2019. március 27., szerda

VIRÁGVASÁRNAP

„Akácfára rászállott a vadgalamb,
Marcaliban megkondult a nagyharang. 
Hej, Simon pap, Simon pap, komenista Simon pap,
Jézus Krisztus árulója nem te vagy.” 

Gyöngyössy Imre első játékfilmje, az 1969-ben bemutatott Virágvasárnap egy olyan népballada ihletésére készült, amely a Tanácsköztársaság bukása után brutálisan kivégzett marcali papról, Simon Józsefről és barátjáról, Krénusz János tanítóról szólt. A direktor maga írta a forgatókönyvet, a dramaturg Bacsó Péter volt, az egyik díszlettervező pedig Huszárik Zoltán, aki akkoriban saját első játékfilmje, a Szindbád (1971) előkészítésén is dolgozott. Simont a Szlovákiából érkezett Frantisek Velecký alakította, Krénuszt (a filmben Urénusznak hívják) pedig az amatőr Tóth Benedek, aki több filmszerep után a Virágvasárnapban állt utoljára a kamerák elé. Gyöngyössy alkotását elismerően fogadták a kritikusok, és sikerrel vetítették az 1969-es pesarói filmfesztiválon is. Az 1970-es Magyar Játékfilmszemlén a Virágvasárnap fődíjat, Gyöngyössy Imre pedig forgatókönyvírói díjat kapott. A rendező legtöbb játékfilmjéhez hasonlóan ma már ez is a nehezen megtekinthető hazai alkotások sorába tartozik. A MaNDA szorgalmas filmfelújító tevékenységének köszönhetően talán lesz majd alkalmunk legalább a televízióban újra látni, netán DVD-n is megvásárolni. (Gyöngyössy munkásságáról A szarvassá vált fiúk című alkotásáról szóló ismertetőmben írtam részletesebben.) 

Az illusztrációk többségét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Önzetlen segítsége nélkül ez az ismertető nem született volna meg, hálás köszönetem érte. 


A történet 
A fiatal püspöki titkár még a világi hatóságok előtt szeretné megtalálni a „nyitott kapusok” vezérét, akiben Simon papot sejti, kinek testvére Urénusz, a tanító a kommunisták vezéralakja. A titkár későn érkezik Simon pap házához, amelyet épp csendőrök kutatnak át. Az édesanya nem hajlandó elárulni a fiát, mire a csendőrtiszt azzal fenyegetőzik, hogy felgyújtja a házat. A püspöki titkárnak sikerül ezt megakadályoznia, ám az asszony neki sem mond semmit. A csendőrök közben kikergetik a házukból azokat a béreseket, akikről azt feltételezik, hogy a „nyitott kapusok”-hoz tartoznak, hogy porig rombolják az otthonaikat. Közben a baloldali érzelmű hangadók arra buzdítják a népet, hogy rohamozzák meg a kastélyt. Erre azonban nincs szükség, mert a kastély kapui feltárulnak a tömeg előtt. Simon pap megakadályozza a vérontást, de egyre jobban kételkedik abban, hogy helyesen cselekszik-e, hiszen a csendőrök viszont nem válogatnak az eszközökben: Garai matrózt például felesége és gyermeke szeme láttára korbácsolják meg. A pap egy újabb próbát tesz, hogy enyhítsen a nép nyomorán, és meggyőzze a püspököt arról, hogy harmincezer holdnyi földjéből csupán tízezret tartson meg egyházi célokra, a többit engedje át a népnek. Simon a hatás kedvéért nyomorban élő, rongyos ruhákat viselő beteg gyerekeket visz magával, akiket az anyák is elkísérnek. A püspök elutasítja Simon kérését, de nem akar szívtelennek látszani, és finom falatokat tálaltat fel az éhező gyermekeknek: tortát, kalácsot. Magában azonban elkönyveli, hogy Simon igazából veszélyesebb, mint a fivére, Urénusz, aki fegyveres ellenállásra buzdít. 


1919 márciusában győz a Tanácsköztársaság. Az emberek mámoros lelkesedéssel ünneplik a békét, a szabadságot, a hadifoglyok hazaérkezését. A két fivér között viszont ekkor éleződnek ki az ellentétek. Simon pap tűzre veteti a fegyvereket, mert meggyőződése, hogy a szabadságot virágokkal harcolták ki maguknak, és nem fegyverekkel. Urénusz nem tudja megakadályozni bátyja cselekedetét, és elkeseredetten vágja a szemébe, hogy veszélyesebb, mint az ellenforradalmárok. A parasztoknak felolvassa a Kommunista Kiáltványt, és magyarázza mindazt, ami abban van, továbbá iskolákat, oktatást, felemelkedést ígér nekik. Néhány hónap elteltével a Tanácsköztársaságot leverik, és megkezdődik a bosszúállás, amelynek során a gyermekeket sem kímélik. Az asszonyokat arra kényszerítik, hogy mások szeme láttára vetkőzzenek meztelenre, a férfiakat tucatjával akasztják fel. Simon megpróbálja megmenteni a védtelen embereket, akik csupán az imádság erejében bíznak. A pap belátja, hogy öccsének volt igaza, és immár ő is kommunistának vallja magát. Szeretné megmenteni őt, ezért Urénusznak adja ki magát a megtorlást irányító francia tiszt előtt. Minden hiába: Simont és Urénuszt ugyanarra a fára akasztják fel. Az anyák másnap hajnalban kimennek az erdőbe, ahol a faágakról a tömegesen felakasztott forradalmárok meztelen testei csüngenek. A két fivér édesanyja is rátalál fiaira: lezárja a szemüket, megmosdatja őket és felöltözteti megkínzott testüket. 


Gyöngyössy Imre a Virágvasárnapról 
„A legvéresebb passió-tragédiákból, gyermekgyilkosságokból is főnixként támad fel anyaszülten a kamasz ifjú, hogy krónikásként vigyen hírt, hogy népballadákat teremtsen. Ő az, aki Prométheusz tüzével ma is nyílegyenesen rohan, rohan előre a Pannon dombokon, a nagyvilág s a Hold kopár fennsíkjain át...” 

Az igazi Simon pap és Urénusz tanító 
A film két főszereplője, Simon pap és Urénusz tanító alakját valós személyekről mintázták, akik azonban igazából nem voltak testvérek. Simon József római katolikus pap 1892. május 6-án született a Somogy megyei Szenyéren. A község tanítója, Récsey Ferenc rávette a Simon szülőket, hogy taníttassák tehetséges gyermeküket. A szülők vállalták ezt a számukra nagy áldozatot, s így került József Keszthelyre, a premontrei gimnáziumba. Szorgalmas és fegyelmezett gyerek volt, a városi plébános elismerését is kivívta. Érettségi után a veszprémi papnevelő intézetbe nyert felvételt, hiszen egy magafajta szegény gyerek számára a papi hivatás volt az egyetlen lehetőség a felemelkedésre, mert az egyetemi tanulmányok költségeit a szülei már nem tudták előteremteni. Papnövendékként is megállta helyét, az intézet rektora szerint kiemelkedően szorgalmas volt, viselkedése pedig komoly és példaadó. Pappá szentelését követően a Somogy megyei Mernyén kezdte meg egyházi szolgálatát mint káplán. Egy év múlva helyezték át Marcaliba. A kisváros plébánosa, Rumi István nagy reményeket fűzött a tehetséges káplán érkezéséhez. Ő maga ugyanis meglehetősen népszerűtlen volt a hívők körében, mivel a legínségesebb időkben is szigorúan behajtott minden egyházi járandóságot, akár karhatalmi segítséggel is. A valóban éles eszű Simon felismerte, hogy ebben a kényes helyzetben nem Rumi oldalán áll az igazság. 


A káplán már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt elkötelezte magát a kommunisták mellett, mert úgy hitte, ők képviselik a néptömegek érdekeit. A Kun Béla-rendszer idején, 1919 húsvétvasárnapján gyújtó hatású beszédet mondott a marcali templom szószékéről. Ebben ismertette és személyes magyarázattal látta el Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztosnak a vallás szabad gyakorlására vonatkozó rendeletét. Szónokolt arról is, hogy az egyházon belül a jövedelem soha nem állt arányban a munkával, és valójában nem az egyháznak vannak birtokai, hanem egyes papoknak. Felszólította az egybegyűlteket, hogy alakítsanak hitközséget, és saját maguk válasszanak papot. Ez a hitközség még aznap meg is alakult, és Simont választotta meg plébánosának. Erről ő maga küldött jelentést a feljebbvalóinak, akiket Rumi István is tájékoztatott – természetesen más nézőpontból. Az egyházi felettesek helytelenítették Simon cselekedeteit, szerintük megbékélés helyett további feszültségeket szított, ezért Rott Nándor veszprémi püspök azonnali hatállyal felmentette minden egyházi tevékenység alól. Ez azonban egyházi berkeken belül vitákat váltott ki, emiatt Rott néhány napon belül visszavonta a felfüggesztést, különösen miután egy népi küldöttség komoly panaszokat tett Rumi ellen. Erdősy Károly tapsonyi esperes viszont kinyilvánította, hogy szerinte Marcaliban csak akkor fog helyreállni a rend, ha Simont áthelyezik máshová. Simon maga kért szabadságot, és visszatért Szenyérre. Itt felszólalt a Járási Munkástanács által szervezett gyűlésen, ahol a földosztás mellett kardoskodott: „A föld szétosztása visszavonhatatlan. Azé marad, aki megkapta!” Ezzel a kijelentésével maga ellen fordította azokat az egyházi személyeket is, akik elnézően viszonyultak addigi tevékenységéhez. Június 29-én egy marcali küldöttség felkereste Simont, és arra kérte, hogy térjen vissza korábbi szolgálati helyére, és vegye át a Rumi kényszerű távozása miatt megüresedett plébánosi tisztséget. Rott Nándor azonban megtagadta, hogy ezzel hivatalosan is megbízza. 


Augusztus 1-jén megbukott a Tanácsköztársaság. Augusztus 11-én Simont a bukott kommunista rendszer más aktivistáival együtt letartóztatták. Rumi visszatért Marcaliba, hogy ismét elfoglalja a plébánosi széket, mivel az ellene felhozott vádak alól felmentették. Személyesen kereste fel Prónay Pált, a leghírhedtebb Horthy-különítmény parancsnokát, hogy eljárjon Simon érdekében. Prónay állítólag ezt mondta neki: „A papok és tanítók számára nincs kegyelem, azok tudták, mit cselekszenek”. Simon ellen a legfőbb vád a földosztásban játszott szerepe volt, ami – a bírák szerint – az ő biztatására történt meg, ráadásul az egyház ellen is irányult: „Annál nagyobb a bűne, mert papi hivatását nem a krisztusi béke hirdetésére, hanem a forradalmi mozgalmak elősegítésére használta fel.” 1919. augusztus 29-én Simont különösen kegyetlen módon kivégezték. Haláláról többféle mendemonda terjedt el, Rumi István szerint elevenen megnyúzták. Egy Böröcz István nevű szemtanú később elmondta, hogy Simon Józsefet gróf Salm Herman főhadnagy kínozta halálra. „Szemeit kiszúrta, levágta felszentelt ujjait és a végén lenyúzta fejbőrét, mielőtt felakasztotta volna egy gesztenyefára.” A tetemet szeptember 8-án adták ki a családnak. Erdődy esperes megüzente a szülőknek, hogy nem hajlandó felszentelni a holttestet. A temetésen a szülők mellett sok parasztember is megjelent, hogy elbúcsúztassa a szerencsétlent. Rumi István egy idő után az áthelyezését kérte Marcaliból. Bár nem volt közvetlen okozója Simon kegyetlen halálának, sőt megpróbálta megmenteni, az elhatalmasodó önvád miatt élete végére megtébolyodott. 


Krénusz János 1886. február 18-án született a Somogy megyei Őrtilos községben. Édesapja uradalmi gépészkovács volt. Krénusz 1904-ben a csurgói képzőben szerezte meg tanítói oklevelét. A szintén Somogy megyei Kéthely iskolájában kezdte meg tanítói pályafutását. Innen átkerült a Zala megyei Beleznára, ahol a kéttantermes iskolában 340 gyermek tanult felváltva, délelőtt és délután. Látva a tanulók nehéz helyzetét, Krénusz 1912-ben elhatározta, hogy minden követ megmozgat egy új elemi népiskola létrehozásáért, amely nem egyházi, hanem községi irányítás alá tartozna. A parasztok megértették, hogy az elszánt tanító értük, gyermekeik jövőjéért harcol. 1914-ben felépült az új beleznai iskola, amely már világi oktatási intézmény volt. Látván, hogy jó ügyért érdemes küzdeni, Krénusz 1917-ben a Zichy grófok hatalmas birtokán földosztást kezdeményezett. Ez már osztály elleni izgatásnak minősült, ezért fegyelmi úton eltávolították az állásából. A kultuszminiszter Barcsra helyezte át. 1918-ban visszakerült a kéthelyi iskolába. A Tanácsköztársaság győzelme is itt találta, s a kommunista hatalomátvételen felbuzdulva szülőfalujában és környékén is földosztást hirdetett. Ebben az időszakban barátkozott össze a szintén baloldali elkötelezettségű, a nép érdekeit szem előtt tartó Simon pappal. Krénuszt kinevezték a kéthelyi iskola igazgatójává és tagja lett a helyi direktóriumnak. A Tanácsköztársaság bukása után őt is Marcaliba vitték, hogy felelősségre vonják a kommunista uralom alatti tetteiért. Akárcsak Simont, őt is kegyetlenül megkínozták, és 1919. augusztus 28-án felakasztották egy fára. Személyéről szintén szól egy népballada: „Hallottátok Beleznán, hogy mi történt? / Krénusz mestört a csöndérök megölték. / Fényes hintón fegyverrel jöttek őt elfogni, / Nem akart ő senkinek rosszat tenni.” 


A színészek 
A Simon papot alakító Frantisek Velecký (1934–2003) szlovák színész eredetileg építészmérnöknek készült. Mindig is vonzotta azonban a film világa, ahová harmincéves korában, mindenfajta szakmai előképzettség nélkül sikerült bekerülnie. A szlovák filmgyártás nemzetközi hírű művészévé nőtte ki magát, ösztönös tehetségének köszönhetően mind a szakma, mind a közönség körében tartós népszerűségre tett szert. Emlékezetes alakítást nyújtott František Vláčil Marketa Lazarová (1967) című történelmi drámájában, amelyet a cseh és a szlovák kritikusok 1998-ban minden idők legjobb cseh filmjének választottak. Többször is filmezett külföldön, Magyarországon például Gyöngyössy Imre, Jancsó Miklós, Kardos Ferenc és Szinetár Miklós alkotásaiban játszott, de láthattuk a magyar–csehszlovák összefogással készült tévésorozatban, a Vivát, Benyovszky!-ban (1975) is. Utolsó filmje Terry Gilliam 2005-ben bemutatott, de 2003-ban forgatott alkotása, a Grimm című fantasy. Frantisek Velecký rákban hunyt el. Az Urénuszt megszemélyesítő Tóth Benedek (1941–2000) 1964-ben végezte el a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE) kémia–biológia szakát. Még abban az évben dolgozni kezdett a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia Mikrobiológiai Csoportjánál. Mondhatni, végigjárta az ottani hivatali szamárlétrát: gyakornokként kezdte, aztán tanársegéd, majd adjunktus lett belőle. Foglalkozott a gyakorlati és a levezőoktatással is. A kilencvenes években kétszer is tanszékvezetővé nevezték ki. Egyetemistaként és pályakezdő mikrobiológusként maradt némi ideje a színészi tevékenységre is. Még egyetemistaként lépett színpadra a debreceni Csokonai Színházban: Alekszej Nyikolajevics Arbuzov Egy szerelem története című darabjában Rogyikot alakította (premier: 1963. február 1.), Király Dezső és Várady Zsuzsa Az Igazi című zenés darabjában pedig Ságdi Ferit (premier: 1964. február 16.). 1964 és 1969 között több jelentős magyar filmben játszott fontos szerepeket: Nyáron egyszerű (1964, Bacsó Péter), Zöldár (1965, Gaál István), Aranysárkány (1966, Ranódy László), Egy szerelem három éjszakája (1967, Révész György), Fényes szelek (1969, Jancsó Miklós). A Virágvasárnapban filmezett utoljára. A színészettől való elfordulása után a szakmájában képezte tovább magát: 1972-ben egyetemi doktori (dr. univ.) címet szerzett, 1979-ben pedig a mezőgazdaság-tudomány kandidátusa lett. 


A Garai matrózt megformáló Koncz Gábor 1938. július 8-án született Mezőkeresztesen. Édesapja papnak vagy orvosnak szánta, ő maga kamaszként bokszoló szeretett volna lenni. 1963-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, de már az azt megelőző évben filmezni kezdett. Művészfilmekben és szórakoztató produkciókban egyaránt emlékezetes alakításokat nyújtott: előbbiek közül kiemelkedik Fábri Zoltán Oscar-díjra is jelölt nagy hatású drámája, a Magyarok (1978) és folytatása, a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980), míg az utóbbiak közül a Gyula vitéz télen-nyáron (1970) című szatíra és A dunai hajós (1974) című kalandfilm nem maradhat említetlenül – hogy csak a legjelentősebb alkotásokat ragadjam ki a gazdag filmográfiából. Pályájának egyik legérdekesebb tétele a Magyarországon is bemutatott szlovák filmdráma, A hentessegéd (1982) címszerepe. A nyolcvanas években kisebb szerepeket játszott két, Magyarországon forgatott hollywoodi filmben: a Vörös zsaru (1988) című akciófilmben és a Music box (1989) című drámában. Koncz művészi munkásságát az elmúlt évtizedekben számos szakmai és állami díjjal ismerték el. 2012 óta az Új Színház előadásaiban láthatja a közönség. A püspököt alakító Tomanek Nándor (1922–1988) 1951-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola stúdiójában. Mint a legtöbb hazai színész, ő is elsősorban a színpadon érezte otthon magát, ott tudott kiteljesedni. 1964-ben lett a Vígszínház művésze. Várkonyi Zoltán, a teátrum igazgatója sajnos nem bizonyult megértőnek vele szemben, amikor Tomanek a hetvenes évek első felében, elhatalmasodó betegségére való hivatkozással, kevesebb feladatot szeretett volna vállalni. 1976-ban visszavonult a színpadtól, 1960-ban megkezdett filmszínészi karrierjét viszont egészen 1978-ig folytatta. A hatvanas-hetvenes évek jó néhány emlékezetes művész- és közönségfilmjében láthattuk őt. Élete utolsó évtizedét szinte teljes visszavonultságban töltötte, csak legközelebbi hozzátartozóit engedte magához. Feleségétől, Sasvári Etelkától született fia, Gábor szintén a színészi pályát választotta. 


A Garainét játszó Medgyesi Mária 1935. január 13-án született Budapesten. 1957-ben szerezte meg a színészi diplomáját. Kilenc évig vidéki társulatokban játszott. 1966-ban szerződött a Fővárosi Operettszínházhoz, amelynek 1998 óta örökös tagja. Az operettirodalom nagy szerepeit játszhatta el, ugyanakkor prózai szerepekben is kiváló alakításokat nyújtott. A Hintónjáró szerelem (1955, rendező: Ranódy László) volt az első mozifilmje. Viszonylag keveset filmezett, viszont a szakma legjobbjai foglalkoztatták, mint például Gertler Viktor (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1960), Fábri Zoltán (Dúvad, 1961), Révész György (Fagyosszentek, 1962), Jancsó Miklós (Oldás és kötés, 1963), Szinetár Miklós (Háry János, 1965), Rényi Tamás (A völgy, 1968), Huszárik Zoltán (Szindbád, 1971) és Kardos Ferenc (Ékezet, 1977; Mennyei seregek, 1983). 1990 óta tanítja is a mesterséget, nagy hangsúlyt fektetve a szép beszédre. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából elmondta, hogy bár pályáján voltak hullámvölgyek, mint mindenkinek, alapvetően mégis elégedetten tekint vissza, mert sokszor és sokfélét játszhatott. A rabbit megformáló Kőmíves Sándor (1897–1980) művészcsaládból származott: édesapja Baumann Károly népdalénekes és színész volt, anyja Kőmíves Jolán. Nagyapja, Kőmíves Imre színészként és színműíróként ténykedett. Négy testvére közül Rezső és Erzsi szintén a színészi hivatást választotta. Sándor 1914-ben végezte el a Kereskedelmi Akadémiát. Kis ideig tisztviselőként dolgozott, első világháborús katonai szolgálata után azonban felcsapott színésznek. A hazai és a nemzetközi drámairodalom számos klasszikus szerepét eljátszotta, a zenés-táncos szerepek sem álltak távol tőle. Pályakezdése után bő húsz évvel, 1940-ben kezdett csak filmezni. Főleg epizódszerepeket kapott, gyakran hívták tévéfilmekbe és -sorozatokba. Tartózkodott a széles gesztusoktól, szinte észrevehetetlen művészi eszközökkel építette fel a figurákat. Ódry Árpád lányával, Munkácsy Irénnel kötött házasságából három gyermeke született: ifj. Kőmíves Sándor (1940–2006) színművész, valamint két lány, Borbála és Mária. 


A magyar tisztet alakító Gelley Kornél (1932–1989) az egyik legkiválóbb hazai jellemszínész volt színpadon, filmen és szinkronszerepeiben egyaránt. Tehetségét hamar felismerték, és elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben diplomázott. A kor szokásainak megfelelően vidéki színházakban kezdte a pályát. 1961-ben került a Nemzeti Színház társulatába. A később lerombolt Blaha Lujza téri épületben az utolsó előadás, a Lear király szereplőjeként a fináléban elmondott szavai szimbolikus értelmet nyertek: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / S azt mondanunk, mi fáj, nem azt, mi illik. / A legkorosabb legtöbbet szenvedett. / Mi ifjabbak, kik nyomdokába lépünk, / Ily sok csapást s ily nagy kort meg nem érünk.” 1982-ben az egyik alapító tagja volt a budapesti Katona József Színháznak. 1962-től filmezett. Kitűnő epizódalakításai közül kiemelkedik Boronkay Vince ezredes figurája Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? (1985) című tragikomédiájában és Magyary Zoltán professzor megformálása A tanítványok (1985) című Bereményi Géza-filmben. Ötvenhét éves korában hunyt el. A francia tisztet megszemélyesítő Philippe March (1924–1980) eredeti neve: Aimé de March. 1957-ben kezdett filmezni, időnként az igazi nevét használta. A három testőr 1961-es, Magyarországon is bemutatott filmváltozatában a Milady szeretőjét, Wardes grófot játszotta: ezt a figurát a legtöbb adaptációból általában kihagyják. 1966-ban Beauregard urat alakította Radványi Géza utolsó külföldi filmjében, a Mulat a kongresszusban. 1968-ban három magyar filmben is vendégszerepelt: Kovács András Falak (1968) című nagy érdeklődést kiváltott értelmiségi drámájában, az usztasa terroristákról szóló Jancsó-filmben, a Sirokkóban (1969) és a Virágvasárnapban. Gérard Blain Barátok (1971) című alkotásában egy olyan férfit alakított, aki homoszexuális színezetű kapcsolatba kerül egy tizenéves fiúval. Robert Wise mára kissé elfeledett szerelmi drámájában, a Két amerikaiban (1973) Peter Fonda és Lindsay Wagner partnere volt, és feltűnt a Bestialità (1976) című kétes értékű olasz horrorfilmben is, amelynek egyik szereplője Staller Ilona alias Cicciolina volt. A magyar mozikban utoljára Michel Drach Az elveszett múlt (1977) című drámájában láthattuk. 


Így készült a film 
Gyöngyössy Imre az ötvenes években egy főiskolai etűdhöz gyűjtött anyagot Tolna megyében. Egy ottani öregasszonytól hallott egy népballadát, amelyben szó esett egy bizonyos „komenista Simon pap”-ról. A direktor 1940 és 1948 között a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult, és egész világszemléletét döntően befolyásolta a bencésekhez való szoros kötődése. Érthető módon izgatta tehát, hogy ki lehetett ez a Simon pap, aki egy ballada hőse lett, sorsát Krisztuséval állították párhuzamba, Jézus utolsó szavait adták a szájába, és különleges egyéni tulajdonságokkal is felruházták, mint például az átlagon felüli szagérzékenység és a virágok szeretete. Ugyanebben a balladában szerepelt egy Urénusz nevű tanító is, aki jó barátja volt a papnak. A népballada ihletésére, de a két valós személy életútja alapján Gyöngyössy 1958-ban egy forgatókönyvet írt szeretett tanára, Máriássy Félix számára, ám ebből akkor nem készült film. Tíz évvel később, amikor saját első filmjéhez keresett témát, újra elővette a meg nem valósult forgatókönyvet. Ezt végül ő is elvetette, és egy teljesen újat írt, amelyben az egykori események rekonstruálása helyett a népballada lett a vezérfonal. A direktor ugyanis már nemcsak a két meggyilkolt kommunistának vagy épp a somogyi események résztvevőinek kívánt emléket állítani, hanem a Tanácsköztársaságban való részvétele miatt kivégzett minden ismert vagy névtelen áldozatnak, függetlenül attól, hogy kommunista volt-e az illető. Ugyanakkor a balladán keresztül saját hitét, kétségeit és reményeit is igyekezett megfogalmazni. (A filmben Simon pap és Urénusz testvérek. Gyöngyössy szerint már a ballada is rokonságot feltételezett közöttük, noha a valóságban nem voltak rokonok.) 


1968. szeptember-októberében zajlott az ún. motívumkeresés, és ekkor találtak rá arra a házra, amely megfelelőnek látszott arra, hogy a két főszereplő filmbeli édesanyja ott lakjon. A filmben a házat átkutató csendőrök a padlásra is felmennek. Lett volna lehetőség arra, hogy a padlást műteremben rendezzék be, de Gyöngyössy megnézte az igazit is, hogy alkalmas lenne-e a forgatásra. Nagy meglepetésére három koporsót talált a padláson. Kiderült, hogy azon a vidéken az a szokás, hogy a férfiak húsz év fölött – amikor már nem nőnek tovább – megcsináltatják a koporsójukat, és azt a padláson őrzik. Ez a hagyomány annyira megtetszett a rendezőnek, hogy beépítette a cselekménybe. Erről így nyilatkozott a forgatás megkezdése előtt: „Magam sem gondoltam volna, hogy a motívumoknak ilyen hallatlanul nagy jelentőségük van. Filmemben egyszerre szeretném a balladai hangvételt, s ugyanakkor az emberek és a helyzetek elkerülhetetlen konkrétságát ábrázolni. Ez lehetőséget adott nekem arra, hogy ne ragaszkodjam az eredeti helyszínekhez, például Somogyhoz, hanem szabadabban válogassak. S legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy az országban sok-sok olyan táj van, amely karakterében hasonló, pedig egymástól nagyon távol esik. Így a film helyszíneinek nagyobb részét a Bodrog környékén forgatjuk majd, de lesz olyan jelenet is, amely a Velencei-tó mellett játszódik; igaz, a dombokról a rálátás a tóra olyan lesz, hogy azt majd a Tiszának lehessen nézni, mert a jelenet folytatása a Tisza partján zajlik majd. Rendkívüli fontossága van egy erdőnek – ezt viszont Pesthez elég közel, Tinnye és Zsámbék környékén sikerült megtalálnunk. Mint ahogyan a koporsós ügy is mutatta, a motívumok olyan jelentős szerepet játszanak, hogy visszahatnak a forgatókönyvre, a jelenetekre, a szituációkra, mintegy megszabják szereplőink jövés-menését, s ezáltal egy kicsit még a karakterüket is. Gondolom, a film forgatása közben ez még inkább kiderül majd.” 


Nem én vagyok az első, aki felfigyelt Gyöngyössy és az olasz Pier Paolo Pasolini szellemi rokonságára, sőt még csak nem is a korabeli kritikusok. Maga Gyöngyössy már a Virágvasárnap forgatása előtt beszélt erről a kapcsolatról: „Gyakran irigylem Pasolinit – akinek művészete rendkívül érdekel –, mert úgy érzem, hogy két lépéssel előttem jár. Néha bosszankodom is persze, amikor úgy látom, hogy nem olyan irányban, amerre menni kellene. (Arra a néha felelőtlen, bosszantó anarchizmusra gondolok, ami több művében is megnyilatkozik.) Nekünk itt, Közép-Európában nagyobb a felelősségünk, mert e modern korban nagyobb a történelmi tapasztalatunk, mint azoknak, akik tőlünk nagyon keletre vagy nagyon nyugatra élnek. A rombolás–építés dialektikájából engem inkább az építés érdekel; a gyűlölet–szeretet dialektikájából inkább a szeretet, vagy – gyermeteg pedagógiával megfogalmazva – úgy vélem, hogy bízni kell az ember jóravalóságában.” A korai, fekete-fehér Pasolini-filmek – elsősorban a Máté evangéliuma (1964) – emlékeztetnek a legjobban a Virágvasárnapra. Nem arra gondolok, hogy Gyöngyössy is fekete-fehérben forgatott, hanem arra, hogy letisztultságra törekedett, mellőzött mindenfajta öncélú formai bravúrt, mondanivalóját a legegyszerűbb filmes eszközök használatával fejezte ki. Gyöngyössy szerint filmjét az intellektus és a szenvedély határozza meg, s azt hiszem, ezt általában a teljes Pasolini-életműről is elmondhatjuk. Azt már én teszem hozzá, hogy miként Pasolini filmjeiben, úgy Gyöngyössy alkotásaiban is esztétikai-dramaturgiai funkciója van a meztelen fiú- és férfitestek ábrázolásának: olykor a kiszolgáltatottságot, máskor a szabadságot szimbolizálja, de találunk példát arra is (az 1984-es Yermában), hogy a természettel való harmóniát érzékelteti. 


A Virágvasárnap forgatása 1968 utolsó harmadában zajlott, és körülbelül hatvan napig tartott. A jelenetek többségét szabadban vették fel: a stáb feje fölött gyakran összegyűltek a fekete hófelhők, ám a mindig feltámadó szél el is fújta ezeket. A hó csak az utolsó forgatási napon kezdett esni, akkor viszont hamar fehérbe borított mindent. Gyöngyössy számára a forgatás egyik legnagyobb élményét a statisztériával való találkozás jelentette: „Olyan vidéken forgattunk, ahol még élénken él a faluk és tanyák lakóiban a kollektív játék öröme, s szerencsére sikerült rátapintanom ősi játékösztöneikre. Ezek az emberek még ma is az esküvőkön, temetéseken előre meghatározott, körvonalazott szerepet, magatartást vállalnak magukra. És ez a bennük élő játékkészség, remélem, különös, sajátos dramaturgiai hangulatot ad a film egyes jeleneteinek.” Hadd jegyezzem meg, hogy ezzel az alkotói hozzáállással Gyöngyössy két lépéssel meg is előzte Pasolinit, aki 1971-ben a Dekameron című filmjét forgatta hasonló módszerrel, javarészt Nápolyban verbuvált amatőr szereplőkkel: „A színészeket játszattam, a szó legősibb és legeredetibb értelmében. Azt mondtam nekik, gyertek ide, szórakozzunk! Vegyétek fel ezeket a mulatságos jelmezeket, aztán mulassatok kedvetekre, és játsszátok el a történetet úgy, ahogy gondoljátok. Játsszunk együtt. Nem utasítottam, nem rendeztem, csak elmondtam a történetet. Utána mindenkire rábíztam, hogy kedve szerint elevenítse meg a reá bízott figurát. […] Azt hiszem, felesleges minden további magyarázat annak érzékeltetésére, hogy az ily módon értelmezett film milyen döbbenetesen hasonlít ahhoz a magasztos rítushoz, mely a múltban a színház szerepét töltötte be.” Ellentétben Pasolinivel, aki nagyon magabiztosan alkalmazta a módszert Az Élet trilógiája mindhárom filmjében, Gyöngyössyt bizonytalanság gyötörte, hogy hitelesek lettek-e az együttműködésből született figurák, és valóban a legmegfelelőbb módszert választotta-e elképzelései megvalósításához. Kételyei valószínűleg eloszlottak, mert később is volt rá példa, hogy a hivatásos színészek mellett amatőröket is foglalkoztatott. A forgatás időszakában felmerült az az elképzelés, hogy a Szegedi Nemzeti Színház műsorra tűzi a Virágvasárnap színpadi változatát, ám jómagam nem találtam nyomát annak, hogy ez az előadás létrejött volna. 


Így látták ők 
„A Virágvasárnap többsíkúan tárja fel a 19-es proletárforradalom életerejét, egyszersmind konfliktusait és válságtüneteit is. Egyszerű megközelítéssel világít rá bonyolult gondolatokra, emelkedett, nemes, költői módon. Nemcsak a forradalmat mutatja konkrét valójában és elvont jeleiben, hanem annak továbbható, jelenünkig is elérő egyes tulajdonságait és törekvéseit, elsősorban a szocialista humanizmus igaz értelmezésének és gyakorlatának fáradhatatlan keresését, megválasztását. A film igazi lényegének hordozója és megtestesítője a nép a maga tiszta paraszti hagyományaival és folklórjával, kollektív, rítusos mozgásával, amely szinte ritmust szab az egyes képeknek. Gyöngyössy Imre első rendezői munkája magán viseli nagy tehetségű pályatársai (Jancsó, Gaál, Kósa, Sára) hatásának mindazon bélyegeit, melyeket a témarokonság – a magyar paraszt történelme, drámai sorsa, élete, környezete – megenged és lehetővé tesz. De felfedezni távolabbi rokon vonásokat is. A film egyik-másik jelenete eszembe juttatta Jules Dassin film-remekművét, amelyet Kazantzakisz regényéből alkotott: az Akinek meg kell halnia, ez a tiszta rajongással átvilágított modern passiójáték néhol felködlik a Virágvasárnap mögött. De Gyöngyössy stílusán itt-ott nagy olasz mesterek, Pasolini, Visconti hatását is érzem. Mégis szép, nemesen rusztikus és igazán magyar filmet hozott létre Gyöngyössy Imre bemutatkozásul, bár ez az első filmje az egyéniségpróbálgatás némely bizonytalanságától sem mentes.” 
(Sas György: „Virágvasárnap”. In: Film, Színház, Muzsika 1969/50, 8–9. o.) 


„Ugyancsak monumentális és feledhetetlen a betonfal előtti kivégzendők sorakozója. Nem Gyöngyössy bűne, hogy az utóbbi évek hasonló ambíciójú magyar filmjeiben úgyszólván kötelezővé lett az ilyen tablók koreográfiai beállítása, mely rendezőelv éppen a törvényerőre emelő véletlent nem engedi érvényesülni. A támadhatatlanul eredeti – fentieknél is mélyebb hatású –, szörnyűségében is lebilincselő képsor a zárójelenetben látható: sápadtan derengő, akasztott, meztelen férfitestek a hajnali erdőn. Tiszteletre méltó, hogy a rendezés mindezek után, a halott testvérek fölé hajló anya, a Simon papról szóló krónikás énekkíséret, a rét menekítő térségébe futó életben maradott, a Márk evangéliumából vett idézet segítségével képes a nyomasztó jelenetek, s az egész túlzsúfolt, túlfeszített dráma hangulati feloldását megalkotni. […] Helyenként sokallnunk kell a fényképezett szépséget (élesre vágott zsúpfedél, etnográfiai szobabelsők), de a film egyéb részeiben a fönt már érintetteken kívül is bőven vannak operatőri remeklések. Ilyen például a parasztporták közé vágtató, szövetségeseit hasztalan kereső komisszár tárgyi környezetének láttatása. A meszes házfalra eső hajnali, meredek árnyak hideglelős valőrkülönbsége vészterhesebb, szorongatóbb, mint a terror bármely közvetlen demonstrálása.” 
(Fodor András: „Ballada a paraszti forradalmiságról”. In: Filmkultúra 1969/6, 17–22. o.) 


„Gyöngyössy Imre a Magyar Tanácsköztársaság névtelen hőseinek ajánlotta művét. Ajánlhatta volna minden parasztlázadás, a szegények és elnyomottak minden névtelen hősének. A magyar falu – pontosabban a falusi magyar nép – életét, körülményeit és lelkivilágát, hétköznapjait és ünnepeit falun nevelődött gyermekként élte át s a fészkére hű szeretettel vissza-visszatérő felnőttként tanulta meg értékelni az író-rendező. De ennek a valóságélménynek és ismeretnek segítségével tudta elkerülni annak a »mély-magyar« ál-ballada-hangulatnak veszélyeit, amelyektől pedig legjobb fiataljaink sem tudtak mindig megszabadulni, még Gyöngyössy sem egészen. De erre a hiteles élményrétegre támaszkodva találta és őrizte meg egyéniségét a laikus passiónak azon az útján, amelynek lehetőségeire a modern olaszok, főként Pasolini, inkább csak ráébreszthették.” 
(Keresztury Dezső: „Virágvasárnap”. In: Filmvilág 1970/1, 1–4. o.) 


Virágvasárnap (1969) – magyar filmdráma. A forgatókönyvet írta: Gyöngyössy Imre. Dramaturg: Bacsó Péter. Operatőr: Szécsényi Ferenc. Zene: Sárosi Bálint. Díszlet: Vayer Tamás és Huszárik Zoltán. Jelmez: Vicze Zsuzsa. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Gyöngyössy Imre. Főszereplők: Frantisek Velecký (Simon pap), Tóth Benedek (Urénusz tanító, Simon fivére), Tomanek Nándor (püspök), Koncz Gábor (Garai matróz), Medgyesi Mária (Garainé), Iványi József (Kormanik), Kőmíves Sándor (rabbi), Gelley Kornél (magyar tiszt), Ambrus András (Csordás), Philippe March (francia tiszt), Horváth Teri (parasztasszony), Némethy Ferenc (gróf), Kosztolányi Balázs (parasztlegény), Fülöp Zsigmond (orvos). Magyarországi bemutató: 1969. december 11. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 



















BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...