SZEXMISSZIÓ

Legjobb barátom szülinapjára 

A lengyel Juliusz Machulski rendezői karrierje a nyolcvanas évek elején kezdett kibontakozni, és mindjárt első három mozifilmjével kiugró sikert ért el nemcsak hazájában, hanem a vasfüggöny többi országában is, sőt még Nyugaton is felfigyeltek rá. Az 1981-ben bemutatott Vabank és három évvel későbbi folytatása között forgatta a Szexmissziót, minden idők egyik legnépszerűbb lengyel filmjét. A történet két férfi önkéntesről szól, akiket egy világraszóló tudományos kísérlet keretében 1991-ben három évre hibernálnak, de előre nem látható fejlemények miatt csak 2044-ben ébresztik fel őket. A világ jócskán megváltozott a hibernált álom ötvenhárom esztendeje alatt, és hőseink rádöbbennek arra, hogy a Földön már csak ők ketten képviselik az erősebbik nemet, amelyre igazából semmi szükség nincs, még az utódnemzés folyamatában sem… A nagy közönségsiker ellenére a Szexmisszió megosztotta a nézőket és a kritikusokat is. Egyesek a feminizmus túlkapásaira figyelmeztető szellemes paródiát láttak benne, amely amellett voksol, hogy a világ a távoli (megjegyzem, most már egyre közeledő) jövőben sem lehet meg férfiak nélkül. A (nyugati) feministák közül nem mindenki rendelkezett kellő humorérzékkel, s így elhangzottak olyan vélemények is, hogy Machulski valójában egy hímsoviniszta, nőgyűlölő filmet forgatott. Noha a Szexmisszió elereszt néhány rejtett fricskát az oroszok (és a kommunizmus) felé, az opuszt a Szovjetunióban is bemutatták – igaz, jelentősen megrövidítve. Magyarországon 1986 februárjában kezdték játszani, és abban az évben kereskedelmileg a második legsikeresebb alkotás volt a baráti országoktól átvett filmek sorában. 

A cselekmény 

1991. augusztus 9-én történelmi napra ébred az emberiség: Wiktor Kuppelweiser Nobel-díjas tudós – sikeres állatkísérlete után – most embereket fog hibernálni három évre. A két önként jelentkező: a kalandvágyó Maksymilian Paradys és a biológus Albert Starski. Az óriási tudományos jelentőséggel bíró eseményt természetesen a televízió is közvetíti. Minden a lehető legnagyobb rendben zajlik, s a két önkéntes a showműsor végén hibernált álomba merül. Telik az idő, múlnak az esztendők, s eljön az ébredés pillanata. Hőseink boldogan konstatálják, hogy épek, egészségesek, a kísérlet tehát ragyogóan sikerült. Azaz van egy kis probléma: Kuppelweiser professzornak nyoma sincs, a két bátor férfiút csinos, fiatal, ám nem túl barátságos nők szolgálják ki. Ízetlen ételeket adnak nekik, s nem hagyhatják el a hermetikusan zárt, ablaktan helyiséget. Kérdéseikre különös válaszokat kapnak, ennek ellenére egyelőre tudomásul veszik, hogy egészségügyi okokból alighanem karanténban kell lenniük egy ideig. Igazából nincs is ellenükre ez a helyzet, különösen Maks élvezi, hogy fiatal szépségek forgolódnak körülöttük, akik közül Lamia Reno különösen megtetszik neki. Idővel azonban a két férfi gyanút fog, hogy valami még sincs rendben, és nyomatékosan követelik, hogy találkozhassanak Kuppelweiser professzorral. Ekkor Lamia és Berna doktornő feltárja előttük a megdöbbentő igazságot: a professzor rég meghalt, és amíg Maks és Albert hibernációban voltak, lezajlott egy nukleáris háború, amelyben kihaltak a férfiak. Jelenleg 2044-et írunk, vagyis az önkéntes kísérleti alanyok ötven évvel később ébredtek fel, mint amire számítottak. Miután magukhoz tértek a döbbenetből, hőseink – különösen Maks – fején átsuhan a gondolat, hogy igazából nem is lehet rossz ebben a világban élni, ahol övék lehet az összes nő. Rövidesen kiderül, hogy kár lenne ebbe beleélniük magukat. A férfiakra ugyanis már semmi szükség ebben a szép új világban, az utódlás problémáját jó ideje meg tudják oldani nélkülük is. Maks és Albert szökésre szánják el magukat, ám újabb csapást kénytelenek elviselni: kiderül, hogy háromszáz méterrel a földfelszín alatt vannak, egy óvóhelyen, mert a fenti világ sugárfertőzött. Még nagyobb gond, hogy látván renitens viselkedésüket, a nők tanácsa vagy kasztrálni, vagy likvidálni akarja őket... 

A rendező 

Juliusz Machulski lengyel rendező és forgatókönyvíró 1955. március 10-én született az észak-lengyelországi Olsztynban. Édesapja Jan Machulski (1928–2008) színész és rendező, édesanyja Halina Machulska (* 1929) színésznő. Juliuszt 1973-ban felvették a Varsói Egyetem filológia szakára. 1975-ben Łódźba költözött, ahol az ottani filmfőiskolán rendezést kezdett tanulni. 1980-ban kapta meg a diplomáját. Téves kapcsolás (1979) című tévéfilmjét 1983-ban Magyarországon is bemutatták: a történet főszereplője egy válságot átélő házaspár, melynek szokásos vitáját váratlan telefonhívás szakítja félbe. A vonal túlsó végén egy segítséget kérő, ismeretlen nő jelentkezik, s a vészhelyzet arra készteti a párt, hogy megkíséreljenek szót érteni egymással… Eljutott hozzánk Machulski első mozifilmje, a harmincas években játszódó Vabank (1981) is, amely egy börtönből frissen szabadult kasszafúróról szól, akit a papa, Jan Machulski alakít. A férfi elégtételt akar venni azokon, akik rács mögé juttatták. A direktor így nyilatkozott az elképzeléseiről: „A Vabank megrendezésével azt is bizonyítani akartam, hogy Lengyelországban is lehet jó krimit rendezni, és hogy én képes vagyok erre. Azt akartam, hogy filmemből a professzionalizmus dicsérete áradjon. Mielőtt az ember művésszé válna, jó iparosnak kell lennie. Szerettem volna szólni a régi alapvető erkölcsi elvekről is. Azt elmondani, hogy amit az életben csinálunk, tisztességesen kell csinálni.” Machulski 1983-ban forgatta a Szexmissziót, majd 1984-ben következett a Vabank folytatása, amelyet szintén láthattunk a hazai mozikban. 

Machulski filmjei Nyugat-Európában is nagy figyelmet keltettek: a nyugati kritikusok szerint a rendező valójában a kommunista iga alatt nyögő Lengyelországról fest humoros-szatirikus képet, s ez a szándék különösen a Szexmisszióban és a Magyarországon nem vetített Kingsajzban (1988) érhető tetten. „A Kingsajz a »nagyok« birodalma, ahol az igazi élet zajlik. Ide csak a hatalom elvárásainak megfelelő viselkedést tanúsító »kicsik« juthatnak fel, akiknek egyébként életét a mindennapi robot teszi ki »fiókországban«, a bürokrácia félelmetessé nagyított groteszk világában” – írta a filmről egy 1990-es fesztivál kapcsán a Filmvilág kritikusa. Lengyelországban a Kingsajz egyes szállóigéi graffitiként jelentek meg a nagyvárosok falain, egyértelműen a hatóságok bosszantására. A rendszerváltást követő Machulski-filmek közönségfogadtatására továbbra sem lehetett komolyabb panasz, ellenben a kritikusok lelkesedése Keleten és Nyugaton jelentősen alábbhagyott. Már nem voltak érdekesek az esetleges mögöttes tartalmak, az ítészek csupán szimpla kommersz filmeket láttak a direktor újabb műveiben. A szovjet–lengyel koprodukcióban megvalósult Déja vu (1990) cselekménye az amerikai szesztilalom idején zajlik, amikor egy chicagói nagyfőnök egy árulóra akar lesújtani, a nyomok azonban a kommunista Szovjetunióba vezetnek, Odessza városába. A szintén bűnügyi témájú V. I. P. (1991) után nagy meglepetést keltett a XIX. században játszódó A lovasszázad (1992) című romantikus film, amely egy orosz arisztokrata és egy lengyel lány szerelméről szól a két ország közötti háború árnyékában. 

A műfaji kitérő után Machulski visszatért a humorral átszőtt bűnügyi filmek világába. A Minden jó, ha pénz a vége (1995) a vártnál szerényebb érdeklődést keltett, a Cezary Pazura és Jerzy Stuhr nevével fémjelzett Itt a gyilkos, hol a gyilkos (1997) viszont oly nagy sikert aratott, hogy két évvel később elkészült a folytatása is. A történet egy taxisofőrről szól, akit úgy a rendőrség, mint a maffia egy veszedelmes bérgyilkossal téveszt össze. Hollywood szinte azonnal megvásárolta a remake jogait, ám egyelőre még nem valósította meg. A Szuperprodukció (2002) szlogenje akár az is lehetne, hogy „Lengyelország válasza a Szóljatok a köpcösnek!-re”. A mulatságos sztori főhőse egy tehetséges filmkritikus, Janek, akit egy művészetkedvelő gengszter felbérel, hogy írjon egy forgatókönyvet, amelynek filmváltozatában majd a bűnöző unatkozó barátnője lesz a főszereplő. Persze a művészi alkotómunka nem megy minden nehézség nélkül, de vígjátékról lévén szó, a humoros fordulatok dominálnak. Képtolvajokról szól a Vinci (2004) című krimikomédia, míg az Ile wazy kon trojanski? című romantikus vígjáték a 2008-as esztendő egyik legsikeresebb filmje volt Lengyelországban. Ezt újabb vígjátékok követték (Bölcsődal, 2010; Ambassada, 2013; Volta, 2017), és ne felejtsük el megemlíteni, hogy Machulski tévésorozatai is népszerűek voltak, különösen a kilencvenes évek második felében bemutatott Anyák, feleségek, szeretők. A rendező immár közel négy évtizede a lengyel filmgyártás egyik kulcsfigurájának számít, aki egy időben stúdióvezetőként is ténykedett, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a lengyel filmek a legválságosabb időszakokban is moziba vonzották a közönséget. Jelenleg egy televíziós krimisorozaton dolgozik Mały zgon címmel. 

A két főszereplő 

A Maksot alakító Jerzy Oskar Stuhr a lengyel művészvilág egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb színésze, aki színműíróként, filmrendezőként és drámaprofesszorként is ténykedik. 1947. április 18-án született Krakkóban. Dédszülei, Leopold Stuhr és Anna Thill 1879-ben kötöttek házasságot, ami után Mistelbachból Krakkóba költöztek, ahol a Stuhr família a város legbefolyásosabb családjai közé emelkedett. Jerzy édesapja, Tadeusz Stuhr ügyész volt, édesanyja, Maria könyvelőként dolgozott egy színháznál. Jerzy 1970-ben a Jagelló Egyetemen kapott diplomát lengyel irodalomból, ezután két évig színjátszást tanult a Drámaművészeti Akadémián (Państwowa Wyższa Szkoła Teatralna; röviden: PWST). 1971-ben kezdett filmezni, kis szerepet alakított Andrzej Żuławski Az éjszaka harmadik része című formabontó drámájában. Pályáján meghatározó jelentőségű volt találkozása és tartós együttműködése Krzysztof Kieślowskival. Első közös munkájuk, a Magyarországon is játszott Forradás (1976) az 1970-es gdański eseményeket idézte fel. Az opusz az elsők között világított rá arra, hogy az egyszerű munkások közérzete korántsem olyan jó, mint amilyennek a vezetés hiszi és és elhitetni próbálja. A nem túl kedvező filmes helyzetképet a valóság néhány év múlva, a nyolcvanas évek elején meggyőzően hitelesítette. A Forradást követően a lengyel filmszakma számos más kiválósága is fontos szerepeket osztott Stuhrra, elég csak olyan, valaha hazánkban is forgalmazott filmeket említeni, mint például A konferanszié (1978, Feliks Falk), az Érzéstelenítés nélkül (1978, Andrzej Wajda), a Vidéki színészek (1980, Agnieszka Holland) és A nyugodt nap éve (1984, Krzysztof Zanussi). 

A színész korai filmjei között találjuk Mészáros Márta Útközben (1979) című magyar–lengyel koprodukciós drámáját is. A Kieślowski-alkotások közül ne maradjon említetlenül Az amatőr (1979) és a Három szín: fehér (1994) sem. Stuhr megtalálta a hangot a közönségfilmes Juliusz Machulskival is: a Szexmisszió után játszott a Kingsajzban, és fontos szerepet alakított az Itt a gyilkos, hol a gyilkos mindkét részében is. Színpadi rendezőként 1985-ben, filmrendezőként 1994-ben debütált, s rendezéseiben előszeretettel osztotta magára a férfi főszerepeket. A rendezőként is jegyzett művei közül a kritikusok a négy epizódból álló Szerelmi történeteket (1997) kedvelték a legjobban, néhányan egyenesen Kieślowski alkotásaival rokonították. Stuhrt saját bevallása szerint olasz kollégája, Nanni Moretti befolyásolta a legjobban, mindazonáltal Kieślowski forgatókönyvéből készítette a Nagy állat (2000) című filmjét. 1990-ben Stuhrt kinevezték a krakkói Drámaművészeti Akadémia rektorává, vagyis annak az intézménynek az élére, ahol valaha ő maga is tanulta a mesterséget. 1997-ben megvált a beosztásától, 2002-ben viszont újra ő ülhetett a rektori székbe. 1971-ben kötött házasságot Barbara Stuhrral, akit még óvodás éveiből ismert. 1975-ben született meg fiuk, a szintén színésszé lett Maciej, 1982-ben pedig világra jött a lányuk, Marianna, akiből festőművész lett. 2011-ben Jerzy Stuhrnál gégerákot diagnosztizáltak, és a kezelés hónapjaira teljesen felfüggesztette művészi tevékenységét. 2013-ban tért vissza a szakmába, azóta újabb színpadi, film- és szinkronszerepekben láthatta-hallhatta őt a közönség. 

Az Albertet megformáló Olgierd Łukaszewicz 1946. szeptember 7-én született Felső-Szilézia egyik iparvárosában, Chorzówban. Ő is a krakkói Drámaművészeti Akadémián tanult színészetet, mint Jerzy Stuhr. 1968-ban kapta meg a diplomáját, de már főiskolásként filmezni hívták. Első nagyobb szerepét a Tánc Hitler főhadiszállásán (1968) című drámában játszotta, amely eljutott Magyarországra is, akárcsak minden fontosabb filmje a szocializmus éveiben. Andrzej Wajda költői szépségű alkotásában, a Jarosław Iwaszkiewicz művéből készült Nyírfaligetben (1970) egy halálos beteg fiatalembert alakított. A kritikusok azt írták róla, hogy partneréhez, Daniel Olbrychskihoz hasonló, kiugró tehetség. Kazimierz Kutz 1970 és 1980 között trilógiát forgatott a sziléziai bányászok életéről: az első két részben Olgierd volt az egyik főszereplő, de két különböző figurát játszott. A fekete föld sójában (1970) ő volt a hét Basista fivér közül a legfiatalabb, Gabriel, a heves vérű, hősies, ám naiv hazafi; A korona gyöngyében (1972) pedig Jas, a melegszívű édesapa. Szellemfiguraként jelent meg Wajda sokat vitatott Wyspiański-adaptációjában, a Menyegzőben (1972). Jelentős nemzetközi sikert aratott Walerian Borowczyk romantikus-erotikus melodrámája, A bűn története (1975), amelyben Łukaszewicz alakította Zygmunt Szczerbic grófot, aki elvakult szerelmében veszedelmes bűnözők halálos csapdájába kerül. Ugyanabban az évben egy másik nagy sikerű romantikus drámában is szerepet vállalt: a Jerzy Antczak által rendezett Éjszakák és nappalok (1975) a Niechcic família történetét mondja el női szemszögből. Az érzékeny lelkivilágú, romantikus figurák mellett Olgierd meggyőzően játszott negatív szereplőket is, mint például a könyörtelen és fanatikus anarchista parancsnokot Agnieszka Holland Láz (1981) című drámájában, vagy Franzelt, a számító nácit Filip Bajon Mágnás (1987) című filmjében, illetve Kramer doktort Wiesław Saniewski Dotknięci (1988) című alkotásában. 

A művész filmográfiájából kiemelkedik Krzysztof Kieslowski nagy hatású drámája, a Rövidfilm a gyilkolásról (1988) és a nézők körében szép sikert aratott thriller, az Ölj meg, zsaru! (1988). Közönségfilmjei közül talán egyes magyar mozilátogatók is emlékeznek még A nőstényfarkas kísértetére (1983), amely a horror műfaj lengyelországi elfogadtatására tett igényes kísérlet volt. Még 1982-ben készült, de csak a rendszerváltás után kerülhetett mozikba Ryszard Bugajski drámája, a Kihallgatás (1989), amelyben Lukaszewicz formálta meg a főhősnő (Krystyna Janda) férjét. A színész lengyelországi népszerűsége mindmáig töretlen, folyamatosan játszik színpadon, filmekben és a televízióban, sőt vállal szinkronmunkákat is. Akkor sem esett ki a lengyel közönség kegyeiből, amikor 1988-ban több évre külföldre szerződött. 1985-ben játszott Deák Krisztina Vonzások és választások című tévéfilmjében. A jövő hónapban mutatják be a lengyel filmszínházak Olgierd legújabb filmjét, a Solid Gold című bűnügyi drámát. Futólag említsük meg, hogy Lukaszewicz színpadi színészként is igényes művészi pályát mondhat magáénak. Fiatalkorában gyakran foglalkoztatták a hősszerelmes szerepkörében, később azonban összetett drámai szerepekkel is kibővült a repertoárja. Igen jó kritikákat kapott például Billy megformálásáért a Száll a kakukk fészkére színpadi változatában, amelyet a varsói Teatr Powszechny mutatott be 1977-ben. Lukaszewicz szívesen mond verseket, és lelkesen részt vállal kulturális események megszervezésében is. 2002-ben lett a Lengyel Színpadi Színészek Szövetségének vezetője. Magánélete csendben és boldogságban telt: 1968. március 13-án vette feleségül Grażyna Marzec színésznőt, akitől Zuzanna nevű lánya született. 

Így készült a film 

Machulski 1977-ben kapta az első inspirációt a Szexmisszióhoz, miközben debütáló játékfilmje, a Vabank forgatókönyvén dolgozott. Szabadidejében elolvasott egy könyvet, amely a XXI. századra vonatkozó tudományos előrejelzésekkel foglalkozott, és ebben figyelt fel arra a megállapításra, hogy egy női petesejt megtermékenyíthető spermium nélkül is, vagyis a férfiak kihagyhatók az utódnemzés folyamatából. Már akkor beugrott neki a majdani film záróképe: közelkép egy fiú csecsemő nemi szervéről. A hetvenes évek végén Machulski elnyert egy párizsi ösztöndíjat. A francia főváros ideális helyszínt jelentett számára ahhoz, hogy hozzákezdjen tervezett második filmje forgatókönyvéhez, miközben még el se kezdte forgatni az elsőt. Hazatérése után felkereste a Kadr filmstúdiót, melyet még Jerzy Kawalerowicz (a Máter Johanna, Az éjszakai vonat és A fáraó rendezője) alapított 1955-ben. Kawalerowicz – aki 2007-ben bekövetkezett haláláig volt a Kadr művészeti vezetője – örömmel fogadta a pályakezdő fiatal kolléga filmötletét, és zöld utat adott neki. A projekt címe ekkor még Lamia volt, az egyik női főszereplő keresztneve. Krzysztof Teodor Toeplitz író és forgatókönyvíró A női elem címet javasolta, s egyben azt is tanácsolta, hogy a történetben szereplő nők legyenek még elnyomóbbak a férfiakkal szemben. Fontolóra véve különféle variációkat, Machulski végül a Szexmisszió címet választotta. A forgatókönyv első változata 1981 szeptemberében készült el. A Lengyel Filmfőigazgatóság jóváhagyta ugyan, de csak 1982 februárjában kezdődhettek meg a tényleges előkészületek, mert a szükségállapot 1981. december 13-i bevezetése miatt néhány hétre felfüggesztették a filmgyártást. A Szexmisszió egyébként azért kapta meg a forgatási engedélyt, mert az illetékesek szerint burkoltan sem volt semmilyen szovjetellenes irányultsága. 

Kezdetben szó volt arról, hogy a film lengyel–csehszlovák koprodukcióban valósul meg, ezért a végleges forgatókönyv megírásába cseh részről bekapcsolódott Pavel Hajný. Közben a Barrandov filmstúdió vezetősége meggondolta magát, és visszautasította a koprodukciót. A cseh elvtársak ugyanis kizártnak tartották, hogy már 2044-ben – a cselekmény idején – vége lenne a kommunizmusnak. A koprodukcióban reménykedő Kawalerowicz ekkor felfüggesztette a gyártást, mire Machulski kilátásba helyezte, hogy a filmet átviszi egy másik jeles rendező, Jerzy Hoffman nevével fémjelzett stúdióba, a Zodiakba. A felmerült problémákat valahogy sikerült megoldani, mert a Szexmisszió végül a Kadr produkciójaként készült el. A két főszerepet Machulski eredetileg Olgierd Łukaszewicznek és Jan Englertnek szánta, akik szerinte remek párost alkothatnának. (A két színész mellesleg Kazimierz Kutz fentebb említett bányásztrilógiájának első két részében már játszott együtt.) Azonban mindketten hasonló habitusú művészek voltak, s a rendező egy idő után jobb ötletnek gondolta, ha inkább a kontrasztot hangsúlyozza a főszereplők között úgy a külsőségekben, mint a temperamentumban. Łukaszewiczet tartotta meg, és Jerzy Stuhrt választotta ellenpárjául. Lamia szerepét Machulski akkori felesége, Bożena Stryjkówna kapta, Emmát pedig Bogusława Pawelec játszotta, aki már a Téves kapcsolásban is dolgozott a direktorral. A produkcióban szerepet vállaltak a lengyel színjátszás olyan nagyasszonyai is, mint Beata Tyszkiewicz, Ewa Szykulska és Ryszarda Hanin. Őexcellenciáját a nőnek öltöztetett Wiesław Michnikowski alakította, szinkronhangja viszont Barbara Wałkówna színésznő volt. Érdekességként említsük meg, hogy egyes szereplők neve valójában humoros multikulturális utalás. A dicsőség ösvényei (1957) című Stanley Kubrick-film főszereplőjétől, Dax ezredestől származik Emma Dax neve, míg Albert Starski neve úgy született, hogy a jeles egzisztencialista író, Albert Camus keresztnevét párosították A bábu című Bolesław Prus-regény egyik szereplője, Kazio Starski családnevével. Maksymilian Paradys nevével Machulski azt akarta kifejezni, hogy a figura „nem e földről való” (a „Paradys” a paradicsom szó angol megfelelőjére, a „Paradise”-ra utal). 

A Szexmisszió forgatása 1982 októberében kezdődött azzal a jelenettel, amelyben Kuppelweiser professzor megérkezik a kutatóközpontba. A föld alatt játszódó jeleneteket két helyszínen forgatták: a Łódź Csarnokban és a wieliczkai sóbányákban. Łódźban, a Raduńska utca 19. szám alatt található épület volt Őexcellenciája háza. A stáb dolgozott a Balti-tenger partján található Łebában is. A stábtagok közül említsük meg az operatőr, Jerzy Łukaszewicz nevét, aki nem más, mint az Albertet alakító Olgierd Łukaszewicz ikertestvére, illetve Henryk Kuźniak zeneszerzőt, aki a Vabank zenéjét is írta. A jelenetek többségének forgatását 1983 márciusáig befejezték, utána a filmesek májusig várakoztak a jó idő beköszöntére, hogy elkészíthessék a külső felvételeket is. A várakozás idejét Machulski és Mirosława Garlicka vágó arra használta fel, hogy megbeszéljék a vágás legfőbb szempontjait. A film utolsó jelenete az újszülöttekkel szintén 1983 májusában került filmszalagra. A Szexmisszió forgatása összesen hetvenmillió złotyba került, ötször annyiba, mint a Vabanké. Néhány jelenetet viszont cenzúrázni kellett, és bármilyen meglepő, a kifogások nem a meztelenséggel voltak kapcsolatosak, amely egyébként nem is igazán jellemző az opuszra. Szökés közben Maks egyszer csak meghatározza a célt: „Irány kelet! Ott kell lennie valami civilizációnak!” Ez burkolt és ironikus utalás volt a Szovjetunióra, amelyet a katyńi vérengzés és a kommunizmus embertelen túlkapásai miatt a lengyelek kimondatlanul is barbár országnak tartottak, ezért Maks felkiáltása harsány nevetést váltott ki a közönség körében. A problémás megfogalmazást Witold Nawrocki kívánságára nem sokkal a premier után kivágták a filmből. (Nawrocki volt akkoriban a Lengyel Központi Bizottság Kulturális Osztályának vezetője. A kivágott kb. másfél percnyi jelenet a magyar DVD extrái között megtekinthető.) Machulski megpróbálta elaltatni a cenzorok gyanúját azzal a jelenettel, amelyben Maks a hibernálás előtt a győzelem jelét mutatja az ujjaival, de a félrevezető trükk nem jött be. Kifogás érkezett amiatt is, hogy az „Útleveleket kérjük!” mondat – az eredeti forgatókönyvvel összhangban – miért cseh nyelven hangzik el. A direktor beleegyezett abba, hogy ezt a felszólítást németül mondja a színész, sőt egyenesen „nyugatnémetül”. (A hivatalnokok nem értették a „nyugatnémet” poént.) A pártfunkcionáriusokkal ellentétben a filmesekből álló szakmai bizottság kifogások nélkül jóváhagyta a Szexmissziót, sőt az elnök, Krzysztof Zanussi elismerését fejezte ki Machulskinak, hogy képes ilyen színvonalú, igényes szórakoztató filmet alkotni akkor, amikor a lengyel filmművészet mély válságot él át. Csupán Wanda Jakubowska veterán rendezőnő szorgalmazta, hogy vágják ki a befejezést, de a szakmai bizottság többi tagja nem értett egyet vele.

A fogadtatás 

A Szexmisszió hatalmas sikert aratott Lengyelországban, ahol egy hónap alatt 1 073 000 néző látta, és nézettsége végül meghaladta a tizenegy milliót (11 164 329). Ezzel az eredménnyel az 1989 előtt bemutatott hazai filmek toplistáján a hetedik helyet foglalja el. (Az első három helyen Sienkiewicz-adaptációk állnak: a Keresztesek 1960-ból, a Sivatagban, őserdőben 1974-ből és az Özönvíz szintén 1974-ből: 32 315 695, 30 989 874 és 27 615 921 néző.) A kritikai fogadtatás viszont nem volt egyöntetűen lelkes, elhangzottak kifogások is. Például Maciej Zalewskinek a Cinema magazinban megjelent kritikája szerint Machulski olyan szakállas férfi-nő vicceket zúdít a nézőre, amilyenekkel az általános iskolások szórakoztatják egymást a tanítási órák közötti szünetekben, míg vele ellentétben Małgorzata Dipont a Życie Warszawy hasábjain arról írt, hogy a rendező a jelen és a jövő feminista mozgalmainak tökéletes paródiáját nyújtja. A Szovjetunióban huszonöt perccel rövidítették meg a Szexmissziót, mielőtt Új amazonok címmel a mozikba küldték volna, de a film így is nagy sikert aratott, akárcsak az NDK-ban vagy éppen Magyarországon, ahol 1986. február 6-ától játszották. Hazánkban a bemutató évében 5675 előadást tartottak a Szexmisszióból, ezekre összesen 787 028 néző váltott jegyet. Ez 48%-os kihasználtságot és 9 646 000 Ft jegybevételt jelentett. Ehhez fogható kereskedelmi sikert a baráti országok 1986-ban bemutatott filmjei közül csupán a kínai (!) A Saolin templom szent köntöse ért el (15 361 000 Ft), míg a magyar filmek közül a Szerelem első vérig (11 343 000 Ft), az Elvarázsolt dollár (11 561 000 Ft) és a Macskafogó (9 397 000 Ft) büszkélkedhetett kiugró jegybevételekkel. 

A minneapolisi feministák 1984-ben tekintették meg a Szexmissziót, amely álláspontjuk szerint „nőellenes, fasiszta, soviniszta és szexista” alkotás. A hölgyek kizárólag a férfi-nő kapcsolat szempontjából szemlélték a filmet, és nem tudták vagy nem akarták a totalitárius rendszerek kritikájaként értelmezni. Viszont akik értették ezt a szimbólumot, azok sem feltétlenül tartották a legszerencsésebb megoldásnak, hogy Machulski akarva-akaratlanul egyenlőségjelet tesz a filmbeli szélsőséges feminizmus és a kommunizmus közé. A baloldali ideológusok ezt különösen sérelmezték, mert szerintük a lengyel nők egyenjogúsága terén épp a kommunizmus évtizedeiben történtek a legelső nagy lépések. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a teremtés koronái valójában egy férfi, az őrült Kuppelweiser professzor machinációi következtében kerültek a kihalás szélére, s a Szexmisszió esetében értelmetlen dolog a feminizmust emlegetni, hiszen egy női világban a nőknek már nem kell az egyenjogúságukért küzdeniük, ezért a film elsősorban a hatalom és az alárendeltek viszonyáról szól. 

Így látták ők 

„Előrebocsátom: aki a cím hallatán az ágyjelenetekben való tobzódást, pongyola és kombiné nélküli meztelenséget, semmittevő bolyongással párosuló világfájdalmat, kitartott szexjeleneteket remél a filmtől – csalódni fog. Machulski most látható filmje ugyanis a komédia, a jellemrajz és a tudományos-fantasztikus kalandfilm elemeire épül. Bőven van benne lélektanilag megokolt esemény, érzelemtől hevülő akció, torokszorító drámai fordulat. Dőreség lenne, ha most a tartalmát is elmondanám. […] Juliusz Machulski filmjének külön erénye, hogy szándékának megvalósításához sikerült emberábrázoló készséggel megáldott színészeket találnia. A Szexmisszió így olyan film, amelynek cselekménye, rangja, tétje és tanulsága egyaránt van.” 

(Miklósi Péter: „Szexmisszió”. In: A Hét 1985/29, 15. o.) 

„A Szexmisszió szerény igényű, ám tisztességesen elkészített kommersz film, valahol középúton a filozofikus mélységű példázat és a szemet gyönyörködtető sci-fi show között. Humora ezzel szemben természetes, sőt ellenállhatatlan (főleg a kitűnő Jerzy Stuhr jóvoltából: a színészt már Az amatőrben megszerettük). Maks megszemélyesítője a rámenős gyakorlatiasságot, az egészséges élni vágyást, a csillapíthatatlan nőimádatot játssza el. Éppen az ellentéte a filosztípusú Albertnek (Olgierd Łukaszewicz – vele ugyancsak találkoztunk már néhányszor – szintén jól alakítja szerepét). A nők furcsa módon csak első vagy másodasszisztensek, amit részben azzal magyarázhatunk, hogy a Szexmisszió férfi rendező műhelyében született. A koncepció egyébként félreérthetetlen. Machulski szerint a jövőről nem lehet már teljesen komoly filmet csinálni.” 

(Veress József: „Szexmisszió”. In: Esti Hírlap, 1986. február 6., 7. o.) 

„Egyszóval: Juliusz Machulski fergeteges szatírája kétfelé »üt«: ha akarom, arról szól, hogy végtelen naivitás a tisztán egynemű – akár férfi, akár női – társadalmak egyedül üdvözítő voltában bízni, hiszen az ilyesmi óhatatlanul az elszürküléshez, a »szabványosításhoz«, a kis és nagy hazugságok kialakulásához, s a klikkek harcához vezethet csak. Másfelől: szól arról, hogy nemcsak végtelenül naiv, de tudománytalan dolog is a – politikailag – egynemű társadalmak egyedül üdvözítő voltában hinni, hiszen... Machulski nagyszerű színészpartnereket kapott tézisének bebizonyítására. Elsősorban a férfiakat kell itt dicsérnem – nem a férfiszolidaritás okán; egyszerűen azért, mert a valódi főszerepek az övék: Jerzy Stuhr és Olgierd Łukaszewicz remek jellemformáló erővel komédiázza végig a filmet Bożena Stryjkówna, Bogusława Pawelec, Hanna Stankówna és Beata Tyszkiewicz »alattvalójaként«.” 

(V. P.: „Szexmisszió”. In: Magyar Nemzet, 1986. február 6., 4. o.) 

„A Szexmisszió az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb közönségfilmje. Nincsenek itt üresjáratok, a jól pergő, szellemes történet végig leköti figyelmünket. Csak úgy kapkodjuk a fejünket a remek ötletek és a sok, csinos, többnyire félmeztelen nő láttán. Hatásosak, illúziókeltők a díszletek, jók a jelmezek, s Jerzy Łukaszewicz operatőr a belső és a mozgalmas külső jeleneteknél egyaránt remekel. Machulski nemcsak az érzelmek fontosságáról, a nemek ellentéteiről, a tömeg manipulálásának veszélyeiről beszél, hanem mindennapi kis gyarlóságainkat is kifigurázza. Humoros sci-fijének többszörösen megcsavart, meglepő csattanójával pedig azt sugallja: a férfiak jelenlétét nem lehet »megúszni«.” 

(Hollós László: „Szexmisszió”. In: Új Tükör, 1986. február 16., 3. o.) 

Szexmisszió (Seksmisja, 1984) – lengyel szatirikus sci-fi. Forgatókönyv: Juliusz Machulski, Jolanta Hartwig, Pavel Hajný. Operatőr: Jerzy Łukaszewicz. Díszlet: Janusz Sosnowski. Jelmez: Małgorzata Braszka. Zene: Henryk Kuźniak. Vágó: Mirosława Garlicka. Rendező: Juliusz Machulski. Főszereplők: Olgierd Łukaszewicz (Albert Starski), Jerzy Stuhr (Maximilian Paradys), Bożena Stryjkówna (Lamia Reno), Bogusława Pawelec (Emma Dax), Hanna Stankówna (dr. Tekla), Beata Tyszkiewicz (dr. Berna), Ryszarda Hanin (dr. Jadwiga Yanda), Barbara Ludwiżanka (Julia Novack), Wiesław Michnikowski (Őexcellenciája) Mirosława Marcheluk (titkárnő). Magyarországi bemutató: 1986. február 6. 

MÉG TÖBB SZEX! 

A tiltott szerelem tornya

Justine

Az érzékek birodalma

Érett nők dicsérete

Húszévesnek lenni

Paprika

MÉG TÖBB MISSZIÓ! 

Az oroszlán ugrani készül (misszió: a baktériumfegyver megtalálása bevetés előtt) 

A jégsziget foglyai (misszió: a Nobile-expedíció túlélőinek megmentése) 

A zeppelin (misszió: az LZ 36 terveinek megszerzése) 

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (misszió: a királyné nyakláncának visszaszerzése) 

A Sakál napja (misszió: De Gaulle elnök megölése) 

Excalibur (misszió: a Grál-kehely megszerzése)

NEGYEDIK FÁZIS

Az 1974-ben bemutatott Negyedik fázis a hetvenes évek egyik legintelligensebb sci-fije lehetett volna, ám filmtörténeti pletykák szerint a gyártó cég, a Paramount Pictures nem adta meg a teljes alkotói szabadságot Saul Bass rendezőnek, és a végső változat összeállításakor is figyelmen kívül hagyták a kívánságait. Bass a negyvenes évek végétől kezdve számos filmtörténeti klasszikushoz készített merész és ötletes főcímeket, sőt plakátokat is, rendezői bemutatkozásának kudarca miatt azonban soha nem próbálkozott újra a játékfilmkészítéssel. A Negyedik fázis története szuperintelligens hangyákról szól, amelyek támadást intéznek az emberiség ellen: a negyedik fázis azt az állapotot jelenti, amikor bekövetkezik a hatalomátvétel. (Az első fázisban rendkívüli mértékben elszaporodnak és szervezkedni kezdenek, a másodikban megkezdik a támadást az emberek ellen. Alkalmazkodnak az ellenük bevetett méreghez, és mutáns egyedek születnek. A harmadik fázisban létrejön a felek közötti kommunikáció, és lassan körvonalazódni kezd a hangyainvázió végcélja.) A filmet még 1974-ben elutasította a magyar filmátvételi bizottság, az 1975. november 19-én kezdődött londoni filmvásáron viszont a MOKÉP akkori igazgatója, Gombár József hajlandóságot mutatott arra, hogy a magyar fél felülvizsgálja elutasító álláspontját. A Cinema International Corp. (C. I. C.) forgalmazócég négyezer dollárt kért a jogokért. A megállapodás a két évvel későbbi londoni filmvásáron jött létre. A szakmai rendezvényen a C. I. C. 85 ezer dollárért ajánlott fel egy tizenkét filmből álló csomagot, amely a Negyedik fázis mellett olyan alkotásokat tartalmazott még, mint például A sáska napja (1975, John Schlesinger), a Kínai negyed (1974, Roman Polański), a Madarak (1963, Alfred Hitchcock), a Szenzáció! (1974, Billy Wilder) és Az ötös számú vágóhíd (1972, George Roy Hill). A MOKÉP 75 ezer dolláros ellenajánlatát a C. I. C. végül elfogadta, mivel bizonyos filmekről már évek óta folyt az alkudozás. A Negyedik fázist hat év késéssel, 1980 őszén mutatták be Magyarországon. 

A cselekmény 

Egy rejtélyes kozmikus esemény hatására a hangyák különös evolúción mennek keresztül. Természetes ellenségeik eltűnnek, ezért elképesztő mértékben elszaporodnak. Az egyes hangyafajok kommunikálnak egymással, furcsa, toronyszerű építményeket és geometriailag tökéletes alakzatokat hoznak létre az arizonai sivatagban. A helyi lakosok – az Eldridge család kivételével – elmenekülnek a hangyainvázió elől. Ezalatt egy zárt kupolájú számítógépes laboratóriumban két tudós, James Lesko és Ernest Hubbs a hangyák viselkedését tanulmányozza. Egyik éjszaka a rovarok támadást intéznek az Eldridge farm ellen. A család tagjai menekülni próbálnak, a laboratórium felé veszik az irányt, de a hangyák már a kocsijukat is megszállták. A rovarok másik csoportja a laboratóriumot veszi célba, és zárlatot okoz az épületen kívüli generátor kiiktatásával. A tudósok sárga színű, az idegekre ható mérget fecskendeznek szét, ami azonban nemcsak a támadókkal végez, hanem az épület felé tartó Eldridge házaspárral is, akiknek jöveteléről a két férfinak sejtelme sincs. Eldridgék lánya, Kendra túléli a hangyatámadást, és menedéket kap a laboratóriumban. 

A hangyák – számos egyed élete árán – behurcolják a mérget a kolóniába, és a királynő megeszi azt. Ennek következményeként a méregre immúnis mutáns egyedek születnek. A létért folyó küzdelem folytatódik. A hangyáknak sikerül bejutniuk a laboratórium épületébe, és tönkreteszik a számítógépeket. Lesko dekódol egy hangyaüzenetet, amelyből kiderül, hogy a rovarok Kendrát akarják. A lány kész feláldozni magát, hogy megmentse a két tudóst. Hubbs és Lesko eltérő módon kívánják felvenni a harcot a betolakodók ellen. Lesko abban bízik, hogy képes lesz kommunikálni a hangyákkal, míg Hubbs a drasztikus megoldás híve: el akarja pusztítani a központi fészket, benne a hangyakirálynővel… 

A szuperintelligens hangyák 

A rovarok közül egyértelműen a hangyák a legtöbbet tanulmányozott faj, köszönhetően olyan tudósoknak, mint például a francia Pierre-Gabriel-Charles Lespès, a svájci Auguste-Henri Forel, a brit Sir John Lubbock vagy a magyar Szabó-Patay József. A világhálón rengeteg érdekes és részletes cikk található ebben a témában, így jómagam most csak olyan érdekességeket emelnék ki a hangyák megfigyelésének történetéből, melyek azt igazolják, hogy a Negyedik fázis ugyan a fantasztikum kategóriájába tartozik (egyelőre?), de nem nélkülözi a tudományos alapokat sem, már ami a hangyák szervezettségét, harciasságát és intelligenciáját illeti. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy az alábbi megfigyelések nem feltétlenül egyformán igazak minden egyes hangyafajra, a film szempontjából azonban mindenképpen érdekesek. Egyes megfigyelők szerint a hangyatársadalom bizonyos értelemben fejlettebb, mint az embereké: minden egyednek megvan a maga feladata, senki nem lustálkodik, minden egyed elegendő táplálékhoz jut, ám egyik sem falánk, az utódok nemzése és gondozása pedig igazán szervezettnek és körültekintőnek nevezhető. (Mondani se kéne, hogy vannak persze olyan észrevételek is, hogy a hangyák között is előfordulnak „renitens” vagy éppen „torkos” egyedek, de a boly létszámához képest jelentéktelen százalékban.) Az is érdekes megfigyelés, hogy egy kolónián belül az egyedek között nincsen semmiféle torzsalkodás vagy összecsapás, viszont más kolóniákkal szemben a hangyák igen harciasak tudnak lenni. Komoly csaták is kialakulhatnak a kolóniák között, s a küzdelemben, mondhatni, minden megengedett: az ellenfelek nemcsak rángatják vagy tépkedik egymást, hanem kitartóan döfködnek a fullánkjaikkal, utána mérget (hangyasav) fecskendeznek a másik fél sebeire. (A fullánkos hangyák közül Magyarországon a Myrmica rubra, vagyis az európai tűzhangya a legveszedelmesebb. Több hangyafajban azonban a fullánk elsatnyult.)

Számos hipotézis létezik arra vonatkozóan, hogyan ismerik fel egymást egy-egy kolónia egyedei: a legelfogadottabb nézet szerint az egyes kolóniáknak eltérő szaguk van, mely az egyedeken is érződik, és ez a megkülönböztetés alapja. Megfigyelésekkel és kísérletekkel bizonyított tény, hogy egy idegen kolónia egyedét akkor is megtámadják, ha az ugyanahhoz a fajhoz tartozik, miközben a saját kolóniájuk egyedeit akár több heti vagy hónapi távollét után is képesek felismerni és visszafogadni. A hangyáknak összetett látószervük van, mindazonáltal látásuk nem különösebben jó, és a tájékozódásban valószínűleg nem is játszik elsődleges szerepet. Szaglásuk nemcsak a táplálék megtalálásában, hanem az egymással való kommunikációban is segíti őket. Mint arról az imént szó esett, a kolóniák egyedei alighanem a szagról tudják azonosítani egymást, és ez a szag nyomot hagy mindenütt, ahol a hangya megfordul. Ez lehet a magyarázata annak, hogy akármilyen messzire kóborol el valamely egyed a társaitól vagy a kolóniától, a szagnyomok segítségével visszatalál hozzájuk vagy haza. Ha a hangya táplálékot talál, akkor a többiek a szagokkal jelzett úton jutnak el ugyanoda. Lubbock érdekes kísérletet végzett annak bizonyítására, hogy a hangyák képesek „felmérni” egy-egy rájuk váró feladat nagyságát is. Két, jelentősen különböző méretű álcahalmot készített, s mindegyik elé ugyanabból a kolóniából tett egy-egy egyedet. Mindkét hangya visszatért a kolóniába, hogy segítséget hozzon magával (megfigyelések szerint valamilyen formában a csápjaikkal cserélnek információt), ám amelyik a kisebb halom előtt állt, az csak egy hangyát hozott erősítésnek, a másik viszont huszadmagával érkezett. Lubbock több tucatszor megismételte a kísérletet, nehogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le, de az eredmény mindig ugyanaz volt.

A hangyák egyik érdekes tulajdonsága a „tisztaságmániájuk”. Az első pár lábukat használják a tisztálkodáshoz, és lényegében lenyalogatják egymásról a rájuk ragadt piszkot, hogy lehetőleg semmiféle koszt ne hurcoljanak be a kolóniába. Ez főleg az utódok védelmében igen fontos elővigyázatosság. Akár szárazság miatti omlás következtében válik szennyezetté valamelyik hangyajárat, akár eső hord be valamilyen hulladékot, a kolónia tisztán tartásának feladatát ellátó egyedek azonnal hozzákezdenek a helyreállításhoz és a takarításhoz. Ha a bolyt bármiféle támadás éri – akár idegen kolónia részéről, akár az ember által –, dolgozó hangyák ezrei sietnek a hangyabábok megmentésére, hogy azokat a kolónia belső, még biztonságos részében rejtsék el. Ennek egyik biológiai oka az, hogy az idegen kolóniák támadásainak gyakran épp a hangyabábok megszerzése az elsődleges célja, mert a támadók azokat a saját kolóniájukba vonszolják, hogy ott keljenek ki, és rabszolgákat neveljenek belőlük. (Bármilyen meglepő, a hangyatársadalomban sem ismeretlen a rabszolgaság fogalma.) Békésebb időkben a gondozással megbízott dolgozók rendszeresen kivonszolják a bábokat a felszínre, hogy azokat mindig érje az éltető napfény és a friss levegő. Amikor elérkezik a kikelés ideje, a „dajkák” igen óvatosan rágják szét a gubót, hogy elősegítsék az utód világrajövetelét. S hogy valaha megtörténhet-e mindaz, amit a Negyedik fázis bemutat? 2016-os médiahírek szerint az Etiópia erdeiben élő hangyafaj, a Lepisiota canescens képes úgynevezett szuperkolóniák létrehozására. Igen agresszív faj, amely elképesztő ütemben szaporodik és élettere is egyre nagyobb, emberi közvetítéssel szinte bárhová eljuthat és bárhol elterjedhet. Az új évezred klímaváltozásainak egyik kísérőjelensége, hogy az élőlények vándorlással próbálnak új, a korábbihoz hasonló élőhelyet találni maguknak, s elkerülhetetlenül találkoznak őshonos fajtársaikkal is. A fajok kereszteződésének következményeit nem lehet előre teljes bizonyossággal megjósolni, ahogyan nem vehetjük biztosra azt sem, hogy mindig az emberiség számára kedvező forgatókönyv szerint fognak alakulni a dolgok. 

Hangyák a gatyában, avagy nem csak a pókoktól lehet rettegni 

Az ember azt gondolná, hogy apró méretük miatt a hangyák nem alkalmasak arra, hogy egy film fontos szereplői legyenek, ám Hollywood rácáfolt erre a tévhitre. Bár az is igaz, hogy a témába vágó produkciók többségében mutáns hangyákról van szó, amelyek már a megnövekedett méretük miatt is félelmet ébresztenek. A teljességre való törekvés nélkül nézzünk körbe a legérdekesebb „hangyás” produkciók között! Az elsők egyikében, a közel négyperces The Strength and Agility of Insects (1911, F. Percy Smith) című angol dokumentumfilmben különféle rovarokat (köztük hangyákat) láthatunk közeli felvételeken. Az alkotók hatásosan szemléltetik, hogy ezek a rovarok a lábaikkal saját súlyuk tízszeresét képesek megemelni és forgatni. Hollywood az ötvenes években, az atomkor elején kezdte felismerni a rovarokkal való riogatásban rejlő üzleti lehetőségeket, és természetesen a hangyákról sem feledkezett meg. 1954-ben két olyan „rémfilm” is készült a hangyákról, melyek ma már hovatovább filmtörténeti klasszikusoknak számítanak. Byron Haskin alkotása, a Hangyainvázió az osztrák Carl Stephenson (1893–1954) Leiningens Kampf mit den Ameisen (Leiningen harca a hangyák ellen) című novellájából készült. A történet főszereplője, Christopher Leiningen (Charlton Heston) Dél-Amerika dzsungelében szívós munkával egy jól jövedelmező ültetvényt alakított ki. A magányos, kemény férfi hirdetés útján talál magának feleséget, a gyönyörű és intelligens Joannát (Eleanor Parker), aki kitart férje mellett minden nehézség ellenére is. A valódi problémát nem is Leiningen faragatlan természete jelenti, hanem a birtokot veszélyeztető katonahangyák…

A szintén 1954-es Ők! Gordon Douglas alkotása. A direktor egy híján száz filmet rendezett, köztük vígjátékokat, kalandfilmeket, westerneket és krimiket is. Szóban forgó opusza George Worthing Yates (1901–1975) történetéből készült, a forgatókönyvet Ted Sherdeman és Russell Hughes írta. A helyszín a nevadai sivatag, ahol a járőrök egy magányos kislányra találnak, majd a közelben egy erősen megrongált lakókocsira. A sokkos állapotban lévő gyerektől semmit sem sikerül megtudni, és senki se figyel fel arra, hogy milyen furcsán reagál a sivatag felől érkező különös hangokra. A járőrök jobb híján a közeli kisvárosban próbálnak tájékozódni, ám ott is megdöbbentő felfedezést tesznek: a bolttulajdonos meghalt, üzlete pedig éppoly lepusztult állapotban van, mint a sivatagi lakókocsi. Az ismeretlen elkövető észrevehetően a cukorkészlet iránt mutatta a legnagyobb érdeklődést, és szokatlan nyomokat hagyott maga után. Hamarosan kiderül, hogy nem valamilyen titokzatos, édesszájú sorozatgyilkosról van szó: a közelmúltban a sivatagban egy atombomba-kísérletet hajtottak végre, a radioaktív sugárzás következtében a hangyák hatalmas méretűvé nőttek, és ellepték a környéket… A Technicolorban forgatott Hangyainvázióval ellentétben az Ők! fekete-fehérben készült. Eredetileg színes, sőt térhatású film lett volna, de a Warner Bros. elégedetlen volt a tesztfelvételekkel, és a fekete-fehér változat mellett döntött, abban bízva, hogy ez dokumentumszerűen hat, és növeli a hitelesség érzetét. Az Ők!-et ugyan horrorként jegyzik, ennek ellenére véres rémségeket nem nagyon látunk benne. Az atomkor hajnalán ugyanis már annak veszélye is elegendő volt a rémisztgetéshez, hogy mutáns óriásrovarok támadhatják meg az embereket, ráadásul az általában inkább kellemetlennek, mint veszélyesnek tartott hangyák. 

A Negyedik fázis mellett a hetvenes évek másik nevezetes „hangyás” filmje a Hangyabirodalom (1977, Bert I. Gordon), amely meglehetősen szabadon használja fel H. G. Wells (1866–1946) egyik 1905-ös novellájának ötleteit. (Egyes netes források szerint az író 1925-ös regénye, Az istenek eledele volt a forrásmű, abból viszont Gordon egy évvel korábban ugyanezzel a címmel már forgatott egy filmet.) A helyszín egy csodás sziget az óceánban, ahol ügyeskedő vállalkozók egy ingatlanparkot szeretnének létrehozni. Persze csak elméletben, mert a valóságban az egyetlen cél, hogy megkopasszák a hiszékeny, ám tehetős potenciális ügyfeleket. Őket Marilyn Fryser (Joan Collins) vezeti végig a terepen, és ecseteli a befektetés állítólagos előnyeit. Senkinek fogalma sincs arról, hogy korábban az óceán itt vetett partra egy hordót, amelyből radioaktív hulladék szivárog. A veszélyes anyagot elfogyasztó hangyák ijesztő méretűvé növekednek, és hozzálátnak az ingatlanexpedíció résztvevőinek megritkításához. Úgy tűnik, a szigetről nincs menekvés élve, hiszen az egyetlen lakott település is már a hangyák uralma alatt áll… Az opusz elsősorban hihetetlenül gagyi trükkjei révén híresült el, melyek 1977-ben, a Csillagok háborúja évében is már ósdinak számítottak: a totál plánok esetében felnagyított felvételeket használtak, a támadási jelenetekben pedig gumiból készült nagy méretű modelleket. Mindez azért is megmosolyogtató, mert a direktornak ez már a nyolcadik filmje volt, amely óriásira nőtt állatok inváziójával foglalkozott, szóval naivan azt gondolná az ember, hogy mire idáig eljutott, a trükkök terén sikerült szert tennie a szükséges korszerű szakmai tapasztalatokra. 

Ugyancsak 1977-ben egy televíziós horrorfilm is készült Hangyák! címmel, Robert Scheerer rendezésében, Robert Foxworth és Lynda Day George főszereplésével. Kisebb mellékszerepben látható a húszas-harmincas évek egyik csillaga, Myrna Loy és az akkor még alig ismert mackós alkatú karakterszínész, Brian Dennehy. A helyszín egy felújításra váró, tóparti régi szálloda, amelyet veszedelmes hangyák támadnak meg, s a lakók csapdába esnek… Futólag említsünk meg olyan – amúgy bátran feledhető – produkciókat is, mint például a Marabunta – Gyilkos hangyák (1998, James Charleston – George Manasse), amelyben a Dél-Amerikából származó halálos rovarok Alaszkában garázdálkodnak, illetve a Gyilkos hangyák (2008, Peter Manus – hú, milyen fantáziadús, változatos címeket adnak a magyar forgalmazók!) című opuszt, amelyben ismét egy sziget a helyszín, a hangyákról pedig újfent kiderül, hogy nem ad hoc jelleggel irtják a Homo sapienst: a háttérben titok lappang. Az animátorok is megpróbálták kiaknázni a hangyatémában rejlő lehetőségeket, ám ők többnyire nem ijesztgetni akartak a szorgos rovarokkal. A Hangya boyban (2006, John A. Davis) például a főszereplő tízéves kisfiú minden frusztrációját a kerti hangyákon éli ki, de egy varázsital következtében maga is a boly egyedei közé kerül. Meséről lévén szó persze van visszatérés az emberi világba, ha hősünk a boly hasznos tagjává válik. A Z, a hangya (1998) címszereplője a boly szorgos egyedeinek egyike, akit a hercegnő iránt érzett szerelme nagy tettekre sarkall. A Hangya (2015, Peyton Reed) című játékfilm a szuperhősökről szóló Marvel-univerzum egyik darabja. A címszereplő (Paul Rudd) különleges képessége, hogy egészen kis méretűvé képes összezsugorodni, miközben ereje megsokszorozódik. Nyilván mindenki sejti, hogy a hangsúly leginkább a látványvilágon, a fordulatos kalandokon van, a hangyáknak igazából nem sok közük van az egészhez. Búcsúzóul jegyezzük meg, hogy természetesen jó néhány olyan produkcióról is tudunk, amelyekben a hangyák csupán „mellékszereplők”, legyen szó a Drágám, a kölykök összementek! (1989, Joe Johnston) című Disney-kalandfilmről vagy éppen az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008, Steven Spielberg) című szuperprodukcióról. 

A rendező

Saul Bass amerikai grafikus, tervező és filmrendező 1920. május 8-án született New York Bronx nevű kerületében. Zsidó származású szülei Kelet-Európából érkeztek az Egyesült Államokba. A James Monroe High Schoolban érettségizett, ezt követően párhuzamosan tanult a manhattani Art Students League-ben és a Brooklyn College esti tagozatán Kepes Györgynél (1906–2001). Neki köszönhetően ismerte meg a Moholy-Nagy László nevével fémjelzett Bauhaus stílust és az orosz konstruktivizmust. 1938-ban feleségül vette Ruth Coopert, akitől két gyermeke született: Robert 1942-ben és Andrea 1946-ban. Bass a negyvenes években kezdett Hollywoodban dolgozni. Először újsághirdetéseket tervezett olyan filmekhez, mint a Bajnok (Mark Robson, 1949), Az ügynök halála (1951, Benedek László) és a The Moon is Blue (1953, Otto Preminger). Preminger 1954-ben megbízta őt azzal, hogy tervezzen egy plakátot a Carmen Jones című filmjéhez. A végeredmény annyira megtetszett neki, hogy felkérte arra is, hogy tervezze meg a film főcímét. Bass óriási lehetőséget látott abban, hogy a főcímmel lényegében ízelítőt adjon a nézőknek az egész film hangulatából és témájából. Ő volt az első olyan művész, aki kihasználta a kezdő és a befejező főcímben rejlő kreatív lehetőségeket. Az aranykezű férfi (1955) című Preminger-film ötletes főcíme a szakmában akkora feltűnést keltett, hogy maga Alfred Hitchcock is igénybe vette Saul Bass közreműködését olyan világhírű filmjeihez, mint a Szédülés (1958), az Észak-északnyugat (1959) és a Psycho (1960). Korábban a főcímek általában statikusak voltak, számos moziban még a függönyt se húzták el, míg le nem peregtek: Bass az elsők között volt, aki ötletességet, játékosságot vitt a filmkészítésnek ebbe a részterületébe, és a főcímeket a film szerves részévé tette. 

Utólag komoly vitákat váltott ki a Psycho című filmben való közreműködése, melyben ún. képi tanácsadóként is részt vett. Hitchcock megbízta, hogy bizonyos jelenetekhez készítsen tervrajzokat (storyboardokat), így például a fürdőszobai gyilkosság epizódjához. Bass idővel úgy érezte, hogy részletes tervrajzainak köszönhetően jogosan tekintheti magát a híresen sokkoló jelenet tényleges rendezőjének, és ezt a véleményét széles körben hangoztatta is. Hitchcock ellenben azt mondta, hogy végül nem vette figyelembe Bass rajzait, mert szerinte nem voltak eléggé életszerűek. (Ezt az állítást viszont szerintem a fentebb látható rajzok egyértelműen cáfolják, hiszen az ominózus jelenet számos fontos pillanata egy az egyben úgy látható rajtuk, ahogyan magában a filmben.) A Psycho stábjának több tagja – köztük a női főszereplő, Janet Leigh is – vitatta Bass kijelentését, és azon a véleményen volt, hogy a jelenetet Hitchcock a saját elképzelései szerint személyesen filmezte le, így rendezői mivolta semmiképpen sem vonható kétségbe. Leigh-nek minden oka megvolt arra, hogy védelmébe vegye Hitchcockot, aki egyébként zsarnoki rendező hírében állt, s a színészeit majdhogynem robotoknak tekintette, akiknek egyetlen feladata, hogy engedelmesen végrehajtsák az ő instrukciót. A színésznőről többen azt állították – maga Bass is –, hogy a nevezetes zuhanyjelenetben valójában nem is ő látható, hanem egy dublőr. Janet szerint csupán a jelenet előkészítéséhez használtak dublőrt (igazából nem is egyet, hanem kettőt), a forgatáskor már ő maga állt a zuhany alatt, ezért vannak hiteles információi arról, Hitchcock hogyan rendezte meg ezt a filmtörténetivé vált epizódot. 

Bass 1955-ben kezdett együtt dolgozni a tehetséges Elaine Makaturával, akire hamarosan egyre nagyobb feladatokat bízott: gyakorlatilag állandó társává lépett elő, és nem csak a munkában. A szerelmes grafikus 1960-ban elvált a feleségétől, és az új pár egy évvel egyik legemlékezetesebb közös munkája, a Spartacus (1960) után, 1961-ben összeházasodott. 1964-ben megszületett a lányuk, Jennifer, 1967-ben pedig a fiuk, Jeffrey. A hatvanas évek közepétől mintegy két évtizeden át Bass és Makatura elsősorban gyermekeik nevelésére és az önálló filmkészítésre helyezte a hangsúlyt, főcímtervező tevékenységük ebben az időszakban háttérbe szorult. A nyolcvanas években Bass újra divatba jött, köszönhetően olyan világhírű rendezőknek, mint James L. Brooks és Martin Scorsese. Különösen a Scorsesével való együttműködés bizonyult igen gyümölcsözőnek: Nagymenők (1990), A rettegés foka (1991), Az ártatlanság kora (1993), Casino (1995). Ez utóbbi volt a Bass házaspár utolsó filmfőcímes munkája. Ma már a klasszikusok közé tartozik Saul számos filmplakátja is: ezeket javarészt olyan produkciókhoz alkotta, melyeknek a főcímét is ő tervezte. Utolsó plakátterve Steven Spielberg Schindler listája (1993) című filmjéhez készült, de sosem került hivatalos forgalomba, mert a rendező egy másik grafikus tervét fogadta el. Kevésbé köztudott, hogy Saul Bass logókat is tervezett amerikai és japán cégek számára. A Negyedik fázis volt Bass egyetlen saját rendezése, képi tanácsadóként viszont több híres film elkészítésében is közreműködött. A sokoldalú művész 1996. április 25-én Los Angelesben hunyt el non-Hodgkin limfómában. 

A három főszereplő 

A dr. Hubbsot alakító Nigel Davenport 1928. május 23-án született az Egyesült Királyságban, a Cambridgeshire megyei Great Shelfordban. Teljes neve: Arthur Nigel Davenport. Édesapja, Arthur Henry Davenport a cambridge-i Sidney Sussex College igazgatója volt, édesanyja leánykori neve: Katherine Lucy Meiklejohn. Nigel a seafordi St. Peter's Schoolban kezdte meg tanulmányait, melyeket a Cheltenham College-ben és az oxfordi Trinity College-ben folytatott. A főiskolán filozófiát, politikát és közgazdaságtant tanult, egyik oktatója tanácsára váltott át az angolra. Színpadi karrierje az ötvenes években kezdődött. Elsőként a londoni Savoy Theatre-ben lépett a világot jelentő deszkákra, aztán következett a Shakespeare Memorial Company, majd az English Stage Company társulata, de láthatta őt a szintén londoni Royal Court Theatre közönsége is. 1953 és 1959 között több tévésorozatban és tévéfilmben játszott kisebb szerepeket. 1959-től szerepelt mozifilmekben, olyan klasszikusokban, mint a Dühöngő ifjúság (1959, Tony Richardson), a Kamerales (1960, Michael Powell) és A komédiás (1960, Tony Richardson), bár nevét olykor ki se írták a stáblistára. A hatvanas évek második felétől kapott egyre nagyobb szerepeket a filmvásznon. 

Magyarországra is eljutottak olyan filmjei, mint például az Egy ember az örökkévalóságnak (1966, Fred Zinnemann), Az utolsó völgy (1971, James Clavell), a Mária, a skótok királynője (1971, Charles Jarrott), az Elza kölykei (1972, Jack Couffer), a Merénylők (1972, Yves Boisset), a Tűzszekerek (1981, Hugh Hudson), a Fantom az éjszakában (1981, Bruce Malmuth) és a Caravaggio (1986, Derek Jarman). A magyar mozikban nem játszott filmjei közül említést érdemel a Mr. Soames eszmélése (1970, Alan Cooke) című dráma, valamint a The Virgin Soldiers (1969, John Dexter) című vígjáték, melynek folytatásában, a Szűzkeresztségben (1977, Norman Cohen) is szerepelt. Montgomeryt alakította a Dr. Moreau szigete 1977-es, Don Taylor által rendezett filmváltozatában Burt Lancaster, Michael York és Barbara Carrera partnereként. Ő lett volna Stanley Kubrick klasszikus sci-fije, a 2001: Űrodüsszeia (1968) narrátora, brit akcentusa miatt azonban a direktor lecserélte Douglas Rain kanadai színészre. A nyolcvanas években megint gyakran feltűnt televíziós produkciókban is. A Londoni csapás (2003) című akcióvígjáték egyik cameoszerepével búcsúzott a közönségtől. Nigel Davenport kétszer nősült. Első feleségétől, Helena Margaret White-tól két gyermeke született: Hugo író, Laura színésznő lett. 1972-ben vette nőül Maria Aitken színésznőt, aki egy fiúval ajándékozta meg őt: Jack Davenport szintén a színészi pályát választotta. Nigel Davenport 2013. október 25-én hunyt el Gloucesterben (Nagy-Britannia, Gloucestershire megye). 

A Leskót megszemélyesítő Michael Murphy 1938. május 5-én született Los Angelesben (Egyesült Államok, Kalifornia). Teljes neve: Michael George Murphy. Édesapja Bearl Branton Murphy eladó, édesanyja Georgia Arlyn Money tanárnő. Murphy a tengerészgyalogságnál szolgált, leszerelése után elvégezte a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemet. Két évig dolgozott középiskolai tanárként, majd úgy döntött, átvált a színészi pályára. 1963-ban kezdődött filmes karrierje, néhány évig tévésorozatokban szerepelt. 1967-ben az Elvis Presley főszereplésével készült Dupla baj volt az első mozifilmje. Ugyanabban az évben Robert Altman Visszaszámlálás című sci-fijében is játszott, s a direktor később is többször foglalkoztatta őt: Az a hideg nap a parkban (1969), M. A. S. H. (1970), McCabe és Mrs. Miller (1971), Nashville (1975) stb. A magyar mozikban is bemutatták például a Mi van, doki? (1972, Peter Bogdanovich), A jónevű senki (1976, Martin Ritt), az Asszony férj nélkül (1978, Paul Mazursky) és a Manhattan (1979, Woody Allen) című filmjeit. Mozifilmjei mellett továbbra is elvállalt televíziós produkciókra szóló felkéréseket. A nyolcvanas-kilencvenes években játszott filmes epizódszerepei közül említést érdemel A veszélyes élet éve (1983, Peter Weir), a Salvador (1986, Oliver Stone), a Batman visszatér (1992, Tim Burton), az Intim részek (1997, Betty Thomas), a Magnólia (1999, Paul Thomas Anderson) és Az elnök végveszélyben (2013, Roland Emmerich). Murphy 1988-ban vette feleségül Wendy Crewson kanadai színésznőt, akitől 2009-ben vált el. Két gyermekük született, Maggie (* 1989) és John (* 1992). 

A Kendrát játszó modell és színésznő, Lynne Frederick 1954. július 25-én született az Egyesült Királyságban, a Middlesex megyei Hillingdonban. Teljes neve: Lynne Maria Frederick. Szülei – Andrew Frederick (1914–1983) és a Thames Television szereposztó rendezője, Iris C. Sullivan (1928–2006) – gyermekük kétéves korában elváltak. Lynne-t a magyar származású amerikai színész-rendező, Cornel Wilde fedezte fel, akit annyira elbűvölt a tizenéves lány szépsége és természetessége, hogy meghallgatás nélkül rábízta az egyik főszerepet a No Blade of Grass (1970) című alkotásában. Noha a film nem aratott egyértelmű sikert, a fiatal színésznő rövidesen korosztálya egyik kedvencévé lépett elő. Nem egész egy évtizedes karrierje során mozifilmekben és televíziós produkciókban egyaránt játszott. Franklin J. Schaffner Raszputyin-filmjében, a Cárok végnapjaiban (1971) az egyik cárleányt, Tatjanát alakította. VIII. Henrik ötödik feleségét, a lefejeztetett Howard Katalint személyesítette meg a VIII. Henrik hat felesége (1972) című filmben. Játszott olyan, a maguk idejében hűvösen fogadott, mára azonban kultikusnak minősülő horrorokban, mint a Vámpírcirkusz (1972) és a Schizo (1976). Külföldre is meghívták: a Negyedik fázist az Egyesült Államokban forgatta, Olaszországban pedig két filmben is Fabio Testi partnere volt, akivel állítólag érzelmi kapcsolatba is került, de vendégszerepelt spanyol filmekben is. Egy kisebb szerepet alakított a világsztárokkal forgatott Elátkozottak utazása (1976) című holokausztdrámában. Utoljára a Királyi zűr (1979) című komédiában állt a kamerák elé, amely A zendai fogoly című klasszikus hollywoodi film remake-je volt. Ennek bukása után karrierje véget ért. 

Lynne háromszor volt férjnél. Elsőként a legendás komikusnak, Peter Sellersnek mondta ki a boldogító igent. Viharos kapcsolatban éltek, melyet megnehezített Sellers elhatalmasodó betegsége és közös filmjük, a Királyi zűr csúfos kudarca is. A színésznő azonban mindvégig kitartott férje mellett, és állítása szerint gondosan ápolta őt. Halála előtt egy héttel Sellers mégis kizárta a nejét a végrendeletéből, ám a jogi procedúra végigvitelében meggátolta váratlan szívrohama, így a hatalmas vagyont szinte teljes egészében Frederick örökölte. Sellers gyerekei alig kaptak valamit: mostohaanyjuk megtagadta, hogy támogassa őket, mert állítólag különösen ellenségesen viszonyultak hozzá házassága idején. Pontosan fél évvel Sellers halála után Lynne férjhez ment David Frost brit médiaszemélyiséghez, akitől tizenhét hónap után vált el. Mostohagyermekeivel való viselkedése és elkapkodott második házassága miatt elvesztette a közönség szimpátiáját, és gyakorlatilag feketelistára került a szakmában, próbálkozásai ellenére sem kapott újabb szerepeket. 1982-ben újra férjhez ment, ezúttal Barry Unger szívspecialistához, a következő évben tőle született a lánya, Cassie Cecilia Unger. A házaspár 1991-ben elvált. Lynne Fredericket 1994. április 27-én holtan találták Los Angeles-i otthonában. Halálának okát nem tudták egyértelműen megállapítani, de feltételezik, hogy összefüggésben állt az alkoholizmusával. 

Így készült a film 

A Negyedik fázis forgatókönyvét Mayo Simon írta, aki 1968-ban dolgozott először Bass-szal a Why Man Creates című dokumentumfilmben. A szkript alapján Barry N. Malzberg később egy regényt ír, amelynek vége megegyezik a film eredeti befejezésével, amelyet a Paramount Pictures elutasított. A két férfi főszerepet Nigel Davenport és Michael Murphy kapta. Kendra szerepére az egyik jelölt a tizenhárom esztendős Linda Blair volt. Bass őt tartotta a legesélyesebbnek, többször is visszahívta újabb és újabb meghallgatásokra és próbafelvételekre. Linda minden akadályt sikeresen vett, a szerepet mégsem kapta meg. Időközben ugyanis a mozikba került Az ördögűző (1973, William Friedkin) című filmje, amely kiugró kereskedelmi sikert ért el, és kritikai fogadtatása sem volt rossz, a gyerek főszereplőt például szinte mindenki dicsérte. Linda ázsiója (és gázsija) hirtelen megnövekedett, és a szerényebb költségvetésű Bass-produkciónak le kellett mondania a tinisztárról. A rendező azzal vigasztalta magát, hogy Linda egyébként is túl fiatal volt a szerepre. Az új jelöltet, a tizennyolc éves Lynne Fredericket Nigel Davenport ajánlotta, aki 1970-ben együtt filmezett vele a szintén sci-fi témájú No Blade of Grassban. Frederick megkapta a szerepet, de az ő életkorával is problémák támadtak: míg Linda Blair túl fiatal volt, addig Lynne túlkorosnak minősült, ugyanis a filmbeli Kendra mindössze tizenhat éves. Bass úgy oldotta meg a problémát, hogy a színésznőre egy szoros fűzőt adatott, amely leszorította Frederick kebleit. Gondot okozott a művésznő brit akcentusa is, hiszen egy arizonai lányt kellett alakítania. A direktor választhatott volna szinkronhangot is, ám ő ragaszkodott Lynne hangjához, és addig ismételtette vele a szöveget, amíg Fredericknek sikerült elhagynia brit akcentusát. 

A Negyedik fázis hangyákról készült közeli és részletes felvételekkel kezdődik, melyek a The Hellstrom Chronicle (1971) című Oscar-díjas dokumentumfilm hasonló képsoraira emlékeztetnek. Nem véletlenül, mert mindkét film számára Ken Middleham filmezte a rovarokat, és mindkét film azt sugallja, hogy a hangyák legyőzhetik az emberiséget. Middleham a madarak, a rovarok és a növények filmezésének specialistája volt, ebbéli szakértelmét a hetvenes években Hollywood többször is igénybe vette. A Negyedik fázis volt az első film, amelyben (hangyák által létrehozott) gabonakör látható. Az Egyesült Királyságban ezt követően szaporodtak el a hasonló gabonakörökről szóló bejelentések, melyeket feltehetően a film inspirált, és többségükről idővel kiderült, hogy emberek által létrehozott jelenségekről van szó, és nem földönkívüliek alkotásáról, ahogyan a bejelentők és a(z ál)tudományos szenzációkat hajhászó média sugalmazta. A Negyedik fázis zeneszerzője hivatalosan Brian Gascoigne, az eredeti befejezés zenéjét viszont Stomu Yamashta komponálta, az elektronikus zenét David Vorhaus és Desmond Briscoe írta. Több mint negyven év után, 2015-ben jelent meg először a film zenéje, ráadásul bakeliten, és nem CD-n, a mellőzött befejezés zenéje azonban nem került a kiadványra. 

Saul Bass később azt nyilatkozta, hogy számos elképzelését és kívánságát a Paramount figyelmen kívül hagyta az utómunkálatok során. A többször emlegetett eredeti befejezés kísérteties képek szürrealisztikus montázsa lett volna két huszadik századi szürrealista festőművész, a spanyol Salvador Dalí és a belga René Magritte stílusában. A jelenet azt érzékeltette, hogy a hangyák átvették az uralmat a Földön, a megmaradt emberiség pedig szolgasorba kényszerült. A Paramount a játékidő csökkentése érdekében döntött úgy, hogy ezt a képsort kihagyják a moziváltozatból. Az anyag nem veszett el, az elmúlt negyvenöt évben bizonyos speciális vetítéseken a Negyedik fázis az eredeti befejezéssel volt látható, de azt sem DVD-n, sem Blu-rayen nem tették elérhetővé, ámbár néhány képkockát felhasználtak belőle a mozielőzeteshez. Noha Bass a szakmai hírnevét részben filmplakátok tervezésének köszönhette, épp saját filmje, a Negyedik fázis marketingkampányába nem volt beleszólása. Az eredeti poszter egy földből kinyúló véres kezet ábrázol, a tenyéren látható lyukból épp egy hangya mászik elő. A reklámszlogen a film teljes félreértéséről tanúskodik: „The Day the Earth Was Turned Into a Cemetery. Ravenous Invaders Controlled by a Terror Out In Space… Commanded to Annihilate The World” (szabad fordításban: „A nap, amikor a Föld temetővé változott. A falánk betolakodókat földön kívüli hatalom irányította… A parancs a világ megsemmisítése volt”). A posztert több külföldi ország átvette, bizonyos helyeken azonban – így Magyarországon is – új plakátok készültek a filmhez. 

A Negyedik fázis a fantasztikus filmek trieszti fesztiválján 1975-ben elnyerte a nagydíjat. Ennek ellenére a kritikusok nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel. Azzal kapcsolatban nagyjából konszenzus alakult ki, hogy kiemelkedő műről, műfajtörténeti szenzációról semmiképpen nem beszélhetünk. Ugyanakkor voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy összességében egy intelligensen szórakoztató, helyenként elgondolkodtató, nem a felszínes riogatásra épülő alkotásról van szó, míg mások zavarosnak találták az opuszt, és szerintük a speciális effektusok fontosabbak voltak a cselekmény logikus felépítésénél. Természetesen kritika tárgyát képezték a dramaturgiai megoldások is, hogy sem a hangyák szervezett, sem az emberek szervezetlen viselkedésére nem kapunk ésszerű magyarázatokat. A Negyedik fázis mindmáig a Paramount Pictures „mostohagyermekének” számít, s a cég csupán VHS-en volt hajlandó megjelentetni: a 2008-as DVD a Legend Films, a 2015-ös Blu-ray pedig az Olive Films kiadványa. Sem a DVD, sem a Blu-ray nem tartalmaz semmiféle extrát, nemhogy a kihagyott jeleneteket, de még az eredeti mozielőzetest sem. Ennek ellenére a Negyedik fázis az új évezredben már kultuszfilmnek számít, amely írók, rendezők és más művészek tucatjaira tett mély benyomást. A Yeasayer 2009-es felvételéhez, az Ambling Alphoz forgatott klip tulajdonképpen hommage-ként is értelmezhető, mert a rendező, Radical Friend a film több vizuális elemét is felhasználta. (Vigyázat! A linkelt klip explicit meztelenséget is tartalmaz!) Nicolás Goldbart argentin rendező Hetedik fázis (Fase 7, 2010) című sci-fijének egyik jelenetében épp a Negyedik fázis megy a televízióban. Panos Cosmatos író-rendező A fekete szivárványon túl (Beyond the Black Rainbow) című – ugyancsak 2010-ben bemutatott – sci-fijét szintén jelentősen befolyásolta Bass alkotása. 

Így látták ők 

„Körültekintően neveli a közönséget filmforgalmazásunk: amikor bemutatja az egyik legkitűnőbb amerikai filmet (Hálózat), ugyanaznap műsorra tűzi az egyik legvitathatóbbat is (Negyedik fázis), talán azért, hogy a néző (és Hollywood) el ne bízza magát. A Negyedik fázis a sci-fi filmek mind népesebb táborát gyarapítja. Ezt a műfajt sokan szeretik, sokan nem, de mindkét tábor elismeri, hogy mint minden műfajban, a tudományos-fantasztikus kategóriában is különböző minőségű alkotások vannak. A Negyedik fázis nem tartozik a műfaj jobbjai közé. Saul Bass rendezte a filmet, eredeti foglalkozása grafikus. Lehetséges, hogy jó grafikus.” 

(Barabás Tamás: „Negyedik fázis”. In: Esti Hírlap, 1980. szeptember 11., 2. o.) 

„A negyedik fázis talán nem is a negyedik, lehet, hogy csak az első, de megeshet, hogy a negyvennegyedik. Saul Bass, a Negyedik fázis rendezője azt a pillanatot nevezi negyedik fázisnak, amikor a magas színvonalú államgépezetet és hadsereget kialakított, s a jövőt illetően terveket megformáló értelmes hangyák átveszik az embertől az uralmat a Földön. Ez ma természetesen nem több rossz álomnál, de ez az amerikai film épp azt igyekszik bizonygatni, hogy meg kell tanulnunk komolyan venni ma még abszurd őrületnek vélt dolgokat. Mi tagadás, a bizonyítás egy ideig sikeres is. Amíg azt mutatja be ez a félig tudományos-fantasztikus, félig katasztrófafilm, hogyan szaporodnak el váratlanul a mindent letaroló hangyák egy amerikai sivatagban. Amíg a felborult biológiai egyensúly vészterhes jeleit s a sivatagi kutatóállomáson foglyul rekedt két tudós erőfeszítéseit látjuk a katasztrófa megállítására, addig izgalommal vegyes kíváncsisággal figyeli a néző a történetet. Akkor azonban, amikor a történet átlépi az objektivitás határait, s megindul a misztikus erők bemutatása felé vezető úton, óhatatlanul saját paródiájába csap át a film.” 

(–syp–: „Negyedik fázis”. In: Magyar Nemzet, 1980. szeptember 11., 4. o.) 

„Megvallom, nem tudom eldönteni, végül is miről szól a Negyedik fázis? Mindenki azt lát bele, amit akar, hiszen ez fantasztikus történet, ám a fikció a tudományosság rovására megy, az egyes történések motiválását túlontúl is a néző fantáziájára bízzák az alkotók, a film befejezését erős Űrodisszeia-utánérzésnek tartom. Talán azt sugallná a Negyedik fázis (is), hogy az emberiség megérett a pusztulásra, vagy legalábbis: fennmaradásához új minőség kell, amit adott esetben rothadó civilizációnk helyére lépő hangyatársadalomban találhat meg!? Én azonban nem hiszem, hogy ebből a filmből (se) ez a következtetés vonható le. Úgy gondolom, Mayo Simon, az író és a rendező inkább eljátszott egy ötlettel, s ha nem is elsősorban intellektuális izgalmakat nyújtó, de szórakoztatóan kommersz ötletet vitt filmre.” 

(Tóth Péter Pál: „Negyedik fázis”. In: Film, Színház, Muzsika, 1980. szeptember 13., 5. o.) 

Negyedik fázis (Phase IV, 1974) – angol–amerikai sci-fi. Forgatókönyv: Mayo Simon. Operatőr: Dick Bush. Díszlet: John Barry. Jelmez: Verena Coleman. Zene: Brian Gascoigne. Vágó: Willy Kemplen. Rendező: Saul Bass. Főszereplők: Nigel Davenport (Dr. Ernest D. Hubbs), Michael Murphy (James R. Lesko), Lynne Frederick (Kendra Eldridge), Alan Gifford (Mr. Eldridge), Robert Henderson (Clete), Helen Horton (Mildred Eldridge). Magyarországi bemutató: 1980. szeptember 11. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Aelita

2001: Űrodüsszeia

A nyolcadik utas: a Halál

A bolygó neve: Halál 2/1: Az ötlettől a forgatásig

A bolygó neve: Halál 2/2: A forgatástól a folytatásokig

Terminátor 2/1: Az ötlettől a forgatásig

Terminátor 2/2: A forgatástól a folytatásokig