BONNIE ÉS CLYDE

„They're Young… They're in Love… And They Kill People!”

(Fiatalok… Szerelmesek… és embereket ölnek!)

Az 1967-ben bemutatott Bonnie és Clyde a hatvanas évek egyik legjelentősebb és legsikeresebb amerikai filmje, amely világsztárrá tette a két főszereplőt, Warren Beattyt és Faye Dunawayt. Arthur Penn alkotása az 1930-as évek híres-hírhedt bűnöző szerelmespárja, Bonnie Parker (1910–1934) és Clyde Barrow (1909–1934) történetének idealizált feldolgozása, egyike a klasszikus hollywoodi filmkészítés merev szabályaival szembeforduló úttörő produkcióknak. Újszerű módon ábrázolta az erőszakot, így például elsőként mutatta be realisztikusan az emberi testbe csapódó golyók által okozott fizikai sérüléseket. Mindez provokatív szexuális tartalommal párosult: Clyde impotenciája teljesen egyértelmű, az egyik ágyjelenetben pedig Bonnie félreérthetetlen módon orális szexet imitál. A hatvanas évek második felében Nyugaton minden a fiatalokról és a fennálló társadalmi rend elleni lázadásról szólt, amivel Bonnie és Clyde históriája maximálisan harmonizált. A páros megtestesítette Andy Warhol akkoriban híressé vált szállóigéjét is a tizenöt perc hírnévről. A filmet 1968-ban tíz Oscar-díjra jelölték, de csak két kategóriában nyert. Magyarországra bő egy évtizedes késéssel érkezett meg: 1979-ben a budapesti Filmmúzeum tűzte műsorára.

A cselekmény 

Az 1930-as években járunk, az amerikai Texas államban. A gyönyörű Bonnie Parker és a jóképű Clyde Barrow akkor ismerkednek meg egymással, amikor a férfi el akarja lopni a lány kocsiját. Bonnie pincérnő, míg Clyde azt állítja magáról, hogy bankrabló, aki volt már börtönben is, ahol levágta két lábujját, hogy ne kelljen dolgoznia. A fegyverét is megmutatja, és egy közeli üzlet kirablásával bizonyítja, hogy igazat mond. Bonnie-nak megtetszik a vagány srác, és már a kocsiban letámadja, Clyde azonban elhárítja a közeledését. A női mivoltában megsértett Bonnie el akar menni, mire Clyde azt mondja neki, ha szexet nem is, egy jobb élet lehetőségét fel tudja ajánlani neki. Közös életük egy bankrablással kezdődik, de nincs szerencséjük, mert Clyde épp egy csődbe ment intézményt akar kirabolni. Pénz híján kénytelen beérni egy élelmiszerbolt kifosztásával. Az egyik alkalmazott egy húsvágó bárddal támad rá. Clyde a pisztoly agyával leüti, hogy el tudjon menekülni. Amikor valamilyen probléma támad a szerelmesek kocsijával, egy fiatal szerelő, C. W. Moss hamar megjavítja a járgányt. Mivel egy ilyen aranykezű mesterre bármikor szükség lehet, a szerelmesek magukkal hívják. Hármasban indulnak a következő bankrablásra: Bonnie és Clyde mennek be a pénzért, C. W. a kocsiban várakozik rájuk az épület előtt. Balga módon azonban beáll egy megüresedett helyre a járda mellé, ezért a menekülő páros értékes perceket veszít, míg észreveszik a parkoló autót. Ezalatt a bank egyik alkalmazottja felkapaszkodik az induló kocsira, mire Clyde az ablakon keresztül arcon lövi, hogy megszabaduljanak tőle. Ez már emberölés, amiért mindhármójukat körözni fogják. Emiatt Clyde este felajánlja Bonnie-nak, hogy menjen el, most még kiszállhat az egészből, ám a lány vele akar maradni.

Clyde-ot egy napon meglátogatja a bátyja, a szintén börtönviselt Buck és felesége, Blanche, egy prédikátor lánya. A testvérek örülnek a viszontlátásnak, ugyanakkor az első pillanatban látható, hogy a két nő egyáltalán nem szimpatizál egymással. Clyde és Buck megállapodnak abban, hogy együtt töltenek egy kis időt Missouriban, ahol kivesznek egy házat. Bonnie nem lelkesedik az ötletért, mégis enged Clyde kívánságának. Nem sokáig élvezhetik a közös kikapcsolódást, mert a borravaló nélkül maradt élelmiszerfutár gyanúsnak találja a házat. Gyanúját alighanem megosztja a rendőrökkel is, mert sötétedéskor a rendőrség rajtaüt a házon. Tűzharc tör ki, de hőseinknek sikerül elmenekülniük. Mivel az összecsapásban Buck lelő egy rendőrt, a házaspár nem tud mást tenni, mint csatlakozni a bűnöző trióhoz. Eleinte siker koronázza akcióikat, sőt marad idejük és kedvük arra is, hogy tréfálkozzanak egy kicsit. Előbb alaposan megleckéztetnek egy utánuk ólálkodó polgárőrt, egy bizonyos Frank Hamert, majd elkötik egy enyelgő szerelmespár, Eugene és Velma autóját. Amikor a páros egy másik kocsival utánuk ered, túszul ejtik őket. A bűnözők remekül szórakoznak Eugene és Velma ijedtségén, akik idővel egyre felszabadultabban viselkednek. Amikor azonban kiderül, hogy Eugene temetkezési vállalkozó, Bonnie ragaszkodik ahhoz, hogy a jegyespárt azonnal tegyék ki a kocsiból. A banda egy turistakempingbe megy, de a rendőrség itt is rajtuk üt. Az újabb tűzharc tragikus következményekkel jár: Buck súlyosan megsebesül, és találat éri Blanche-ot is. Clyde-nak az éj leple alatt sikerül egy másik autót lopnia, amellyel egérutat nyernek. Egy mezőn állnak meg, hogy rendezzék soraikat. A rendőrök hajnalban utolérik őket. Buck és Blanche nem tudnak menekülni: a férfi belehal sérüléseibe, az asszony rendőrkézre kerül. Bonnie és Clyde kiszabadulnak ugyan a kelepcéből, de ezúttal ők is megsebesülnek. C. W. Moss az apjánál rejti el őket. Az apa látszólag szívélyesen fogadja a sebesülteket, ám amikor négyszemközt marad a fiával, felpofozza könnyelmű viselkedéséért. Szorul a hurok a szerelmesek körül, Frank Hamer ugyanis nem felejtette el, hogyan alázták meg őt a banda tagjai, és le akar számolni velük. Első útja a börtönkórházba vezet, Blanche-hoz… 

Francia kapcsolat 

A Bonnie és Clyde forgatókönyvét David Newman és Robert Benton, az Esquire magazin újságírói kezdték írni a hatvanas évek elején. Munkájukat erősen befolyásolták a fénykorát élő francia új hullám olyan remekművei, mint például a Kifulladásig (1960, Jean-Luc Godard) és a Lőj a zongoristára (1960, François Truffaut). Szakítva azzal a hollywoodi szokással, mely szerint a forgatókönyvírók már néhány oldalas szinopszis alapján megpróbálnak támogatókat találni, Newmanék egy hetvenoldalas forgatókönyvet írtak, amely még nem tartalmazott párbeszédeket. Először Arthur Pennhez juttatták el a szkriptet, aki azonban már hozzákezdett az Üldözők (1966) című filmjéhez, ezért nemet mondott a megkeresésre. Ekkor François Truffaut francia filmrendezőhöz, a Kifulladásig forgatókönyvírójához fordultak. Truffaut-nak nagyon tetszett az írásmű, és találkozót beszélt meg a két fiatal íróval New Yorkban. Számos ötlettel állt elő: állítólag ő javasolta azt is, hogy Clyde ne biszexuális legyen, hanem impotens. (Más források szerint Arthur Penn tanácsára maradt ki ez a motívum, mert az amerikai rendező úgy vélte, hogy a két főhős már önmagában provokatív figura, és C. W. Moss iránti vonzódásuk ábrázolásától nem lennének szimpatikusabbak a közönség számára.) Truffaut azt tanácsolta a lelkes forgatókönyvíróknak, hogy szenteljenek megkülönböztetett figyelmet a valós idő és a filmidő összefüggéseinek is. 

Igen kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a francia rendező forgassa majd le a filmet, ám amikor Truffaut-nak váratlanul lehetősége nyílt arra, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett filmtervét, Ray Bradbury 451° Fahrenheit (1966) című regényének adaptálását, kiszállt a Bonnie és Clyde-ból. Pedig már a színészeket is kiválasztotta: Clyde szerepére Terence Stampet vagy Paul Newmant, Bonnie-éra Alexandra Stewartot képzelte el, C. W. Mosst Robert Walker játszotta volna. Truffaut távozása után szóba került a francia új hullám másik nagy alakja, Jean-Luc Godard, a Kifulladásig rendezője. Többféle magyarázat is született arról, miért nem sikerült megállapodni vele. Köztudott volt, hogy Godard nem kedveli Hollywoodot, és ami azt illeti, a filmfőváros producerei sem a godard-i filmkészítési módszereket favorizálták. A direktor mindazonáltal mégsem utasította vissza csípőből a felkérést, sőt azt tervezgette, hogy a történetet Japánba helyezi át, és tizenévesekkel forgatja le. Ez akkora marhaságnak hangzott, hogy az illetékesek inkább lemondtak róla. Más források úgy tudják, hogy Godard eleve el sem akarta vállalni a felkérést, mert megsértődött azon, hogy az illetékesek hamarabb környékezték meg volt barátját, a riválisának tekintett Truffaut-t, mint őt. Van olyan verzió is, hogy Godard New Jersey-ben akart forgatni januárban, a projekt eredeti producerei viszont képtelenségnek tartották, hogy a texasi hőségben játszódó sztorit téli időjárásban forgassák le. „Én egy filmről beszélek, maguk meg az időjárásról!” – fakadt ki dühösen Godard, és végleg visszalépett a rendezéstől. 

Rendező- és színészkeresés

Warren Beatty, az új színésznemzedék egyik csillaga párizsi tartózkodása alatt találkozott Truffaut-val, aki mesélt neki a Bonnie és Clyde-ról. A téma felkeltette Beatty érdeklődését. Miután visszatért Hollywoodba, megszerezte a forgatókönyvet, elolvasta, és megvásárolta a megfilmesítés jogát. Meggyőzte Bentont és Newmant arról, hogy bár a szkript francia hatást tükröz, maga a történet inkább amerikai, mintsem francia rendezőt igényel. Ám a szakma több rendezőóriása – mint például George Stevens és William Wyler – is nemet mondott a projektre, sőt még az olyan ifjú titánokkal sem sikerült megegyezni, mint Sydney Pollack és Brian G. Hutton. Beatty megpróbálkozott a brit free cinema két jeles képviselőjével is, de sem Karel Reiszt, sem John Schlesingert nem érdekelte ez a történet. Ekkor Warren is ajánlatot tett Arthur Penn-nek, aki először őt is visszautasította, végül bizonyos feltételek mellett mégis igent mondott. Egy filmes anekdota szerint Beatty bezárkózott Penn-nel egy szobába, és addig nem engedte ki, amíg a beleegyező válasz el nem hangzott. A fiatal filmsztár kezdetben úgy gondolta, kizárólag producerként vesz részt a film elkészítésében. Bonnie szerepét nővérének, Shirley MacLaine-nek szánta, Clyde eljátszására pedig a beatnemzedék bálványát, Bob Dylant akarta megnyerni. Noha Dylan egyes fotók tanúsága szerint kísértetiesen hasonlított Clyde-ra, mégsem vállalta el a munkát. Beatty idővel úgy döntött, az lesz a legegyszerűbb, ha ő maga játssza el a figurát. Ezután persze már szó sem lehetett arról, hogy Shirley legyen Bonnie, vagyis másik színésznőt kellett keresni. 

A nagy nőcsábász hírében álló Warren először megpróbálta volt barátnőjét, Natalie Woodot megnyerni a szerepre. A színésznő visszautasította őt, mert épp egy terápián vett részt, melyet nem akart félbehagyni, és egyébként is kimerítőnek találta a Beattyvel való közös munkát, amelyre korábban már volt alkalma. Ekkor olyan jelöltek neve merült fel, mint például Ann-Margret, Tuesday Weld, Carol Lynley, Sharon Tate, Leslie Caron, Sue Lyon és Jane Fonda. Caron épp együtt járt Beattyvel, ez azonban nem gátolta meg Warrent abban, hogy kíméletlenül közölje vele, hogy az a hat év, amellyel Leslie öregebb nála, a filmvásznon elfogadhatatlan lenne. Ann-Margret állítólag nem tudott bánni a fegyverekkel, ezért nem kapta meg a szerepet. Jane Fonda akkoriban Roger Vadim feleségeként Franciaországban élt, és nem kívánt hazatérni az Egyesült Államokba a Bonnie és Clyde kedvéért. 2012-ben egy tévéműsorban a sztár cáfolta ezt a legendát: azt állította, hogy nagyon is szerette volna megkapni ezt a szerepet, és kifejezetten bosszantotta, hogy nem őt választották. Sharon Tate pályakezdő volt, számottevő szakmai tapasztalat nélkül, és kétségesnek tűnt, hogy meg tudna-e birkózni egy ilyen összetett szereppel. Tuesday Weld minden szempontból megfelelt, ám teherbe esett, ezért visszalépett. Évek múlva viszont már azt nyilatkozta a médiának, hogy azért mondott nemet, mert megérezte, hogy a film óriási kasszasiker lesz, márpedig ő irtózott a blockbusterektől. A népszerű énekesnő, Cher maga ajánlkozott a szerepre. Erről zenészpartnere és akkori férje, Sonny Bono semmit nem tudott, amikor azonban értesült a dologról, nemtetszését fejezte ki Warren Beattynek, mert nem szerette volna, hogy felesége egy ilyen „ellentmondásos” filmben szerepeljen. 

Faye Dunaway filmszínésznői karrierje nem indult túl szerencsésen. Nem kapta meg Domino szerepét a Tűzgolyó (1965) című James Bond-filmben, és sikertelenül jelentkezett Arthur Penn Üldözők című filmjének női főszerepére is. A Penn-opusz szereposztó rendezője azt mondta neki, nem elég szép ahhoz, hogy filmezzen, maradjon csak a színház világában, és inkább Jane Fondát szerződtette. Penn utólag értesült minderről, és miután megnézte Dunawayt A happening (1967) című filmben, meggyőződésévé vált, hogy az összes eddigi jelölt közül Faye tudná a legjobban eljátszani Bonnie Parkert. A fiatal színésznőről egy tehetséges fotográfus, Curtis Hanson (a későbbi filmrendező) egy fotósorozatot készített a harmincas évek stílusában, amelyet Penn és Beatty is látni akart. A képek láttán megszületett a döntés, hogy szerződtetik Dunawayt, mindazonáltal kemény feltételt szabtak neki: le kellett fogynia tizenöt kilót. Beatty meg akarta vásárolni a fotósorozatot Hansontól, a fényképész azonban pénz helyett azt kérte, hadd vehessen részt a forgatáson mint megfigyelő. Az üzlet létrejött. Beatty saját magát tekintette a készülő film egyetlen sztárjának, és sokáig hallani sem akart arról, hogy a pályakezdő színésznő neve a plakátokon a film címe fölé kerüljön kiemelve, mint az övé. Később meggondolta magát, mert nap mint nap tapasztalta, hogy a munkamániás Faye minden energiáját a filmre fordítja. Amikor Beatty megtekintette a végleges változatot, azonnal ráébredt arra, hogy Dunaway alakításának óriási visszhangja lesz, és ő tulajdonképpen a film fogadtatása ellen dolgozna, ha továbbra is megtagadná tőle a sztárstátust a reklámanyagokon. Egyébként is milyen lenne, ha a Bonnie-ról és Clyde-ról szóló filmet kizárólag a Clyde-ot alakító színész nevével reklámoznák? 

Dunaway mindmáig hálás ezért a gesztusért Beattynek, hiszen mint önéletrajzi könyvében írja, Hollywoodban ez a fajta nagyvonalúság nagyon ritka. Ezzel kapcsolatban emlékeztetett barátnőjére, Sharon Stone-ra, akivel szemben Michael Douglas nem volt ilyen nagyvonalú közös filmjük, az Elemi ösztön (1992) kapcsán, és nagyot koppant, amikor a produkció végül sokkal inkább lett Sharon személyes sikere, mint az övé. Faye beszélt arról is, hogy bár a valóságban is volt kémia közte és Warren között, a forgatás legelején eldöntötték, hogy nem keverik az érzelmeket a munkával, mert mindkettőjük számára az utóbbi a legfontosabb. A színésznő ezt az elvet követte később is, amikor olyan bálványozott férfisztárokkal forgatott, mint például Jack Nicholson, Paul Newman vagy Robert Redford. Ha a magánéletben nem is jöttek össze, azt mindenképpen nagyon sajnálja, hogy soha többé nem volt alkalma újra Warrennel filmeznie, mert szerinte remek párost alkottak. Ahogyan Beatty előre sejtette, Bonnie Parker megformálása világsztárrá tette Dunawayt. Filmbeli öltözködése öt kontinensen teremtett divatot a nők körében (a svájcisapkák eladási mutatója hirtelen az egekbe szökött), alakításával pedig tulajdonképpen az amerikai filmipar szemléletváltozásához járult hozzá: egy Bonnie Parker-típusú merész, a szexben is kezdeményező nő ugyanis addig gyakorlatilag elképzelhetetlen volt a hollywoodi stúdiófilmekben. Dunaway dublőze egy mindössze tizenhat éves kezdő színésznő, Patsy McClenny volt (később Morgan Fairchild művésznéven futott be), de a vele felvett jeleneteket egyes források szerint nem használták fel. (Kuriózum, hogy Fairchild első igazi mozifilmje az 1970-ben bemutatott A Bullet for Pretty Boy volt, melynek bankrabló főhőse egy villanásnyi jelenetben találkozik Bonnie-val és Clyde-dal, akiket a Penn-filmmel harmonizálva öltöztettek: Bonnie-t Morgan játszotta.)

Buck Barrow szerepét Gene Hackman kapta, aki akkor még sikerekben gazdag pályája elején járt. Tulajdonképpen a Bonnie és Clyde-ban nyújtott alakítása hívta fel rá a figyelmet. Korábban már játszott Beattyvel a Lilith (1964) című filmben, és akkor barátkoztak össze. Blanche Barrow megformálása az addig csak tévésorozatokban szereplő Estelle Parsons számára jelentette a nagy lehetőséget. A színésznő személyesen is szeretett volna találkozni az igazi Blanche-sal, amit Warren Beatty nem tartott jó ötletnek. Végül mégis szervezett egy találkozót, de addigra Parsons meggondolta magát. Blanche Barrow elolvasta a forgatókönyvet, és beleegyezését adta Beattynek, hogy a produkció használhatja a nevét. A kész film azonban nagy csalódást okozott neki, mert jelentősen eltért az általa jóváhagyott szkripttől. Blanche szerint Parsons „egy sikítozó idiótá”-t csinált belőle. Az egykori gengszternő be is perelte a Warner Bros.-t a tények meghamisítása miatt: keresetében arra hivatkozott, hogy a filmmel ellentétben az apja nem lelkész volt, ő maga pedig nemcsak arról tudott, hogy Buck elítélt bűnöző, hanem arról is, hogy korábban kétszer is megnősült. Ami Bonnie-t illeti, az igazi Blanche fiatalabb volt nála, és a valóságban ő volt a dekoratívabb nő. A figura megváltoztatása egyébként nem a Warner Bros. vagy Beatty kívánságára történt, hanem Arthur Penn koncepciója alapján. A direktor ugyanis azt akarta, hogy a filmbeli Blanche minél hisztérikusabb legyen, hogy ezáltal is kidomborodjék, hogy Bonnie viszont milyen cool.

Nem tudni, hogy a forgatáson Parsons és Dunaway munkakapcsolata mennyire volt baráti vagy éppen feszült, Estelle mindenesetre így nyilatkozott Faye-ről: „Még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire megszállottan szeretett volna filmsztár lenni.” C. W. Moss eljátszására felmerült Jack Nicholson és Dennis Hopper neve is, míg végül az akkor még alig ismert Michael J. Pollardot szerződtették. Pollard olyan emlékezetes alakítást nyújtott, hogy évekkel később egyik kollégája, Michael J. Fox az iránta való tiszteletből emelte be nevébe a megkülönböztető „J.” betűt. A magyar közönség körében is népszerű komikus, Gene Wilder a Bonnie és Clyde-ban mutatkozott be a moziközönségnek. Filmbeli menyasszonyát Evans Evans alakította, aki a magánéletben John Frankenheimer rendező felesége volt. Frank Hamert eredetileg Morgan Woodward játszotta volna, aki inkább a Bilincs és mosoly (1967) című filmhez szerződött le, így került a helyére Denver Pyle. Az Ivan Mosst alakító Dub Taylor főleg westernekben szerepelt, filmográfiájában azonban vígjátékokat is találhatunk. A texasi Red Oakban vették fel azt a jelenetet, amelyben Bonnie meglátogatja a családját. Számos helybeli lakos eljött megnézni a forgatást, és a filmesek az érdeklődők között figyeltek fel Mabel Cavittre: a törékeny, idős tanárnő számára felajánlották Bonnie anyjának kicsiny szerepét. A jelenetet egyébként egy ablaküvegen keresztül vették fel, hogy békebeli, nosztalgikus hangulata legyen.

A forgatás

Warren Beattynek nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy a Bonnie és Clyde gyártását teljes egészében finanszírozni tudja, ezért megpróbálta valamelyik nagy filmstúdiót megnyerni a projekthez. A Warner Bros. kivételével mindenhol elutasították. Ami azt illeti, a cég illetékesei sem lelkesedtek egyöntetűen a sztoriért, sőt a vezérigazgató, Jack Warner állítólag élete végéig gyűlölte a Bonnie és Clyde-ot, noha ez lett a vállalat történetének egyik legjövedelmezőbb filmje. Warner azonban jó üzletember volt, megszimatolta a sikert, és személyes ízlését félretéve beszállt az üzletbe. Voltak persze kikötései is. Így például elutasította Beatty ötletét, hogy fekete-fehérben forgassanak, és ragaszkodott ahhoz, hogy a Bonnie és Clyde a harmincas-negyvenes évek klasszikus gengszterfilmjeinek stílusában készüljön. A legenda szerint Beatty ellenkezett, mire Warner rámutatott az iroda ablakából jól látható hatalmas víztoronyra, melyen a cég emblémája virított: „Látja, ugye, hogy kinek a nevét viseli ez a cég?”. Warren reflexből kinézett az ablakon, és megpillantva a logót kitöltő hatalmas WB betűket, máris kész volt a szemtelenül szellemes válasszal: „Én ott a saját monogramomat látom!” Warnernek megtetszett a fiatal színész vagánysága, és hajlandó volt engedni bizonyos dolgokban. Nem örült viszont az elhúzódó texasi forgatásnak, mert az jelentősen megnövelte a tervezett költségvetést. Pedig maga a forgatás igazából nem is tartott túl sokáig: 1966 októberében kezdődött, és decemberben véget is ért, a két és félmillió dolláros költségvetés pedig igazán nem számított túl magasnak. Egyetlen olyan jelenet van a filmben, melyet nem Texasban és nem is a Warner stúdióiban vettek fel: a szerelmespár halálát a kaliforniai Albertson Ranchon forgatták. A bankrablási epizódok többségét eredeti helyszíneken forgatták, mivel a pár által annak idején kirabolt bankok épületei a hatvanas években még álltak, sőt némelyikben még mindig bank üzemelt. A forgatáson jelen volt Robert Towne forgatókönyvíró is, aki éppen egy másik szkripten dolgozott Beattyvel. (Abból készült 1975-ben a Sampon című film.) Ha már úgyis ott volt, Towne módosította a Bonnie és Clyde forgatókönyvét is, ha munka közben erre szükség volt. Nevét konzultánsként tüntették fel a film főcímén. 

A Bonnie és Clyde néhány filmtörténeti utalást is tartalmaz. Így például az a film, amelyet a bűnöző trió a tragikusan végződött bankrablás után megnéz egy moziban, Mervyn LeRoy Aranyásók 1933-ban című alkotása. Az egyik bankrablás közben Buck átugrik a pult fölött. Ez a mutatvány valójában John Dillinger stílusára volt jellemző, aki az ötletet Douglas Fairbanks Zorro-filmjeiből vette át. Egy másik bankrablási jelenetben Clyde megengedi a helyiségben tartózkodó farmernek, hogy megtartsa a pénzét: „A te pénzed vagy a banké? – kérdezi a férfitől. „Az enyém” – hangzik a válasz. „Akkor tartsd meg” – mondja Clyde. Ez az eset igazából egy másik bankrabló, Pretty Boy Floyd legendájához tartozik. A valóságban John Dillingerrel és William Shaw-val történt meg 1933. június 10-én, hogy amíg egy bankot kiraboltak, addig sofőrjük, Paul Parker beállt a parkolóba, ahelyett hogy indulásra készen várta volna őket az épület előtt. A filmben Bonnie Parker mindkét költeményéből részletek hangzanak el Faye Dunaway előadásában. Az első, a The Story of Suicide Sal azelőtt hallható, mielőtt a rendőrség rajtuk ütne a bérelt házban, a másik, a The Story of Bonnie and Clyde pedig a történet vége felé. A film dinamikus kísérőzenéje jóval hangosabb, mint a pisztolylövések zaja. Egy mulatságos anekdota szerint a brit premier előtt egy túlbuzgó mozigépész megtekintette a filmet, és ezt a jelenséget hibának tartotta, ezért gondos feljegyzéseket készített arról, hogy mikor kell felerősítenie, és mikor kell lehalkítania a hangot, hogy a zajszintkülönbséget korrigálja. Később számos film felhasználta azt az ötletet, hogy az üldözéses jeleneteket vidám bluegrass zenével festik alá, így például a Magyarországon is méltán népszerű Éjszakai rohanás (1988).

A Bonnie és Clyde egyik fő jellemzője, hogy az erőszakos jelenetek komikus mozzanatokkal keverednek. Erre egy jó példa a szerelmespár és C. W. Moss első közös bankrablása. Eleinte vicces a szituáció, hogy C. W. igazi amatőr módjára beparkol egy üres helyre a járda mellé, a bankból sietve távozó Bonnie és Clyde pedig egy ideig hiába keresik az épület előtt az autót. A humor azonban rögtön véres erőszakba vált át, amikor a járműre felkapaszkodik a bank alkalmazottja, akit Clyde arcba lő. Erőszak és humor effajta párosítása akkoriban még szokatlan és újszerű művészi megoldásnak számított, és számos kritika tárgyát képezte. Penn az 1930-as évek gengszterfilmjeinek képi világát akarta a romantika és a komédia jellemzőivel elegyíteni. Célja nemcsak egy újfajta filmkészítési stílus kimunkálása volt, hanem bizonyos esetekben a feszültség feloldása vagy éppenséggel fokozása is. A Bonnie és Clyde – két évvel megelőzve Sam Peckinpah véres westernjét, A vad bandát – filmekben addig soha nem látott módon ábrázolta a fegyverhasználatot. Jellegzetes példa erre a befejező jelenet, a címszereplőket leterítő golyózápor. A hosszú képsorban jól látható, amint a golyók véres sebeket okozva hatolnak a pár testébe: Bonnie esetében Penn a golyók okozta fizikai fájdalmat akarta ábrázolni, míg Clyde halálát négy különböző kameraállásból és különféle speciális lencsék használatával vették fel, hogy stilizált hatást érjenek el. Ehhez a jelenethez a technikai stáb körülbelül két hétig készítette elő a kellékként szolgáló kocsit. A Bonnie és Clyde volt az első film, amelyhez elképesztő mennyiségű vérpatront használtak fel, hogy a golyók ütötte sebeket imitálják velük. Warren Beatty egy körte szétnyomásával adott jelt arra, hogy a közelben tartózkodó technikusok működésbe hozzák testén a patronokat. Faye Dunaway lábát a sebességváltóhoz kötötték, hogy teste a géppisztolysorozat közben ne essen ki a rázkódó járműből. Penn ötlete volt az is, hogy a jelenet lassított legyen: az eredeti elképzelés állóképek sorozata lett volna (ahogyan a film kezdődik), a háttérben puskaropogás és halálsikolyok hangjával.

Mindegyik színész a maga módján nehéz helyzetbe került a forgatáson. Michael J. Pollardnak például senki sem szólt, hogy nem muszáj tényleg megennie azt a hamburgert, amelyet abban a jelenetben kap, amelyben Eugene-t és Velmát elrabolják. A tizenkettedik ismétlésnél viszont már határozottan rosszul volt a sok elfogyasztott hamburgertől. Estelle Parsons számára az volt a legszokatlanabb, hogy a színészeknek részt kellett venniük a speciális effektusok előállításában. Amikor például Buck és Blanche úgy próbálnak megszökni a tüzelő rendőrök elől, hogy a golyók ellen védekezésül egy matracot tartanak maguk elé, Parsonsnak egy rejtett kereket kellett forgatnia, amely működésbe hozta a habszivacsba rejtett robbanópatronokat, melyek a becsapódó lövéseket szimulálták. Faye Dunaway eredetileg olyan ruhákat szeretett volna viselni, amelyek teljesen szabad mozgást biztosítottak volna neki, Theadora Van Runkle jelmeztervező azonban úgy gondolta, a stílus a legfontosabb, ezért hosszú szoknyát, rövid kabátot és svájcisapkát adott rá. Dunaway filmbeli öltözködése oly nagy sikert aratott a nők körében az egész világon, hogy a színésznő évekig ragaszkodott ahhoz, hogy filmjeiben Van Runkle tervezze a ruháit. Hogy ne tűnjön túl magasnak Warren Beatty mellett, Faye lapos sarkú cipőt vett fel. (Beatty tizennyolc centivel magasabb, mint Faye, aki viszont húsz centiméterrel nőtt nagyobbra, mint az igazi Bonnie Parker.) Dermesztő hideg volt akkor, amikor a menekülő szerelmesek átkelnek egy folyón. A jelenetet három napig forgatták, hogy a színészek úrrá legyenek az időjárás miatti remegésükön. Gene Hackman mindenképpen mellényben akarta játszani Buck halálának jelenetét. Döntését ott helyben meg is bánta, mert fagyos időben órákat kellett töltenie a hideg földön, ugyanis a felvételt többször is meg kellett ismételni. Barnett Guffey operatőrt menet közben lecserélték, mert a megvilágítást illetően nézeteltérései támadtak Arthur Penn-nel. Egy veterán operatőr, Ellsworth Fredericks lépett a helyére. Néhány nap múlva Penn visszahívta Guffey-t, mert belátta, hogy vitájukban nem neki volt igaza, hanem az operatőrnek.

Eltérések a valóságtól 

Az igazi Bonnie és Clyde bűnözői karrierje valójában nem volt annyira romantikus színezetű, mint amilyennek a film ábrázolja. A Barrow-banda számos rablást és gyilkosságot követett el, bár az is igaz, hogy olyan akciókat is nekik tulajdonítottak, melyeket nem sikerült egyértelműen rájuk bizonyítani. Nem tartoztak azonban az igazán sikeres bűnözők közé: állítólag egyszer sem sikerült 1500 dollárnál többet zsákmányolniuk. A hírhedt bűnöző, John Dillinger egyszer azt mondta róluk, hogy a páros „rossz fényt vetett a bankrablásra”. Bonnie Parker a valóságban jóval alacsonyabb és kevésbé attraktív megjelenésű nő volt, mint Faye Dunaway, és azt beszélték róla, hogy nimfomániás. A film szerint akkor ismerkedett meg Clyde-dal, amikor az el akarta lopni Bonnie anyjának a kocsiját. A valóságban 1930. január 5-én találkoztak először, mégpedig egyik közös barátjuk otthonában. A barát eltörte a karját, és Bonnie mellette maradt, hogy ápolja. Clyde épp látogatóba jött a haverjához, amikor a konyhában Bonnie-ba ütközött. Állítólag első látásra egymásba szerettek. Bonnie egy autóbalesetben égési sérüléseket szenvedett a lábán és a hátán, emiatt élete utolsó évében már járni is nehezen tudott. (Ez a baleset, amely Clyde hibájából következett be, teljesen kimaradt a filmből.) Clyde Barrow egyes feltételezések szerint biszexuális volt. Az a pletyka járta, hogy szexuális érdeklődést mutatott bandája egyik tagja, W. D. Jones iránt, akárcsak Bonnie. Maga Jones viszont – aki a film bemutatásakor még élt – határozottan cáfolta, hogy Clyde meleg, Bonnie pedig nimfomániás lett volna, és kijelentette, hogy a bűnöző párossal való kapcsolatának semmiféle szexuális színezete nem volt. Elmondta azt is, hogy bár Bonnie-ról több olyan fotó is készült, melyeken fegyverrel pózolt, ő maga soha nem látta, hogy bárhol is használta volna azt. 

Clyde egyik életrajzírója úgy tudja, hogy a fiatal bűnözőt a harmincas évek legelején egy texasi börtönben az egyik rabtársa többször megerőszakolta. Clyde a börtön egyik félreeső helyén egy ólomcsővel agyonverte a zaklatóját. Ez volt az első gyilkosság, amit elkövetett. Mivel egy másik rab, akit életfogytiglanra ítéltek, magára vállalta ezt az emberölést, Clyde 1932-ben kiszabadult. C. W. Moss figurája W. D. Jones és a Barrow-banda másik tagja, Henry Methvin személyiségének ötvözésével született meg. Jones 1968-ban beperelte a Warner Bros.-t, mert szerinte a film „befeketítette” és „megrágalmazta” őt, ám semmilyen kártérítést nem kapott. Frank Hamer a valóságban egészen a végső leszámolásig nem találkozott Bonnie-val és Clyde-dal: teljes mértékben fikció az a jelenetsor, amelyben a banda foglyul ejti és megalázza a férfit, aki lényegében privát bosszúvágyból számol le a szerelmesekkel. Hamer tényleg az egyik kulcsfigurája volt annak a rajtaütésnek, amely a szerelmespár halálával ért véget, de semmiféle személyes sérelem nem vezette. Tudta, hogy a banda egyik tagja, Henry Methvin családja Louisianában él: alkut kötött a férfi apjával cserébe Bonnie és Clyde feladásáért. (Az alku motívuma a filmben is szerepel.) Hamer özvegye és fia 1968-ban pert indítottak a film alkotói ellen rágalmazás miatt. Az ügy három évvel később peren kívüli megegyezéssel ért véget. A filmben Buck Barrow egy mezőn hal bele a sérüléseibe, a valóságban viszont börtönkórházba került, ahol tüdőgyulladásban vesztette életét. Legendának számít az is, hogy a szerelmespár fotókat és verseket küldött a lapoknak saját magukról, és cserébe olyan publicitást kaptak, melyet nem igazán sikeres akcióik nem indokoltak volna. Valójában a rendőrség a bűnözők egyik sebtében elhagyott rejtekhelyén találta azokat a fotókat, melyeket a lapok leközöltek, Bonnie utolsó versét pedig az anyja hozta nyilvánosságra lánya halála után.

Kihagyott jelenetek 

A forgatókönyvben olyan jelenetek is szerepeltek, melyeket leforgattak ugyan, de különböző okokból végül kihagytak a hivatalos változatból. A rövidítések legfontosabb szempontja az volt, hogy a játékidő ne haladja meg a két órát. Állítólag a végső verzió elkészítéséhez Arthur Penn noteszlapokra vázolt fel minden jelenetet, és a lapokat irodája falán helyezte el. Ez a sajátos módszer segített neki abban, hogy eltávolítsa a feleslegesnek mondható epizódokat, és a megfelelő helyekre tegye a dramaturgiai csomó- és csúcspontokat. Íme, egy lista a kihagyott, illetve megváltoztatott jelenetekről:

* Egy korai verzió szerint Clyde lelövi és megöli a hentesbárddal rátámadó férfit. Ezt később úgy módosították, hogy megsebesíti és leüti a pisztollyal. A valóságban nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy tényleg Clyde Barrow követte-e el ezt a rablást. Fotóról ugyan tényleg azonosították őt – ahogyan a filmben is látható –, de a támadás kivitelezése nem vallott rá. A film végső változatában csak annyi látható, hogy Clyde leüti a testes támadót.

* Miután C. W. is csatlakozott a szerelmespárhoz, a trió egy étterembe ment megbeszélni a következő rablás részleteit.

* Miután Clyde lelőtte a kocsira kapaszkodott banktisztviselőt, és a trió visszavonult a szállására, Barrow a fegyverét kezdi tisztogatni, közben az általa elkövetett gyilkosságról elmélkedik. Ezalatt C. W. fürdeni megy. A fürdőszobában Bonnie megpróbálja elcsábítani, azonban letesz erről a szándékáról, mert a fiú nem igazán romantikus alkat. A jelenet egyik képkockája – melyen Bonnie egy kombinét és Clyde kalapját viseli – látható az első DVD-kiadás borítóján és egyike a film legismertebb reklámfotóinak.

* Buckot és Blanche-ot még a Clyde-hoz való megérkezés előtt megismertük volna a kocsijukban, ahol a férfi bibliai himnuszokat énekel, a felesége pedig szemrehányásokat tesz neki, hogy elviszi őt Clyde-hoz.

* Hosszabb volt a banda látogatásának jelenete Bonnie családjánál: a kocsiban ülő lánynak a nővére elkészíti a frizuráját. A képsor vége bekerült a hivatalos változatba: a két nő a kocsi külső oldalánál ülve összeölelkezik, és Bonnie már az új frizuráját viseli.

* Egy hosszabb jelenetben Bonnie és Clyde berúgnak, és elképzelik a halálukat. Kitépik a matracot az ágyukból, melyet hevenyészett koporsóvá alakítanak át. Aztán felveszik a legjobb ruháikat, és kifestik egymást úgy, ahogyan szerintük majd holtan fognak kinézni. A jelenet végén a szerelmespár gyertyafény mellett körbetáncolja C. W.-t, közben a The Hearse Songot énekli.

* A Platte City-i turistakempingben lezajló rajtaütés során C. W. gránátok helyett egy géppisztollyal támad a páncélautóra.

A fentieken kívül voltak egyéb változtatások is. Warren Beatty szerint túl szexire sikerült az a jelenet, amelyben Bonnie és Clyde egy szobában szerelmeskedni próbálnak, és a lány orális szexre utaló mozdulatokat végez. A felvételt ezért újra megismételték. Ennek ellenére amikor a filmet bemutatták az amerikai kábeltévék, ezt a képsort kivágták belőle. A magyar tévéváltozat kedvéért dramaturgiailag sokkal fontosabb jelenetet cenzúráztak drasztikus módon: a film végi géppisztolysorozat képsora rövidült meg, kimaradtak azok a képkockák, melyek a golyók behatolását mutatták a testbe. Egyetlen lövéssorozat után a tévénézők már csak a szitává lőtt holttesteket láthatták. Később ez a verzió jelent meg nálunk videokazettán is. A 2008-ban megjelent kétlemezes amerikai DVD-n helyet kapott két, korábban még nem látott kihagyott jelenet. Bő négy évtizeddel a film világpremierje után ez a kiadvány adott először ízelítőt a fel nem használt jelenetekből.

Bakik 

Íme, néhány a Bonnie és Clyde legfeltűnőbbnek tartott tévedéseiből.

* Bonnie frizurája a hatvanas évek, és nem a harmincas évek divatját tükrözi.

* Amikor Clyde virtuskodásból végrehajtja az első rablást, Bonnie az utcán várakozik rá, a kezében egy kólásüveggel. Az üzletből rövidesen kirohan Clyde, kezében a zsákmánnyal. A párosnak menekülnie kell, az üveg azonban eltűnt: nemcsak hogy nincs Bonnie kezében, de jól látható, hogy a földön sincsen, tehát nem valószínű, hogy eldobta volna.

* Amikor az 1934-ben elkövetett bankrablás után a bűnözők menekülni akarnak, kis híján összeütköznek egy Ford tűzoltókocsival, amely márka 1940 előtt nem létezett.

* Az üldözési és menekülési jeleneteket Earl Scruggs bendzsóra írt vidám szerzeménye, az instrumentális Foggy Mountain Breakdown festi alá (előadó: Foggy Mountain Boys), amely a Bonnie és Clyde premierjét követően világszerte népszerűvé vált. Szakmai szempontból hibának számít a felhasználása, mert a cselekmény az 1930-as évek első felében játszódik, a dallam alapjául szolgáló bluegrass stílus viszont csak az 1940-es évek közepén alakult ki.

* Abban a jelenetben, amikor Clyde közös képet csinál Buckról és Blanche-ról, egy cigaretta van a szájában. Kiveszi azt, és mindkét kezével megfogja a fényképezőgépet, ám a következő snittben a cigaretta megint a szájában látható.

* Amikor Clyde az anyjához indult Bonnie-t vigasztalja a mezőn, vágásonként változik kezének a helyzete: hol a lány vállán van, hol nem.

* Amikor a banda tagjai egy bankrablás után az őket üldöző rendőrök elől menekülnek a kocsijukkal, szárazföldön mennek át Texasból Oklahomába. A két állam határvonalának nagyobb részét azonban a Vörös-folyó foglalja el, és szárazföldi határsáv csak azon a szakaszon van, amely körülbelül 200 mérföldnyire található attól a területtől, ahol a Barrow-banda bankrablásokat hajtott végre.

* A film utolsó jelenetében Bonnie és Clyde autón közeledik C. W. apja felé, aki az országúton állva inti le őket. Bonnie Malcolmnak nevezi az idős Mosst, holott a férfinak Ivan a keresztneve.

* A leszámolási jelenetben a rendőrök Thompson márkájú fegyvereket használtak, ám az akciót a valóságban B. A. R. (Browning Automatic Rifles) fegyverekkel hajtották végre.

A fogadtatás 

A Warner Bros. állítólag nem hitt a Bonnie és Clyde kereskedelmi sikerében, ezért nem egy fix összeget ajánlott fel Beattynek részesedésként, hanem a bevétel 40%-át. A cég B-kategóriásként kezelte a filmet, ami azt jelentette, hogy elsősorban autósmozikban és kisebb filmszínházakban játszottak. Reklámot alig kapott, emiatt a közönség nem nagyon érdeklődött iránta. Meglehetősen hamar le is akarták venni a műsorról, mire Beatty perrel fenyegette meg a Warner Bros.-t, ha nem változtat marketingkampányán. Neki lett igaza. Amint megjelentek az első pozitív kritikák, a főleg fiatalokból álló közönség tódulni kezdett a mozikba: Bonnie és Clyde ikonikus mozihősökké váltak, Warren Beatty és Faye Dunaway pedig a fiatal nemzedék új kedvenceivé. Beatty mint producer a 40%-os részesedésének köszönhetően hatalmasat kaszált, mivel a Bonnie és Clyde az első hat évben ötvenmillió dollárt hozott az Egyesült Államokban (a gyártási költség mindössze két és fél millió dollár volt), és ehhez jött további hetvenmillió a világ más részeiből. A filmet hét kategóriában (legjobb filmdráma, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legígéretesebb új férfi mellékszereplő) jelölték Golden Globe-díjra, de egyikben sem győzött. Az 1968. április 10-én megrendezett Oscar-gálán a Bonnie és Clyde már kilenc kategóriában számított esélyesnek tíz díjra: legjobb film, legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb jelmez, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb női mellékszereplő. A kilenc kategória kontra tíz díj magyarázata, hogy legjobb férfi mellékszereplőként Gene Hackmant és Michael J. Pollardot is jelölték. A díjat azonban csak Estelle Parsons (legjobb női mellékszereplő) és Burnett Guffey (legjobb operatőr) vehette át, akiket korábban a Golden Globe-ra nem is jelöltek. Az angol BAFTA-díjra Faye Dunawayt nem a legjobb színésznő, hanem a legígéretesebb új színésznő kategóriájában nevezték. A díjat meg is kapta, ami előző filmjében, a Vihar Délen (1967) című drámában nyújtott alakításának elismerése is volt. Az olasz David di Donatello-díjra csak a két főszereplőt nevezték, és mindketten meg is kapták, de megosztva a Találd ki, ki jön vacsorára (1967) című film főszereplőivel, Katharine Hepburnnel és Spencer Tracyvel. 

A Bonnie és Clyde szakmai fogadtatása a kereskedelmi siker és a rangos díjak ellenére sem volt egységesen pozitív. Több kritikus is kifogásolta, hogy a film lényegében rokonszenvesnek mutat be egy bűnözőpárost, és addig soha nem látott erőszakos jeleneteket tartalmaz, ráadásul azokat olykor „elvicceli”, komikus színben tünteti fel. A The New York Times kritikusa, Bosley Crowther a Bonnie és Clyde ürügyén kampányolni kezdett az amerikai filmekben eluralkodó brutalitás ellen. (Néhány héttel később felülbírálta önmagát, és „remekmű”-nek nevezte a filmet, amit legalább kétszer kell látni ahhoz, hogy nagyságát megértse az ember.) A Variety kritikusa, Dave Kaufman szintén a fenntartásait hangsúlyozta. A legendás Roger Ebert – aki akkor még csak néhány hónapja dolgozott kritikusként – viszont azt állította, hogy a Bonnie és Clyde volt az első igazi mestermű, amelyet ebben a hivatásában látott. Arthur Penn alkotása újfajta hősöket, újfajta filmkészítési stílust honosított meg a filmművészetben. A korábbi hollywoodi produkciókban a Jó és a Rossz élesen elkülönült egymástól, a Bonnie és Clyde azonban elmosta ezeket az éles határvonalakat. A következő években számos olyan, nagy visszhangot kiváltott alkotás született, melyek rokonszenvesnek ábrázoltak kétes erkölcsű személyeket: ilyen volt például Norman Jewison A Thomas Crown-ügy (1968) című bűnügyi filmje, Francis Ford Coppola ma már klasszikus gengsztereposza, A Keresztapa (1972) vagy Sam Peckinpah A szökés (1972) című akciófilmje, de ide sorolhatók azok a zsarufilmek is, melyeknek hősei a törvény nevében lényegében ugyanazokat az erőszakos és erkölcsileg vitatható módszereket alkalmazzák, mint azok, akiket üldöznek. A Bonnie és Clyde hatása mutatható ki olyan későbbi amerikai filmekben is, mint Terrence Malick Sivár vidék (1973) című drámája vagy Oliver Stone Született gyilkosok (1994) című ultraerőszakos „szatírá”-ja. Az Amerikai Filmintézet által összeállított különböző ranglistákon a Bonnie és Clyde előkelő helyeken szerepel. A 100 év, 100 film (1998) című listán a 27. helyen áll, a 100 amerikai thriller (2001) listáján a 13. helyet foglalja el, a 100 év, 100 szenvedély (2002) listáján pedig a 65. helyezett. 2003-ban hozták nyilvánosságra a 100 hős és gonosztevő elnevezésű toplistát, melyen Bonnie Parker és Clyde Barrow a 32. helyet szerezte meg. A főszereplők híres mondása – „We rob banks.” (Bankokat rabolunk.) – a 100 legemlékezetesebb filmes idézet 2005-ös listáján a 41. helyen található meg. 2007-ben az AFI átdolgozott toplistát hozott nyilvánosságra 100 év 100 legjobb filmjéről, amelyen a Bonnie és Clyde már csak a 42. helyet foglalja el, míg a 10 legjobb gengszterfilm 2008-as toplistáján az ötödik helyre került. Ami azonban a legnagyobb elismerés: a Bonnie és Clyde már a legelső körben a kiemelt védelmet élvező amerikai filmörökség része lett.

Bonnie és Clyde esete a magyar filmforgalmazással

A Bonnie és Clyde-ról magyar nyelven először a Filmvilág 1968/5. száma közölt részletes ismertetőt, majd a Filmkultúra 1968/3. száma is beszámolt róla. Mindkét filmszaklap objektív képet próbált rajzolni a műről, nem tagadva erőszakosságát és problematikus pontjait, de nem feledkezve meg erényeiről sem. A Filmtudományi Intézet még abban az évben bemutatókópiát kért a filmből, mert elképzelhetőnek tűnt, hogy az intézmény mozija, a budapesti Filmmúzeum esetleg műsorra tűzze. A kópia 1968 novemberében érkezett meg, mindazonáltal az intézet filmbeszerzési tervében csak 1975 augusztusában jelent meg először a Bonnie és Clyde. A Filmfőigazgatóság hozzájárult ugyan ahhoz, hogy „archív film”-ként megvásárolják, néhány héttel később viszont a forgalmazási osztály vezetője azt nyilatkozta a Pesti Műsornak, hogy nem tervezik a Bonnie és Clyde bemutatását. Kifejtette, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem az erőszak a probléma vele, hanem maga az alapkoncepció, hogy a néző tulajdonképpen egy olyan bűnözővel szimpatizál, aki impotenciáját bankrablásokkal és gyilkosságokkal kompenzálja. 1976 tavaszán a Hungarofilm felvette a kapcsolatot a Warner Bros.-szal, hogy a filmet megvásárolja a Filmmúzeum számára. Az amerikai cég – mint máskor is – csak abban az esetben volt hajlandó üzletet kötni, ha a Hungarofilm az országos forgalmazás esetében átlagnak számító ötezer dollár jogdíjat fizet, amelyből hosszas alkudozások után is csupán ötszáz dollárt volt hajlandó engedni. A magyar fél viszont a korlátozott forgalmazásra hivatkozva mindössze 3500 dollárt akart fizetni annak ellenére, hogy a Filmtudományi Intézet nyomatékosan kérte a magasabb jogdíj kifizetését. A Hungarofilm attól tartott, ha enged a Warner Bros. és a Filmtudományi Intézet nyomásának, később más filmek esetében is kénytelen lesz magasabb árakat elfogadni. 1977 decemberében felmerült annak lehetősége, hogy a filmet egy csomag részeként vegyék meg, amely a Detektív két tűz között, a Pokoli torony és a Bobby Deerfield című filmeket is tartalmazta. A Warner Bros. 42 ezer dollárt kért a csomagért, az árból később 5000 dollárt engedett, a Hungarofilm viszont csak 35 ezret ajánlott. 1978. március 20-án kötötték meg az öt és féléves licencre szóló szerződést a Bonnie és Clyde-ra, az ár 5000 dollár volt. A kópia június 19-én érkezett meg, a filmet 1979. április 26-án mutatta be a Filmmúzeum: 271 előadáson összesen 86 242 néző látta, ami 53,4%-os kihasználtságot jelentett. Abban az évben egyetlen más filmet sem játszott ennyi előadásban a Filmmúzeum, ugyanakkor A Notre Dame-i toronyőr (1939) vagy a Segítség! (1965) című Beatles-film kevesebb előadásszámmal is több látogatót vonzott. 

Egyéb Bonnie és Clyde-filmek

Arthur Penn filmjéről az elmúlt öt évtizedben sokszor elmondták, hogy nem követi hűségesen Bonnie és Clyde történetét, az igazság viszont az, hogy a téma többi feldolgozása is elég szabadon kezelte a tényeket. Az 1958-ban bemutatott The Bonnie Parker Storyban például Clyde Barrow-t átnevezték Guy Darrow-ra, hogy csak a legfeltűnőbb változtatást említsem. A kritikusok nem sok figyelmet szenteltek erre a filmre, csupán egy feledhető B-kategóriás mozgóképet láttak benne, a Penn-opusz után azonban felfigyeltek rá, és az új évezredben már a kultuszfilmek között jegyzik. Egyes vélemények szerint a női főszerepet alakító Dorothy Provine játéka és a képi megoldások lényegében megelőlegezték az 1967-es filmet. Figyelemre méltó alkotás a The Other Side of Bonnie and Clyde (1968) is, melyet Ed Wood egyik nagy konkurense, a pocsék filmjeiről nevezetes Larry Buchanan rendezett saját forgatókönyve alapján. Buchanan célja állítólag az volt, hogy korrigálja a világhírű bűnözőpárosról a Penn-film nyomán kialakult hamis képet, és a színtiszta igazságot ábrázolja. Ennek érdekében megszólaltatta Bonnie és Clyde több, akkor még élő áldozatát, illetve a szerelmespárral végző texasi polgárőr, Frank Hamer fiát. A dokumentumbetétek és interjúrészletek igazi színészekkel felvett játékfilmes jelenetekkel váltakoznak. Gary Hoffman szintén a saját forgatókönyvéből rendezte meg a szerelmesek történetét 1992-ben a Fox Network tévéhálózat számára Bonnie és Clyde: Az igaz történet címmel: Bonnie-t Tracey Needham, Clyde-ot Dana Ashbrook alakította. A reklámszlogen szerint Sean Hughes 1995-ös filmje, a The Barrow Gang az egyetlen, amely valóban hitelesen mondja el nemcsak Bonnie és Clyde, hanem az egész bűnbanda históriáját: Clyde-ot Anthony Snow, Bonnie-t Bethany Harper játszotta. Az egyik legnagyobb médiavihart kavart feldolgozásról, amely 2013 decemberében került az amerikai tévénézők elé, a következő alfejezetben lesz szó bővebben. Említsük meg még azt is, hogy számos olyan filmről is tudunk, amely csupán reklámfogásból használja Bonnie és Clyde nevét, de nem róluk szól. A Bonnie és Clyde olasz módra (1982, Steno) Paolo Villaggio és Ornella Muti főszereplésével készült vígjáték, amelyben a két lökött főszereplőt körözött bankrablókkal keveri össze a rendőrség, ami rengeteg félreértéshez vezet. A Teenage Bonnie és Klepto Clyde (1993) – mint a címből is sejthető – tizenévesekre adaptálta a sztorit: Clyde egy középiskolás lúzer, aki a helyi hamburgeresnél keres egy kis pénzt, Bonnie pedig a rendőrfőnök unatkozó lánya, aki egy bandával lóg. Clyde-nak megtetszik a lány, Bonnie viszont eleinte ügyet sem vet rá, de aztán kiderül, hogy a balféknek hitt srácban van kurázsi…

Az új évezred botrányai

Az új évezredben két médiabotrány is kapcsolódik valamilyen formában a Bonnie és Clyde-hoz. 2009-ben bejelentették, hogy Tonya Holly elkészíti a történet új feldolgozását hangsúlyozottan a fiatal közönség igényeit szem előtt tartva. Clyde Barrow szerepére a nagyközönség előtt szinte ismeretlen Kevin Zegerst szemelték ki (abban az évben volt huszonnégy éves, és azóta se mondhatjuk különösebben közismertnek). Bonnie Parkert a tinibálványnak számító Hilary Duff játszotta volna, aki 2009-ben a huszonkettedik életévét taposta (színésznőként mindmáig nem produkált semmi igazán emlékezeteset). Főleg a kiszemelt főszereplők miatt Warren Beatty és Faye Dunaway állítólag nem fogadta kitörő lelkesedéssel a készülő produkció hírét, noha Tonya Holly hangsúlyozta, hogy nem remake-et tervez. Faye Dunaway így nyilatkozott lehetséges utódjáról: „Nem tudtak volna inkább egy igazi színésznőt választani?” Duff gyors és nem túl elegáns válasza ez volt: „Úgy gondolom, a rajongóim, akik majd elmennek megnézni a filmet, azt se tudják, kicsoda ő, szóval... Szerintem fölösleges volt ezt mondania, ámbár én is ingerült lennék, ha úgy néznék ki, mint ő most.” A botrány reklámértékét kihasználva a tinisztár végighaknizta a különféle amerikai televíziós talkshow-kat, ahol idegesítő kamaszlányos vihogás és grimaszolás kíséretében adta elő sérelmeit, akaratlanul is demonstrálva, hogy színésznői képességeit Dunaway tényleg helyesen mérte fel. Faye nyilvánosan nem szólalt meg többet ebben az ügyben. Néhány nap múlva az egyik talkshow-ban Hilary elismerte, hogy túl durván reagált Dunaway véleményére, de nem kért elnézést az Oscar-díjas színésznőtől. Később azt nyilatkozta, hogy Faye felhívta őt, és az idős díva azt állította, hogy sosem mondott olyasmit, amit ezzel kapcsolatban neki tulajdonítanak. Az új verzió forgatásának megkezdése előtt Hilary teherbe esett, és hivatalosan ezzel indokolták, hogy elvették tőle a szerepet. A tervezett mozifilmből végül egy kétrészes tévéfilm lett, melyet 2013-ban mutattak be: Bonnie-t Holliday Grainger, Clyde-ot Emile Hirsch játszotta. Időközben Tonya Hollyt is menesztették, és a rendezői székben az Oscar-díjas Miss Daisy sofőrje (1989) alkotója, az ausztrál Bruce Beresford ült. Dunaway és Beatty véleménye a minisorozatról nem ismeretes. 

A 2017-es Oscar-gálát február 26-án tartották. A legfontosabb kategória, a „Legjobb film” Oscarjának átadására Faye Dunawayt és Warren Beattyt kérték fel abból az alkalomból, hogy ötven éve mutatták be a Bonnie és Clyde-ot. A két veterán művészt nagy taps fogadta, amelyre mindketten rászolgáltak, hiszen az elmúlt öt évtizedben számos más filmmel is bizonyították a tehetségüket. Ami viszont ezután következett, az az egész világot meglepte. Beatty kinyitotta a borítékot, de nem olvasta fel annak tartalmát, hanem csodálkozó arcot vágott, forgolódott, vagyis egy kívülálló számára olyan benyomást keltett, mint aki csak fokozni kívánja a hatást. Amikor a mosolygó Dunaway feltehetően arra figyelmeztette, hogy ne húzza tovább az időt, Beatty hirtelen partnernője orra alá nyomta a kártyát, Faye pedig gondolkodás nélkül felolvasta onnan a világsikerű musical, a Kaliforniai álom címét. Ez a produkció aznap a tizennégy Oscar-jelöléséből hatot már díjra váltott, így az alkotók nagy örömmel fogadták a hetedik győzelmet is. A színpadon megkezdődtek a köszönőbeszédek. Két perc is eltelt a bejelentés óta, már a harmadik köszönőbeszédet hallhatta a világ, amikor a ceremóniamester, Jimmy Kimmel hirtelen újra megjelent a színpadon, átvette a szót, és bejelentette, hogy sajnálatos tévedés történt: a kártyákat véletlenül összekeverték, és a kategória győztese nem a Kaliforniai álom, hanem a Holdfény című dráma. Hamar kiderült, hogy a szavazás gördülékeny lebonyolításáért felelős cég munkatársa a színfalak mögött véletlenül rossz borítékot adott Beatty kezébe. A kártyán ugyanis valójában a Kaliforniai álom női főszereplője, Emma Stone neve szerepelt, aki az előző kategória (Legjobb színésznő) győzteseként már átvette az Oscart. A súlyos tévedésről Dunaway akkor nem volt hajlandó nyilatkozni, a kíváncsi riportereket Beattyhez irányította. Az Amerikai Filmakadémia másnap hivatalos közleményben kért elnézést az incidens minden érintettjétől, köztük a két díjátadótól is. A hibáért felelős alkalmazottat, Brian Cullinant nem bocsátották el, de több Oscar-gálán már nem vehet részt. Többekkel együtt magam is értetlenül álltam e komoly baki előtt: két ilyen tapasztalt színésznek ugyanis tudniuk kéne reagálni a váratlan helyzetekre, hiszen az improvizáció hozzátartozik a szakmájukhoz, ráadásul mindketten voltak már díjazottak és díjátadók is, tehát feltehetően nem először láttak ilyen kártyát. Dunaway két hónappal később az NBC tévécsatorna egyik műsorában beszélt először az ügyről: kifejezte sajnálkozását, és kijelentette, hogy felelősnek érzi magát az Oscar történetének legsúlyosabb tévedése miatt.

Így látták ők 

„Ez a gátlástalan, csupa-ideg, állig felfegyverzett bandita szende, gátlásos kisfiú a szerelemben, s az egész rémtörténet egy bontakozó, lassan, nehezen beteljesülő szerelem fényében zajlik. Ez a szerelem szép, gyöngéd, emberi, romantikus, és a maga módján hősi is, féltés és önfeláldozás, két fiatal szövetsége a világ ellen, s amennyire a történet, a film külső rétege elidegenített tőlük, ez a szerelem megint azonosulásra késztet. A rendezés végig meg tudja tartani, sőt, szinte az elviselhetetlenségig fokozni tudja érzéseinknek ezt az ambivalenciáját, ami végül is arra a fölismerésre vezet, hogy itt nem a gengszterfilmekben megszokott, eleve-adott gonosztevők gyilkolnak, hanem két jobb sorsra érdemes, átlagos kisember valósítja meg a számára egyetlen lehetséges módon a maga s az egész társadalom álmát: kitör a szürkeségből a fényre, a hírbe, a teljes, a mesebeli szabadságba, az anarchiába, és elveszi magának mindazt, amit a világ csak kínálni tud annak, akinek mersze van, hogy elvegye. A lövöldözéseknek, a száguldó menekülésnek, a mámoros habzsolásnak és nagy szeretkezéseknek humora, rafinált ötletessége, bizonyos eleganciája, és nagyképűen szólva: relatíve jogosult pátosza, ragyogása van, ami az elkerülhetetlenül közeledő végzet árnyékában már-már a tragikus nagysághoz közelít.”

(Vajda Miklós: „New York-i levél”. In: Filmkultúra 1968/3, 57–66. o.)

„Az utóbbi évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó filmje Arthur Penn műve, a Bonnie és Clyde. Első síkon egyszerű gengsztertörténet. Egy fiatal bűnöző autólopási kísérlet közben megismerkedik egy unatkozó leánnyal, egy bisztróalkalmazottal. Rablással próbálkoznak, az első kísérlet nem sikerül… A továbbiakban már sikerrel járnak, hírük egyre nagyobb, így a velük szemben álló apparátus is növekszik, és a túlerő végül – egy jelentéktelennek látszó momentum közrejátszásával – legyűri őket. A második síkon a társadalommal való kapcsolatot látjuk. Két, helyét nem találó fiatal véletlenül találkozik, úgy érzik, hogy egymásra utaltak és helyük nem a társadalomban van, hanem azon kívül. Hiszen a társadalom az életüknek nem segítsége, hanem gátja. Hírük növekedésével betyárromantika formálódik körülöttük. […] A harmadik síkról azonban ez a második is felszínesnek tűnik, mintha a realitást csak megközelítené, de nem érné el. A harmadik ugyanis a szexualitás síkja, egy nemileg gátlásos fiatalember vívódásának területe. […] A film felépítése – ezen a harmadik síkon is – valóban kiváló. A művészi alkotásokat azonban jelenségnek kell tekinteni, kibontani, elemezni és történetileg elhelyezni. Ez a hely pedig ritkán egyezik meg avval, amelyet alkotója szánt neki. Penn is mintha túlságosan hangoztatná a film kizárólagosan társadalomkritikai szempontjait. Olyan lelkesen bizonygatja, ahogyan Bonnie bizonygatja Clyde szexuális felszabadulását, és épp ezért, ez is mintha kissé gyanús lenne. A filmből ugyanis még a freudista fallikus szimbólum sem hiányzik, a revolver.”

(Magyar Bálint: Az amerikai film. Budapest, 1974, Gondolat, 303–304. o.)

„Elöljáróban leszögezem: Artur Penn világhírű filmje, a Bonnie és Clyde remekmű. Miért állítom ezt? Minden bizonnyal meggyőződésem, ízlésem, világszemléletem ellenére. Hiszen az csak nem volna kielégítő indokolás, ha elismerésemet pusztán a kitűnő rendezéssel és a tökéleteshez közelálló színészi játékkal dúcolnám alá. Igaz: a film megvalósítói, a főszereplőnek, Warren Beattynek a vezetésével olyan förgeteges profimutatvány-sorozatot produkálnak, a humor és a tragikum, a gyöngédség és a kegyetlenség, a giccs és a mélylélektan olyan útvesztőjén vonszolnak végig, hogy érzéseimet és indulataimat csak akkor érek rá ellenőrizni, amikor a moziteremben kigyulladnak a lámpák. És ekkor jön a meglepetés: lázongani kezdek a látottak ellen, de lázongásom gyöngébbnek bizonyul az élménynél. […] Láthatjuk: a film alkotói sztoriban és motivációban egyaránt giccses elemekből építkeznek, ráadásul jócskán felkeltik vagy kihasználják a társadalom normális háztartásába normálisan beilleszkedő emberek lappangó agresszióit, hogy vállalkozásukat sikerre vigyék. Minthogy azonban nagy művészek, megtalálják az egyensúlyt, mely művüknek tartós érvényességet biztosít. Ez az egyensúly: az élet bírálata. A tucat-élet kibírhatatlan, a szegénység megnyomorít, az emberi értékek előtörnek, ha máshogy nem, hát antiszociális úton. Veszélyesnek ezt az egyensúlyt azért nevezem, mert nagyon ingatag. Ezt a filmet könnyebb félreérteni, mint megérteni, és félreértve azokhoz a romboló erőkhöz csatlakozik, amelyeket elítél.”

(Eörsi István: „Veszélyes egyensúly”. In: Filmkultúra 1979/2, 51–55. o.)

„…szemben a Filmkultúra kritikusával, az általam is nagyra becsült Eörsi Istvánnal, én inkább azt mondom: Arthur Penn világhírű filmje, a Bonnie és Clyde mestermű (ő »remekművet« írt). Minden fantasztikusan gondos, ügyes és ravasz, de a remekművek – hitem szerint – valami mást súgnak, mást üzennek. Utalhatnék akár Dosztojevszkijre is, ha a terület közelében kívánnék maradni. Attól tartok, kritikustársamat befolyásolhatta, hogy mi még jócskán hozzájárultunk Bonnie és Clyde mítoszához. Tizenkét esztendővel megszületése után egy film már mégsem az, ami volt. Tizenkét évig olvastunk róla, hallottuk a fantasztikus kasszasikert, átvettük a divatot, csak a filmet nem láttuk. Persze, ma is szívesen végigüljük, gondolkodunk is róla, de az akkori film többé már fölidézhetetlen. Mi a Bonnie és Clyde-ról, a filmről egy kései tudósítást kaptunk. Sajnos a benne egykoron kárhoztatott brutalitás ma már nem brutalitás. Egyszerűen azért, mert az erőszak, a vér, a kegyetlenség – láthatólag – eggyé forrt korunkkal, és ami valaha borzasztó volt, az ma dajkamese.”

(Fábián László: „A vér mítosza”. In: Film, Színház, Muzsika 1979/29, 18–19. o.)

Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967) – amerikai gengszterfilm. Forgatókönyv: David Newman, Robert Benton és Robert Towne. Operatőr: Burnett Guffey. Zene: Charles Strouse. Díszlet: Dean Tavoularis és Raymond Paul. Jelmez: Theadora Van Runkle. Vágó: Dede Allen. Rendező: Arthur Penn. Főszereplők: Faye Dunaway (Bonnie Parker), Warren Beatty (Clyde Barrow), Michael J. Pollard (C. W. Moss), Gene Hackman (Buck Barrow), Estelle Parsons (Blanche Barrow), Denver Pyle (Frank Hamer), Dub Taylor (Ivan Moss), Gene Wilder (Eugene Grizzard), Evans Evans (Velma Davis), Mabel Cavitt (Bonnie anyja). Magyarországi bemutató: 1979. április 26. (Budapest, Filmmúzeum).

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban megjelent írásom bővített és átszerkesztett változata. A bővítéshez a filmmel foglalkozó weboldalak mellett különösen hasznos információkkal szolgáltak a Bonnie és Clyde 2008-as dupla lemezes DVD-kiadásának extrái, továbbá Faye Dunaway Looking for Gatsby (New York, 1995, Simon & Schuster) és Gál Mihály „A vetítést vita követte” (Budapest, 2015, Gondolat) című kötete.]