Dolce Vita

Dolce Vita

2017. május 24., szerda

ZABRISKIE POINT

Közel ötven éve mutatták be az Egyesült Államokban Michelangelo Antonioni olasz rendező amerikai filmjét, a Zabriskie Point (1970) című drámát. A kritikusok kíméletlenül levágták, a közönségsiker is elmaradt, ám az évek múlásával mégis kultfilmmé lépett elő. Köszönhető ez elsősorban az operatőri munkának, a ragyogóan megválasztott és felhasznált kísérőzenének, valamint a két amatőr főszereplő, Mark Frechette és Daria Halprin emblematikus személyiségének. A Zabriskie Point megítélése az új évezredben sem egyöntetű, ám az kétségtelen, hogy különös hangulata, vizuális szépsége nem hagyja közömbösen a nézőt.


A cselekmény
Gyűlés az egyetemen. Fehér és fekete diákok vitatkoznak a társadalmi különbségekről, a faji kérdésről, a forradalomról. Egyikőjük, Mark üres szócséplésnek tartja az egészet, cselekedni akar, ezért távozik. Azzal az ürüggyel, hogy betolakodók ellen akarják megvédeni a házukat, Marknak és barátjának sikerül azonnal pisztolyt vásárolniuk egy rasszista fegyverkereskedőnél. Mark egy tüntetésen rá akar lőni az egyik rendőrre, akit célba is vesz, ám valaki más megelőzi. A rendőr összeesik és meghal. Mivel Markot gyanúsítják a gyilkossággal, menekülnie kell. Ellop egy sportrepülőgépet, és a Los Angeles-i sivatag irányába repül. Éppen arra autózik a fiatal Daria is, aki a főnökéhez tart: a férfi egy nagyszabású projekten dolgozik, üdülőparadicsomot akar létrehozni a munkatársaival, persze a tehetősebbek számára. Mark repülőgépes mutatványaival előbb megrémíti a lányt, majd leszállás után megismerkednek, és együtt fedezik fel a sivatagi tájat. Egymásra találásuk rövid, a fiú ugyanis elhatározza, hogy vállalja tette következményeit, és az időközben közösen átfestett géppel visszatér a városba. Daria folytatja útját a főnökéhez. Rádión értesül arról, hogy a landoló Markot a rendőrök agyonlőtték. A lány szótlanul járkál főnöke fantasztikus luxusvillájában, később búcsú nélkül távozik, és elhajt a kocsijával. Valamivel távolabb megáll, és visszapillant az álomvillára. Elképzeli, amint egy hatalmas robbanás megsemmisíti a pazar építményt, és a luxus jelképei szilánkokra robbanva szálldosnak a levegőben…


Zabriskie Point
A film címe egy létező földrajzi hely neve: a Zabriskie Point az Egyesült Államokban található Death Valley Nemzeti Park része. A helyet Christian Brevoort Zabriskie-ről (1864–1936) nevezték el, aki a Pacific Coast Borax bányatársaság igazgatója volt. A Zabriskie Point lényegében egy szikla, amely a ritkán és váratlanul, de akkor viszont nagy mennyiségben érkező esőnek köszönhetően nyerte el furcsa, bordázott formáját. Ugyanis nincs rajta növényzet, amely megfogná az esőt, ezért az évezredek folyamán a csapadéktól felpuhult kőzetbe a víz kis ereket vájt, melyek idővel egyre mélyebbé váltak, és kialakították a jellegzetes bordázottságot. Zabriskie Point és környéke 2014. december 1-jétől 2015. március 31-éig le volt zárva a látogatók előtt javítási és állagmegőrzési munkálatok miatt.


Az előkészületek
Michelangelo Antonioni előző filmje, a Nagyítás (1966) nemcsak komoly szakmai, hanem jelentős anyagi sikert is aratott. A film egyik producere, az olasz Carlo Ponti és az egyik gyártó cég, az amerikai MGM szíves-örömest vállalta a következő Antonioni-opusz finanszírozását is. A rendező a Nagyítás amerikai bemutatója kapcsán újra elutazott az Egyesült Államokba (először 1961-ben járt ott, A kaland tengerentúli premierjén), amely ellentmondásos érzelmeket váltott ki benne. Amerikai tapasztalatainak tömör összefoglalása: pazarlás, ártatlanság, óriási méretek, reklámok és szegénység. „A pazarlás... tébolyító, elképesztő, európai ember nem tudja megszokni. [...] Az ártatlanságot a szemekből olvastam ki. Elsősorban a fiatalokéból, akik egy másik világról álmodoznak, a katonákéból, akik iszonyodnak a háborútól, a fegyelmezett polgárokéból, akik kiözönlenek a szabad rétekre, hogy nyárson sütött húst egyenek a konzervek és készételek helyett. [...] ...a szegénység valódi, rideg, kézzel fogható, naponta tapasztalható, és mindenki láthatja, azok kivételével, akik az álmokba és a narkotikumokba menekülnek. [...] Talán a legnagyobb, szinte sokkszerű meglepetést a képszerű Amerika okozta. Elsősorban a szédületes reklám. Ezáltal itt minden annyira kamera után ordít, hogy szinte nem is tudom, sokszor mit fényképezzek le először. [...] Végül az utolsó nagy élményem: az óriási méretek. Azt hiszem, ezt sem lehet elválasztani az amerikai lelkülettől. [...] Ezek a méretek rányomták bélyegüket az én munkámra is, maradandó nyomot hagytak bennem.”


Antonionira igen mély benyomást tettek a fiatalok: „A fiatalok Amerikája sokkal élettelibb, érdekesebb világ, mint az öregek és a középkorúak nyomasztó Amerikája. Természetesen nem egyformák ezek a fiatalok, rendkívül sok ellentmondás tapasztalható közöttük – még azok között is, akik »az új baloldal« különféle ágazatait alkotják. De minden ellentmondás és konfúzió ellenére ezek a fiatalok hordozzák magukban a mozgás, a változás igényét és lehetőségét, bennük látom Amerika egyetlen reménységét, mert ezeket a fiatalokat az eleddig mindenhatónak vélt pénz iránti közöny, a tisztaság, a lázadás és az új iránti fogékonyság jellemzi.” Antonioni jegyzeteket készített amerikai tapasztalatairól, és ezekből alakult ki a film története. Vezérfonalként egy újságcikk szolgált, amely arról szólt, hogy 1967. március 8-án a húszéves Hail Thomas Hansen a phoenixi Sky Harbor repülőtérről eltulajdonított egy sportrepülőgépet, és a móka kedvéért Tucsonba repült vele. Másnap hajnalban visszavitte a gépet Phoenixbe, ahol a rá várakozó rendőrök agyonlőtték.


Egy interjúban Antonioni hangsúlyozta, hogy a történetmesélő rendezők közé tartozik, mert először mindig a sztorit találja ki, és csak utána gondolkodik el azon, hogy a cselekmény ürügyén miről szóljon a film, mi legyen a témája. Így volt ez a Zabriskie Point esetében is, ámbár Antonioni kiemelte, hogy amíg a Nagyítás története tulajdonképpen bármelyik metropolisban játszódhatna, nem kizárólag Londonban (a film alapjául szolgáló Cortázar-novella helyszíne például Párizs!), addig első amerikai filmje egyértelműen az Egyesült Államokról szól, ez a sztori ugyanis csakis ott történhet meg. Annyira komolyan gondolta mindezt, hogy korabeli nyilatkozataiban elutasította, hogy a film cselekményéről beszéljen, mert szerinte az egész építménynek maga a történet csupán az egyik eleme. Megítélésem szerint azonban ennek az alkotói szándéknak maga Antonioni mondott ellent, amikor ezeket nyilatkozta: „A film nem Amerikáról, mint olyanról szól. Több mint merészség, felelőtlenség volna tőlem, aki nem vagyok amerikai, ilyen filmre vállalkoznom. Amerika olyan nagy, olyan sokarcú ország, hogy kevesen állíthatják róla felelősséggel: igazán ismerik. Olyan ország, amelyről szinte minden hónapban megváltozott a véleményem. [...] Legalább ötször hittem azt, hogy végre megértettem, milyen az igazi Amerika. Most legvégül, majd két év után rájöttem, hogy sose fogom igazán megérteni ezt az országot.”


A forgatókönyv megírása nem volt egyszerű feladat, hiszen Antonioni a folyamatos változást tartotta Amerika lényegének, és ennek érzékeltetésére a szkriptet az aktuális események hatására rendre átdolgozták. A munkában eleinte részt vett Antonioni állandó forgatókönyvírója, Tonino Guerra is. Rövidesen azonban távozott a stábból, mert nem beszélt angolul, emiatt az improvizációkra épülő forgatókönyvírásban nem tudott hatékonyan közreműködni. Győrffy Miklós Antonioniról szóló 1980-as könyve szerint ekkor Sam Shepard került a Maestro mellé a dialógusok megírására, és „csatlakozott még hozzájuk a fiatal Fred Gardner is, aki magukat a film tárgyául választott lázadó fiatalokat képviselte a munkában”. Gardnerre mint „összekötő”-re azért volt szükség, mert az egyetemisták eleinte idegenkedve fogadták az egyik nagy hollywoodi stúdió (vagyis az általuk mélyen megvetett felső tízezret reprezentáló intézmény) megbízásából forgató Antonionit. Az IMDB szerint Fred Gardner valójában az akkor 38 éves olasz forgatókönyvíróval, Franco Rossettivel azonos, ám ez egyike a filmes adatbázis tévedéseinek. Az Antonioninak dolgozó amerikai Fred Gardner ugyanis 1941-ben született, 1963-ban diplomázott a Harvardon, és a vietnami háború ellen tiltakozó aktivistaként vált ismertté hazájában. A forgatókönyvírást egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a Maestro épp e film esetében helyezett különösen nagy hangsúlyt az improvizációra, miközben a hollywoodi stúdiórendszerben az improvizációnak örülnek a legkevésbé, ott a munka alapját a kidolgozott forgatókönyv jelenti. Ettől éppenséggel el lehet térni, de teljesen felrúgni vagy egyenesen kész forgatókönyv nélkül forgatni Hollywoodban egyáltalán nem bevett gyakorlat. Antonioni viszont kerek perec kijelentette, hogy amennyiben munkamódszerét az MGM nem fogadja el, inkább nem forgatja le a filmet. A stúdió meghátrált ugyan, de bizonyos részletkérdésekben ragaszkodott a maga álláspontjához.


Antonioni nemzetközi hírnevének és szakmai tekintélyének köszönhetően a Zabriskie Point megszületését kezdettől fogva nagy érdeklődés kísérte. A médiában megjelent hírekből egyes intézmények és személyek azonban azt a következtetést vonták le, hogy a világhírű olasz rendező Amerika-ellenes filmet forgat. Emiatt a stábnak számos nehézséggel kellett megküzdenie. Az FBI például nyomozni kezdett a főszereplők és a stábtagok után, hogy nincsenek-e az állambiztonság szempontjából kifogásolható kapcsolataik „gyanús” személyekkel és szervezetekkel. A kaliforniai Oakland seriffje egyenesen azzal vádolta Antonionit, hogy lényegében kiprovokálta az ottani tüntetést, hogy filmre vegye az eseményeket, míg a tüntetők inkább úgy érezték, hogy kihasználták őket, s miközben a fogyasztói társadalom ellen emelték fel a szavukat, maguk is részesévé váltak a gépezetnek azáltal, hogy statiszták lettek egy hollywoodi stúdió megbízásából készült filmnek. Amikor pedig híre ment annak, hogy a megmozduláson amerikai zászlót égettek (ilyesmi valójában nem történt), jobboldali tüntetők támadtak a stábra. Antonionira különösen nagy hatást gyakorolt a chicagói tömegtüntetés, amely szerinte az amerikai társadalom jelentős részét sokkolta. A stáb nemcsak a tüntetést, hanem a brutális rendőri fellépést is megörökítette. Noha a filmben ezeket a képsorokat végül nem használták fel, a döbbenetes élmény arra inspirálta a rendezőt, hogy újra átdolgozza a forgatókönyvet. Antonioni ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, mert szerinte a stúdióban elvész a természetesség, a spontaneitás, annak lehetősége, hogy az előre nem látható valós események befolyásolják az adott jelenetet. Az 1968 júliusában megkezdődött forgatás egyik legérdekesebb Los Angeles-i helyszíne a néhány jelenetben jól látható, art deco stílusú Richfield Tower volt: az 1929-ben átadott épületet a város lakóinak megdöbbenésére és műemléki értékei ellenére 1968 novemberében lebontották.


A Death Valley Nemzeti Park vezetősége kezdetben nem akarta megadni a forgatási engedélyt, mert attól tartottak, hogy a Zabriskie Point valójában egy nagyszabású hippiorgia helyszíne lesz. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez a feltételezés nem volt teljesen légből kapott. Antonioni ugyanis eredetileg tízezer párt kért a sivatagi szeretkezés jelenetének felvételéhez, és húsz kamerát akart használni. Végül kb. száz emberrel vették fel a jelenetet: Joseph Chaikin (1935–2003) színtársulatának, az Open Theatre-nek a tagjaival, illetve válogatott hippi statisztákkal. A forgatást egyébként a Sacramentói Ügyészi Hivatal is megpróbálta megakadályozni részben a film feltételezett Amerika-ellenessége, részben az 1910-ben hatályba lépett, úgynevezett Mann-törvény miatt. A képlékeny forgatókönyv miatt az Amerika-ellenesség vádja nem volt egyértelműen bizonyítható. A Mann-törvény tiltja, hogy nőket „prostitúció, kicsapongás vagy bármilyen más erkölcstelen viselkedés” céljából egyik államból a másikba szállítsanak, ám kiderült, hogy a Zabriskie Point még Kalifornia határán belül van, vagyis Antonioni nem sértette meg ezt a törvényt. Arról nem is szólva, hogy az ominózus filmjelenet valójában nem orgia, és a maga művészi kontextusában nem tekinthető a csoportszex népszerűsítésének sem. Bár az MGM úgy gondolta, hogy a tiltakozások és botrányok növelik a film iránti érdeklődést, a maga részéről mégis igyekezett csökkenteni a felháborodásra okot adó motívumokat. Még egy nyilatkozatot is alá akartak íratni a rendezővel – sikertelenül –, miszerint megígéri, hogy a Zabriskie Point nem fogja sérteni a nézőket. Antonioni a filmet eredetileg egy olyan snittel akarta befejezni, amelyben egy repülőgép a „Fuck you, America” mondatot írta volna az égbe. Az MGM elnöke, Louis F. Polk azonban – néhány általa kifogásolt más epizóddal együtt – kivágatta ezt a képsort. Utódja, James T. Aubrey visszahelyezte a filmbe a Folk által kivágott jeleneteket, ám Antonioni eredeti befejezését ő is elutasította.


Daria Halprin és Mark Frechette
A hitelesség érdekében Antonioni nem akart hivatásos színészeket a két főszerepre, hanem olyan fiatalokat keresett, akik „a modern amerikai fiú és lány” típusát képviselik: jó külsejűek, szókimondóak és lázadók. A színészi előképzettség nem volt feltétel, ámbár Antonioni kezdetben színésziskolákban kereste a megfelelő alanyokat. Daria Halprinre, a berkeleyi egyetem hallgatójára egy olyan filmben figyelt fel, amelyben a lány csupán táncolt. (Győrffy fentebb említett könyve szerint néprajz szakos volt, egyes internetes oldalak szerint viszont antropológiát tanult.) Ez a film Jack O'Connell 1968-as dokumentumfilmje, a San Franciscó-i hippimozgalomról szóló Revolution, amelyben egyes források szerint Daria teljesen meztelenül egy hippi verset szavalt. A tánchoz mindazonáltal biztosan volt köze, hiszen édesanyja, Anna Halprin a posztmodern táncművészet egyik úttörője. Édesapja, Lawrence Halprin (1916–2009) a neves tájépítész. Antonioni ajánlata dilemma elé állította a húszéves Dariát: vagy lediplomázik, vagy a potenciális sztárságot választja. Hogy olyan szabad szellem volt, amilyet a rendező keresett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Daria természetesen a bizonytalanságot, vagyis a filmezést választotta.


Mark Frechette, bostoni asztalos a szereposztó rendező, Sally Dennison felfedezettje volt. Sally egy Los Angeles-i buszmegállóban figyelt fel a fiatalemberre, aki éppen egy nővel vitatkozott nem éppen emelkedett irodalmi stílusban. Ennek az anekdotának léteznek más változatai is, melyek szerint nem nő, hanem férfi volt a másik fél, illetve Mark egy harmadik emeleti lakásból ordibált le a megállóba, sőt egy virágcseréppel is megdobta vitapartnerét; és vice versa, vagyis őt dobta meg valaki az emeletről egy virágcseréppel, amire Mark trágár szavakkal reagált, stb. Dennison rögtön tudta, hogy megtalálta, akit Antonioni keres. A húszesztendős Mark hajlandó volt találkozni a rendezővel, aki osztotta Sally véleményét: „Bár Frechette szegény családból származik, mégis egy arisztokrata eleganciája jellemzi. Van valami rejtélyes benne.” Fiatal kora ellenére Mark már nős volt, és édesapa, családjáról azonban nem sokat tudni. Többször is összetűzésbe került a rendőrséggel heves természete és kábítószer-fogyasztása miatt. Győrffy Antonioni-könyvében azt olvashatjuk Markról, hogy akkoriban épp egy underground lap szerkesztésével foglalkozott. A szóban forgó lap címe Avatar volt, a Mel Lyman által vezetett kommuna adta ki. Frechette 1967-ben került kapcsolatba Lymannel, aki először megtagadta, hogy a fiatalember csatlakozzon a kommunához. Miután megtudta, hogy Mark főszerepet kapott Antonioni új filmjében, megváltozott a véleménye, és tárt karokkal várta őt abban a reményben, hogy a sztárjelölt által széles tömegekhez tudja majd eljuttatni saját hitvallását.


A film forgatása közben Daria és Mark között romantikus szálak szövődtek. Mark kezdettől fogva vonzónak találta partnernőjét, aki viszont eleinte nem találta túl megnyerőnek a fiatalembert. Antonionival való kapcsolatuk is eltérő volt. A rendezőről az a legenda terjedt el, hogy nem tartja sokra a színészeket, sőt egyenesen megveti őket. Ez így valószínűleg nem volt teljesen igaz. Minderről idézzük inkább magát az érdekeltet: „A színésznek a filmet kell szolgálnia, nem önmaga játékos kedvét, exhibicionizmusát kiélnie a vásznon. A film legfontosabb tényezője a kép. A színész a kép egyik alkotóeleme, gyakran nem is a legfontosabb. Nem vonom kétségbe a jó színész fontosságát, de a színész a filmen: eszköz. Éppolyan kifejezési eszköz, akár a szó, akár a kameramozgás, a vágás stb. Ennek ellenére igyekszem mindig megkeresni a figurához legjobban illő egyéniséget, illetve a film koncepcionális egészének lehetőségein belül úgy alakítani a szerepet, hogy az egybeessen a színész alkatával.” Antonioni – ellentmondva a róla szövődött legendának – állítólag kifejezetten atyáskodva bánt Dariával, aki egy interjúban később azt mondta, közel érezte magához a Mestert. Antonioni és Mark munkakapcsolata viszont már sokkal viharosabban alakult, hiszen úgy életkorban, mint látásmódban távol álltak egymástól, és a fiatalember gyakran vitatkozott a rendezői elképzelésekkel. Antonioni álláspontja az volt, hogy Marknak nincs igazi rálátása a dolgokra, mert benne él abban a rendszerben, amelyet ő mint rendező kívülállóként akar ábrázolni, így elutasította Frechette javaslatait, beleértve azt is, hogy Lymant és kommunáját vonják be a film elkészítésébe. Vannak, akik azt gyanítják, hogy kettőjük konfliktusában szerepet játszott az is, hogy a Maestro nem nézte jó szemmel a két főszereplőnek a szeme láttára kibontakozó privát kapcsolatát, magyarán mondva: féltékeny volt Markra. Frechette – pontosan megfelelve annak a nonkonformista, lázadó imázsának, amely miatt szerződtették – a premiert követően nemcsak hogy nem vett részt a Zabriskie Point népszerűsítésében, hanem még elítélően is nyilatkozott róla.


A forgatás után Mark és Daria együtt mentek Mel Lyman kommunájába, ahol két évig éltek együtt. Egyes vélemények szerint ők voltak az „ellenkultúra” első híres szerelmespárja. Mark a kommunának adományozta az Antonioni-filmért kapott 60 ezer dolláros gázsiját, ahogyan következő két filmjéért kapott pénzét is: 1970-ben Francesco Rosi Tűz a Monte Fiorón, 1971-ben Filippo Ottoni La grande scrofa nera című alkotásában játszott. (A Rosi-filmet nálunk is bemutatták.) Szerelmesével ellentétben Daria nem tudta megszokni a kommunaélet kötött rendjét, és kilépett a közösségből. Ezt követően 1972-ben elvállalta a női főszerepet John Flynn A Jeruzsálem-ügyirat című thrillerjében Bruce Davison, Nicol Williamson és Donald Pleasence partnereként. Ugyanabban az évben megismerkedett a színész-rendező Dennis Hopperrel, akihez feleségül ment. Házasságukból egy lánygyermek született, Ruthana Hopper, a későbbi színésznő és írónő. Daria és Dennis 1976-ban elváltak. Daria az 1970-es évek végén anyjával együtt megalapította a Tamalpa Institute nevű intézményt, és kidolgozta az ún. Halprin-eljárást, amely különféle mozgáselemek és gyógyászati módszerek kombinációja. Több könyvet is írt a témában.


Mark sorsa sajnos tragikusan alakult. A fiatalember 1973. augusztus 29-én a kommuna két tagjával megkísérelte kirabolni a bostoni Roxburyben található New England Merchant's Bankot. Az akció során egyik társát a rendőrök lelőtték. Frechette tizenöt év börtönbüntetést kapott, melyet Norfolkban kellett letöltenie. A börtönben hunyt el tisztázatlan körülmények között 1975. szeptember 27-én. Mark tragédiáját az Egyesült Államokba emigrált filmrendező, Magyar Dezső így idézte fel: „Az első barátom például Mark Frechette, a Zabriskie Point főszereplője volt. Akartunk csinálni egy filmet, a Bűn és bűnhődés egy részletét adaptáltuk, mert úgy éreztük, Amerika igazi dosztojevszkiji világ. Mark kijelentette, hogy szerez pénzt a filmre Bostonban. Kétnaponként telefonált, s mindig azt mondta: a pénz már majdnem megvan. Egyik nap felhívott, hogy másnapra hozza az ötmillió dollárt. Óriási! Este néztem a tévét, egyszer csak azt mondja a bemondó, hogy talán emlékeznek még, hölgyeim és uraim, arra a fiatalemberre, ácsból lett színészre, Mark Frechette-re, aki Michelangelo Antonioni Zabriskie Pointjában játszott. Ma este fegyveres rablást követett el Bostonban, agyonlőtt két őrt, letartóztatták. Később harminc év börtönre ítélték. De a történetnek még nincs vége. A börtönben írt egy darabot a Watergate-botrányról, óriási sikerrel előadta a fegyencekkel. Kb. egy év múlva »szökés közben« lelőtték. Hát, ez is Amerika.” (Filmkultúra, 1987. március, 40. o.) A drámai visszaemlékezés azonban így nem teljesen igaz. Mark senkit nem lőtt agyon, és nem harminc évre ítélték, hanem tizenötre. Nem szökés közben lőtték le, hanem egy tragikus balesetben vesztette életét: a börtön konditermében edzés közben a nyakára esett egy 75 kilogrammos súly, és megfulladt. Az idegenkezűséget annak ellenére kizárták, hogy a rázuhant súlyzó állítólag nem hagyott nyomot Mark nyakán, ami meglehetősen képtelenül hangzik. Ugyanakkor nem volt problémás rab, nem került konfliktusba az őrökkel, rabtársai körében pedig kifejezetten népszerűnek számított, vagyis nem volt alapos indok bűncselekményre gyanakodni.


A többi színész
A két amatőr főszereplő mellett néhány ismertebb személyiség is szerepet kapott a filmben. Daria főnökét, Lee Allent Rod Taylor (1930–2015) játszotta, akit a nagyközönség leginkább Hitchcock Madarak (1963) című alkotásának főszereplőjeként ismer. Lee egyik munkatársát G. D. Spradlin alakította, akire a magyar nézők talán A keresztapa 2 (1974) korrupt szenátoraként emlékeznek a legjobban. Egy kisebb szerepet a westernjeivel befutott Paul Fix (1901–1983) játszott. Említést érdemel még Kathleen Cleaver jogászprofesszor is, aki hazájában a szélsőbaloldali Fekete Párducokhoz való kötődése miatt vált híressé, még inkább hírhedtté. Michael L. Davis (1935–2009) filmjeinek többségében rendőröket játszott, és szinte sose írták ki a nevét a stáblistára: Antonioninál sem. Az étterem-tulajdonost az idén 85 éves, de még aktív Philip Baker Hall alakította. És feltétlenül meg kell említeni a későbbi szupersztárt, Harrison Fordot is, aki – micsoda véletlen! – szintén asztalos volt, akárcsak Frechette. (A magyar források Markot mint ácsot említik, ám a szakmáját jelölő angol szó, a „carpenter” ácsot és asztalost is jelent.) Sokáig az a hír járta, hogy nem látható a filmben, mert Antonioni kivágta a jelenetét. Később ezt az infót pontosították, vagyis Ford állítólag mégis látható néhány pillanatra mint letartóztatott diák a börtönjelenetben.


A zene
Antonioni előző filmje, a Nagyítás esetében is fontos hatáselem volt a zene, melyet Herbie Hancock komponált. A filmben a The Yardbirds is látható-hallható volt, bár a rendező eredetileg a The Velvet Undergroundot szerette volna megnyerni. A Zabriskie Point esetében a The Doors volt az első jelöltje. Meglátogatta az együttest a stúdióban, ahol a zenészek éppen az L. A. Woman című albumukon dolgoztak. A zenekar frontembere, Jim Morrison L'America címmel egy dalt írt a Zabriskie Pointhoz. Mivel ez Antonioninak nem tetszett, a további együttműködés megszakadt, és a L'America az L. A. Woman albumon jutott el a közönséghez. A The Doors helyére az akkoriban még kezdőnek számító Pink Floyd lépett. A zenészek későbbi visszaemlékezései szerint nem volt könnyű együtt dolgozni a rendezővel, mert Antonioni csak homályos instrukciókat adott. Richard Wright billentyűs kifejezetten a zárójelenethez komponálta a The Violent Sequence című szerzeményét. Antonioni azonban túl visszafogottnak és szomorúnak találta ezt a zenét, és inkább az együttes 1968-as kislemezének B oldalán hallható Careful with That Axe, Eugene című szerzeményt választotta. Ezt a zenészek új felfogásban vették fel a film számára, és a Come in Number 51, Your Time Is Up címet adták neki. Az eredetileg zongorára komponált The Violent Sequence az 1973-as The Dark Side of the Moon című legendás Pink Floyd-albumon kapott helyet Us and Them címmel más hangszerelésben, háborúellenes szöveggel. Noha a Zabriskie Point zenéjét általában a Pink Floydnak tulajdonítják, érdemes tudni, hogy a betétdalok előadói között megtalálható például a The Youngbloods, a The Kaleidoscope, Patti Page és a Grateful Dead is. (Utóbbi együttes gitáros-énekese, Jerry Garcia szólóban is közreműködött a filmzenében.) A filmben elhangzik a Rolling Stones You Got the Silver című felvétele is, melynek érdekessége, hogy ezen játszott utoljára a zenekar tragikus balesetben elhunyt tagja, Brian Jones. Ez a dal azonban nem hallható sem az 1970-es soundtrack albumon, sem annak 1997-es bővített kiadásán. Ez utóbbin a plusz nyolc track közül hat a szerelmi jelenet zenei témájának improvizációja: négyet Jerry Garcia ad elő, kettőt a Pink Floyd, amely még két dallal (Country Song, Unknown Song) képviselteti magát. Ez a két pluszdal a filmben is elhangzott, de csak az 1997-es albumra kerültek fel.


Az érzelmek szabadsága és a valóság szökevényei
Mint már említettem, Antonioni kissé ellentmondásosan nyilatkozott arról, hogy mi is a Zabriskie Point témája. Egyszer arról beszélt, hogy magáról az Egyesült Államokról szól a film, máskor viszont azt hangsúlyozta, hogy felelőtlenség volna tőle ilyesmire vállalkozni. Antonioni korábbi alkotásait az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a magány, az elidegenedés és a szorongás megjelenítése jellemezte. A rendezőnek az volt a véleménye, hogy ezek nem tipikusan olasz problémák, hanem az angolszász miliőben is jelen vannak, amint azt a Nagyítás is példázta, és úgy gondolta, hogy ez a tematika a Zabriskie Pointban is érzékletesen megjeleníthető. A különbséget az jelentette, hogy az olasz filmekben a polgárság válságát Antonioni „belülről” ábrázolta, és polgári szereplőket választott, míg a Zabriskie Pointban mindezt „kívülről” próbálta megragadni, a lázadó fiatalság szemszögéből. (Hogy ezt mekkora hatásfokkal tette, az továbbra is vita tárgyát képezi.) A Zabriskie Point holdbéli tájra emlékeztető sivataga valójában azt a célt szolgálta, hogy Antonioni kiragadhassa két szereplőjét a civilizáció kötöttségeiből, és megvizsgálja, ilyen körülmények között hogyan talál egymásra két ember, meddig terjed az érzelmek szabadsága. Esztétikailag ez nagyon szép képsorokhoz vezetett, de nem feltétlenül vált a film javára. Sarkítottan fogalmazva azt is mondhatnám, ezzel a megoldással Antonioni tulajdonképpen öngólt lőtt. Ha ugyanis valóban társadalomkritikai szándékok vezérelték, akkor nem a legjobb módszer a hősöket kiragadni a társadalom keretei közül. Ráadásul egy mesterségesen izolált környezetben bármiféle megállapítás csakis erős fenntartásokkal általánosítható. Vagyis amit végső soron látunk, az Antonioni eredeti szándéka ellenére mégiscsak annak a két fiatalnak a konkrét története, és nem általában egy amerikai történet.


Egyes vélemények szerint a Zabriskie Point jelentősége abban rejlik, hogy Mark személyében végre megjelenik egy cselekvő hős. A korábbi Antonioni-filmek szereplői ugyanis inkább passzívan sodródtak az eseményekkel, és nem kivétel ez alól a Nagyítás főhőse, a divatfotós Thomas sem. Ám ha alaposabban megnézzük, igazából nem kivétel Mark sem, hiszen legfeljebb csak a cselekvés gondolatáig jut el, az igazi cselekedetekig már nem. Vásárol ugyan egy revolvert, hogy az elnyomó rendszer képviselői ellen fordítsa, de végül nem használja. Különösebb cél nélkül ellop egy repülőgépet, és átfesti. Ezek nem igazi, hanem inkább pótcselekvések. Filmkritikájában B. Nagy László teljes joggal jegyezte meg Mark figurájáról, hogy igazából nem is lázadó, hanem az amerikai irodalomból jól ismert „magányos hősök” egyike, ámbár „nem így magányosak még a valóban magányos hősök sem. Antonioni amerikai diákja ábra, és nem ember.” Antonioni három, amerikai érdekeltségű filmjének – Nagyítás, Zabriskie Point, Foglalkozása: riporter – főhősei férfiak: a fotós Thomas, a diák Mark és a riporter David Locke. Mintha mindannyian a valóság elől menekülnének: Thomas a világ megismerhetőségébe vetett hitét adja fel, amikor visszadobja a pantomimesek képzeletbeli teniszlabdáját, Mark oly módon fordul szembe a társadalommal, hogy kilép belőle, és a sivatagba szökik, David Locke pedig tulajdon személyiségétől próbál megszabadulni, amikor felveszi egy halott személyazonosságát.


A fogadtatás
A Zabriskie Point 1970. február 9-én került az amerikai mozikba, vagyis bő másfél évvel a forgatás megkezdése után. A diákmozgalmak addigra lecsendesedtek, a hippimozgalomra pedig súlyos csapást mért a Manson „család” által elkövetett gyilkosságsorozat 1969 augusztusában, illetve az altamonti Rolling Stones-koncerten történt emberölés ugyanazon év decemberében. A film fogadtatása katasztrofális volt, a kritikusok – vérmérsékletüktől függően – az esztendő, az évtized vagy éppen minden idők legrosszabb filmjének minősítették Antonioni opuszát. A Time magazin szerint „a forgatókönyvet mintha egy filmfőiskola elsőéves hallgatója írta volna”, Rex Reed filmkritikus szerint pedig Mark és Daria rögvest produkálták az évtized legpocsékabb színészi alakításait. A rettegett kritikus, Roger Ebert szintén kritizálta Antonioni színészvezetési módszereit, mondván, hogy a direktor a két amatőr szereplővel nem tudta ugyanazt a csodát véghezvinni, mint Monica Vittivel közös filmjeiben. Szerinte a két főszereplő között nincs semmiféle összhang, hangjuk üresen cseng, mintha valójában két narcisztikus személyiségről lenne szó. A Mark és Daria között a magánéletben kialakult érzelmi kapcsolat tükrében Ebert véleménye különösen érdekes és mulatságos. Persze nem csupán gúnyolódó és földbe döngölő vélemények hangzottak el a filmről. Akadtak olyan ítészek, akik megpróbáltak mélyebbre ásni, hogy megtalálják a művészi kudarc igazi okait. Így elhangzott az a vélemény is, hogy a Zabriskie Point a gyártó cég, a nagy hatalmú MGM miatt valójában annak a fogyasztói társadalomnak a terméke, amelyet oly hevesen támad. Nem mondom, hogy ennek a nézőpontnak nincs létjogosultsága, bár ebből még nem következik az, hogy egy nagy filmstúdió égisze alatt ne készülhetnének haladó szellemiségű filmek.


A kritikusok szóvá tették azt is, hogy szerintük Antonioni nemcsak az országot nem értette meg, hanem magukat a fiatalokat sem. Bár rokonszenvezett velük, valójában kívülállóként szemlélte a diáklázadásokat, hiszen idegen volt, és öreg: 56 évesen forgatta a filmet. A diákmozgalmakat – bármennyire nem ez volt az eredeti szándéka – leginkább valamiféle romantikus nekibuzdulásnak láttatja, amelynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A magyar szaksajtóban már akkor fellángoltak a viták, amikor a filmet a hazai közönség még nem láthatta. Nemeskürty István szerint „a baj az, hogy Antonioni ezúttal a felszínen marad”. Bernáth László – Nemeskürtynek adott válaszában – viszont úgy látta, hogy Antonioni „minden korábbi filmjénél egyértelműbb, progresszívebb társadalmi alapállásról, az eddigieknél sokkal nagyobb közéleti érzékenységgel készítette ezt a filmjét”. Kegyelemdöfésként ismét Győrffyt kell említeni, aki szerint a Zabriskie Pointból épp az a hiteles Amerika-kép hiányzik – vagy legalábbis nem elég nyomatékosan van jelen, például a Szelíd motorosokhoz (1969) képest –, amelynek megteremtését a rendező még a főszereplők történeténél is fontosabbnak tartotta. Az évtizedek múlásával a Zabriskie Point megítélése valamelyest árnyaltabbá vált, bizonyos részerényeit (fényképezés, kísérőzene) elismerik, a főszereplők időközben kultfigurákká váltak, az összhatást tekintve azonban a filmet továbbra is művészi kudarcnak tartják. Mindazonáltal 25 évvel a premier után, 1995-ben az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjjal ismerte el Michelangelo Antonioni tagadhatatlanul igényes életművét.


Zabriskie Point (1970) – amerikai filmdráma. Michelangelo Antonioni történetéből a forgatókönyvet írta: Fred Gardner, Sam Shepard, Tonino Guerra, Clare Peploe és Michelangelo Antonioni. Operatőr: Alfio Contini. Zene: Jerry Garcia és a Pink Floyd. Díszlet: George R. Nelson. Jelmez: Ray Summers. Vágó: Franco Arcalli és Michelangelo Antonioni. Rendező: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria), Rod Taylor (Lee Allen), Paul Fix (a kávézó tulajdonosa), G. D. Spradlin (Lee munkatársa), Bill Garaway (Morty), Kathleen Cleaver (Kathleen).

SZUBJEKTÍV TOPLISTÁK 4: A KEDVENC FILMDALOK

Popzenei blogomban többször is írtam már olyan előadókról, akik nemcsak énekesként, hanem filmszínészként is közismertek, így idővel eszembe jutott, mi lenne, ha toplistába rendezném a legkedvesebb filmdalaimat. Kíméletlen szelektálásba fogtam, de egy ponton túl képtelen voltam tovább rostálni. Úgy éreztem, bármelyik dalt hagynám ki, az olyan, mintha önként vágnám le valamelyik végtagomat. Ezért ez a toplista nem tíz, nem is tizenkettő vagy tizenkettő plusz egy, hanem tizenöt kedvencemet tartalmazza. Néhány szó a szelektálás szempontjairól. Csakis olyan dalokat vettem figyelembe, amelyeket kifejezetten filmekhez írtak, vagy Magyarországon filmek által váltak népszerűvé. A James Bond-dalok megérnének egy külön toplistát (egyszer talán azt is megírom), így közülük most csak a legnagyobb kedvencemet választottam ki ehhez az összeállításhoz. Ha részletesen nem is, de felsorolás szintjén íme, néhány azon kedvencek közül, amelyek nem fértek be ebbe a Top 15-be: Do Not Forsake Me, O My Darlin' (Délidő, 1952), I Wanna Be Loved by You (Van, aki forrón szereti, 1959), A Time for Us (Rómeó és Júlia, 1968), The Morning After (A Poszeidón katasztrófa, 1972), Tomorrow Belongs to Me (Kabaré, 1972), Emmanuelle (Emmanuelle, 1974), Dune Buggy (Különben dühbe jövünk, 1974), Sandokan (A maláji tigris, 1976), Stayin' Alive (Szombat esti láz, 1977), Can't Stop the Music (Zenebolondok, 1980), Call Me (Amerikai dzsigoló, 1980), 9 to 5 (Kilenctől ötig, 1980), Endless Love (Végtelen szerelem, 1981), Eye of the Tiger (Rocky III, 1982), Paradise (Sivatagi paradicsom, 1982), What a Feeling (Flashdance, 1983), Neverending Story (Végtelen történet, 1984), Ghostbusters (Szellemirtók, 1984), (I've Had) Time of My Life (Dirty Dancing, 1987) stb., stb. És most lássuk a győzteseket, kezdődjék a Slágermúzeum! A sorrend semmiképpen nem értékrend, hiszen különböző korú és műfajú dalokról van szó, mégis kifejez valamit abból, melyik mennyire áll közel hozzám. A dalcímek linkjeire kattintva a kapcsolódó YouTube-videókat tudod megtekinteni, a szövegben elhelyezett linkek pedig az adott előadó részletes életrajzához vagy a téma bővebb kifejtéséhez vezetnek.


15. Sohase mondd (Döme Zsolt – Verebes István)
Előadó: Hernádi Judit. Film: Örökség (1980)

Kevésbé köztudott, hogy a magyar könnyűzene egyik legismertebb és „legagyonjátszottabb” slágere valójában egy filmdal: Mészáros Márta Örökség című magyar–francia koprodukciós filmjéhez írta Döme Zsolt és Verebes István. Eredetileg Kovács Katinak szánták, aki Mészáros első két játékfilmjének női főszereplője volt, de ő visszautasította a felkérést. Egy régi interjúban valami olyasmit olvastam tőle, hogy a dal mondanivalója távol áll tőle, Döme szerint viszont nekik azt mondta, ez nem az ő stílusa. Ez utóbbi magyarázat számomra különösen meglepő, hiszen Kati stílusa szerintem éppen hogy a sokoldalúság, vagyis rejtély, hogy abba miért pont a Sohase mondd nem fért be. 1979 késő őszén zajlott a forgatás, amikor a szóba jöhető előadók más munkákban már mind foglaltak voltak. A gyártásvezető javasolta Hernádi Juditot, aki egyik nap délután esett be egy színházi próbáról a felvételre. Azonnal felénekelte a demót, amelyen ugyan lehetett volna még javítani, de Döme úgy ítélte meg, hogy nem érdemes, mert ez pontosan úgy jó, ahogy van. Hernádi néhány évvel később így idézte fel a körülményeket: „Akkor erre a mély hangra megérett a helyzet. Külföldön is megérett, ami onnan bejött hozzánk kazettán, lemezen, az csupa új, mély hang volt. Itt meg már a Karádyra kezdtek volna vadul emlékezni, de akkor még nem jött ki a lemeze, úgyhogy hirtelen fontos lett, hogy itt valaki ugyanolyan mély hangon nyomja. Én elénekeltem azt a dalt, nagyon előkészített terepen, de teljesen váratlanul.” A Sohase mondd egy csapásra sztárrá tette Magyarországon az 1974 óta filmező Hernádit, akinek 1982-ben megjelent első albuma szerintem az egyik legjobb hazai színészlemez. (Sajnos nem találtam róla jó minőségű on-line fotót, így a fenti illusztráción a művésznő második albumának borítóképe látható.) És a film? Mint szinte mindegyik Mészáros Márta-alkotást, külföldön jól fogadták (különösen az 1980-as cannes-i filmfesztiválon), Magyarországon azonban fanyalogtak a kritikusok: jelen sorok írójának véleménye szerint talán kissé túlzásokba esve, de nem minden ok nélkül.


14. Last Dance (Paul Jabara)
Előadó: Donna Summer. Film: Végre péntek van! (Thank God It's Friday, 1978)

Megfordult a fejemben, hogy a diszkókorszakot esetleg a Bee Gees Stayin' Alive című slágerével reprezentáljam, hiszen több sikeres filmben is elhangzik, ám számomra a Last Dance sokkal emblematikusabb dal, már csak az előadója miatt is. Donna Summer egyike kamaszkorom nagy kedvenceinek, az igazi diszkókirálynő, akit legnagyobb riválisai – például Gloria Gaynor, Claudja Barry, Grace Jones vagy Amanda Lear – legfeljebb csak megközelíteni tudtak, de felülmúlni nem. 1975-ben vált világhírűvé az erotikus sóhajokra és nyögésekre épülő Love to Love You Baby című dallal, amely bombaként robbant a diszkókban. 1977-ben ő énekelte A mélység című kalandfilm betétdalát (Down Deep Inside). A következő évben színészi feladatot is kapott a Végre péntek van! című produkcióban, amely – mint az összes diszkófilm – elkerülte a magyar mozikat. Summer egy törekvő és tehetséges énekesnőt játszott, aki sokáig hasztalan próbálja rávenni egy divatos disco lemezlovasát, hogy játssza le egy nála lévő dal zenei alapjait, hogy arra Donna (filmbeli neve: Nicole Sims) élőben énekelhessen. A végén persze sor kerül a debütálásra, amely nagy sikert arat. Ez a bizonyos dal a Last Dance, amely úgy indul, mint egy ballada, aztán felgyorsul a tempó, és egy fergeteges diszkósláger bontakozik ki. (A soundtrack albumon hosszabb változatban hallható, a felvétel közepén még egy lassú résszel.) Paul Jabara, a szerző állítólag annak idején szabályosan bezárta Donnát egy Puerto Ricó-i hotel fürdőszobájába, hogy így vegye rá arra, hallgassa meg a Last Dance Jabara-féle demóját. Summernek megtetszett a dal, és hajlandó volt elénekelni. Állandó szerzője, Giorgio Moroder viszont nem volt elragadtatva, mindazonáltal Bob Estyvel együtt vállalta a produceri teendőket. A Last Dance 1979-ben Golden Globe- és Oscar-díjat kapott, hogy csak ezt a kettőt ragadjam ki a díjözönből. Csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányban kelt el, hetekig vezette a Billboard Hot Dance Club Play slágerlistáját. És a film? A szakirodalom szerint „a legrosszabb film, amely valaha Oscar-díjat kapott”. Donna Summer színésznői karrierje véget is ért ezzel az opusszal, énekesnőként viszont 2012-ben bekövetkezett haláláig a közkedvelt előadók közé tartozott. Teljesen megérdemelten.


13. Let's Dance Tonight (Jack White – Mark Spiro)
Előadó: Pia Zadora. Film: Voyage of the Rock Aliens (1984)

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy zenés film betétdalai jóval ismertebbek, mint maga a film. A ritka kivételek egyike, a Voyage of the Rock Aliens nem jutott el a hazai mozikba, sőt meglepő módon – tudomásom szerint – a magyar VHS- és DVD-forgalmazók sem láttak benne fantáziát. Nincs miért hibáztatnunk őket, mert a film nem különösebben jó, és nem aratott számottevő sikert sem. Egyik betétdala, a When the Rain Begins to Fall – a női főszereplő, Pia Zadora és az egyik mellékszereplő, Jermaine Jackson előadásában – azonban világslágerré vált, és az 1980-as évek emlékezetes popörökzöldjei közé emelkedett. Hogy most mégsem ezt, hanem egy másik népszerű dalt emeltem ki a soundtrackből, annak az az oka, hogy nekem az a nagyobb kedvencem. Pia igazi neve: Pia Alfreda Schipani, a Zadora lengyel származású édesanyja lánykori nevének (Zadorowski) rövidítése. Ígéretes gyerekszínészként kezdte pályáját, s valószínűleg megmaradt volna lokális hírességnek, ha 18 éves korában nem megy feleségül a nálánál harminc évvel idősebb izraeli milliomoshoz, Meshulam Riklishez. A derék férj egyik életcéljának tekintette, hogy ambiciózus asszonykájából szupersztárt faragjon, ezért nem csupán lemezeit és (többnyire pocsék) filmjeit finanszírozta, hanem megvásárolta számára a Golden Globe-díjakat odaítélő bizottság jóindulatát is. Ennek köszönhetően általános megrökönyödésre 1983-ban Pia kapta a legígéretesebb új filmszínésznőnek járó Golden Globe-díjat az előző évben bemutatott Pillangó című fércműben nyújtott harmatos alakításáért. A sztárcsinálás gépezetének terméke a Voyage of the Rock Aliens is. Ebben hősnőnk megcsillogtathatta tánctudását, amelyet igazságtalanság lenne elvitatni tőle. A filmben egyébként nem csupán ő énekel, ámbár az tény, hogy az általa előadott dalok voltak a legsikeresebbek, főleg Európában. A Let's Dance Tonight szerzői a német Jack White alias Horst Nußbaum és az amerikai Mark Spiro, akik ugyan előadóként is ténykedtek, de producerként több eredményt értek el. A film bukása ellenére Zadora az 1980-as években még jelen volt a könnyűzenei életben, Frank Sinatrával is turnézott, az 1990-es évek közepétől azonban kikopott a show-businessből. Közben elvált milliomos férjétől, és jelenleg élete harmadik párjával, egy magánnyomozóval él.


12. We May Never Love Like This Again (Al Kasha – Joel Hirschhorn)
Előadó: Maureen McGovern. Film: Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974)

A Poszeidón katasztrófa (1972) világsikere után a producer, Irwin Allen egy újabb katasztrófafilm előkészítésébe fogott. A Pokoli torony forgatókönyve két népszerű bestseller kombinálásával született meg, maga a film pedig két nagy cég, a 20th Century Fox és a Warner Bros. együttműködésének köszönhetően valósult meg. Az ideiglenes fúzió lehetővé tette, hogy sztárokat szerződtessenek a főszerepekre Steve McQueen, Paul Newman, William Holden, Faye Dunaway, Richard Chamberlain, Fred Astaire, Jennifer Jones, Robert Wagner, Robert Vaughn, Susan Blakely és O. J. Simpson személyében. A Poszeidón katasztrófa sikeréhez hozzájárult a The Morning After című betétdal is, amely lemezen nem az eredeti előadó, hanem egy pályakezdő énekesnő, Maureen McGovern előadásában jelent meg, és került az amerikai toplista élére. A Pokoli torony kísérőzenéjét – akárcsak az előző filmét – John Williams írta, ám Allen ezúttal tőle várta a betétdalt is. A The Morning After szerzői, Al Kasha és Joel Hirschhorn azonban újra megpróbálták. Hirschhorn demót készített a Kashával közösen írt We May Never Love Like This Again című szerzeményéből, és bevitte Allen irodájába. A producer habozott, tanácsot kért a titkárától, akinek tetszett a dal. Végül Allen is beadta a derekát. John Williams nemcsak hogy nem sértődött meg, hanem még be is építette a We May Never Love Like This Again motívumait az általa komponált filmzenébe. A We May Never Love Like This Again előadására az időközben befutott énekesnővé lett Maureent kérték fel, aki látható is a filmben a nyitóünnepség elején. Mellesleg a film egyik mellékszereplője, a legendás Fred Astaire is hozott egy dalt, amely Hirschhorn szerint annyira ódivatú volt, mintha az 1930-as években írták volna. A Pokoli toronyt 1975-ben nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra, köztük a dalt is. Három kategóriában győzött, az egyik Oscart Al Kasha és Joel Hirschhorn vehette át. A rangos díj ellenére a We May Never Love Like This Again nem lett igazán nagy sláger, hiszen a hivatalos amerikai toplistán csupán a 83. helyig jutott. Vicces érdekesség, hogy az Oscar-versenyben Maureen egyik vetélytársa saját maga volt: az Aranybánya (Gold) című brit filmben előadott Wherever Love Takes Me című dalát ugyanis szintén jelölték az Amerikai Filmakadémia aranyszobrocskájára.


11. Eighth Day (Hazel O'Connor)
Előadó: Hazel O'Connor. Film: Üvegtörők (Breaking Glass, 1980)

A popzene iránti őrületem gimnazista koromban alakult ki, amikor megkaptam életem első magnóját, egy MK–27-est. Nem volt a technika csodája, még a korabeli viszonyok közepette sem: adaptere hamar felforrósodott, és egy idő után zabálta a szalagot. Mindenesetre rettenetesen boldog voltam, hogy magnóra vehetem a kedvenc dalaimat, és nem kell örökösen azt lesnem, hogy mikor játsszák le azokat a rádióban. Addig főleg a magyar könnyűzenét ismertem és hallgattam, az MK–27-essel felfegyverkezve azonban felfedeztem magamnak a külföldi könnyűzenét is, és nem csak az akkoriban agyonjátszott szupersztárokat, mint az ABBA vagy a Boney M. Egyik osztálytársnőmnek, Györgyinek is ugyanilyen magnója volt, szóval időnként zenés szeánszokat is tartottunk. Györgyi hívta fel a figyelmemet egy vadonatúj énekesnőre, Hazel O'Connorra, akitől Komjáthy György a Nyolc nap című filmdalt játszotta le egyik vasárnap délelőtti műsorában. (A dal angol címe: Eighth Day, vagyis a pontos fordítás Nyolcadik nap lenne.) Akkoriban már kifulladóban volt az eurodisco, nekem viszont nem igazán jött be se a punk, se a new wave, se a ska, se a heavy metal, de ez a dal nagyon megtetszett. Megtudtam, hogy az O'Connor főszereplésével forgatott Breaking Glass című filmben hangzik el, melynek valamennyi betétdalát az énekesnő írta és adta elő. Igencsak meglepődtem, hogy az opusz milyen gyorsan, már a következő évben eljutott Magyarországra, ahol Üvegtörők címmel mutatták be. A Vörösmarty Kertmoziban néztem meg. A történet egy underground punk énekesnőről, Kate-ről szól, akit egy rámenős menedzser felfedez, és sztárt csinál belőle, aminek eredményeként az ösztönös tehetségből gondosan megtervezett üzleti termék válik. Látványos szuperkoncertje tetőpontjaként énekli el az Eighth Dayt, majd amikor összezavarodva elrohan az éjszakába, önmaga klónjaival találkozik a metrón. A dal a bibliai teremtés mintájára arról szól, hogy az ember miként pusztította el apránként a világot, miközben azt hitte, jobbá teszi: a nyolcadik napon a gépek fellázadtak, és bekövetkezett a világvége. Az Eighth Day mellett nagyon megtetszett a többi dal is, mindenekelőtt a Will You? és a Big Brother. Hazel egyébként többször is koncertezett Magyarországon, a KFT-vel még kislemezt is készített, nemzetközi viszonylatban azonban a nyolcvanas évek második felétől már nem nagyon jegyzik.


10. Reality (Vladimir Cosma – Jeff Jordan)
Előadó: Richard Sanderson. Film: Házibuli (La boum, 1980)

1979-et írunk. A neves francia zeneszerző, Vladimir Cosma visszautasította a Gaumont filmgyár felkérését, hogy írjon zenét egy kis költségvetésű új filmhez, a Házibulihoz, mert éppen két másik filmzenén dolgozott. Alain Poiré producer azonban meggyőzte arról, hogy olykor el kell vállalni egy-egy kisebb produkciót is. Cosma nem volt járatos a bulizenékben, ezért végighallgatta az előző két évtized összes nagy slágerét, és eljutott a lassú számok kvintesszenciájáig. Miután megkomponálta a dallamot, amelyhez Jeff Jordan írt szöveget, hozzálátott, hogy megfelelő előadót találjon. Nagy meglepetésére egyetlen sztár sem vállalta, hogy egy kis költségvetésű filmben énekeljen. Egy napon az egyik lemezcég ajánlására jelentkezett nála egy bizonyos Richard Sanderson. A fiatalember néhány hangpróba után megkapta a munkát. Ám hiába számított nagy névnek Cosma, egyetlen lemezcég sem volt hajlandó arra, hogy stúdiót biztosítson a dal rögzítéséhez, illetve megjelentesse a lemezt. Végül baráti alapon az RTL rádióállomás egyik műsorvezetője hajlandó volt lejátszani a Reality címre keresztelt dalt. Másnap délelőtt Cosma lakásán és az RTL-nél szünet nélkül csengett a telefon. A lemeztársaságok és a lemezboltok képviselői tudni akarták, mi ez a dal, hiszen a vásárlók megrohanták miatta a szaküzleteket. A Házibuli világsikert aratott, női főszereplője, a tizennégy éves Sophie Marceau egy csapásra sztárrá vált. Richard Sanderson slágere minden nagyobb lemezpiacon vezette a slágerlistát. A film 1985-ben jutott el Magyarországra, a dal hazai változatát Kovács Kati énekelte. Addigra már elkészült a folytatás is, A házibuli folytatódik (1982). A győztes csapaton senki nem akart változtatni, vagyis az új betétdalt Your Eyes címmel ismét Cosma írta, és eléneklését Richardnak ajánlották fel. A sztárrá vált énekes karrierjét azonban hirtelen mindenki szívügyének érezte, röpködtek a „baráti jó tanácsok”, és addig ment a huzavona, amíg Sandersont ejtették, és a Cook da Books együttest szerződtették helyette. Richard karrierje egyébként hamar megfeneklett: ha romantikus dalokkal állt elő, azzal vádolták, hogy még mindig a Reality sikerét próbálja meglovagolni, ha egyéb műfajjal próbálkozott, azt mondták, az nem az ő stílusa. Mivel a Házibuli úgyis a tizenéveseknek szólt, gondolta, megpróbálkozik a még kisebbekkel is: gyereklemeze jelent meg, producerként pedig a világzenébe is belekóstolt. Ma már beletörődött abba, hogy egyslágeres előadó maradt, és büszke arra, hogy például a német tehetségkutatók versenyzői gyakran választják a Realityt, hogy elnyerjék vele a zsűri és a közönség jóindulatát.


9. For Your Eyes Only (Bill Conti – Mick Leeson)
Előadó: Sheena Easton. Film: Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only, 1981)

Nem titok, hogy nagy rajongója vagyok a James Bond-sorozatnak, mindazonáltal magam is látok minőségi különbségeket az egyes filmek és filmdalok között. Az 1981-es Szigorúan bizalmas a kedvencem úgy a történetet, mint a főcímdalt illetően. A filmet 1980 őszén kezdték forgatni. A széria állandó zeneszerzője, John Barry valamilyen adóprobléma miatt nem tudott részt venni ebben a produkcióban, ezért Bill Contit javasolta maga helyett. A Mick Leeson által írt eredeti dalszövegben a cím afféle konklúzióként csak a szöveg végén hangzott el. A főcím megtervezésekor azonban ez problémákat okozott, ezért Conti rávette Leesont, hogy a dalszöveg mindjárt a címmel kezdődjön. A Bond-team szerette volna, ha a szerzeményt a Blondie együttes énekli, amely akkoriban jelentős szakmai és közönségsikert aratott az Amerikai dzsigoló (1980) című erotikus filmdrámához írt dallal, a Call Me-vel, amely Debbie Harry és Giorgio Moroder közös szerzeménye. Ám a Blondie nem volt hajlandó előadni Conti szerzeményét, inkább írt egy saját dalt, amely viszont nem nyerte el a produkció illetékeseinek a tetszését. Ezután Conti olyan előadót keresett, akinek előadásmódja illik a Bond-széria zenei hagyományaihoz. Donna Summer és Dusty Springfield voltak a legesélyesebb jelöltjei. A gyártó stúdió, a United Artists viszont egy pályakezdő skót énekesnőt javasolt, Sheena Eastont. Conti meghallgatta az énekesnő debütáló albumát, amelytől nem volt maradéktalanul elragadtatva, ezért egy személyes találkozástól tette függővé a közös munkát. Nos, ez oly ragyogóan sikerült, hogy a dekoratív Sheena nemcsak megkapta a munkát, de még a film főcímében is látható: sem azelőtt, sem azután nem volt példa arra, hogy egy Bond-kaland főcímében maga az előadó is megjelent volna a filmvásznon. Ne szaporítsuk a szót: a filmdal minden nagyobb lemezpiacon bejutott a Top 10-be (kivétel Írország és Spanyolország), néhány országban meg sem állt a csúcsig. 1982-ben a For Your Eyes Only esélyes volt a legjobb filmdalnak járó Golden Globe- és Oscar-díjra is, ám mindkét esetben alulmaradt az Arthur című vígjáték betétdalával szemben. (Emlékszik még arra valaki így séróból?) Mondani sem kéne, hogy maga a film is kiugró sikert aratott, Sheena Easton pedig az 1980-as évek egyik legnépszerűbb popsztárjává nőtte ki magát.


8. Raindrops Keep Fallin' on My Head (Burt Bacharach – Hal David)
Előadó: B. J. Thomas. Film: Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid, 1969)

A hatvanas évek végére a hagyományos – vagyis a látványos és patetikus – amerikai westernek kimentek a divatból, de a műfaj megújítására több figyelemre méltó kísérlet is történt. Például Sam Peckinpah meglepően erőszakos alkotása, A vad banda (1969), Arthur Penn szatirikus regényadaptációja, a Kis nagy ember (1970) és George Roy Hill romantikus húrokat pengető „buddy film”-je, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969). Bár mindhárom opusz általában jó kritikákat kapott, és a bevételekre sem lehetett panasz, a western reneszánszára még két évtizedet várni kellett. A Butch Cassidy... forgatókönyvírója, William Goldman éveket töltött a két címszereplő életútjának tanulmányozásával, és miközben a szkriptet írta, Paul Newmanre gondolt Sundance Kid szerepében. Goldman nevéhez fűződik Newman egyik kasszasikere, a Célpontban (1966) forgatókönyve is, és a hálás színész emiatt hajlandó volt elolvasni a Butch Cassidy... szkriptjét, amelytől viszont egyáltalán nem volt elragadtatva. Úgy gondolta, egy vígjáték van készülőben, és ez a műfaj neki nem az erőssége. Goldman Jack Lemmont akarta Butch Cassidy szerepére, ám George Roy Hill rendező ezzel nem értett egyet. Ő úgy gondolta, Paulhoz inkább Butch figurája illik, Sundance Kidet pedig az új sztárjelöltnek, Robert Redfordnak kéne eljátszania. A 20th Century Fox hallani sem akart Redfordról, inkább Marlon Brandót vagy Warren Beattyt próbálta megnyerni, de sikertelenül. Hill ekkor Newmanhez fordult támogatásért. Paul élt sztárstátusa kiváltságával, és kerek perec közölte a Fox illetékeseivel: ragaszkodik ahhoz, hogy Redford legyen a partnere. Katharine Rosshoz már nem ragaszkodott annyira, szerinte a színésznő által játszott Etta Place figurája tulajdonképpen felesleges, mindazonáltal erről véleménye volt ugyan, de követelést már nem fogalmazott meg. A betétdal, a Raindrops Keep Fallin' on My Head eléneklését Ray Stevensnek és Bob Dylannek is felajánlották, de mindketten visszautasították. Végül a Magyarországon nem túl ismert B. J. Thomas lett a befutó. Hétszer vették fel vele a dalt, mert az első hattal a zeneszerző Burt Bacharach elégedetlen volt. A felvételek idején Thomas éppen egy gégegyulladásból lábadozott, ezért a filmben a hangja rekedtebb, mint a később kiadott kislemezen. A Raindrops Keep Fallin' on My Head 1970-ben megkapta a legjobb eredeti filmdalnak járó Oscar-díjat, és az évek múlásával örökzölddé vált, akárcsak a film, amely hatmillióból készült, de több mint százmilliót jövedelmezett. Thomas a hatvanas-hetvenes években néha felbukkant a tengerentúli toplistákon, de ma már inkább csak egyslágeres előadóként emlékeznek rá. George Roy Hill, Paul Newman és Robert Redford viszont 1973-ban sikerre vitte A nagy balhét is.


7. Over the Rainbow (Harold Arlen – E. Y. Harburg)
Előadó: Judy Garland. Film: Óz, a csodák csodája (The Wizzard of Oz, 1939)

1977-ben három hétig voltam a röjtökmuzsaji gyermeküdülőben. Mivel már akkor sem voltam egy partiarc, nekem az a három hét azzal a rengeteg ismeretlen kölökkel nem feltétlenül jelentett önfeledt üdülést: erős honvágyam volt, de azért csak elszállt az idő. Persze mire megszoktam volna, és lett volna egy-két haverom, haza kellett jönni. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy két filmes élményem is kapcsolódik ahhoz a helyhez. Először is mint megtudtam, az üdülő kertjében forgatták egyik kedvenc magyar kalandfilmem, a Kísértet Lublón (1976) egyik rövid jelenetét, másrészt Röjtökmuzsajon láttam először az Óz, a csodák csodája című mesefilmet. Különcségem abban is megnyilvánult, hogy amíg a velem egykorúak többsége cinikus röhögéssel nézte, mert „gyerekes hülyeség”-nek tartotta, amiből már rég kinőtt, addig nekem nagyon tetszett Dorothy története. Megvalósítása Arthur Freed dalszerzőnek köszönhető, aki a múlt század harmincas éveiben produceri ábrándokat is dédelgetett. Az MGM megígérte neki, hogy ha talál egy megfilmesíthető történetet, amelyhez ütős szereposztási javaslata is lenne, akkor lehet a dologból valami. Freed belevetette magát a cég archívumába: megvásárolt, de fel nem használt forgatókönyveket keresett. Így talált rá L. Frank Baum 1900-ban kiadott meséjére, az Óz, a nagy varázslóra. Alig kezdte el olvasni, máris tudta, hogy Dorothy szerepére nincs ideálisabb jelölt, mint Judy Garland. Előadta ötletét a nagyfőnöknek, Louis B. Mayernek, aki mindenbe belement – két dolgot kivéve. Freed csak társproducer lehetett Mervyn LeRoy mellett, a női főszerepre pedig a közönség nagy kedvencét, Shirley Temple-t kellett szerződtetni. Temple azonban a Fox sztárja volt, a konkurens cég pedig szépen beintett Mayernek, szóval a szerepet mégis Judy kapta. A filmmogul a forgatás megkezdése előtt rádörrent a lánykára, hogy mindenben köteles alávetni magát az ő akaratának, merthogy Judy tizenhat évesen túl öreg a tizenegy éves Dorothy eljátszására, szóval a legkevesebb, hogy zokszó nélkül engedelmeskedik. Ez így is történt. Szinte hihetetlen, de a dalt, amely azóta összefonódott Garland nevével, és egyike a múlt század legismertebb zeneszámainak, eredetileg ki akarták hagyni a filmből, mert úgy gondolták, túlságosan lelassítja a cselekményt. Ez elég furcsa érv, ha arra gondolunk, hogy milyen hamar, körülbelül öt perccel a főcím után már el is hangzik. Szerencsére Freed nem hagyta, hogy Mayer és LeRoy elkövesse ezt a kapitális baklövést. Érdemes még azt is megjegyezni, hogy bár a film főcímén Victor Fleming neve olvasható rendezőként, a kansasi képsorokat – melyekhez az Over the Rainbow is hozzátartozik – valójában King Vidor rendezte. Az Óz, a csodák csodája egyike lett Hollywood időtlen klasszikusainak, rendszeresen felújítják, és 2014-ig már több mint 247 millió dollárt jövedelmezett, miközben forgatása még hárommillióba se került. Az Over the Rainbow-t az eltelt évtizedek alatt világsztárok sokasága énekelte el. Judy Garland sohasem tudta megismételni ezzel a filmmel elért sikerét: számos szakmai és magánéleti csalódás után 1969-ben véget vetett az életének.


6. Cabaret (John Kander – Fred Ebb)
Előadó: Liza Minelli. Film: Kabaré (Cabaret, 1972)

Sokan úgy tudják, hogy John Kander és Fred Ebb legendás musicalje, a Kabaré alapjául Christopher Isherwood 1939-es kisregénye, a magyarul is megjelent Isten veled, Berlin szolgált, ám ez így nem teljesen igaz. A tényleges kiindulópontot ugyanis John Van Druten 1951-es darabja, a Kamera vagyok jelentette, és valójában ez a színmű készült Isherwood kisregényének felhasználásával. Azt sem árt megemlíteni, hogy Kander és Ebb csak a dalokat írták, a szövegkönyv már Joe Masteroff nevéhez fűződik. És Masteroff volt az, aki hallani sem akart arról, hogy az 1966-os Broadway-premieren Judy Garland lánya, a húszesztendős Liza Minelli játssza a főszerepet, az álmodozó, naiv és temperamentumos Sally Bowlest. Az ő akarata győzött, és a szerepben Jill Haworth lépett színpadra. Liza azonban nem keseredett el, és mivel saját műsorával különféle éjszakai klubokban turnézott, repertoárjába felvette a Kabaré dalait is. Ezek a fellépések alkalmat adtak arra, hogy csiszolja a musicaldalok előadásmódját. Így amikor szóba került a filmváltozat elkészítése, eséllyel pályázott a főszerepre, amelyet meg is kapott. Édesapja, a neves filmrendező, Vincente Minelli segítségével Liza komoly előtanulmányokat folytatott, hogy felkészüljön a forgatásra. Könyvtárnyi irodalmat elolvasott a harmincas évek Berlinjéről, számtalan lemezt meghallgatott azokból az évekből, és természetesen megnézte a korszak híres német filmjeit is, mígnem úgy találta, tökéletesen érzi a figurát. Annyira szakértő lett a témában, hogy kijelentette, a számára eredetileg tervezett kosztümök nem hitelesek. Barátnőjével, Gwen Verdonnal – a filmet rendező Bob Fosse harmadik feleségével – együtt kiment a párizsi bolhapiacra, és személyesen válogatta össze a szerinte megfelelő öltözékeket. A forgatás 1971 februárjában kezdődött Münchenben, és hat hónapig tartott. A stábtagok között nemcsak tökéletes összhang alakult ki, hanem mély barátságok is szövődtek. A film egyébként számos ponton eltér a színdarabtól, hiszen abban például Sally angol, és szerelme amerikai, a filmben viszont fordított a helyzet, hogy csak egyet említsek az eltérések közül. Fosse több dalt kihagyott a filmváltozatból, hogy ezáltal a megmaradtak még nagyobb dramaturgiai funkciót kapjanak. A címadó dal mind a színműben, mind a filmben a történet végén hangzik el, Sally örök optimizmusának egyfajta zenés lenyomataként. A Kabaré nyolc Oscar-díjat kapott, és mindmáig ez az egyetlen olyan alkotás, amely ennyi Oscart kapott anélkül, hogy a legjobb filmért járót is neki ítélték volna. Kell-e mondani, hogy az egyik Oscart Liza Minelli vehette át, aki egy interjúban így beszélt a szerepről: „Eleinte, amikor az eredeti Isherwood-könyvet olvastam, kicsit féltem, mert ő azt írja, hogy Sally szép, kicsi, finom feje van, fekete haja, nagy szemei. Minden stimmelt, a szép kivételével, de aztán rájöttem, hogy nem ez Sally lényege. Azt hiszem, sikerült megfognom, hogy mi a lényege.” Úgy gondolom, aki látta a filmet, egyetért velem abban, hogy Lizának valóban sikerült megragadnia a lényeget.


5. Moon River (Henry Mancini – Johnny Mercer)
Előadó: Audrey Hepburn. Film: Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, 1961)

Amikor Hollywoodban elhatározták, hogy megfilmesítik Truman Capote 1958-as kisregényét, amely hazánkban Álom luxuskivitelben címmel ismert, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a prűd amerikai cenzúra miatt jelentős változtatásokra lesz szükség. A filmvásznon például szó sem lehetett arról, hogy a hősnő, Holly Golightly biszexuális hajlamaira célozgassanak, és finomítani kellett a könyv csípős nyelvezetén is. Maga Capote azt szerette volna, ha Marilyn Monroe játszaná Hollyt, ám a szőke szexbomba éppúgy visszautasította a kockázatos szerepet, mint Kim Novak. A Paramount ekkor Audrey Hepburnnél próbálkozott, akinek ugyan szintén voltak fenntartásai, de annyira szeretett volna kiszabadulni az „édes, ártatlan lány” skatulyájából, hogy igent mondott a felkérésre. A színésznő nem jött ki az eredeti rendezővel, John Frankenheimerrel, és úgy tűnt, hogy annak utódja, Blake Edwards sem kedvére való. A direktor viszont Audrey értésére adta, hogy a színésznő vagy aláveti magát az ő elképzeléseinek, vagy jöhet a következő rendezőjelölt. Hepburn engedett, és ettől fogva harmonikus volt a munkakapcsolatuk. Henry Mancini zeneszerző kifejezetten Audrey számára komponálta a Moon River című dalt, amelyhez Johnny Mercer írt szöveget. Az 1957-es Édes pofa című filmben Hepburn már énekelt néhány dalt, ezért Mancini tisztában volt a sztár énekhangjának korlátaival. Egyetlen oktáv hangterjedelemre írta meg a melódiát, hiszen a szoros forgatási menetrend egyébként sem tette lehetővé, hogy Hepburn előzetes énekleckéket vegyen. Egy belső elővetítést követően a Paramount egyik illetékese állítólag ezt mondta: „Nos, remélem, az első dolog, amit teszünk, hogy kivágjuk azt a bugyuta dalt.” A legenda szerint Audrey ingerülten felpattanva kijelentette: „Csak a holttestemen keresztül!” A színésznő akarata győzött, és neki lett igaza: a Moon River Oscar-díjat kapott, örökzöld slágerré vált, ám Mancini szerint soha senki, még a legnagyobb sztárok sem tudták olyan varázslatosan elénekelni, mint Audrey Hepburn. Ennek ellenére a dal egészen Hepburn haláláig az ő előadásában nem jelent meg hivatalos kiadású hanglemezen. A legismertebb magyar változat Cserháti Zsuzsa nevéhez fűződik.


4. Singin' in the Rain (Nacio Herb Brown – Arthur Freed)
Előadó: Gene Kelly. Film: Ének az esőben (Singin' in the Rain, 1952)

Az Ének az esőben az Amerikai Filmintézet 2007-es toplistáján minden idők ötödik legjobb hazai filmje. Az ezzel a címmel járó fokozott védelem rá is fér, hiszen eredeti kópiája sajnos már nem létezik, mert egy tűzvészben megsemmisült. A címadó dalt valószínűleg azok is ismerik, akik magát a filmet még sosem látták – gyorsan pótolják ezt a mulasztást, megéri! De arról már kevesebben tudnak, hogy az Ének az esőben betétdalai – két kivételt leszámítva – korábbi filmekből származnak, ráadásul a két kivétel egyikével kapcsolatban plágiumgyanú merült fel. Erre a témára most nem térünk ki bővebben, nézzük magát a címadó dalt! Ezt Nacio Herb Brown és Arthur Freed állítólag már 1927-ben megírta, és 1929-ben hallhatta először a közönség Doris Eaton Travis előadásában a The Hollywood Music Box Revue című Broadway-show-ban. Ugyanabban az évben a The Hollywood Revue of 1929 című filmben is elhangzott Cliff Edwards előadásában. Hamar slágerré vált, számos előadó tűzte műsorára, és 1950-ig nem kevesebb, mint tizenegy filmben használták fel, így például az 1940-es Little Nellie Kellyben Judy Garland énekelte. A dal Stanley Donen Ének az esőben című filmje által vált igazi klasszikussá, köszönhetően mindenekelőtt a főszereplő Gene Kellynek, aki szellemes és bravúros tánckoreográfiát adott elő, miközben elénekelte – a történetnek és a címnek megfelelően – szakadó esőben. Kellynek magas láza volt, amikor ezt a jelenetet vették fel, ennek ellenére nem mondta le a forgatást. Egyébként nem igazi esőben énekelt, mivel az nem érvényesült volna a filmvásznon. A szakemberek víz és tej keverékéből állították elő az esőt, a különleges elegynek köszönhetően azonban a felvétel végére Kelly gyapjúöltönye összement. A maximalista színész nem volt megelégedve azzal, ahogyan cipője kopog az esős aszfalton, ezért a hangot utószinkronizálta két koreográfus-asszisztense, Carol Haney és Gwen Verdon közreműködésével. (Egyikőjük neve sem szerepel a stáblistán.) A hölgyek bokáig álltak egy vízzel teli „dob”-ban, és a jelenetnek megfelelően kopogtak a cipőjükkel a vízben. A Singin' in the Rain a 70-es években újra divatba jött. Stanley Kubrick híres-hírhedt filmje, a Mechanikus narancs egyik erőszakos jelenetében a főszereplő ezt a dallamot fütyüli. 1977-ben a francia Sheila B. Devotion, 1983-ban pedig a holland Taco feldolgozása vált népszerűvé a poprajongók körében, Mint Royale house-verziója pedig 2008-ban vezette a brit toplistát.


3. You're the One That I Want (John Farrar)
Előadó: Olivia Newton-John és John Travolta. Film: Pomádé (Grease, 1978)

A hetvenes évek elején hallottam a rádióban egy hangulatos countrydalt, az volt a címe, hogy Banks of the Ohio. (Na jó, azért ennyire nem szépítem meg a múltat: azt a szót, hogy „country” igazából csak később ismertem meg.) Egy számomra ismeretlen, szép hangú énekesnő adta elő, akit Olivia Newton-Johnnak hívtak. Nem emlékszem már, hol láttam először (újságban vagy tévében), de megállapítottam, hogy nem csak a hangja szép. Sajnos a dalt hamar felkapták a polbeat előadók, akik agitprop célzattal ott voltak egy szál gitárral minden iskolai táborban és gyerekrendezvényen, és a Banks of the Ohio mellett sikeresen utáltatták meg a gyerkőcökkel a Guantanamerát is. Visszatérve Oliviára, hébe-hóba később is hallottam őt, például a Long Live Love című dala, amellyel az 1974-es Eurovíziós Dalfesztiválon versenyzett, nagyon tetszett. De hát nem ő nyert, hanem az ABBA, sőt Olivia a dobogóról is leszorult az olasz Gigliola Cinquetti és a holland Mouth & MacNeal duó miatt. Aztán gimnazista koromban a rádió új dalokat kezdett nyomni tőle, melyekben egy John Travolta nevű, Magyarországon akkor csak hírből ismert színésszel énekelt. Ezek a dalok a Grease című filmhez készültek, és nem igazán ragadtak magukkal, mert a film sajnos nem jutott el a magyar mozikba. Néhány évvel később a tévé mutatta be Pomádé címmel a Zenélő filmkockák című sorozatában. Én is épp abban az évben érettségiztem, szóval szó szerint úgy éreztem, hozzám szól ez a film. Oliviát gyönyörűnek találtam (főleg a fináléban!), Travolta pedig pontosan olyan volt, amilyen én nem, de a lelkem mélyén szívesen lettem volna: a menő vagány, aki végül felvállalja a világ és önmaga előtt, hogy képes a mély érzelmekre is. Fokozatosan kupálódtam ki a Grease-ből, és megtudtam, hogy egy 1971-es musical alapján készült, a csúcspontját jelentő You're the One That I Want című dalt pedig John Farrar kifejezetten a filmhez írta. (Évekkel később magyar változata is készült Zoltán Erika és Kiki előadásában. És azt tudtad-e, hogy a Travolta által játszott szerepet 1973-ban a londoni előadásokon a tizenkilenc éves Patrick Swayze alakította?) A Grease a húszéves jubileum alkalmából újra a mozikba került, immár Magyarországon is, és egy új nemzedéket is meghódított. Travolta egy hosszú ideig tartó mélyrepülés után a kilencvenes években visszakerült a filmes szupersztárok közé, Olivia pedig a könnyűzene történetének egyik legsikeresebb énekesnőjévé avanzsált, vitrinjében a munkásságáért kapott Grammy-díjak, valamint platina- és aranylemezek sokasága található. Azt még említsük meg, hogy 1983-ban John és Olivia újabb közös zenés filmet forgatott, de a Two of a Kind csúnyán megbukott a mozipénztáraknál, ámbár a zenéje sikert aratott.


2. Convoy (Bill Fries – Chip Davis)
Előadó: C. W. McCall. Film: Konvoj (Convoy, 1978)

A lista második helyezettje tulajdonképpen kakukktojás, mert nem a filmhez írták a dalt, hanem egy sikeres dalhoz forgattak egy filmet. Ilyesmire a hatvanas-hetvenes években több példa is akadt, főleg Olaszországban, de hát azokban az években a slágerek jóval hosszabb életűek voltak, mint manapság, szóval nem klipekben, hanem akár teljes játékfilmben is lehetett gondolkodni. A Konvoj eredeti változata 1975 novemberében jelent meg a reklámszakmából ismert C. W. McCall (eredeti neve: William Dale Fries Jr.) előadásában. A dal egy Gumikacsa (Rubber Duck) nevű kamionosról szól, aki egy kamionos lázadás vezéralakjává válik. A megmozdulás jegyében a kamionok megállás nélkül mennek előre az Egyesült Államok területén nyugatról kelet felé. Zenei szempontból a felvétel három részből áll: a CB-rádión folytatott, szlenggel tarkított beszélgetésekből, a narrációból (amikor C. W. McCall a zene ritmusára elmondja a történéseket) és a kórusból, amely a refrénben a konvoj növekedéséről énekel. A felvétel hetekig vezette az amerikai slágerlistát, valóságos kamion- és CB-őrület alakult ki. Erre figyeltek fel a filmesek, és sztorit kanyarítottak a sláger köré. McCall ekkor egy új változatot készített, melynek szövege jobban illett a film cselekményéhez. Kezdetben úgy volt, hogy Hal Needham rendezi a filmet, és Burt Reynolds lesz a főszereplő, aztán szóba került, hogy a népszerű filmsztár, Gene Hackman rendezői debütálása lesz a Konvoj. Végül az akkoriban komoly szakmai és emberi válságban lévő kiváló alkotó, Sam Peckinpah ült a rendezői székbe, aki ragaszkodott ahhoz, hogy színes bőrű szereplői is legyenek a történetnek. Mivel nem volt elégedett a forgatókönyvvel, improvizálásra buzdította a színészeit (Kris Kristofferson, Ali McGraw, Ernest Borgnine, Burt Young), akik ennek nem igazán örültek, pedig korábban már mindnyájan dolgoztak a direktorral, ismerték a módszereit. Úgy a film, mint a dal világsikert aratott, sőt a vasfüggönyön belül talán még nagyobb tetszéssel fogadták, mint Nyugaton, alighanem a fennálló rendszerrel való szembefordulás, a lázadás motívuma miatt. Érdekes módon nem a filmhez, hanem a dalhoz született folytatás ('Round the World with the Rubber Duck), amely csupán szerényebb érdeklődést keltett. C. W. McCall világviszonylatban idővel feledésbe merült, lakóhelyén, a Colorado állambeli Ouray-ben viszont polgármesternek is megválasztották.


1. Old Turkey Buzzard (Quincy Jones – Freddie Douglas)
Előadó: José Feliciano. Film: Mackenna aranya (Mackenna's Gold, 1969)

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje, a Mackenna aranya (1969) már nem először kerül szóba ebben a blogban: rajta van az egyik toplistámon, az egyik női főszereplő, Julie Newmar pedig nagy filmes szerelmeim rangsorában a harmadik helyen áll. És ezt a témát még mindig nem merítettem ki! Valamikor ugyanis bővebben meg fogok majd emlékezni a filmről, de addig is most ejtsünk néhány szót a betétdalról! A zenét Quincy Jones írta, aki 1964-ben kezdett intenzíven foglalkozni a filmzeneírással: Sidney Lumet A zálogos (1964) című drámájához írt nagy hatású zenéje óriási áttörést jelentett a szakmában, hiszen ez a terület addig zárva volt az afroamerikai zeneszerzők előtt. Ezt követően viszont Jones egymás után kapta a felkéréseket, 1967-ben például a Mackenna aranyára. (Bizony, bizony, ezt a filmet 1967-ben forgatták, de csak két év múlva mutatták be, jelentősen megcsonkítva az eredetileg felvett anyagot.) A film főcíme közben gyönyörű természeti képeket láthatunk madárperspektívából, és közben fölcsendül a Jones által írt dal, az Old Turkey Buzzard (Öreg pulykakeselyű) Freddie Douglas szövegével. Ez az öreg keselyű a magasban szálldosva azt várja, mikor jön el az ő ideje, és közben alant látja a hangyának tűnő embereket, akik ábrándokat szőnek a gazdagságról, és mindent megtesznek azért, hogy megkaparintsák az aranyat, ami azonban az életükbe kerül. A betétdal előadására a világtalan Puerto Ricó-i gitáros-énekest, José Felicianót kérték fel. Sosem felejtem el, kisfiúként milyen mély benyomást tett rám, amint nyolcéves koromban a Május 1. mozi első sorainak egyikében ülve elkezdődött a film, a vásznon megjelentek az általam addig még sosem látott csodálatos tájak, és felcsendült Feliciano szenvedélyes érzelmekkel teli hangja. Számomra a MOZI első és mindmáig egyik legnagyobb csodáját jelentette a film, és ezt az érzést szerintem minden komoly filmbarát átélte egyszer a saját nagy kedvencével. Nem mondom, hogy érettebb fejjel újranézve a Mackenna aranyát, ne találnék fogást rajta, de úgy érzem, lelkem mélyén ugyanaz a kisfiú maradtam, aki voltam, és nem visz rá a lélek, hogy utólag kötözködjem azzal a filmmel, amely oly nagy lökést adott máig tartó filmimádatomnak. Felicianóról még annyit, hogy ő volt az első latin származású énekes, aki tartós világhírnévre tett szert, és pályafutása során többször is Grammy-díjat kapott. Szerény véleményem szerint egyiket sem érdemtelenül.

MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként...