„Who the fuck is Vilgot Sjöman? Melyik méltán elfeledett együttesben dobolt? Vagy melyik falusi focicsapat balszélsőjeként játszott? Honnan a fenéből szedi Arnold ezeket a tök ismeretlen alakokat?” – szinte hallani vélem a tájékozatlanabb olvasók méltatlankodását, amely egyébként nem alaptalan. A svéd Vilgot Sjömannak ugyanis mindössze két filmjét játszották évtizedekkel ezelőtt a magyar mozik, ráadásul az ún. stúdióhálózatban, amely eleve szűkebb körű forgalmazást jelentett. Egyik legfontosabb munkájából néhány előadást tartott csupán a Filmmúzeum a hetvenes évek derekán. A szerencsésebbek egy-egy svéd filmhéten elcsíphették a rendező valamelyik filmjét. Hát ennyi édeskevés a megismeréshez, pláne, hogy az életmű már formálódása éveiben is állandó viták tárgyát képezte. A szakirodalomban rendre megemlítik, hogy Sjöman volt Ingmar Bergman legkedvesebb tanítványa, aki megkísérelt kilépni mestere árnyékából. Ez sikerült is neki, mégsem vált olyan megkerülhetetlenül fontos alakjává az egyetemes filmtörténetnek, mint Bergman. Ennek egyik oka az lehet, hogy míg Bergman igen mélyre jutott a (főleg női) lélek elemzésében, és rendkívül átgondolt, formailag letisztult, gyakran egyetlen (vagy legalábbis kevés) helyszínen játszódó kamaradrámáiban általános emberi problémákkal foglalkozott, addig Sjöman érdeklődése szorosabban kötődött a svéd társadalom aktuális állapotához, stílusát pedig egyfajta kamaszos szertelenség, fésületlenség és folyamatos provokáló szándék jellemezte. Ezek legszerencsésebb ötvözetét kétrészes filmesszéje, a Kíváncsi vagyok – sárga (1967) és a Kíváncsi vagyok – kék (1968) jelenti, amely nemcsak a svéd társadalom baloldali indíttatású elemzése, hanem kendőzetlen betekintést nyújt a főszereplő riporterlány magánéletébe is, a legintimebb részleteket is beleértve. Sjöman alkotói módszere a francia Jean-Luc Godard és különösen a szerb Dušan Makavejev hasonló törekvéseivel állítható párhuzamba. A svéd nézők egyébként hamar megelégelték az örökös provokálást, és Sjöman későbbi filmjei hazájában szinte kivétel nélkül megbuktak, beleértve olyan, külföldön jól fogadott munkáit is, mint a Maréknyi szerelem (1974) és a Linus (1979). A 2006-ban elhunyt író-rendező életműve az évtizedek távlatából még inkább vitathatóvá vált. Az egykori botrányok hullámai már rég elültek, a filmekben felvetett társadalmi problémák valahogyan megoldódtak, és maradtak maguk az alkotások gyorsan avuló formai tökéletlenségükkel. Sjömant mégis kár lenne elfeledni, mert egyenetlen színvonalú munkásságának van örök érvényű, megszívlelendő tanulsága: egy művésznek mindig vállalnia kell a konfrontációt, fel kell tennie a kényes kérdéseket is, és nyitottnak kell maradnia a társadalom és benne az egyének problémái iránt. Sjöman szabad művész volt, vagy legalábbis törekedett erre: témaválasztásaiban és kifejezőeszközeiben nem tűrte a korlátokat, és harcolt a cenzúra minden formája ellen. Hogy a kivívott alkotói szabadsággal mennyire tudott eredményesen élni, az az életmű egyik izgalmas kérdése maradt, de a művészi attitűd mindenképpen példaértékű.
Az író
Vilgot Sjöman 1924. december 2-án született Svédország fővárosában, Stockholmban. Teljes neve: David Harald Vilgot Sjöman. Szülei: Anders V. Sjöman (1884–1972) építőmunkás és Amanda Olivia Pettersson (1886–1953). A város legnagyobb, Södermalm nevű szigetén nevelkedett, a Maria Prästgårdsgata utca 19. számú házban, amelynek homlokzatán azóta emléktábla található. Felsőfokú tanulmányait a Stockholmi Egyetemen végezte. Már 1942-ben megismerkedett Ingmar Bergmannal, aki az egyetem színházában vitte színre a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabot, amelyben Vilgotra osztotta Theseus szerepét. Sjöman a negyvenes évek második felétől publikált. Irodalmi – és később filmrendezői – munkásságának egyik kulcsmotívuma a kíméletlen önvizsgálat, amely a svéd irodalomra korábban nem volt jellemző. Első regénye, a Lektorn (1948) főszereplője egy tanár, Uno Törner, aki épp az életközepi válságot éli át, miközben fia, a középiskolás Rolf a pubertáskor nehézségeivel néz szembe. A mű formai érdekessége, hogy mindegyik fejezete más-más szereplő nézőpontját képviseli. A könyvből maga Sjöman írt forgatókönyvet Gustav Molander számára, aki azt Trots (1952) címmel filmesítette meg. Az opusz érdekessége, hogy a szereplők között több olyan színészt (Per Oscarsson, Harriet Andersson, Jarl Kulle) is találhatunk, akiket évekkel később Sjöman is rendezett. Második regénye, a Kvinnobild (Női portré, 1951) is a pszichoanalízis iránti érdeklődését tükrözi. Az I hennes rum (1952) című kötetében a novella műfaját a szabad verssel párosította. 1955-ben filmes ösztöndíjat kapott a kaliforniai UCLA egyetemre.
Sjöman 1961-ben rendezte első filmjét. (Rendezői pályafutásáról jelen pályakép következő fejezetei szólnak.) Kapcsolatban maradt Bergmannal, és részt vett az Úrvacsora (1962) forgatásán. A munkafolyamatról egy dokumentumfilmet készített, illetve egy könyvet is írt L 136: Dagbok med Ingmar Bergman (1963) címmel. Négy évvel később egy másik munkanaplót is publikált: a Jag var nyfiken – Dagbok med mig själv (1967) híres botrányfilmje, a kétrészes Kíváncsi vagyok készítésének folyamatába és kulisszatitkaiba avatja be az olvasót. Legtermékenyebb és legérdekesebb rendezői korszakában (1967 és 1979 között) írói munkássága háttérbe szorult, csupán néhány novellát és egy esszégyűjteményt publikált. 1979-ben egy önéletrajzi ihletésű regényfolyamba kezdett, amelynek első kötete, a Linus och Blenda szolgált egyik legjelentősebb filmje, a Linus alapjául. A regény főszereplője, a kamasz Linus Thorsson egyértelműen a rendező alteregója, hiszen a történet is a művész szülőházában játszódik, a Maria Prästgårdsgatán. Linus szemszögéből ismerjük meg az egész ház és persze főleg a Thorsson család életét: az építőmunkás apát, Siggét és a szerető anyát, Blendát, akiket igazából már csak közös gyermekük köt össze. A könyvhöz három folytatás is íródott, az utolsó rész 1985-ben jelent meg. 1992-ben került a könyvesboltokba a Drömtydaren: Min bok om Olle Hedberg, amely a Magyarországon kevéssé ismert svéd író, Olle Hedberg (1899–1974) biográfiája: a művészről Sjöman már 1953-ban írt egy esszét. A kötetet újabb önéletrajzi vonatkozású művek követték, majd 2001-ben egy tanulmány Alfred Nobelről, az utolsó Sjöman-film főhőséről Vem älskar Alfred Nobel címmel. A rendező utolsó könyve ismét egy önéletrajzi mű volt: a Facit till mina filmer och böcker (2004) azokról a nőkről szól, akik egész életére nagy befolyást gyakoroltak.
A JÁTÉKFILMEK
A szerető
Sjöman első játékfilmje, A szerető (1962) a direktor saját forgatókönyvéből készült két kitűnő Bergman-színész, Bibi Andersson és a közelmúltban elhunyt Max von Sydow főszereplésével. Egy szerelmi háromszög történetét követhetjük nyomon, amely a négy évszak köré épül. A kezdetben még boldog és gondtalan életet élő lány (Bibi Andersson) visszautasítja barátja (Per Myrberg) gyengédségét és szeretetéhségét. Megismerkedik egy családos férfival (Max von Sydow), és maga sem gondolná, de néhány héten belül a szeretője lesz. Hamarosan rádöbben arra, hogy ennek a titkos kapcsolatnak nincs jövője, az együttlét percei hamar elröppennek, és neki be kellene érnie azzal, hogy örökre a második nő marad a férfi életében. Szakítani akar, és a fiúban próbál igazi társra találni, ám amikor a férfi újra jelentkezik nála, nem tud nemet mondani neki. A fiú nem érti, hogy a lány miért a másikat választja. A hősnő el akar utazni, a fiú az állomásra is kikíséri. A férfi itt is megjelenik, megígéri, hogy elválik, és feleségül veszi a lányt. Ismeretségük kezdete óta először töltik együtt az egész éjszakát, melynek végén a lány úgy dönt, végleg elhagyja mindkét partnerét, és maga mögött hagyva tapasztalatlan gyermeki énjét, egyedül lép az igazi felnőtt életbe. A szerető nagy feltűnést keltett a svéd filmvilágban, amelyre akkoriban a zseniális Bergman vetett nyomasztó árnyékot. Több kritikus is a svéd film újjászületésének első biztató jeleként értékelte, amely magabiztosan szól a szabadság aspektusairól a férfi-nő kapcsolatban, és megáll a saját lábán: sem tartalmilag, sem formailag nem másolja az elődöket. Különösen meleg hangon méltatták Bibi Andersson finom árnyalatokban gazdag játékát: a színésznő az 1963-as berlini filmfesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját. A legrangosabb svéd filmes elismerést, a Chaplin-díjat kapta a rendező és az operatőr, Lasse Björne.
491
1963-ban mutatták be Sjöman dokumentumfilmjét Ingmar Bergman gör en film címmel, amely a Mester nevezetes trilógiájának középső része, az Úrvacsora megszületését követi nyomon a forgatókönyv befejezésétől a bemutatót követő kritikák áttekintéséig. 1964-ben két új Sjöman-filmet is műsorukra tűztek a svéd mozik, a kettő közül a 491 a jelentősebb alkotás. A cím Krisztusnak a megbocsátásra vonatkozó szavaira utal, amelyek a Máté evangéliumában olvashatók: „Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: »Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?« Jézus így válaszolt: »Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.«” Hetvenszer hét az 490, a 491 tehát egy olyan bűnt jelöl, amelyre nem biztos, hogy van bocsánat. A Lars Görling regényéből készült film fiatalkorú bűnözők egy csoportjáról szól, akik két szociális munkás felügyelete mellett részt vesznek egy társadalmi kísérletben. A 491 egyes jelenetei óriási felháborodást váltottak ki, így például egy homoszexuális nemi erőszak és az az epizód, amelyben egy kutya megerőszakol egy nőt. Az első körben a cenzúrabizottság megtagadta a 491 engedélyezését, de a kifogásolt képsorok kivágása után mégis engedélyezte a forgalmazását. A konzervatív köröket így is annyira felháborította az opusz, hogy afféle „társadalmi reakció”-ként 1964-ben megalakult a svéd kereszténydemokrata párt, a Kristdemokraterna. Norvégiában 1971-ig szóba se jöhetett a 491 premierje. Ami a kifogásolt jeleneteket illeti, természetesen nem kell olyan gyomorforgatóan explicit képsorokra gondolni, mint amilyeneket a hetvenes évek óta egyre gyakrabban láthatunk bizonyos filmekben, 1964-ben viszont már az egyértelmű célzás is kiverte a biztosítékot. Sjöman erősen bízott abban, hogy mestere, Bergman – akinek nagyon tetszett A szerető – kiáll a 491 mellett, ám ez nem történt meg. (Bergman mentségére mondjuk el, hogy alig volt túl saját filmje, az 1963-as A csend hatalmas botrányán.) Állítólag ekkor döntötte el, hogy véglegesen szakítania kell a bergmani iskolával, és a saját útját kell járnia a hozzá hasonló, kísérletező kedvű fiatalokkal.
A ruha
Ulla Isaksson 1959-ben publikált, azonos című regénye alapján forgatta Sjöman A ruha című filmjét 1963. október 14. és december 13. között. A szeretőhöz hasonlóan ezúttal is lényegében egy háromszereplős kamaradrámát látunk, amelynek azonban igazából a két nő – anya és lánya – a kulcsfigurája. Edit, a lány (Tina Hedström) örül annak, hogy anyja, Helen (Gunn Wållgren) végre megveszi neki azt a ruhát, amelyre annyira vágyott. A lánynak ugyanezen a napon van az első menstruációja is, noha már tizennyolc esztendős. Egyik nap Edit felajánlkozik anyja szeretőjének, Helmernek (Gunnar Björnstrand), aki visszautasítja. A lány ekkor bezárkózik a vécébe, öngyilkossággal fenyegetőzik, sőt anyjának azt mondja, Helmer meg akarta erőszakolni őt. Helen tudja, hogy ez nem igaz, mégis távozásra szólítja fel a szeretőjét. Kapcsolatuk ezzel véget is ér, anya és lánya kettesben élnek tovább. Aztán Edit megismerkedik egy fiúval, és Helen teljesen magára marad… A kritikusok dicsérték Sven Nykvist operatőri teljesítményét, ugyanakkor azon a véleményen voltak, hogy Sjömannak nem sikerült visszaadnia azt a pszichológiai gazdagságot, amely az eredeti regény sajátja, Edit és Helen figurája a filmben túlságosan életszerűtlen. Egyes ítészek még némi nőellenességet is felfedezni véltek a műben.
Nővérem, szerelmem
Sjöman egyik legjobb filmjének tartják a Nővérem, szerelmemet (1966), amely John Ford Kár, hogy kurva című 1631-ben írt darabjának szabad feldolgozása. A film eredeti címe pontosan belövi a témát és az időpontot: Testvérágy, 1782. Jacob négy és fél évi távollét után érkezik haza Párizsból a családi birtokra. Nővére, Charlotte épp arra készül, hogy feleségül menjen Alsmeden báróhoz. Jacob féltékenysége elfojtott érzelmeket hoz felszínre, ami tragikus végkifejlethez vezet. Az incesztus kényes témája ellenére a filmet világszerte jól fogadták, dicsérték az ízléses rendezést, az igényes operatőri munkát és a színészi játékot: Bibi Andersson, Per Oscarsson, Jarl Kulle és Gunnar Björnstrand játszották a fontosabb szerepeket. „Félelmetes film, erre mondanák: »jellegzetesen svéd«, perverz, amorális. De csak végtelenül leverő, keserű, reménytelen. Háttérben álomszerű táj, az örökkön megújuló természet párás szépsége: felcsillámló víztükör, megejtőn karcsú, félénk nyárfaligetek, kecses észak-barokk kastély, gondozott utacskák – és a háttér előtt az emberek rútsága, a testiség visszataszító kétségbeesettsége. Egy-egy fa költeménnyé tud itt változni – a test: csak szeplő, kráterszerű pórusok, verejték. A mesebelin lebegő világban – a legintimebb aktusok, de a legpuritánabb néző sem háborodik fel, a leglázasabb kamaszt se fojtogatja izgalom” – így számolt be a filmről Thurzó Gábor a Filmvilág 1966/15. számában. Öt évvel később svéd filmhetet rendeztek a budapesti Filmmúzeumban, és a programban két Sjöman-film is szerepelt: a Nővérem, szerelmem és a Szégyenlős Charlie. A nagy érdeklődésre való tekintettel a Nővérem, szerelmemet megvásárolták filmmúzeumi forgalmazásra, elkészült a magyar nyelvű kópia is, ám a premiert az utolsó pillanatban – állítólag a kényes téma miatt – lefújták.
Kíváncsi vagyok
Sjöman leghíresebb és legjelentősebb filmjei egyértelműen a Kíváncsi vagyok – sárga (1967) és egy évvel későbbi folytatása, a Kíváncsi vagyok – kék (1968): a címbeli színek a svéd nemzeti lobogóra utalnak. Az ún. cinéma vérité stílusban forgatott művek a kortárs svéd társadalom elemzését nyújtják baloldali nézőpontból. A kerettörténet főszereplője egy fiatal lány, Lena (Lena Nyman), aki szociológiát hallgat az egyetemen, és tanulmányt készít a svéd osztályviszonyokról. Sjöman tabumentes betekintést enged Lena szerelmi életébe is, így például az egyik jelenetben a lány megcsókolja meztelen szeretője (Börje Ahlstedt) hímtagját. A provokatív jelenetek miatt a filmeket pornográfiával is megvádolták, és számos országban csak vágások után engedélyezték a bemutatásukat. Az Egyesült Államokban több bírósági eljárás is zajlott Sjöman alkotása ellen, míg végül engedélyezték a forgalmazását. 1969-ben a Kíváncsi vagyok – sárga volt a tizenkettedik legsikeresebb film a tengerentúlon, több mint húszmillió dollárt jövedelmezett. Az amerikai hírességek presztízskérdést csináltak abból, hogy megnézzék, Norman Mailer író például élete egyik legfontosabb filmélményének nevezte. Voltak persze ellenvélemények is: Roger Ebert, a neves filmkritikus ostobának, lassúnak és érdektelennek nevezte, egy piromániás pedig felgyújtott egy houstoni mozit, ahol a filmet játszották. A társadalomkritika mellett különösen érdekesek a dokumentumbetétek: egy beszélgetés Martin Luther Kinggel (1968-ban meggyilkolták), illetve interjú a későbbi svéd miniszterelnökkel, Olof Palméval (1986-ban gyilkosság áldozata lett) és Jevgenyij Jevtusenko orosz költővel. Sjöman filmjei a szerb Dušan Makavejev művészi törekvéseivel állíthatók párhuzamba: a szerb rendező szintén éles társadalombírálatot fogalmazott meg a műveiben, melyekben a szexualitás szokatlanul nyílt ábrázolásának is fontos dramaturgiai funkciója volt.
A Kíváncsi vagyok-filmek magyarországi bemutatásáról természetesen szó sem lehetett: „A politikai burokba öltöztetett, olykor trágárságig menő szexualitás még durvább formában jelentkezik a nagy reklámozással beharangozott, kétrészes Kíváncsi vagyok című svéd filmben. Vilgot Sjöman, a film kissé exhibicionista rendezője – sajnos, többször ő maga is megjelenik a vásznon – nagyon büszke arra, hogy micsoda bátor művel ajándékozta meg a világot. Főszereplője ugyanis, a többnyire teljesen pucér, kicsit primitív arcú, dundi Lena Nyman riporterként különböző kérdésekkel zaklatja a békés svédeket. Mi a véleménye a szociáldemokráciáról, a születéskorlátozásról, a kormányról, az életszínvonalról, a demokráciáról, a fasizmusról, a vallásról?... Nos, mint megtudtam, a film legtöbbet vitatott, »legmerészebb« jelenete az volt, amelyben maga Olaf Palma [sic!], nevelésügyi miniszter beszélget a riporternővel az osztálytársadalomról (!)” – olvashattuk például Pongrácz Zsuzsa korabeli beszámolóját a Tükörben. Sjöman bő negyedszázad elteltével így emlékezett hírhedt művére: „A Kíváncsi vagyok a lehető legjobb időpontban készült. A szociáldemokrata Svédország fénykorát élte, de már megérett a kritikára, bizonyos kérdések valóban izgatták az embereket, elsősorban persze a szexualitás, de azért a szexjelenetek között másra is odafigyeltek. Nem az a lényeg, hogy hittünk-e a dolgokban. Egész egyszerűen benne voltunk valamiben. A baloldaliságunkat is elsősorban spontán érzelmek táplálták. Az egész olyan magától értetődőnek tűnt. Mindenki »vörös« volt, de marxista irodalmat csak nagyon kevesen olvastak. Mi se ismertük ezeket a műveket. A forradalmiság mást jelentett számunkra. Én ma is tágan értelmezem a baloldaliságot. Ha rajtam múlna, a kommunisták és a szociáldemokraták már rég kibékültek volna. A lényeg az, hogy a társadalomnak valamilyen módon kompenzálnia kell a tagjai között lévő egyéni és szociális különbségeket. Az egyént nem sújthatja élete végéig, hogy szegény, iskolázatlan családban született, vagy hogy valamihez nincs kellő érzéke.”
Hazudtok
Hans Nestius (1936–2005) svéd újságíró hívta fel Sjöman figyelmét az 1967-ben megjelent Samarbete över muren (Együttműködés a falon keresztül) című könyvre. A kiadvány egy Lars Karlsson nevű fogvatartott és egy rajztanár, Björn Vilson 1965-ben folytatott levelezését és feljegyzéseit tartalmazta. Ebből Sjöman 1968 őszén írta meg a forgatókönyvet, miután megbeszéléseket folytatott a szerzőkkel, illetve a két kiszemelt főszereplővel, Stig Engströmmel (Karlsson) és Börje Ahlstedttel (Vilson). A szkriptet csupán egyfajta vázlatnak, művészi kiindulópontnak tekintette, mert teret akart hagyni az improvizációnak úgy a helyzetekre, mint a párbeszédekre vonatkozóan. A direktor az eredeti helyszínen, a stockholmi Långholmen börtönben szeretett volna forgatni, amelyet korábbról már ismert, de nem kapott engedélyt a belépésre, ezért a belsőket az Örebro börtönben vette fel. A forgatás 1969. március 1-jén kezdődött, és a következő hónapban, április 29-én ért véget. Sjöman 1966-ban elhunyt egykori munkatársa, Lars Görling emlékének ajánlotta a filmet. Mint fentebb szó volt róla, a direktor egyik hírhedt alkotása, a 491 Görling egyik regényéből készült, és a Hazudtok tulajdonképpen egyfajta tematikai folytatásnak tekinthető. A történet főszereplője, az alkoholista Lasse börtönbe kerül. Barátja, Björn mindent megtesz annak érdekében, hogy humánus bánásmódot harcoljon ki számára, és elérje feltételes szabadon bocsátását. Erőfeszítéseinek köszönhetően Lasse helyzete javul, pszichiátriai kezelést kap, és lehetőséget művészi hajlamai fejlesztésére: festeget és verseket ír. A film a két férfi barátságának hiteles lélekrajza mellett megdöbbentő képet fest a svéd börtönállapotokról is. A Hazudtok a maga módján hozzájárult a témában elindult széles körű társadalmi vitához és ahhoz, hogy végül reformokat vezettek be a svéd büntetés-végrehajtásban. A film általában pozitív kritikai fogadtatásban részesült, a Lassét alakító Stig Engström az 1970-es Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a legjobb férfi alakítás díját. Az igazi Björn Vilson számára viszont a Hazudtok negatív élményt jelentett, mert a sajtóban éles bírálatok érték: úgy írtak róla, mint egy szelíd, naiv és kék szemű srácról, aki tele van túlzott idealizmussal, félreértett ambíciókkal és gyerekes lelkesedéssel.
Szégyenlős Charlie
„A Charlie tulajdonképpen politikai komédia. Azaz vidám, szofisztikus történetébe becsempésztem politikai »közleményeimet« is. […] A Charlie-ban is a kor »lenyomatát« kívántam ábrázolni. Egy ember, egy élet teljes lenyomatát. Politikai, társadalmi, morális és érzelmi ébredését” – nyilatkozta Vilgot Sjöman 1971 őszén Budapesten, ahová a Svéd Filmhét alkalmából látogatott el, a Szégyenlős Charlie bemutatójára. (Vele érkezett a film operatőrje, Rune Ericson és női főszereplő, Solveig Ternström is.) Az opusz forgatókönyvét – miként a Hazudtok esetében – Sjöman ezúttal is a két főszereplő, Bernt Lundquist és Solveig Ternström bevonásával írta. A történet főhőse az agglegény Charlie, aki teherautósofőrként dolgozik. Hétvégenként – mint a hozzá hasonló férfiak – szaunába és kocsmába jár. Egyik este megismerkedik egy állapotos lánnyal, Piával, és megengedi neki, hogy egy időre hozzáköltözzön. Az együttlét hetei alatt Charlie annyira megbarátkozik ezzel a helyzettel, hogy kész feladni agglegényéletét, és a születendő gyermek apjává válni. A haladó gondolkodású fiatalember részt vesz egy Kuba érdekében szervezett tüntetésen, és ehhez engedély nélkül egy teherautót is elvisz a munkahelyéről. Emiatt kirúgják az állásából, és mire hazamegy, Pia már a kórházban van, hogy megszülje a gyermekét. Charlie bemegy meglátogatni, és a lány mellett ott-találja az újszülött igazi apját is…
Az 1970 első hónapjaiban forgatott film belföldön és külföldön egyaránt kedvező fogadtatásban részesült. 1971-ben bemutatták a nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol megkapta a nemzetközi evangélikus zsűri díját. Érdekességként említsük meg, hogy a Charlie-t megformáló Bernt Lundquist korábban tényleg teherautósofőr volt, aki filmbeli alakításáért átvehette a Chaplin-díjat is. Technikai érdekesség, hogy Rune Ericson operatőr anyagi okokból egy új filmezési technikát talált ki a Szégyenlős Charlie számára, a Super 16-ot. Újításáért igencsak megkésve, 2002-ben kapott technikai Oscar-díjat. „Ha volt polgárpukkasztásra, sokkhatásra irányuló szándék, ma ezt nevezhetjük annak. Különösen a főcím és a hozzá fűződő jelenetsor. Gőzfürdő, kövér, csúnya, meztelen férfiakkal, amint színes felvételen, cinemascope-méretben, kihívó exhibicionizmussal mutogatják magukat. A közönség kor- és nemkülönbség nélkül végigvisítja a jelenetsort. Aztán megszokja” – írta a Filmvilágban (1971/20) Magyar Bálint. A Hétfői Hírek már 1974 januárjában beígérte, hogy a Szégyenlős Charlie rövidesen a Filmmúzeum műsorára kerül, ám a bemutatóra csak négy évvel később, 1978 májusában került sor. Bár az érdeklődés igen nagy volt – jelen sorok írója telt házas vetítésre emlékszik –, a filmet mindössze heti három előadásban játszották, és néhány hét után már le is vették a műsorról.
Troll
Mivel már az előző filmjeinél is bejött ez a módszer, ezért Sjöman a Troll (1971) forgatókönyvét is a fontosabb szereplők (Solveig Ternström, Börje Ahlstedt, Margaretha Byström és Frej Lindqvist) bevonásával írta. A történet főszereplői, Maja és Richard egy párt alkotnak ugyan, de meggyőződésük, hogyha egymással szeretkeznek, akkor meghalnak, emiatt inkább a párcserés kapcsolatokat keresik, és különös, szürrealisztikus helyzetekbe keverednek. Sjöman saját bevallása szerint fekete komédiának szánta a művét, amely szerinte a nemi szerepekről és a két nem közötti harcról szól komikus megközelítésben. Annyira hitt a projektben, hogy saját pénzéből 250 ezer koronát fektetett be a filmbe, amelynek forgatása 1970. december 3-án kezdődött Stockholmban, és 1971. március 8-án ért véget. Szakmai fogadtatása nem volt ugyan elutasító – a Chaplin című lap kritikusa szerint például a négy svéd nagyágyú (Bergman, Sjöman, Bo Widerberg és Jan Troell) 1971-es filmjei közül egyértelműen Sjömané a legjobb –, közönségsikere mégis viszonylag szerénynek mondható: 864 360 koronát fialt a mozipénztáraknál. Az irónia mellé bőven társult meztelenség is, ami miatt a brit cenzúrabizottság nem adott forgalmazási engedélyt a Trollnak. Pedig Sjöman alkotása épp arról szól, hogy az együttélésben a legfontosabb a szerelem, nem pedig a szexakrobatika. Egyébként a rendező egész életművére jellemző, hogy a meztelenségben nem az idealizáltságot kereste, hanem a hétköznapok valóságát próbálta bemutatni: szereplői teljesen átlagos külsejűek, testük sem tökéletes, egyszóval úgy néznek ki, mint az átlagemberek többsége.
Maréknyi szerelem
A Sors iróniája, hogy Sjöman szakmailag talán legsikeresebb filmje, a Maréknyi szerelem (1974) kereskedelmi szempontból Svédországban egyértelműen megbukott. A direktor saját produkcióban készítette a Trollt, ami kockázatos anyagi befektetésnek bizonyult, ezért új filmjét ismét a Sandrews cég számára forgatta, mint az összes korábbi művét a Nővérem, szerelmemtől a Szégyenlős Charlie-ig. 1972-ben kereste fel a céget az 1909-es nagy munkássztrájkról szóló filmje ötletével. A cég vezérigazgatója, Göran Lindgren pozitívan fogadta a javaslatot, ám miután a szakemberek elvégezték az előzetes költségkalkulációt, mégis nemet mondott. Az 1,73 millió korona ugyanis túl bizonytalan befektetésnek tűnt annak fényében, hogy Sjöman előző három filmje anyagi szempontból megbukott. Lindgren végül kompromisszumos megoldást javasolt: ha a költségvetést sikerül másfél millió svéd koronára csökkenteni, akkor állja a büdzsé felét, amennyiben sikerül más támogatókat is találni a produkcióhoz. Ennek érdekében ő maga kapcsolatba lépett a svéd TV2 igazgatójával, Lars Löfgrennel, míg Sjöman korai filmjei gyártójához, a Svéd Filmintézethez fordult támogatásért. Löfgren megtagadta a segítségét, mert komoly kifogásai voltak a forgatókönyvvel szemben. A Filmintézet illetékese, Bengt Forslund viszont megadta a kért támogatást, mert a felmerült problémákkal kapcsolatban sikerült megállapodnia a rendezővel. A takarékosság szempontjából az is sokat számított, hogy lehetőség nyílt arra, hogy a filmet javarészt műteremben vegyék fel, márpedig az intézmény stúdiói 1973 nyarán szabad kapacitással rendelkeztek. A Filmintézet úgy látta, hogy tartható lesz a másfél milliós költségvetés, ezért 1973. február 5-én Göran Lindgren a Sandrews és Bengt Forslund a Svéd Filmintézet részéről aláírta az együttműködési megállapodást. Az 1909 munkacímet viselő produkció rövidesen új címet kapott: Maréknyi szerelem.
Érdekességként említsük meg, hogy ez a tematika akkoriban nagyon „benne volt a levegőben”. 1974 és 1976 között több olyan jelentős európai film született, amelyek a XIX. század végét és a XX. század elejét ábrázolták, lényegében a kapitalizmus előretörésének és a munkásosztály öntudatra ébredésének időszakát, általában családtörténetek formájában. Ebbe a mezőnybe sorolható a holland Paul Verhoeven Forró verejték (1975), a magyar Fábri Zoltán 141 perc A befejezetlen mondatból (1975) és a lengyel Andrzej Wajda Az ígéret földje (1975) című alkotása. Ezek a rendezők azonban klasszikus szerzők (Neel Doff, Déry Tibor, Władysław Reymont) művei alapján dolgoztak, míg Sjöman ezúttal teljesen egyedül írta a forgatókönyvet. Hősnője, az ösztönös szocialista Hjördis (Anita Ekström meggyőző alakításában) cselédnek szegődik egy nagykereskedőhöz, aki szemet vet rá, miközben az elhanyagolt feleség (a csodálatos Bergman-színésznő, Ingrid Thulin megformálásában) fondorlatos módon teherbe kíván esni a férjétől, hogy a közös gyermek megszilárdítsa ingataggá vált házasságukat. Ezalatt Hjördis vőlegénye, Daniel a munkásmozgalomnak él, mígnem a sorozatos csalódások láttán feladja az elveit… A forgatás 1973. május 21-én kezdődött, és augusztus 3-án ért véget. A stáb 59 napig dolgozott, és 43 ezer méter filmet használt el. Hamar kiderült, hogy a korhűség túlságosan költséges, így a produkció a tervezett másfél millió helyett kétmillió koronába került. Szerencsére a Svéd Filmintézet biztosítani tudta a pluszpénzt, mert a párhuzamosan készülő produkciói esetében jelentős megtakarításokat sikerült elérnie. A Maréknyi szerelem első változata 167 perc volt, ami Göran Lindgrennek nem tetszett, mert szerinte senki nem néz meg egy ennyire hosszú művészfilmet. Forslund nem osztotta ezt a véleményt, de a forgalmazó Sandrews cégé volt az utolsó szó. Az opuszt 144 percre rövidítették, ám még így is több rangos svéd szakmai díjat kapott. A nézők ennek ellenére sem tódultak a mozikba: a filmet mindössze 43 ezren tekintették meg Svédországban. A Maréknyi szerelem külföldi forgalmazása jóval sikeresebb volt, mint a hazai, a szocialista Magyarországon például 1976. október 7-én a stúdióhálózat keretében tűzték műsorra. Bár nemzetközi szinten a film az évek múlásával többé-kevésbé feledésbe merült, Svédországban végül klasszikussá vált, 2000-ben felújított változatban is bemutatták.
Garázs
Egyes kritikusok a francia Claude Chabrol lélektani krimijeihez hasonlították a Garázs című Sjöman-filmet – a cinikusabbak megjegyezték, hogy Chabrol azért jobban ért ehhez –, mások szerint Bergman Úrvacsora című remekművének egyfajta átértelmezéséről beszélhetünk. A történet főszereplője két házaspár: Pia és Anders Hiorth, valamint Ulf és Nancy Billgren. Pia és Anders házassága összeomlóban van, az asszony öngyilkosságot kísérel meg. A problémák hátterében lelki válságuk áll, mindkettőjüket bűntudat gyötri. Az asszonyt amiatt, hogy viszonyt folytat hitoktató férje főnökével és egyben barátjával, az iskolaigazgató Ulffal, míg Anderst azért furdalja a lelkiismeret, mert vonzalmat érez az egyik kimaradt diák iránt, noha arról győzködi magát, hogy e mögött nincsen semmiféle szexuális motiváció. Az érzelmek káosza gyilkosságba torkollik… Sjöman visszatért korábbi munkamódszeréhez, és a forgatókönyv megírásába bevonta a főszerepeket alakító színészeket is (Agneta Ekmanner, Frej Lindqvist, Per Myrberg). A közös munka lehetővé tette, hogy előre megbeszéljék a lélektani motívumokat, és mindegyik figura lélekrajzát a lehető legapróbb részletekig hitelesen kidolgozzák. A forgatókönyv felhasználásával Sjöman egy novellát is írt (szintén Garázs címmel), amely az Oskuld och förbittring (Ártatlanság és harag) című 1975-ös kötetében jelent meg. A film forgatása 1974. szeptember 2-án kezdődött, és november 6-án ért véget. Külső forgatási helyszín volt Barkarby, Djursholm és Östhammar, míg a belsőket az Europafilm stúdiójában vették fel, Sundbybergben. Bár a kritikák nem voltak kifejezetten elutasítóak, a Garázs mégis Sjöman kereskedelmi kudarcainak számát gyarapította. Úgy tűnt, a közönség számára a szex már nem elég vonzerő, pedig néhány provokatív jelenet ebbe a műbe is jutott. A legnagyobb svéd napilap, a 2013-ban megszűnt Dagens Nyheter 1976. március 24-i számában megjelent egy interjú Sjömannal, aki azt mondta, hogy a Garázst kezdettől fogva azzal a céllal készítette, hogy megfeleljen a közönség vélt igényeinek. Frej Lindqvist csípős hangvételű választ juttatott el a szerkesztőségbe, amely a lap április 1-jei számában kapott helyet. Lindqvist kifejtette, hogy az együttes munka célja szerinte inkább az volt, hogy közösen, önmaguk örömére hozzanak létre egy műalkotást abban bízva, hogy az a nézőket is érdekelni fogja. A Garázsért egyébként Sjöman a Taorminai Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját, alakításáért pedig Svédországban Agneta Ekmanner lett a legjobb színésznő, mindazonáltal a film a direktor nemzetközi viszonylatban már elfeledett munkái közé tartozik.
Tabu
Sjöman 1977-ben bemutatott filmje, a Tabu bizonyos értelemben visszatérést jelentett a Kíváncsi vagyok-filmek provokatív stílusához, legalábbis ami a szexualitás témáját illeti, a dokumentarista keretet azonban játékfilmes körítés váltotta fel. A rendező a szexuális kisebbségekre fókuszált, és ennek megfelelően olyan témákkal foglalkozott, mint a bi- és homoszexualitás, a transzszexualitás, az exhibicionizmus, a fetisizmus, a kukkolás, az önkielégítés, a prostitúció, a szadomazochizmus – vagyis mindazzal, ami (a forgatás idején) eltérőnek számított az elfogadott szexuális normáktól. A kritikusok többsége egyetértett abban, hogy Sjöman alaposan mellétrafált ezzel a filmjével: miközben látszólag azon fáradozott, hogy megértse a „másokat”, valójában – ha akaratlanul is – még inkább kihangsúlyozta különbözőségüket a társadalom „normális” tagjaitól, és mindössze a szexuális szélsőségek egyfajta tárházát nyújtotta. A filmet 1976. március 15-e és június 30-a között forgatták. A forgatásról szóló beszámolók remek előzetes marketingnek bizonyultak. Így a közönség értesülhetett például arról, hogy több neves színész határozottan visszautasította, hogy a filmben szerepeljen, és számos szakmabeli, miután elolvasta a szkriptet, kijelentette, hogy semmiképpen nem kíván részt venni a megvalósításában. Három filmgyártó cég és a Svéd Filmintézet is elutasította a projektet. Ugyanakkor olyan tekintélyes alkotók, mint Ingmar Bergman és Jörn Donner, kijelentették, hogy művészi szempontból határozottan izgalmasnak találták a forgatókönyvet. Donner elvállalta a produceri teendőket, mert szerinte a hatvanas évek szexuális forradalma nem hozta meg a remélt felszabadulást: a szexualitás jövedelmező kereskedelmi árucikké vált, a pornográfia hatáskörébe került, és emiatt bizonyos értelemben ismét tabutéma lett. Donner kezdeti lelkesedése idővel jócskán alábbhagyott, mert Sjöman túllépte az eredeti költségvetést, és 3,2 millió svéd korona helyett több mint négymillióba került a film. Ráadásul annyira elmérgesedett közöttük a viszony, hogy Donner végül ultimátumot adott, és kőbe vésve jelölte ki az utolsó forgatási napot. Egyébiránt a végeredménnyel ő is elégedetlen volt, akárcsak a fentebb már emlegetett kritikusok vagy a svéd melegszervezetek, amelyek először támogatásukról biztosították a művészt, magát a filmet azonban sértőnek találták a szexuális kisebbségek szempontjából.
Linus
A Maréknyi szerelem egyik epizódszereplője volt egy Linus nevű szőke kisfiú: az ő arcának közelijével ért véget a film. Sjömannak valószínűleg már akkor ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy egyszer egy olyan filmet forgasson, amelyben a gyerekszereplő szemén keresztül bontakozik ki a történet. Az 1979-es Linus kamasz címszereplője azonban már csak azért sem lehetett egy az egyben az egykori epizódszereplő, mert az új film a harmincas években játszódik, míg a Maréknyi szerelem eseményei 1909-ben zajlottak. Hősünk egy régiségboltban dolgozik, és arról ábrándozik, hogy majdan költő lesz belőle. Az apja egyszer magával viszi őt egy téglaházba, ahol a fiú titkos szerelme, Abigail, a nagykövet cselédlánya is él. A titokzatos ház elvarázsolja a kamasz fiút, aki rájön arra, hogy az apja viszonyt folytat egyik barátja feleségével. A barátot hamarosan megölik. Linus attól tart, hogy az apját fogják megvádolni a gyilkossággal, ezért megpróbál bizonyítékokat szerezni az igazi tettes ellen… A látszat ellenére persze nem bűnügyi filmről van szó, hanem egy igen összetett műalkotásról. A Maréknyi szerelem egyik producere, Bengt Forslund korábban határozottan elutasította, hogy részt vegyen a Garázs és a Tabu megvalósításában, a Linus első tervezetei azonban kifejezetten tetszettek neki, de persze volt néhány kifogása. Összességében mégis az volt a véleménye, hogy az új mű lehetne Sjöman Amarcordja. A forgatás igen nehezen indult el, főleg a költségvetés körül támadtak problémák. A Filmintézet nem volt hajlandó hárommillió svéd koronánál többet adni. Az illetékesek arra hivatkoztak, hogy rétegfilmről van szó, és mivel Sjöman egyébként is hajlamos a büdzsé jelentős túllépésére, részletes költségvetési tervet kértek tőle. A rendező vállalta, hogy betartja a pénzügyi limitet, és anyagi okokból elsősorban műteremben forgat. 1978. július 24-én kezdődött a forgatás, és harmincöt munkanapon át egészen szeptember 8-áig tartott.
Közben Sjöman a regényváltozaton is dolgozott, amely 1979 augusztusában meg is jelent, sőt a hónap könyvének is megválasztották. Csak ekkor került sor a már közel egy éve befejezett film premierjére is, hogy a két műalkotás felerősítse egymás hatását. Azt gondolhatnánk, hogy a könyv sikere a moziba vonzotta a nézőket, de nem így történt: a Linusnak Svédországban állítólag még ötezer (!) nézője sem volt. Pedig Sjöman hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem a regény szolgai megfilmesítéséről van szó, hiszen a téglaház története a könyvben nem is szerepel. A hazai sikertelenség ellenére a filmet külföldön jól fogadták, bár kereskedelmi szempontból nem sok vizet zavart. Némi vigaszt jelenthetett Sjömannak, hogy 1980 őszén a Linust az előző év második legjobb filmjének választották a svéd kritikusok. Az opusz az 1982-es svéd filmhéten meleg fogadtatásban részesült a magyar kritikusoktól, mégsem került országos moziforgalmazásba: „Gyilkosságot, brutalitást, halálra éheztetett csecsemőket, bordélyban megalázott nőket, aberrált embereket kell néznünk. Viselkedésüket kell elemeznünk, mert mindezt végig kell élnie a kis kamasz Linusnak (Harald Hamrell) is. Sjöman teljes azonosulást, teljes átélést kíván, s ebben a kegyetlen légkörben sem feledkezik meg iróniájáról. Nehéz döntenünk: higgyünk-e vagy sem neki, de az élmény legtöbbször olyan elementáris, hogy nem tudjuk hatása alól kivonni magunkat. Aligha túlzás, ha kimondjuk: a Linus filmtörténeti esemény” – írta például a Film, Színház, Muzsika kritikusa, Fábián László.
Élveboncolás
Az Élveboncolás a második – és egyben az utolsó – Sjöman-film, amely bekerült a magyar mozihálózatba, egész pontosan a szűkebb forgalmazást jelentő stúdióprogramba, ahogyan néhány évvel korábban a Maréknyi szerelem. A meglehetősen hatásvadász cím nem igazán csigázta fel a magyar nézők érdeklődését: az Élveboncolásnak négy hónap alatt még tízezer nézője sem volt, és csak néhány százzal látták többen, mint a Husszein vére című pakisztáni filmet. Az eredeti cím magyar jelentése: Elpirulok. Honfitársaink valószínűleg ennek hatására se rohantak volna mozijegyet venni, Svédországban viszont ez a cím mégis figyelemfelkeltő volt: ugyan, mi lehet az, ami pirulásra készteti megannyi provokatív botrányfilm alkotóját? A választ persze ne a szélsőséges szexuális aberrációk között, hanem a svéd jóléti társadalomban keressük. Már akkoriban közhelyszámba ment a magas svéd életszínvonal, amelynek köszönhetően a svéd átlagpolgárok csak a médiából értesülhettek azokról az emberi drámákról – nyomorról, éhínségről, járványokról, súlyos természeti csapásokról stb., stb. –, amelyek főleg a Távol-Kelet és a harmadik világ országait sújtották és sújtják mind a mai napig. A svéd polgárok pironkodtak amiatt, hogy miközben nekik jól megy a soruk, a világ más tájain az emberek gyakran embertelen körülmények között élnek. Az Élveboncolás főszereplője, a középkorú filmrendező, Gunnar Sjöman (nyilvánvaló önportré: a figurát Gunnar Hellström alakítja) valami igazán maradandót szeretne alkotni. Példaképe, Francis Ford Coppola nyomán ő is a Fülöp-szigetekre utazik, hogy megfilmesítsen egy Joseph Conrad-regényt, és közben szembesül az ország lesújtó politikai és szociális állapotaival. Sjöman Coppolának, „a legnagyobb amerikai rendező”-nek ajánlotta az Élveboncolást, amelynek több jelenete megidézi az Apokalipszis, mostot (1979), ugyanakkor megidézi a korai Sjöman-opuszok stílusát is: dokumentumbetétek és narráció szakítja meg a cselekményt, hogy a néző kizökkenjen a higgadt szemlélődő érzelmileg közönyös állapotából. Ezt a célt azonban nem nagyon sikerült megvalósítani, mert a rendező igazából még saját magát se tudta kizökkenteni ebből az állapotból: szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelték őt alteregójának személyes keservei és a Coppola iránti hódolata, mint a Fülöp-szigetek felháborító társadalmi valósága. A forgatást végigkísérték a szokásosnak mondható viták a Svéd Filmintézettel (amelyet ezúttal is Jörn Donner képviselt), illetve a főszereplő Gunnar Hellströmmel, akinek nagyon nem feküdtek a Godard-ra emlékeztető rendezői módszerek. Említsük meg, hogy a filmben önmagát alakítja Larry Hagman, akit a világ akkor már Jockey Ewingként ismert, de Magyarországra a Dallas csak évekkel később jutott el.
A kései filmek
Élete utolsó huszonöt évében Sjöman még három mozifilmet, két dokumentumfilmet és néhány tévés produkciót rendezett. A pelikán (1982) August Strindberg azonos című színművének televíziós adaptációja. A darabot a szerző a róla elnevezett stockholmi színház 1907-es megnyitójára írta. A mű kegyetlen leszámolás a „jó és önfeláldozó anya” mítoszával egy szimbolikus történet keretében. A háromrészes minisorozat, a Hur ska det gå för Pettersson? (1984) a németes hangzású neve ellenére is svéd Siegfried Fischer 1935-ös keltezésű színdarabján alapul. A főszereplőnek, Rulle Järnhammarnak (Börje Ahlstedt) van egy házasságon kívüli lánya, akivel sosem találkozott még, de a gyermek most találkozni szeretne vele. Rulle nem meri bevallani az igazat a feleségének, inkább azzal a mesével áll elő, hogy valójában a szomszédja az apa. A Malacca (1987) hasonló pszichothriller, mint a tíz évvel korábbi Garázs: Sjöman szerzői filmnek nevezte, mivel esszenciálisan magába sűríti azokat a témákat és formanyelvi eszközöket, amelyek jellemzők voltak a munkásságára, és állítólag saját pszichiátriai élményei is befolyásolták a forgatókönyvet. A történet hősnője, Kajsa úgy dönt, hogy pszichiátriai kezelése megkezdése előtt Ázsiába utazik. Innen hét hónap múlva tér vissza, hogy megkezdje a kezelést, és ennek keretében derül ki, mi is történt vele távol a szülőhazájától. Az En flicka kikar i ett fönster (1987) című alkotását Sjöman a Dán Televízió megbízásából forgatta. Talán maga is érezte, hogy az Élveboncolással mellényúlt, ezért 1988-ban visszautazott a Fülöp-szigetekre, és Manilában leforgatta az Oskuld och sopor (Ártatlanság és szemét, 1988) című dokumentumfilmjét egy tizenkét éves fiúról, aki több száz sorstársával együtt szemétgyűjtésből próbál megélni. Sjöman a világ igazságtalanságaira akarta felhívni a figyelmet, és érzékeltetni próbálta a nyugati ember döbbenetét is, aki a harmadik világ elképesztő nyomorával szembesül.
A művész a nyolcvanas években a Lundi Egyetemen előadásokat tartott filmalkotói munkásságáról. Ebből az élményéből kiindulva született meg a Kelepce (1989) című filmjének ötlete. Ekkor már tíz éve, a Linus óta nem forgatott játékfilmet odahaza. Új alkotásának főszerepét Larry Hagmannek szánta, akivel az Élveboncolás forgatása közben remekül kijött. A szűkös költségvetés miatt azonban az amerikai sztár helyett kénytelen volt egy svéd színészt választani, mégpedig filmjeinek visszatérő művészét, Börje Ahlstedtet. A színész később azt nyilatkozta, hogy a nyolcvanas években forgatott filmjei közül kettőnek a forgatókönyvét találta különösen érdekesnek: a Fanny és Alexanderét (1982, Ingmar Bergman) és a Kelepcéét. Ez utóbbiban egy valláspszichológiát tanító professzort alakított, aki szemtanúja lesz egyik lány hallgatója meggyilkolásának. A filmben persze nem a bűnügy az igazán érdekes, hanem a szeretet, a vágy, a bűntudat és a bűnhődés témája, ami Bergmant is folyamatosan foglalkoztatta. A hatrészes Ett äktenskap i kris (Egy házasság krízisben, 1990) már a címével is Bergman egyik klasszikusára (Jelenetek egy házasságból, 1973) utal, amely először szintén tévésorozatként készült el, és csak utána lett belőle mozifilm is. Sjöman televíziós pszichodrámája viszont nem váltott ki a Bergman-műhöz hasonló társadalmi érdeklődést se Svédországban, se külföldön. 1992-ben mutatta be a Svéd Televízió azt a közel egyórás dokumentumfilmet, amelyet a direktor saját magáról forgatott.
Sjöman utolsó alkotása, az Alfred (1995) a dinamit feltalálójáról, Alfred Nobelről (1833–1896) szól. Kenne Fant életrajzi könyvéből ezúttal is a rendező írta a forgatókönyvet. Ez a film nekünk, magyaroknak azért is érdekes lehet, mert részben Magyarországon forgatták, és magyar színészek is játszanak benne: Danyi Judit például az egyik női főszerepet, Sofie Hesst, Nobel szerelmét alakította. „Ne gondolják, hogy a svédek többet tudnak Nobelről, mint bárki más. Felfedezte a dinamitot, és minden vagyonát a díjra hagyta. Ez az első film, ami az életéről készül. Méghozzá annak a levelezésnek az alapján, amelyet egy osztrák hölggyel folytatott. A levelekből kiderül, hogy nagyon visszahúzódó, szemérmes ember volt. Gyakran mondogatta, nem szereti a milliomosok örököseit, akik semmit nem tettek a vagyonukért. Ám ki tudja, lemondott volna-e a pénzéről, ha családja, gyermeke van? Amit mi minden évben a díjkiosztásnál ünnepelünk, az Alfred Nobel érzelmi életének tragédiája” – nyilatkozta Sjöman Budapesten. A címszerepet alakító Sven Wollter számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a forgatás három nyelven (svédül, franciául és németül) folyt, így több nyelven is meg kellett tanulnia a szövegét. Danyi Judit alig akarta elhinni, hogy a négy országra kiterjedő casting egyik győztese épp ő lett. Így emlékezett erre a munkájára: „Sven Wollterrel, a rendezővel és az egész stábbal élvezet volt együtt dolgozni. Az északi népek hidegsége legenda, csupa figyelmességgel, emberi melegséggel, közvetlenséggel találkoztam a svédeknél.” Magyarországi forgatás ide, magyar szereplők oda, az Alfred tudomásom szerint jelen sorok írásáig semmilyen formában nem jutott el hazánkba.
Magánélet
Vilgot Sjöman 1955-ben vette feleségül a nála négy évvel idősebb Kristina Hasselgren (1920–2003) író-újságírót, aki a divat világában is ténykedett mint tanácsadó. Házasságukból nem született gyermek, 1960-ban elváltak. A rendező a hatvanas években Monica Zetterlund énekesnővel és színésznővel kezdett viszonyt. Úgy emlegették őket, mint „a svéd Arthur Miller és Marilyn Monroe”. Kapcsolatuk Jörn Donner Vittnesbörd om henne (1962) című rövidfilmjének forgatásán kezdődött. A mű bepillantást enged az akkor huszonöt esztendős énekesnő – a dzsessz egyik svéd kiválósága – magányos életébe, amely koncertek, lemez-, rádió- és tévéfelvételek jegyében telik. Időnként interjúkat is ad, például a riporterként megjelenő Sjömannak. A művészetnek élő magányos sztár portréja persze nem volt egészen hiteles, mert Monica magánélete valójában meglehetősen mozgalmasan zajlott. Svéd és külföldi sztárok tették neki a szépet, mint például Marlon Brando, Per Oscarsson, Sammy Davis Jr., a profi ökölvívó Ingemar Johansson vagy a szaxofonista Stan Getz. Ne gondoljuk azonban se azt, hogy Monica könnyűvérű nőként csapódott ide-oda, se azt, hogy híres és kevésbé híres szeretői kihasználták őt: önéletrajzi könyvében mindegyikükről volt néhány kedves szava. Sjömanról azt írta, hogy „a szó szoros értelmében imádott engem, és a karjaiban vitt ki a stúdióból”. A lángoló érzelmek idővel kihűltek, hiszen a nem túl hízelgő végső konklúzió már ez volt: „Egy Bergman-utánzat, aki sosem volt olyan fénylő, mint az eredeti”. A művésznőről Peter Birro A siker ára (2013) címmel forgatott filmet, melyben Sjömant Oskar Thunberg, Monicát Edda Magnason alakította. Vilgot Sjöman 1969-ben nősült másodszor: feleségétől, Lottától három gyermeke született, két fiú és egy lány. A művész 2006. április 9-én Stockholmban hunyt el agyvérzés következtében.
BIBLIOGRÁFIA
* 2004: Facit till mina filmer och böcker
* 2001: Vem älskar Alfred Nobel (életrajzi tanulmány)
* 2001: Mitt personregister urval 01: Äntligen rebell (antimemoár)
* 1998: Mitt personregister urval 98: In i filmateljén (antimemoár)
* 1997: Mitt personregister urval 97: In på den litterära arenan (antimemoár)
* 1995: Mitt hjärtebarn (levelek)
* 1992: Drömtydaren: Min bok om Olle Hedberg
* 1991: Emmylou eller Prinsens kyss
* 1988: Oskuld förlorad (szemináriumi értekezések)
* 1987: Stand-in
* 1985: Linus utan Jeanna
* 1984: Sjöman om film, Utrikes resor (esszék)
* 1983: Linus och Jeanna
* 1981: Linus och vägvisarna
* 1979: Linus och Blenda
* 1975: Oskuld och förbittring (két novella)
* 1969: Surdegen (esszék és kritikák)
* 1968: Lisel, en medaljong (novella)
* 1967: Jag var nyfiken – Dagbok med mig själv
* 1963: L 136: Dagbok med Ingmar Bergman
* 1961: I Hollywood (szociológiai tanulmány)
* 1955: Körsbärstid
* 1952: I hennes rum (verses regény)
* 1952: Flygblad (úti riport)
* 1951: Kvinnobild
* 1948: Lektorn
FILMOGRÁFIA
* 1995: Alfred
* 1992: Self Portrait '92 (dokumentumfilm)
* 1990: Ett äktenskap i kris (tévésorozat)
* 1989: Kelepce / Csapda (Fallgropen)
* 1988: Oskuld och sopor (dokumentumfilm)
* 1987: En flicka kikar i ett fönster (tévéfilm)
* 1987: Malacca
* 1984: Hur ska det gå för Pettersson? (tévésorozat, három epizód)
* 1982: A pelikán (Pelikanen) (tévéfilm)
* 1981: Élveboncolás (Jag rodnar)
* 1979: Linus (Linus eller Tegelhusets hemlighet)
* 1977: Tofsen (tévésorozat)
* 1977: Tabu
* 1975: Garázs (Garaget)
* 1974: Maréknyi szerelem (En handfull kärlek)
* 1971: Troll
* 1970: Szégyenlős Charlie (Lyckliga skitar)
* 1969: Hazudtok (Ni ljuger)
* 1969: Resa med far (rövidfilm)
* 1968: Kíváncsi vagyok – kék (Jag är nyfiken – en film i blått)
* 1967: Kíváncsi vagyok – sárga (Jag är nyfiken – en film i gult)
* 1967: Stimulantia (a Negressen i skåpet című epizód)
* 1966: Nővérem, szerelmem / Testvérágy 1782 (Syskonbädd 1782)
* 1964: A ruha (Klänningen)
* 1964: 491
* 1963: Ingmar Bergman gör en film (dokumentumfilm)
* 1962: A szerető (Älskarinnan)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
