„Sohase mondd, hogy vége,
csak azt mondd, hogy ennyi, megérte.
Ha megérte, jöhet egy pont,
mit mondanod kell, óh, mondd!”
(Hernádi Judit: Sohase mondd)
Mészáros Márta a filmtörténet egyik legismertebb női rendezője, akit külföldön sokkal nagyobb elismerés övez, mint idehaza. Nemzetközi hírnevét az Örökbefogadás című drámájával alapozta meg, amely elnyerte az 1975-ös nyugat-berlini filmfesztivál fő díját, az Arany Medvét. Ezt követően bő fél évtizeden át egy-egy francia világsztár főszereplésével készített filmeket: Marina Vlady, Anna Karina, Delphine Seyrig, Isabelle Huppert és Marie-José Nat álltak a kamerája előtt. Mészáros legtöbb filmje erős akaratú asszonyokról szól, akik saját kezükbe akarják venni sorsuk irányítását, nem akarnak a férfiaktól függeni, és engedelmesen elfogadni a férfi társadalom által rájuk kiosztott szerepeket. Nem csoda, hogy a rendezőnő filmjeit a hetvenes években lelkesen felkarolta a nyugati feminista mozgalom, bár Mészáros többször is elmondta, hogy nem tartja magát feministának, sőt kifejezetten idegennek érzi magától a feminista túlzásokat. Hősnői soha nem akartak „uniszexek” lenni, nem arra törekedtek, hogy „lenyomják” a férfiakat, hanem valóban egyenjogúak akartak lenni velük, vállalva a női lét minden szépségét és nehézségét is. Magyarországon a hatvanas-hetvenes években még ritkaságnak számított, hogy a nőkről egy nő forgasson filmet. Hogy éppen Mészáros vált elsőként nemzetközi hírűvé, és nem például Elek Judit vagy Ember Judit, az valószínűleg annak is köszönhető, hogy filmjeivel egyetemes női problémákat is érintett, miközben – főleg a korai műveiben – a magyar nők helyzetéről is érzékletes képet festett. Örökség című 1980-as koprodukciós filmjét nagy várakozás előzte meg. Franciaországban tisztes sikert aratott, idehaza viszont csalódással fogadták, s a premier óta eltelt négy évtized alatt többé-kevésbé el is feledték. A MaNDA a közelmúltban digitálisan felújította Mészáros több filmjét, köztük az Örökséget is, amely újra látható volt a mozivásznon. Sokan nem is tudják, hogy eredetileg ehhez a filmhez íródott a magyar könnyűzene egyik legnépszerűbb örökzöldje, a Hernádi Judit által énekelt Sohase mondd.
Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.
A cselekmény
1936-ot írunk. Szilvia dúsgazdag asszony, férje egy délceg katonatiszt, Perényi Ákos. Valaha ugyan őszinte szerelmet éreztek egymás iránt, idővel mégis eltávolodtak egymástól. Ákos számára sosem volt mellékes Szilvia vagyona, és ezt az asszony is tudja, sőt időnként érezteti is, hogy megvásárolta magának a férjét, és elsősorban a pénzével tudja maga mellett tartani. Az asszony szeretné, ha ingataggá vált kapcsolatukat egy közös gyermek szilárdítaná meg, ám kiderül, hogy meddő, nem tud gyermeket szülni. Apja nagyon várja már az unokáját, és Szilvia nem meri bevallani neki az igazságot, azzal áltatja, hogy hamarosan érkezik a trónörökös. A mit sem sejtő férfi a még meg sem született unokájára íratja minden vagyonát. Szilvia a Gerbaud presszóban megismerkedik a zsidó Simon Irénnel, aki csupán egyszerű eladó egy kalapüzletben. A két nő között barátság alakul ki, különböző társadalmi helyzetük ellenére lelki társat látnak a másikban. Szilvia anyagilag is segíti a barátnőjét. Az anyaság iránti vágya miatt azonban egy idő után arra kéri Irént, szüljön neki egy gyermeket Ákostól, cserébe még nagyvonalúbb lesz vele, mint addig. Irén először elutasítja az ajánlatot, és Ákos is ízléstelennek tartja felesége ötletét.
Ahogy telik az idő, mindegyik fél átgondolja a helyzetet. Irén mint nő megérti Szilvia vágyát egy gyermek iránt, és ezekben a nehéz időkben az anyagi biztonság sem jönne rosszul. Ákos is belátja, hogy felesége és házasságuk problémáit talán tényleg egy gyerek oldaná meg, hiszen a frusztrált asszony egyre gyakrabban az italban próbál megnyugvást találni. Ákos és Irén rokonszenvesnek találják egymást, és a lány hamarosan teherbe esik. Szilvia mégsem igazán boldog, mert érzi, hogy férje még jobban eltávolodik tőle, és egyre mélyebb érzéseket táplál Irén iránt. A lányban is feltámad a kétely, hogy helyesen cselekszik-e, ha gyermekét lényegében eladja egy másik asszonynak. A szülés után mégis átadja a fiát Szilviának, aki teljesíti az alku ráeső részét. Ákos ennek ellenére elhagyja a feleségét, és Irénnel él tovább. Múlnak az évek. A párnak újabb fiúgyermeke születik, akit immár ők nevelnek, a zsidótörvények miatt azonban nincsenek biztonságban. Ákos el akarja kérni Szilviától az iratait, hogy azokkal mentse meg Irént. Az asszony megtagadja a segítséget. A férfi ekkor erőszakkal veszi el tőle a papírokat, mire Szilvia feljelenti a barátnőjét. Irént a nyilasok elviszik, és Ákosnak is felelnie kell azért, amit tett. A második gyermeket a hűséges házvezetőnő, Teréz megmenti a deportálástól, és Szilviához viszi…
A rendező
Mészáros Márta magyar rendező és forgatókönyvíró 1931. szeptember 19-én született Kispesten. Édesapja Mészáros László szobrászművész (1905–1939) volt. A Mészáros család 1935-ben költözött a Szovjetunióba. Frunze városában az édesapa részt vett a Kirgiz Művészeti Akadémia megalapításában. 1938-ban letartóztatták, és koholt vádak alapján kivégezték. Felesége, Kovács Vilma évekig próbálta kideríteni, mi történt a férjével: mindenhová leveleket, kérvényeket írt, de választ sehonnan nem kapott. (Évtizedek múlva derült ki, amikor megnyíltak az addig titkos archívumok, hogy Mészárost már 1939-ben kivégezték, ámbár sok forrás mindmáig 1945-öt adja meg halála dátumaként.) A csonka családnak nem volt lehetősége arra, hogy hazatérjen, mert kitört a második világháború, amelyben Magyarország Németország szövetségese, vagyis a Szovjetunió ellensége volt. Mészárosék az egyszerű szovjet emberekhez hasonlóan megszenvedték a háború nehézségeit, az éhínséget, s az ezzel járó járványokat. Kovács Vilma 1942-ben váratlanul elhunyt, halálának pontos okát nem közölték. Mészáros Mártát és testvéreit a magyar munkásmozgalom egyik meghatározó alakjának tartott Wagner Anna fogadta örökbe, és nevelte fel. Mészáros legnagyobb vágya az volt, hogy rendező legyen, ezért 1952-ben visszatért a Szovjetunióba, ahol felvételt nyert a moszkvai filmfőiskolára (VGIK). 1956-ban kapta meg a diplomáját. Már 1954-ben filmezni kezdett, közel másfél évtizeden át rövidfilmeket forgatott. 1968-ban készítette első egész estés játékfilmjét Eltávozott nap címmel egy intézetben nevelkedett lányról, aki szeretné megtalálni számára ismeretlen édesapját. A női főszerepet a népszerű táncdalénekesnőre, Kovács Katira bízta, aki színésznőként is figyelemre méltó tehetségnek bizonyult. Kovács játszott a rendezőnő Holdudvar (1969) című második mozifilmjében is, amely egy özvegyen maradt politikusfeleség (Törőcsik Mari) erkölcsi vívódásait mutatja be, törekvését egy új élet megkezdésére, amihez nincs már elég akaratereje és bátorsága. Már ez a két korai film is felvázolta Mészáros művészetének központi témáját: olyan asszonyok sorsa foglalkoztatta, akik megpróbáltak kitörni életük gyakran szűk keretei közül, megtalálni önmagukat és igazi céljaikat az életben.
Fiatalokról szól a Szép leányok, ne sírjatok! (1970), amelynek zenéjét a magyar könnyűzene olyan klasszikusai adják elő, mint az Illés, a Kex, a Syrius, a Tolcsvay, a Metro és Zalatnay Sarolta, aki egy kisebb szerepet is játszott a filmben. A Szabad lélegzet (1972) hősnője, a szövőnő Jutka (Kútvölgyi Erzsébet) intézetben nevelkedett. Beleszeret az egyetemista Andrásba (Nagy Gábor), kapcsolatukat azonban a hazugságok és a szülői elvárások tönkreteszik. Mészáros volt a filmtörténet első női rendezője, aki elnyerte egy A-kategóriás filmfesztivál nagydíját, mégpedig az Örökbefogadás (1975) című alkotásával Nyugat-Berlinben. A történet egy negyvenes éveiben járó munkásasszonyról (Berek Kati) szól, aki párkapcsolatának zátonyra futását követően egy csecsemő örökbefogadásával próbál célt és értelmet adni az életének. Nagy nemzetközi figyelmet keltett a Kilenc hónap (1976), amely Magyarországon példátlan felháborodást váltott ki, mivel a film végén a kamera egy az egyben bemutatja a Monori Lili által játszott munkáslány gyermekének születését. Mészáros Márta jogosan tette szóvá, hogy miközben a nézőknek szemük se rebben, amikor egyes filmekben válogatott erőszakkal ölik egymást a szereplők (sőt sokan el is várják az effajta látnivalókat), felháborodnak azon, ha egy film az élet születését mutatja be. A Kilenc hónap egyébként új barátokat és munkatársakat hozott a rendezőnő életébe: először dolgozott Kóródy Ildikó forgatókönyvíróval, a Julit alakító Monori Lilivel és a Juli szerelmét megszemélyesítő lengyel Jan Nowickival, akivel aztán több mint harminc évig együtt is élt. A Kilenc hónap után egymás után születtek azok a Mészáros-filmek, melyekben egy-egy francia sztár játszotta a főszerepet: az Ők ketten (1977, Marina Vlady), az Olyan, mint otthon (1978, Anna Karina), az Útközben (1979, Delphine Seyrig), az Örökség (1980, Isabelle Huppert) és az Anna (1981, Marie-José Nat). E műveivel kapcsolatban gyakran elhangzott az a vád, hogy a nemzetközi piac felé kacsingatva női témáit melodramatikus köntösbe öltözteti. Az Anna című alkotását ő maga sem tartja sikerültnek, különösen Marie-José Nat miatt, aki színésznőként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Eredetileg Anouk Aimée lett volna a főszereplő, aki visszalépett, miután Bernardo Bertolucci is forgatni hívta.)
Egy halovány Gogol-adaptáció, a Délibábok országa (1983) után mutatták be Mészáros egyik legjelentősebb filmjét Napló gyermekeimnek (1984) címmel, amely saját életének motívumain alapul. A mű valójában már két évvel korábban elkészült, majdhogynem titokban, és csak hosszas huzavona után kapott bemutatási engedélyt. Kijutott a cannes-i filmfesztiválra is, ahol megkapta a zsűri külön nagydíját. Elsőként fordult elő, hogy addig tabunak számító történelmi témákról ennyire nyíltan beszéljen egy magyar film, ráadásul a szakma legkevésbé Mészáros Mártától várt volna egy ilyen filmet. Hogy ezután egyre többet lehetett kimondani a hazai filmekben a történelmi közelmúltról, azt tulajdonképpen az is jelzi, hogy a Napló folytatásai már ellentmondásos fogadtatásban részesültek: a kritikusok átestek a ló túlfelére, és egyesek már nem találták eléggé bátornak a rendezőnőt. A közismert mese, a Piroska és a farkas (1989) sajátos feldolgozása után Mészáros visszatért a női sorsokat bemutató filmekhez. A magzat (1994) ismét a béranyaság témáját feszegette, míg A szerencse lányai (1999) a Szovjetunió széthullása után játszódik, amikor nők ezrei próbáltak kiutat találni a kilátástalan nyomorból, és sokan a prostitúció világába keveredtek. E két film között készült el Mészáros egyik legszebb és legmegrázóbb alkotása, A hetedik szoba (1996) az Auschwitzban meggyilkolt zsidó filozófusnőről, Edith Steinről. A temetetlen halott (2004) Nagy Imre miniszterelnök életének utolsó két évére koncentrált, az 56-os forradalom bukásától az 1958-as kivégzésig, elsősorban érzelmi oldalról közelítve a szereplőkhöz. Szintén rendhagyó történelmi-emberi portré az Utolsó jelentés Annáról (2009), amely Kéthly Anna szociáldemokrata politikus kivételes egyéniségét idézi fel. Mészáros utolsó filmje, az Aurora Borealis: Északi fény (2017) anya és lánya életének titkaiba avat be, és alighanem Törőcsik Mari búcsújának tekinthető a filmvászontól. Mészáros Márta magánéletéről ellentmondó infók találhatók a világhálón: például az, hogy háromszor volt férjnél, és három gyermeke van második férjétől, Jancsó Miklóstól. Tudomásom szerint azonban Jancsóval nem volt közös gyermekük, és Jan Nowicki nem a férje, hanem az élettársa volt a rendezőnőnek.
A szereplők
A Simon Irént alakító Isabelle Huppert 1953. március 16-án született Párizsban. Teljes neve: Isabelle Anne Madeleine Huppert. Édesapja, a magyar zsidó származású Raymond Huppert (1914–2003) széfkészítő volt, édesanyja, a katolikus Annick Beau (1914–1990) pedig angoltanárnő. Isabelle-nek egy bátyja és három nővére született, akik szintén befutottak a művészvilágban: Jacqueline (színésznő), Rémi (író), Elisabeth (színésznő és írónő) és Caroline (rendezőnő). Az édesanya ismerte fel elsőként Isabelle színészi tehetségét, és ő szorgalmazta ilyen irányú tanulmányait. 1972-ben forgatta első mozifilmjét. A francia és a nemzetközi filmszakma elismert alkotói is felfigyeltek rá, játszott például Claude Sautet (César és Rosalie, 1972), Bertrand Blier (Herék, avagy a tojástánc, 1974), Alain Robbe-Grillet (A gyönyör fokozatos csúszásai, 1974) és Otto Preminger (Rózsabimbó, 1975) alkotásaiban. A magyar nézők a Dráma a tengerparton (1975) című Yves Boisset-filmben láthatták először: ő alakította azt a fiatal lányt, akit a főszereplő középkorú átlagpolgár hirtelen felindulásában megerőszakol és megöl, majd a leleplezéstől félve a holttestet az arab vendégmunkások bódéi közelébe vonszolja, hogy rájuk terelje a gyanút. Nemzetközi hírnevét a svájci Claude Goretta A csipkeverőnő (1977) című alkotásának köszönheti, amelynek sérülékeny és gátlásos címszereplőjét kivételes érzékenységgel formálta meg. Nagy tetszést aratott Claude Chabrol drámája, a Violette Nozière (1978) címszerepében is. Szakmai együttműködésük később olyan figyelemre méltó műveket eredményezett, mint például a Női ügyek (1988), a Bovaryné (1991) és A szertartás (1994).
Huppert részese volt Jean-Luc Godard művészi megújulásának is (Mentse, aki tudja [az életét], 1980; Passiójáték, 1982), s olyan egyedi látásmódú alkotók is fontos szerepeket osztottak rá, mint Maurice Pialat (A vagány, 1980), Michel Deville (Mélyvíz, 1981), Mauro Bolognini (A kaméliás hölgy igaz története, 1981), Joseph Losey (A pisztráng, 1982), Marco Ferreri (Piera története, 1983), Andrzej Wajda (Ördögök, 1988) és Hal Hartley (Az amatőr, 1994). Amerikai filmjei közül kiemelkedik a maga idejében megbukott, ma már viszont remekműnek tartott A mennyország kapuja (1980, Michael Cimino) és a Hitchcockot idéző fordulatos krimi, a Hálószobaablak (1987, Curtis Hanson). Az új évezred terméséből nem maradhat említetlenül A zongoratanárnő (2001, Michael Haneke) beteg lelkű címszereplője, a rendhagyó zenés bűnügyi film, a 8 nő (2002, François Ozon) és a Lépcsőházi történetek (2015, Samuel Benchetrit), melynek női főszerepét nagy tisztelőjétől, az amerikai Faye Dunawaytől vette át annak betegsége miatt. Igen jó kritikákat kapott Paul Verhoeven Áldozat? (2016) című drámájában nyújtott alakításáért: egy erős akaratú cégtulajdonosnőt játszott, akit saját otthonában erőszakolnak meg, rendőrségi feljelentés helyett azonban ő maga akarja megtalálni a támadóját. A kölcsönös nagyrabecsülés ellenére Verhoeven következő filmajánlatát visszautasította. Az Áldozat? miatt egyébként nemet mondott Mészáros Mártának, aki állítólag eredetileg neki szánta az Aurora Borealis női főszerepét.
A Komáromi Szilviát megformáló Monori Lili 1945. október 10-én született Törökszentmiklóson. Hivatalos neve: Monori Erzsébet Lídia. Szülei: Monori Albert és Szujó Lídia. Két lányuk közül Lili volt az idősebb, akit néhány évig az anyai nagyanyja nevelt. A család nagy szegénységben élt, a szülők házassága sem volt boldog. Az édesapa hosszabb-rövidebb időre eltünedezett, majd végleg eltűnt, amikor Lili tizennégy éves volt. Az édesanya a hetvenes évek elején egy tragikus vonatbalesetben életét vesztette. Lili egy ideig gépírónőként dolgozott, 1965 és 1969 között végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Még főiskolásként kapta első filmszerepét: Pelikán, a gátőr könnyűvérű lányát alakította A tanú (1969) című szatírában, amely csak tíz év múlva kerülhetett a nézők elé. Monori visszaemlékezései szerint Bacsó elégedetlen volt vele, nem is dolgoztak egymással többet. Több tévéfilmben is játszott, és olyan jelentős alkotók hívták kisebb szerepekre, mint Fábri Zoltán (Plusz-mínusz egy nap, 1973), Maár Gyula (Végül, 1974), Gazdag Gyula (Bástyasétány hetvennégy, 1974) és Kardos Ferenc (Hajdúk, 1975). Pályafutásában az 1976-os esztendő hozott jelentős fordulatot: ebben az évben mutatták be az Azonosítás (Lugossy László), a Ha megjön József (Kézdi-Kovács Zsolt) és a Kilenc hónap (Mészáros Márta) című filmet. A Mészáros-film idehaza különösen nagy vihart kavart a szülési jelenet miatt, ugyanakkor megalapozta Monori külföldi – különösen franciaországi – népszerűségét. Következett a Kilenc hónap folytatásának mondható Ők ketten, majd jelen írásunk témája, az Örökség. A filmet gyártó francia cég, a Gaumont fantáziát látott a színésznőben. Párizsba hívták, hogy megtanulja a nyelvet, de Monori nem érezte jól magát az idegen közegben, és hazatért. Továbbra is megválogatta a szerepeit, kommersz produkciókban nem nagyon láthattuk, Mészáros Márta és Kézdi-Kovács Zsolt felkéréseit azonban mindig elfogadta. Bár folyamatosan filmezett, idővel mégis kikerült a reflektorfényből, és inkább a színházi munkáira koncentrált. Az új évezredben színpadon és filmen is együtt dolgozik Mundruczó Kornéllal. Első férje Magyar Dezső filmrendező volt, a második Székely B. Miklós színész. 2014-ben megkapta a Független Előadó-művészeti Szövetség életműdíját.
A Perényi Ákost játszó Jan Nowicki 1939. november 5-én született a lengyelországi Kowalban. 1958 és 1964 között Łódźban és Krakkóban tanulta a színészmesterséget. 1964. október 7-én debütált a színpadon Jean Anouilh Meghívó a kastélyba című darabjában. 1963-ban kezdett filmezni, kisebb szerepet kapott Aleksander Ford A szabadság első napja (1964) című háborús drámájában és Andrzej Wajda A légió (1965) című nagyszabású történelmi tablójában. Első főszerepét Jerzy Skolimowski Sorompó (1966) című alkotásában játszotta, egy függetlenségre vágyó, lázadó diákot. Magyarországon is nagy sikert aratott Jerzy Hoffman Sienkiewicz-adaptációja, A kis lovag (1969), amelyben Nowicki alakította a hűséges hazafit, Ketlinget, aki beleszeret legjobb barátja menyasszonyába, a nemes lelkű címszereplő pedig nem gördít akadályokat a boldogságuk elé. Érdekesség, hogy a színes játékfilmmel párhuzamosan fekete-fehér tévésorozat is készült a regényből, másik rendezővel, de részben azonos szereposztással. Ketlinget abban nem Nowicki játszotta, Krzysiát viszont mindkét változatban a gyönyörű Barbara Brylska keltette életre. A két színész volt a főszereplője A szerelem anatómiája (1971, Roman Załuski) című mai témájú alkotásnak is, amelyet az első lengyel erotikus filmként szoktak emlegetni.
Nowickit láthattuk Krzysztof Zanussi Ritka látogató (1971) című korai filmjében is, illetve a lengyel filmgyártás egyik legnagyobb kasszasikerében, az Éjszakák és nappalok (1975, Jerzy Antczak) című romantikus drámában. Amikor Mészáros Márta a Kilenc hónapra készült, elhatározta, hogy lengyel színészt választ férfi főszereplőnek, de nem Daniel Olbrychskit, mert „a csapból is ő folyt akkoriban”. Andrzej Wajda mások mellett Jan Nowickit ajánlotta. Mészáros saját bevallása szerint első látásra beleszeretett a színészbe. Ez viszont nem volt kölcsönös: a rendezőnő később elmesélte, hogy Nowicki állítólag azt mondta neki ezen az első találkozáson, hogy ő ilyen csúnya nőt még életében nem látott. A furcsa kezdetből nagy és viharos szerelem lett, amely bő harminc évig tartott. Nowicki ezalatt minden Mészáros-filmben játszott, állítása szerint tőle kapta a legjobb szerepeit. Más magyar rendezők is foglalkoztatták: láthattuk Gábor Pál (Kettévált mennyezet, 1982), Grunwalsky Ferenc (Eszmélés, 1984), Xantus János (Hülyeség nem akadály, 1986), Sőth Sándor (A nagy postarablás, 1992) és Sára Sándor (Könyörtelen idők, 1992) egy-egy filmjében is. Mészárosnál utoljára A temetetlen halottban (2004) szerepelt, a kivégzett miniszterelnököt, Nagy Imrét alakította. Magyarországi évei alatt is forgatott a hazájában, például Piotr Szulkin és Filip Bajon filmjeiben. Az új évezredben kétszer is megnősült, előtte nem volt házas. Fia, Łukasz Nowicki 1973-ban született Barbara Sobotta olimpikontól.
A Terézt megformáló Perczel Zita 1918. április 26-án született Budapesten. Édesapja Perczel Attila katonatiszt, az 1848-as Perczel Mór leszármazottja volt. Édesanyja nevét a művésznő még az emlékirataiban sem írta le, csak utalt arra, hogy szüleivel való kapcsolata nem volt felhőtlen, sőt egyszer „borzalmas”-nak nevezte a gyerekkorát. 1932-ben vették fel a Színiakadémiára, amelyet nem fejezett be, mert már a következő évben szerződtette őt a Nemzeti Színház. „Még erőtlen a hangja, tétovák a gesztusai, azonban sokat ígér; a közönség becézve fogadta s talán neki tapsolt a legtöbbet” – írták róla egy 1933-as színikritikában, A dolovai nábob leánya című Herczeg Ferenc-darab bemutatója kapcsán. A következő év második felében a filmvásznon is bemutatkozott. Bő három hónapon belül két filmje is a mozikba került, mindkettőt a tragikus sorsú Gaál Béla (1893–1945) rendezte, akihez állítólag kölcsönös vonzalom is fűzte, de a Mama meggátolta a románc kibontakozását. A két Gaál-film, Az új rokon és a Meseautó közül az utóbbi különösen nagy sikert ért el, ma már a magyar filmgyártás egyik legnépszerűbb klasszikusának számít. (A MaNDA jóvoltából a közelmúltban digitálisan felújították a rossz állapotban lévő kópiát.) Következett egy újabb Gaál-film, a Budai cukrászda (1935), aztán a Dunaparti randevú (1936, Székely István), majd megint egy kiugró siker, a Lovagias ügy (1937, Székely István), a Hetenként egyszer láthatom (1937, Szlatinay Sándor) és a Marika (1938, Gertler Viktor). A filmes sikerek mellett a színházi világban is felkapottá vált Perczel Zita, aki 1935 és 1937 között a Vígszínház társulatát erősítette. A külföldi karrier lehetősége is megcsillant előtte: bár a berlini UFA által még 1934-ben ajánlott szerződés meghiúsult, a művésznőt később Franciaországba hívták szerepelni. 1940-ben az Egyesült Államokba – egyenesen Hollywoodba – költözött, de ott nem kapott szerepeket. 1951-ben tért vissza Franciaországba, ahol másfél évtizedet töltött. Itt újra lehetősége nyílt színpadi szereplésre, és két mozifilmben kisebb szerepeket alakított. Mészáros Márta hívta vissza Magyarországra, az Örökség egyik szerepére. Láthattuk András Ferenc remek bűnügyi-társadalmi drámájában, a Dögkeselyűben (1982) is. A kilencvenes években nagy sikereket ért el a színpadon is: a Budapesti Kamaraszínházban a Forgószínpad című darabban szerepelt, Kecskeméten pedig A nagymama című színműben játszott. Saját bevallása szerint magánélete nem sikerült, és két gyermeke sem az ő hivatását választotta. Perczel Zita 1996. április 4-én hunyt el Budapesten.
Ákos egyik barátjának rövid szerepében Körtvélyessy Zsolt látható, aki ugyan számos fontos és népszerű mozifilmben és tévésorozatban játszott, színészi tehetségét mégis elsősorban a színpadon tudta kibontakoztatni. 1941. április 2-án született Budapesten, szülei Körtvélyessy Pál és Endre Ilona. 1965-ben fejezte be a Filmszínészképző Stúdiót, 1969-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Már 1960-ban (!) filmezett, és nem is akárki bízott rá egy epizódszerepet: Makk Károly a Fűre lépni szabad című vígjátékban foglalkoztatta. A fiatal tehetségek iránt mindig is fogékony Bacsó Péter is szerepeltette a Szerelmes biciklisták (1965) című zenés filmjében, majd tíz évvel később az Ereszd el a szakállamat! (1975) című szatírájában. Jancsó Miklós is többször hívta filmezni: Csend és kiáltás (1968), Fényes szelek (1969), Égi bárány (1971), Szerelmem, Elektra (1974), Szörnyek évadja (1987), Isten hátrafelé megy (1991), Kék Duna keringő (1992). Mészáros Márta már legelső játékfilmjében, az Eltávozott napban (1968) is szerepet osztott rá. Kézdi-Kovács Zsolt (Mérsékelt égöv, 1970), Fábri Zoltán (141 perc A befejezetlen mondatból, 1975), Gábor Pál (A járvány, 1976), Sára Sándor (80 huszár, 1978), Szinetár Miklós (Az erőd, 1979), Radványi Géza (Circus Maximus, 1980) és Koltay Gábor (István, a király, 1984) szintén foglalkoztatták egy-egy mellékszerepben, s felbukkant olyan közkedvelt tévésorozatokban is, mint a Rózsa Sándor (1971), az Egy óra múlva itt vagyok (1971) és a Linda (1984–1989). 1984-ben Alexander Conte álnéven a hírhedt orosz sarlatánt, Raszputyint alakította az Orgiák a cári udvarban című nyugatnémet erotikus filmben. A produkciót pornográf változatban is forgalomba hozták, a „kemény” jelenetekben azonban Körtvélyessyt dublőr helyettesítette – legalábbis ezekben a képsorokban az arca sosem látható. Ismert filmjei közé tartozik Az elvarázsolt dollár (1986, Bujtor István), a Kiáltás és kiáltás (1988, Kézdi-Kovács Zsolt), a Könnyű vér (1990, Szomjas György), a Hamis a baba (1991, Bujtor István), A három testőr Afrikában (1996, Bujtor István) és a Honfoglalás (1996, Koltay Gábor). Egyike volt a Vörös zsaru (1988, Walter Hill) című Schwarzenegger-film magyar mellékszereplőinek. Legismertebb alakítása Hoffer József volt a Barátok közt című szappanoperában 1998 és 2004 között. 1981-ben vette feleségül Egerszegi Juditot, lányuk, Kinga 1983-ban született. Körtvélyessy Zsolt színpadi pályafutásának nagyobb részét vidéki színházakban töltötte. 1985-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat, 2013-ban lett Érdemes Művész, 2019-ben pedig Kiváló Művész.
Így készült a film
A hatvanas-hetvenes években a francia értelmiség egy része nagy érdeklődéssel figyelte a magyar filmművészetet, s egyes magyar alkotóknak – például Szabó Istvánnak, Jancsó Miklósnak, Kézdi-Kovács Zsoltnak, Huszárik Zoltánnak, Gaál Istvánnak és Mészáros Mártának – valóságos kultusza lett. Isabelle Huppert látta a Kilenc hónap című Mészáros-filmet és Kézdi-Kovács Ha megjön József című drámáját, és igen mély benyomást tett rá Monori Lili eszköztelen, mégis nagy erejű alakítása. Párizsban találkozott Mészáros Mártával, aki az Olyan, mint otthon című alkotásának bemutatójára érkezett. Egy jó hangulatú közös vacsorán Huppert felvetette az ötletet, hogy ők hárman csinálhatnának egy közös filmet is. A rendezőnő fejében már akkor megvolt az Örökség ötlete, ráadásul a legnagyobb francia filmcég, a Gaumont is épp akkortájt javasolt egy koprodukciót. A francia fejeseknek tetszett a filmötlet, részükről Huppert is jó befektetésnek számított. Magyar részről a Hunnia Filmstúdió szállt be a vállalkozásba. A forgatókönyvet Mészáros és Kóródy Ildikó írta, aki a Kilenc hónap óta dolgozott a rendezőnővel. Mészáros nem tekintette szentírásnak a szkriptet, mindössze egy vázlatnak, amely rögzíti a legfontosabb szituációkat, a végeredmény azonban a kamerák előtt alakul ki, a munkában részt vevő emberek egyéniségének függvényében. Jó példa erre a katonatiszt férjet, Perényi Ákost alakító Jan Nowicki, aki tevékenyen közreműködött a forgatókönyv megírásában. Elmondása szerint harcolt azért, hogy a filmnek maga a történelem legyen a főszereplője, ne csupán arról szóljon, hogy Szilvia meddő, Irén viszont nem, mert abból csak egy melodráma születhetne. Ezzel összefüggésben fontosnak érezte, hogy Ákos ne egy súlytalan személyiség legyen, a passzív harmadik a szerelmi háromszögben, hanem önálló egyéniség: egy olyan férfi, aki érdekből kötött előnyös házasságot, és a felesége által kierőszakolt szituációban mutatkozik meg igazán a valódi jelleme. Beleszeret a béranyába, meg akarja menteni a deportálástól, ám ebben a küzdelemben alulmarad.
A filmet a hazai szakma egyik legnagyobb mestere, Ragályi Elemér fényképezte, akinek ez az egyetlen közös munkája a rendezőnővel. Az előzmények nem sok jóval kecsegtettek. Mészáros Márta egy 1999-ben megjelent interjúban így emlékezett: „Sose felejtem el, hogy amikor a Puskin moziban bemutatták [a nyugat-berlini Arany Medvét elnyert Örökbefogadást], Ragályi Elemér odajött hozzám, és azt mondta, gratulálok, de nehogy azt hidd, hogy attól, mert nagydíjat kaptál, ez a film jó lett, mert ez a film szar. Így mondta, azért is emlékszem a szóra, mert tudtam, hogy ez nem igaz.” Ennek ellenére sem zárkóztak el attól, hogy együtt dolgozzanak: Mészáros elismerte Ragályi kivételes szaktudását, és vizuális látásmódja szerinte tökéletesen illett ahhoz, amilyennek az Örökség képi világát elképzelte. Ragályi érdekes szakmai kihívást látott a felkérésben, ahogyan ő fogalmazott: „Szeretném azt a puha, halk légkört megteremteni, amelyet a látvány ellenére a belső szörnyűségek uralnak.” Saját korábbi munkái közül főleg Sándor Pál két filmje, a Herkulesfürdői emlék (1977) és a Szabadíts meg a gonosztól (1979) hangulata rokonítható az Örökséggel. Ragályi számára a legnagyobb kihívást Isabelle Huppert fényképezése jelentette. A magyar filmekre ugyanis jellemző volt, hogy az emberi arcokat a maguk természetességében örökítik meg, a külföldi sztárok viszont – imázsuk érdekében – gyakran kikötéseket tesznek arra vonatkozóan, hogyan kell az arcukat fotografálni. Az első muszterek megtekintése után Huppert például azt kérte, hogy az arca legyen kicsit keskenyebb a filmvásznon.
A francia színésznő Michael Cimino amerikai szuperprodukciója, A mennyország kapuja forgatási szünetében érkezett Budapestre, hogy eljátssza Simon Irént: „Számomra ez a film: történet két nő között. Szilvia mintha ikertestvérem volna. De azt is mondhatnám, hogy Szilvia és Irén egy nő két vetülete. Mindkettő lehet a másik végzete, tükörképe, ellenpólusa. Számos sértett, introvertált nőt alakítottam már színpadon, filmen egyaránt. A forgatókönyv azért tetszett meg, mert olyan ellentmondásos, különös érzésekről beszél, olyan szimbolikus figurákat teremt meg, amelyeket rendkívül finoman, kidolgozottan kell élnünk – ettől függ a film hitelessége. Mészáros Márta filmjeit nagyon szeretem, s úgy gondolom, Monori Lili személyében kiemelkedően jó partnert kaptam.” A kölcsönös szimpátia ellenére a két színésznő között a forgatás során bizonyos feszültségek keletkeztek, bár tegyük hozzá rögtön, hogy tulajdonképpen tőlük független okok miatt. Mészáros visszaemlékezései szerint Ragályit jobban érdekelte Huppert arca, mint Monorié, így előfordult, hogy 100 méter nyersanyagra forgatott egy közelit Isabelle-ről, míg Lilire csak 20 métert használt el. Jómagam el tudom képzelni, hogy ennek hátterében nem annyira a személyes érdeklődés állt, hanem inkább az, hogy Ragályi kénytelen volt megfelelni a francia színésznő kéréseinek, míg Monorinak valószínűleg nem voltak külön kívánságai arra vonatkozóan, hogyan fényképezzék az arcát.
Kényes problémát jelentett a gázsi is. A koprodukciós megállapodás részeként a francia közreműködőket a Gaumont, a magyarokat a Mafilm fizette, s bár a két női főszerep gyakorlatilag egyenértékű volt, Huppert mégis lényegesen több pénzt kapott, mint Monori. A nyugati filmvilágban egyébként teljesen megszokott, hogy a színészeket nem egyformán fizetik, és jóval több pénzt kap az, akinek a neve várhatóan bevonzza a közönséget a moziba. A közelmúltban a MovieCopson megjelent filmes írásaim közül említhetném az Elfújta a szél (1939) példáját: az abszolút női főszerepet játszó Vivien Leigh sokkal több forgatási napon dolgozott, mint a férfi főszereplő, Clark Gable, mégis jóval kevesebb pénzt kapott a munkájáért, mert sztárstátusza miatt Gable volt a „húzónév”. Az Örökség esetében Huppert neve jelentette a nagyobb vonzerőt (legalábbis Nyugat-Európában), így ezzel is magyarázható, hogy a gázsija magasabb volt, mint Monorié. A filmet számos külső helyszínen forgatták, így például a budapesti Gerbeaud cukrászdában, a Batthyány-örökmécses körzetében, a Bajor Gizi Emlékmúzeumban, a tatai lovasiskolában, Röjtökmuzsajon és a lengyelországi Zakopanéban. A legtöbb jelenet helyszíne a büki kastélyszálló volt, amelyet Mészáros építész barátja ajánlott, és tökéletesen illett a film hangulatához. A forgatás 42 napig tartott, Huppert utolsó jelenetét a 27. napon vették fel. Monori Lili a forgatás időszakában azt nyilatkozta, hogy a film befejezését többféleképpen is leforgatják: „Az egyik szerint engem lelőnek, s furcsa mosollyal az arcomon halok meg…” Nincs tudomásom arról, hogy végül elkészültek-e az alternatív befejezések, s bár a film külföldön DVD-n is megjelent már, a MaNDA pedig nemrég felújította, az esetleges kihagyott jelenetekről a nagyközönség mindmáig nem tud semmi közelebbit.
Sohase mondd
A harmincas évek egyik legnépszerűbb magyar sztárja, Karády Katalin 1951-ben disszidált, és utána idehaza hosszú évekig alig beszéltek róla, filmjeit és dalait nem játszották. A hetvenes évek második felében a kultúrpolitikusok „rehabilitálták”: leghíresebb filmjét, a Halálos tavaszt (1939) óriási érdeklődés kíséretében vetítették a budapesti Filmmúzeumban, és 1979-ben hatalmas sikert aratott régi dalait tartalmazó nagylemeze is. (A művésznő szerint soha nem kapott érte jogdíjat.) Az Örökség egyik jelenetében Mészáros Márta a korhangulat érzékeltetésére egy Karády-stílusú dizőzt szerepeltetett, akinek kellett egy saját dal is. Így született meg a Sohase mondd, melynek zenéjét Döme Zsolt szerezte, szövegét Verebes István írta. A rendezőnő örült volna, ha az általa nagyon szeretett Kovács Kati énekli a dalt, hiszen az énekesnő volt első két játékfilmje, az Eltávozott nap és a Holdudvar női főszereplője is. Kati az Ők ketten című Mészáros-filmben elénekelte egyik saját slágerét, a Sohase monddot viszont nem vállalta. Egyes források szerint a mondanivalót, mások szerint a zenei stílust nem érezte magáénak, míg némelyek úgy tudják, egyszerűen csak nem tudta szabaddá tenni magát a felvétel idejére. Egyébként más lehetséges előadókkal is hasonló problémák merültek fel, többek között Kishonti Ildikó és Udvaros Dorottya is szóba került. A gyártásvezető javasolta Hernádi Juditot, akire ugyan már reggel szükség lett volna, mert akkortól volt szabad a stúdió, de a művésznő a színházi próbái miatt csak délután 2 után tudott menni.
Döme Zsolt így emlékezett vissza erre a napra: „Mi pedig reggeltől kettő utánig semmit sem csináltunk, a zene, ugye, kész volt, így csak ültünk és vártunk Hernádira. Aztán, sohasem felejtem el, megjött egy szétszórt fejű csaj, valami fehér bundában, nekem meg közben rettenetesen fájt a fogam, halálosan szenvedtem. És tudod, akkor úgy volt egy ilyen felvétel, hogy ülsz egy kuckófélében, van egy zongora, egy mikrofon, Hernádi pedig jött, és tanulgatta a dalt. Én mondtam, hogy »Mindegy, mit énekelsz, nekem a fogam fáj...!«, erre ő, hogy tud egy jó orvost, én pedig, hogy jó, jó, de előbb föl kéne ezt a számot venni. És akkor megtanulta egy fél perc alatt, aztán, amikor kinéztem a kuckóból, láttam, hogy dermedten állnak az emberek, aztán integetnek, tapsolnak... Gyakorlatilag elsőre kész lettünk... És nagyon jó lett a dal. Ott lett gyanús a dolog, hogy később volt egy bulija a stábnak, valahol Sopron mellett, egy kastélyban, ahol egymás után vagy tizenhétszer ezt tették föl, mire odajött a Perczel Zita, és azt mondta: meglátjátok, ebből nagy sláger lesz.” Maga Hernádi néhány évvel a premier után így idézte fel a körülményeket: „Akkor erre a mély hangra megérett a helyzet. Külföldön is megérett, ami onnan bejött hozzánk kazettán, lemezen, az csupa új, mély hang volt. Itt meg már a Karádyra kezdtek volna vadul emlékezni, de akkor még nem jött ki a lemeze, úgyhogy hirtelen fontos lett, hogy itt valaki ugyanolyan mély hangon nyomja. Én elénekeltem azt a dalt, nagyon előkészített terepen, de teljesen váratlanul.” A Sohase mondd egy csapásra sztárrá tette Magyarországon az 1974 óta filmező Hernádit, akinek 1982-ben megjelent első albuma szerintem az egyik legjobb hazai színészlemez. A magyar könnyűzene történetének egyik legnépszerűbb örökzöldjéről sokan nem is tudják, hogy eredetileg egy filmdal. Az Örökség viszont hosszabb időre szinte teljesen kiesett a filmemlékezetből, és csak tavaly fedezték fel újra, amikor felújított változatban megint látható volt nagyvásznon is.
Az 1980-as cannes-i filmfesztivál
A 33. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1980. május 9. és május 23. között rendezték meg. Az Élet felülírta a fesztivál gondosan megtervezett menetrendjét, mivel tíz nappal a megnyitó előtt elhunyt a filmtörténet zseniális alkotója, Alfred Hitchcock. A szervezők egy rekordgyorsasággal összeállított kisfilmmel emlékeztek a Mesterre, és a megemlékezések keretében levetítették három jelentős filmjét is, a 39 lépcsőfokot (1935), a Szédülést (1959), és A Paradine-ügyet (1947). Bár az emlékműsorok koordinálására a monacói hercegnét kérték fel, a rendezvényen egyik olyan Hitchcock-filmet se vetítették, amelyben Grace Kelly is játszott. A nagyjátékfilmes zsűri elnöki tisztét Kirk Douglas látta el: állítólag tévedésből, mert a szervezők Douglas Sirk filmrendezőt akarták volna felkérni, de az ügyintézés közben valahol porszem került a gépezetbe. A tíztagú zsűriből Magyarországon Leslie Caron francia színésznő és Veljko Bulajić jugoszláv rendező számított valamelyest ismertnek. A versenyben 23 játékfilmet mutattak be, köztük olyan, ma már klasszikusoknak számító alkotásokat, mint a Jesse James balladája (Walter Hill, USA), A nagy vörös egyes (Samuel Fuller, USA), a Mindhalálig zene (Bob Fosse, USA), az Isten hozta, Mr! (Hal Ashby, USA), az Árnyéklovas (Kuroszava Akira, Japán–USA), a Konstans (Krzysztof Zanussi), A terasz (Ettore Scola, Olaszország), az Ugrás a semmibe (Marco Bellocchio, Olaszország) és az Amerikai nagybácsim (Alain Resnais, Franciaország). Művészi szenzációnak számított Jean-Luc Godard új, többéves szünet után forgatott francia filmje, a Mentse, aki tudja (az életét). A versenyen kívül vetített filmek között is akadtak csemegék, mint például Nicholas Ray és Wim Wenders közös alkotása, a Villanás a víz felett (NSZK), az Üvegtörők (Brian Gibson, Egyesült Királyság) című „punkfilm” és Fellini nagy érdeklődéssel várt és nagy csalódással fogadott filmje, A nők városa (Olaszország). A legnagyobb titokban hozták ki Cannes-ba Andrej Tarkovszkij Sztalker című filozofikus sci-fijét, amelyet a Szovjetunió nem kívánt benevezni a versenybe, ezért a szovjet küldöttség méltatlankodva hagyta el a vetítőtermet, amikor kiderült, hogy mi lesz a műsor. Az Arany Pálmát – akárcsak az előző évben – megosztva adták ki: a Mindhalálig zene és az Árnyéklovas kapta a rangos elismerést, ámbár a Fosse-mű megítélése nem volt egyértelműen lelkes. (Jelen sorok írójának se jött be.)
Magyarország három filmet küldött a fesztiválra: a rövidfilmek versenyében Szórády Csaba Magyar képek 1., 3. című alkotása vett részt, az Un certain regard szekcióban Huszárik Zoltán Csontváry című filmjét vetítették, a nagyjátékfilmek versenyében pedig az Örökség volt látható. Isabelle Huppert két francia versenyfilmben, Godard Mentse, aki tudja (az életét) és Maurice Pialat A vagány című opuszában is főszerepet játszott, már csak ezért is a rendezvény egyik legnagyobb sztárjaként emlegették. Mészáros alkotását elsőként vetítették le a versenyfilmek közül, és különösen a francia kritikusok fogadták lelkesen: „Az Örökség, a magyar Mészáros Márta filmje a csodálatos Isabelle Huppert-rel, a rendezőnő tehetségéről, könnyedségéről, technikai virtuozitásáról tanúskodik és különösképp a képek szépségét kínálja számunkra” – írta például a Le Parisien. Voltak, akik már előre sikert jósoltak a műnek: „A bemutató estéjének tapsait hallgatva bizton tudom, hogy a nők valamennyien sietni fognak megnézni ezt a filmet” – jelentette ki a Le Figaro tudósítója, míg a Nice-Matin recenzense szerint „a meddőség és az anyai ösztön problémájának tárgyalásával Mészáros Márta széles közönséget fog megragadni. Női közönséget? Azt is bizonnyal, de nem csak azt...” Mintegy elébe menve a történet hihetőségét kétségbe vonó későbbi magyar kritikáknak, a L’Humanité feltette a kérdést: „Mit számít a történet, ha a hősök megérintenek bennünket és ha meghat a kapcsolatuk?” Az Örökség sikerében az alkotók személyes tekintélye mellett számított az is, hogy a finom érzékenységgel ábrázolt női problémákat Mészáros egyetemes történelmi kontextusba helyezte, ugyanakkor a béranyaság motívumával egy olyan kérdéskörre fókuszált, amelynek erkölcsi-jogi vonatkozásai Nyugaton is még csak akkortájt kerültek be a közbeszédbe. Bár akadt egy-két negatív vélemény is, az Örökség összességében olyan meleg fogadtatásban részesült, amely kevés magyar filmnek adatott meg Cannes-ban. A francia országos bemutató az IMDb szerint 1980. június 11-én, a korabeli magyar lapok szerint június 20-án volt. Párizsban egyszerre 12 moziban játszották, és a toplista 14. helyéig jutott, megelőzve a Kramer kontra Kramer című világsikerű amerikai filmet is. Az Örökségnek a korabeli magyar média szerint egy hónap alatt félmillió francia nézője volt. Egy francia box office weboldalon viszont azt az adatot találhatjuk, hogy Párizsban 98 457, országosan pedig összesen 244 532 nézője volt a filmnek. A magyar premier 1980. november 13-án volt. Év végéig 849 előadást tartottak az Örökségből, ezekre 65 083 néző váltott jegyet. (Későbbi adatokkal nem rendelkezem.)
Így látták ők
„Az Örökség Achilles-sarka bizonnyal a történelmi szituáció, az a tény, hogy a történet a harmincas-negyvenes évek Magyarországában játszódik. Akik végigélték azt a kort, azok nem egy jelenetben a film képi világát, alaphangulatát is hiteltelennek érezhetik. Ennél is fontosabb, hogy a háború és a fajüldözés (a lányt zsidó származása miatt, az akkorra már ezredessé avanzsált férjet a lány bújtatása miatt üldözik) érezhetően afféle külső díszletként épül be a történetbe, hogy a női barátságból az anyaságon át a férfin való kényszerű osztozásig ívelő folyamatot a halál, a bosszú, az évtizednyi lappangás után kibukó kegyetlenség zárhassa le. Történelmünk e fájdalmas korszaka túlságosan tragikus ahhoz, hogy egyszerű dramaturgiai kellékként is felhasználhassuk, s az iszonyú események miatt az áldozatok és a gyilkosokkal cinkosságot vállalók között az elfogulatlan mérlegelés sem igen képzelhető el. Túlságosan megterheli így ez a megoldás az alaphelyzetet, s a film alapkoncepciójával szöges ellentétben az áldozattá vált szerelmespárt a mennybe, a féltékeny feleséget pedig az érzelmek poklába juttatja.”
(Hegyi Gyula: „Örökség a félmúltból”. In: Magyar Hírlap, 1980. november 13., 6. o.)
„Az önmegvalósító Mészáros Márta-hősnő kemény történetét most meglágyítja a »retro«, a harmincas évek stílusszűrője. Ragályi Elemér kamerája számunkra is ismerősen mozog a szecessziós lámpaernyők, finoman metszett pezsgőspoharak, mélyen dekoltált toalettek, Gerbaud-béli ozsonnaasztalok között. Monori Lili azonban idegenül ténfereg a felső tízezer világában. Nagyszerű színésznő, abból a ritka fajtából való, akinek láttán eszünkbe sem jut »alakításról«, »játékról« beszélni, olyan természetes létezést jelenített meg Kézdi-Kovács Zsolt Józsefjében vagy Mészáros Márta korábbi filmjeiben. Csak éppen Monori Lili nem harmincas évekbeli arisztokrata vagy bankárlány. Nem született bele pazar kastélyába, nem áll jól rajta az estélyi ruha, nem tudja viselni az ékszereket és a prémkeppeket, nem képes elegánsan csókra nyújtani vörös körmű kezét, gátlásait leküzdve lép be a Gerbaud csillárjai és tükrei közé, félszegen karol katonatiszt férjébe. A selyem szőrű kiscica és pórázos öleb kényelmetlenül fészkelődik a karjaiban. Monori Lili nem Szilvia nagyságos asszony. És ettől kezdve nem tudjuk elhinni Kóródy Ildikó és Mészáros Márta egyébként sem igazán megérthető meséjét.”
(Székely Gabriella: „Szegény Irén!”. In: Új Tükör, 1980. november 16., 29. o.)
„Ezért Monori Lili visszatérte Mészáros Márta filmvásznára, ezúttal a korábbi szerepeitől teljesen idegen alkatú, dúsgazdag Szilvia figurájaként, valamint Isabelle Huppert kiválasztása Simon Irén megformálására, úgy hiszem, eldöntötte, hogy az Örökség a lehetőségekhez képest jó film lesz. Vagyis: majdnem jó film. Monorinak és Huppert-nek ugyanis – noha külsőleg valójában egyáltalán nem hasonlítanak egymásra – azonnal el lehet hinni a két nő, a vagyonos társasági hölgy meg a szűkös körülmények közt élő zsidó kispolgárlány belső azonosságon alapuló vonzódását. Azt a kapcsolatot, amelyet némi – szemérmesen leplezett – homoszexualitás is átszínez, valami csaknem ölelkezésbe átbomló barátkozás; – amelyet azonban mégis (vagy épp ezért?) a Szilvia férje iránti szerelem, az Ákosért vívott szerelmi vetélkedés, a féltékenység, az önzés és önfeláldozás örvénye épít és rombol.”
(Varjas Endre: „Jákob és Bilha – Magyarország, 1935–1944”. In: Filmkultúra 1980/6, 23–27. o.)
„Adva van egy háromszög. Csúcsai: Sylvia, Ákos és Irén. Az első kettő házastárs és gazdag, az utóbbi mindkettőjük kedvence és szegény. A szociális helyzettől eltekintve ez egy egyenlő szárú háromszög, melynek minden befogója egyszersmind átfogó is. Adva van egy asszonyi óhaj. Sylvia gyereket szeretne. A másik óhaj: mivel ő meddő, a gyereket Irén közreműködésével várja férjétől. Adva van egy rejtély. Sylvia jól tudja, hogy nem lehet gyermeke, mégis elfogadja az érte rajongó dúsgazdag édesapa örökösödési feltételét, mely szerint az unoka megszületésekor száll át a vagyon a lányára. Sylvia a szerető édesapa elől eltitkolja terméketlenségét, ami lehet erkölcsi hiba vagy ügyetlenség, de kétségtelenül gyümölcsöző a film szempontjából, mert erre alapul az egész konfliktussorozat. Ha Sylvia nem a furfangosan kimódolt édes titkot súgja meg atyuskájának 1938-ban, hanem mindjárt a történet elején, 1936-ban, keserű titkát súgja meg – akkor... Nos, akkor is van örökség, de nincs róla film 1980-ban. A fölösleges csalás ugyanis módot ad a különös és fölösleges történet finom kidolgozására. Amit a szerzők (Kóródy Ildikó és Mészáros Márta), valamint a rendező (Mészáros Márta) el is végez Ragályi Elemér ez alkalommal is finom, stílusos és szép képei segítségével. Adva van tehát egy film, amelyben egy hibás dramaturgiai ötletből kiindulva a kimódolt történet igazán megkapóan és hangulatában következetesen pereg le. Egészen impozáns légvár.”
(Jovánovics Miklós: „Egyenlő szárú háromszög”. In: Filmvilág 1980/11, 2–3. o.)
Örökség (Les héritières, 1980) – magyar–francia filmdráma. Forgatókönyv: Kóródy Ildikó és Mészáros Márta. Dramaturg: Vásárhelyi Miklós. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Fényes Szabolcs, Döme Zsolt és Johann Strauss. Díszlet: Romvári József. Jelmez: Kemenes Fanny. Vágó: Komlóssy Annamária. Rendező: Mészáros Márta. Főszereplők: Isabelle Huppert (Simon Irén), Monori Lili (Komáromi Szilvia), Jan Nowicki (Perényi Ákos), Perczel Zita (Teréz), Szabó Sándor (Komáromi), Körtvélyessy Zsolt (Ákos barátja), Piotr Skrzynecki (Fülöp bácsi), Mécs Károly (Szorondy Frigyes), Hernádi Judit (a dizőz). Magyarországi bemutató: 1980. november 13.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
