BEATRICE CENCI

„Nemes vendégek, még ne menjetek;

Mit számít, hogy egy apa ősz haja

Zsarnokságot s gyűlöletet takar?

Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel

Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak

És elhagyottak, húsa-vére volnánk,

Gyermekei és asszonya, kiket

Szeretni s védni kell? Nem is találunk

E kegyetlen világon menedéket?

Mi irthatott ki egy gyerek agyából

Szeretetet s tiszteletet, leküzdve

Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!

Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,

Mely földre nyomott minket, csak szülői

Fegyelmezésnek gondoltam csapását!

Mind mentegettem, s mikor nem maradt

Kétség, békésen, könnyel, szeretettel

Próbáltam megpuhítani; de nem ment,

S álmatlan éjszakákon térden állva

Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,

Forró imát, de nem hallgatta meg,

S tűrtem – míg itt állok előttetek,

Hercegek s rokonok, testvéreim

Halotti torán. Ketten még maradtunk:

Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,

Uj mulatságra jöhettek, milyet

Gyermekek sírján tartanak apák.

Colonna herceg, közeli rokon vagy,

Bíboros, te a pápa kamarása,

Camillo, te az állam főbirája:

Mentsetek ki!”

(Percy Bysshe Shelley: A Cenci család

[Jánosházy György fordítása])

Tudomásom szerint a magyar mozik mindössze két filmet mutattak be Lucio Fulci rendezésében. Mindkettőben gyerekkorom egy-egy kedvence játszotta a főszerepet: a Fehér Agyar visszatérben (1974) Franco Nero – partnernője all-time favoritjaim egyike, a csodaszép Virna Lisi volt –, az Ezüstnyeregben (1977) pedig Giuliano Gemma. Mivel már kamaszként filmőrült voltam, így értesültem arról is, hogy Fulci többi filmje hazánkban a „bemutathatatlan” kategóriát képviseli: erőszakos bűnügyi történetek, szexkomédiák, gyomorforgató horrorok alkotójaként emlegették. Utóbbiak közül, azt hiszem, a VHS-korszakban láttam egyet-kettőt, és valóban nem nyűgöztek le túlságosan. Aztán másfél évtizede a Filmvilágban megjelent Orosdy Dániel pályaképe Fulciról, ami felkeltette érdeklődésemet a rendező iránt. Korábbi törzshelyem, a Filmbook néhány kommentelője is erősen ajánlotta, hogy térképezzem fel alaposabban a hatvanas-hetvenes évek másodvonalba sorolt olasz alkotóinak munkásságát – nem fogok csalódni. Igazuk is volt, ráadásul a világhálónak köszönhetően a feltérképezés nem okozott különösebb nehézséget. El kellett ismernem, hogy igazságtalan voltam Fulcival, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült filmjei között sok remek darab is akad. Ezek közül is talán a legjobb a Beatrice Cenci (1969) című történelmi dráma. Mai posztom e hányatott sorsú mű keletkezéstörténetét próbálja feltárni.

A történet

1599-et írunk. Róma kivégzésre készülődik: az előkelő Cenci család tagjai kerülnek a vesztőhelyre. Az emberek hitetlenkedve fogadják a hírt, elvégre nemesemberek kivégzése nem számít mindennapos dolognak, pláne nem az asszonyoké, márpedig a halálra szántak között két nő is van. A bűnösökkel ismertetik az egyházi hatóságok ítéletét, a néző pedig megtudhatja, hogy mi történt korábban, ami a halálos ítéletekig vezetett. Az áldozat nem más, mint a hírhedt nagyúr, Francesco Cenci, akinek kegyetlenségétől nemcsak az ellenségei, de még a saját családja is rettegett, különösen második felesége, Lucrezia és első házasságából származó lánya, Beatrice. Megelevenedik a közelmúlt: a fiatal lány azzal a kérelemmel fordul a pápához, hogy tegye lehetővé zárdába vonulását. A Szentatya támogatja a kérelmet, ami felbőszíti Cenci urat. Az egyházzal azonban nem mer szembeszállni, hiszen már így is szorult helyzetben van: korábbi bűnei miatt vagyona körülbelül egyharmadát kénytelen átengedni a pápai kincstárnak, hogy elkerülje a súlyos felelősségre vonást. Így leányán áll bosszút: kastélyának egyik elhanyagolt szobájába zárja, hogy ha valóban kolostorba vágyik, akkor legyen egy kis előzetes fogalma arról, milyen is ott egy cella. Még attól sem riad vissza, hogy megüsse szépséges lányát, akibe egyik szolgája, Olimpo titokban szerelmes. Mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek: a zsarnoki apát rövidesen a ravatalon látjuk viszont. Állítólag előző este alaposan felöntött a garatra, ezért kiment a rozoga erkélyre friss levegőt szívni, ám a korhadt gerendák nem bírták el testének súlyát, és lezuhant. Ez igazából nem is meglepő, hiszen Cenci urat a fukarságáról is jól ismerték, nem foglalkozott holmi karbantartási kiadásokkal. Még arra sem adott pénzt, hogy a templom lyukas tetejét megjavítsák, és lám, most épp az ő ravatalára is esővíz csöpög.

A Cenci úr haláláról szóló magyarázatnak nem mindenki ad hitelt. Az elhunyt uraság hűséges embere, Gasparro például kételkedve hallgatja Olimpo magyarázatát, ezért a férfi úgy dönt, a biztonság kedvéért örökre el kell hallgattatni a hitetlenkedőt. A gyilkossággal bűntársát, a Katalánt bízza meg, aki segítséget nyújtott Cenci úr meggyilkolásában is. A rettegett nagyúr ugyanis valóban nem balesetben hunyt el. Megtudjuk, hogy Olimpót a szeretője, Beatrice rávette arra, hogy segítsen neki félreállítani az útból az apját. Olimpo régi cimboráját, a mindenre kapható Katalánt bérelte fel, aki egy zacskó aranyért cserébe igent mondott. A döntő pillanatban mégis meghátrált, mert nem akart megölni egy alvó embert. Beatrice megvetően fogadta Olimpo közlését a kudarcról, még szeretője férfiasságát is kétségbe vonta, és kijelentette, hogy akkor majd ő hajtja végre a bűntényt. Szavai hatására Olimpo és a Katalán visszamentek Cenci úr hálókamrájába. Velük tartott Beatrice és Lucrezia asszony is. A Katalán ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosság elkövetésében Olimpo segédkezzen neki. Az áldozat közben magához tért és védekezni próbált, állapota és a túlerő miatt azonban nem volt sok esélye. A halottat utána lelökték az erkélyről, hogy baleset látszatát keltsék. Olimpo hiába próbálja megakadályozni, hogy mindez kiderüljön: nem tudja elhallgattatni Gasparrót. Feljelentőlevél érkezik Rómába, és a hatóságok nyomozást rendelnek el az ügyben. A gyanú hamar Olimpóra és a Katalánra terelődik, hiszen az utóbbi váratlanul költekezni kezdett, és többen is látták nála Cenci úr díszes kabátját. A Katalán menekülni próbál, de a katonák utolérik és megölik. Olimpót kínpadra vonják, és a kegyetlenül megkínzott fiatalember mindent beismer…

A történelmi háttér

Beatrice Cenci nemes hölgy 1577. február 6-án született Rómában. Édesanyja Ersilia Santacroce (1549–1584) volt, édesapja Francesco Cenci gróf (1549–1598). Francesco nagy természetű férfiú volt, hiszen tizenkét (!) gyermeket nemzett a feleségének, ámbár nem mindegyikük érte meg a felnőttkort. Ez egyébként a középkorra jellemző magas csecsemőhalandóság miatt nem számított ritkaságnak. A gyerekek sorában Beatrice volt a hetedik, a lányok közül a második. Anyja halála után Beatrice és nővére, Antonina a Santa Croce a Montecitorio-kolostorba került. A férfiak a család római palotájában éltek, de volt egy kastélyuk is, a La Rocca egy hegyi faluban, Petrella Saltóban. 1592-ben Antonina és Beatrice hazatértek a családi fészekbe. Apjuk a következő évben újra megnősült, második feleségétől, Lucrezia Petronitól azonban nem született gyermeke. A fösvény Francesco Cenci erőszakos természetétől egész környezete szenvedett, különösen a felesége és a lányai. Cenci úr több csatában is részt vett, ezekben szintén kitűnt különös kegyetlenségével. Bűneinek tetemes listáján a szodómia is szerepelt, amiért akkoriban halál járt. Cencinek nem kevés pénzébe került, hogy elkerülje a kivégzést, amely szinte megváltásnak számított azokhoz az előzetes kínzásokhoz képest, amelyek hatására mindenki mindent beismert, még akkor is, ha ártatlan volt. Antonina és Beatrice apjuk szexuális közeledéseinek is ki voltak téve. Az idősebbik lány kitartóan próbált változtatni a sorsán, és addig könyörgött VIII. Kelemen pápának, hogy küldje kolostorba, vagy engedélyezze, hogy férjhez menjen, amíg a Szentatya teljesítette a kérését. Nem kolostorba küldte Antoninát, hanem férjhez adta Carlo Gabrielli gubbiói nemeshez, sőt kikényszerítette, hogy Cenci úr fényes hozományt adjon a lánynak. Ez volt talán a legsúlyosabb büntetés a zsugori apának, aki el akarta kerülni, hogy Beatrice kövesse nővére példáját, ezért a lányt Lucreziával együtt a La Rocca kastélyba küldte, és szigorú felügyelet alá helyezte.

1597-ben Francesco egészsége megrendült, bőrbetegség és köszvény kínozta. Ha ez még nem lett volna elég, a hitelezői is zaklatták, és a törvénnyel is újfent meggyűlt a baja. A családfő ezért szintén a La Roccába költözött, személyes jelenléte pedig egyet jelentett azzal, hogy családtagjainak egyébként sem könnyű élete még nehezebbre fordult. Beatrice állítólag egy igen durva szülői verés után határozta el, hogy örökre megszabadul az apjától. Tervébe beavatta mostohaanyját, Lucreziát, valamint két fivérét, Giacomót és Bernardót, továbbá titkos vőlegényét, Guido Guerrát. A krónikások úgy tudják – feltehetően az összeesküvők későbbi, kínzás hatására tett vallomásaiból –, hogy többféle terv is született Cenci meggyilkolására. A legelső az volt, hogy útonállókat fogadnak fel, hogy végezzenek vele. Cenci ugyanis szeretett egyedül lovagolni, olykor még éjszaka is. A bérgyilkosok ugyan kilesték őt, de nem mertek rátámadni, mert megijesztette őket a férfi robusztus külseje. Felmerült a kor gyakori halálneme, a mérgezés is. Cenci azonban sejtette, hogy hozzátartozói forralnak valamit ellene, ezért a neki feltálalt ételeket először velük kóstoltatta meg. Beatrice és Lucrezia ekkor Cenci két szolgája kezébe tette sorsát. Marzio da Fioran és a vár kapitánya, Olimpio Calvetti a saját bőrükön is megtapasztalták uruk szigorúságát, talán emiatt is mindkettőjük szíve megesett a szerencsétlen nőkön. Francesco Cenci csupán négy emeleti szobára korlátozta felesége és lánya mozgásterét, sőt egy idő után az ablakokat is annyira befalaztatta, hogy csak felül hagyott kis nyílásokat a levegőnek és a fénynek. Korabeli feljegyzések szerint a különösen szép Beatrice – amikor még valamelyest szabadabban mozoghatott apja megérkezése előtt – viszonyt kezdett a nős Olimpióval, sőt e kapcsolatból gyermek is született, akit Lucrezia asszony közreműködésével sikerült valahogy elrejteni Cenci elől. (Mások úgy tudták, a gyerek Guido Guerrától született.) Beatrice állítólag kész volt bevetni a bájait Marzio elcsábítása érdekében is, de a szintén nős férfiút nem vitte rá a lélek a hűtlenségre, mindazonáltal az összeesküvők oldalára állt. A gyilkosságot a harmadik próbálkozásra tudták végrehajtani.

Az első próbálkozást Lucrezia hiúsította meg, ugyanis az elkövetésre kijelölt időpont Szűz Mária születésnapjára, szeptember 8-ára esett. Az asszony úgy érezte, súlyos vétküket tetézné, ha épp ezen a napon ölnének. Addigra egyébként már kitalálták a végrehajtás módját és az alibit is. Cencit elkábítják, majd az alvó férfit Marzio és Olimpio agyonveri. A testet utána az erkélyről kilökik az udvarra, mintha a férfi részegen kizuhant volna. Az erkély gerendázata korhadt volt, és meglazult, így a magyarázat hihetően hangzott. Kapóra jött, hogy a családfő valamely okból szinte az összes szolgát elküldte, így alig maradt valaki, aki esetleg szemtanú lehetett volna. Szűz Mária ide vagy oda, Beatrice ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosságot még szeptember 8-án este végrehajtsák. Cenci szobájában azonban Olimpióra olyan erős köhögőroham tört rá, hogy muszáj volt sietve távoznia, nehogy az áldozat felébredjen. Beatrice szemrehányásokat tett a szeretőjének, és kilátásba helyezte, hogy örökre szakít vele. Olimpio hagyta magát meggyőzni, és Marzióval együtt hajnali négykor ismét bement Francesco szobájába, hogy végrehajtsák a tervüket. Az elkövetés módjáról is többféle verzió maradt fenn: a leggyakoribb szerint egyikőjük kalapáccsal több ütést mért az alvó férfi fejére, a másik pedig egy tőrt szúrt a nyakába. Az utána következő események megörökítése sem egybehangzó. Van olyan változat, hogy az eredeti tervnek megfelelően kilökték az erkélyről, más változat szerint a rozogának hitt erkélyt végül mégsem sikerült lerombolni, így a holttestet egy emésztőgödörbe dobták. Lucrezia amatőr módon úgy akart megszabadulni a véres ágyneműtől, hogy darabokra szaggatta, és a darabokat a kastély különböző helyein elrejtette. Mások úgy tudják, Beatrice másnap reggel a mosónőnek adta, hogy mossa ki, és azt állította, hogy menstruációja miatt lett szokatlanul véres az ágynemű.

Rövidesen megindult a szóbeszéd, hogy Francesco Cenci halála nem véletlen baleset volt. Az embereknek szemet szúrt, hogy a család nem sokat foglalkozott a külsőségekkel. Több családtag meg sem jelent a gyászistentiszteleten, és nem imádkoztak apjuk ravatalánál, sőt igyekeztek minél előbb túlesni a temetésen. Az özvegy zavartan viselkedett, és a mosónő is kibökte, hogy a haláleset másnapján véresen kapta meg Cenci úr ágyneműjét. A pletykák Petrella Saltóból idővel Rómába is eljutottak. Az örökösök eleinte nem sokat törődtek ezzel: úgy gondolták, ha gyanúba keverednek, akkor apjuk példáját követik, és pénzzel megváltják a büntetést. Vesztükre azonban VIII. Kelemen pápa épp akkoriban jutott arra az elhatározásra, hogy a bűncselekmények aggasztó növekedését azzal próbálja meggátolni, hogy a törvény teljes szigorával lesújt a bűnösökre, függetlenül azok társadalmi pozíciójától. Így rövidesen megindult a nyomozás a Cenci család tagjai ellen. Az összeesküvők megértették, hogy szorul a hurok a nyakuk körül, ezért megpróbáltak megszabadulni a tényleges gyilkosoktól, Olimpiótól és Marziótól, hogy ne tudjanak ellenük vallani. Ők megneszelték a veszélyt, és igyekeztek felszívódni, nem sok sikerrel. Állítólag Guido Guerra végzett Olimpióval, aki addigra már elárulta a titkot fivérének, Pietrónak, a Minerva-kolostor szerzetesének. Marzio igen rossz néven vette, hogy még csak nem is kapott jutalmat a bűntényért, és erre most még az élete is veszélybe került. Ő a feleségét avatta be a gyilkosság részleteibe. Miután elfogták, kínvallatás hatására mindent bevallott. A felesége és Pietro is vallomást tettek. Cenci úr holttestét exhumálták, és a testen felfedezték a bűncselekmény egyértelmű jeleit. Az özvegyet és a Cenci gyerekeket szintén elfogták, ám nemesi származásuk miatt eleinte nem kínozták meg őket. Beatrice kioktatta a kissé együgyű Lucreziát, hogy minden kérdésre „nem”-mel feleljen. Az özvegy ezt szó szerint vette, és „nem”-mel válaszolt olyankor is, amikor ez a válasz kifejezetten rontott a helyzetén.

A korabeli jogrend megkövetelte, hogy a tettes beismerő vallomást tegyen. Ha erre nem volt hajlandó, és bűnössége már egyértelműen bebizonyosodott, akkor a hatóságok kínzás útján is kicsikarhatták belőle a beismerést. Beatrice először mindent tagadott, és kijelentette, hogy apja nem bánt vele rosszul, így nem volt oka arra, hogy megölje. Amikor sor került a kínvallatásra, a vádlottakat derékig lemeztelenítették, és hátrakötözött karjuknál fogva kötélen a magasba emelték őket, és ebben a helyzetben maradtak egy Ave, egy Credo vagy egy Miserere időtartamára. Előbb Giacomo, majd Lucrezia is vallomást tett. Beatrice állítólag gyáván viselkedett, épphogy megemelték hátrakötözött karjánál fogva, és máris könyörgött, hogy engedjék le, mindent beismer. Marzio ellenben bátran tűrte a szenvedést: a kínzásokba végül belehalt, de nem volt hajlandó megismételni a vallomását, amelyet elfogásakor tett. VIII. Kelemen beleegyezett abba, hogy Beatricét ügyvéd védje, a kor híres jogásza, Prospero Farinacci. Egyes történészek szerint Farinacci dobta be a vérfertőzés vádját, hogy megindokolja a kegyetlen bűncselekményt, az áldozatot ugyanis korábban senki nem gyanúsította meg ilyesmivel. A pápa egyik rokona és számos előkelőség is szót emelt Cenciék érdekében. A Szentatya már-már hajlott a kegyelemre, hiszen máshonnan is tudomást szerzett arról, hogy Francesco Cenci egyáltalán nem élt Istennek tetsző életet.

Az összeesküvők balszerencséjére újabb bűncselekmények történtek: az arisztokrata Massimo Marcantonio megölte Luca nevű fivérét, Paolo Santacroce pedig az örökség reményében az édesanyját, az idős Costanza márkinét. Kelemen éktelen haragra gerjedt, mert szerinte a közerkölcsök terén az arisztokráciának jó példával kellene elöl járnia, ezért halálos ítélet kiszabását rendelte el Cenciék ügyében. Ezt az elkövetőkkel a kivégzés napján, 1599. szeptember 11-e reggelén közölték. A halálos ítéletet a római Angyalvár melletti piactéren hajtották végre. Elsőként Giacomóval végeztek. Mint felbujtót őt még a vesztőhely felé vezető úton is kínozták, testét tüzes fogókkal tépkedték. A hóhér furkósbottal verte agyon. A holttestet ezután felnégyelték, és a darabokat közszemlére tették. Lucreziát és Beatricét lefejezték. A vallatáskor még gyáva Beatrice az utolsó pillanatokban bátran viselkedett. „Istenem, ártatlanul halok meg, mint a te fiad, Krisztus. Engedd meg, hogy hozzád jöjjek vagy vezess el biztos helyre…” – a krónikák szerint ezek voltak utolsó szavai. A tizennyolc esztendős Bernardónak végig kellett néznie mostohaanyja, bátyja és nővére kivégzését. Ő maga megúszta ugyan a halálos ítéletet, de bűnrészesnek mondták ki, mert tudott a gyilkosságról, mégsem jelentette fel a hozzátartozóit. Gályarabságra ítélték, néhány év múlva azonban kegyelmet kapott, a Cenci-örökség egy részéhez is hozzájutott. Beatrice már kivégzése napján legendává vált, és ma már ártatlan áldozatnak tartják őt. Portréját kortársa, Guido Reni (1575–1642) festette meg. A képről egy ideje azt tartják, hogy valójában nem Beatricét ábrázolja, hanem egy jósnőt. A korabeli feljegyzések szerint a hóhérokat sem kerülte el a végzet: egyikőjük tizenhárom nappal a kivégzések után halt meg, folyamatos rémálmok és gyötrő lelkifurdalások kíséretében, a másikat egy hónappal Beatrice halála után valaki leszúrta.

A rendező

Lucio Fulci az olasz filmtörténet egyik méltatlanul alábecsült alkotója. Széles műfaji skálán alkotott, még a gyengébb filmjeitől sem tagadható meg a szakmai igényesség és hozzáértés, ám a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján forgatott, kétes hírnévnek örvendő horrorfilmjei árnyékot vetnek az életmű korai, kifejezetten nívós darabjaira is. Fulci 1927. június 17-én született Róma bohém városnegyedében, Trasteverében. Édesanyja, Lucia egy antifasiszta beállítottságú, szegény szicíliai családból származott. Szeretőjével szökött Rómába, itt hozta világra a fiát, Luciót. Az apa lelépett, ezért a gyereket az anya és a házvezetőnő nevelte. Lucio Velencében a haditengerészeti főiskolára járt, majd Rómában, a Julius Caesarról elnevezett oktatási intézményben tanult. A sport és a művészetek egyaránt foglalkoztatták, továbbá érdeklődött a zene, a film, a labdarúgás és a vitorlázás iránt is. Tizenéves korában került kapcsolatba az Olasz Kommunista Párttal, és baloldali aktivistaként tevékeny részt vállalt a háború utáni Olaszország közéletében. Felnőttként politikai aktivitása szinte teljesen megszűnt, de élete végéig szimpatizált a baloldali törekvésekkel. Lucia asszony szerette volna, ha a fia ügyvédnek tanul, Lucio azonban az orvosi pályát választotta. Idővel úgy gondolta, anyagi reményeit a filmvilágban tudná igazán valóra váltani, ezért pályát módosított. Eleinte kritikusként dolgozott, írásait például a Gazzetta delle Arti és az Il Messaggero közölte. Később felvételt nyert a Centro Sperimentale filmiskolába, és az 1940-es évek végén elkezdődött a karrierje is. Kezdetben dokumentumfilmeket készített, forgatókönyveket írt önállóan vagy másokkal közösen, apró színészi feladatokat vállalt, sőt zeneszerzőként is kipróbálta magát. (Kevésbé köztudott, hogy ő az egyik társszerzője Adriano Celentano 24 mila baci című 1961-es slágerének.) A neves rendező, Steno felfigyelt a tehetséges Fulcira, és asszisztensként maga mellé vette, hogy a fiatalember a játékfilmkészítés gyakorlati oldalát is közelről megismerhesse. Steno akkoriban több komédiát is forgatott Totò főszereplésével, és Lucio ezek forgatásán vehetett részt.

Fulci első egész estés filmje, a Tolvajok (1959) szintén egy Totò-vígjáték volt. 1969-ig bezárólag nem kevesebb, mint húsz játékfilmet rendezett: többségük vígjáték és zenés film. Nem voltak kifejezetten sikertelenek vagy rosszak, mégis csak A mészárlás ideje (1966) című spagettiwestern emelkedik ki közülük a műfaj egyik sztárja, Franco Nero főszereplésével. 1969-ben kezdődött Fulci nagy korszaka a Perverz történet (más címén: Egyik a másikon) című giallóval. A történet orvos főszereplőjét (Jean Sorel) azzal vádolják, hogy anyagi érdekből megölte asztmás feleségét (Marisa Mell), és máris gyönyörű asszisztensnőjével (Elsa Martinelli) vigasztalódik. Hamarosan azonban feltűnik a színen egy sztriptíztáncosnő, aki erősen hasonlít az elhunyt feleségre… Fulci nagy szakmai tudással elkészített filmjét olyan világhírű erotikus thrillerek előfutárának tartják, mint az Elemi ösztön (1992) és A tanú teste (1993), ráadásul kiemelkedő sikert ért el: 869 millió líra bevételt termelt. Ugyanebben az évben készült a Beatrice Cenci, amely a maga idejében lényegében megbukott, pedig a rendezőnek ez volt a személyes kedvence, és az utókor is az egyik legjobb művének tartja. A fantáziajelenetekben gazdag Egy gyík a nő bőrében (1971) hősnője, Carol (Florinda Bolkan) alvásproblémái miatt pszichiáterhez jár, ahol elmeséli egyik álmát, amelyben megölte szabados életvitelű szomszédnőjét. Igen ám, de a hölgyet hamarosan tényleg holtan találják, és a gyanú természetesen Carolra terelődik… A film nem a meztelen jelenetei miatt kavart igazán nagy botrányt, hanem azon képsor okán, amelyben élő kísérleti kutyákat mutatnak: az állatok testét felnyitották. A jelenet annyira valósághű volt, hogy Fulcit beperelték állatkínzásért, és a kétéves börtönbüntetést csak úgy úszta meg, hogy a trükkmester, Carlo Rambaldi bemutatta a bíróságon a botrányos filmepizód kellékeit. (Rambaldi tervezte E. T. figuráját Steven Spielberg 1982-es filmjéhez.)

A direktor egyik mesterműve az erőszakos jelenetekben bővelkedő, Dél-Olaszországban játszódó, megtörtént esetet feldolgozó Ne zaklasd a kiskacsát (1972) című giallo, amelyben egy kegyetlen gyerekgyilkos utáni hajsza ürügyén Fulci megdöbbentő képet rajzol az emberek elmaradottságáról, primitív ösztöneiről, az életüket átható babonákról és előítéletekről. A fontosabb szerepeket Tomás Milián, Barbara Bouchet, Marc Porel, Florinda Bolkan és Irene Papas játszotta. A cenzoroknál ezúttal egy meztelen jelenet verte ki a biztosítékot, amelyben a ruhátlan hősnő kacérkodik egy kiskorú fiúval. Fulcinak bizonyítania kellett, hogy a forgatáskor a színésznő és a gyerek valójában nem találkoztak. A direktor hátborzongató thrillerjei közé tartozik A médium (1977) is, Jennifer O’Neill, Marc Porel és Gianni Garko főszereplésével. A gyönyörű hősnőt, Victoriát látomások gyötrik egy múltban elkövetett gyilkosságról. Rövidesen kiderül, hogy a látomásoknak nagyon is van valóságalapjuk, és Victoriának a saját élete miatt is aggódnia kell… A kiváló giallók mellett Fulci más műfajokba is kiruccant: erotikus töltetű vígjátékát (A szenátor szereti a nőket) az első körben betiltották, de még az erősen vágott változatot is csak 18 éven felüliek nézhették meg. Jack London írásai alapján kétrészes ifjúsági filmet forgatott, melynek csak a második részét (Fehér Agyar visszatér, 1974) mutatták be a magyar mozik. Spagettiwesternjei közül a Giuliano Gemma nevével fémjelzett Ezüstnyereg (1977) jutott el Magyarországra. Sajnos nem láthattuk Az Apokalipszis négy lovasát (1974), amelyet a legjobb olasz westernek között jegyeznek. Az Il cav. Costante Nicosia demoniaco ovvero: Dracula in Brianza (1975) és a La pretora (1976) Fulci vígjátékainak számát gyarapította. (Valaha a Magyar Televízió is bemutatta a Különös pasas és a Szent Péter-hadművelet című filmjét: az előbbiben Adriano Celentano, az utóbbiban Edward G. Robinson játszotta a főszerepet.)

A Zombi (1978) című filmtől kezdve Fulci főleg horrorokat rendezett, és kultuszát javarészt ezeknek az alkotásainak köszönheti, noha nem ezek az életmű legkiemelkedőbb darabjai. A sorból a leghírhedtebb – egyben talán a legjobb is – A New York-i Hasfelmetsző (1982), amely negatív kritikákat kapott Olaszországban, ugyanakkor jelentős kereskedelmi sikert ért el. Az opusz számos önreflexiót tartalmaz, továbbá annyira erőszakos jeleneteket, hogy jó néhány országban be sem mutatták, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Eredetileg egy trilógia nyitányának készült a Gyilkos rock (1984) – Magyarországon a MOKÉP forgalmazta VHS-en –, a következő két rész azonban Fulci elhúzódó betegsége miatt nem valósult meg. A tánciskolai helyszín tisztelgés Fulci barátja és kollégája, Dario Argento Sóhajok (1977) című klasszikus horrorja előtt. Az életműből említést érdemel az I guerrieri dell'anno 2072 (1984) című sci-fi-thriller – megtalálható magyar felirattal a Netflix kínálatában –, amely olyan nemzetközi sikerek farvizén született, mint a Mad Max (1979, George Miller) vagy a Menekülés New Yorkból (1981, John Carpenter). A direktor utolsó filmje, a Voci dal profondo 1991-ben készült, de csak három év múlva mutatták be. Fulci több saját alkotásában kisebb szerepeket játszott, általában orvost vagy halottkémet. A művész álmában halt meg 1996. március 13-án, délután 2 óra körül római lakásában, a cukorbetegségével összefüggő szövődményekben. Mindössze 68 éves volt. Sajnos úgy a szakmai, mint a magánélete nem volt felhőtlen. Bár voltak sikeres rendezései, gyakran keveredett összetűzésbe, parttalan vitákba a producerekkel, és emiatt sok filmtervéről kénytelen volt lemondani, vagy súlyos kompromisszumokat kötni. Felesége, Maria 1969-ben öngyilkos lett, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. Kettő – más források szerint: három – lányuk született, az egyikük a hetvenes években autóbalesetben elhunyt. A biográfusok sem biztosak abban, hogy létezett-e a harmadik lánygyermek, mert még a nevét sem sikerült kideríteni. Bennfentesek úgy tudják, maga a rendező is lényegében öngyilkos lett, mert szándékosan nem vette be a cukorbetegségére kapott gyógyszereit. Fulci temetésének költségeit a hűséges barát, Dario Argento fizette.

Forgatási érdekességek

A Beatrice Cenci ötletét Giorgio Agliani producer vetette fel, aki a negyvenes években még neorealista filmek megszületését támogatta, az ötvenes évektől azonban már a jelentős kereskedelmi sikerrel kecsegtető produkciókat részesítette előnyben. A hatvanas évek néhány divatos „szandálos” filmje is neki köszönhetően valósult meg. Agliani egy középkorban játszódó, romantikus filmnek képzelte el a Beatrice Cencit. Fulci kedvelte a műfaji változatosságot – épp a Perverz történet című giallo befejezésén dolgozott –, ezért elfogadta az ajánlatot. Állandó forgatókönyvírójával, Roberto Gianvitivel munkához is látott, csak éppen nekik egészen más elképzeléseik voltak a film jellegéről. Emiatt két forgatókönyvet írtak: egyet Agliani ízlése szerint, egyet pedig saját koncepciójuknak megfelelően. Fulci jó filmnek tartotta Riccardo Freda 1956-os változatát, ám a hősnőt sokkal ellentmondásosabbnak akarta ábrázolni, akiről nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy angyal volt-e, vagy ördög, bűnös vagy áldozat. Agliani becsületére legyen mondva, hogy áldását adta Fulci és Gianviti értelmezésére, és annak alapján készülhetett el a film.

A címszerepre Fulci az akkor huszonegy esztendős Adrienne Larussát (egyes webhelyeken: Adrienne La Russa vagy Adrienne LaRussa) választotta, aki ugyan amerikai volt, mégis Olaszországban kezdett filmezni 1968-ban. (És akkor jöjjön egy bulvárpletyka: ő volt az akciósztár Steven Seagal második felesége. Házasságukat érvénytelenítették, mert a színész válását első feleségétől akkor még nem mondták ki hivatalosan.) Fulci meg volt elégedve Adrienne színészi teljesítményével, de mint személyiséget elviselhetetlennek tartotta. A fiatal színésznő például kerek perec kijelentette, hogy nem vállalja a meztelen jeleneteket, ezért testdublőrt kellett szerződtetni mellé. A direktor bosszúja az volt, hogy Adrienne-nél kövérebb helyettest keresett, akinek állítólag még az arca is szőrös volt kissé. Számomra ez csak egy vicces anekdotának tűnik, mert nem hiszem, hogy a rendező szándékosan ártani akart volna a számára oly fontos filmnek. Fulci nem túl hízelgő véleményét Larussáról egyébként a művésznő előző filmje, a Fekete bárány (1968) rendezője, Luciano Salce is osztotta, amikor ezt mondta: „Bárányból hamar vált tigrissé”.

Fulcinak kifejezetten szerencséje volt viszont a két férfi főszereplővel, a francia Georges Wilsonnal és a kubai Tomás Miliánnal. Mindkettőjükkel jól kijött és összebarátkozott. A törvénytelen gyerekként született Wilson (anyai nagyanyja után felvett művésznév, az igazi nem ismeretes) a francia kulturális élet kimagasló alakja volt, aki úgy a színházi világban, mint a filmvásznon gazdag és igényes életművet alkotott. (Egyik örök kedvencemben, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai című 1973-as Richard Lester-kalandfilmben a testőrök kapitányát, Tréville urat alakította.) Francesco Cenci megformálása filmes pályafutása egyik legemlékezetesebb szerepe: mindenfajta színészi túlzás nélkül személyesítette meg az erőszakos és öntörvényű zsarnoki apa figuráját. Az Olimpót alakító kubai Tomás Milián filmes karrierje az ötvenes évek végén Olaszországban kezdődött. (A figura keresztneve a valóságban Olimpio volt, ezért olvasható jelen posztban kétféle írásmóddal, aszerint hogy a történelmi személyről vagy a filmszereplőről van-e szó.) A hatvanas években főleg spagettiwesternekben játszott, a hetvenes években pedig különféle zsarufilmekben (poliziotteschi), ezek mellett azonban olykor elfogadott művészfilmes felkéréseket is, például Luchino Viscontitól, Pier Paolo Pasolinitől és Michelangelo Antonionitól. Fulci annyira elégedett volt vele, hogy két másik filmjébe is meghívta: a Ne zaklasd a kiskacsát és Az Apokalipszis négy lovasa mindkettőjük életművében kiemelkedő darabnak számít.

A produkció munkacíme ez volt: La vera storia di Beatrice Cenci (Beatrice Cenci igaz története). Ennek ellenére Fulci és Gianviti nem törekedtek pontos történelmi hűségre, ami azért is elnézhető nekik, mert az egyház érintettsége miatt feltételezhető, hogy a korabeli források sem pontosak: elhallgatnak vagy megmásítanak bizonyos motívumokat, hogy az összeesküvők bűnösségéhez semmilyen kétség ne férjen. Igazából azt is mondhatnánk, hogy Fulciék az ellenkező végletet képviselik, vagyis filmjük elsősorban az egyház ellen irányul, amely saját érdekei védelmében szemet huny Francesco Cenci nyilvánvaló bűnei fölött, és példátlan szigorral sújt le az elkövetőkre, hogy megszerezze az áldozat megmaradt vagyonát. Az egyházellenesség egyébként Fulci munkásságának visszatérő témája, amire kitűnő példa másik korai remekműve, a Ne zaklasd a kiskacsát: [SPOILER!] ebben a filmjében több olyan szerencsétlen sorsú szereplő is van, akikben előítéleteink alapján a tettest gyaníthatjuk, ám a kegyetlen gyerekgyilkosságok hátterében valójában a megnyerő arcú fiatal pap áll, aki gyilkos ösztönei kielégítésére és fedezésére gátlástalanul kihasználja környezetének elmaradottságát és kiszolgáltatottságát [SPOILER VÉGE!].

A Beatrice Cenci esetében Fulci és Gianviti a drámai hatás érdekében elvetette a linearitást, ami ugyan akkoriban már nem számított forradalmi filmnyelvi újításnak, de inkább a szűkebb közönséget vonzó művészfilmeket jellemezte, és nem a szélesebb közönségnek szánt produkciókat. A forgatás két fontos helyszínen zajlott. Az egyik, a Braccianóban található Odescalchi kastély volt a filmben Francesco Cenci rezidenciája, a La Rocca kastély. A stáb engedélyt kapott arra, hogy a XV. században épült kastélynak a nagyközönség által nem látogatható szárnyában is forgasson. Az épület egyébként különleges szépsége miatt mindmáig igen népszerű: olyan hírességek tartották itt az esküvőjüket, mint a hollywoodi sztár, Tom Cruise és Katie Holmes, illetve a hazánkban is közkedvelt olasz énekes, Eros Ramazzotti és Michelle Hunziker. A Beatrice Cenci másik fontos forgatási helyszíne a római Incir De Paolis filmstúdió műtermei voltak.

A filmet 1969. november 14-én mutatták be Olaszországban. Fulci sokat várt tőle, a javarészt negatív kritikák azonban lesújtották, ráadásul egy hónappal korábban elhunyt felesége halálát sem heverte még ki. Sokan kifogásolták a film erőszakosságát, amely akkoriban tényleg kirívónak volt mondható – Fulci egynémely későbbi alkotásának fényében inkább visszafogottnak nevezhető –, ámbár nem öncélú. Sokan azt feltételezik, hogy a Beatrice Cenci nyílt egyházellenessége volt a legfőbb oka annak, hogy Fulci csak két év múlva forgathatott újra. Lehet ebben valami, noha az is tény, hogy a film Olaszországon kívül sem futott túl jól. Érdekes módon a spanyolok még az olaszoknál is hevesebben reagáltak rá, s állítólag előfordult, hogy a feldühödött nézők a rendező fejét követelték. A film viszonylag hamar eltűnt a mozik műsoráról, anélkül hogy átkerült volna a televízióadók kínálatába. Volt egy olyan időszak, amikor maga Fulci is azt hitte, hogy műve elveszett. Ez szerencsére nem történt meg, ellenben az opuszt a VHS- és a DVD-korszakban is viszonylag szűk körben forgalmazták. 2019-ben jelent meg a Blu-ray-verzió.

Egyéb filmek Beatrice Cenciről

A tragikus sorsú Beatricéről számos irodalmi és zenemű született. Olyan szerzőket ihletett meg a személye, mint például Percy Bysshe Shelley, Stendhal, Juliusz Słowacki, id. Alexandre Dumas és Alberto Moravia. Több operát is írtak róla, a zeneszerzők közt olvashatjuk Giuseppe Rota, Guido Pannain, Havergal Brian, Alberto Ginastera és Berthold Goldschmidt nevét is. A filmvilágban főleg az olasz rendezők idézték meg Beatrice alakját. Mario Caserini 1909-es, mindössze tizenkét perces némafilmjében a címszerepet a direktor felesége és filmjeinek állandó szereplője, Maria Caserini alakította. A következő évben szintén egy tizenkét perces némafilm készült Beatricéről, akit Maria Jacobini személyesített meg Ugo Falena rendezésében. A némafilmkorszak egyik legtermékenyebb alkotója mellesleg ugyanabban az évben egy másik hírhedt nőről, Lucrezia Borgiáról is filmet forgatott. Baldassarre Negroni két (néma)filmet is szentelt Beatrice személyének: az 1926-os változat érdekessége, hogy a hősnőt megint az 1910-es filmváltozat címszereplője, Maria Jacobini formálta meg. (A filmet A vérpad szentje címmel 1927 októberében mutatták be Magyarországon.) Az opusz oly nagy sikert aratott, hogy négy év múlva hangosították, és újra forgalomba hozták. A téma első igazi hangosfilmváltozatát Guido Brignone rendezte 1941-ben. A női főszerepre a német Carola Höhnt szerződtette, míg Giacomo Cencit Osvaldo Valenti játszotta. Valenti az olasz fasizmus egyik legdivatosabb és leghírhedtebb színésze volt, akit az olasz ellenállók 1945-ben tárgyalás nélkül végeztek ki élettársával, Luisa Ferida színésznővel. Noha Ferida állapotos volt, a halált mégsem tudta elkerülni. Brignone alkotását hazánkban Szerelem a vérpadig címmel 1942. november 20-án mutatta be elsőként a budapesti Rádius filmszínház (VI., Nagymező u. 22–24., itt működött később a Thália Színház).

„A vérrel, tőrrel, méreggel, apagyilkossággal, vérfertőzéssel terhes, sötét história egy kiadós grand guignolra való témát adott volna. A film azonban inkább az érdekes bűnügyet domborítja ki. Gerincét a bűnügyi tárgyalás adja, amelyet az olasz rendező és a fotográfus egyaránt kitűnően oldottak meg. Fosco Giachetti, a nyomozást vezető bíró és Carola Höhn, az apagyilkossággal vádolt Beatrice Cenci alakítójának izgalmas párviadala a vallatási jelenet, amelyben mindkét művész remekel. Érdekes és rendkívül hatásos az a fényképezési technika, amellyel ebben a jelenetben hol a vádlott kétségbeesett profilja, hol a bíró kérlelhetetlenül szigorú arcéle jelenik meg a vásznon” – írta a Színházi Magazin kritikusa. Riccardo Freda 1956-os filmváltozata a téma talán legismertebb feldolgozásának számít. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes, mert operatőrje egykori hazánkfia, Pogány Gábor. Beatricét ezúttal francia színésznő, Mireille Granelli formálta meg (az opusz egyébként olasz–francia koprodukció), zsarnoki és erőszakos apját pedig Gino Cervi. A film Olaszországban kifejezetten sikeres volt, 223 400 000 líra bevételt hozott.

Érdekes kuriózum, hogy ugyancsak 1969-ben, de még Fulci filmje előtt hírt adott a média egy másik Beatrice Cenci-filmről is, amelyet a színészként ismert hollywoodi sztár, William Holden rendezett volna. A címszerepet az 1963-as Miss Universe olasz résztvevőjének, Gianna Serrának szánták, ám a film végül nem készült el. Marco Leto 1974-es filmje Alberto Moravia 1955-ben publikált tragédiája nyomán készült, elsőként a RAI II tévéállomás mutatta be. Az opusz kedvező fogadtatásban részesült, a kritikák különösen Giuliano Tullio díszlettervező munkáját méltatták igen meleg hangon. Természetesen készültek olyan filmek is, melyek nem Beatrice történetét mondják el, valamilyen formában mégis kapcsolódnak hozzá. A Tábori György (George Tabori) forgatókönyve alapján megvalósult lélektani dráma, a Titkos szertartás (1968) egyik főszereplője, a Mia Farrow által alakított Cenci a történelmi hősnőről kapta a nevét: mindkét nő nemi erőszak áldozatául esett, a filmszereplő esetében azonban az elkövető nem a vér szerinti, hanem a mostohaapa volt. Claudio Di Biagio alkotása, a javarészt közadakozásból forgatott Vittima degli eventi (2014) egy ismert olasz képregény, a Dylan Dog alapján készült. A hősnő lényegében Beatrice Cenci reinkarnációja, sőt levágott fejű szellemként maga Beatrice is megjelenik a történet során.

Így látták ők

„Egészen más azonban a helyzet a szintén 1969-es Beatrice Cencivel, amely művészi szempontból Fulci legkimagaslóbb alkotása, talán legjobb filmje. Ez a régóta dédelgetett, személyes projekt több szempontból is meghatározó alkotás a rendező pályáján. Egyrészt egyértelmű továbblépést jelentett a korábbi exploitation-jellegű opusoktól, másrészt önmagában is komoly remekműnek nevezhető, harmadrészt ez volt az első (de nem utolsó) eset Fulci pályáján, hogy egy filmjével magára haragította a közönséget és a »hivatalos« társadalom bizonyos fórumait (konkrétan: az egyházat és egyes politikusokat). […] A rendező egyre erőteljesebb egyéni stílusa, különleges megoldásai erős filmet eredményeztek. Különösen érdekes az elbeszélésmód ötletessége, amely a forgatókönyvíró Fulcit dicséri: a sajátos szerkezetű szkript egymásba fonódó flashbackekkel meséli el a történetet (Fulci nagy rajongója, Quentin Tarantino is megtekinthette néhányszor ezt a művet). Az eleve erőszakos történetet a rendező nyílt kegyetlenséggel, nyers cinizmussal és rendkívül intenzíven adja elő. Az egyházkritika mellett a korabeli társadalmi viszonyok áthallásoktól sem mentes ábrázolását is nyújtja. Ezt a maga korában sikertelen, nézők és kritikusok által egyaránt lenézett/elfelejtett művet mostanában kezdik újra felfedezni. Igazán ismertnek ma sem nevezhető, de legalább már utalnak rá, és megemlítik Fulci jobb filmjei között.”

(Orosdy Dániel: „Lucio Fulci – Horrorra akadva”. In: Filmvilág 2007/4, 33–35. o.)

„A később zombijairól elhíresült Lucio Fulci rendezte ezt a 16. századi Itália földjén játszódó filmet, mely besorolható az exploitation-darabok közé, de valójában én inkább drámának nevezném. Drámának, méghozzá egy rendkívül jól megrendezett, tudatosan felépített, a flashbackeket meglepően éretten felhasználó, intelligens drámának. Fulci mindig eltalálja, hogy hogyan adagolja a feszültséget, a történet remekül megírt, és a hangsúly nem blőd középkor-kliséken (minél több szex és vér) van, hanem a színfalak mögött lezajló hatalmi intrikákon és a karaktereken, melyek változatosak és nagyon jól kidolgozottak. Ilyen karakter például a Tomás Milián játszotta szolga, aki élete utolsó percéig sem tagadja meg úrnőjét; a brutális és öntörvényű apa (Georges Wilson), akihez hasonló történelmi figurát nem nagyon látni; vagy itt van maga a címszereplő (Adrienne Larussa), aki kilátástalan helyzetéből egy ravasz terv segítségével próbál kitörni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Fulci filmje nem brutális és véres. Kapunk azért kerékbetörést, meztelen test különböző fogókkal való fogdosását, védtelen ember kutyákkal való széttépetését, de maga Beatrice is kap a fejére valami satuszerűséget a kínvallatása során. Nagyon jók a szereplők: Larussa szépsége és bánatos, sokat megélt és eltűrt szemei tökéletes Beatricét eredményeznek; Milián remek mint önfeláldozó szolga, de az ő segédje, a nagydarab fickó is emlékezetes.”

(nicroeg: „Beatrice Cenci (1969)”. On-line filmkritika.)

Beatrice Cenci (1969) – olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: Lucio Fulci és Roberto Gianviti. Operatőr: Erico Menczer. Zene: Angelo Francesco Lavagnino és Silvano Spadaccino. Díszlet: Umberto Turco. Jelmez: Mario Giorsi. Vágó: Antonietta Zita. Rendező: Lucio Fulci. Főszereplők: Tomás Milián (Olimpo Calvetti), Adrienne Larussa (Beatrice Cenci), Georges Wilson (Francesco Cenci), Mavi (Lucrezia), Antonio Casagrande (Don Giacomo Cenci), Pedro Sanchez (Katalán), Max Steffen Zacharias (Prospero Fadinacco), Raymond Pellegrin (Lanciani bíboros), Massimo Sarchielli (Gasparro).

MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI EROTIKA!

Érzelem / Érzelem’45

A vörös palást

Elátkozottak

A tiltott szerelem tornya

Fellini-Satyricon

Justine

Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket

Kecskeszarv

Caligula: Az el nem mondott történet

Hús + vér

A rózsa neve

Margó királyné

A VÉGZET ASSZONYAI A RETROKULT BLOGON (18+)

Barbara Carrera és a hibrid érzékiség

Sandahl Bergman: Conan buja harcostársa

Charlie angyala és Hitler autója

James Bond kedvese az óriásaligátor ellen 

Szőke bombázó a Holdon

A RÓZSA NEVE

Umberto Eco 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve világszerte hatalmas sikert aratott. Megfilmesítése is hamar szóba került, a francia Jean-Jacques Annaud szívügyének érezte a megvalósítást. Az előkészületek több évet vettek igénybe. A forgatókönyv megírásában négy író is közreműködött. Eco nem volt közöttük, mert szerinte a filmkészítés és a forgatókönyvírás olyasmi, amihez ő nem ért, ezért nem avatkozik bele. A rendező különösen nagy gondot fordított a hitelességre, s bár Eco ezt nem igényelte, a legfontosabb dolgokban kikérte a tanácsait. Annaud több mint háromszáz kolostort nézett meg, hogy megtalálja a legmegfelelőbbet, de egyik sem volt alkalmas a forgatásra. Végül díszletként építették fel: a Kleopátra (1963) óta nem építettek ekkora külső filmdíszletet, így A rózsa neve a korszak legdrágább európai produkciójává lépett elő. A filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a regény gazdag rétegzettségét kérték számon rajta, és azon a véleményen voltak, hogy a rendező egy középkori krimivé egyszerűsítette le az alapművet. Sokan azt remélték, hogy Eco is elítéli az adaptációt, ám az író elfogadta a filmet mint regényének egy lehetséges olvasatát. A rózsa neve különösen az európai mozikban bizonyult kiemelkedően sikeresnek, és annak ellenére új lendületet adott Sean Connery karrierjének, hogy az Egyesült Államokban jóval szerényebb érdeklődés kísérte.

A cselekmény

A szörnyűséges eseményeket, melyek az Úr 1327. esztendejében játszódtak le, Melki Adso idézi fel. A nevezett esztendőben egy császárbarát észak-olasz apátságba érkezett a mesterével, Baskerville-i Vilmossal. A helyszínt a történtek miatt nem nevezi meg. Az apát úr arra kérte az éles eszű és tapintatos Vilmost, hogy járjon a végére egy közelmúltban történt rejtélyes halálesetnek. Történt ugyanis, hogy egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében a fiatal Otrantói Adelmust. A felfedezést megelőző éjszakán vihar tombolt, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy a miniatúrafestő honnan zuhanhatott ki. Ha ugyan tényleg kizuhant, mert másnap nem találtak egyetlen nyitott ablakot sem, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy nem lehet véletlenül kiesni rajtuk. Vilmos épphogy elkezdi a nyomozást, amikor újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött titkos könyvtárába vezetnek, ahová hőseink is csupán saját leleményességüknek köszönhetően tudnak bejutni. A gyanús elhalálozások mielőbbi felderítésére már csak azért is szükség lenne, mert az apátság a közeljövőben nagy horderejű találkozó helyszíne lesz. Itt gyűlnek majd össze a pápa hívei és a szakadár ferencesek, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a kérdésben már akkora véleménykülönbségek léptek fel, amelyek az egyházszakadás rémével fenyegetnek. Az apát úr úgy ítéli meg, hogy Vilmos ügyessége sajnos már nem elegendő a bűntények megoldására, és a Szent Inkvizícióhoz fordul segítségért. Rövidesen az egyik legkönyörtelenebb inkvizítor, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui eretnek összeesküvést lát az események mögött, és az inkvizíció teljes szigorával akar lecsapni azokra, akiket bűnösöknek tart. A máglyahalálra ítéltek között van az a fiatal lány is, aki a szerelmet jelenti a fiatal Adso életében…

A történelmi háttér

A történet a XIV. században játszódik, amikor a pápaság székhelye Avignonban volt. Az 1305-ben megválasztott V. Kelemen pápa 1309-ben önként költözött a franciaországi Avignonba, és pontifikátusa (pápai uralkodási ideje) alatt be se tette a lábát Rómába. Kelemen a francia uralkodó, IV. (Szép) Fülöp politikáját támogatta, sőt egyes feltételezések szerint a király segítette őt a pápai trónra. Fülöp arra törekedett, hogy felszámolja a köznép körében igen népszerű templomos lovagrendet, amely nagy vagyonnal és ennek köszönhetően jelentős befolyással rendelkezett, ám azt korántsem mindig az uralkodó érdekében használta fel. A templomosok komoly politikai erővé váltak, akik fölött Fülöpnek semmilyen hatalma nem volt, ezért egyházi vonalon próbált leszámolni velük. A korábbi keresztes hadjáratok során a templomos lovagok átvettek bizonyos keleti szokásokat. Különféle titkos szertartásaik voltak, és a szexualitás kérdését is szabadabban kezelték, mint a kortársaik. Fülöp nyomására Kelemen már 1307-ben vizsgálatot rendelt el a templomosok ellen eretnekség, istenkáromlás és fajtalanság vádjával. A király parancsára több mint tizenötezer templomos lovagot tartóztattak le, és adtak át az inkvizíciónak. Kelemen állítólag tiltakozott a kegyetlen bánásmód ellen, Fülöp viszont értésére adta, hogy a döntés az ő kezében van, a pápa hatalma valójában formális. Kelemen hallgatólagos beleegyezésével a lovagrendet felszámolták, vagyonának java a király kincstárába került. Kelemen 1314-ben elhunyt, utódja, XXII. János azonban csak 1316-ban léphetett a helyére. A késedelem oka egyrészt az volt, hogy a pápaválasztásra jogosult bíborosok között nem alakult ki egyetértés, másrészt a külpolitikai helyzet is kedvezőtlenül alakult, ráadásul néhány hónappal Kelemen halála után Szép Fülöp is meghalt. Utódja, X. (Civakodó) Lajos bő másfél évig mondhatta királynak magát, örököse, I. János pedig mindössze öt napot élt és uralkodott: nem tudni biztosan, hogy halálát a csecsemőhalandóság vagy idegen kéz okozta-e. V. (Hosszú) Fülöpöt 1316. november 19-én kiáltották ki királlyá, és 1322. január 3-án bekövetkezett haláláig irányította az országot. Őt követte IV. (Szép) Károly: A rózsa neve cselekménye idején ő ült a francia trónon.

Az ingatag francia belpolitikai helyzetet kihasználta az ország legnagyobb riválisa, a Német-római Császárság, amely egyébként szintén viharos időket élt át. 1314-ben öt német választófejedelem Frankfurtban császárrá választotta Bajor Lajost, miközben a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte a trónra. Mindkettőt 1314. november 25-én koronázták meg a hívei. Igazából egyikük sem számított törvényes uralkodónak, mert ahhoz mind a hét választófejedelem egységes döntésére lett volna szükség. XXII. János Frigyest támogatta, aki azonban 1322. szeptember 28-án vereséget szenvedett Lajostól a mühldorfi csatában, és fogságba esett. A pápa nem ismerte el Lajos győzelmét, és 1324-ben kiközösítette őt. Nem hatotta meg az sem, hogy Lajos és Frigyes egyezséget kötöttek, és egy ideig lényegében társuralkodók voltak, ámbár Lajos kezében összpontosult a tényleges hatalom. János pápa nemcsak Lajos hatalmi törekvéseivel került szembe, hanem a pápaság addigi biztos támaszaival, a ferences rendiekkel is. A szélsőségesek, az ún. spirituálisok – a rendfőnök Cesenai Mihály vezetésével – rendjük erényességét és tisztaságát azáltal kívánták megőrizni, hogy vissza akartak térni az evangéliumi szegénységhez, és azt vallották, hogy az egyháznak le kell mondania minden vagyonáról. Ez együtt járt volna a hatalomról való lemondással is, így arról az alapelvről is, hogy a császárnak nincs joga püspököket kinevezni, a pápának viszont hatalmában áll császárt választani. 1323-ban János a Cum inter nonnullos nevű dekrétumban elítélte a ferencesek tételeit. A rend vezetői 1328-ban Bajor Lajosnál kerestek menedéket. Ugyanabban az esztendőben Lajos bevonult Rómába, és kiáltványt tett közzé, amelyben eretneknek nyilvánította a pápát, és megfosztotta a trónjától, sőt ellenpápát is választott, V. Miklóst. A regény és a film egy évvel korábban játszódik, amikor némi remény mutatkozott arra, hogy János és Lajos megegyezésre jussanak, és az egyházszakadás elkerülhető legyen.

A regény

Umberto Eco olasz szemiotikaprofesszor és filozófus első regénye, A rózsa neve először 1980-ban jelent meg. Több műfaj jellemzőit is felfedezhetjük benne: bűnügyi és történelmi regényként egyaránt olvashatjuk, nem beszélve a különféle kulturális és tudományos utalásokról. Ami a két főszereplőt illeti, személyük egyértelmű utalás Sir Arthur Conan Doyle nevezetes hőseire, Sherlock Holmesra és segítőjére, Watson doktorra. Vilmos vezetékneve egy Holmes-novellára, A baskerville-i kutyára (magyarul A sátán kutyája címmel jobban ismert) utal, míg Adso nevének kiejtése hasonlít a Watsonhoz: fonetikai szempontból a zöngés „d” mássalhangzó zöngétlen párja a „t”. Adso teljes neve: Melki Adso. Melkben egy könyvtáráról híres középkori apátság található, ahogyan Eco regényének apátsága is a könyvtáráról nevezetes. Eco nagy tisztelője volt Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin költőnek és elbeszélőnek, aki irodalomtörténészként és filozófusként is világhírnévre tett szert. A könyv egyik szereplője, a titkos könyvtár vezetője, a világtalan Burgosi Jorge valójában az argentin polihisztor alteregója: Borges egy időben Argentína nemzeti könyvtárának igazgatója volt, és idősebb korában valóban elvesztette a látását. Mellesleg A titkos csoda című művében szerepelt egy vak könyvtáros, míg a Bábeli könyvtár című novellája ihlette az apátság titkos könyvtárát. A halál és az iránytű című 1942-es Borges-novellában a detektív egy elméletet állít fel a gyilkos nevére vonatkozóan. A tettes megismeri ezt az elméletet, és általa csalja csapdába a detektívet. Eco könyvében Burgosi Jorge Vilmosnak azt a téves meggyőződését használja fel, hogy a gyilkosságok János apostol kinyilatkoztatásain alapulnak, mindazonáltal Vilmos mégis megoldja a rejtélyt. Az említetteken kívül A rózsa neve több más motívuma (labirintusok, tükrök, szekták, rejtélyes kéziratok és könyvek) is különféle Borges-művekből eredeztethető.

A mérgezett könyv ötlete id. Alexandre Dumas többször megfilmesített történelmi regényéből, a Margó királynéból (1844–1845) származik, amelynek cselekménye – Eco könyvéhez képest – kétszáznegyvenöt évvel később kezdődik. A motívum kapcsolódik a Szép asszonyok egy gazdag házban (1610) című híres kínai erotikus regényhez is: egy legenda szerint az ismeretlen szerző a kéjsóvár főszereplőt családja egyik ellenségéről, egy miniszterről mintázta, akinek el is küldte elolvasni a könyvet. Előtte azonban méreggel itatta át a lapok sarkait, hogy amikor az olvasó az ujját megnyálazva lapoz, az olvasás végére meghaljon a szervezetébe került méregtől. Valószínű, hogy Eco ismerte Rudyard Kipling Allah szeme című 1926-os novelláját, amely magyar nyelven a Kívánságok háza című kötetben olvasható. A két mű tematikájában ugyanis vannak hasonlóságok, mint például a papi tekintély, az egyház hozzáállása a tudományos felfedezésekhez, a zene, az orvostudomány, az optika, a miniatúrák és a kódexek. Az sem mellékes, hogy mindkét könyvnek van Jorge nevű szereplője. Alessandro Manzoni klasszikus regénye, A jegyesek (1825–1829) hatása elsősorban a cselekményépítésben fedezhető fel. Mindkét műre jellemző, hogy fiktív szereplői is vannak, ugyanakkor a motivációk és az események hitelesek, és elősegítik az adott történelmi kor jobb megértését. A rózsa neve számos autentikus latin idézetet tartalmaz, illetve Arisztotelész és más filozófusok filozófiájának megvitatását is, különös tekintettel a millenarizmus híveire és az ún. fraticellikre (a ferences rendből kiszakadt spirituálisokra). Bizonyos hivatkozások azonban szándékosan anakronisztikusak, hiszen például Ludwig Wittgenstein huszadik századi filozófus volt.

Visszaemlékezésében Melki Adso pontosan meghatározza, hogy az események 1327-ben történtek, de sem azt nem tudjuk meg, hogy ő mikor idézi fel a múlt emlékeit, sem azt, hogy helyileg hol volt az apátság. A helyszín leírásához az írót állítólag a Susa-völgyi (Olaszország, Piemont régió) Szent Mihály-apátság ihlette meg. Ugyanakkor Adso beszámolója az apátság bejáratáról a franciaországi Moissacban található Szent Péter-apátságnak felel meg. A szereplők között találhatunk valóban létezett személyiségeket is, mint például Bernardo Gui (kb. 1261/1262–1331), Cesenai Mihály (kb. 1270–1342) és Casalei Hubertinus (kb. 1259–1329), jellemzésük azonban történelmileg nem teljesen hiteles. Főleg Gui alakját érte sok bírálat. Edward Peters történész szerint – akinek a középkor volt a szakterülete – a regénybeli inkvizítor sokkal sötétebb személyiség, mint amilyen valós elődje volt. Jómagam viszont azt gondolom, hogy alapvetően mégiscsak egy fikciós regényről van szó, ezért nem lehet minden betűjén a történelmi hitelességet számonkérni. Eco hívei egyébként azzal érveltek, hogy Gui alakjában az író a középkori inkvizítorok és egyházi elöljárók személyiségének groteszk ábrázolására törekedett, az egyik párbeszédet pedig a Gui által írt Practica Inquisitionis Heretice Pravitatis című inkvizítori kézikönyvből vette át. Gui a kora középkor tekintélyelvűségét képviseli, míg Vilmos a reneszánsz ember előfutára, aki mer kételkedni, gondolkodni, és nyitott a tudományos újdonságok (asztrolábium, iránytű, nagyító) iránt. Vilmos szerint a könyvekben leírt gondolatokat kiindulópontként kell kezelni, nem pedig abszolút és megfellebbezhetetlen igazságként mereven ragaszkodni hozzájuk.

Mint már utaltam rá, nagy sikere ellenére A rózsa neve bírálatokat is kapott, a szerzőnek több pontatlanságot vagy tévedést is felróttak. A jogos észrevételek figyelembevételével Eco átdolgozta a regényt, és 2011-ben megjelentette az új változatot, amelyben már lefordította a latin nyelvű idézeteket a kevésbé tájékozott olvasók érdekében. Vicces, hogy ezt azzal indokolta, hogy az amerikai olvasóknak „a latin olyan, mintha magyar lenne: érthetetlen”. Ugyanakkor cáfolta, hogy valamiféle lebutított verziót hozott volna létre az új évezred internetes generációja számára. „Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását” – indokolta az átdolgozást. Az eredeti kiadás tipikus hibájaként említette, hogy a latin növényleírásokban a cikóriát összekeverte a tökkel [a tökkelütött! :)], és a paprikáról is beszélt, amelyet a cselekmény idején Európában még nem ismertek. A regény mindkét változatát Barna Imre fordította magyarra: az eredeti kötet hazai kiadása 1988-ban jelent meg először, az átdolgozott változat 2012-ben látott napvilágot. Ami a címet illeti, ahhoz a szerző ezt a magyarázatot fűzte: „Ötletként az, hogy A rózsa neve, szinte véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza; és még ha rájön is a befejező verssor lehetséges nominalista olvasataira, csak a legvégén jön rá, addigra pedig már ki tudja, miféle más értelmezéseket választott magának. A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait.” Állítólag Eco tíz címet is javasolt, és ezek közül a véleményezésre felkértek A rózsa nevét választották. Más források úgy tudják, Melki Adso lett volna a mű címe, de ezt a kiadó túl érdektelennek tartotta.

A rendező

Jean-Jacques Annaud rendező, forgatókönyvíró és producer 1943. október 1-jén született Franciaországban, az Essonne megyei Juvisy-sur-Orge-ban. Szülei: Pierre Annaud vasutas és Madeleine Tripoz titkárnő. Műszaki tanulmányokat folytatott Vaugirard-ban (Párizs 15. kerülete), majd felvételt nyert a L'Institut des hautes études cinématographiques (IDHEC) filmművészeti főiskolára, ahol 1964-ben kapott diplomát. Az 1960-as évek végétől kezdett rendezni, eleinte reklámfilmeket forgatott a televízió számára. Első egész estés mozifilmje, a Fekete-fehér színesben (1976) nemzetközi sikert ért el, 1977-ben megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az opuszt kameruni katonai szolgálatának élményei ihlették. „Le a kalappal a francia öngúny előtt – ritkán láttuk még filmen, hogy franciák önmagukon ilyen nyíltan nevessenek, hogy a szent eszmények (a Haza! La Patrie!) ironikusan ábrázoltassanak” – írta az Esti Hírlap kritikusa, Fencsik Flóra, akinek azért voltak fenntartásai is. A Csatár a pácban (1979) főszereplője egy fiatal focista (Patrick Dewaere), aki bosszút áll a klub elnökén, miután az kipenderíti őt a csapatból. A tűz háborúja (1981) az őskorban játszódik, amikor az emberek még nem tudtak tüzet csiholni, de már ismerték áldásos hatását. Amikor az egyik törzsnél kialszik a tűz, három fiatal harcos útra kel, hogy egy másik törzstől tüzet szerezzen. A filmbeli ősemberek egy különleges nyelven kommunikálnak, amelyet Anthony Burgess, a Mechanikus narancs írója dolgozott ki.

Annaud évekig készült A rózsa neve filmváltozatára, melyet éppúgy koprodukcióban tudott csak megvalósítani, mint A tűz háborúját. Ennek érdekében félbehagyta A medve című alkotását, amely 1988-ban került a közönség elé. „Azt szeretném elérni ezzel a filmmel, hogy az emberek becsüljék ezeket az abszolút bűbájos teremtményeket, akik érzelmekkel, véleménnyel, barátokkal és intelligenciával rendelkeznek” – nyilatkozta A medvéről, amely szintén világsikert aratott. Sok bírálatot kapott viszont A szerető (1992), Marguerite Duras önéletrajzi regényének filmváltozata egy tizenöt éves francia lány (Jane March) első szenvedélyes szerelméről, amelyet egy kétszer annyi idős kínai férfi (Tony Leung Ka-fai) iránt érez. A világ első IMAX 3D-s játékfilmje volt A bátorság szárnyai (1995), amely a repülés két francia úttörője, Jean Mermoz és Antoine de Saint-Exupéry számára állított mozgóképes emléket. Megtörtént események alapján készült a Hét év Tibetben (1997), amely annyira felháborította a kínai hatóságokat, hogy úgy a rendezőt, mint a két főszereplőt (Brad Pitt és David Thewlis) örökre kitiltották az országból. Sztálingrád ostromáról szóló fordulatos háborús dráma az Ellenség a kapuknál (2001), amelynek főszerepeit Jude Law, Joseph Fiennes és Rachel Weisz játszotta. Annaud ezt követő alkotásainak már nem volt olyan nagy visszhangjuk, mint a korábbiaknak. Mind ez idáig utolsó mozifilmje, a Farkastotem (2015) a kínai kulturális forradalom idején játszódik. Mostanság a Notre-Dame-ban 2019 áprilisában pusztított tűzvészről készít filmet. Jean-Jacques Annaud kétszer nősült, első házasságából két, a másodikból egy lánya született.

A FILM

Az előzmények és a forgatókönyv

Jean-Jacques Annaud még a megjelenés előtt olvasott a könyvről a Le Monde nevű francia napilapban. A rendező rajongott a görög nyelvért, és csodálattal adózott a középkori apátságoknak, a regényben pedig egy görög nyelven írt könyvről is szó van, amelynek nyoma veszett az egyik ősi apátságban. Annaud-t annyira lázba hozta A rózsa neve, hogy még a megjelenés előtt megszerezte a francia fordítást. Miután elolvasta, azonnal elhatározta, hogy filmet készít belőle. Találkozott az íróval, és azt mondta neki, úgy érzi, hogy ezt a könyvet Eco egyenesen azért írta, hogy ő filmet készítsen belőle, és szerinte erre más nem is lenne alkalmas. A szerző beadta a derekát. Annaud 1982 nyarán kezdett hozzá az előkészületekhez. Akkor már dolgozott A medve (1988) című filmjén, de félbehagyta, hogy előbb A rózsa nevét valósítsa meg. Első lépésként korábbi filmje, a Csatár a pácban forgatókönyvírója, Alain Godard segítségével egy kb. 150 oldalas kivonatot készített a regény alapján. A kivonat tartalmazta a szereplők listáját és a figurák legfontosabb jellemzőit. A következő lépésben ki kellett választani a fő cselekményszálat és az ahhoz kapcsolódó eseményeket, és meghatározni, hogy mi is legyen a film központi mondanivalója. Annaud a bűnügyi cselekményszálat tartotta a legfontosabbnak, ezért elmerült a bűnügyi filmekkel kapcsolatos irodalomban. Elolvasta François Truffaut ma már klasszikusnak számító interjúkötetét is, amely Alfred Hitchcockról szól, ugyanis a középkor miliőjében hitchcocki légkört akart teremteni. Részletesen kidolgozott forgatókönyvet tervezett, amelynek megírására egy esztendőt szánt. Több szakmabeli is kételkedett abban, hogy meg tud-e majd birkózni a hatalmas feladattal. Egyikőjük Alexandre Mnouchkine volt, aki később a film egyik producere lett.

Umberto Eco nem akart részt venni a forgatókönyv megírásában. Szerinte ő megtette a magáét a könyv megírásával, és becsületesen beismerte, hogy a film egészen más műfaj, amelyhez ő nem ért. Éppen ezért nem akarta ráerőltetni Annaud-ra a saját elképzeléseit, hanem engedte, hogy a rendező saját értelmezéssel álljon elő. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne maradtak volna kapcsolatban, amelyet az egymás munkája iránti kölcsönös tisztelet jellemzett. Ez a filmben is megnyilvánul: az egyik jelenetben Baskerville-i Vilmos egy olyan könyvre bukkan, amelyet egy bizonyos Bolognai Umberto kommentál. A fiktív név utalás az íróra, aki a bolognai egyetemen tanult, majd oktató lett ugyanott. Miután kikristályosodtak a legfontosabb szempontok, kezdődhetett a tényleges forgatókönyvírás. Godard nem kevesebb, mint kilenc változatot írt. A rendezőnek egyik se tetszett igazán, mire Godard bedobta a törülközőt. Annaud ragaszkodott ahhoz, hogy a bűnügyi szál maradjon a központi motívum, mert szerinte a regény gazdag és összetett kulturális-történeti ismeretanyaga tévutakra vinné a forgatókönyv íróját. Godard pótlására olyan jó nevű írók kerültek szóba, mint David Newman, Peter Feibleman, Alvin Sargent és David Mamet. Végül Roman Polański állandó munkatársa, Gérard Brach állt csatasorba, aki két további forgatókönyv-változatot írt. Neki sikerült a legjobban megragadnia a lényeget a cselekményt és a szereplőket illetően, beleértve azok motivációját és külsejét is. A szereplők kinézetére vonatkozóan Annaud fantáziáját megmozgatták Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516) és id. Pieter Bruegel (kb. 1525–1569) festményei is, noha ezek a művészek évszázadokkal később éltek, mint amikor a történet játszódik. Az engedékeny Ecónak csupán egyetlen kikötése volt, hogy a filmet angolul forgassák, mivel az a XX. század latinja. A forgatókönyv megírásába ezért az amerikai Howard Franklint is bevonták. Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni a német producer, Bernd Eichinger kérését sem, hogy valami „németes” jellege is legyen az egésznek. Eichinger rögvest javasolt is valakit, mégpedig a rendezőként sem ismeretlen Andrew Birkint, aki két újabb forgatókönyv-változatot írt, sőt színészként is látható a filmben: ő Winchesteri Cuthbert. A legutolsó verziót Annaud egyedül fejezte be, mert mindenki kidőlt mellőle munka közben.

Helyszín- és producerkeresés

Annaud tisztában volt azzal, hogy tervezett filmje nem lesz olcsó, ezért több lehetséges támogatóval is tárgyalt Rómában, Tokióban, Madridban, Londonban, Los Angelesben és Párizsban. Gérard Lebovici, a befolyásos francia filmmogul személyében meg is találta a megfelelő producert. Lebovici azonban nemcsak nagy vagyonáról és szakmai összeköttetéseiről volt nevezetes, hanem arról is, hogy vonzódott a szélsőbaloldalhoz és kapcsolatot tartott fenn bűnözőkkel is. 1984. március 5-én egy párizsi parkoló alagsorában, kocsija vezetőülésében hátulról agyonlőtték. A tettes sosem került rendőrkézre, a rendőrség a több elkövető lehetőségét sem zárta ki. Annaud új producert keresett és talált Alexandre Mnouchkine személyében, aki 1940 óta volt a szakmában: a Királylány a feleségem (1952) című kosztümös klasszikus és Philippe de Broca Belmondóval forgatott kalandfilmjei egyaránt az ő nevéhez fűződnek. A hetvenhat éves Mnouchkine úgy érezte, túl öreg már egy ilyen nagyszabású produkció kézben tartására, amely ráadásul anyagi lehetőségeinek is a határait feszegette, ezért egy komoly feltételt szabott: Annaud keressen mellé egy fiatalabb társproducert. Azt javasolta, hogy főleg az NSZK-ban keresgéljen, ahol különösen népszerűnek bizonyult a direktor előző filmje, A tűz háborúja. Annaud megfogadta a tanácsot, és meg is találta az ideális koprodukciós partnert, Bernd Eichingert, aki épphogy befejezett egy nagyszabású szuperprodukciót, a Végtelen történetet (1984, Wolfgang Petersen). A francia rendező lelkesedése a téma iránt a német producert is meggyőzte, és Eichinger mindenét feltette a filmre, sőt amikor a forgatás befejezéséhez további pénzre volt szükség, még a cége épületét is eladta. A gyártási folyamatba egyébként az olaszok is beszálltak: Franco Cristaldi korábban számos olasz filmklasszikus megszületését tette lehetővé, köztük van exfelesége, Claudia Cardinale több filmje és Fellini Amarcordja (1973) is. Az amerikai Columbia Pictures is hajlandó volt pénzt fektetni A rózsa nevébe.

A fáradhatatlan rendező nemcsak a producerkeresés miatt járta a világot, hanem azért is, hogy megtalálja a legmegfelelőbb apátságot a forgatáshoz. Több százat is felkeresett, jegyzeteket készített róluk, de egyik sem felelt meg az igényeinek. A legtöbb épület ugyanis jelentős átalakításokon esett át, és sem kívülről, sem belülről nem a XIV. század hangulatát árasztotta. Csupán egyetlen épület felelt meg valamelyest Annaud elképzeléseinek: a hesseni Eberbach kolostor. Itt forgatták a belső jelenetek többségét, sőt néhány külsőt is. Ez a XII. században a Rajna mentén, a Rheingau borvidéken alapított ciszterci kolostor a XIV–XVI. században élte fénykorát, ekkor mintegy 100 szerzetes és 200 laikus testvér lakhatta. A barátok régi, középkori formájában megmaradt hálóterme lett a filmbeli szkriptórium, az ispotályból az étkező, a pincéből pedig a bírósági terem. Az eberbachi épületegyüttes egyes részei a harmincéves háború (1618–1648) során súlyos károkat szenvedtek, melyeket a XVII. századi újjáépítés számolt fel. A filmesek igyekeztek elkerülni ezeket az újjáépített részeket. Mivel az apátságot gyakran látjuk kívülről is, és ehhez nem akadt minden szempontból megfelelő helyszín, ezért díszletet kellett építeni, amelynek egyik fontos eleme a torony volt. Az első díszletet Franciaországban építették, de takarékoskodni kellett, aminek az lett a vége, hogy a torony túlságosan kicsire sikerült. A francia díszlettervező megtagadta, hogy Annaud kívánságának megfelelően másik díszletet építsen, ezért mennie kellett. Nem is akárki érkezett a helyére: Dante Ferretti korábban olyan nagyágyúkkal dolgozott, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Marco Ferreri és Elio Petri. Ferretti nemcsak elképesztő kreativitásáról volt nevezetes, hanem arról is, hogy zseniális ötleteit meglepően olcsón tudja kivitelezni. A rózsa neve esetében is ez történt: a Róma közelében felépített új díszlet feleannyiba került, mint az előző, és tökéletesen megfelelt a rendező elképzeléseinek. A fél évig tartó díszletépítés után Annaud speciális szakembereket szerződtetett arra, hogy a vadonatúj díszletfalakat mohával és penésszel vonják be.

A labirintus

Eco a könyvtárt szobák sokaságából álló labirintusnak írta le, amelyben az illetéktelen behatolók könnyen eltévedhetnek: „Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni.” Annaud hívta fel az író figyelmét arra, hogy semmit nem írt az emeletekről, holott a könyvtár egy toronyban van. A rendező Dante Ferrettivel közösen tervezte meg a labirintust lépcsőkkel és emeletekkel. A valóságban leginkább az ösvények vagy falak által alkotott, vízszintes kiterjedésű labirintusok a legismertebbek, ezért a két művész variálható kartonmakettek és a díszletekről készített fényképek segítségével találta ki a megoldást. Figyelembe vették Maurits Cornelis Escher (1898–1972) A lépcsők és Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) A börtönök című alkotásait is, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. A labirintus szobáiból csak hármat építettek meg teljes egészében, és ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, hogy a szereplők mindig máshol járnak. A labirintust – amely egy harmincméteres torony öt emelettel és egy bonyolult lépcsőrendszerrel – a római Cinecittàban építették fel egy hónap alatt.

A katakombák

A rózsa neve forgatása 1985. november 11-én kezdődött, és 1986. március 10-én ért véget. A stáb az NSZK-ban és Olaszországban dolgozott. Az egyik jelenetben Vilmos és Adso egy föld alatti katakombába kerülnek. A rendező ezt az epizódot a Vatikánhoz tartozó „hivatalos” katakombákban szerette volna felvenni, de nem kapott forgatási engedélyt. A véletlen hozta el a megoldást. A stáb rendszeresen egy olyan római étteremben ebédelt, amelyről kiderült, hogy saját katakombája van, ahol le tudták forgatni a szükséges jelenetet. A szerencse egyébként máskor is a stáb segítségére sietett. Az egyik jelenethez például valódi hóra volt szükség, leginkább azért, mert a forgatás vége felé jártak, és annyira kevés pénz maradt a büdzséből, hogy abból műhóra már nem futotta volna. Noha Rómában igen ritka a hóesés, a szükséges időben mégis megérkezett a hó. Vele együtt pedig egy újabb probléma: a nagy hó által okozott közlekedési problémák miatt szinte alig jelent meg valaki a stábból a forgatás helyszínén. Végül a nehézségek ellenére sikerült a „havas” epizódokat is rögzíteni.

A kódexek

Annaud olyan volt, mint az Aranypók: ügyelt a részletekre, és hogy minden a lehető leghitelesebb legyen, a felesége, Laurence Duval Annaud és a középkor elismert kutatója, Jacques Le Goff segítségével a legjobb szakértőket kérte fel a filmhez. Mindegyik szakembernek megvolt a maga szakterülete, amelyhez különösen értett, mint például a középkori hétköznapok, az öltözködés, a fazekasmesterség, a vallási kérdések vagy éppen a kolostorok életvitele stb. Annaud a forgatókönyv írásakor maximálisan figyelembe vette a szakértőktől kapott tanácsokat. Le Goff tevékenyen részt vett a filmben látható kódexek elkészítésében is. Ezeket három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak azok a könyvek, melyek csak a háttérben voltak láthatók, így részletes kidolgozásukra nem volt szükség. A második csoport kódexeit kinyitva is mutatják a filmben, ám nem készültek róluk közeli felvételek. A harmadik kategóriába tartozó könyvek igényelték a legtöbb munkát, mert ezekről a kódexekről közeli felvételek is voltak, ezért különösen oda kellett figyelni a részletekre is. Ha nem is sikerült annyira tökéletesen elkészíteni őket, mint az igazi kódexeket, de egy laikus nem nagyon figyelt volna fel a különbségekre. Annaud az egyik forgatási napon elkövette azt a hibát, hogy a közelik elkészítését a nagy kódexről a következő napra halasztotta. Másnap hűlt helye volt a könyvnek. (Egyes források szerint nem a teljes könyv, csak a részletesen kidolgozott lapok tűntek el.) Nyolc hónapig tartott a hiány pótlása, és a közelik csupán a bemutató előtt pár nappal készültek el. Idővel megkerült a tettes is: állítólag az egyik főszereplő vitte el a lapokat, Annaud pár év múlva az illető lakásának falán látta viszont őket. Jegyezzük meg azt is, hogy napjainkban már csak a padovai Praglia apátságban (Veneto, Olaszország) készítenek kódexeket úgy, mint a filmben: egyetlen oldal kidolgozása hat hónaptól egy teljes évig is eltarthat. A történet szempontjából különösen nagy jelentőségű Arisztotelész könyve, a Poétika, amely útmutató a művészetekhez. Sokáig elveszettnek hitték, és csak a kora reneszánsz idején került elő egy arab fordítás (Averroës munkája), amelyet átültettek latin nyelvre. A két részre osztott eredeti mű első könyve a tragédiáról, a második a komédiáról szólt, de ez utóbbi elveszett. A filmben ez az elveszett mű a tiltott könyv.

A színészek

Baskerville-i Vilmos eljátszására Annaud egy ötven év körüli, ismeretlen színészt akart, akinek arcához és személyiségéhez semmilyen híres alakítás nem köthető. Több tucat lehetséges jelöltet megnézett, míg végül rájött arra, hogyha egy színész ötvenéves kora fölött még mindig ismeretlen, akkor nincs meg az a kisugárzása, amely ehhez a szerephez kell. Ezután már az ismert színészek között keresgélt, és szóba került például Albert Finney, Michael Caine, Richard Harris, Ian McKellen, Jack Nicholson, Roy Scheider, Jack Nicholson, Yves Montand, Marlon Brando, Donald Sutherland, Max von Sydow, Vittorio Gassman, Robert De Niro és Frederic Forrest. De Niro látszott a legalkalmasabbnak, aki ugyan fiatalabb volt a szükségesnél, ám az ő esetében az életkor nem jelentett gondot. Az viszont igen, hogy egészen más elképzelései voltak a szerepről, mint a rendezőnek. Elengedhetetlennek tartotta, hogy valódi párbajra kerüljön sor Vilmos és Bernardo Gui között, Annaud ellenben csak szellemi összecsapást akart. De Nirót ezért ejtették, és újabb jelölteket vettek fontolóra, például Paul Newmant és Anthony Perkinst. Mike Ovitz színészügynök rendületlenül ajánlgatta egyik védencét, Sean Conneryt. Annaud három okból ellenkezett. Az egyik ok az volt, hogy Connery személyéhez túlságosan kötődött James Bond szerepe, a másik, hogy szerinte a legutóbbi filmjeiben nem játszott túl jól, a harmadik pedig az, hogy meglehetősen drága színésznek számított. Ovitzot azonban nem lehetett lerázni, ezért Bernd Eichinger azt javasolta, hogy hallgassák meg Conneryt, és így szabaduljanak meg tőle. A meghallgatás meglepetéssel zárult: Connery elsőre úgy mondta a szöveget, ahogyan a rendező elképzelte. Umberto Eco nem örült az ex-Bond szerződtetésének, a film megtekintése után viszont ő is elismerően nyilatkozott a sztár alakításáról. Ellenben a Columbia Pictures hajthatatlan volt, nem akarta Conneryt, mert már nem volt eléggé nagy név, s mivel a rendező ragaszkodott a színészhez, az amerikai cég visszalépett a film finanszírozásától.

Melki Adsót Eco ostobának tartotta, aki nem érti a mesterét, Annaud azonban olyannak akarta ábrázolni, aki végül felülkerekedik Vilmoson, mert megért valami olyasmit is, amit mestere, az ész embere nem: az ösztönök és a szerelem világát. Christian Slater még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, amikor több száz tizenéves fiú közül kiválasztották a szerepre. Megkérték arra is, hogy vegyen részt a lány megformálására kiszemelt három színésznő meghallgatásán is. Az első jelölt a chilei Valentina Vargas volt, a másik kettő próbafelvételére másnap került volna sor. Slater azonban az anyjával megüzente a rendezőnek, hogy oly mély benyomást tett rá a huszonkét éves Valentina, hogy a másik két színésznővel már nem szeretné és nem is tudná megcsinálni a próbafelvételt. Annaud figyelembe vette Slater kérését. Bizonyos források úgy tudják, hogy a lány szerepére először a francia Mathilda Mayt választották, de a művésznő az Életerő (1985) című horror kedvéért visszalépett. Persze az is lehet, hogy Slater szerződtetésére csak May visszalépése után került sor, és Christian nem is tudott Mathildáról. A kamasz fiú számára a legnagyobb nehézséget a szerelmi jelenet forgatása okozta. Annaud azt akarta, hogy Adso meglepetése és tapasztalatlansága hiteles és őszinte legyen, ezért Christiant egyáltalán nem avatta be a részletekbe, Valentinától meg azt kérte, improvizáljon. Szerette volna legalább azzal megkönnyíteni Slater helyzetét, hogy a jelenet felvételét a forgatás végére időzíti, amikorra a két fiatal színész kicsit jobban megismeri egymást, ám a díszletépítés nehézségei miatt végül a forgatás elején vették fel a szeretkezési epizódot. Sean Connery és Christian Slater kapcsolata a valóságban is olyan volt, mint mesteré és tanítványáé. Christian szerint Conneryvel forgatni felért egy mesterkurzussal: mindent tudott a színjátszásról és az életről, de egy cseppet sem volt öntelt és nagyképű, hanem igazi úriemberként viselkedett. Sean mindazonáltal annak is hangot adott, ha nem tetszett neki valami, így például egy idomárt leteremtett amiatt, ahogyan az illető a lovakkal bánt.

Vilmossal és Adsóval ellentétben Bernardo Gui valós történelmi személyiség volt, aki körülbelül 900 eretnekgyanús esetet vizsgált ki, és legalább 42 esetben halálos ítéletet hozott. A filmben a feldühödött tömeg végzett vele, míg a valóságban békében hunyt el püspöki rezidenciáján. Annaud visszaemlékezései szerint nem volt könnyű együtt dolgozni a szerepet alakító egomániás F. Murray Abrahammel, aki állítólag Connery tökéletes ellentéte volt. Nem győzte hangsúlyozni, hogy ő egy Oscar-díjas színész – néhány hónappal a forgatás előtt kapta a díjat az Amadeus (1984) című filmért, amelyben Salierit alakította –, Connery viszont nem. (A két színész 2000-ben újra együtt forgatott a Fedezd fel Forrestert! című filmben, s akkor már Connery is Oscar-díjas volt, az elismerést az Aki legyőzte Al Caponét című 1987-es gengszterfilmért kapta.) Pedig Abraham igazából kedvelte Seant, egyszer például így nyilatkozott róla: „Vannak bizonyos férfiak és nők, akikről abban a pillanatban, ahogy a kamera elé állnak, kiderül, hogy valóban ott a helyük. Connery is ilyen.” A színész azt mondta, olyannak akarta megformálni az inkvizítort, aki ízig-vérig gonosz, s ezért képtelenség szimpatizálni vele. Szerinte sok kollégája úgy játssza a negatív szerepeket, hogy közben képletesen kikacsint a közönség felé: „Hé, valójában nem ilyen vagyok”. Ezt ő mindenképpen el akarta kerülni.

A mellékszerepekre is számos lehetséges jelölt volt, némelyiküket több szerep esetében is fontolóra vették. Jean Rochefort például Bernardo Gui és Malakiás eljátszására egyaránt szóba került. Az apát úr megformálására alkalmasnak tűnt Philippe Noiret, Alberto Sordi és Adolfo Celi is, végül a kiváló Michael Lonsdale-t szerződtették. Remigius szerepét Michel Galabru és Jean Carmet számára is felajánlották. Az utolsó választás az osztrák Helmut Qualtinger volt, akinek ez az utolsó szerepe: bő két héttel az európai premier előtt elhunyt. Berengárt Michael Habeck személyesítette meg, mert nem sikerült megállapodni Annaud kiszemeltjével, Jean-Claude Brialyvel. Malakiást a német Volker Prechtel alakította, miután az amerikai Jack Palance-ről és az olasz Franco Franchiról le kellett mondani. Franchi állítólag Salvatore szerepére is esélyes volt, de nem akart tonzúrát csináltatni magának, ezért ejtették őt. Más források úgy tudják, hogy a színész mondott nemet, mert komédiáknak köszönhetően vált ismertté, és nem akart változtatni ezen az imázsán. Szó szerint az utolsó pillanatban lépett a helyére az amerikai Ron Perlman, aki ugyan elsőként jelentkezett a szerepre, de az olasz koprodukciós partner olasz színészt akart, Franchi akadékoskodása miatt azonban hajlandó volt elfogadni Perlmant. A színész visszaemlékezései szerint a forgatókönyv alig tartalmazott párbeszédeket. Salvatorét úgy jellemezték, hogy hat nyelven tud beszélni, ezért Perlman mindegyik nyelven megkapta a forgatókönyvet, és a különböző nyelvű változatokból átvett szavakból maga alkotta meg a figura mondatait. Annaud nagyon szeretett Perlmannel dolgozni, aki már A tűz háborújában is játszott, és az Ellenség a kapuknál egyik fontos szerepét is rábízta.

Az amerikai színész-rendező, John Huston elvállalta Jorge szerepét, ám megrendült egészségi állapota miatt feltételeket szabott. Így például azt kérte, hogy a forgatási helyszínen legyen fűtés, és az ő jeleneteit egyszerre vegyék fel. Annaud nem tudta elfogadni ezeket a feltételeket, különösen a fűtésre vonatkozót. Azt akarta ugyanis, hogy a hidegre a színészek épp olyan természetesen, a nyakuk összehúzásával reagáljanak, mint a középkori szerzetesek. A szerepet a legendás orosz operaénekes, Fjodor Saljapin fia, a Nyugaton élő Feodor Chaliapin, Jr. kapta. Előtte kikérték Connery véleményét is, aki állítólag ezt mondta: „Nagyszerű színész, de el fogja lopni a show-t.” Annaud folyamatosan aggódott Chaliapin egészsége miatt, hiszen a vak szerzetest alakító művésznek állandóan könnyezett a szeme a szürke hályogot imitáló kontaktlencsék miatt, ráadásul a forgatás hideg, nyirkos helyeken zajlott, és a színésznek a veszélyes jeleneteit is személyesen kellett megcsinálnia. Chaliapin igyekezett megnyugtatni a rendezőt, hogy nincs miért aggódnia, pedig nagyon is volt. Jorge ugyanis a lángoló könyvtárban leli halálát, a szakemberek azonban hanyagul készítették elő a forgatási helyszínt. Az egyik lángoló tölgyfa gerenda a tetőről rázuhant az idős színészre, erősen fejbe vágta és a földre döntötte. Annaud azonnal Chaliapinhoz rohant, hogy mi történt vele, nem sérült-e meg. A színész állítólag így reagált: „81 éves vagyok, nemsoká úgyis meghalok. Sikerült a felvétel?” Nos, sikerült, sőt a baleset képsora bele is került a filmbe.

Nem Chaliapin volt az egyetlen színész, aki életveszélybe került a tűz miatt. Amikor kigyullad a könyvtár, Vilmos felszólítja Adsót, hogy távozzon. Connery csuhája közben lángra kapott. Annaud reagált a leggyorsabban: a földre lökte a színészt, és megforgatta a földön, hogy elfojtsa a lángokat. Mellesleg Connery sem mentesült az alól, hogy valódi tonzúrát készítsenek neki, mint a többi színésznek. Mindazonáltal igyekezett kissé komfortosabbá tenni a forgatási körülményeket, ezért a hideg miatt az első munkanapon szandálban és zokniban jelent meg. Annaud azonnal felelősségre vonta a kellékest, hogy miért adott Conneyre szandált és zoknit. Végül kompromisszumos megoldás született: a rendező beleegyezett abba, hogy a színész zoknit, sőt akár bakancsot is viseljen, amikor a lába nem látszik, amúgy pedig szandált, zokni nélkül. Ez utóbbi is engedmény volt a hitelesség rovására, hiszen a ferencesek mezítláb jártak. (Valójában a történet idején a ferences rendben már csak a spirituálisok ragaszkodtak szigorúan Assisi Szent Ferenc eredeti reguláihoz. Connery egyébként olyan csuhát viselt, mint az igazi ferencesek: az öltözék Marokkóban készült.) Az egyik jelenet hangfelvételének ellenőrzése közben Annaud felfigyelt egy furcsa, ismétlődő zajra: kiderült, hogy a zaj Connery csizmájától származik, ahogy a márványpadlóval érintkezik. Connerynek nemcsak a rendezővel támadt konfliktusa, hanem az operatőrrel is. Tonino Delli Colli ugyanis megállás nélkül beszélt a forgatás alatt, ami a koncentrálásra törekvő színészt nagyon idegesítette. Annaud megpróbálta meggyőzni az operatőrt, hogy legyen tekintettel erre, ám az operatőr állítólag ezt felelte: „Fellini két Oscar-díjat kapott azokért a filmekért, melyeket együtt csináltunk, pedig azok forgatásán is folyton beszéltem.” Ez persze anekdotaként nagyon szellemes, de egyetlen szó sem igaz belőle. Fellini Oscar-díjas filmjeinek ugyanis nem Delli Colli volt az operatőrje, sőt A rózsa neve előtt csak egyszer dolgoztak egymással, amikor Delli Colli lépett Ennio Guarnieri helyére a Ginger és Fred (1986) forgatásán. És még egy anekdota: Annaud akkoriban egy faluban élt, és az ottani férfiak külsejéből kiindulva a legcsúnyább színészeket választotta a mellékszerepekre, hogy az arcok hitelesek legyenek. Amikor hazatért a falujába, néhány falusi férfi megkérdezte tőle, hogy tényleg olyan rondának látja-e őket, mint a kiválasztott színészeket, mire a direktor szemrebbenés nélkül „igen”-nel felelt. A módszer egyébként gazdaságos volt, mert az eleve adott előnytelen külső miatt a színészek sminkelése többnyire csak fél órát vett igénybe. Az egyetlen kivétel az amúgy szintén nem adoniszi külsejű Ron Perlman volt: őt olykor napi öt órán át sminkelték.

A fogadtatás

A rózsa neve ősbemutatója az IMDb szerint az Egyesült Államokban és Kanadában volt ugyanazon a napon: 1986. szeptember 24-én. Nem aratott igazán kiemelkedő sikert, csupán 7,2 millió dollár bevételt termelt. Ellenben Európában egész más volt a helyzet. Franciaországban például 4 960 026-an nézték meg a filmet, és ezzel az eredménnyel a szezon negyedik legsikeresebb filmjévé lépett elő. Spanyolországban 2 179 322, az NSZK-ban 5 896 891, Olaszországban 4 386 000 jegyet adtak el rá. Ellenben a kritikusok nem voltak különösebben lelkesek. Szinte egyöntetűen állapították meg, hogy a film egyértelműen alatta maradt a regénynek, Annaud egy középkori krimivé egyszerűsítette Eco gazdagon rétegezett művét, és a színészek külseje sok esetben az igazi jellemábrázolást helyettesíti. Felemlegettek bizonyos történelmi tévedéseket is, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy Eco is elkövetett néhányat írás közben. Azt viszont nem vitatták el, hogy a külsőségeket illetően a rendező kitett magáért, a miliő ugyanis tagadhatatlanul érzékletes. Magyarországon a MOKÉP forgalmazásában mutatták be a filmet 1988. május 5-én, feliratos változatban. A bemutató évében 2005 előadást tartottak belőle, ezekre 206 497 néző váltott jegyet 5 388 000 Ft értékben. (Engem kicsit meglepett, hogy a minden szempontból jóval gyengébb, s azóta méltán elfeledett nyugatnémet film, a Világautó feltűnően jobb eredményt ért el szinte ugyanannyi idő alatt.) A hazai kritikák hangvétele egyébként hasonló volt a külföldiekéhez.

Persze mindenkit érdekelt Umberto Eco véleménye is. A bemutató után egyetlenegyszer volt hajlandó ezt megfogalmazni: „Könyv és film két különböző dolog, mindegyiknek más az alkotója, más a sorsa. Annaud nem akar az én könyvem olvasásához kulcsokat adni a közönségnek, azon kívül, hogy filmet készített belőle. És alighanem ő se venné jó néven, ha én tenném ugyanezt a filmjével. […] Ha azt mondanám például, hogy tetszett a labirintus, valaki még arra következtetne belőle, hogy nem tetszett a templom… […] A film elkészülte után választhattam, adom-e a nevemet a produkcióhoz, mint az ötletadó mű szerzője, vagy sem. […] A nevem maradt, le lehet vonni a következtetést. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy szerintem a film ugyanarról szól, mint a könyv. Részben igen, részben nem. A film a könyvnek egyfajta olvasata, mégpedig elsősorban vizuális olvasata.” (Magyarósi Gizella fordítása. In: Filmvilág 1987/2, 45. oldal) 2011-ben Eco újra hajlandó volt beszélni a filmről. Ekkor ezt mondta: „Egy ilyen könyv olyan, mint a klubszendvics pulykával, szalámival, paradicsommal, sajttal, salátával. És a filmnek csak a salátát vagy a sajtot kell választania, megszüntetve minden mást – a teológiai és a politikai oldalt. Ez egy jó film.” Bennfentesek úgy tudják, Eco végső soron mégsem volt igazán elégedett, és ezért nem járult hozzá semelyik másik műve megfilmesítéséhez, viszont beleegyezett a tévésorozatba. Néhány évvel a halála előtt az író azt mondta, A rózsa neve a legrosszabb regénye, de népszerűségét a szerinte sokkal jobban sikerült könyvei meg se tudták közelíteni.

A tévésorozat

2019-ben mutatták be világszerte az Eco regénye alapján készült nyolcrészes olasz–német tévésorozatot. A forgatókönyvet Giacomo Battiato, Andrea Porporati, John Turturro és Nigel Williams írta, a szériát Giacomo Battiato rendezte. „A rózsa neve nagyszerű könyv: magában foglal egy thrillert, amelyet Annaud filmje elmesél, ám tartalmaz filozófiai vitát, a vallás és a hatalom viszonyáról, a szeretetről, a nőkről, az életről szóló fejtegetéseket is. Amire egy kétórás filmben nincs idő, mi elmondhattuk” – nyilatkozta a rendező. Baskerville-i Vilmost John Torturro, Melki Adsót Damian Hardung, Bernardo Guit Rupert Everett alakította. Torturro elmondta, hogy nem nézte meg Annaud filmjét, mert nem akarta, hogy Connery alakítása befolyásolja őt. A középkori okcitán nyelvű párbeszédeket a Salernói Egyetem szakértői csoportja fordította és felügyelte. (Az újlatin nyelvek családjába tartozó okcitán nyelvet főleg Dél-Franciaországban beszélik, a középkorban a trubadúrköltészet és a balladák nyelve volt.) Az előkészületek még Umberto Eco életében elkezdődtek, az első forgatókönyvvázlatot az író még látta és jóvá is hagyta. A költségvetés 25 millió euró (8 milliárd forint) volt. A forgatás 2018-ban kezdődött Olaszországban. A fontosabb helyszínek a következők voltak: Abruzzo régióban a Fara San Martino-szurdok, a középkorban alapított Roccamorice település, a majellai Santo Spirito-apátság és a több száz éves múltra visszatekintő, sziklákra épült roccascalegnai kastély, továbbá a régészeti természeti park Vulciban (Velch), Montalto di Castro és a tusculumi régészeti park. Panorámaképeket vettek fel Perugiában és Bevagnában, míg az épületeket a római Cinecittà műtermeiben építették fel. A sorozatot 132 országba adták el, és ezzel A rózsa neve a négy évadot megért Gomorra után a második legkelendőbb olasz tévésorozatnak bizonyult. Magyarországon elsőként 2019. november 20-ától láthatták a Telekom Moziklub előfizetői, december 20-tól pedig a Filmcafé nézői is.

Így látták ők

„Röviden szólva, A rózsa neve nem mindennapi moziélmény. Komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége a fantasztikus közegben különösen jól érvényesülnek: profik ritka profi munkája. Noha, tegyük hozzá, a középkorban, illetve az ókorban játszódó detektívtörténet – amelyben a korabeli, irracionális »megfejtést« kínálókkal szemben egy lényegében mai logikájú »nyomozó« küzd – egyáltalán nem számít újnak a krimi immár elég gazdag világtörténetében. Noha, ezt is hozzátehetjük, a regény intellektuális és kultúrtörténeti rétegeiből a film nagyon keveset tud – akar – a filmvásznon is megőrizni. Sean Connery kissé kérkedve azt nyilatkozta, a regény felét sem értette meg: ez a mondata reklámfogásnak sem utolsó. Ilyesfajta reklámízt valahol mélyen végig ott érzünk A rózsa neve filmváltozatában: de ha nem nagyon figyelünk rá, akkor nem rontja az élvezetünket. Nemsokára a könyv is megjelenik magyarul, s ki-ki maga hasonlíthatja össze a regénybeli Vilhelmus és a filmbeli ex-007 gondolatait, kalandjait. De ezt egyáltalán nem fanyalgásnak szánom: a nyolcvanas évek nagyon mélyre süllyedt ízlésvilágában a maga műfaján belül mind a regény, mind a film nem megvetendő kísérlet valaha volt értékek visszaidézésére.”

(Hegyi Gyula: „A rózsa neve”. In: Magyar Hírlap, 1988. május 12., 4. o.)

„Sean Connerynek a film szerint több mint egy napra van szüksége ahhoz, hogy gyanút fogjon: ebben az apátságban »kell lennie valahol« egy könyvtárnak. Tekintve, hogy később a filmben is elhangzik: a keresztény világ legnagyobb könyvtáráról van szó, és ráadásul az is kiviláglik, hogy nem akármilyen hely, hanem noch dazu szimbólum is ez a könyvtár, nehéz elismeréssel adózni ennek a detektívnek. Pedig az események és következtetések aztán már nagyon gyorsan követik egymást. Sean Connery egykettőre (körülbelül a film feléig) rájön arra, ami a regénybeli Vilmos atyának számos kézenfekvő, de hihetetlen, illetve hihető, de elképzelhetetlen feltevés átrostálása után, körülbelül a négyszázadik oldalon kezd derengeni: honnan szövi hálóját a gyilkos, hogyan követi el gyilkosságait, és hogyan lehet hozzá a könyvtár labirintusában tájékozódva eljutni. Ezek után a nézőnek nem sok izgalom marad. Legfeljebb azon lepődhet meg végül, hogy – a megszokott krimi-szabályokra rácáfolva – egyszerre két eleve gyanús alakról is kiderül, hogy tényleg gyilkos. Mondani se kell, hogy a fiú, Adso málészájúbb és hülyébb minden Watson-paródiánál, ellenben remek amorósónak bizonyul a még nála is fotogénebb Valentina Vargasszal a szeretkezési jelenetben, mely Annaud dramaturgiája szerint a film csúcspontja.”

(Barna Imre: „Nulla rosa est”. In: Filmvilág 1988/5, 40–42. o.)

„A film képi világa valóban hiteles és lenyűgöző. Szemet gyönyörködtető az a szigorú tökéletességre törekvés, amellyel az alkotók megidézték a középkort, annak minden tárgyi és ikonográfiái kellékével. Különösen Fellini remek filmépítésze, Dante Ferretti tett ki magáért. Fantasztikus díszletei egy olyan világot tárnak elénk, ahol együtt él a végtelen labirintusba rejtett, kincsként őrzött tudás és a kegyetlenség, a torz testi szenvedély és a misztikus hit, a szép iránti sóvárgás és a nyers földhözragadtság. A film komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége jól érvényesül e közegben. Mindenen átható, erős atmoszféra, kiváló zenei és hanghatások, ügyes cselekménybonyolítás, elsőrangú színészi alakítások és Tonino Delli Colli jóvoltából gyönyörű felvételek jellemzik Annaud filmjét, amely sajnos a túlzásoktól sem mentes. A rózsa neve túl sötét, túl kegyetlen képet fest a középkorról. A filmbeli apátság lakói szinte kivétel nélkül aberráltak. Nehéz elhinni: nekik köszönhető, hogy fennmaradtak a régi könyvek. Egyedül a Sean Connery megformálta Vilmos atya lóg ki a sorból, csak ő számít itt normálisnak. Cinikus mosolyával, lekezelő viselkedésével nem illik e korba, nagyon is huszadik századi ember ő. Afféle csuhába öltözött detektívfelügyelő, aki minden megnyilvánulásában Sherlock Holmesra emlékeztet.”

(Hollós László: „Sherlock atya”. In: Új Tükör, 1988. június 19., 29. o.)

A rózsa neve (Der Name der Rose / Il nome della rosa / Le nom de la rose, 1986) – nyugatnémet–olasz–francia történelmi dráma. Umberto Eco azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Andrew Birkin, Gérard Brach, Howard Franklin és Alain Godard. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: James Horner. Díszlet: Dante Ferretti és Francesca Lo Schiavo. Jelmez: Gabriella Pescucci. Vágó: Jane Seitz. Rendező: Jean-Jacques Annaud. Főszereplők: Sean Connery (Baskerville-i Vilmos), Christian Slater (Melki Adso), Helmut Qualtinger (Varaginei Remigius), Elya Baskin (Severinus), Michael Lonsdale (az apát), Volker Prechtel (Malakiás), F. Murray Abraham (Bernardo Gui), Feodor Chaliapin Jr. (Burgosi Jorge), William Hickey (Casalei Hubertinus), Michael Habeck (Berengár), Urs Althaus (Venantius), Valentina Vargas (a lány), Ron Perlman (Salvatore), Leopoldo Trieste (Cesenai Mihály), Vernon Dobtcheff (Newcastle-i Hugó), Andrew Birkin (Winchesteri Cuthbert). Magyarországi bemutató: 1988. május 5.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

A jégsziget foglyai

A vörös palást

Őrült nők ketrece

Kecskeszarv

Justine

A tiltott szerelem tornya

A testőrök visszatérnek

Margó királyné

TEAKBOIS ERETNEKSÉGEI

Mindenre kapható modellek életveszélyben (18+)

Marlon Brando, a szexmániás guru (18+)

Így nem lehet egy hölggyel bánni!

Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő (18+)

Franco Nero, a rettenthetetlen cápavadász (18+)

Tobe Hooper, a doki és a Bőrpofa