma három részvényesnek kell összeállnia, ha egy doboz gyufát akarnak venni. És a filmnek se híre, se hamva. De nem is hallani róla semmit. Hol van a pénz, amely azóta alaposan elértéktelenedett?”
A pengő gyors elértéktelenedésén túl nyersanyagproblémák is nehezítették a filmgyártás újraindítását. 1944 karácsonyán állítólag még másfél millió méter nyersanyag volt az országban, amelyet a következő hónapokban ilyen-olyan jogcímen széthordtak. Az ügyre a Demokrácia című lap 1945. szeptember 23-i száma hívta fel a figyelmet. A cikkre a baloldali érdekeltségű Fényszóró három nappal később reagált, és megjegyezte, hogy ha a Kisgazdapárt el akarja készíteni a Mezei próféta című filmet, akkor előbb a nyersanyagról kellett volna gondoskodnia, mielőtt részjegyeket bocsát ki. A politikai színezetű viták ellenére a Mezei próféta gyártási folyamata nem állt meg – ellentétben sok más, szintén akkoriban meghirdetett filmmel –, de jelentősen lelassult. A Kecskeméti Lapok 1946. június 2-i száma rövid beszámolót közölt Tamási Áron és Szőke Éva látogatásáról a „hírös” városban. Az író azt mondta, hogy a készülő filmet személyesen fogja rendezni, Szőke Éva pedig arról beszélt, hogy ő a női főszerep legfőbb várományosa. (Egyes források szerint Karády Katalin neve is felmerült.) Ellenben a Színház című lap 1946. július 24-i számában Szegő István, a Hunnia igazgatója azt nyilatkozta, hogy a filmnek Kerényi Zoltán lesz a rendezője, a férfi főszereplője pedig Nagy István. A női főszereplőről akkor még nem született végleges döntés. A Demokrácia 1946. október 10-i számában jelent meg a hír arról, hogy a forgatás megkezdését jövő nyárra halasztották, mivel a történet szabadban és nyáron játszódik. Az előkészítési stádiumban szóba került, hogy a filmet Erdélyben forgatják, a Gyilkos-tó környékén, és román nyelvű változat is készül belőle. A koprodukciót mindenféle, főleg politikai színezetű nehézségek gátolták, és végül csak a magyar nyelvű változat született meg, amelyet a Mátrában forgattak. Ez már önmagában szenzációt jelentett, hiszen az 1945 előtti magyar filmek többsége stúdióban készült.
A Független Film Kft. 1947. április 28-án nyújtotta be a Mezei próféta forgatókönyvét az illetékes szervhez. A Magyar Művészeti Tanács megvalósításra alkalmasnak ítélte a művet, és javaslatot tett a belügyminiszternek, hogy 209 000 forint állami kölcsön kiutalásával tegye lehetővé a forgatás megkezdését. A produkció azt kérte a Hunniától, hogy az alkalmazottak bérén és a világításon kívül más díjat (például műteremhasználatot) ne kelljen fizetnie. Július 25-én a Független Film Kft. megállapodást kötött, hogy a Mezei próféta elkészítését átengedi a Nemzeti Parasztpárt filmgyártó cégének, a Sarló Filmnek. Rendezőként ekkor már Szőts Istvánt emlegették, aki állítólag a forgatókönyv megírásában is segédkezett, és immár biztos volt a szereposztás is: Szőke Éva (Boróka), Benkő Gyula (Erőss Gábor), Bihary József (Nikita), Bánhidi László (zarándok) és Lehotay Árpád (Butyka Lázár). Fontos szerepe volt egy szamárnak is: a civilben Julcsa nevű állatot Parádon élő gazdája napidíj fejében adta kölcsön a produkciónak. Szőts távozott, miután meghiúsult az erdélyi forgatás, mert ő csak ott tudta elképzelni a film megvalósítását. A helyére Bán Frigyes lépett, Szőts pedig az Ének a búzamezőkről (1948) című film forgatásába kezdett. A Mezei próféta forgatókönyvét Arthur J. Rank, a híres londoni filmvállalat, az 1937-ben alapított Rank Organisation tulajdonosa akarta megvenni. Tamási Áron készen állt az üzletre. Mr. Ranket nem zavarta, hogy a sztoriból épp egy magyar film készül, annak gyártója viszont nem adta áldását a megállapodásra.
Erről Tamási annak idején így nyilatkozott: „Hogy a könyv nem lett rossz és filmszerűtlen, azt az is bizonyítaná, hogy az egyik nagy angol filmgyártó vállalat csak azért nem tudta megvásárolni, mert én már korábban elköteleztem magamat prófétámmal az egyik pártnak [Kisgazdapárt], ők viszont nem tartották szükségesnek, hogy ebből világfilm legyen. Legalább is csak így tudom magyarázni, hogy néhány hónappal később egy másik pártnak [Nemzeti Parasztpárt] bizonyos haszon fejében készséggel átengedték.” Miután befejeződött a külső felvételek forgatása, szakértők előtt levetítették a félkész filmet a Hunniában. A vetítésen jelen volt Ben Blumenthal (Blum Tamás), aki még 1921-ben megvásárolta a budapesti Vígszínházat, és 1947-ben azért látogatott Budapestre, hogy a lebombázott épület újjáépítéséről tárgyaljon. Blumenthalnak tetszett a felvett anyag, még inkább a női főszereplő, de a többi jelenlévő véleménye is kedvező volt. Ennek ellenére a Mezei próféta sorsa kezdett rosszra fordulni. Először maga az író adott hangot elégedetlenségének a Színház című lap 1948. február 17-i számában. A rendezésről megjegyezte, hogy „talán a rendező figyelmét a szakadozott munka során elkerülte egy-egy drámai fordulópont”. A női főszereplőről többek között ezt mondta: „Én azt gondolom a Mezei próféta tapasztalatai után, hogy Szőke Éve filmre még sokkal-sokkal alkalmasabb, mint színpadra – csak éppen ő sem valósítja meg töretlenül elképzeléseimet, vagyis az ő Borókája nem néha vad és néha szelíd erdei tündér, hanem sokszor csak falusi ruhába öltözött démonka”.
A lap következő számában a művésznő válaszolt az író kritikájára, homályos célzásokat téve arra, hogy privát sérelmek is állhatnak Tamási negatív véleménye mögött. Éva ugyanis időközben megismerkedett a külföldön élő Paál Sándor (Alexander Paal) producerrel, akihez 1948-ban feleségül ment. Jól értesültek szerint ez csak egy látszatházasság volt, hogy a színésznő legálisan elhagyhassa a kommunista Magyarországot. A Mezei próféta kezdetben annyira tetszett a Művészeti Tanácsnak, hogy százezer forint erejéig a forgatáshoz adott kölcsön elengedését is javasolta. Ennek ellenére a cenzúra betiltotta a filmet „antidemokrata” beállítottsága miatt. Ugyanerre a sorsra jutott az Ének a búzamezőkről és egy harmadik opusz, a Könnyű múzsa is. A Tamási-filmben (ahogyan Szőtsében is) a kommunista cenzoroknak elsősorban a vallási motívumok nem tetszettek, különösen a kereszt látványa, és nehezményezték, hogy olyan színészek is játszottak benne, akik 1945 előtt kompromittálták magukat. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy e művészek szereplését is engedélyezte a Művészeti Tanács. Hivatalosan a Mezei próféta évtizedekig be nem mutatott filmnek számított, noha 1948. február 8-án egy pesti moziban a meghívott közönségnek még levetítették. A kilencvenes években a televízió műsorában láthatta először a nagyközönség: a TV2 1993. augusztus 22-én, a Duna Tv 1998. március 7-én és augusztus 21-én is sugározta.
Az első lépések külföldön
Éva már a második házassága előtt kereste az alkalmat, hogy végleg külföldre mehessen. Egyes biográfusai szerint fotókat és életrajzokat küldött magáról angol és hollywoodi producereknek, abban reménykedve, hogy valaki felfigyel rá. Arnold Pressburger osztrák producer próbafelvételre hívta Londonba, és az útiköltségeket is állta, de mire a formaságok elintéződhettek volna, az ajánlatot visszavonták. Bennfentesek úgy tudják, Paál Sándor is hasonló módon jelentkezett Évánál: ő viszont rögvest egy nagyobb szerepet kínált, és egyúttal házassági ajánlatot is tett. A magyar sajtónak erről a következőket mondta: „Amerikában, főleg ahol én élek, Hollywoodban, a nagy elhatározások pillanatok alatt születnek. Szőke Évát ötéves kora óta ismerem, édesapja jó barátom volt, és egyszer náluk tréfásan azt mondtam az akkor ötéves Évának: »Ilyen szép lányt szeretnék majd egyszer feleségül venni«. Az apja meg komolyan válaszolt: »Na, Sanyi, várd meg, amikor ő húszéves lesz, te harmincöt«. Nemrégen halt meg Hollywoodban az édesapám, és ott az embermilliók között nagyon egyedül van az ember, ha nincs valaki, aki közvetlenül hozzá tartozik. Az egyedüllét és a honvágy. Ezt a két betegséget akartam gyógyítani, amikor hazajöttem azzal az elhatározással, hogy itt megnősülök. Ennyi történt, semmi más.” Egy ideig úgy tűnt, hogy a házasság mégsem jelent menekvést a színésznő számára, mert az angol konzulátus megtagadta a szükséges engedélyek kiadását. Egy jóindulatú alkalmazott azonban felhívta Éva figyelmét arra, hogy még érvényes egy korábban kapott angliai vízuma, így a fiatal feleség végül egy olyan papír segítségével hagyhatta el az országot, amely szerint még hajadon.
Paál betartotta az ígéretét: miután megérkeztek Londonba, hozzálátott az Öt város meséje (1951) című film előkészítéséhez, és az egyik fontos szerepet valóban Évának adta. Rutinos szakemberként azt is tudta, hogy felesége a külföldön megjegyezhetetlen Szőke névvel aligha fog befutni, ezért egy könnyen megjegyezhető művésznevet kerestek. Nem tudni pontosan, melyikük javaslata volt a Bartók, amely a zeneszerző Bartók Bélának köszönhetően világszerte jól csengett, és idővel Évának is szerencsét hozott. Erre azonban várnia kellett, mert az Öt város meséje forgatása elhúzódott, és fogadtatása sem volt túl kedvező. A második világháború végén játszódó történet egy amnéziás vadászpilótáról (Bonar Colleano) szól, akiről azt feltételezik, hogy amerikai állampolgár. Emlékei felidézésében az a nála lévő öt bankjegy segíthet, amelyre egy-egy női nevet írtak fel. A nyomok öt városba vezetnek: Londonba, Rómába, Bécsbe, Berlinbe és Párizsba. Mindegyik nagyvárosi epizódot más-más rendező forgatta. Éva a bécsi epizód női főszereplője volt, jeleneteit Cziffra Géza (Géza von Cziffra) rendezte. Itt jegyezzük meg, hogy a szintén magyar Korda Sándor (Sir Alexander Korda) még 1948-ban próbafelvételre hívta Évát Londonba. Két jelenetet vettek fel vele Leslie Arliss rendezésében. Az egyikben az Anna Karenina, a másikban a Liliom című Molnár Ferenc-darab egy-egy jelenetét játszotta. A próbafelvételek láttán Korda szerződtette az ismeretlen magyar színésznőt, aki gőzerővel látott hozzá az angol nyelv elsajátításához. A producer ugyanakkor értésére adta, hogy egyéb szakmai segítséget nem tud nyújtani, mert Éva művészi hírnevének nem tenne jót, ha azt feltételeznék, hogy ő Korda magyar szeretője, aki csupán patriotizmusból és szexuális okokból részesül a mogul támogatásában.
Korda megígérte, hogy az Évával készült remek próbafelvételeket elérhetővé teszi a szakmában, a színésznő iránt mégsem mutatkozott komolyabb érdeklődés. Mindössze David Lean Madeleine (1950) című bűnügyi drámájában kapott egy parányi szerepet, a neve fel sem került a stáblistára. A film egy megtörtént eset alapján készült: 1857-ben egy Madeleine Smith nevű nőt bíróság elé állítottak azzal a váddal, hogy arzénnal megmérgezte francia szeretőjét, miután rádöbbent arra, hogy a férfi csupán érdekből szerette őt. A per a nő felmentésével zárult. Éva 1950-ben csendben elvált Paáltól, akit kötelességei Hollywoodba szólítottak. Ha filmszerepekkel nem is, de Korda más módon mégiscsak segítette Bartókot. A színésznő nagyon aggódott a kommunista Magyarországon maradt édesanyjáért, akit a hatóságok árgus szemekkel figyeltek Nyugaton élő lánya miatt. Korda javaslatára Éva Bécsbe utazott, hogy megszervezze anyja Ausztriába szöktetését, aminek anyagi fedezetét a producer biztosította. Miután sikerült az akció, a színésznő ismét a karrierjére tudott koncentrálni. Megismerkedett William Wordsworthszel – az azonos nevű romantikus költő leszármazottjával –, és 1951-ben hozzáment feleségül. Wordsworth azt javasolta, hogy Éva járjon el minél több színházi premierre és gálaestre, mert ezeken a helyeken rengeteg szakmabeli megfordul, és valaki felfigyelhet rá. A művésznőnek nem volt pénze arra, hogy divatos ruhákat és kiegészítőket vásároljon ezekre az eseményekre, ezért saját maga kezdte tervezni a ruháit és a kalapjait. A modellekhez olcsó alapanyagokat használt. A módszer bevált, a média felfigyelt az egyedien öltözködő barna szépségre: különösen a kalapjai keltettek feltűnést. A médiareklám hatására egy olasz menedzser szerződést ajánlott a színésznőnek egy vándortársulathoz, amely Olaszország-szerte turnézott a műsorával. Éva klasszikus monológokat adott elő, melyekkel nagy sikert aratott Róma, Milánó és Firenze közönsége előtt. És az igazi nagy lehetőségre sem kellett már sokáig várnia.
A vörös kalóz
A népszerű amerikai filmsztár, Burt Lancaster producerként is részt vett A vörös kalóz (1952) című kalandfilm elkészítésében. Ő és a rendező, Robert Siodmak egy gyönyörű és tehetséges színésznőt, egy új arcot akartak a női főszerepre. Látták az Öt város meséjét, és annyira tetszett nekik Éva alakítása, hogy táviratot küldtek a színésznőnek, és próbafelvételre hívták. Bartók viszont addigra már megelégelte a gyakorlati eredmények nélküli próbafelvételeket, ezért ezt sürgönyözte vissza: „Nincs próbafelvétel. Küldjék a forgatókönyvet!” Valószínűleg épp ilyen temperamentumos nőre volt szükség, mert Évát így is szerződtették. A forgatás ezúttal sem volt mentes a nehézségektől. Az eredeti forgatókönyvet Waldo Salt írta, aki baloldali kapcsolatai miatt feketelistára került, miután 1951-ben megtagadta, hogy tanúvallomást tegyen a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt. Az alkotók nem merték megkockáztatni, hogy egy feketelistás művészt foglalkoztassanak, pedig sem Lancaster, sem a másik producer, Harold Hecht nem volt híve a boszorkányüldözéseknek. Állítólag már a címben szereplő „vörös” jelzővel is a McCarthy-hívőket akarták hergelni, nem is szólva a cselekmény egyes fordulatairól. (Joseph McCarthy szenátor volt az antikommunista korszak vezéralakja.) A célzásokat viszont kevesen értették, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy egy vígjátéki színezetű kalózfilmnek bármiféle mögöttes politikai üzenete lenne.
A Josephet alakító nagyszerű angol színész, Christopher Lee visszaemlékezései szerint Robert Siodmak rendező kívánságára Roland Kibbee állítólag negyvennyolc óra alatt egy új forgatókönyvvel állt elő, amely a teljesen komoly kalózhistóriát majdhogynem vígjátékká alakította át. A vicces ebben az, hogy Kibbee is baloldali szimpatizáns volt, akárcsak Salt. Az átíráshoz egyébként Douglas Fairbanks sikeres némafilmjét, A fekete kalózt (1926) tekintették mintának. Cirkuszi múltjának köszönhetően Burt Lancaster nem tartott igényt kaszkadőrre, és minden veszélyes mutatványát személyesen hajtotta végre. A másik férfi főszerepet, Ojót Nick Cravat alakította. Lancaster és Cravat fiatalon kötöttek életre szóló barátságot. Kilenc közös filmjük közül A vörös kalóz mellett a Tűz és az íj (1950) volt a legnépszerűbb. Cravat mindkét filmben néma szerepet játszott, így az a hír terjedt el róla, hogy a való életben is néma. Valójában igen erős brooklyni akcentusa nem illett egyik filmbe se, ezért nem írtak számára szöveget. A film a Karib-tengeren játszódik, anyagi okok miatt azonban a szabadtéri jeleneteket Olaszországban, Ischia szigeténél vették fel. Lancasternek sok vitája volt Siodmakkal – pedig korábban is dolgoztak együtt –, és amikor a rendező távozni akart abban a hitben, hogy már befejezték a forgatást, a színész bejelentette, hogy újra fel akar venni néhány akciójelenetet, köztük a tizennyolc perces végső tengeri csatát. Ezek forgatását személyesen dirigálta. Az eredetileg előirányzott 1,1 millió dollár helyett a végösszeg 1,85 millió volt. A büdzsé túllépése miatt a Warner Bros. bejelentette, hogy a jövőben 900 ezer dollárban maximálja a Lancaster-filmek költségvetését. Válaszul a sztár a United Artists céggel kötött új szerződést. A hetvenes években Lancaster folytatást tervezett a filmhez, és George MacDonald Fraserrel akart forgatókönyvet íratni, ám egy idő után letett erről a szándékáról.
Velence és a világűr
A vörös kalóz valóra váltotta Éva reményeit: filmsztár lett belőle, és most már válogathatott a felkérések között. Alighogy visszaérkezett Olaszországból Londonba, már fordulhatott is vissza, hogy A velencei madár (1952) című thrillerben szerepeljen. A főszereplő egy brit magánnyomozó, Edward Mercer (Richard Todd), aki azért utazik Itáliába, hogy megtalálja azt a személyt, aki a második világháborúban segített a szövetséges repülőgépek pilótáinak. Megérkezése után rejtélyes események sora kezdődik. Szóba került, hogy a filmet színesben forgatják, végtére is Velence csodás helyszínt jelentett, Ralph Thomas rendező azonban úgy vélekedett, hogy ehhez a történethez nem illenek a színek. Éva következő filmjét a horrorfilmjeiről ismert Terence Fisher rendezte, ám a Spaceways (1953) nem horror volt, hanem sci-fi. A forgatókönyvet Richard Landau és Paul Tabori (George Tabori fivére) írta. A történet szigorúan őrzött brit tudósok között játszódik, akik egy műhold kilövésén fáradoznak, amely a Föld körül fog keringeni. A projekt sikerét magánéleti feszültségek veszélyeztetik. A filmet teljes egészében Angliában forgatták, a kilövési jelenet egyes részeit a Rocketship X-M (1950) című sci-fiből vették át. A kritikusok nem igazán szerették a Spaceways-t, szerintük egy jó sci-fi nem csupán egy közepes krimi izgalmaival szolgál a nézőknek.
Az igaz szerelem: Curd Jürgens
Éva a forgatások miatt gyakran volt távol londoni otthonától, és immár a sztárstátusza követelte meg, hogy különféle társasági eseményekre járjon, amelyeken szépségének és hírnevének köszönhetően egyre több férfi udvarolta körül. A média lecsapott a lehetőségre, és a lapok rendszeresen leközölték a dekoratív színésznőről készített fotókat, amint például udvarlói társaságában pezsgőzik. A férje, William Wordsworth egy cseppet sem örült ezeknek a beszámolóknak, ráadásul úgy tűnt, hogy David Michael Mountbatten, Milford Haven őrgrófja személyében komoly rivális lépett színre. Annyira komoly, hogy amikor az őrgróf felesége beadta a válópert, harmadik félként Bartók Évát nevezte meg. Társasági körökben nyíltan beszéltek arról, hogy az őrgróf nőül fogja venni a magyar színésznőt. Abból senki nem csinált problémát, hogy Éva akkor még férjnél volt, de az már gondot jelentett, hogy a Buckingham-palotából finoman tudatták az őrgróffal, hogy magasabb körökben nem örülnének ennek az új házasságnak. Noha Bartók 1955 tavaszán elvált a harmadik férjétől, esze ágában sem volt hozzámenni az őrgrófhoz – akivel egyébként 1958-ig tartotta a kapcsolatot –, mert új szerelem jelent meg az életében a nálánál tizenkét évvel idősebb német színész, Curd Jürgens személyében. Éva ekkor már annyira dúskált az előnyös európai szerződésekben, hogy visszautasította A vörös kalóz gyártója, a Warner Bros. hét évre szóló ajánlatát. Nem akarta ilyen hosszú időre elkötelezni magát, nem akarta, hogy mások döntsenek az életéről, inkább önmaga akart lenni, aki őszintén kimutatja saját érzéseit, és nem a külvilág elvárásaihoz alkalmazkodik. Azért is volt szüksége arra, hogy önmaga lehessen, mert még szeretett édesanyja is némi rosszallással nézte az életvitelét, és nem értette meg, hogy a lánya körüli médiabotrányok a sztárság árát jelentik.
Éva 1953-ban szerepet vállalt a nyugatnémet Arthur Maria Rabenalt Az utolsó valcer című romantikus drámájában, melynek zenéjét Oscar Straus műveinek felhasználásával Bruno Uher írta. Ennek ellenére a történet nem Bécsben, még csak nem is német nyelvterületen játszódik, hanem Varsóban kezdődik, ami akkoriban a cári Oroszországhoz tartozott. Itt ismerkedik meg egymással a kapitányi rangot viselő, daliás Sarassow gróf (Curd Jürgens) és a gyönyörű Vera Opalinski baronesz (Bartók Éva). Az elszegényedett hölgyre szemet vet Pál herceg (O. E. Hasse) is, aki mindent megtesz, hogy szétválassza a szerelmeseket. Az ármánykodás sikerrel jár, a történelem azonban közbeszól: az első világháború és a bolsevik forradalom mindenki életét megváltoztatja, ám a tiszta szerelem végül mégis győzedelmeskedik. A romantikus történet nagy sikert aratott az NSZK-ban: a nézők rajongtak az összeillő párért, és az élelmes producerek további közös filmekre szerződtették a két művészt. Ezek előtt a színésznő két angol produkcióban játszott. A Park Plaza 605 (1965, Bernard Knowles) című bűnügyi film egy magándetektívről szól, aki gyilkosság gyanújába keveredik, de nemcsak hogy tisztázni tudja magát, hanem még az ékszercsempészeket is leleplezi. A Címlapszori (1954, Gordon Parry) főszereplője egy munkamániás szerkesztő, aki hivatása miatt nem utazik el a feleségével nyaralni. Úgy tűnik, helyesen döntött, hiszen meglepően sok szenzációs hír fut be az irodába. Az egyik egy repülőgép-katasztrófáról szól, arról a gépről, amelyen az utaslista szerint a nyaralásra ment felesége is rajta volt…
Az Apám lovai – 1. rész: Lena és Nicoline (1954, Gerhard Lamprecht) szintén egy olyan romantikus szerelmi történet, amelyben a történelem döntően meghatározza a főszereplők sorsát. Az akkori jelenben járunk, a fiatal Jürgen Godeysen (Ernst Stankovski) súlyos sebesülten hazatért az orosz hadifogságból. Gunthermann professzor (Friedrich Domin) többször is megkísérli, hogy eltávolítsa az életveszélyes repeszeket a fiatalember koponyájából, de a műtétet mindig el kell halasztania, mert Jürgenből hiányzik az élni akarás vágya. Hogy visszatérjen a beteg életkedve, a professzor cselhez folyamodik, és azt állítja, hogy birtokában van Jürgen apjának, Michaelnek (Martin Benrath) a naplója, amelyet a fiatalember egyik hölgyismerőse fog felolvasni. A naplóból megismerjük a lótenyésztő édesapa szerelmét a berlini Lena, majd az ír arisztokrata Nicole iránt az első világháború és az 1916-os ír húsvéti felkelés árnyékában. Bartók játszotta az ír hölgyet, Jürgens pedig a férjét, aki egy személyben Michael Godeysen barátja és riválisa. A szerelem cirkusza (1954, Kurt Neumann) megint csak egy szerelmi háromszög története. A gyönyörű Lilli (Bartók Éva) lopásra kényszerül, ám rajtakapja őt Toni, a menedzser. A férfi ráveszi arra, hogy csatlakozzon a vándorcirkuszához. A jótevő szerepét játssza, és abban bízik, hogy idővel megszerzi a lányt, aki viszont a légtornász Franzba lesz szerelmes. A féltékeny Toni végleg félre akarja állítani az útból Franzot, de úgy próbálja intézni a dolgot, hogy riválisa halála balesetnek látszódjon… Kurt Neumann egyszerre forgatta le a történet német és amerikai változatát. Érthető módon a németre fordított nagyobb filmet: ezt háromdimenziós filmként gyártották, míg az amerikai verzió kétdimenziós volt. Az amerikai változat főszereplői, Anne Baxter és Steve Cochran a német verzióban is feltűntek. Az 1954-es Berlinalén huszonötezer néző előtt mutatták be a német változatot, amely azonban megbukott, a nézők kifütyülték, országos forgalmazásban mégis jól futott, bár a kritikusok közhelyesnek nevezték.
Éva ezután a Viktória (1954) című zenés film főszerepét alakította, amely Ábrahám Pál azonos című operettjének filmváltozata. Az 1930-ban bemutatott zeneműből már a következő évben forgattak egy filmet. Rudolf Schündler remake-je modernizálta az eredeti történetet, amely az első világháború után játszódott Szibériában, Tokióban, Szentpétervárott és Dorozsmán. A filmváltozat cselekménye az Osztrák–Magyar Monarchiában kezdődik, amelyet a kommunizmus veszélye fenyeget, ezért hőseink Nyugatra menekülnek. A szerelmi bonyodalmak azonban a remake-ben sem változtak, és persze a happy end sem maradt el. Olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban valósult meg Carlo Ludovico Bragaglia romantikus drámája, az Orient expressz (1954). A történet 1910 karácsonyán játszódik, amikor az Orient expressz utasai egy lavina miatt két napig vesztegelnek egy alpesi faluban. Ez idő alatt alaposabban megismerhetjük az utasokat, például a szép dívát, Roxane-t (Bartók Éva) és a menedzserét (Curd Jürgens). A nemzetközi szereplőgárdában feltűnik a kor egyik olasz szexbombája, Silvana Pampanini is. Közös filmjeik forgatása során Bartók és Jürgens között érzelmi kapcsolat alakult ki: Éva harmadik házassága már felbomlott, Curd második házassága a vége felé közeledett, és a férfi 1955-ben elvált a nejétől. Az álompárnak tekintett magyar színésznő és német kollégája 1955. augusztus 22-én kimondta egymásnak a boldogító igent. Pedig már az esküvő előtt heves vita alakult ki közöttük egy római hotelben, aminek következményeként Bartók kisebb zúzódásokkal kórházi ápolásra szorult. Eleinte mégis minden mesébe illő volt: Éva őszintén szerette a férjét, aki drága ajándékokkal halmozta el őt, de nem értette meg felesége lelkét, és egyáltalán nem osztotta az asszony fokozódó érdeklődését az ezoterika és a vallás iránt.
Áldott és áldatlan állapotok
Akármilyen nagy volt is a szerelem Bartók és Jürgens között, az esküvőt követő évben, 1956. november 6-án elváltak. Ennek hátterében az állt, hogy szerződési kötelezettségeik másfelé szólították őket, és a férfi kénytelen volt szembenézni azzal, hogy feleségének közel sem hiányzik annyira a közös élet, mint neki. Szerette volna, ha Éva szakít spirituális életvitelével, az asszony azonban hallani sem akart erről, mert ennek tulajdonította viszonylagos lelki békéjét. Mindazonáltal Bartók szeretett volna gyereket szülni a férjének, Jürgens viszont egy 1933-ban elszenvedett autóbaleset következményeként elvesztette a nemzőképességét. Éva belevetette magát a munkába, és egyik forgatásról a másikra sietett. A Break in the Circle (1955, Val Guest) egy kémtörténet volt, amelyben egy német milliomos felbérel egy kalandort, hogy segítsen egy lengyel tudós Nyugatra szöktetésében. Az égből pottyant (1955) szintén egy hidegháborús sztori, amelyet párhuzamosan forgattak angolul és németül, de ezúttal mindkét szereposztás megegyezett. A film egy meg nem nevezett kelet-európai országban játszódik, s mivel az egyik fontos szereplőjét Kovácsnak hívják, joggal gyanakodhatunk arra, hogy Magyarországról van szó. Az amerikai nagykövetség kertjében egy nap egy újszülöttet találnak: a csecsemő mintha az égből pottyant volna. A kizárólag férfiakból álló követségi dolgozók nem tudják, mihez kezdjenek a gyermekkel, akire a kommunisták is bejelentik igényüket… A magyar származású Josef von Báky (Báky József) rendezte a Dunya (1955) című filmet, amely Puskin A postamester című elbeszélésének szabad feldolgozása. A szépséges címszereplő (Bartók Éva) valahol Oroszország mélyén él postamester apjával, távol a nagyvárosok csillogásától. Amikor egy Minszkij (Ivan Desny) nevű tiszt érkezik a településre, Dunyát elbűvölik a jóképű férfi színes meséi a szentpétervári életről, és vele akar menni. Minszkij hajlandó magával vinni a lányt, és azt ígéri az apjának, hogy feleségül fogja venni. Hamar megunja azonban a vidéki szépséget, és a nagyváros kísértései közepette Dunya elzüllik, mire a postamester bosszút esküszik.
A The Gamma People (1956, John Gilling) egy hidegháborús thriller és egy horrorelemekkel megtűzdelt sci-fi keveréke. A helyszín ismét egy meg nem nevezett ország a vasfüggöny mögött, amelynek diktátora gammasugárzás által akar hűséges alattvalókat nevelni a gyerekekből. Egy nyugati újságíró megpróbálja feltárni a hátborzongató terv részleteit. Kuriózum, hogy a forgatókönyvet egy olyan történet alapján dolgozták ki, melyet a híres amerikai rendező, Robert Aldrich írt. Az éjszaka nélküled köszönt be (1956) Curd Jürgens rendezése, ő játszotta a főszerepet is. Ez volt a házasfelek utolsó közös filmje, nem sokkal a válásuk előtt mutatták be. A főszereplő egy morfiumfüggő ügyvéd (Curd Jürgens), aki a felesége (Bartók Éva) segítségével próbál megszabadulni káros szenvedélyétől. A reménytelen küzdelem végén az asszony eljut odáig, hogy ő is morfinista legyen, hogy továbbra is együtt élhessen a szeretett férfival. A kritikusok elsősorban a témaválasztás bátorságát, Jürgens rendezői és színészi erényeit méltatták, de egyesek úgy vélték, túl sok engedményt tett a melodrámák kedvelői számára. Az Erdőkön át, réteken át (1956) a némafilmkorszak legendás alkotója, Georg Wilhelm Pabst utolsó filmje volt, amely a világhírű romantikus operaszerző, a német Carl Maria von Weber (1786–1926) életének egyik epizódján alapul. A zeneszerző (Peter Arens) és menyasszonya, Caroline Brandt (Bartók Éva) éppen Prágába tartanak, amikor hintójukat banditák támadják meg. Szerencsére épp arra jár Enzio von Schwarzenbrunn gróf (Karl Schönböck), aki megfutamítja a támadókat. A nemes úr meghívja magához a párt, igazi célja azonban Caroline meghódítása, és az erdei támadás is már e terv része volt.
1957-ben Éva egy újabb ígéretes szerepajánlatot kapott Hollywoodból: a Tízezer hálószoba egyik női főszerepét játszhatta el a népszerű énekes-színész Dean Martin partnereként. Richard Thorpe zenés vígjátékának külső felvételeit Olaszországban, a belsőket Hollywoodban vették fel. A történet főszereplője egy milliomos férfiú (Dean Martin), aki Rómában egy újabb szállodát vásárol a már tulajdonában lévők mellé. Így ismerkedik meg a szálloda egyik alkalmazottjával, Mariával (Bartók Éva), aki a tolmácsa lesz. Maria bemutatja őt a családjának is. Húgának megtetszik a vonzó milliomos, és a rokonszenv kölcsönös, ám a régimódi papa kijelenti, hogy addig szó sem lehet házasságról, amíg előbb a legidősebb lány, vagyis Maria férjhez nem megy… Éva boldogan ment az anyjával Hollywoodba, és bízott abban, hogy karrierje még magasabbra fog ívelni. Hamar összebarátkozott Dean Martinnal, aki Hollywood egyik befolyásos személyisége volt. Feltehetően az ő közvetítésével ismerte meg a kiváló énekest, a színészként is jelentékeny Frank Sinatrát. Ki tudja, talán új barátai is közbenjártak az érdekében, Bartóknak ugyanis ezúttal az MGM kínált szerződést. Általános meglepetésre Éva visszautasította a kecsegtető ajánlatot, nem is annyira a szigorú kötöttségek, hanem egészségi állapotának váratlan megromlása miatt. A petefészkében ugyanis rákos daganatot észleltek, amely sürgős orvosi beavatkozást igényelt. Éva bebeszélte magának, hogy lényegében haldoklik, és visszatért Angliába, hogy az otthoni környezetben újabb kivizsgálásokon vegyen részt. A brit orvosok megerősítették a hollywoodi diagnózist, ugyanakkor mást is megállapítottak: a színésznő áldott állapotba került. Azonnali műtétet javasoltak, és sajnálkozva közölték, hogy a színésznő még megmenthető, de a magzat számára nincs remény.
Éva állapota gyorsan romlott, az orvosok kitűzték a műtét időpontját. Szinte az utolsó pillanatban a művésznő találkozott a mentorával, John G. Bennett tudóssal, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy Éva énképe és a világhoz való hozzáállása pozitív irányba változott. Bennett mesélt neki az indonéz Mohammed Pak Subuh-ról (Muhammad Subuh Sumohadiwidjojo) és spirituális mozgalmáról, a Subudról. Pak Subuh állítólag puszta jelenlétével csodás eredményeket tudott elérni a test és a lélek gyógyulásában. Éva bármire hajlandó volt, így arra is, hogy műtétjét későbbre halasszák, mert előbb találkozni akart az indonéz férfival. Az orvosok megpróbálták lebeszélni a halasztásról, ám a színésznő nem tágított. Sosem hitt a csodatévő gyógyítókban, a gurukban, a jógikban, a hipnózisban vagy az önszuggesztióban, Bennett viszont meggyőzte arról, hogy tegyen egy próbát. Mire Pak Subuh megérkezett, Bartók már annyira legyengült, hogy a gondos ápolás ellenére sem tudott kimenni elé a repülőtérre. Az indonéz férfiú és kísérőinek jelenléte eleinte semmilyen változást nem okozott Éva egészségi állapotában, amely egyre romlott. A műtét előtti napon beletörődött abba, hogy alávesse magát az orvosi beavatkozásnak. Ehhez az anyja is ragaszkodott, aki nem nézte jó szemmel, hogy a lánya bedől mindenféle keleti hókuszpókuszoknak. A műtét végül mindenki megdöbbenésére elmaradt: az újabb vizsgálat nyomát sem mutatta semmilyen daganatnak, és Éva 1957. október 7-én megszülte a kislányát, Deana Graziát. A baba a vártnál korábban érkezett, de néhány hét pihenés után anyjával együtt egészségesen hagyhatta el a kórházat. A gyereket a nevére vette volna Bartók régi lovagja, az őrgróf, Éva azonban elutasította a gáláns ajánlatot, mert a férfi a végleg lezárt múltjához tartozott. Curd Jürgens is felajánlotta a nevét, és a színésznő a volt férjének igent mondott. Nem feledkezett el Pak Subuh-ról sem: csatlakozott a Subud mozgalomhoz, melynek tagjaként az Ilaina nevet kapta a mesterétől.
Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!
1958-ban Éva ismét egy magyar rendezővel forgatott: Radványi Géza volt a Mezei próféta „konkurens” filmje, a Kommunista Párt támogatásával készült Valahol Európában (1948) alkotója. Radványi – Évával szinte egy időben – ugyancsak Nyugatra távozott. (Tegyük hozzá, hogy a hetvenes években hazatért, és utolsó filmjét, az 1980-ban bemutatott Circus Maximust már itthon forgatta.) A német nyelvterületen futott be igazán, ámbár dolgozott Franciaországban és Olaszországban is. A sztálingrádi orvos (1958) című filmje Heinz G. Konsalik bestsellere alapján készült. A történet a sztálingrádi csata után játszódik, amikor az életben maradt német katonáknak meg kell tenniük a fáradságos utat a szovjet hadifogolytáborokba. Velük van Fritz Böhler (O. E. Hasse) orvos is, aki mindent megtesz azért, hogy enyhítse rabtársai szenvedését. Az oroszok nem bánnak kesztyűs kézzel a németekkel, hiszen jó okuk van gyűlölni őket. A szovjet tábori orvos, Alekszandra Kaszalinszkaja (Bartók Éva) férjét például a németek ölték meg. Amikor a német orvosi segítségnek köszönhetően megmenekül a táborparancsnok Vorotyilov fia, Alekszandra más szemmel kezdi nézni a gyűlölt ellenséget. Szerelem ébred benne az egyik német orvos iránt, miközben tudja, hogyha ez felettesei tudomására jut, annak súlyos következményei lesznek. Fritz Böhler alakját valós személyről mintázták: dr. Ottmar Kohler 1943-ban önként tért vissza Sztálingrádba, hogy együtt harcoljon a bajtársaival, bár a szabadsága alatt elszenvedett motorbaleset miatt elkerülhette volna, hogy a frontra kerüljön. Megjárt tizenhárom hadifogolytábort, melyekben primitív eszközökkel gyógyította a bajtársait, sőt az orosz civileket is. 1954-ben térhetett haza. A film szép sikert aratott, a kritikusok dicsérték humanista szemléletét és objektivitását, mindazonáltal a vasfüggöny mögött szovjetellenesnek bélyegezték. A forgatást végigkísérte a bulvármédia tapintatlan érdeklődése Bartók gyerekének tényleges apja és az egész anyasági sztori iránt. Akkora negatív szenzáció kerekedett a dologból, ami Éva szerint veszélyeztette a készülő film sikerét. Felajánlotta, hogy kiszáll a produkcióból, a producer azonban a megértéséről biztosította, és nem fogadta el a javaslatot.
1958 utolsó heteiben Radványi francia–nyugatnémet koprodukcióban forgatta a Tizenkét óra félelem (1959) című alkotását, amelyben Bartók Éva, Hannes Messemer, Lino Ventura, Gert Fröbe és Laurent Terzieff játszották a főszerepeket. A mű alapjául az ötvenes években igen divatos francia krimiszerzők, Pierre Boileau és Thomas Narcejac egyik regénye szolgált. (A szerzőpáros egy-egy könyve jelentette három elismert filmklasszikus alapját is: az Ördöngösöket 1955-ben Henri-Georges Clouzot, a Szédülést 1959-ben Alfred Hitchcock, a Szemek arc nélkült pedig 1960-ban Georges Franju rendezte.) A cselekmény azzal indul, hogy három elítélt megszökik egy dél-franciaországi börtönből, és a lehető leghamarabb el akarják hagyni az országot a tengeren keresztül. Tizenkét óra áll rendelkezésükre a következő hajó indulásáig, ezalatt kell a szökéshez szükséges okmányokat és pénzt megszerezniük. Helyzetüket nehezíti, hogy szökés közben egyikük megsebesült, így nem mutatkozhat az emberek előtt. Egyetlen esélyük, ha visszaszerzik azt a háromszázezer frankot, melyet a Kopetsky nevű férfi még a letartóztatása előtt adott a barátnőjének, a szép Barbarának. A kritikusok jól fogadták ezt a filmet is, és kiemelték, hogy Radványinak remek érzéke van ahhoz, hogy szórakoztató témákat magas színvonalon dolgozzon fel. Dicsérték Henri Alekan operatőri munkáját és a remek színészeket is. Bartók esetében kiemelték, hogy a színésznő először játszik egy hétköznapi és kiábrándult nőt, szemben a sztárimázsához igazított korábbi szerepeire jellemző romantikával.
1961-ben Radványi ismét egy divatos bestsellert ültetett át a filmvászonra, Johannes Mario Simmel Nem kell mindig kaviár című kémregényét. A cselekmény 1939-ben indul, amikor Thomas Lieven banktisztviselőt (O. W. Fischer) a főnöke Németországba küldi egy üzenettel. Alighogy megérkezik, rögtön Canaris tengernagy irodájába viszik, és hősünk rövidesen az ellentétes oldalon álló titkosszolgálatok játszmáinak egyik főszereplője lesz. Senkiben sem bízhat, még a gyengébbik nem képviselőiben sem, hiszen sosem tudhatja, ki melyik oldalnak dolgozik. Bartók Éva mellett a szebbik nemet képviselte például Senta Berger is. A szellemes és elegáns kémtörténetnek oly nagy sikere lett, hogy Radványi még abban az évben megrendezte a folytatást is Most már mindig kell a kaviár (1961) címmel. 1977-ben tizenhárom részes tévésorozat készült Simmel regényéből, melyben Lievent Siegfried Rauch játszotta, a bombanőt ezúttal Marisa Mell domborította. A szériát tízrészes verzióban 1982-ben tűzte műsorára a Magyar Televízió: a magyar változatból kimaradtak a német epizódokat lezáró főzőcskézések, így lett a tizenhárom részből csak tíz. Mindegyik epizód végén hősünk a soros hihetetlen kaland után megjegyzi: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” A széria kiugró népszerűségének köszönhetően döntött úgy a MOKÉP (a szocialista korszak monopoljogú hazai filmforgalmazója), hogy bemutatja az eredeti filmet. A siker elmaradt: a kritikusok szerint a mű az ősbemutató óta eltelt bő két évtized alatt annyira elavult, hogy megkésett hazai premierjét a rendező személye sem indokolta. Valószínűleg a negatív fogadtatásnak köszönhető, hogy a második részt nem láthattuk a magyar filmszínházakban.
Hullámhegyek, hullámvölgyek
A Radványi-filmek mellett Éva persze más produkciókban is közreműködött. A Madeleine Tel. 13 62 11 (1958, Kurt Meisel) című bűnügyi drámában egy call girlt alakított. A filmet Rosemary Nitribitt call girl 1957-es meggyilkolása ihlette, amely óriási botrányt keltett az NSZK-ban, mivel a szálak magas beosztású politikusokhoz vezettek. Az Amszterdam-hadművelet (1959, Michael McCarthy) szintén megtörtént események alapján készült. Amikor 1940-ben a német csapatok megszállták Hollandiát, egy különleges brit kommandó utazott az országba, hogy rávegye a holland gyémántkereskedőket értékes drágaköveik Angliába szállítására. Mondani sem kell, hogy a gyémántokat a németek is meg akarták szerezni. Éva egyik partnere a kitűnő brit színész, Peter Finch volt. Az SOS Pacific (1959, Guy Green) eredetileg fekete-fehér film volt, utólag színezték ki. A történet szerint egy kis hidroplán kényszerleszállást hajt végre egy csendes-óceáni sziget közelében. És ez a kisebbik baj. Kiderül, hogy egy kísérleti zónában landoltak, ahol rövid időn belül egy hidrogénbomba fog felrobbanni… Az Egy diák elmegy (1960, Werner Klingler) című drámában Éva egy titokzatos nőt alakít, aki férjhez akar menni a három gyermekét egyedül nevelő, nálánál húsz évvel idősebb gyógyszerészhez, ám bizonyos jelek arra utalnak, hogy nem békét és boldogságot hozna a család életébe… A függönyön túl (1960, Compton Bennett) nem a színpad világára, hanem a vasfüggönyre utal. Éva egy keletnémet menekültet formál meg, aki stewardessként szolgál egy olyan repülőgépen, amely Nyugat-Berlin és a nyugati világ között közlekedik. Egy váratlan esemény miatt a gép Drezdában száll le, és a hősnőt a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi arra akarja kényszeríteni, hogy segítsen felkutatni szintén disszidens testvérét.
A boszorkány
Negyedik férjétől való válása után Bartók körül újra megjelentek a széptevők, még a legmagasabb körökből is. Egyik udvarlója Shiv indiai herceg volt, akit annyira elbűvölt a magyar–angol színésznő szépsége, hogy házasságot ígért neki. Éva – okulva a múlt tapasztalataiból – igyekezett távol tartani a médiát az új kapcsolatától, de egyvalakivel nem számolt: a herceg exbarátnőjével. A féltékeny hölgy egyenesen a bulvársajtóhoz fordult, és színes történeteket mesélt arról, hogy a filmcsillag hogyan csavarta el Shiv fejét. A zsurnaliszták skandalumot szimatoltak, és a lapok tele lettek az újabb „botrányos” románc hírével. A hölgy ki akarta használni a média érdeklődését, ezért nagy hírverést csapott annak, hogy elrepül Olaszországba (Éva akkor már ott élt), és farkasszemet néz a „másik nő”-vel. Természetesen újságírókat is meghívott, hogy utazzanak vele, és legyenek szemtanúi a találkozásnak. A remélt cicaharc azonban elmaradt: a repülőgép lezuhant, minden utas életét vesztette. Éváról hirtelen mint boszorkányról kezdtek írni, aki képes arra is, hogy riválisa vesztét okozza. Bartók végül nem ment feleségül a herceghez, állítólag azért, mert a mentora nem támogatta egyértelműen ezt a szándékát. 1959-ben Worth Living For címmel megjelent a színésznő önéletrajza.
A hatvanas évek
A Nyilvánosság kizárva (1961, Harald Philipp) című bűnügyi dráma főszereplője egy gazdag üzletember, akit azzal vádolnak, hogy megölte a feleségét, hogy elvehesse fiatal barátnőjét. Az államügyészben azonban kételyek támadnak: mi van, ha a férfi tényleg ártatlan, és az asszony valóban öngyilkos lett? Az Auróra Házasságközvetítő Intézet (1962, Wolfgang Schleif) majdhogynem e történet fordítottja: ezúttal a Bartók által alakított hősnőt, Eva Hornt ítélik tizenöt év börtönre azzal a váddal, hogy megmérgezte bankár férjét. Az ügyvédje hisz az asszony ártatlanságában, és öt év után eléri, hogy Eva rövid szabadságra mehessen. Ezt az időt a nő arra akarja használni, hogy megtalálja az igazi tettest. A nyomok a címadó intézménybe vezetnek. A Vakáció, mint még soha (1963, Wolfgang Schleif) című bűnügyi komédia főszereplője, John Valera berlini bankigazgató inkognitóban Olaszországba utazik, hogy egy különösen pompás vakáción pihenje ki a munka fáradalmait. Távollétében kiderül, hogy a férfi bankjában több milliós sikkasztás történt. Lehetséges, hogy Valera valójában emiatt utazott el teljes titokban Berlinből? Bartók három kései olasz filmje közül az utolsó, a Hat halott modell (1964) a legjelentősebb. Mario Bava filmjét tartják az első igazi, a szó minden értelmében vérbeli giallónak, amely a filmtörténet számos rendezőjére hatott Dario Argentótól Martin Scorseséig, Pedro Almodóvartól Quentin Tarantinóig. Mint minden giallo esetében itt sem annyira a történet az érdekes, hanem inkább a megvalósítás, amelyet egyedi színvilág és a brutális gyilkosságok kifinomult kidolgozása jellemez. Bartók Éva játszotta annak a római divatháznak a tulajdonosát, amelynek modelljei a titokzatos gyilkos céltábláivá válnak. Állítólag jócskán voltak sztárallűrjei: tartózkodóan viselkedett a partnereivel, saját sminkszobára tartott igényt, továbbá gyakran elkésett. Érdekességként említsük meg, hogy a történet és a forgatókönyv a főként vígjátékairól (Különben dühbe jövünk, 1974) ismert Marcello Fondato munkája. A film a maga idejében nem aratott kiemelkedő sikert, csak később alakult ki körülötte kultusz. Éva utolsó filmje egy izraeli alkotás volt, a Sabina V'Hagvarim (1966).
Távol a rivaldafénytől
Bartók a filmkarrier után a festészettel próbálkozott. Kiállítást is rendeztek a munkáiból, de a képzőművészet csak kitérőnek bizonyult az életében. Pak Subuh és felesége biztatására Indonéziába ment a lányával. Néhány boldog évet töltött itt, majd mentora 1971-ben arra szólította fel, hogy térjen vissza a nagyvilágba immár azzal a céllal, hogy segítsen azokon az embereken, akiknek oly zavaros a lelkük, mint Évának volt egykoron. Los Angelesben kezdte meg térítő tevékenységét. Pak Subuh feltehetően abban bízott, hogy Bartók hírneve növelni fogja a mozgalom iránti érdeklődést, ám a média számára már nem volt különösebben érdekes a filmezéstől visszavonult színésznő. Úgy tekintettek rá, mint egy „homályos indonéz szekta” misszionáriusára, és alig foglalkoztak vele. Életének részletei a hetvenes évektől alig ismertek. Egy ideig Hawaii szigetén élt a lányával, majd Kaliforniában telepedtek le. 1980-ban Bartók ötödször is férjhez ment, ezúttal Dag Molin író-producerhez. Filmprodukciós céget alapítottak, de nincs nyoma annak, hogy tényleges filmgyártást folytattak volna. A pár 1983-ban elvált. Éva 1990-ben San Franciscóban egy képzőművészeti galériát nyitott. Ekkor már a dr. Maria Jürgens nevet használta, és hallgatott színésznői múltjáról. Később azzal került be a világsajtóba, hogy azt állította, lányának Frank Sinatra az apja, akivel rövid viszonyt folytatott 1956-ban. Sinatra tagadta az apaságot, melynek hivatalos megállapítását sem Bartók, sem a lánya nem kérte, mert így akarták bizonyítani, hogy nem a világsztár pénzére utaznak. Érdekesség, hogy a kis ideig színésznői álmokat dédelgető Deana egy 1987-es filmben állítólagos mostohatestvérével, Frank Sinatra Jr.-ral szerepelt együtt. Bartók még megérte unokái születését: Oliver 1988-ban, Darmon 1992-ben jött világra. Az egykori filmcsillag 1998. augusztus 1-jén hunyt el Londonban. A médiahírekkel ellentétben nem volt se szegény, se magányos. Jövedelmének köszönhetően tisztes körülmények között élt, tartotta a kapcsolatot Ausztráliában élő lányával és az unokáival, illetve londoni barátaival is.
Így látta ő
Az idén százesztendős (!) Fellegi Tamás magyar színész az 1956-os forradalom után hagyta el az országot, és Olaszországban telepedett le, ahol sokat foglalkoztatott epizodista lett Tom Felleghy néven. Az ötvenes évek második felében került kapcsolatba Bartók Évával afféle szakmai tanácsadóként. Tapasztalatairól így írt a Háromezer kilométer spagetti című önéletrajzi könyvében: „Amikor felkerestem, kedvesen fogadott. Reméltem, hogy az összeköttetései révén jó munkához juttat majd engem is. Bartók Éva azonban csak szerény kiadása volt Gábor Zsazsának. […] Rolls Royce kocsija volt, nagylábon élt, sofőr, szakácsnő, gyereklány, de amikor én találkoztam vele, már nem nagyon dolgozott. Írta az életrajzi kötetét, amelyben nem nevezte meg kislánya apját. Bár a gyerek Jürgens nevét viselte, de jóval a válás után született. […] Sajnos több volt Éva körül a reklám, mint az igazi munka, és ez rossz irányba vitte. Az összeköttetéseivel rajtam nem segített, de én rajta igen. Regnoli nevű rendező-író ismerősöm ajánlásomra rábízott egy főszerepet Itáliában. A szerződést is én hoztam össze, de miután nem voltam jártas az ilyen ügyekben, a tíz százalék ügynöki jutalékot, amelyet Éva felkínált, elfeleztem egy John Mather nevű, ismert római angol filmügynökkel, aki elkészítette a szerződést. Csak arra kértem Évát, hogy ragaszkodjon hozzám az egyik szerepnél. Ő ezt nem tette meg. […] Sajnos Bartók hangulatai, szeszélyei gátoltak sok mindenben. Lemondott egy találkozót Santi olasz producerrel, aki velem együtt hiába várta őt a megbeszélt helyen. Később Éva szeretett volna vele találkozni, de akkor már Santi nem volt erre hajlandó. Más alkalommal Antonioni, a híres olasz rendező jött el a lakására. Egy óra hosszat várakoztatta, mire Antonioni udvariasan közölte, hogy most már nincs ideje és elment. Bartók viselkedésének híre ment a szakmában, és sok kárt okozott neki és nekem is. Hogy maga mellett tartson, titkár-tanácsadó címen, egy-két hónapig honorálta a fáradozásaimat. De csak addig, amíg bele nem szeretett Orsini hercegbe, aki jóképű volt, de a címén kívül semmije se volt. Orsinit Éva egy indiai maharadzsa fiával, Shiv of Palitanával váltotta fel, aki kissé elhízott, elkényeztetett cigányprímásra emlékeztetett. […] Bartók időnként lakást cserélt, mindig nagyobbat. Időnként elutazott, egy alkalommal az indiai papához, akitől, azt hiszem, hozott is valami értéket nagy titokban. Egy napon rájött, hogy ő tulajdonképpen festőművész, és lakása fehér ajtajait különböző furcsa mintákkal mázolta össze. Aztán lemezre énekelt először és utoljára. Majd hirtelen újra elutazott, otthagyva anyját tele adóssággal. […] Gábor Zsazsa nagystílű volt, és szellemes, Bartók Éva kisstílű és ügyetlen. […] Azt hiszem, a kislánya után kapott tartásdíj, amelyet, gondolom, több apától is bevasalt, segítette a könnyelmű életvitelben. […] Kár volt Bartókért, mert tehetséges színésznő volt, de saját természete és playboy környezete tönkretette.”
FILMOGRÁFIA
* 1966: Sabina V'Hagvarim
* 1965: ITV Play of the Week (tévésorozat, a Winter in Ischia című epizódban)
* 1964: The Midnight Men (tévésorozat)
* 1964: Hat halott modell / Hat nő és a gyilkos (6 donne per l'assassino)
* 1963: Vakáció, mint még soha (Ferien wie noch nie)
* 1963: Kaland a motelben (Avventura al motel)
* 1962: Auróra Házasságközvetítő Intézet (Eheinstitut Aurora)
* 1961: Most már mindig kell a kaviár (Diesmal muß es Kaviar sein)
* 1961: Nem kell mindig kaviár (Es muß nicht immer Kaviar sein)
* 1961: Nyilvánosság kizárva (Unter Ausschluß der Öffentlichkeit)
* 1960: Várlak a pokolban (Ti aspetterò all'inferno)
* 1960: A függönyön túl (Beyond the Curtain)
* 1960: Egy diák elmegy (Ein Student ging vorbei)
* 1959: SOS Pacific
* 1959: Tizenkét óra félelem (Douze heures d'horloge)
* 1959: Az Amszterdam-hadművelet (Operation Amsterdam)
* 1958: Madeleine Tel. 13 62 11
* 1958: ITV Television Playhouse (tévésorozat, a The Macropulos Secret című epizódban)
* 1958: A sztálingrádi orvos (Der Arzt von Stalingrad)
* 1957: On Trial (tévésorozat, a The Case of the Abandoned Horse című epizódban)
* 1957: General Electric Theater (tévésorozat, a Bargain Bride című epizódban)
* 1957: Tízezer hálószoba (Ten Thousand Bedrooms)
* 1956: Erdőkön át, réteken át (Durch die Wälder durch die Auen)
* 1956: Az éjszaka nélküled köszönt be (Ohne dich wird es Nacht)
* 1956: The Gamma People
* 1955: Dunya (Dunja)
* 1955: Az égből pottyant (Vom Himmel gefallen)
* 1955: Break in the Circle
* 1954: Orient expressz (Orient Express)
* 1954: Viktória (Viktoria und ihr Husar)
* 1954: A szerelem cirkusza (Rummelplatz der Liebe)
* 1954: Apám lovai – 1. rész: Lena és Nicoline (Meines Vaters Pferde, Teil 1: Lena und Nicoline)
* 1954: Címlapsztori (Front Page Story)
* 1953: Park Plaza 605
* 1953: Az utolsó valcer (Der letzte Walzer)
* 1953: Spaceways
* 1952: A velencei madár (Venetian Bird)
* 1952: A vörös kalóz (The Crimson Pirate)
* 1951: Öt város meséje (A Tale of Five Cities)
* 1950: Madeleine (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1947: Mezei próféta (Szőke Éva néven)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
