A szocialista filmforgalmazás első évtizedeiben az erotikus film tiltott műfajnak számított hazánkban. Néhány fontosabb alkotójának nevét ugyan mi is megismerhettük – melyik filmbarát férfi ne hallott volna például a gigászi keblek nagy rajongójáról, Russ Meyerről? –, ám érdekes módon életművük a rendszerváltás után is fehér folt maradt Magyarországon, mert semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán sem láthattuk a filmjeiket. A mellőzött „szexfilmesek” közé tartozik a szintén amerikai Radley Metzger is, aki a hetvenes évek közepén a hardcore pornó műfajában is letette a névjegyét Henry Paris művésznéven. Egyik legérdekesebb filmje, a Score (1973) amerikai–jugoszláv koprodukcióban készült. Déli szomszédaink ugyan sokkal engedékenyebbek voltak nálunk a filmerotika terén, de az opuszt tudomásom szerint ott sem mutatták be. Alapjául a homoszexuális író-rendező, Jerry Douglas azonos című színdarabja szolgált két New York-i házaspár közös erotikus játszadozásáról. A telefonszerelő szerepében az akkor még ismeretlen Sylvester Stallone is színpadra lépett, illetve szerepe szerint olykor feküdt. Metzger nem csupán annyiban tért el a darabtól, hogy a cselekményt egy queensi lakásból egy meg nem nevezett ország tengerpartjára helyezte, hanem azzal is, hogy szokatlan nyíltsággal ábrázolta a biszexualitást. Igaz, talán helyénvalóbb homoszexualitásról beszélni, hiszen a szexjátszma lényege, hogy a csábító házaspár mindkét tagjának a másik házaspár azonos nemű tagját kell lefektetnie. Akkoriban egy mainstream filmben meghökkentőnek számított, hogy élesben lefilmezik például a férfiak közötti orális szexet, bár Metzger különféle szakmai fogásokkal megpróbálta mérsékelni a sokkhatást. (Szinte azonnal el is kapja a kamerát, amint kendőzetlenül megmutatta, hogy mi történik, és a homoerotikus akciókról folyamatosan átvált a két hölgy leszbikus ügyködésére, mert az ilyesmit a közönség mindig is nagyobb tetszéssel fogadja.) Amúgy maga a rendező is megijedt saját merészségétől, mert a későbbiekben a softcore változat mellett állt ki, és csak 2010-től láthatják újra a nézők a vágatlan rendezői változatot is.
A történet
A cselekmény egy fiktív tengerparti városban, az európai Leisure-ben játszódik. Itt él nyitott házasságban Jack és Elvira, akik egymás között versengenek abban, hogy ki kit tud elcsábítani. Épp egy újabb izgalmas kaland előtt állnak, hiszen rövidesen egy újsághirdetés útján megismert pár érkezik hozzájuk: a bájos Betsy és jóképű tengerbiológus férje, Eddie. Hogy az erotikus versengés igazi kihívás legyen, éjfélig Elvirának Betsyt kell elcsábítania, Jacknek pedig Eddie-t: az nyer, aki előbb célba ér. Mialatt Jack és Eddie dolgoznak, Betsy felkeresi újdonsült barátnőjét, Elvirát. A nő azonnal a tettek mezejére lép. Nem árul zsákbamacskát, és nem tagadja, hogy a nyárspolgárok felfogása szerint szabados életet él, nincs ellenére a párcsere sem, és a kábítószerek is segítenek abban, hogy teljesen felszabadultnak érezze magát. Rövidesen megjelenik egy jóképű férfi, Mike, a telefonszerelő. Sem ő, sem Betsy nem tud arról, hogy Elvira szándékosan babrált a telefonnal abban a reményben, hogy a társaság egy belevaló férfit küld a hiba megszüntetésére. Reményeiben nem is csalódik, és szemrebbenés nélkül elcsábítja Mike-ot. A látottaktól Betsy egyszerre érez csodálatot és döbbenetet, ugyanakkor ő is megnyílik Elvira előtt. Bevallja neki, hogy házassága igazából nem boldog, és beszámol arról is, hogy egyszer rajtakapta Eddie-t, amint önkielégítést végez a fürdőszobában. Nem titkolja azt sem, hogy sok még benne a gátlás, szíve mélyén ő még mindig csak egy katolikus iskoláslány. Cserébe a bizalomért Elvira is elmesél egyet s mást Jackről.
Este már együtt van a két házaspár. Jack és Elvira már csak a titkos játékuk miatt is igyekeznek mindent megtenni, hogy Betsy és Eddie jól érezzék magukat. A hangulat tetőfokán elhangzik az a javaslat, hogy öltözzenek jelmezekbe. Jack tengerészruhát ölt magára, Betsy pedig gátlásain felülemelkedve egy merész fehérneműt vesz fel, amely többet mutat, mint amennyit eltakar. A legnagyobb meglepetést Elvira okozza, aki apácának öltözött, illetve vetkőzött, mert a fekete egyenruha alá nem vett fel semmit. Eddie nem igazán akar részt venni a játékban, de a többiek unszolására mégis hajlandó beöltözni cowboynak. Ahogy telik az idő, kialakulnak a párok: Elvira és Betsy, illetve Jack és Eddie. Az alkalmi kettősök félrevonulnak, hogy bizalmas beszélgetést folytassanak. Úgy Betsy, mint Eddie beismeri új partnerének, hogy nem elégedett a házasságával, sőt abban sem biztos, hogy jó döntés volt-e a részéről az esküvő. Megtudhatjuk, hogy valaha Eddie volt Betsy fivérének legjobb barátja, sőt talán több is volt köztük, mint barátság, bár Eddie nem tudja, Betsy sejt-e erről valamit. Ezalatt Betsy egyre inkább attól tart, hogy esetleg történik „valami” közte és Elvira között. A nők felmennek az emeleti hálószobába, a férfiak pedig a földszinten maradnak. Elvira és Jack bevetik minden trükkjüket, hogy elcsábítsák a vendégeiket. Próbálkozásaik sikerrel járnak, Betsy és Eddie engednek a hódításnak. Amikor elérkezik a reggel, Jack és Elvira döntetlenben állapodnak meg. De vajon ez az éjszaka új perspektívákat nyitott meg Betsy és Eddie házasságában, vagy ráébresztette őket arra, hogy nem egymás mellett van a helyük?
A szerző
Jerry Douglas amerikai író és rendező 1935. november 15-én született az Egyesült Államokban, az Iowa állambeli Des Moinesban. Szülei: Jerry K. Douglas és Edith DeLong. Két fivére volt, Larry és William. Jerry 1957-ben végzett a Drake Egyetemen, 1960-ban pedig a Yale Egyetem Drámaiskolájában. A Yale után Manhattanbe költözött. Első darabját, a Never Say Dye című musicalt 1964. május 26-án mutatta be a New York-i Bowery Theater. A történet egy szépségszalonról szól, a tulajdonost Richard Ryan, az asszisztensét David Vos játszotta. Hal Jordan írta a zenét, Douglas pedig a szövegkönyvet, sőt ő rendezte az előadást is. Az első darabot újabbak követték: Rondelay (1969), Score (1970), Tubstrip (1973, A. J. Kronengold álnéven), Max's Millions (1985, társszerző: Raymond Wood). Douglas 1973-ban rendezte első melegpornóját, ekkor még a Doug Richards álnevet használta. A The Back Row abban az időszakban készült, amikor több rendező is azon fáradozott, hogy ledöntse a mainstream és a pornográfia közötti válaszfalakat. Douglas arra törekedett, hogy frontáttörést érjen el a melegpornó és a mainstream viszonylatában. A The Back Row huszonnégy óra alatt játszódik, két férfi egymásra találásáról és elválásáról szól, dramaturgiai funkciót adva a betétdaloknak. A férfiak egyike, Casey Donovan a Score filmváltozatában is szerepelt, a másik, George Payne pedig mindkét csapatban játszott, vagyis heteropornókban is rendszeresen közreműködött.
Douglas részt vett a Score forgatásán, és Metzger mellett elleste a rendezés jó néhány mesterfogását. Ezekkel felvértezve két év múlva előállt saját biszex pornójával: a Both Waysnek (1975) nemcsak a rendezője, hanem a forgatókönyvírója is volt. (A filmmel a cikk végén részletesebben is foglalkozunk.) Az opusz azonban akkora bukás lett, hogy Douglas közel másfél évtizedre szakított a rendezéssel. Szabadúszó újságíróként dolgozott, és olyan biszex és melegmagazinok szerkesztésében vett részt, mint a The Advocate, az Update, a FirstHand és a Stallion. 1988-ban saját lapot indított Manshots címmel, amely a meleg szubkultúrával foglalkozott, nem csak a pornográfiára koncentrálva. 1989-ben visszatért a rendezéshez, és 2007-ig folyamatosan aktív volt. Munkái mind a szakma, mind a meleg közönség körében sikert arattak, több díjat is kaptak. Színészei szívesen dolgoztak vele, mert híres volt szakmai igényességéről és emberséges bánásmódjáról. Mindez szerepet játszott abban, hogy néhány, a melegszexben aktív szerepkört betöltő színész Douglas kérésére a passzív szerepkört is bevállalta, mint például B. J. Slater és Brad Patton, az egykori Disney-sztár (!).
A műfaj kritikusai szerint Douglas egyik legjobb filmje a Jack Off (1992), amely egy újonc zsaruról szól, aki munkája és korrupt partnere jóvoltából ki tudja élni eltitkolt vágyait. Másik ismert munkája, a Dream Team (1999), amelyet saját fiatalkori élményei ihlettek. Egy főiskolás kosárlabdacsapatról szól a történet: 1962-ben hét egykori csapattag találkozik újra, és a film párhuzamosan mutatja be a jelenkori és az öt évvel korábbi történéseket. A produkció több szakmai díjat nyert, és az ítészek kiemelték, hogy Douglas nemcsak a szexjelenetekre koncentrált, hanem a romantikára is, ráadásul egyes szereplők figyelemre méltó színészi tehetségről is tanúbizonyságot tettek. A Beyond Perfect (2005) két főszereplője egymásba szeret, de van egy komoly problémájuk a szexben: mindketten aktívak, vagyis melyikük váltson szerepkört? Harry Reems amerikai pornószínész és producer életútján alapult David Bertolino The Deep Throat Sex Scandal című darabja, melyet 2010-ben Douglas állított színpadra. 2012-ben Németországban jelent meg első saját regénye, a The Legend of the Ditto Twins. Jerry Douglas 2021. január 9-én hunyt el New Yorkban, egyes feltételezések szerint koronavírusban. (Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.)
A színpadi változat
A Score színpadi változatát a netes adatbázisok szerint 1971. október 28. és november 15. között az off-Broadwayn, a 32. utcában található Martinique Színházban játszották, összesen huszonhárom alkalommal. (Ugyanakkor az interneten olyan korabeli hirdetések is találhatók, melyek szerint a Score premierje 1970. szeptember 22-én volt. Lásd a fenti képet, melyen szintén az 1970-es dátum látható.) Az előadást maga a szerző, Jerry Douglas rendezte, díszlettervező: T. E. Mason, világítástechnika: Candace Kling. A kétfelvonásos darab öt jelenetből állt. Első felvonás: Péntek reggel; Aznap este, röviddel sötétedés előtt. Második felvonás: Egy órával később; Nem sokkal éjfél előtt; Szombat reggel. A történet New York legnagyobb kerületében, Queensben játszódik, egy lakásban, április elején. A főszereplő házaspár, Elvira és Jack fogadásokat kötnek arra, hogy melyikük kit tud elcsábítani. A legutóbbi fogadás tétje egy másik házaspár, Betsy és Eddie. Persze a játék úgy az igazi, ha van egy kis csavar benne, ezért Elvirának Betsyt, Jacknek pedig Eddie-t kell ágyba vinnie. Jacket Michael Beirne, Elvirát Claire Wilbur, Eddie-t Ben Wilson, Betsyt pedig Lynn Swan játszotta. Számunkra a legérdekesebb szereplő azonban Mike, a telefonszerelő, aki szintén részt vesz a szexuális játszadozásban: a figurát egy bizonyos Sylvester E. Stallone formálta meg.
A későbbi Rocky és Rambo akkor még pályája elején állt, és anyagi okokból szexprodukciókban is közreműködött. 1970-ben játszott például a The Party at Kitty and Stud's című erotikus filmben, amelyet softcore és hardcore változatban és a legkülönbözőbb címekkel – Broky, The Italian Stallion, White Fire, Randy stb. – is forgalomba hoztak már. Ami azt illeti, az opuszt már réges-rég elfeledte volna a világ, ha nem Stallone lett volna benne az egyik szereplő. Sly egyébként azt állította, hogy a hardcore jeleneteket nem vállalta, azokban valójában nem ő látható, de maga a mű ezt az állítást nem támasztja alá minden kétséget kizáróan. (Kétnapi munkáért 200 dollár volt Sylvester gázsija.) Visszatérve a Score-ra, a színházi belépők ára tíz dollár körül mozgott. A kritikák kiemelték, hogy van némi szellemesség a műben, a színészi játék sem kifejezetten rossz, ám az igazi szenzációt a színpadi meztelenkedés jelenti, amely akkoriban kezdett elterjedni az amerikai színházi világban. Az érdeklődés ugyan nem volt kiugróan magas, de huszonháromnál mindenképpen több előadást lehetett volna kihozni a darabból. Az off-Broadway-színészek általános sztrájkja vetett véget a szériának, és a Score azt követően már nem került vissza a műsorra.
A rendező
Radley Henry Metzger amerikai filmrendezőt és filmforgalmazót Magyarországon kevesen ismerik. Ennek legfőbb oka, hogy filmjeit – tudomásom szerint – Magyarországon semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták, mivel az erotika iránti beható érdeklődése nem volt összeegyeztethető sem a szocialista, sem a rendszerváltás utáni erkölcsökkel. A zsidó származású Metzger 1929. január 21-én született New Yorkban. Édesapja Julius C. Metzger, édesanyja Anne H. Metzger. A házaspárnak volt egy idősebb fia is, Paul, akiből orvos lett. Radley felnőttkorában azt állította, hogy gyerekként allergiában szenvedett, és a mozi jelentett számára megnyugvást. Különösen gyakran látogatta az Audubon filmszínházat, sőt az intézményről nevezte el az Ava Leightonnal 1961-ben közösen alapított filmgyártó és -forgalmazó cégét. A New York-i City College-ben tanult drámai művészeteket, iskolatársa volt a német kísérleti filmes Hans Richter és a dokumentumfilm-készítő Leo Seltzer. Harold Cluman színházi rendezőnél magánúton színészetet tanult.
Metzger a Columbia Egyetemen posztgraduális képzésen vett részt, tanulmányait azonban megszakította a koreai háború miatt: a légierőnél teljesített szolgálatot. Filmes karrierje még az ötvenes években elkezdődött. 1953-ban William Kyriakis rendezőasszisztens mellett dolgozott a Guerrilla Girl című antikommunista háborús drámában. Közreműködött a Brigitte Bardot nemzetközi hírnevét megalapozó Roger Vadim-film, az És Isten megteremté a nőt (1956) amerikai változatának szinkronmunkáiban. Szakmai tapasztalatait filmvágóként is bővítette. Az 1956-ban alapított Janus Filmsnél dolgozott, amely főleg európai művészfilmeket forgalmazott. Metzger olyan világhírű rendezők immár klasszikus filmjeihez készített előzeteseket, mint Michelangelo Antonioni, Federico Fellini, Ingmar Bergman, François Truffaut és Jean-Luc Godard. 1959-ben a rendezésbe is belekóstolhatott: André Hunebelle Les collégiennes (1957) című filmjének amerikai változatához forgatott néhány kiegészítő képsort. Ilyesfajta megbízásokat később is elvállalt, míg filmvágóként olyan filmekben dolgozott, mint például a Gangster Story (1959), a The Flesh Eaters (1964) és a The Beach Girls and the Monster (1965).
Metzger és William Kyriakis közösen rendezte a Dark Odyssey (1961) című bűnügyi drámát. Ők voltak a vágók is. A forgatókönyvírói és produceri teendőket James Vlamosszal osztották meg. A történet egy görög fiatalemberről (Athan Karras) szól, aki azt a férfit próbálja felkutatni New Yorkban, aki megerőszakolta a húgát. A mű kritikai fogadtatása meglepően jó volt. Úgy értékelték, mint egy modern korban játszódó görög tragédiát, amelynek vizualitása és érzelmi ereje (amely nem azonos az érzelgősséggel!) nagy hatást gyakorol a nézőre. Ezt követően Metzger néhány sztriptízjelenetet forgatott Max Pécas erotikus bűnügyi filmje, a La baie du désir (1964) számára. Innentől kezdve önálló rendezőként dolgozott tovább, és érdeklődése homlokterébe az erotika került. A The Dirty Girls (1965) és a The Alley Cats (1966) című alkotásait Radley H. Metzger néven jegyezte. Az előbbi film felszabadult hősnői, Garance és Monique különféle szexuális kalandokat élnek át: egyikőjük Párizsban, „a szerelem városá”-ban, a másik Münchenben, a léha örömök metropoliszában. Mindkét hölgy a Metzger-filmekre jellemző nőtípust képviseli, aki nem csupán a vágyak – olykor szenvedő – tárgya, hanem passzivitás helyett maga is keresi a testi élvezeteket, melyekben általában örömét is leli.
A másik film, a The Alley Cats akár a Score előtanulmányaként is felfogható. A főszereplő modern házaspár mindkét tagja nőkkel tart fenn viszonyt. A történet Európában játszódik. Egyes vélemények szerint Metzger valójában a vágó korszakában megismert olasz mesterek, Antonioni és Fellini nyomdokain próbált haladni, amikor az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az „édes élet” fonákságairól akart szólni, amiből végül egy melodrámába hajló soft-sex film lett. A klasszikus Bizet-opera, a Carmen alapjául szolgáló Prosper Mérimée-regényből kiindulva nyugatnémet–jugoszláv–amerikai koprodukcióban készült a Carmen, Baby (1967), a direktor első színes filmje és legnagyobb kasszasikere. Általában ezt tartják a tipikus Metzger-stílus első markáns képviselőjének: klasszikus irodalmi alapanyag, gyönyörű forgatási helyszín (Jugoszlávia, mint később a Score esetében), bravúros operatőri munka (Hans Jura) és igényes, kifinomult erotika. A címszerepet alakító német színésznő, Uta Levka a forgatás idején már állapotos volt, és emiatt a tervezett meztelen jelenetek nagy részét nem vállalta. A másik női főszerepet „a német Jayne Mansfield”-ként reklámozott Barbara Valentin játszotta, aki valójában nem német volt, hanem osztrák. Leghíresebb alakításait Rainer Werner Fassbinder filmjeiben nyújtotta, de nevezetes volt arról is, hogy a legendás rockénekes, Freddie Mercury bizalmas barátja és egy időben az élettársa is volt. A két férfi főszerepet Arthur Brauss és Claus Ringer kapta.
A Thérèse and Isabelle (1968) Violette Leduc két évvel korábban kiadott regényének adaptációja. A két címszereplő egy svájci internátusban nevelkedik, ahol a leszbikus szerelem rejtelmeivel ismerkednek. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Isabelle-t egy magyar színésznő, a Franciaországba emigrált Anna Gaël (Gyarmathy Anna Abigél) alakította, Thérèset pedig a svéd Essy Persson. A művet a kritikusok kedvezően fogadták, és anyagi szempontból sem okozott csalódást, még ha nem is lett belőle blockbuster. A Camille 2000 (1969) Dumas klasszikus műve, A kaméliás hölgy modernizált és meglehetősen szabad feldolgozása. Hogy mennyire modern, azt a végkifejlettel is szemléltethetjük, mert a filmhősnő nem tüdőbajban hal meg, hanem a túlzott kábítószer-fogyasztás következtében. A címszerepet a francia Danielle Gaubert alakította, kedvesét a tavaly 84 éves korában elhunyt olasz színész, Nino Castelnuovo. A filmet angol nyelven forgatták olaszországi helyszíneken. Kereskedelmileg nem volt sikertelen, ennek ellenére (vagy épp ezért?) rákerült a hírhedt kritikus, Roger Ebert legjobban utált filmjeinek listájára.
Ebert véleménye viszont meglepően jó volt a The Lickerish Quartet (1970) című produkcióról, amely szintén egy szerelmi sokszög története, akárcsak a Score. A történet főszereplője egy gazdag házaspár (Frank Wolff és Erika Remberg) és felnőtt fiuk (Paolo Turco), akik egyszer közösen megnéznek egy erotikus filmet. Nem sokkal később találkoznak egy fiatal nővel (Silvana Venturelli), aki mintha a látott film egyik szereplője lenne. Meghívják magukhoz a hölgyet, aki elcsábítja a család minden tagját, és közben sok elhallgatott titok és elfojtott vágy is felszínre kerül. Az alaphelyzet kicsit Pasolini botrányfilmjére, a Teorémára (1968) emlékeztet, ahol szintén egy vendég (egy férfi) kerül intim kapcsolatba egy család tagjaival. Metzger azonban nem ad sem vallási, sem filozófiai, sem társadalomkritikai dimenziókat a filmjének, ámbár a mű munkacíme (Mind Games) ilyesfajta elvárásokat is ébresztene a nézőben. A bemutató után a női főszereplő, Erika Remberg szakított a színészettel. A Little Mother (1973) az egykori argentin First Lady, Evita Perón életútjának meglehetősen szabad feldolgozása: szintén amerikai–nyugatnémet–jugoszláv koprodukcióban valósult meg, akárcsak a Carmen, Baby. A két főszerepet a Nem kell mindig kaviár című tévésorozatból jól ismert Siegfried Rauch és Christiane Krüger (a német filmsztár, Hardy Krüger lánya) alakította. A Score után kezdődött Metzger pornókorszaka: ezeket az alkotásait Henry Paris művésznéven jegyezte, és ma már ezeket is életműve kissé alábecsült ékköveinek tartják, az ún. „elegáns pornó” alapműveinek.
Metzger első hardcore filmje, a The Private Afternoons of Pamela Mann állítólag hat nap alatt készült1974 nyarán. A címszereplő egy pszichiáternő, aki mindenféle szexuális kalandokba keveredik, amelyeket féltékeny férje megbízásából egy magándetektív titokban filmre vesz. A Naked Came the Stranger (1975) főszereplői, Gilly és Billy nemcsak a közkedvelt reggeli csevegő rádióműsorban alkotnak egy párt, hanem a magánéletben is. Amikor azonban Gilly megtudja, hogy a párja titokban félrelép, úgy dönt, hogy ő is alkalmi kalandokba bocsátkozik, melyekhez különleges New York-i helyszíneket talál, például egy városban cirkáló emeletes busz felső szintjét. Metzger talán legnevezetesebb pornófilmje a The Opening of Misty Beethoven (1976), amely a műfajban viszonylag magasnak mondható költségvetéssel készült New Yorkban, Párizsban és Rómában. A történet lényegében G. B. Shaw klasszikus műve, a Pygmalion és az abból született világhírű musical, a My Fair Lady szabad feldolgozása; sokan a pornó aranykorának csúcsteljesítményeként értékelik. „Paris egyfelől megőrzi Metzger-munkái irodalmi ihletét és erősen stilizált, geometrikus belső tereit (Camille 2000), ugyanakkor könnyed, improvizatív stílusával kézikamerás spontaneitást kölcsönöz csípős nyelvű szócsatának, intim hódításnak, szívszorító szakításnak vagy akár a klasszikus pornó méltán leghíresebb édeshármas-jelenetének, amelyben Misty egy felcsatolt műpénisszel anális örömöket okoz az éltes barátnőjén gimnasztikázó Hugh Hefner-alteregónak” – írta Varró Attila a Filmvilág 2007/09-es számában.
A Barbara Broadcast (1977) címszereplője egy bestselleríró, aki szerelmi kalandjai egy részét egy különleges manhattani étteremben éli át, melynek étlapján szexuális ínyencségek is szerepelnek a kulináris élvezetek mellett. Az egy hét alatt forgatott opusz érdekessége, hogy forgatókönyvíróként Metzger nem a Henry Paris, hanem a Jake Barnes álnevet használta. Egy peres ügy is kapcsolódik a filmhez: Constance Money és Jamie Gillis bondage szexjelenetét eredetileg a The Opening of Misty Beethoven számára forgatták, de nem ott használták fel, hanem itt. Amikor Money értesült erről, beperelte Metzgert azzal az indokkal, hogy ő nem a Barbara Broadcasthoz szerződött, hanem az előző filmhez. 1979-ben peren kívül megegyeztek. Állítólag Money és Metzger nem kedvelték egymást, sőt azt beszélik, a rendező Constance anyagi mohósága miatt adta sztárjának a Money (Pénz) művésznevet, ámbár Radley ezt cáfolta. Constance egyébként egy kisebb szerepet kapott Metzger ötödik és egyben utolsó pornójában, a Maraschino Cherryben (1977). Egyesek úgy tudják, valójában ezúttal is korábban forgatott jelenetek újrahasznosításáról volt szó. (A DVD-változatból Money jelenetének egy részét kihagyták.) A cselekmény egy elegáns New York-i bordélyház tulajdonosnőjéről szól, aki beavatja a húgát e különleges üzlet rejtelmeibe.
A pornók mellett Metzger forgatott némileg visszafogottabb játékfilmeket is, ámbár a The Image (1975) is tartalmaz hardcore képsorokat. A film alapjául szolgáló szadomazo témájú regényt a neves francia író-rendező, Alain Robbe-Grillet felesége, Catherine írta Jean de Berg álnéven. A történet főszereplője egy párizsi író, Jean, aki régi barátnőjével, Claire-rel és annak partnerével, Anne-nel együtt merül el a szadomazo szex egyszerre gyönyörteli és fájdalmas élvezeteiben. John Willard Magyarországon is jól ismert színdarabja, A macska és a kanári 1978-as – sorrendben hatodik – filmváltozatában az egykori Bond-girl, Honor Blackman játszotta a főszerepet, fontosabb partnerei: Edward Fox (A Sakál napja kitűnő főszereplője), Michael Callan, Wendy Hiller (Gyilkosság az Orient expresszen, 1974), Olivia Hussey (Halál a Níluson, 1978) és Carol Lynley (A Poszeidon katasztrófából ismerhetjük). Ez a horrorkomédia Metzger egyetlen, nem kizárólag felnőtteknek szóló filmje. Ugyanabban a házban forgatták, amely a nagykövet otthona volt Richard Donner klasszikus horrorjában, az Ómenben (1976). Metzger mint társrendező vett részt Gérard Kikoïne két erotikus filmje, a The Tale of Tiffany Lust (1979) és az Aphrodesia's Diary (1983) forgatásán, neve azonban nem szerepel a stáblistán.
Saját utolsó bemutatott mozifilmje, a The Princess and the Call Girl (1984) sztorija lényegében Mark Twain klasszikus ifjúsági regénye, a Koldus és királyfi erotikus feldolgozása, ámbár hivatalosan Pierre Serbie regénye alapján készült. A gazdag (hercegnő) és a szegény hősnő (prostituált) kis időre szerepet cserélnek, hogy mindketten új tapasztalatokra tegyenek szert… 1985-ben Metzger még egy filmet forgatott The Sins of Ilsa címmel, ezt azonban nem mutatták be. Régi munkatársa, Ava Leighton rákban megbetegedett és 1987-ben elhunyt. Ezt követően az 1990-es években Metzger egészségügyi témájú videókat forgatott. Tervezgette, hogy visszatér az erotikus filmek rendezéséhez, több projekten is dolgozott, de egyik sem jutott el a megvalósulásig. 88 éves korában, 2017. március 31-én hunyt el New Yorkban. Halálának okáról a nagyközönség nem szerzett tudomást. Magánéletét a nyilvánosság kizárásával élte, ám annyit tudni lehet, hogy egyik partnerétől gyermeke született.
Pornó és mainstream
A szexuális forradalom az 1960-as években a filmvilágban is végbement. Az alkotók bátorsága megnőtt, egyre több mindent igyekeztek megmutatni, a cenzoroknak pedig fájhatott a fejük, hogy minek adjanak zöld utat, és mit tiltsanak. Az előzmények az ötvenes évekig nyúlnak vissza, amikor számos, addig javarészt tiltott téma jelent meg a filmekben, mint például a szexualitás különféle formái, az alkoholizmus, az erőszak családon belül és kívül és még sok minden más. Várható volt, hogy némi idő elteltével a filmesek nem elégszenek meg azzal, hogy csupán beszéljenek a kényes témákról, hanem minél többet szeretnének belőlük vizuálisan is megjeleníteni. A cenzorok helyzetét nehezítette, hogy hadrendbe álltak a filmművészet elismert nagyságai is, mint Ingmar Bergman, Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Luchino Visconti, Dušan Makavejev, Pier Paolo Pasolini és mások, akiknek a műveit nem lehetett egyetlen mozdulattal lesöpörni az asztalról.
A cenzorok alighanem úgy érezték, hogy ők a kisujjukat nyújtják, a művészek pedig rögvest letépik a karjukat, és legközelebb még merészebb dolgokkal állnak elő. A hetvenes évek elején egyes nyugati országokban annyira enyhültek – bár meg nem szűntek! – a szexualitás ábrázolására vonatkozó korábbi tilalmak, hogy ebben a felszabadult légkörben számos próbálkozás történt a mainstream és a pornográfia párosítására, hogy ezek a provokatív filmek eljussanak a hagyományos mozihálózatba is. Ekkor születtek olyan pornóklasszikusok, mint A zöld ajtó mögött (1972, Artie és Jim Mitchell), a Mély torok (1972, Gerard Damiano), Az ördög Miss Jonesban (1973, Gerard Damiano), a legendás falloszkirály, John Holmes főszereplésével forgatott Johnny Wadd (1973, Bob Chinn) vagy a French Blue (1974, Lasse Braun), amelyet még a cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. A melegek is megpróbáltak a perifériáról bejutni a fősodorba olyan filmekkel, mint a Pink Narcissus (1971, James Bidgood), A fiúk a homokban (1971, Wakefield Poole) vagy az Adam és Yves (1974, Peter De Rome). Ez utóbbi azzal is hírhedtté vált, hogy a rendező felhasználta benne azt a saját utcai felvételt, melyet engedély nélkül forgatott New Yorkban Greta Garbóról, s így előállt az a nem igazán tisztességes helyzet, hogy a svéd filmcsillagnak tulajdonképpen egy melegpornó az utolsó filmje.
A rendezői elképzelések és a forgatókönyv
Radley Metger egyik nyilatkozatában elmondta, hogy érdeklődése azért is fordult az erotika témája felé, mert szerette volna lerombolni az ezzel kapcsolatos társadalmi és mozgóképes előítéleteket. Ezek lényege, hogy a szexualitását szabadon meg- és kiélő lány sosem kaphatja meg végérvényesen a férfi főhőst, vagyis a „jó” kislányok mindig elérik a céljaikat, a „rosszak” viszont soha. Metzger változtatni akart azon a felfogáson, hogy a szexhez való szabad, könnyed hozzáállás (különösen a nők részéről) valamiféle büntetést érdemel. Szerinte a szexet szórakozásként, és nem tragédiaként kell megélni és ábrázolni. (Ez harmonizál az olasz Tinto Brass felfogásával is, akinek a Fekete-fehéren című 1968-as filmjét az Egyesült Államokban Metzger cége forgalmazta.) A filmművészet szerencséjére Metzgernek volt tehetsége ahhoz, hogy elképzeléseit igényesen valósítsa meg: nem szimpla szexfilmeket alkotott, hanem olyan történeteket vitt filmre, melyek egyszerre voltak elgondolkodtatók és szellemesek. Nagy hangsúlyt fordított a vizualitásra (beleértve a tárgyi környezetet is), és az operatőri munkának köszönhetően érdekes kameraállásokat is láthatunk a műveiben. Metzger látta Jerry Douglas színpadon csak rövid karriert befutott darabját, a Score-t. Tetszett neki, különösen Claire Wilbur játéka. Ideális alapanyagot látott a műben ahhoz, hogy az erotikával kapcsolatos nézeteinek ismételten hangot (és képet) adjon, ráadásul a kevés szereplő miatt kis stábbal is leforgathatónak tűnt.
A forgatókönyvet maga a szerző, Jerry Douglas írta, aki hamar megtalálta a közös hangot Metzgerrel, és így remekül ment a munka. A rendező részben a látvány, részben a szexszel kapcsolatos felfogásának általános érvényűvé tétele érdekében ragaszkodott ahhoz, hogy a cselekményt a New York-i lakás szűk keretei közül egy elegáns, de fiktív helyszínre helyezzék át, melyet Horvátország nyugati részén, a festői szépségű Bakarban (magyar neve: Szádrév) talált meg. Douglas a szerződésében kikötötte, hogy részt akar venni a forgatáson, mert szeretett volna ellesni néhány filmrendezői fogást. Ez kapóra jött Metzgernek, mivel Douglas színházi rendezőként főleg a színészvezetésben volt járatos (és mellesleg az öt szereplőből hármat nagyon jól ismert), így Metzgernek több ideje maradt arra, hogy a külsőségekkel, a körítéssel foglalkozzon. Mindazonáltal Douglas határozottan kijelentette, hogy a filmnek egyértelműen Metzger a rendezője, ő csupán tanácsokat adott neki. Például Calvin Culver és Gerald Grant szexjeleneteihez, hiszen Douglas volt a meleg, és nem Metzger, így ő jobban tudta, mi a hiteles és hatásos két férfi intim együttlétének ábrázolásában.
A színészek
A színészek közül Claire Wilbur volt az egyetlen, aki a színpadi változatban is játszott. Állítólag szó volt arról, hogy az előadás valamelyik férfi szereplőjét is szerződtetik, de erre végül nem került sor. Megfontolták Sylvester Stallone szerepeltetését is, elvégre dolgozott már erotikus filmben (The Party at Kitty and Stud's, 1970), Metzger elképzeléseinek azonban nem felelt meg. A rendező nem találta eléggé karizmatikusnak Sylvestert, és etnikai jellemzői miatt nem illett ahhoz az európai érzékenységhez sem, amelyet a filmmel érzékeltetni akart. Wilbur mellé a másik női főszerepre Lynn Lowryt választotta, aki 1970-ben kezdett filmezni. A Score az ötödik filmje volt, még kezdőnek számított, éppen ezért Claire Wilbur igen rossz néven vette, amikor értesült arról, hogy Lowry gázsija magasabb, mint az övé, állítólag háromszor annyi. Az infót maga Lowry fecsegte ki a repülőgépen, útban a dalmát tengerpart felé: a színésznő naivan azt hitte, hogy mindenki nagyjából ugyanannyit kap, mint ő. A két színésznő között a forgatás ideje alatt végig érződött a feszültség. Wilbur – egy profihoz szerintem nem igazán méltó módon – lényegében pokollá tette Lynn életét a forgatáson.
Így például nem akarta, hogy a kolléganője megérintse, és amikor Lowry a Metzgertől kapott feszültségoldó szer hatására nagyon belejött a játékba, melynek hevében beletúrt Wilbur gondosan fésült hajába, Claire nagyon ideges lett. A puncinyalást imitáló jelenetben Wilbur ragaszkodott ahhoz, hogy szeméremtestét egy szövetdarab takarja, és mivel az többször is leesett vagy a kamera előtt láthatóvá vált, ezért a jelenetet többször is ismételni kellett. Lowry utólag sajnálkozott a történtek miatt: szerinte Claire csodálatosan játszott, és nagy kár, hogy a forgatáson nem sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítania vele. A premier után Lynnt felkérték, hogy meztelenül pózoljon a két legismertebb férfimagazin, a Playboy és a Penthouse számára. Érdekes módon filmkarrierje túl az ötvenedik életévén, az új évezredben indult be igazán: jelen sorok írásakor az IMDb szerint harminckilenc (!) készülő filmben számítanak rá. Jacket Jerry Douglas jó barátja (bennfentesek szerint egy időben a szeretője is), Gerald Grant alakította, akinek a Score volt az első filmje. Főszerepet kapott Douglas saját rendezésében, a Both Waysben is. Ezen kívül csupán két cameoszerepet játszott a filmvásznon: Metzger egyik pornójában, a Naked Came the Strangerben (1975) és Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című kannibálfilmjében.
Kicsit részletesebben érdemes beszélni a másik férfi főszereplőről, Calvin Culverről (1943–1987), aki a hetvenes évek amerikai szubkultúrájának egyik kultikus figurája. Teljes neve John Calvin Culver, a pornóvilágban Casey Donovan művésznéven vált ismertté. Volt egy Duane nevű bátyja. Calvin 1965-ben érettségizett. Ezután tanári álláshoz jutott Peekskillben (New York állam). Rövidesen átment egy New York-i magániskolába, az Ethical Culture Fieldston Schoolba, ahonnan a második évben elküldték, mert fizikailag bántalmazott egy diákot, állítólag a legendás színész, Eli Wallach lányát. Elbocsátását követően escortként dolgozott, és színészi feladatokat vállalt nyári színházi előadásokban. Escortként megismert egyik ügyfele ajánlotta be a híres Wilhelmina modellügynökséghez, ahol hatvandolláros órabérért szerződtették. A modellkedés mellett is folytatta a színészi munkát, az off-Broadwayn például az And Puppy Dog Tails című meleg témájú darabban állt színpadra. Célkitűzése volt, hogy karriert fusson be a mainstream filmek világában. 1970-ben állt először a kamerák elé. Az igazi áttörést két meleg témájú film hozta meg 1971-ben. A Casey-ben kettős szerepet játszott: a címszereplőt és annak nagymamáját (!), Wandát, aki különleges képességei révén olyan férfivá varázsolja az unokáját, aki vonzó lesz más férfiak számára is. Culver ekkor választotta művésznévnek a Casey-t, míg a Donovant a korszak népszerű skót énekesétől kölcsönözte.
A Casey-nél is nagyobb siker volt Wakefield Poole alkotása, A fiúk a homokban, amely a melegpornók egyik legnagyobb klasszikusának számít. A meglepő módon jelentős szakmai és közönségsikert elért film a Donovan által alakított főszereplő három szexuális kalandját követi nyomon. Donovan abban bízott, hogy a széles körű mozihálózatban is forgalmazott Casey és A fiúk a homokban jóvoltából végre mainstream filmekben is lehetőségeket kap. Voltak is ilyen irányú kezdeményezések, ezek azonban nem realizálódtak, csak újabb erotikus és pornográf filmek jöttek. Metzger másik alkotásában, a The Opening of Misty Beethovenben egy meleg műkereskedőt alakított, akit elcsábít egy nő, ugyanakkor ő volt a férfi főszerepet alakító megrögzött heteró, Ras Kean fenékdublőrje is abban a jelenetben, amelyben a figurát az egyik női szereplő meghágja egy dildóval. Noha játszott hagyományos pornókban is, kultstátuszát a melegpornóinak köszönheti, melyek közül a fentebb már említett The Back Row (1971), az L. A. Tool & Die (1979) és a The Other Side of Aspen (1978) a legismertebb. Ez utóbbi – nem egészen háromnegyed órás (!) – produkció oly nagy sikernek bizonyult, hogy több folytatása is készült, persze mindig újabb és újabb szereplőkkel és hosszabb játékidővel. (Aspen az Egyesült Államok talán legnépszerűbb síparadicsoma, szívesen látogatják a legnagyobb sztárok is.)
A filmezés mellett Casey továbbra is játszott színházban. Egyik színpadi partnernője, Ingrid Bergman szerint karizmája Robert Redfordéval vetekedett. (A meglehetősen konzervatív Ingridnek valószínűleg sejtelme sem volt arról, hogy bizonyos filmekben Casey nem csak a karizmát villantotta meg.) A nyolcvanas években Donovan karrierje hanyatlásnak indult, mert egyre többen szereztek tudomást arról, hogy a modell Calvin Culver és a pornósztár Casey Donovan valójában egyazon személy. Egészségi állapota 1985-ben kezdett feltűnően romlani, és kiderült, hogy HIV-fertőzött. Bár rajongóit óvatosságra intette az AIDS miatt, ő maga semmilyen óvintézkedést nem tett egészsége védelmében. A hetvenes évek közepén néhány évig Tom Tryon színésszel és íróval élt együtt: kapcsolatuk azért ért véget, mert Tryon titkolta szexuális irányultságát, és egyre jobban aggasztotta Donovan pornósztárimázsa. Beszélték, hogy Casey-nek viszonya volt a Supermanként világhírűvé vált Christopher Reeve-vel is – az infót maga Donovan dobta be egy interjúban –, ezeket a híreszteléseket azonban hitelt érdemlően sosem bizonyították. Calvin/Casey 1987. augusztus 10-én hunyt el.
A telefonszerelőt megformáló, eredetileg közgazdász végzettségű Carl Parker médiareklámokban vált ismertté: az önhitt és hímsoviniszta férfit testesítette meg azokban az években, amikor a férfiasság még divatban volt. Nagyjából ugyanazt a férfitípust képviselte a reklámokban, mint James Bond a filmvilágban. A feminista szervezetek képviselői persze csak hápogtak a szexizmus eme megnyilvánulása láttán, és voltak, akik a reklámok, mások egyenesen a hirdetett termékek betiltását követelték. Nősülése után, a hatvanas évek derekán Parker egy időre Olaszországba költözött, ott játszotta első filmszerepét a Halál Rommelra! (1969, rendező: Alfonso Brescia) című háborús filmben. Megvoltak a személyes tapasztalatai a szerephez, hiszen szolgált a hadseregben, amelyet kitűnő sporteredményei miatt többször is képviselt különféle versenyeken. Parker filmjei közül a magyar mozikba csak a Dustin Hoffman és Mia Farrow főszereplésével készült John és Mary (1969) jutott el, amelyben egy teniszező szerepében láthattuk. Ezt az opuszt már az Egyesült Államokban forgatta, a hatvanas évek végén ugyanis hazatért. A film után néhány évig ingatlanokkal kereskedett. Radley Metzger csábította vissza a kamerák elé, és annyira elégedett volt vele, hogy rábízta a Score-t követő alkotása, a The Image főszerepét is. Mindkettőnek sikere volt, Carl mégis végleg hátat fordított a filmezésnek, noha külső adottságai alapján még találhatott volna munkát. A jellemábrázolás ugyan nem tartozott a legnagyobb erősségei közé, de azért nála jóval szerényebb képességű aktorok is évekig elég jól elevickéltek a szakmában. Parker visszatért az ingatlanbizniszhez, és igyekezett ugyanolyan mozgalmas és gazdag életet élni, mint addig. Bő negyven év elteltével elmondta egy riporternek, hogy sosem látta a Metzgerrel forgatott filmjeit, emlékei se nagyon vannak a közös munkáról, ám hajlandó lenne megnézni őket, és esetleg később beszélni róluk.
Forgatási és forgalmazási apróságok
A forgatás 1972-ben kezdődött: eredetileg négyhetesre tervezték, de kilenc hétig elhúzódott. Bár Metzger elsősorban azt hangoztatta, hogy művészi szempontból választott más helyszínt, mint ahol a színdarab játszódik – „Kit érdekelnek egy kopott queensi bérház egyik lakásában szexelők?” –, az anyagi szempontok sem voltak mellékesek. Az egykori szocialista országok közül Jugoszlávia volt a legdrágább forgatási helyszín, ugyanakkor a Nyugathoz képest még az is olcsónak számított. (A rendező kezdetben Dél-Franciaországban akart volna forgatni.) Metzger egyébként dolgozott már Jugoszláviában, voltak kapcsolatai az ottani filmes szakemberekkel, ennek ellenére maga a történet egy fiktív helyszínen játszódik. Az események többsége javarészt Elvira és Jack házának különböző részeiben zajlik, de valójában három házban vették fel a jeleneteket. Nem azért, mert az első ház nem felelt meg maximálisan az elképzeléseknek, hanem azért, mert a bérleti ideje lejárt, még mielőtt a forgatás befejeződött volna. Állítólag nem volt lehetőség a szerződés meghosszabbítására, mert valamilyen magas beosztású pártfunkcionárius jött utánuk a házba nyaralni. Nagyjából ugyanez megismétlődött a második háznál is.
A Score volt Metzger első olyan filmje, amelyet eredeti hanggal, utószinkron nélkül vettek fel. A The Yardbirds stílusára emlékeztető Where is the Girl című dalt és párdarabját (Where is the Boy) a Croatian Trio írta és adta elő. A formáció abban a hotelben játszott rendszeresen, ahol a stáb tagjai laktak. Szerzeményeiket a film stáblistája éppúgy nem tünteti fel, ahogyan a The Hunted (Barry Forgie), a Madalene (Alan Parker) és a Shake Tragico (Amedeo Tommasi) című betétszámokat sem. A film narrációját Doris Toumarkine vágó írta, és ő is mondta el. A direktor megtiltotta a színészeinek a napozást, mert nem akarta, hogy a meztelen jelenetekben bárkinek is „bikinivonala” legyen. Lynn Lowry megszegte ezt a tilalmat, és az erős napfénytől lázhólyag jelent meg az ajkán, amelyet sminkeléssel sem lehetett teljesen eltüntetni. Metzger úgy próbálta megoldani a problémát, hogy a kamera gyakran filmezte a színésznőt profilból vagy vízen keresztül. Egyébként nagyon elégedett volt Lynn-nel, szerinte nélküle nem lett volna ilyen hatásos a film. Ugyanakkor hosszasan vívódott azon, hogy leforgassa-e az X-kategóriás jeleneteket. Az utolsó pillanatig, a színészek megérkezéséig halogatta a döntést. Amikor Calvin Culverrel közölte, hogy mégis leforgatja a maszturbációs jelenetet, a színész állítólag megkönnyebbülten felsóhajtott: „Hála Istennek, ugyanis egész héten gyakoroltam rá!”
A Score forgatása még 1972-ben befejeződött, a filmet mégis csupán 1973. november 5-én mutatták be először az Egyesült Államokban: valamelyest szélesebb forgalmazása csak 1974-ben kezdődött meg. Sajnos mindez nem tett jót a film fogadtatásának, mert a forgatástól a premierig tartó időszakban megtörtént a pornográfia áttörése, és viszonylag kevesen akartak egy művészi igénnyel készült, a körítésre is odafigyelő, összességében mégis inkább softcore filmet látni, amikor hozzáférhettek már a hardcore filmekhez is, amelyek mindig mindent egy az egyben megmutattak. (Alighanem ez is az egyik oka lehetett annak, hogy maga Metzger is egy időre átváltott a kemény pornókra.) A direktor visszaemlékezései szerint a Score softcore és hardcore változatban is a mozikba került: Manhattan keleti részén például az előbbit, a nyugati negyedben viszont az utóbbit vetítették. Bennfentesek úgy tudják, hogy Metzgernek a softcore változat tetszett jobban, ezért nem ellenezte, hogy a későbbi VHS-kiadásokból és a korai DVD-verziókból kihagyják a frontális férfi meztelenséget mutató képkockákat, illetve a két férfi közötti, élesben lefilmezett orális szexet, valamint az imitált nemi aktus túl explicit pillanatait is. Kivételt jelentett a First Run Pictures hardcore VHS-kiadása, amelyet azonban csak postai úton lehetett megrendelni. 2010-ben a Cult Epics DVD-n és Blu-rayen is megjelentette a teljes hardcore változatot. A reklám szerint digitálisan restaurálták a kópiát, ennek ellenére nem kell sasszeműnek lenni ahhoz, hogy még a Blu-rayen is észrevegyük a kisebb-nagyobb képhibákat.
Both Ways
A Score forgatásán szerzett szakmai tapasztalatokkal felvértezve Douglas hozzálátott saját biszex filmje elkészítéséhez, amelynek a Both Ways (Mindkét irányban, 1975) címet adta. A férfi főszerepet ezúttal is Gerald Grant, Douglas jó barátja kapta. Feleségét Andrea True alakította, aki a pornóvilágban szerzett hírnevét a következő évben énekesnőként is kamatoztatta: More More More című felvétele az új zenei őrület, a disco egyik első világslágere lett. (A refrén megtanulása – „Még, még, még” – pornófilmes előéletének köszönhetően valószínűleg nem okozott különösebb nehézséget a dívának.) 1976 és 1980 között Andreának három nagylemeze jelent meg. Az utolsón már stílust váltott, de első nagy sikerét se megismételni, se megközelíteni nem tudta, mindazonáltal a pornóvilágba már nem tért vissza. A Both Ways története a Grant által alakított ügyvéd férjet, Donaldot állítja középpontba, aki kényelmes körülmények között él Connecticut külvárosában. Felesége, Janet szerelmes belé, és van egy fiuk, David. (Ezt a szerepet Douglas szomszédjának fia, Neil Scott játszotta.) Donald szeretne egy kis izgalmas kalandot az életébe, ezért New York-i munkája során a hírhedt városnegyed, Greenwich Village melegbárjait járja. Megismerkedik Garyvel (Dean Tait), az együtt töltött éjszaka után azonban tisztázzák, hogy ennyi volt. Ezt persze könnyebb kimondani, mint betartani, és bár Donald megpróbálja valahogy egyensúlyban tartani a családi életét és a titkos viszonyát, hamarosan mégis döntéshelyzetbe kényszerül.
Donald figuráját Douglas egy közismert, ám konkrétan meg nem nevezett férfiról mintázta, aki szintén kettős életet élt. A stáb nem kapott engedélyt arra, hogy a Yale és a Columbia Egyetemen forgasson, ezért ezeket a jeleneteket titokban vették fel. A régiségbolt valójában Douglas otthonának nappalija volt. Donald szomszédasszonyát, Louise-t Darby Lloyd Rains alakította, akit Andrea True ajánlott be, mivel jóban voltak egymással. A partnercserés bulin – ahol Douglas főiskolai tanítványai statisztáltak! – a két színésznő a saját ruháit viselte. Gerald Grant állítólag sokkal jobban élvezte a Darbyval, mint az Andreával forgatott jeleneteket. Ebben persze szerepet játszhatott az is, hogy ő és Andrea egyaránt zúzódásokat szenvedtek az erdei jelenet forgatása közben. True-nak egyébként volt néhány előzetes kikötése, így például nem volt hajlandó leszbikus jelenetet forgatni és vibrátort használni. (Mondjuk, az első kikötés egy biszex film esetében elég furcsán hangzik.) A Both Ways – kicsit a címre is rímelve – két szék között a pad alá esett: akik tömény pornóra számítottak, nagyot csalódtak, mert a közel másfél órás filmben alig tíz percet tesznek ki a valódi hardcore jelenetek. Douglas utólag belátta, hogy rossz döntés volt melegszexszel indítani, mert akkoriban ez még túl provokatívnak számított.
Nagyobb baj, hogy a játékidő tetemes része a korabeli kritika és az utókor értékítélete szerint is eléggé színpadias körülmények között telik, ezért a nézőt többször is megkörnyékezi az unalom. Igaz, vannak, akik szerint a Both Ways minden hibája ellenére remek kordokumentum abból az időszakból, amikor a szexuális tabuk egyértelműen ledőltek a való életben és a filmgyártásban is, és elmosódtak a filmes műfajok közötti határok. Vicces érdekesség, hogy Douglas évekig nem tudott egy teljes, vágatlan példányhoz jutni a saját filmjéből. Sokáig azt hitte, a Both Ways elveszett. A VCA forgalmazócég különösen élen járt a film szétbarmolásában. Az 1992-es VHS-verzióban még „csak” a nyitójelenetet vágták újra, a 2008-as DVD-ről viszont kihagyták Donald fiának szinte minden jelenetét. Tették ezt annak ellenére, hogy a kiskorú fiú semmilyen kifogásolható jelenetben nem vett részt, és igazi szülei tudtak arról, hogy milyen típusú filmben fog szerepelni. Akkoriban egyébként sok olyan film került utólag is a kritikák kereszttüzébe, melyekben a kiskorú szereplő szexuális helyzetekbe keveredik, mint például a cannes-i Arany Pálmával elismert, Oscar-díjas A bádogdob (1979), a Both Ways esetében azonban a gyerekszereplőnek nem voltak problémás jelenetei. A 2016-os DVD-kiadás már a technikailag felújított és vágatlan változatot tartalmazza, az audiokommentárt maga Douglas készítette.
Score (1973) – amerikai–jugoszláv erotikus film. Saját színművéből a forgatókönyvet írta: Jerry Douglas. Operatőr: Franjo Vodopivec. Zene: Robert Cornford. Díszlet: Bob Ziembicki és Lisa Dean. Jelmez: Branko Gretić. Vágó: Doris Toumarkine. Rendező: Radley Metzger. Főszereplők: Claire Wilbur (Elvira), Gerald Grant (Jack), Calvin Culver (Eddie), Lynn Lowry (Betsy), Carl Parker (Mike, a telefonszerelő).
Both Ways (1975) – amerikai pornófilm. Írta és rendezte: Jerry Douglas. Operatőr: Ken Savitt. Zene: Hal Joran. Szereplők: Gerald Grant (Donald Wyman), Andrea True (Jane Wyman), Dean Tait (Gary Littleton), Katherine Miles (Pauline), Jake Everett (Irwin), Bill Morgan (Hank), Darby Lloyd Rains (Louise), Neil Scott (David), Jan Meryl (a részeg hölgy), Vicki Brandon (Gary menyasszonya).
BEST OF FIELD64
MELEGEDŐ (18+)
TEAKBOIS ÉS A SZEX
Gioia halálosan szexi fotói (a modellek között a nagy mellű olasz diszkósztár, Sabrina!)
