Stag: Nem tűrhetünk országunk
területén semmiféle háborút,
még ilyen kis mini magánháborút sem!
Edit: Tudja maga, mennyit költenek
a világon háborús célokra?
Stag: Évi négyszáz milliárdot.
Edit: Nos az én játékom csupán...
Stag: Beteges és ártalmas...
Edit: Miért? Mert azoknak, akik a jólétüket
már nem tudják elviselni, lehetőséget adunk arra,
hogy egy kicsit szenvedjenek?
Az 1979-es esztendő egyik hazai filmszenzációja Szinetár Miklós utolsó mozifilmje, Az erőd volt. A rendező neve garanciát jelentett arra, hogy ha nem is tökéletes, de mindenképpen igényes mozgókép születik, és a szellemi izgalmakat fokozta, hogy a mű kiindulópontját Hernádi Gyula egyik kisregénye szolgáltatta. Azt még a tájékozatlanabb filmbarátok is tudták, hogy Hernádi neve valósággal összeforrt Jancsó Miklóséval, ám arról csak a bennfenteseknek volt tudomásuk, hogy erről az alkotói frigyről Szinetárnak állítólag nem volt túl kedvező a véleménye. Azok is nagyon várták Szinetár filmjét, akik csupán az önfeledt szórakozás jegyében jártak moziba: a forgatásról szóló beszámolók egy nyugati típusú, fordulatos kalandfilmet, egy magyar „akciófilmet” ígértek, és az sem volt mellékes, hogy a népes szereplőgárda javát már akkor is jól ismert, tekintélyes és népszerű művészek alkották. Az erőd azonban csak részben váltotta be a nézői reményeket: csalódást okozott azoknak, akik valamiféle filozofikus művészfilmet vártak a háború és az ölés értelmetlenségéről, és azok sem voltak maradéktalanul elégedettek, akik mindössze egy izgalmas mozifilmet reméltek Szinetártól. Forgalmazási szempontból viszont Az erőd semmiképpen nem nevezhető bukásnak, hiszen a bemutató évében 475 501 nézőjével az esztendő legsikeresebb magyar filmjének bizonyult. (A második helyen Szomjas György „eastern”-je, a Rosszemberek áll 391 001 nézővel, a harmadik helyen pedig egy szovjet–magyar–cseh–kolumbiai koprodukció, Vitautasz Zsalakjavicsusz [Vytautas Žalakevičius] rendezése, a kétrészes Kentaurok 382 505 nézővel.) Szinetár opusza képviselte Magyarországot a XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkapta az Európai Béke és Biztonság Testülete Szovjet Tagozata elnökének különdíját. A filmet még abban az évben megvásárolta moziforgalmazásra a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia és Kuba. A következő évben a tudományos-fantasztikus filmek trieszti fesztiválján Az erőd Ezüst Aszteroida-díjban részesült, megvásárolta Hollandia, valamint a harmadik világ számos országa, mint például Szíria, Jordánia, Irak, Libanon, az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait, Egyiptom, Szudán és Marokkó. Az erőd bármennyire sikeres volt is a maga idejében, mégsem lett a magyar filmgyártás repertoárdarabja, nem tűnik fel rendszeresen a különböző tévécsatornák programjában. Tekintsük át a mű keletkezéstörténetét, ami talán magyarázatot ad erre!
A szövegben található filmfotókat a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.
A történet
Egy meg nem nevezett országban egy magáncég működik Elhagyott Erődöket Helyreállító és Hasznosító Társaság néven. A szervezetet egy negyvenes éveiben járó elegáns asszony, Edit Nicharchos, a Direktrisz vezeti. A Társaság különleges kikapcsolódást ajánl az izgalmas szórakozásra vágyó, pénzes turistáknak: egy háború részesei lehetnek, kiképzett zsoldosok ellen harcolhatnak, ugyanakkor el kell fogadniuk azt is, hogy a csatában megsebesülhetnek vagy akár meg is halhatnak. A Direktrisz ugyanakkor mindenkit megnyugtat, hogy ennek kockázata viszonylag alacsony, mindössze 5 százalék. Az egyik vendég amiatt aggódik, hogy eleve hátrányban vannak a zsoldosokkal szemben, mert azok kiképzett harcosok, akik ráadásul hazai terepen küzdenek. A Direktrisz erre azt feleli, hogy a zsoldosok csupán tizennégyen lesznek, a vendégek viszont harmincan, és a vendégek fegyvereinek tűzereje háromszor nagyobb. Később eligazítást tart a zsoldosoknak is, akiket arra figyelmeztet, hogy egy, legfeljebb csak két halott lehet a kétnapos háború során. Egyre feltétlenül szükség van, hiszen ez adja a játék egyik vonzerejét, és kettő ellen még a hatóságoknak sincs különösebb kifogásuk. Rögtön ajánl is lehetséges áldozatokat: olyanokat, akik magányosak, életuntak, így haláluk senkinek nem okoz különösebb fájdalmat, illetve olyanokat, akiknek valamilyen bűn terheli a lelkiismeretét, ezért haláluk inkább megnyugvást válthat ki. A többieknek nem szabad súlyos sérüléseket okozni. A vendégek csapatát Sorensen, a zsoldosokét Gregor őrnagy vezeti. Pénzfeldobás dönti el, hogy kik lesznek az erőd védői, és kik a támadók. A szerencse a zsoldosoknak kedvez, és Gregor azt választja, hogy ők lesznek a védők. A délután háromkor megindított ostromot a zsoldosok tűzzel viszonozzák, sebesültek is vannak. A támadók rögvest menekülőre fogják, Sorensen hiába próbálja megállítani őket. Egy tisztáson a vendégek megállnak kifújni magukat. A parancsnok felelősségre vonja azt a két férfit, akik szerinte a támadás kudarcáért és a meghátrálásért felelősek, és gyávaságukért mindkettőt halálra ítéli…
Az író
Hernádi Gyula magyar író 1926. augusztus 23-án született a Pozsonyhoz tartozó Oroszváron. Nagyapja híres orvos volt, apja főjegyző Pannonhalmán. Hernádi itt élt tizennyolc éves koráig, közben bejáró diákként tanult a győri bencés gimnáziumban. 1944-ben érettségizett. Bátyja, György ludovikás tiszt volt, aki a hetvenes években osztályvezetőként dolgozott egy vállalatnál. Hernádi így emlékezett felnőtt élete kezdeteire: „Pestre kerültem, beiratkoztam az egyetemre orvostanhallgatónak. Közben visszamentem Pannonhalmára. Onnan leventeként Nyugatra vittek volna bennünket, de meg akartunk szökni, és közben a szovjetek elfogtak bennünket. Nem hitték, hogy tizennyolc éves vagyok, így a Krím-félszigetre kerültem három évre. Kint megtanultam oroszul, szanitécként dolgoztam orvosok mellett. Sok betegségem volt, vérhas, tífusz, májgyulladás, láz... Hazajöttem, újra beiratkoztam az egyetemre. Négy egyetemre jártam tíz évet, három évig voltam orvostanhallgató, két évig vegyész, három évig közgazdász, két évig az idegen nyelvek főiskoláján német–orosz szakra jártam. Közben állandóan állásban voltam. Tizenöt állásom volt idáig. Voltam tervfőosztály-vezető, göngyölegraktáros, hajózásnál tervosztályvezető, a Tervhivatalban is dolgoztam a beruházási főosztályon, aztán a Közlekedési Minisztériumban, végül a Várostervező Intézetben.” Írói pályafutása 1955-ben kezdődött. Saját bevallása szerint tulajdonképpen a nálánál három évvel fiatalabb költő, Fodor András (1929–1997) vezette be az irodalomba. 1959-ben a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg első kötete, egy elbeszélésgyűjtemény Deszkakolostor címmel. „Hernádi Gyula novelláskötete tehetséges és nagyszívű íróval ismertet meg bennünket. Valamennyi novellája érdekes és emberséggel teli, önismeretre buzdító. Befejezésül csupán arra szeretnénk még utalni, hogy Hernádi Gyula csodálatosan gazdag élményanyaga szinte predesztinálja őt a realizmus művelésére s az e körüli kísérletezésre” – olvashatjuk a Kortárs (1959/6) recenziójában, ami azért kiemelésre méltó, mert Hernádi később legkevésbé a realizmust művelte.
Szintén 1959-ben, de a Magvetőnél látott napvilágot A péntek lépcsőin című kisregény, amely kisebbfajta vihart kavart a hazai irodalmi életben. Voltak, akik stílusában és tartalmában egyaránt figyelemre méltó, nagy tehetségre valló műként értékeltek, ám jócskán akadtak olyan kritikusok is, akik szerint a szerző értetlenül áll a szocialista társadalom eszményei és céljai előtt, és a dekadenciát képviseli. Az érdeklődők az interneten bőséges információkat találhatnak Hernádiról, aki ugyan elsősorban író volt, de mivel mi egy filmes blog vagyunk, ezért inkább a filmhez fűződő kapcsolatáról szólnék még. Nemeskürty István közvetítésével ismerkedett meg a rendezői pályája elején álló Jancsó Miklóssal. Ez igazi nagy találkozás volt, hiszen a két művész hamar egymásra hangolódott, és Hernádi haláláig nagy egyetértésben dolgoztak együtt. Jancsó szerint munkamódszerük az volt, hogy beszélgettek az éppen készülő forgatókönyvről, és ezeket a beszélgetéseket magnóra vették. A felvett anyag alapján Hernádi megírta a szkriptet, amelyet Jancsó csak inspirációnak használt: menet közben, ha úgy adódott, gond nélkül eltért tőle. A magyar filmművészet olyan, nemzetközileg is elismert alkotásait jegyezték közösen, mint például a Szegénylegények (1965), a Csillagosok, katonák (1967), a Fényes szelek (1969), a Még kér a nép (1972), a Szerelmem, Elektra (1974), a Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro (mindkettő 1979-ből), hogy csak a leg(el)ismertebbeket említsem. Hernádi más filmesekkel is dolgozott: a Rényi Tamás által rendezett A völgy (1968) című drámát a brit Films and Filming szaklap az esztendő legjobb külföldi filmjének választotta. Együttműködött Mészáros Mártával (Örökbefogadás, 1975; Kilenc hónap, 1976; Anna, 1981), Grunwalsky Ferenccel (Vörös rekviem, 1976; Utolsó előtti ítélet, 1980) és Kézdi-Kovács Zsolttal (Kiáltás és kiáltás, 1988) is. Míg Jancsó Miklós magánéletéről a közönségnek voltak részletes információi – ámbár Hernádi erről szóló regénye, a Jancsó Miklós szeretői nem teljesen hiteles forrásmunka –, addig kevésbé köztudott, hogy az író is nős volt, két gyermeke született. Meglepően későn, csak 1999-ben kapott Kossuth-díjat. 2005. július 20-án hunyt el Budapesten, egy hónappal a 79. születésnapja előtt.
A rendező
Szinetár Miklós magyar rendező 1932. február 8-án született Budapesten. Édesapja, a debreceni születésű dr. Szinetár Ernő (1902–1996) ideggyógyász volt, édesanyja lánykori neve: Révész Malvin (1897–1986). Apai nagyszülei, Szinetár Sámuel (1877–1944) fakereskedő és Goldstein Szeréna (1881–1944) a holokauszt áldozatául estek. Szinetár Huzella Elektől tanult komponálni, és énektanulmányokat folytatott Sallai József irányításával. 1949-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakára, ahol 1953-ban kapta meg a diplomáját. 1953 és 2004 között tanított a főiskolán, növendéke volt például Madaras József, Dégi István, Csűrös Karola, Pécsi Ildikó, Végvári Tamás, Bálint András, Ernyey Béla, Drahota Andrea, Moór Marianna, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Jobba Gabi, Monori Lili, Schütz Ila, Pálos Zsuzsa, Bánfalvy Ágnes, Dunai Tamás, Rékasi Károly, Homonnay Zsolt, Ullmann Mónika és sok más neves magyar színész. Évtizedek óta dolgozik a Magyar Televíziónál, ahol főrendező, művészeti vezető, művészeti igazgató és elnökhelyettes is volt. 1993 és 1996 között a Fővárosi Operettszínházat igazgatta. 1996-ban az Operaház főigazgatójává nevezték ki, 2005-ig állt az intézmény élén. 2000 óta az Operaház örökös tagja. Mindezek mellett a művészeti élet számos területén ténykedett felelős pozíciókban, az elmúlt hét évtized hazai kulturális életének egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb személyisége. Kétszer kapott Jászai Mari-díjat (1956, 1961), 1970-ben vehette át a Kossuth-díjat, 1967-ben lett Érdemes művész, 1978-ban pedig Kiváló művész, és ez csupán néhány a rangos díjai és elismerései közül.
Színházi rendezőként drámákat és vígjátékokat, operákat és operetteket egyaránt színre vitt. 1959-ben forgatta első tévéfilmjét Karinthy Frigyes A nagy ékszerész című komédiájából. 1963-ban rendezte meg az első magyar tévés operafilmet, az Éjszakai repülést, a fontosabb szerepekben: Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert, Simándy József és Radnai György. Rendhagyó módon a Magyar Rádióban volt Petrovics Emil és Hubay Miklós C’est la guerre című operájának ősbemutatója (1961). A művet a következő évben az Operaház tűzte műsorára Szinetár rendezésében. Ugyanazzal a szereposztással (emeljük ki Melis György, Mátyás Mária, Szilvássy Margit és Ilosfalvy Róbert nevét) 1964-ben tévéfilmet is forgatott belőle. „Szinetár Miklósnak, az opera rendezőjének sikerült meggyőző képi megoldásokat találnia. Hubay Miklós és Petrovics Emil drámája csak gazdagodott, intenzívebb lett a televízió képernyőjén” – írta a tévépremier után a Film, Színház, Muzsika kritikusa, Fábián Imre. Terjedelmi okokból nem térek ki Szinetár minden tévéfilmjére, de azt érdekességként említsük meg, hogy a Bánk bánt (1968) és az Iphigenia Auliszbant (1969) nem az operák, hanem a prózai művek (Katona József és Euripidész) alapján adaptálta képernyőre. A nyugatnémet Bayerischer Rundfunk felkérésére 1968-ban forgatott tévéfilmet Kodály Zoltán Székelyfonó című művéből. Ma már klasszikusnak számít Az ember tragédiája (1969, Huszti Péter, Moór Marianna és Mensáros László főszereplésével), amely a maga idejében a Magyar Televízió legköltségesebb produkciójának számított. Óriási közönségsikere volt a Rózsa Sándor (1971) című tizenkét részes sorozatnak, amely sztárrá tette a címszerepet alakító Oszter Sándort, kritikai fogadtatása azonban fanyalgó volt. Szinetár a hetvenes években is rangos szerzők műveiből forgatta tévéfilmjeit: Dosztojevszkij (A bűnös, 1972), Molière (Sganarelle, avagy a képzelt szarvak, 1972; A férjek iskolája, 1973), Gyurkó László (Aranyborjú, 1974), Karinthy Frigyes (Dunakanyar, 1974) és Thomas Mann (Trisztán, 1976) egyaránt megihlette. 1973-ban a finn Yleisradio felkérésére egy Karinthy-művet adaptált, természetesen finn stábbal. Közvetlenül az írásunk témájául szolgáló mozifilm, Az erőd előtt, 1977-ben Hernádi Gyula Az elnökasszony című írásából forgatott tévéfilmet: az irodalmi mű csak a következő évben jelent meg. A nyolcvanas években szinte kizárólag zenés vagy zenei témájú filmeket készített a televíziónak, köztük egy sorozatot Liszt Ferenc életéről. Az IMDb szerint a 2001-ben bemutatott A nagyúr volt az utolsó tévéfilmje.
Szinetár első mozifilmje, a Délibáb minden mennyiségben 1962-ben került a mozik műsorára. A vígjáték egy könyvelőről (Agárdi Gábor) szól, aki nagy rajongója névrokonának, az egykori betyárnak, Angyal Bandinak, és a vígjátéki fordulatok jóvoltából lehetősége nyílik arra, hogy a nyomdokaiba lépve megmentsen egy szépasszonyt (Váradi Hédi)… A Háry János (1965) Kodály Zoltán daljátékának színes filmváltozata Szirtes Ádám, Medgyesi Mária, Tordai Teri és Kiss Manyi főszereplésével. „A cukorszirupszerűségtől akarom megszabadítani a Háryt, a valódi népművészetet igyekszem átplántálni, nem pedig a csinosított formáját. Az egykori édeskés látványosság most majd rusztikussá válik: a magyar folklór megjelenítésére törekszem” – nyilatkozta a forgatás időszakában Szinetár, egyes kritikusok szerint azonban nem sikerült megvalósítania ígéretes alkotói elképzeléseit. (Az IMDb adatbázisa nem tünteti fel, de a Dürrenmatt egyik novellája alapján készült 1967-es A baleset valójában tévéfilm volt, és nem mozifilm.) Szinetár 1954-ben és 1961-ben is színpadra vitte Kálmán Imre világhírű operettjét, a Csárdáskirálynőt, ezért teljesen kézenfekvő volt, hogy ő rendezze meg az 1971-es mozifilmet is, amely magyar–osztrák–nyugatnémet koprodukcióban valósult meg. „Komolyan mondom, nem csinálnám ilyen kedvvel ezt a filmet, ha nem sűrűsödnének körülötte állandóan a legkülönbözőbb indulatok, vélemények. […] Szinte dokumentumnak, a magyar történelem egyik korszaka dokumentumaként fogható fel a darab. A filmben mindezt nem »változatos képi világgal« akarom megteremteni. A beállítások, a film plánozása, a »leszúrt« kamera próbálja majd a szecesszió levegőjét sugallani, anélkül, hogy az »ódonság« zavaró lenne” – nyilatkozta Szinetár.
A kedvre igencsak nagy szükség volt, hiszen a munkát jócskán megnehezítette, hogy a filmet eleve a nemzetközi piacra szánták, ezért három nyelven forgattak: magyarul, németül és angolul. Ez Bíró Miklós operatőrt is nehézségek elé állította, mert az angol nyelvű változatot egy egészen más típusú kamerával kellett felvennie. A zenei felvételeket még a forgatás előtt elkészítették Münchenben. Szilviát Anna Moffo amerikai opera-énekesnő játszotta, aki Olaszországban prózai filmszerepeket is elvállalt, 1970-ben például az Egy szerelmi történet című szexfilmet és a Koncert szólópisztolyra című krimit, de a magyar mozikba csak az utóbbi jutott el. További nemzetközi sztárok: René Kollo (Edwin), Dagmar Koller (Stazi) és Karl Schönböck (Leopold), míg magyar részről többek között Latinovits Zoltán (Miska), Psota Irén (Marie-Louise), Huszti Péter (Rohnsdorff), Németh Sándor (Bóni) és Mensáros László (Feri bácsi) játszott fontos szerepeket. Psota nem őrzött szép emlékeket a filmről: visszaemlékezései szerint Honthy Hanna neheztelt rá, hogy nagy szerepét „elorozta” előle, ráadásul megalázónak érezte, hogy a magyar színészek gázsija csupán töredéke volt a külföldi szereplőkének. Mondani sem kéne, hogy a film hazai szakmai fogadtatása javarészt fanyalgó volt: a kritikák a külföldi sztárokat sem kímélték, különösen Dagmar Koller alakítását találták haloványnak. A magyar színészek viszont még külföldön is kaptak elismerő szavakat, főleg Latinovits mint Miska főpincér és Németh Sándor mint elsőrangú táncoskomikus. (Érdekességként említsük meg, hogy huszonhét évvel később, 1998-ban Karl Schönböck egy német tévéfilmben is eljátszotta Leopold szerepét.) Szinetár negyedik és egyben utolsó mozifilmje Az erőd volt. A direktor magánéletéről annyit mondjunk el, hogy háromszor nősült, második feleségétől született Gábor nevű fia, a harmadiktól, Hámori Ildikó színésznőtől pedig Dóra nevű lánya, akiből sikeres színésznő és énekesnő lett.
Tanai Bella
Tanai Bella magyar színésznő 1930. március 15-én született az erdélyi Csíkszeredán. 1946-ban vették fel a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Mestere volt például Kőmíves Nagy Lajos, a kolozsvári színház főrendezője, akiről mindig nagy szeretettel beszélt, pedig az első év végén Kőmíves eltanácsolta őt a pályáról. Papp Nusi kolozsvári színésznő tehetségesnek tartotta Tanait, és elintézte, hogy egy jól futó darabban, egyetlen előadás erejéig eljátszhassa az egyik fontos női szerepet. A beugrásra nemcsak újságírókat hívott meg, hanem a Színművészeti Intézet tanárait is. Egy szó mint száz, Tanai maradhatott, és már a főiskolai vizsgaelőadásokon is remek szerepeket játszhatott. 1950-ben kapta meg a diplomáját, és huszonhét éven át, egészen Magyarországra településéig Marosvásárhelyen játszott. Itt tagja volt a Művészeti Bizottságnak is, és harcolt azért, hogy színpadra kerülhessenek olyan művek, mint például Madáchtól Az ember tragédiája, amelynek bemutatásáért a színház úgynevezett román szekciója egy cseppet sem lelkesedett. A dráma Harag György rendezésében óriási sikert aratott, hosszú sorok kígyóztak a színház pénztára előtt. Tanai mindig is karakterszínésznőnek tartotta magát, és a marosvásárhelyi évek alatt nagyszerű szerepekben mutathatta meg kiemelkedő jellemábrázoló tehetségét: eljátszotta Mirigyet (Csongor és Tünde), Zíliát (A néma levente), Dorinát (Tartuffe), Blanche DuBois-t (A vágy villamosa), Katát (A makrancos hölgy), Lady Macbethet (Macbeth) vagy éppen G. B. Shaw Szent Johannáját. A rendezéssel is megpróbálkozott, először 1969-ben, amikor Szekernyés László Trón alatt a király című mesejátékát vitte színpadra.
Marosvásárhelyi éveinek egyik legnagyobb sikere 1972-ben Örkény István Macskajáték című színdarabjában Orbánné megformálása volt. Az előadást maga a szerző is látta, aki el volt ragadtatva Tanai alakításától: „Én eddig nem is tudtam, hogy ezzel a darabbal ilyen irtózatos mélységeket érintettem. Erre maga által jöttem rá. És azt sem tudtam, hogy a komédiának ilyen magas fokát értem el” – mondta neki az utolsó felvonás után. Barátság alakult ki közöttük, folyamatosan leveleztek egymással: „Békés, csendes, kellemes beszélgetéseket folytattunk. Nem szeretem a nagy szavakat, de nem mondhatok mást: csodálatos ember volt” – így emlékezett vissza a színésznő az íróra 1992-ben. A Macskajáték egyébként olyan zajos siker volt Marosvásárhelyen, hogy az ősbemutató után néhány évvel felújításban újra műsorra tűzték. Amikor a színésznő elhatározta, hogy második férjével, Bács Ferenc színművésszel és Kati lányukkal, valamint első házasságából született fiával, Fenke Ferenccel áttelepül Magyarországra, Örkény segített a bonyolult ügyintézésben. Bukarestben csak a művésznő hatodik kérvénye után adták meg az engedélyt a költözésre, de ha nincs Örkény, aki Budapestről szorgalmazta mindezt, még tovább is elhúzódhatott volna a dolog.
Noha Erdély egyik legnagyobb magyar színésznőjeként emlegették, Tanai Bella csak Magyarországon filmezett, elsőként Huszárik Zoltán remekében, a Szindbádban (1971). „Vásárhelyen, egyszer a piacról jövet, a sarkon találkoztam Haraggal és Huszárik Zoltánnal... Huszárik a Szindbádhoz kereste a női szereplőket. Egy év múlva kaptam egy meghívást Pestre, egyenesen forgatásra! Huszárik és Sára, két nagyszerű ember... Latinovitsról nem is beszélve, mert hisz ő volt Szindbád! Én voltam az aranymívesné. Korhű ruha, Krúdy-szöveg... Egy csoda volt! Az egész film egy gyönyörű költemény! A Magyar Film – nagybetűkkel. Boldog vagyok, hogy részese lehettem” – emlékezett vissza bő húsz évvel később első filmjére a színésznő. Következő mozifilmje, Az erőd már Magyarországra való áttelepülése után készült: Edit Nicharchos megformálásáért a római Fantafilm fesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. Ezután is játszott tévé- és mozifilmekben, de igazán nagy szerepeket már nem kapott. Filmezett például Gaál István (Cserepek, 1981), Kovács András (Ideiglenes paradicsom, 1981), Gyarmathy Lívia (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985), Maár Gyula (Első kétszáz évem, 1986) és Sára Sándor (Tüske a köröm alatt, 1988; Vigyázók, 1993; A vád, 1996) irányításával. Utoljára Szilágyi Andor kamerája elé állt a Mansfeld (2006) című filmben, amely az 1956-os forradalom legfiatalabb kivégzett résztvevőjéről, Mansfeld Péterről szól. Rövid miskolci és győri színházi kitérő után 1979-től 1990-ig a budapesti Vígszínházban játszott, első szerepe az Equus című darabban volt. Szép emlékei fűződtek A padlás című musicalhez is, amelyben Tábori Nóra szerepébe ugrott be: Mamókát később felváltva játszották. A magyar művészeti életben sajnos nem sikerült ugyanazt a rangot és (el)ismertséget kivívnia, mint erdélyi korszakában. Ez a magánéletére is kihatással volt: 1982-ben elvált Bács Ferenctől, akinek karrierje viszont magasra ívelt az áttelepülés után. 1990-ben Tanai a saját maga által írt Eltartási szerződés című darabban ért el újabb sikereket, és ugyanabban az évben németül játszotta a hercegnét a Csárdáskirálynőben. 2007-ben megkapta a legjobb színpadi epizodisták elismerésére alapított Aase-díjat. Tanai Bella 2017. április 2-án, 87 éves korában hunyt el Budapesten.
Szinetár Miklós Az erődről
„A részletek ábrázolásában a legteljesebb realizmusra törekedtem, s ha ebből a részeiben reális történetből a néző az egésznek az abszurditását, képtelen voltát érti meg, akkor sikerült elérnem a filmmel, amit akartam. Itt ugyanis arról szó, hogy az izgalomra vágyó, az öngyilkossággal kacérkodó csoport, meg a zsoldosok tábora egyaránt tragikus tévedésben van. Valamennyien azt hiszik, hogy ők szervezik, ami velük történik, maguk irányítják az eseményeket. Pedig mások szervezik őket és mások irányítanak. És a szervezőket és irányítókat mások szervezik és irányítják. […] Az áttételek drámája zajlik a történetben.”
Így készült a film
A Színház című lap 1975. augusztus 1-jei száma közölte Tarján Tamás „Hernádi, ha drámát ír” című esszéjét. A Királyi vadászat című Hernádi-darabról szólván Tarján megjegyezte: „Remélhetőleg nem jut arra a sorsra, mint forgatókönyvelődje, Az erőd: abból nem lett film.” Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy ki volt az, aki sikertelenül próbálkozott Az erőd megfilmesítésével, és miért hiúsult meg a projekt. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy – mint jelen blogbejegyzés is bizonyítja – Az erődből végül lett film, a Királyi vadászatból viszont nem.) Lehetséges, hogy Hernádi állandó alkotótársa, Jancsó Miklós akarta megfilmesíteni a művet, de azt is el tudom képzelni, hogy esetleg Szinetár első próbálkozása futott zátonyra. A rendező mindenesetre a szintén Hernádi-műből forgatott Az elnökasszony (1977) televíziós premierje előtt ezt nyilatkozta az Új Tükör 1977. január 9-i számában: „Közelebbi tervem azonban, hogy mozifilmet forgatok a nyáron, ugyancsak egy Hernádi-műből, Az erőd című regényéből.” A Népszava 1977. június 5-i számában is beszélt erről a szándékáról: „Filmet rendezek Hernádi Gyula Erőd című könyvéből. Bevallom, jóllehet nagyon időszerűnek tartom a történetet, úgy akarom megrendezni, hogy bejöjjenek rá a moziba. Sikerfilmet akarok csinálni…” Választása két okból is meglepő. Az egyik, hogy egy átlag filmbarát aligha egy Hernádi-regényre gondolna leghamarabb, ha magyar irodalmi alapanyagot akarna keresni egy sikerfilmhez. A másik, hogy a bennfentesek tudtak arról, hogy Szinetár nem tartozik a Jancsó–Hernádi alkotópáros legnagyobb rajongói közé, ezért is okozott meglepetést, hogy egymás után két Hernádi-művet is megfilmesített, egy harmadikat pedig színpadra állított.
A forgatókönyvet az író és a rendező közösen írta. A regény pontosan meghatározott helyszínen, Görögországban játszódik. A kötet születésének és megjelenésének időszakában ugyanis a katonai junta rémtetteivel volt tele a világsajtó, és Görögországban akkoriban akár egy ilyen furcsa történet is megeshetett volna. A junta azonban 1974-ben megbukott, és az alkotók valószínűleg úgy gondolták, hogy a film tanulsága általánosabb érvényű lehet, ha nem kötik egyetlen konkrét országhoz sem. Mindazonáltal meghagyták a Társaság elnökasszonyának görögös hangzású nevét (Edit Nicharchos), bár többnyire „Direktrisz”-nek vagy „Asszonyom”-nak szólítják. Több szereplő nevét részben vagy teljesen megváltoztatták: a zsoldosok parancsnokát, Efe Narviks őrnagyot a filmben Gregor őrnagynak hívják, Makros őrnagyot pedig Santos őrnagynak. A filmben Gregor időnként már-már gyengédnek mondható figyelmet tanúsít egyik katonája iránt, ami a figura homoszexualitását sejteti, de ez a motívum nem kap hangsúlyt. Bizonyos szereplőknek a filmben a keresztnevét is megismerjük – a beépített embert, Dobrovskyt például a filmben többször is Jannak szólítják –, illetve ennek ellenkezőjére is van példa, vagyis egyes szereplőknek a filmből csak a családnevét ismerjük meg. A vendégek első parancsnoka Sorensen, ám keresztneve, az Edvin csak a regényből derül ki. A könyvből megismerjük a két Bondy keresztnevét is (Ervin és Edvin), míg a filmben csupán idősebb és ifjabb Bondyként szerepelnek. A filmnek van néhány olyan szereplője is, akik nem azonosíthatók be teljesen egyértelműen valamelyik regényszereplővel, de bizonyos jellemvonások miatt mégis lehetséges a megfeleltetés. Így például valószínű, hogy Albert von Parravicini gróf a regénybeli Hellmuth von Kreisbach megfelelője, Éva modellje Maria Meghallan, Klotildé Mrs. Perlinger, Steineré Tunnel, Stagé Peter Kirios, Lauróé Konstantin Lewin, Maryé pedig Mrs. Tabor lehetett. Vannak bonyolultabb esetek is: mindkét műben szerepel egy Kolter nevű zsoldos, a filmszereplőnek azonban a regény egy másik zsoldos szereplője, Rother felel meg. Ugyancsak mindkét műben található egy Kaprovsky nevű zsoldos. A könyvben azt a férfit hívják így, akit a Társaság végül nem alkalmaz, míg a filmbeli Kaprovsky megfelel az alkalmassági vizsgán, és részt vesz a játékban.
A film elején szem- és fültanúi lehetünk Wagner és Kolhaus beszélgetésének. Wagner azt mondja a társának, hogy beajánlotta őt az Asszonynak, hogy szerződtesse, mert hallott Kolhaus filmügyéről a foglyokkal, akiknek a kivégzését filmre vitték. Kolhaus azt feleli, a film rendezője kérte meg arra, hogy állítsa a négert kicsit balra, mert ott jobb a fény és szebb a háttér. A zsoldos eleget tett a kérésnek, és végül agyonlőtték a négert. Ez a rövid beszélgetés utalás a hírhedt olasz dokumentumfilmes, Gualtiero Jacopetti (1919–2011) nagy port kavart ügyére. Az Africa Addio (1966) című alkotása miatt Jacopettit gyilkosság vádjával bíróság elé állították. A megdöbbentő dokumentumfilmben ugyanis kongói lázadók kivégzése is látható, és az ügyész szerint a gyilkosságokat Jacopetti rendelte meg csupán azért, hogy lefilmezhesse. A vád elsősorban a L’Espresso című lapban megjelent cikken alapult, melynek szerzője, Carlo Gregoretti azt állította, szemtanúja volt az esetnek, és Jacopetti azzal hencegett neki, hogy a zsoldosok bármit megtesznek a filmstáb kívánságára. A rendező és társalkotója, Franco Prosperi, valamint a két operatőr okmányokkal próbálta bizonyítani, hogy csak közvetlenül a kivégzés előtt érkeztek a helyszínre, és többen valójában nekik köszönhetik az életüket. Ennek ellenére a nemzetközi sajtót bejárta az a hír, hogy a kivégzés előtt Jacopetti rövid alkut folytatott a zsoldosok parancsnokával, akit arra kért, hogy a lázadókat állítsa egy olyan helyre, ahol a fényviszonyok és a háttér kedvezőbb a filmfelvételhez. Az óriási nemzetközi felháborodás hatására Jacopetti a bíróságon már azt vallotta, hogy a kifogásolt jelenetet valójában statisztákkal vették fel, és nem történt igazi kivégzés. A per előtt és után viszont többször is hangoztatta, hogy az Africa Addio előtti filmjei közül mindössze a Kutyavilág 2-ben (1963) van egy megrendezett jelenet, az összes többi alkotásában a nyers valóságot filmezte.
Az erőd forgatását 37 naposra tervezték. A munka 1978. június 6-án kezdődött a budapesti Olympia szállóban. Az erődjeleneteket június végén a piliscsabai Kálvária-domb melletti erdőben forgatták, a további külső jeleneteket pedig Csehszlovákiában és Jugoszláviában, de szóba került Bulgária is. A külföldi helyszínekre azért volt szükség, mert Magyarországon nem volt ilyen jellegű erődítmény. A választás a cseh–lengyel határon fekvő Dobrošov jóformán érintetlenül maradt német erődjére esett. A forgatás igen megerőltető volt a színészek számára, hiszen nyári melegben forgattak, sokat kellett futniuk katonai öltözékben, (kellék)fegyverrel a vállukon. Jól értesültek azt rebesgették, hogy a Direktrisz szerepére Szinetár a hetvenes évek elején visszavonult Gina Lollobrigidát akarta megnyerni, az isteni díva azonban nemet mondott. Nem tudni, volt-e valós alapja ennek a pletykának, ámbár Gina évekkel később Máté Judit újságírónőnek megerősítette, hogy visszavonulása után valóban kapott filmajánlatot Magyarországról is. A Direktriszt végül Tanai Bella alakította, akiről Szinetár így nyilatkozott: „Tanai Bella annak a szerepkörnek nagyszerű művésze, amely Sennyei Vera halálával mind ez ideig – a Marosvásárhelyről Magyarországra jött Tanai Bella megjelenéséig – betöltetlenül maradt”.
A szereposztást már akkor is bátran hazai sztárparádénak lehetett nevezni, bő négy évtized után pedig ez a megállapítás különösen helytálló, hiszen a többé-kevésbé pályakezdőnek mondható művészek némelyike azóta színjátszásunk fontos személyiségévé nőtte ki magát, mint például Gáspár Sándor (ez volt az első mozifilmje), Hernádi Judit vagy Reviczky Gábor. Láthatunk azonban olyan színészeket is, akik azóta eltűntek a reflektorfényből, mint például az egyik kulcsszerepet alakító Németh Nóra. „A filmben Jane vagyok, aki tulajdonképpen az egyetlen humanista a társaságban. Szüleit egy másik, egy igazi háborúban megölték, s ő azért áll a társaság tagjai közé, mert értelmetlennek érzi az életét, meg akar halni. Végül is életben marad. De teljesen egyedül; lelövi szerelmét, aki igazságtalanná, állativá züllik ebben a »háborúsdiban«” – nyilatkozta a művésznő az Új Tükör magazinnak 1979 augusztusában. Az Évát megformáló Tarján Györgyi a hetvenes évek második felének nagy felfedezése volt, évekig az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színésznőnek számított. A moszkvai fesztiválon a következőket mondta a Vecsernyaja Moszkva nevű napilap újságírójának: „Harminc filmszerep van már mögöttem. Játszottam serdülő lányokat, felnőtt asszonyokat, velem egykorúakat és kortársakat, sőt még királynőt is. De bármilyen is a szerep – és számomra ez a legfontosabb –, a nézők ne érezzék, hogy előttük színész játszik... Az erőd a kegyetlenség, a hatalom, az agresszivitás ellen szól. Szinte figyelmeztet: vigyázat, ne játsszunk a háborúval! Hogy békében és barátságban éljünk – ezért kell harcolni!” (Vagy a művésznő tévedett filmjei számát illetően, vagy az újságíró értett félre valamit, de Tarján 1979-ben még nem tartott harminc filmnél, bár addig elkészült másfél tucat filmje is soknak mondható, hiszen 1976-ban állt először a kamerák elé.) Az erőd utolsó jelenetének forgatásán, amikor Santos őrnagy helikoptere leszáll az autópályán, tragikus baleset történt. A helikopter leszállásában segédkező munkást a másik irányból érkező, szintén a filmjelenethez tartozó motoros konvoj egyik járműve elgázolta, és a férfi életét vesztette. Emlékeim szerint a hazai média, ha netán hírt is adott a tragédiáról, azt nem kapcsolta össze a filmforgatással. Az erőd fogadtatásáról a bevezetőben már írtam, moszkvai szerepléséről pedig a következő alfejezet szól.
Az 1979-es moszkvai filmfesztivál
A XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivált 1979. augusztus 14. és 28. között rendezték meg a Szovjetunió fővárosában, a sajtóhírek szerint 104 ország részvételével. A tizenöt tagú zsűri elnöke Sztanyiszlav Rosztockij orosz filmrendező volt, a Magyarországon is sikerrel vetített második világháborús dráma, a Csendesek a hajnalok (1972) rendezője. A tagok közül a magyar filmbarátok számára Otakar Vávra cseh, Giuseppe De Santis olasz, Jerzy Kawalerowicz lengyel, Radzs Kapur indiai, Christian-Jaque francia és Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij orosz rendező neve lehet ismerős. A versenyfilmek közül később a magyar mozikba is eljutott a keletnémet Anton, a varázsló (Günter Reisch), a lengyel Amatőr (Krzysztof Kieślowski), a spanyol Hét januári nap (Juan Antonio Bardem), az olasz Krisztus megállt Ebolinál (Francesco Rosi), az indiai A baltás ember (Mrinal Sen), a vietnámi Előre! (Van Long), a mexikói–amerikai Sánchez gyermekei (Hall Bartlett) és a szovjet Szárnyalás (Száva Kulis). Magyarországot Az erőd képviselte, a gyerekfilmek mezőnyében a Keménykalap és krumpliorr (Bácskai Lauró István), a rövidfilmek között pedig a Hamm (1977, Bányai István) versenyzett. Szinetár alkotását egy kevésbé kedvező időpontban, délután vetítették, ennek ellenére még így is telt házzal ment. Megkapta az Európai Béke és Biztonság Testülete Szovjet Tagozata különdíját is, ezzel az indoklással: „A filmnek, amelyik legjobban szolgálja a béke eszméjét”. Egyes kritikusok a versenyen kívül vetített Coppola-opusszal, az Apokalipszis, mosttal állították párhuzamba, mondván, hogy egészen másféle módon és művészi eszközökkel, de mindkét film a háború értelmetlenségét és embertelenségét mutatja be. A zsűri – a kétévente megrendezett fesztivál hagyományaihoz híven – bőkezűen osztogatta a díjakat. A fődíjat a Krisztus megállt Ebolinál, az Amatőr és a Hét januári nap kapta, a tiszteletbeli díjat pedig a versenyen kívül vetített Eisenstein-műnek, a ¡Que viva México!-nak ítélték, amelyet a legendás rendező munkatársa, Grigorij Alekszandrov irányításával restauráltak és fejeztek be. Két-két díj állt rendelkezésre a legjobb színész (Ulrich Thein és Bata Živojinović) és a legjobb színésznő (Yasmina Khlat és Daisy Granados) játékának elismerésére. A filmművészet fejlődéséhez való kimagasló hozzájárulásáért tiszteletbeli díjat kapott a cseh Antonín Brousil, a spanyolként számontartott, ám valójában mexikói Luis Buñuel, az amerikai King Vidor, az olasz Cesare Zavattini, a lengyel Jerzy Kawalerowicz, a francia René Clair, a japán Kuroszava Akira, az indiai Szatjadzsit Ráj, a szenegáli Szamben Uszman, a keletnémet Andrew és Annelie Thorndike, valamint a magyar Fábri Zoltán, akinek műveiből a fesztivál válogatást mutatott be.
Így látták ők
„A magyar film a legutóbbi időkig a maga nagy stiláris vívmányait – hogy a zenéből kölcsönzött kifejezéssel éljünk – többnyire moll hangnemben, lírikus hangvétellel érte el. Szinetár dúrban komponált ebben a filmjében. Bár Bíró Miklós levegős és hangulatos felvételei nem nélkülözik a lírai hatásokat sem, a képméreteknek színes és merész ellenpontozása, a vágás szigorú logikája és keménysége, a feszes tárgyiasság és tárgyilagosság veretét adja a filmnek. S végül igen népes szereplőgárda visszafogott, teátrális hangsúlyoktól mentes, valóban filmszerű játéka és játszatása is hozzájárul ahhoz, hogy a film ne csak történetében, hanem előadásmódjában is mozgalmas, figyelemlekötő legyen – vagyis olyan »mozidarab«, amely a maga mozimivoltában is a filmművészet kategóriájába tartozik.”
(Gyertyán Ervin: „Az erőd”. In: Népszabadság, 1979. március 15., 7. o.)
„E retortában született, művi világ tehát példázat. Hogy mire, az nézőpont kérdése. Arra, hogy a kapitalista világ katonásdija kegyetlen, embertelen, őrült játszadozás az emberi élettel? Ehhez valóságos (tehát hatásos) bizonyítékokkal szolgál minden egyes nap minden egyes órája. Elegendő esténként bekapcsolni a televízió híradóját, rögtön kiderül, hogy az élet minden példázatnál egyértelműbb igazságokkal szolgál. Avagy arra, hogy a játékösztön mennyire manipulálható? Hogy csak elég sokszor kell lelkesítő harci dalokat énekeltetni egy fegyveres csoporttal, a legostobább célokért is hajlandó rohamra indulni a legvegyesebb »legénység« is? Vagy... és vagy... Mindez benne van a filmben, s még sokkal, sokkal több is. A kegyetlenség, a manipuláció, a lelki torzulás, a kielégítetlenség, a céltalanság – és még rengeteg minden. Csak éppen a »kegyetlen élethűségű« jelenetek sora nem áll össze megrázó, gondolatébresztő realitássá, akárha egy szürreális szférájú valóságtartománnyá sem. Kár pedig, mert a kalandfilmek és a horrorrémségek alkotórészeinek felhasználása mellett a részletekben igen sok valódi gondolat van, köztük fontosak is, eredetiek és megszívlelendők is – csak éppen a nézőre gyakorolt hatásuk sikkad el a konstrukció letagadhatatlanul erőszakolt, művi jellege miatt.”
(Geszti Pál: „Az erőd”. In: Magyar Hírlap, 1979. március 15., 6. o.)
„A regény meghatározott helyszínen, Görögországban játszódik az azóta megdöntött katonai junta diktatúrája idején. Lehettek meggondolások, amelyek az alkotókat eltérítették ettől a konkrét helyszíntől. De nem ismerték fel a veszélyt, hogy a történés helyének elhallgatásával, megkerülésével a film dramaturgiailag és atmoszférikusan is senki földjévé válhat? A földrajzi és történelmi háttér kiemelésével dübörgő hangsúllyal tetszik ki a cselekményből a kalandélmény fokozásának puszta mechanikája. Nem is a kegyetlenkedések és megpróbáltatások válnak végül is már-már idegtépővé, hanem az újabb és újabb csavarások az izgalomkeltő dramaturgia satupadján. Vagy más hasonlattal élve: az áramerősséget, amellyel a nézőt sokkolni akarja – akárcsak a filmbeli zsoldosok tűrőképességét próbára tevő pszichológus – mintha mind feljebb és feljebb srófolná a rendező. Ily módon valóban izgalmas film jött létre, formailag a legizgalmasabb az utóbbi idők magyar filmjei közül, amit a közönség az érdeklődésével méltán fog honorálni. S remélhetőleg a végső kicsengés sem fogja túlságosan nyugtalanítani a vacsoráját: a földgolyó immár Lucifer martaléka lett, mert a halálerődöt még magasabb, állami fegyveres erők kebelezték be.”
(Sas György: „Magyar film: Az erőd”. In: Film, Színház, Muzsika, 1979. március 17., 10–11. o.)
„Hogy mindezek, s a többnyire rendkívül profi módon megvalósított váratlan fordulatok, a lendületes rendezés és Bíró Miklós dinamikus operatőri munkája ellenére a film mégis némileg monotonnak hat, abban alighanem a színészvezetés: a színészek többségének meglehetősen illusztratív, színpadias alakítása is közrejátszik. Valódi emberi jellemek helyett inkább csak klinikai kórképek jelzései villannak föl a harcoló felek soraiban, ezért bizonyos idő múltán képtelenek vagyunk komolyan venni a kegyetlenül szélsőséges játékot; a kölcsönös támadások, kínvallatások, erőszakoskodások játszi gegparádénak tűnnek föl. S nemcsak azért, mert a nézők túlnyomó többsége valószínűleg nem tartozik sem a szadisták, sem a mazochisták ilyen betegesen kifejlett mintapéldányaihoz; hanem mert legtöbbünknek még nem az a napi gondja, hogy kínzó unalmában mihez kezdjen nyomasztó dollármillióival; néha inkább az, hogy sokadikán is ki tudja-e fizetni a váratlanul érkező kéthavi gáz- és villanyszámlát.”
(Zsugán István: „Kalandos ötletparádé, háborúzó milliomosokról”. In: Új Tükör, 1979. március 18., 28. o.)
Az erőd (1979) – magyar filmdráma. Hernádi Gyula azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Hernádi Gyula és Szinetár Miklós. Dramaturg: Pethő György. Operatőr: Bíró Miklós. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Kemenes Fanny. Hangmérnök: Réti János. Zene: Mozart, Beethoven és Presser Gábor. Vágó: Szécsényi Ferencné. Gyártásvezető: Óvári Lajos. Rendező: Szinetár Miklós. Főszereplők: Tanai Bella (Edit Nicharchos), Oszter Sándor (Gregor őrnagy), Kovács István (Parravicini gróf), Holl István (Kolter), Rajhona Ádám (Sorensen), Lencz György (Stag), Bács Ferenc (Dobrovsky), Reviczky Gábor (Soltersky), František Velecký (Steinbuch), Bordán Irén (Bunyin kisasszony), Benkő Gyula (id. Bondy), Benkő Péter (ifj. Bondy), Körtvélyessy Zsolt (Kaprovsky), Tarján Györgyi (Éva), Hernádi Judit (Klotild), Benedek Miklós (pszichológus), Juhász Jácint (Kolhaus), Bitskey Tibor (Wagner). Magyarországi mozibemutató: 1979. március 15.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
