2018. május 26., szombat

HALÁLFEJESEK

1967-ben mutatták be az Egyesült Államokban a Halálfejesek című filmet, amelynek Tom Laughlin egy személyben volt a forgatókönyvírója (James Lloyd álnéven), a rendezője (T. C. Frank művésznéven) és a főszereplője (a saját nevén). A történet egy amerikai kisvárosban játszódik, amelyet egy agresszív motoros banda tart rettegésben. Rémtetteiknek egy indián származású vietnami veterán, Billy Jack vet véget. Bár a Halálfejesek az akkoriban divatos motoros filmek sorába tartozik, valójában évekkel megelőzte a magányos igazságszolgáltatókról szóló hollywoodi filmhullámot, sőt a főhősben bizonyos értelemben még Rambo előfutárát is láthatjuk. A filmről általában negatív kritikák jelentek meg, erőszakosságát még az amerikai kritikusok is kifogásolták. Az opusz rekordidő alatt, egy éven belül eljutott a magyar mozikba, ahol óriási érdeklődés mellett játszották, egy hónap után azonban hirtelen levették a műsorról. Kifogásként hangzott el, hogy túl erőszakos alkotás, és káros magatartásmintákat közvetít a szocialista ifjúság számára. A Halálfejeseknek három befejezett és egy félkész folytatása készült, ám ezek magyarországi bemutatása az első rész botránya miatt már szóba se jöhetett. 


(Hálás köszönetem Plakátfiúnak, aki rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját, amely erre a linkre kattintva meg is vásárolható. Tervező: Töreky Ferenc grafikusművész.) 

A cselekmény 
A félvér vietnami veterán, Billy Jack békésen éldegél a kaliforniai hegyek magányában, a természet megnyugtató közelségében. Akkor kezdődnek a bajok, amikor bemegy a közeli kisvárosba, Big Rockba. Ott szemtanúja lesz annak, amint egy kisebb koccanás miatt a Született Vesztesek (Born Losers) nevű motoros banda tagjai összevernek egy férfit, s a megfélemlített városlakók közül senki nem mer a bántalmazott védelmére kelni. Billy viszont nem nézi tétlenül az erőszakot, hanem közbeavatkozik, és megmenti az áldozatot, ámbár nem tudja, hogy valójában a sértett provokálta ki a támadást. A kiérkező rendőrök mégis Billyt tartóztatják le, mert a puskáját is elővette a nyomaték kedvéért. A rendőrség gyakorlatilag bűnözőként kezeli őt, miközben a motoros huligánok rettegésben tartják a várost, tizenéves lányokat erőszakolnak meg, és megfenyegetnek mindenkit, aki netán szembe akarna szállni velük. Feltűnik a színen egy kihívóan öltözködő motoros lány, Vicky Barrington, aki szintén a banda áldozata lesz. Közte és az időközben ezer dollár óvadék ellenében szabadon engedett Billy között gyengéd szálak szövődnek. A Született Vesztesek Vickyt is el akarják ijeszteni attól, hogy ellenük tanúskodjon, s ezért ismét szembekerülnek Billyvel... 


A sápadtarcú indián: Tom Laughlin 
Thomas Robert Laughlin Jr. – ismertebb nevén: Tom Laughlin – 1931. augusztus 10-én született az Egyesült Államokban, a Wisconsin állambeli Milwaukee-ben. Édesapja, Thomas McHugh Laughlin Írországból származott, édesanyja, Margaret Hellen Catherine Smith felmenői között skótok, angolok és németek is voltak. Tom a Wisconsini Egyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd átment a Marquette Egyetemre: mindkét intézményben futballozott is. Akkor kezdett el érdeklődni a színjátszás iránt, amikor megnézte A vágy villamosa egyik előadását. Egyik tanára biztatására már a Marquette-en komolyabban foglalkozni kezdett a színészettel: egy színjátszó csoportot alapított, és megrendezte Arthur Miller Édes fiaim című drámáját, amelyben magára osztotta a főszerepet. Rövidesen újra iskolát váltott: a Dél-Dakotai Egyetemre iratkozott át, ahol már rádiójátékokkal is próbálkozott. Ekkoriban ismerkedett meg Delores Taylorral, akit 1954. október 15-én vett feleségül. Tom saját szemével látta, hogyan bánnak az őslakos indiánokkal felesége szülővárosában, a dél-dakotai Winnerben. Az élmény hatására még 1954-ben megírta a Billy Jack című forgatókönyvét, ám évekig hasztalan házalt vele a filmstúdióknál. Színészi karrierje 1955-ben indult be a Climax! című tévésorozattal. Hamarosan kisebb filmszerepeket is kapott. Elsőként Robert Altman bízott rá főszerepet az Áldozatok (1957) című drámájában: egy Scotty nevű fiatalembert játszott, akitől eltiltják gazdag családból származó barátnőjét, mire a boldogtalan, társra vágyó fiú egy bandába keveredik. Az opuszból kultfilm lett, állítólag maga Alfred Hitchcock is rajongott érte, Altman és Laughlin viszont egyáltalán nem rajongtak egymásért, mert egészen más fogalmaik voltak a színjátszásról, és egyikük se akart engedni az álláspontjából. Tom televíziós munkái közül említsük meg a megtörtént bűnügyek alapján készült The Walter Winchell File című sorozatot, melynek egyik epizódjában (The Boy from Mason City, 1957) egy Peter Rakosi nevű szereplőt alakított. 


Laughlin 1957-ben forgatta első saját filmjét, amelyet 1960-ban mutattak be The Proper Time címmel. Állítólag két nap alatt írta meg a szkriptet, amely akkor még a Mickey címet viselte, és hat nap alatt lezajlott a forgatás a Kaliforniai Egyetem campusán. A költségvetés húszezer dollár volt. Az utómunkálatokra Joshua Logan rendező adott kölcsön pénzt. A romantikus drámában természetesen Tom alakította a főszerepet, egy egyetemista fiút, aki a lányok társaságában beszédzavarokkal küzd. Persze végül talál egy önfeláldozó teremtést, aki elfogadja őt ilyennek, sőt segíteni is próbál rajta. Nehézségek árán született meg a második önálló film is, amelyet 1960-ban forgattak Milwaukee-ben, mindössze két hét alatt. Ezt Tom egy befejezetlenül maradt trilógia első részének szánta, de csak 1963-ban mutatták be Among the Thorns címmel, amelyet a két évvel későbbi felújítás alkalmával kereszteltek át The Young Sinnerre. (Az IMDb-n jelenleg Like Father, Like Son címmel fut.) A Laughlin által játszott főiskolás sportolót rajtakapják az ágyban a barátnőjével, amiből egyre több és egyre nagyobb bonyodalom származik. Tom 1960-ban egy másik filmtervet is megpróbált megvalósítani, de nem járt sikerrel: a Poison in Our Land igaz történeten alapult volna egy sugárfertőzött texasi párról. Laughlin és felesége a kaliforniai Santa Monicában még 1959-ben egy iskola-előkészítőt alapított, amely öt év múlva már az Egyesült Államok legnagyobb ilyen jellegű intézménye volt, ám 1965-ben csődbe ment. A Maria Montessoriról elnevezett iskola-előkészítő egyik diákja volt Marlon Brando tragikus sorsú fia, Christian is. 


1965-ben Laughlin a katolikus William DuBay atyáról, a hatvanas évek egyik legellentmondásosabb aktivistájáról tervezett egy filmet, amelyet éppúgy nem tudott realizálni, mint a Halálfejesek után felmerült projektjét Martin Luther King életéről. Pedig ez utóbbiban olyan sztárok is részt vettek volna, mint Marlon Brando, Jack Lemmon és Candice Bergen. Tom ekkor úgy döntött, hogy újabb filmeket készít a Halálfejesek főhőséről, Billy Jackről. (Ezekről A folytatások című alfejezetben írok bővebben.) Az újabb részek esetében személyes életéből éppúgy merített, mint az aktuális filmes trendekből. Az alternatív iskola esetében például nem lehet nem gondolni a Montessorira, főleg, hogy a filmbeli igazgatónőt Laughlin felesége, Delores Taylor játszotta. Akkortájt jöttek divatba a keleti harcművészeteket bemutató filmek: a Billy Jack (1971) például a koreai hapkidót népszerűsítette. A The Trial of Billy Jack (1974) a tárgyalótermi filmek iránti érdeklődést is igyekezett meglovagolni, míg a Billy Jack Goes to Washington (1977) a korrupt államgépezetet leleplező korabeli alkotások sorába illeszkedik. Az ötödik rész forgatása a nyolcvanas évek közepén félbeszakadt, és az opusz befejezetlen maradt. A harmadik és a negyedik Billy Jack-film között Laughlin elkészítette a The Master Gunfighter (1975) című westernt. A cselekmény az 1840-es években játszódik a csumas indiánok között: a körszakállt viselő Tom egy tizenkét lövetű pisztollyal és egy szamurájkarddal veszi fel a harcot a rossz emberek ellen. A film ugyan nem bukott meg, a kritikusok viszont megint csak fanyalogtak. A folytatások kereskedelmi sikerének köszönhetően Tom cége, a Billy Jack Enterprises nagyszabású terveket szövögetett: egy új Montessorit akart nyitni, lemeztársaságot kívánt alapítani, könyvek és magazinok kiadását tervezgette, és egy olyan forgalmazócég létrehozását is célul tűzte ki, amely a magvas gondolatokat közvetítő mozgóképekre specializálódna, különös tekintettel az ifjúságnak szánt művekre. Az álmok nem realizálódtak, a Billy Jack Enterprises rövidesen már likviditási gondokkal küszködött, melyekért Laughlin elsősorban a Warner Bros. helytelen és etikátlan forgalmazáspolitikáját hibáztatta. Állítása szerint a cég illegálisan adta el a Billy Jack-filmek televíziós jogait. 


Magyarországon is láthattuk azt a három filmet, amelyekben Tom csupán kisebb szerepeket játszott: Elátkozottak utazása (1976), A nagy álom (1978), Az álarcos lovag legendája (1981). A színész-rendező 1984-ben a Varietyben fejtette ki nézeteit a filmiparról és a független filmesek helyzetéről. Akkori elképzelései között szerepelt egy olyan videoelosztó hálózat kiépítése, amely a független filmek számára biztosított volna lehetőséget arra, hogy minél szélesebb körben eljussanak a közönséghez. Ezt a tervét sem sikerült keresztülvinnie, ahogyan utolsó Billy Jack-filmjét se tudta befejezni. Szeretett volna egy tévésorozatot is készíteni róla, amelyben hősünk az iraki háború befejezésén és az Egyesült Államok morális nagyságának helyreállításán fáradozik. Véleménye szerint mind ő, mind Billy nyitott maradt a legégetőbb társadalmi problémákra és azok megoldási lehetőségeire. 2010-ben három gyermeke, Frank, Teresa és Christina megalapította a Billy Jack Rights, LLC céget, amely Tom Laughlin filmjeinek szerzői jogait kezeli. Laughlin figyelme a kilencvenes években a politika felé terelődött, és nyilatkozataiban arról beszélt, hogy a „hétköznapi amerikaiak” érdekeit szeretné képviselni. Igen élesen bírálta George W. Bush elnököt, az iraki háborúról meg az volt a véleménye, hogy nagyobb problémákat okozott az országnak, mint a vietnami. 1992-ben és 2008-ban a demokraták, 2004-ben viszont a republikánusok jelöltjeként szállt harcba az elnökségért: mint a közelmúlt történelméből tudjuk, egyik alkalommal sem győzött. Laughlin autodidakta módon foglalkozott a pszichológiával, különösen Carl Gustav Jung munkássága iránt érdeklődött. A témában később könyveket is írt, sőt szaktanácsadást és egyetemi oktatást is vállalt. Súlyos társadalmi problémának tartotta a családon belüli erőszak jelenségét, ami olyan tragédiákhoz is vezethet, mint O. J. Simpson ügye. A bukott sztárt személyesen is ismerte, mert közel laktak egymáshoz, de sosem szimpatizált vele, sőt állítólag már a nyolcvanas évek közepén figyelmeztette arra, hogy agresszivitása miatt börtönben fogja végezni. Ő maga haláláig boldogan élt feleségével és három gyermekével, kiknek keresztneveiből alkotta meg filmes álneveit. Tom Laughlin 2013. december 12-én halt meg egy kaliforniai kórházban: tüdőgyulladást kapott, és a szövődmények végzeteseknek bizonyultak. 


A további szereplők 
A Vicky Barringtont alakító Elizabeth James 1944. december 22-én született a Texas állambeli Fort Worthben. A Colorado College-ben diplomázott matematikából. 1956-ban kamaszlányként kezdett filmezni tévéfilmekben és tévésorozatokban. A Halálfejesek volt az első mozifilmje, az IMDb szerint a forgatókönyvet is ő írta James Lloyd álnéven. Ezt az adatot alátámaszthatná az a tény is, hogy a művésznő 1987-től Beverly Hastings álnéven több lélektani krimit és számos gyerekkönyvet is publikált Carol Barkin társszerzőjeként. A TCM adatbázis viszont úgy tudja, a James Lloyd valójában Tom Laughlin egyik álneve. Ezt az infót megerősíti, hogy a későbbi Billy Jack-filmek forgatókönyvét egyértelműen Tom írta, mellesleg IMDb-s adatlapja szerint sok művésznevének egyike a Lloyd E. James volt. (Bennfentesek szerint valójában közösen írták a szkriptet.) Ami egészen biztos, hogy Elizabeth a Halálfejesek után már csak egyszer állt a kamerák elé: a Piszkos Mary és Őrült Larry (1974) című filmben játszott egy epizódszerepet Peter Fonda és Susan George partnereként. A legutolsó információk szerint Beverly Hillsben él. Jeremy Slate (1926–2006) alakította Daniel Carmodyt, a bandavezért. Eredeti neve: Robert Bullard Perham. Katonai akadémiára járt, tizenhat éves korában belépett a Haditengerészethez, 1944-ben részt vett a normandiai partraszállásban is. A háború után egyetemre ment, ahol kiválóan tanult, és aktív közösségi életet élt, amelyben természetesen a sportnak is főszerep jutott. 1948-ban feleségül vette egyik hallgatótársát, Beverly Van Wertet: tizennyolc évi házasságuk alatt három fiuk és két lányuk született. Dolgozott sportriporterként és idegenvezetőként is. Egy hosszabb perui kiküldetés közben fordult érdeklődése a színjátszás felé, amely mellett hazatérése után is kitartott. Kiváló fizikai adottságainak és jó megjelenésének köszönhetően a hatvanas évektől kezdve egyre több színészi feladathoz jutott filmekben is. Főleg tévésorozatokban és tévéfilmekben foglalkoztatták, de időről időre mozifilmekbe is meghívták, így például John Wayne partnere volt A félszemű seriff (1969) című westernben. A Halálfejeseken kívül más motoros filmekhez is szerződtették, A pokol angyalai (1969) forgatásán azonban eltörte a lábát, és ezután már soha nem ült motorkerékpárra. Utolsó mozifilmje a Magyarországon is játszott Stephen King-horror, A fűnyíróember (1992) volt. Második feleségével, Tammy Grimes színésznővel 1966-ban kötött házasságot, ám a következő évben már el is váltak. 2002-től haláláig Rod Steiger özvegyével, Joan Benedict Steigerrel élt. Jeremy Slate gégerákban halt meg. 


A Kisded szerepében látható William Wellman Jr. 1937. január 20-án született Los Angelesben. Édesapja a legendás hollywoodi rendező, William A. Wellman, édesanyja Dorothy Coonan Wellman színésznő. A házaspárnak hét gyereke volt. Szüleinek köszönhetően ifjabb William gyerekkora a hollywoodi hírességek világában telt, ahol saját jogán is szeretett volna érvényesülni. Apjától kapta első szerepeit, noha idősebb Wellman jobban örült volna, ha fia más hivatást választ. Mindazonáltal kapcsolatukat semmilyen komoly konfliktus nem terhelte. Ifjabb William kifejezetten jóképű és tehetséges fiatal színész volt – valaha Jane Fondával is jegyben járt –, így önerőből is elérte céljai egy részét. Nem sikerült ugyan sztárrá válnia, de karakterszínészként meg tudta vetni a lábát Hollywoodban. Filmográfiája számos kétes értékű művet is tartalmaz – a Halálfejesek szintén közéjük sorolható –, ám akadnak köztük olyanok is, amelyek azóta kultstátusba kerültek. Jó barátja volt Laughlinnek, két másik Billy Jack-filmben is játszott. Az elmúlt tíz évben már nem filmezett. A Fredet alakító Jack Starrett (1936–1989) eredeti neve Claude Ennis Starrett Jr., filmjeiben olykor ezt is használta. Tom Laughlin második rendezésében, a The Young Sinnerben (1960) debütált. Noha haláláig színészkedett, állítólag sokkal jobban szeretett rendezni. Több motoros filmben is szerepelt, így nem csoda, hogy első rendezése is egy ilyen film volt, a Run, Angel, Run! (1969). Rendezett thrillert, westernt és blaxploitation filmeket is, melyek a magyar mozikba nem jutottak el. A Fényes nyergek (1974) című westernkomédiában látható a legismertebb alakítása, ámbár a magyar nézők leginkább a Rambo 1982-ben bemutatott első részéből emlékezhetnek rá. Veseelégtelenségben hunyt el. A kerületi ügyészt megformáló Paul Bruce (1917–1971) színészi pályafutása mindössze egy évtizedig tartott: 1961-ben kezdődött, és halálával ért véget. Első mozifilmje a Halálfejesek volt, az utolsó pedig ennek folytatása, a négy évvel későbbi Billy Jack. Ezeken kívül még három B-filmben játszott kisebb szerepeket. Szívrohamban hunyt el. 


A Mr. Crawfordot megszemélyesítő Robert Cleaves (1928–2017) színészi karrierje elsősorban a televízióra koncentrálódott, mozifilmjeiben gyakran annyira kis szerepeket kapott, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. 1961 és 1981 között filmezett. Kései hírnevét – vagy inkább hírhedtségét – nem karakterszínészi tevékenységének, hanem egy bűnügynek köszönhette. 1998 szeptemberében a hetvenéves színész autója összekoccant egy harmincnyolc éves filmgyári munkás, Arnold Guerreiro kocsijával. Ahogy ilyenkor sajnos gyakran megesik, az incidens kölcsönös sértegetésbe torkollott, de úgy tűnt, mégis békésen ér véget, mert a felek újra beszálltak járműveikbe, hogy elhajtsanak. Cleaves azonban üldözőbe vette Guerreiro autóját. A fiatal férfi egy idő után megállt, kiszállt a kocsijából, és Cleaves járgánya felé indult. Az idős színész ekkor nekihajtott az autójával. Guerreiro a motorháztetőre zuhant, ahonnan a teste lecsúszott a földre. Cleaves újra nekiment, és a magatehetetlen férfit mintegy száz méteren keresztül végigvonszolta az úton, majd elhajtott. Guerreiro belehalt sérüléseibe, melyek súlyosságára jellemző, hogy később a hozzátartozói alig tudták azonosítani. Cleavest 2000. április 12-én tizenhat év börtönbüntetésre ítélték. A Halálfejesek stábjának legnagyobb sztárja a Mrs. Shornt alakító Jane Russell (1921–2011) volt, aki a negyvenes-ötvenes években Hollywood egyik szexszimbólumának számított. Hivatalos neve: Ernestine Jane Russell Geraldine. Tervező vagy recepciós szeretett volna lenni, édesanyja biztatására tanult színészetet. 1940-ben Howard Hughes hétéves filmszerződést kötött vele. A következő évben készült el első filmje, A törvényenkívüli (1941), amelyet a cenzúra csak két évvel később engedélyezett korlátozott forgalmazásra, és csupán 1946-ban mutathatták be széles körűen. A késedelem oka, hogy problémák merültek fel Jane dekoltázsát illetően. A művésznő ugyanis Hughes tudta nélkül – és a mozgóképek erkölcsiségét szigorúan szabályozó Hays-kódexet megszegve – nem a számára készített, de szerinte kényelmetlen melltartót viselte, hanem a sajátját, ami viszont erősen hangsúlyozta a kebleit. Mivel a cenzurális huzavona ideje alatt nem kapott új szerepet, ezért 1947-ben megpróbálkozott az énekléssel. Végül visszatért ugyan a kamerák elé, sőt sikerei is voltak, mégis viszonylag keveset filmezett. A Szőkék előnyben (1953) című Howard Hawks-filmben a főszerepet alakította, partnernője Marilyn Monroe volt. Noha mindenki látványos és botrányos rivalizálásra számított, a két szexszimbólum meglepően jól kijött egymással. Két év múlva Jane – Marilyn nélkül – a Barnák előnyben (1955) főszerepét is eljátszotta. A színésznőnek szexi külseje lett a veszte: filmjei nem a tehetségére, inkább előnyös fizikai adottságaira épültek, így az évek múlásával szerepei egyre fogyatkoztak. Újra az éneklés felé fordult, és megpróbált a színházi világban is érvényesülni. Háromszor ment férjhez, második férje bő két hónappal az esküvő után szívrohamban elhunyt. Harmadik férjével három nehéz sorsú gyermeket is örökbe fogadtak, és támogatták azokat a társadalmi törekvéseket, hogy a jól szituált, de gyermektelen amerikai családok a hosszas várakozási idő csökkentése érdekében akár külföldről is örökbe fogadhassanak hátrányos helyzetű gyermekeket. Jane Russell légzési elégtelenségben hunyt el. 


A forgatásról 
Laughlin már az ötvenes években házalt a nagy filmstúdióknál egy Billy Jackről szóló forgatókönyvvel, amely az indiánok ellen elkövetett sérelmekről szólt, de a szkriptet sehol nem vették komolyan. A hatvanas években úgy döntött, hogy a figurát az akkoriban jól menő motoros filmek főhőseként mutatja be a nyilvánosság számára. Az újítást az jelentette, hogy a motorosok az ő filmjében nem a szabadságtól megmámorosodott pozitív hősök voltak, mint a műfaj számos reprezentánsában, hanem agresszív és veszélyes huligánok. A film története állítólag megtörtént eseten alapul: a Pokol angyalai nevű motoros szekta néhány tagja 1964-ben Monterey-ben megerőszakolt öt tizenéves lányt. A Halálfejesek megvalósításához Laughlin a független filmesek első számú mentorától, Roger Cormantől kapott százhatvan ezer dollárt. A forgatás Kaliforniában zajlott, elsősorban tengerparti helyszíneken (Seal Beach, Huntington Beach, Morro Bay, Rancho Palos Verdes, Big Sur stb.). Néhány jelenetet a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA) vettek fel. Seal Beachen volt a motorosok rejtekhelye, egy olyan épületben, amely valaha a legendás némafilmsztár, Rudolph Valentino tulajdona volt. Az egész forgatás mindössze három hétig tartott. A Cormantől szerzett pénz idő előtt elfogyott, de a trash- és B-filmekre specializálódott American International Pictures (AIP) az addig felvett anyag láttán 300 ezer dollárt adott a befejezéshez, és persze lekötötte a forgalmazási jogokat is. A költségek csökkentése érdekében az egyik motorbaleset jelenetét nem forgatták le, hanem átemelték a The Ghost in the Invisible Bikini (1966) című vígjátékból. 


A folytatások 
A Halálfejesek kevesebb, mint félmillió dollárból készült, és 36 milliós bevételt termelt. Amerikai szokás szerint jöhetett a folytatás, a Billy Jack, melynek forgatása 1969 őszén kezdődött. A munka elhúzódott, mert Laughlin vitába keveredett a gyártó céggel, és az American International Pictures a munka közepén kifarolt a projektből. A 20th Century Fox átvette ugyan a produkciót, de az elkészült film forgalmazását az erőszakos jelenetek miatt már nem vállalta. A Warner Bros. hajlandó volt erre, Laughlin viszont nem volt megelégedve a cég munkájával, és 1973-ban 51 millió dolláros pert indított ellenük. A film ekkor újra mozikba került, és a második körben már jelentős anyagi sikert ért el: 800 ezer dollárból forgatták, és közel 33 milliót hozott csak az Egyesült Államokban és Kanadában. Állítólag Elvis Presley-nek a Billy Jack volt a kedvenc filmje. Az opusz hasonló történetet mond el, mint a Halálfejesek: ismét egy banda garázdálkodik egy kisvárosban, ahol megint félvér hősünk, az egykori vietnami veterán tesz igazságot. Addig persze különféle, részben rasszista indíttatású atrocitások történnek, illetve nemi erőszak is. A női főszerepet eredetileg a Halálfejesek hősnője, Elizabeth James játszotta volna, Laughlin azonban végül a feleségét, Delores Taylort választotta. A házaspár írta a forgatókönyvet: mindketten álneveket használtak, melyeket közös gyermekeik keresztneveiből alkottak. A Theresa Christina név valójában Delorest, a Frank Christina pedig Tomot takarja, aki rendezőként ismét a T. C. Frank álnevet vette igénybe. A Billy Jack ugyanolyan ellentmondásos fogadtatásban részesült, mint a Halálfejesek: egyes vélemények szerint a film valós társadalmi problémákra irányítja a figyelmet a populáris műfajok eszköztárának bevetésével (hősünk ezúttal harcművészeti tudományát is megcsillogtatja), míg mások az erőszak és az önbíráskodás felmagasztalását látták benne. A széria rajongói szerint a Billy Jack a sorozat legjobb filmje. A főcímdal, a One Tin Soldier (The Legend of Billy Jack) a Coven együttes előadásában 1971-ben bejutott az amerikai Top 40-be. 


Az 1974-ben bemutatott The Trial of Billy Jack (Billy Jack pere) ott folytatja a sztorit, ahol a második rész végén abbamaradt. Hősünk igazságosztó akciója bűncselekménynek minősül, és Billy bíróság elé kerül: négy év börtönre ítélik. Amikor kiszabadul, visszatér a kisvárosba, ahol néhány év nyugalom után ismét elszabadulnak az indulatok. A börtön nem törte meg Billyt, aki továbbra sem tűri az igazságtalanságot, a rasszizmust és az erőszakot. A közel háromórás film a kritikusoknak még annyira se tetszett, mint az előzmények, a közönség lelkesedése azonban a büdzsé növekedésével fokozódott: a forgatási költségek közel nyolcmillió dollárra rúgtak, a bevétel viszont megközelítette a kilencvenmilliót. Ebben szerepet játszott az is, hogy Laughlin szakított a korábbi filmforgalmazási gyakorlattal: filmjét a nagy nézettségű híradók reklámjaiban hirdette, és már a premier napján országos szinten forgalmazta. (A bevált gyakorlat addig az volt, hogy a filmeket viszonylag szűk körben kezdték játszani, és az érdeklődés növekedésének függvényében vitték egyre több moziba, vagy éppen korlátozták a forgalmazását.) Azt persze ne gondoljuk, hogy a művészi színvonal a bevételekhez hasonlóan ugrásszerűen megnőtt volna: leginkább a nézők lelkiismeretével és elemi igazságérzetével találkozott a film, semmint az esztétikai érzékével. Ekkoriban kezdtek divatba jönni a törvény tehetetlenségét megelégelő, magányos igazságosztókról szóló filmek (Piszkos Harry, 1971; Bosszúvágy, 1974), és ekkortájt készültek azok a deheroizáló westernek is, amelyek megpróbáltak leszámolni a vadnyugat romantikájával, és igyekeztek árnyaltabb képet festeni az indiánokról (Kis nagy ember, 1970; A kék katona, 1970). A hetvenes évek elején a vietnami veteránok helyzete is morális problémákat vetett fel: az amerikaiak egy része elítélte a vietnami háborút, ezért nem tekintett hősökként a hazatérőkre, akiknek a visszailleszkedése a társadalomba az átélt háborús traumák miatt egyébként sem zajlott zökkenőmentesen. A The Trial of Billy Jack arra késztette az amerikai nézőket, hogy nyíltan szembenézzenek azokkal a problémákkal, melyeket korábban elbagatellizáltak vagy a szőnyeg alá sepertek. 


A Billy Jack Goes to Washington (Billy Jack Washingtonba megy, 1977) – ellentétben az előző három résszel – már nem aratott különösebb sikert, forgalmazása még az Egyesült Államokban sem volt széles körű. A forgatókönyvet ismét Tom és Delores írta a fentebb már említett álneveiken, ámbár az opusz felfogható a híres Frank Capra-film, a Becsületből elégtelen (eredeti címén: Mr. Smith Goes to Washington, 1939) remake-jének is. Nyilván nem véletlenül, mivel Laughlin filmjének producere nem más, mint Frank Capra Jr. A rosszfiú szerepét először a Capra-klasszikus talpig becsületes főhősének, James Stewartnak ajánlották fel, de ő nemet mondott. A Halálfejesek óta eltelt tíz év alatt a dolgok megváltoztak (legalábbis a filmben), mert Billyt immár szenátorként látjuk viszont. Mondani sem kell, hogy rövidesen megtapasztalja, hogy az „öltönyös bűnözők” semmivel sem veszélytelenebbek, mint a motoros huligánok. Ahol ő egy ifjúsági tábort szeretne létesíteni, oda más szenátorok atomlétesítményt terveznek. Hősünket az atomlobbi által megvásárolt szenátortársai megpróbálják a maguk oldalára állítani (értsd: megvásárolni), és mivel nem érnek célt, más módszerekhez folyamodnak. Megfenyegetik, hogy tönkre teszik a karrierjét és a hírnevét, ám Billy most sem hagyja magát megfélemlíteni… 2005-ben Laughlin azt állította, hogy maga a kormány buktatta meg a filmjét, melyet egy előzetes magánvetítésen tekintett meg Vance Hartke szenátor. A politikus a vetítés végén gyakorlatilag megfenyegette a rendező-főszereplőt, hogy ezt a filmjét nem hozhatja nyilvánosságra, mert annak beláthatatlan következményei lesznek rá nézve is. Az opusszal lényegében ugyanaz történt, mint pár évvel korábban a Halálfejesekkel Magyarországon: csak kevés moziban játszották, alig három hét után eltűnt a moziműsorból, és a 2004-es DVD-premierig elérhetetlenné vált. Mások szerint csupán legenda, hogy az amerikai kormány keresztbe tett a filmnek. Az igazság az, hogy korábbi alkotásai kapcsán Laughlin több pert is indított különféle forgalmazók ellen, ezért azok már nem tülekedtek az új művéért. Az American International Pictures igazgatója, Samuel Z. Arkoff szerint a film egész egyszerűen nem volt jó. Laughlin észrevehetően meghízott a korábbi részek óta, és Billy Jack se külsőleg, se viselkedésében nem volt már az, mint korábban. 


1985 decemberében Laughlin hozzákezdett a sorozat ötödik része, a The Return of Billy Jack (Billy Jack visszatérése, 1986) forgatásához. Természetesen ismét ő játszotta a címszereplőt, ő rendezte a filmet és ezúttal egyedül jegyezte a forgatókönyvet. A szereplők között most is megtaláljuk a feleségét, Delorest és a lányukat, Teresát, illetve a fiatalon elhunyt jóképű színészt, az akkor még teljesen ismeretlen Rodney Harvey-t. A történet szerint Billy egy gyermekpornográfiával foglalkozó hálózat nyomára bukkan. Az első jeleneteket a New York-i Central Parkban vették fel. Állítólag az egyik forgatási napon Tom egy utcai bunyóra figyelt fel, amely kezdett eldurvulni. Rákiáltott a támadókra, akik talán felismerték benne a bátor filmes igazságosztót, mert kereket oldottak. 1986 januárjában Torontóban folytatódott a munka. Egy akciójelenet felvétele közben Laughlint egy széttört üvegpalack szilánkjai súlyosan megsebesítették a fején és a nyakán. A forgatás leállt, és kiderült, hogy nem is folytatódhat. Az előzetes költségvetés szerint ugyanis a produkciót tizenkét millió dollárból lehetett volna megvalósítani, Tomnak azonban csak három és félmillió állt rendelkezésére a munka elkezdéséhez. Arra számított, hogy menet közben sikerül értékesítenie a jogokat, és a befolyó összegből be tudja fejezni a forgatást. Az ilyesmire több példát is ismerünk a nyolcvanas évek filmvilágából, így készült például Charles Bronson vitatott bűnügyi filmje, az Éjféli leszámolás (1983) is. Laughlin szóbeli megállapodást kötött egy videoforgalmazó-céggel, hogy 4,2 millió dollárért eladja számukra a videojogot. Az ehhez szükséges hivatalos papírmunkát viszont nem végezte el idejében, így az ajánlat elúszott. Ekkor a Paramountnál próbálkozott, ahol tizenkét és félmilliót kért a jogokért. A színész-rendező balesetét közben egy biztosítótársaság kivizsgálta, és a konklúzió miatt a Paramount végül elállt az üzlettől. Laughlin hasztalan próbált újabb befektetőket találni, a filmet sose tudta befejezni. 2009-ben a saját weboldalán elérhetővé tette a filmtorzó két jelenetét. Később bejelentette, hogy Billy Jack a tévéképernyőn fog visszatérni, egy sorozat főszereplőjeként, de ez a projekt sem realizálódott. 


A Halálfejesek Magyarországon 
A Halálfejesekhez a szocialista magyar filmforgalmazás egyik legnagyobb botránya fűződik. A film azonban nem csak betiltása miatt számít rekordernek hazánkban. Az Egyesült Államokban 1967. július 12-én mutatták be, és szinte napra pontosan egy évvel később, 1968. július 11-étől már a magyar nézők is megtekinthették a szinkronizált változatot. (A Képes Film Híradó című korabeli havi mozimagazin szerint 1968. augusztus 15-én lett volna a hazai premier, amelyet feltehetően a nyári szezon jobb kihasználása érdekében hoztak egy hónappal előbbre.) Egy amerikai film esetében ilyen gyorsaságra nem nagyon volt példa, és később sem vált általánossá, hiszen gyakran még a baráti országok filmjeire is másfél-két évet kellett várnunk. Nyugati produkciók esetében inkább a három-négy éves várakozási idő volt a jellemző, sőt voltak ennél jóval nagyobb késedelmek is: a Most és mindörökké (1953) például harmincnégy éves (!) késéssel érkezett meg a magyar mozikba, megdöntve ezzel a Ben-Hur (1959) huszonhárom éves negatív rekordját. A Halálfejesek bemutatásával a MOKÉP valószínűleg két legyet akart ütni egy csapásra: egyrészt a kasszasikert biztosra lehetett venni, másrészt a művet Amerika-kritikus társadalmi drámaként lehetett beállítani a sznobok és a szocialista közerkölcsöket féltők számára. Hogy a monopoljoggal rendelkező forgalmazócég valóban elhitte-e, hogy egy nívós társadalmi drámát mutat be, vagy ezt csak elhitetni próbálta a magyar közönséggel (és főleg a felettes szervekkel), azt ma már nem lehet egyértelműen kideríteni. Az biztos, hogy szinkron készült a Halálfejesekhez, márpedig akkoriban a gyerekfilmek mellett általában a művészileg értékesnek ítélt filmeket szinkronizálták. Olyan kiváló hazai művészek kölcsönözték hangjukat a szereplőknek, mint Szabó Gyula, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Somogyvári Pál, Mécs Károly, Agárdy Gábor, Almási Éva, Gera Zoltán, Káldi Nóra és mások. Több hazai weboldal „minőségi”-nek nevezi ezt a szinkront, ami tulajdonképpen igaz is, de ettől még összességében szerintem nem jó. Valószínű, hogy a MOKÉP a minőségi szinkronnal a mű társadalombíráló jellegét próbálta felerősíteni, holott valljuk meg őszintén, ez egy tipikus B-film, és nem egy fajsúlyos dráma. Jómagam különösen Latinovits szinkronmunkáját érzem tökéletes félreértésnek: hanghordozása már-már a lét nagy kérdéseivel vívódó shakespeare-i hőst csinál a huligánbanda intelligensnek a legkevésbé sem nevezhető vezéréből. 


Mindazonáltal a félrevezetés félig-meddig sikerült, hiszen a Halálfejesekről nemcsak a napilapok írtak kritikát, hanem olyan tekintélyes szaklapok is, mint a Filmvilág és a Filmkultúra: ezek a kiadványok foglalkoztak ugyan rossz filmekkel is, de a bóvlikat kerülni igyekeztek. Rögtön hozzá is kell tennem azonban, hogy ítészeik átláttak a szitán, és bár elismerték a film részerényeit – Kuczka Péter a Filmkultúrában például a bandaszellem és az erőszak születésének rajzát tartotta jól megoldottnak –, mégsem kezelték valódi műalkotásként, ámbár nem kiáltottak cenzorok után sem. Elsősorban a napilapok kritikusai érezték feladatuknak, hogy a gyenge idegzetű nézők elméjének épségéért és a könnyen befolyásolható szocialista ifjúság erkölcseiért aggódjanak. Semmiképpen nem állítom, hogy kifogásaik teljesen megalapozatlanok lettek volna, sőt még szakmai észrevételeik között is akadnak helytállóak. Teljesen jogos például az a meglátás, hogy a Halálfejesek modern westernként is értelmezhető, ahol a lovakat motorok helyettesítik. Azt pedig egyenesen a film pozitívumának mondhatjuk, hogy a hagyományos westernekkel ellentétben itt már egy indián a jó fiú, még akkor is, ha a külseje inkább egy sápadtarcúra emlékeztet. (Mint arról már szó volt, a főhős valójában félvér.) Az ugyanis tagadhatatlan filmtörténeti tény, hogy a leghíresebb deheroizáló westernek a Halálfejesek után készültek, noha kevéssé valószínű, hogy annak közvetlen ihletésére. Burkoltan vagy nyíltan szinte mindegyik napilap kritikusa aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a film hatására hazánkban megélénkül a huligánmozgalom. Abban már eltértek a vélemények, hogy vajon az alkotóknak eleve az erőszak propagálása volt-e a céljuk, vagy csupán szándékaik félreértése vezethet nemkívánatos társadalmi hatásokhoz. A Magyar Nemzet laptársaihoz képest annyiban reálisabban viszonyult a problémához, hogy a szokásos premierkritika után néhány héttel helyt adott a filmet kifejezetten védelmező véleménynek is. 


A Népszava különösen élen járt a film befeketítésében. A Halálfejesek még látható volt a fővárosi mozikban, amikor a lap 1968. július 23-i számában megjelent Esztergomi László cikke, amely a pesti huliganizmus eldurvulása és a film között vélt felfedezni ok-okozati összefüggést: „Az előadás egésze egyetlen nagy verekedés, kis megszakításokkal. Ez az igazság, és máris bánom, hogy leírtam, hiszen a nézők nagy részét éppen ez vonzza a mozi elé már hajnalban a jegyekért. Igazat kell adnom kollégáimnak is, akik azt írták lapjaikban, vadnyugati film ez, minden kellékével, banditáival, vasöklű hősével, csak éppen nem betört musztángokon, hanem speciálgépeken száguldoznak a fenegyerekek. De jobban örültem volna, ha mégsem így fogalmaznak, hiszen ez csalogatja a még meglevő vagy az éppen most alakuló galerikat a Puskinba.” A hangulatos felütést követően a szerző megkérdezte „néhány toprongyban feszítő és kevésbé zilált külsejű ifjú” véleményét a Halálfejesekről, és állítása szerint a válaszok késztették a cikk megírására. A riportalanyok ugyanis tetszésüknek adtak hangot, a filmet izgalmasnak találták a sok bunyó miatt, nem volt kifogásuk az erőszak ellen, sőt elismerést váltott ki bennük, hogy a banda még a rendőrökkel is szembe mert szállni. Konklúziójuk mégis az volt, hogy az Igazság (vagyis az Indián) győzött, aki egyébként maga sem riadt vissza az erőszak alkalmazásától. Esztergomi sietett hangsúlyozni, hogy ő maga nem hiszi azt, hogy a „hosszú hajúak” (vagyis a hippik) mind huligánok is lennének, mindazonáltal „a sok magára maradt, kellő nevelést nem kapott fiatalt éppen a nyers erőszak vonzza. Jól tudom, az amerikai társadalomnak valóban nagy gondot okoznak a motorokon száguldó torzonborz »erőszaklovagok«. Nem csak a filmben léteznek. A kaliforniai »Hell’s Angels«-ek, a Pokol Angyalai ugyanúgy élnek, ahogy a filmben a Született Vesztesektől láttuk. De Amerika szerencsére messze előttünk jár az erőszakos bűncselekmények elkövetésében. Ott már nemigen tanulnak újat a fiatalok az ilyen filmből. Nálunk igen. Nem csodálnám, ha a film nyomán új galerik születnének.” Írásának befejezéséből teljesen egyértelműen kiolvasható, hogy igenis lát összefüggést a pesti huliganizmus és a film között: „Miért kellett hát megvennünk, bemutatnunk? Ha az volt a cél, hogy elrettentsék az embereket, de főleg a fiatalságot az amerikai életforma e torz kinövéseitől, ez aligha sikerült. A »Vesztesek« tulajdonképpen győztek. Legjobb esetben is mintát adtak ahhoz, hogyan lehetne »egy kis színt« vinni a már »unalmas« galeriéletbe.” Szerintem azonnal „monnyon le” az a cenzor, aki egy ilyen cikk után nem jönne rá magától arra, hogy mit is kéne tennie ezzel a filmmel. 


A Halálfejesek már lekerült a műsorról, amikor a Népszava még javában folytatta ellene a keresztes hadjáratot. A lap 1968. szeptember 15-i számában „Huligánok – jelmezben” címmel Balla Ödön újságíró az objektív tényfeltárás álcája mögött lényegében egyenlőségjelet tett a hippik és a huligánok közé. Hogy írásának alanyait mindjárt a bevezetőben ellenszenvessé tegye, így írja le vezetőjüket: „Vállig érő ápolatlan haj, szakáll, piszkos, tarka mintás ing, rongyos nadrág és kabát, s így együtt ellenszenvessé vált figura. Szemén fekete szemüveg. Mintha csak a Halálfejesek című filmből lépett volna ki. Itt üldögél kora délután munkaidőben néhány hasonló kinézésű társával, ő közöttük a hangadó.” A szakértőként megszólaltatott rendőrtiszt így elemezte a helyzetet: „A nyugati hippik a kapitalista társadalommal szemben a virágok hatalmát hirdették meg, mindenféle politikai aktivitást tagadva… Ott e törekvésnek van bizonyos progresszív jellege, de nem csak az. Nálunk ez a jelszó rosszízű és provokatív, hiszen a fiatalok előtt áll a lehetőségek tömege, a boldog és tartalmassá tehető ifjúság. […] Bár a hippik tiltakoznak a huligán megbélyegzés ellen, valójában azonban öltözködésükkel, jelvényeik viselésével, a ruháikon levő ízléstelen feliratokkal, nézeteikkel és kihívó magatartásukkal éppen olyan megbotránkoztatók, mint a törő, zúzó, kötekedő huligánok. Gyakran előfordul, hogy huligán-, illetve hippigalerik átalakulnak, először csak lazábban, később szorosabban szervezett bűnöző csoportosulássá. S emellett ezeknek a fiataloknak a politikai arculatát a teljes közömbösség jellemzi. Tájékozatlanok, iskolázatlanok, éppen ezért fokozottabban ki vannak téve ellenséges tendenciák fertőző veszélyének. Az elmúlt hónapokban a hippik – bár jelszavaik szerint minden erőszakot elvetnek – a fővárosban többször okoztak botrányt és garázdaságot.” 


A „halálfejesek” a hatvanas évek végén a napilapok bűnügyi rovatainak visszatérő kifejezése lett. A Népszava 1969. március 15-i számának 8. oldalán jelent meg „A »halálfejeseket« utánozták — letartóztatták őket” című bűnügyi tudósítás. Ebből megtudhatjuk, hogy „kétrendbeli rablás és háromrendbeli garázdaság, valamint csalás miatt” elfogták Töröcsik Péter 22 éves segédműtőst és két barátját, Sebán Imre 23 éves büntetett előéletű kocsikísérőt és öccsét, a 19 éves Sebán István autófényezőt, aki korábban bokszolt is. A trió különböző budapesti vendéglőkben és szórakozóhelyeken követte el bűncselekményeit, melyeket sem a jelen lévő többi vendég, sem az alkalmazottak nem próbáltak megakadályozni. „Ezek után csak az a kérdés, hogy a Halálfejesek című film dicstelen hőseinek viselkedését utánzó garázdák botrányait miért tűrték el az egyes vendéglátóipari helyiségekben?” – tette fel a kérdést a cikk szerzője. A célzás nem véletlen, hiszen a bűnüldöző szervek több galerit is meghatározott vendéglátóipari egységekkel hoztak kapcsolatba, elég csak az Abbázia-galeri ügyére gondolni. A Népszava 1969. április 9-i számában például mindjárt a címlapon kapott helyet ez a hír: „Bíróság előtt a »kispesti halálfejesek«”. A cikkből megtudhatjuk, hogy a Fekete Kéz nevű banda elítélését követően máris egy még félelmetesebb galeri ügyében jár el a Fővárosi Bíróság: „A »kispesti halálfejesek« névvel illetett 46 tagú banda rászolgált a hírhedtté vált film szereplőinek jelzőjére. A züllött fiatalok ugyanis 1968 tavaszától sorozatosan követtek el erőszakos nemi bűncselekményeket, tömegverekedéseket kezdeményeztek, belekötöttek a járókelőkbe, rettegéssel töltötték el kispesti főhadiszállásuk környékét és a szomszédos kerületek lakóit.” A galeri 1967-ben alakult a fiatalkorú P. István, P. Szabolcs és M. László szervezésében, de akkor vált igazán veszedelmessé, amikor csatlakozott hozzájuk a börtönből szabadult, nemi erőszak miatt elítélt M. Mátyás. „A 131 oldalas vádiratban lefektetett bűnlajstromuk szerint jellegzetes garázdaságuk közé tartozott fiatal párok megtámadása: az udvarlót megverték, a lányt pedig elcipelték.” Áldozataik zömmel 13–16 éves lányok voltak, akiket veréssel fenyegettek, ha feljelentést mernek tenni. 


A „kispesti halálfejesek” büntetőperéről a Magyar Nemzet is beszámolt, az 1969. április 11-i számban megjelent tudósítás például egyértelmű párhuzamot vont a bűnözés és a Halálfejesek között. A harminchetedrendű vádlott azt vallotta, maga sem érti már, hogyan keveredhetett egy ilyen társaságba, ahol a bandatagok még egymás rendes nevét se tudták. Az újságíró ottlétekor három fiatalkorú vádlottat is meghallgattak: mindegyiktől megkérdezte az ügyész, látta-e a Halálfejeseket, és mindhárman igennel válaszoltak. Igaz, egyikük azt mondta, a film megtekintése után döbbent rá arra, miben is vett részt. Az ügyész nem fűzött észrevételt ahhoz, hogy a bűnfelismerést illetően a vitatott filmnek lényegében a nevelő hatása érvényesült, ahogyan az újságíró sem firtatta, hogy a „Csak 18 éven felülieknek!” vetített filmet hogyan tudták a fiatalkorú vádlottak megnézni. (Ne feledjük, 1969-ben még nem volt se videó, se DVD, se kábeltévé, se internet.) A Népszava 1968. augusztus 8-i száma a 2. oldalon foglalkozott a fiatalság körében gyorsan terjedő káros jelenségekkel, ideértve az öltözködést, a hajviseletet, a beatzenét és a filmforgalmazást is. Szombathelyi Ervin újságíró így látta a dolgot: „Egész művelődéspolitikánkat érinti. Összehangolt szellemi támadásra volna szükség. Semmiképpen nem megengedve, hogy a televízióban rendre milliós nyilvánosságot kapjanak olyan zenészek, táncdalénekesek, akik nem tudnak mit kezdeni a külsejükkel, s azt a tévhitet keltik, hogy a vállig érő haj, a furcsa viselet nálunk bevett szokás. De alaposabban megfontolva kellene eljárni filmforgalmazásunknak is, számot vetve például, hogy olyan film, mint a Halálfejesek, nálunk a szándékolthoz képest ellenkező hatást vált ki. Semmiképpen nem tudok lelkesedni azért sem, hogy sok, legcsekélyebb zenekultúrával sem rendelkező táncdalénekes képét úton-útfélen lehet kapni. Még akkor sem, ha ezen »termékeket« giccsadó terheli.” A Népszabadság 1971-es évfolyamának egyik vasárnapi melléklete „Önállóság és felelősség” címmel dörgedelmes cikket közölt, amelyben azokra a „veszélyes” tendenciákra hívta fel a figyelmet, melyek összeegyeztethetetlenek a Párt X. kongresszusán megfogalmazott művelődéspolitikai célkitűzésekkel. A cikk szerzője helyesnek tartja, hogy a kulturális élet műhelyei nagyobb önállóságot kaptak, és megszűntek (legalábbis szerinte) a felső szervek részéről történő beavatkozások. Ugyanakkor helyteleníti, hogy „egyes kulturális műhelyek vezetői nem állnak hivatásuk magaslatán, és figyelmetlenségük vagy ideológiai-szakmai ítélőképességük elégtelensége miatt nemegyszer engednek nyilvánosság elé olyan munkákat, amelyek alacsony színvonalúak, ízléstelenek, idegenek a szocialista normáktól.” Ebben a kontextusban teszi szóvá, hogy „mit mondjunk a filmátvételi bizottság munkájáról, arról a bizottságról, amely annak idején mozivászonra engedett nálunk olyan brutálisan embertelen és pornográf filmet, mint a Halálfejesek?” 


És végül nézzük magát a legendát, vagyis hogy mikor tiltották be a Halálfejeseket! Az interneten a legkülönbözőbb adatokat találhatjuk erre vonatkozóan. Van, ahol azt olvashatjuk, hogy néhány nap után vették le a műsorról, máshol az az infó lelhető fel, hogy két hét után. Azt is megtudhatjuk a világhálóról, hogy állítólag maga Kádár tiltotta be a filmet. Ma már nem lehet egészen pontosan kideríteni, hogy az opusz mikor is tűnt el a moziműsorból. A hetente megjelenő Film, Színház, Muzsika rendszeresen közölte a fővárosi mozik műsorát, és az 1968. augusztus 10-i lapszám szerint a Halálfejesek azon a héten még műsoron volt a Puskin, a Május 1., az Alkotmány és a Hunyadi moziban. A mozik műsorcseréjére csütörtökönként került sor, a Film, Színház, Muzsika pedig szombatonként jelent meg, vagyis lapzártája szerdán vagy csütörtökön lehetett. Ez azt jelenti, hogy ha a Halálfejeseket az augusztus 8-ával kezdődő műsorhéten már nem játszották volna, akkor a 10-én megjelenő hetilap moziműsorából még idejében ki lehetett volna venni. Ez nem történt meg, vagyis valószínű, hogy ha a film esetleg nem is töltötte ki a teljes műsorhetet az említett négy moziban, 8-án még vetítették. A Magyar Nemzet alant idézett, 1968. augusztus 1-jén publikált elismerő cikke is azt erősíti meg, hogy a film körülbelül egy hónapig műsoron lehetett, hiszen ha néhány nap után betiltották volna, akkor egy napilapban aligha jelenhetett volna meg róla elismerő vélemény a betiltás után. 


Ami Kádár személyét illeti, jómagam nem hiszem, hogy ebbe az ügybe beleszólt volna. Állítólag ő és a felesége minden érdekesebb nyugati filmet még a premier előtt megnézett, és ha valami nagyon nem tetszett nekik, akkor az adott film forgalmazását még a nyilvános bemutató előtt letiltották, vagy rövidítést kértek. (A házaspár ilyen elővetítéseken látta Jancsó Magánbűnök, közerkölcsök című olasz–jugoszláv filmjét és Ridley Scott horrorját, A nyolcadik utas a Halált is. A prűd Kádárnét a Jancsó-opusz annyira felháborította, hogy a filmet hosszú évekre jegelték Magyarországon. Az Alient „csak” cenzúrázták: azt a jelenetét rövidítették le jelentősen, amikor a szörny megszületik Kane mellkasából.) A Halálfejesek botrányával magyarázható, hogy néhány, erkölcsileg szintén aggályos, de sokkal nívósabb film (például a Bonnie és Clyde) a maga idejében nem juthatott el a magyar mozikba, sőt még a Szelíd motorosok (1969) átvételi vetítését követő vitában is felmerült az aggodalom, hogy nem ismétlődik-e meg a Halálfejesek zajos fogadtatása. Búcsúzóul a magyar cenzorok védelmében annyit jegyezzünk meg, hogy a Halálfejesek máshol is felborzolta a kedélyeket. A liberális cenzúrájáról ismert Svédországban háromszor is betiltották: 1968-ban, 1972-ben és 1975-ben. A történelem Magyarországon 1972-ben ismételte meg önmagát, amikor Alfred Hitchcock világhírű alkotása, a Psycho (1960) tűnt el egy hónap után a moziműsorból. Néhány évvel később ezt a filmet rehabilitálták, a Filmmúzeum újra bemutatta, sőt az állami tévé is játszotta, a Halálfejesek viszont büntiben maradt, leszámítva néhány vetítést a rendszerváltás után az Örökmozgóban. 


Így látták ők 
„A film fennen hirdeti, milyen gonosz szadisták a motoros huligánok. Ezt úgy közli, hogy közben kielégíti a szadizmust látni vágyók kedvét. A huligánok roppant ijesztőek, mindig váratlanul és rémületkeltően jelennek meg. Csak éppen édeskeveset tudunk meg róluk, azonkívül, hogy kedvelik az erőszakot. Bőségesen van részünk a film jóvoltából az erőszak látványában, de az erőszak mögött meghúzódó erőket, összefüggéseket, előzményeket és okokat valahogy elfelejtik közölni. A Halálfejesek ügyesen, hatásosan elkészített, megtévesztő film. Sokan fognak hinni neki, s tán társadalomkritikai darabként is fogják ünnepelni. Valójában egy régi sablon új változata, amely cinikusan elégíti ki a már csak rendkívül erős sokkhatásra reagáló »szórakozási« igényeket. Nálunk ilyesmit – szerencsére – ritkán látni. Elképzelhető, hogy a nézőtéren többen rosszul lesznek, és a helybéli hervadó huligánmozgalom új virágzásnak indul.” 
(Vilcsek Anna: „Halálfejesek”. In: Magyar Nemzet, 1968. július 11., 4. o.) 


„A nyers naturalizmusnak helye, dramaturgiai szerepe lehet a filmvásznon, ha az elrettentést, az embertelentől való elidegenítést szolgálja, ha a társadalmi felelősséget ébresztgeti. Nem is ezt rójuk fel T. C. Frank rendezőnek és alkotótársainak. Inkább azt, hogy a nagyobb közönségsiker érdekében engedtek az olcsóbb, kommersz megoldásoknak. Filmjüket, amely valóban döbbenetes kiáltás lehetett volna, feloldották szentimentális részletekkel, édeskés happy enddel, a gazdag turistalány és vasöklű szegény indián egymásra találásával, az egy szál rettenthetetlen bajnok dicsfényével. Nagy kár, hogy a haladó szándék üzleti megfontolásokkal találkozott, és félő, hogy a film sok fiatal nézője nem annyira az erőszak elleni tiltakozásra, hanem az »oltári bunyókra« figyel majd. A magyar szinkron, különösen Latinovits Zoltán hangalakítása, jól sikerült.” 
(v. v.: „Halálfejesek”. In: Népszava, 1968. július 11., 2. o.) 


„De azért kikerekedik a kép, ha nem is a filmen: a film mögött. Ezek a motoros vadak ugyanazt a zavaros filozófiát vallják, amit a kaliforniai LSD-próféta, Timothy Leary a tibeti buddhizmusból, a védákból, Lao Ce-ből és saját LSD-vízióiból összegyűjtött és meghirdetett. Csakhogy követőinek nagy része, a későbbi Flower Power-mozgalom sokfajta híve éppen az erőszakot ítélte el, s megtagadta az amerikai életformát. Vele a vietnami háborút is. T. C. Frank ügyészét ez a körülmény mintha jobban nyugtalanítaná, mint a motoros bandák vadsága. Tanúkat keres, ahelyett, hogy elítélné az erőszakot a tények alapján. De tanú sohasem akad. Csak a megszeppent seriff hiszi azt, hogy a polgárok gyávasága miatt. Ezek a polgárok jól tudják, amit az egyik szenátor hangosan is kimondhatott: »Nem vad hordákról van szó, hanem a gyermekeinkről, a tieidről, az enyéimről«... akár virágot hintsenek, mint a hippik, akár motoron rohanjanak. Ezért hallgatnak a polgárok, s ezért hallgatja el ezt T. C. Frank is szemérmesen. És ki hinné el, hogy egy atyai szívű, vasöklű cowboy még rendet teremthet? A filmet számunkra csupa ismeretlen színész játssza, kissé ósdi stílusban, de beleéléssel. A néző állandó izgalmát, a feszült atmoszférát az öreg western-iskola fogásai biztosítják.” 
(Hegedűs Zoltán: „Halálfejesek”. In: Népszabadság, 1968. július 11., 7. o.) 


„A történet azt sugallja, hogy a rokonszenves indián életben marad, életben tartja őt a meggyötört lány vallomása is, aki föléje hajolva súgja, zokogja: Nagyon szeretlek téged, Indián. Leszámítva ezt a (hangsúlyozom: kötelességszerű) happy endet, a történet végig megrendítő feszültséggel teljes. S ezt a feszültséget nem elsősorban vagy legalábbis nemcsak a kegyetlen fordulatok, barbár szituációk adják, hanem az emberben megszülető felismerés is. Szadista gonosztevők, elszabadult barbárok ezek a huligánok, ez kétségtelen. Törvényen kívüli söpredék. De a legszomorúbb mégsem ez, hanem az a szörnyűség, hogy az emberek a félelem börtönében, a kétségbeesés rémületében, a létükért reszketve eljutnak addig, hogy apatikussá válnak a bűnnel szemben. Könnyű és olcsó lenne a közelmúlt tragikus eseményei és a film története között párhuzamokat teremteni. De nem tesszük. Mert a film némileg több is és kevesebb is, mint a közelmúlt látványos gaztettei. Megmutatja, milyen társadalmi szerkezet az, amelyben az állati szenvedély ilyen szabadon tenyészhet, milyen világ az, amely az emberség védelmét nem képes biztosítani. Megrendítő hatású alkotás, beleborzong, aki látja. T. C. Frank rendezése, Gregory Sandor operatőri munkája, Tom Lauglin és Elizabeth James játéka emberi szépséggel és lélektani hitellel hangsúlyozza az alkotók igazát.” 
(Illés Jenő: „Halálfejesek”. In: Film, Színház, Muzsika 1968/28, 6. o.) 


„Az első percek felzaklattak, aztán másfél órán át néztem a filmet, az elembertelenedés, elállatiasodás, elgyávulás, a mocsok, a műveletlenség, a mosdatlanság, az utálatosság féktelen, motorizált tombolását. Lélegzetem meggyorsult, ki-kihagyott, torkomban kemény röggé kövesedett a döbbenet, gyomrom felkavarodott, halántékom előbb csak lüktetett, majd percenként belenyilazott a fájdalom, hogy utána órákon át gyötrelmesen megkínozzon, emlékeztessen arra a másfél órára. Éreztem, válaszolnom kell az üzenetre. Először is hálás vagyok a tehetséges alkotóknak. Ha a filmkockák pergése közben nem éreztem volna a rémületes jelenetsor mögött az ő elszánt és elhivatott jelenlétüket, most nagyon reménytelen volnék. Ezek a művészek ezzel a riasztóan igaz filmmel is azt üzenik a világnak: ne essetek kétségbe, embertársaink, szerte a világon, ha az ijesztő hírek áradata zúdul rátok országunkból, tetteinkről naponta, mert az nem a teljes Amerika, nem az egész USA, mert élnek itt is jóérzésű, józan eszű, tisztességes, nemes szándékú emberek, ha sokan megfélemlítve, még mindig béna hallgatásban, tehetetlenségbe dermedten is, de mi is itt vagyunk, és azért harcolunk, hogy megmentsünk valamit országunk annyi vérrel és gátlástalan erőszakkal, féktelen önteltséggel bemocskolt nevének becsületéből az emberiség jövőjéért, nyugodt, emberhez méltóbb életformájáért dolgozó népek és egyének előtt. Másodszor azt szeretném, ha Magyarország minden mozijában bemutatnák ezt a filmet, s meggondolásra javaslom, szállítsák le a nézők korhatárát tizennyolc évről tizennégy-tizenhatra. Mert ezt a filmet meg kell néznie mindenkinek, a fiataloknak is, akikben – részben érthető motívumok miatt – annyi romantikus elképzelés, utánzási vágy él azután az életforma, életstílus után.” 
(Gergely Mihály: „Üzenet tengerentúlról”. In: Magyar Nemzet, 1968. augusztus 1., 6. o.) 


Halálfejesek (The Born Losers, 1967) – amerikai filmdráma. Forgatókönyv: James Lloyd. Operatőr: Gregory Sandor. Díszlet: Richard Beck-Meyer. Jelmez: Katharine Free. Vágó: John Winfield. Zene: Mike Curb és Davie Allan. Rendező: T. C. Frank. Főszereplők: Tom Laughlin (Billy Jack), Elizabeth James (Vicky Barrington), Jeremy Slate (Daniel „Danny” Carmody), William Wellman Jr., (Kisded), Jack Starrett (Fred), Paul Bruce (George Davis kerületi ügyész), Robert Cleaves (Mr. Crawford), Jane Russell (Mrs. Shorn). Magyarországi bemutató: 1968. július 11.

2018. május 22., kedd

54

„It was night and suddenly I felt like dancing
I took a cab to show me to the disco scene
He said: O. K., you wanna see those crazy people
Hastling at the door to get into Studio 54.”
(Amanda Lear: Fashion Pack

Mark Christopher első egész estés mozifilmje, az 1998-ban bemutatott 54 a hetvenes-nyolcvanas évek legendás New York-i diszkóklubja, a Studio 54 hangulatát és a korszak felszabadult légkörét kívánta felidézni. A tizenkilenc éves főhőst, a Ryan Phillippe által játszott Shane-t a klub egyik volt alkalmazottjáról mintázták. A soundtracket az új évezredben már klasszikusnak mondható diszkóslágerekből állították össze. A produkció Harvey Weinstein cége, a Miramax támogatásával készült. A filmstúdió illetékesei mindennel elégedettek voltak egészen addig, amíg nem szembesültek a Long Island-i tesztvetítések közönségének negatív véleményével. A nézők kifogásolták, hogy egyik szereplővel sem lehet rokonszenvezni, a homoerotikus utalások pedig erőltetettek és kínosak. A kifogások hatására a Miramax vezetői elrendelték a film teljes átszerkesztését: mintegy háromnegyed órányi jelenetet kivágattak, és pótforgatást követeltek. Az újonnan felvett képsorokkal arra törekedtek, hogy az 54 jobban megfeleljen a konzervatív nézői ízlésnek, emiatt jelentősen csökkentették a homo- és biszexualitásra való egyértelmű utalásokat. Az átdolgozott verzióval azonban alaposan melléfogtak, mert a közönségnek ez se tetszett, és a kritikusok is fanyalogtak. A következő években az eredeti változat illegális úton terjedni kezdett, és a film néhány év leforgása alatt kultstátust ért el. Christopher ezért lehetőséget kapott arra, hogy elkészítse a hivatalos rendezői változatot, amely azóta DVD-n és Blu-Rayen is megjelent, és repertoárdarabja lett a világ különböző pontjain rendezett melegfilmfesztiváloknak. 


A cselekmény 
1979-et írunk. A tizenkilenc éves Shane O’Shea napjai unalmasan telnek, mígnem egyik este két haverjával átruccan New Jersey-ből Manhattanbe, a legmenőbb diszkóba, az 54-be, ahol a hírességek együtt mulatnak a melósokkal. A klubba azonban nem könnyű bejutni, mert a tulajdonos, Steve Rubell az ajtóban szelektálja a vendégeket, és nem enged be akárkit. Persze a jóképű srácok előtt mindig megnyílik a Studio 54 kapuja. Ebből a szempontból a haverok esélytelenek, Shane viszont bemehetne, de nem abban, ami épp rajta van. A srác pillanatokon belül rájön arra, mit kell tennie: kibújik az ingéből, és félmeztelenül már beléphet az ajtón. Úgy érzi magát, mint aki egy másik világba csöppent: villódzó fények, ölelkező párok, divatos zene, minden igényt kielégítő kiszolgálás. Az egyik sztárvendéget, Truman Capote írót Rubell külön köszönti szülinapja alkalmából, és a színpadra lépő énekesnő az ő tiszteletére énekli a Knock on Wood című dalt. Másnap Shane bennfentesként meséli élményeit a húgainak, ám apján látja, hogy őt nem sikerült elkápráztatnia a beszámolójával. Este ellopja tőle a slusszkulcsot, és újra elmegy a klubba. Ezúttal már munkát kér Rubelltől, Steve pedig felveszi pincérnek. Shane-t egyik új kollégája, Greg oktatja ki a munka fortélyaira. Shane az egyik páholyban felfedezi titkos bálványát, Julie Blacket, akit az újságokból már jól ismer, de még nem mer odamenni hozzá, a pincérek közé azonban hamar beilleszkedik. Találkozik Greg feleségével, Anitával is, aki énekesnői ambíciókat dédelget: az új Donna Summer szeretne lenni. A házaspár meghívja Shane-t, hogy lakjon náluk, ameddig csak akar. A fiú látja, hogy a klub busás bevételét elég felületesen kezelik az alkalmazottak és a főnökök. Egyik este a már egyáltalán nem józan Steve meghívja magához Greget, és felajánlja neki, hogy mixert csinál belőle, ugyanakkor azt sem titkolja, miféle ellenszolgáltatást vár cserébe. Greg ezt képtelen megtenni, és Rubell nem erőszakoskodik, nincs is olyan állapotban. Ezalatt Shane egyre jobban beleveti magát a Studio 54 csillogó világába, partikra jár, hasznos ismeretségeket köt, az alkalmi kapcsolatokat sem veti meg, sőt Julie Blackkel is összejön. Steve-nek kezdettől fogva tetszik a fiú, és tisztában van azzal, hogy Shane vágyik a sikerre, szeretne kitörni az ismeretlenségből, tehát csupán arról kell meggyőződni, hogy meddig hajlandó elmenni céljai elérése érdekében… 


A Studio 54 története 
A könnyűzene történetének leghíresebb diszkóklubja, a Studio 54 a New York-i Manhattan városnegyedben volt, a Nyugati 54. utca 254. szám alatt. A Eugene De Rosa által tervezett épületet eredetileg operaháznak szánták, s 1927-ben itt nyitotta meg kapuit a Gallo Opera House. A nyitó előadás Puccini operája, a Bohémélet volt. Sajnos a Manhattanben élők akkoriban nem rajonghattak különösebben az opera műfajáért, mert a rohamosan csökkenő érdeklődés miatt a darab lekerült a műsorról. A tulajdonos, Fortune Gallo olasz származású impresszárió megpróbált ugyan nézőket szervezni a színházába, melynek nevét Gallo Theaterre rövidítette, ám eredménytelen próbálkozásait követően 1929-ben végleg leengedték a függönyt, és az épület gazdát cserélt. Az új tulaj The New Yorker néven újra megnyitotta a színházat, de a közönségszervezés neki se ment jobban, mint Gallónak. Újabb tulajdonosváltások és újabb névcserék következtek, mígnem 1940-ben a színházi előadások megszűntek, és három évig üresen állt az épület. 1943-ban a CBS vásárolta meg, és átkeresztelte Studio 52-nek. Az elnevezésnek semmi köze nem volt az utca nevéhez, nem annak eltévesztéséről volt szó: a CBS a vásárlás sorrendjében számozta meg a stúdióit, és az egykori operaház az 52. volt a sorban. A következő bő három évtizedben különféle rádió- és tévéműsorok készültek itt, melyek felsorolásától eltekintek, elvégre számunkra ezek ismeretlen programok voltak. 1976-ban a CBS más ingatlanjaiba vitte át a Studio 52-ben készített műsorait, és eladta az épületet. 


Egy német (más források szerint: svéd) származású férfimodell, Uva Harden állt elő azzal az ötlettel, hogy egy éjszakai klubot kéne itt nyitni. A projekt finanszírozására megpróbálta megnyerni Frank Lloydot, egy gazdag galériatulajdonost, aki viszont rövidesen kifarolt az üzletből egy kilencmillió dolláros pervesztesége miatt. 1977-ben Jack Dushey üzletember anyagi támogatásával Steve Rubell és Ian Schrager vette át az épület üzemeltetését. A létesítményt Studio 52-ről Studio 54-re nevezték át (immár összhangban az utca nevével és a házszámmal), és mindössze hat hét leforgása alatt elegáns luxusdiszkót alakítottak ki: a költségek 400 ezer dollárt tettek ki. A megnyitást 1977. április 26-ára időzítették. Az átalakítási munkálatokhoz Scott Bromley építészt és Ron Doud belsőépítészt szerződtették, a különleges világítástechnika megtervezését pedig két jól ismert szakemberre, Jules Fisherre és Paul Marantzra bízták. A Studio 54 egyik szenzációját a táncparkett ötletesen kitalált, variálható megvilágítása jelentette, mert más szórakozóhelyeken az emberek félhomályban vagy épp sötétben táncoltak. Egy hónap se telt el a megnyitó után, és a New York State Liquor Authority (az alkoholforgalmazást ellenőrző hatóság New York államban) máris razziázott a klubban, és bezáratta azt engedély nélküli alkoholárusítás miatt. A Studio 54 tulajdonosai „tévedés”-nek nevezték a bezárást elrendelő határozatot, ezért másnap este a szórakozóhely újra kinyitott, alkohol helyett azonban gyümölcslevet és szódát szolgáltak fel. Idővel természetesen megkapták az alkoholértékesítésre szóló engedélyt is. A Studio 54 fénykora az 1977 és 1979 közötti időszakra tehető. Híre gyorsan terjedt: a sztárok szívesen jártak ide szórakozni, hiszen itt könnyen hozzájuthattak a drogokhoz, és alkalmi partnereket találhattak maguknak a hírességek közül éppúgy, mint a hétköznapi emberek soraiból. A tulajdonosok egyik forradalmi újítása ugyanis az volt, hogy a klubot az átlagemberek előtt is megnyitották, így elvileg bárkinek esélye volt arra, hogy a legdivatosabb művészekkel töltse az estét. A gyakorlatban persze megrostálták a vendégeket a bejáratnál, főleg a jó külsejűeket és az extravagáns megjelenésűeket engedték be az ajtón. Mindazonáltal néha az is megesett, hogy Rubell még szupersztárokat sem bocsátott be. Ez leginkább olyankor történt meg, amikor valamelyik celeb túl lármásan, túlságosan kifogásolható állapotban érkezett, és emiatt látványos és nemkívánatos botránytól lehetett tartani. Bennfentesek úgy tudják, ebben az időszakban a klub egyik ajtónállója Al Corley volt, aki a nyolcvanas években színészként és énekesként szerény karriert futott be. 


A fénykorban olyan hírességek számítottak a Studio 54 állandó vendégeinek, mint például Andy Warhol, Liza Minnelli, Elizabeth Taylor, Mick Jagger, Jerry Hall, Debbie Harry, Grace Jones, Michael Jackson, Calvin Klein, Elton John, Tina Turner, Gia Carangi, Divine, Margaret Trudeau, Sylvia Miles, Faye Dunaway, Truman Capote, Freddie Mercury, Tommy Hilfiger, Mihail Barisnyikov, Diana Ross, Lou Reed, Al Pacino, Cher, David Bowie, Woody Allen, Salvador Dalí, Robin Williams, Donald Trump, John Travolta, Karl Lagerfeld, Amanda Lear, Jackie Kennedy Onassis, Brooke Shields és Ilie Năstase. A francia Amanda Leart akkoriban Európa első számú diszkókirálynőjeként ünnepelték, dalait azonban az Egyesült Államokban nem nagyon ismerték, így aligha valószínű, hogy a dívának gyakran lett volna alkalma saját slágereire táncolni, pedig a mottóban idézett Fashion Pack magáról a klubról és közismert vendégeiről szól. A Studio 54-ben – Billy Amato tehetségkutató producer szervezésében – számos nagy sztár élőben is fellépett, többeknek pedig itt kezdődött hosszabb-rövidebb ideig tartó karrierje. Ebből az impozáns névsorból elég csak Grace Jones, Donna Summer, Stevie Wonder, James Brown, Gloria Gaynor, Sylvester, Amii Stewart, Stephanie Mills, a Ritchie Family, a Village People, Billy Ocean, Anita Ward, Jocelyn Brown, France Joli, Claudja Barry, Klaus Nomi és Linda Clifford nevét említeni. Persze előfordultak kínos incidensek is. A világhírű diszkóegyüttes, a Chic gitárosát, Nile Rodgerst például nem engedték be, noha a producerként is jó nevű zenészt a klub egyik kedvence, Grace Jones hívta meg. Az elképesztő siker és népszerűség elbizakodottá tette Rubellt, aki 1978 végén azt nyilatkozta, hogy egyetlen év alatt hétmillió dollár hasznot hozott a Studio 54, ennél több pénzt csak a maffia tudott szerezni. Mindez felkeltette az amerikai adóhatóság (IRS) figyelmét is. Nem sokkal az öntelt nyilatkozat után az adóhivatal emberei rajtaütöttek a klubon, letartóztatták Rubellt és Schragert, akiket adócsalással vádoltak meg. Bűnösnek találták őket, és tizenhárom havi börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Az 1980 februárjában tartott búcsúbulin maga Diana Ross énekelt a két tulajdonosnak, a vendégek között pedig ott volt például Ryan O’Neal, Farrah Fawcett, Mariel Hemingway, Richard Gere, Gia Carangi, Jack Nicholson és Sylvester Stallone. 


1981-ben az épület Mark Fleischman tulajdonába került, aki tanácsadóként féléves időtartamra megtartotta Rubellt és Schragert. A Studio 54 1981. szeptember 12-én nyílt meg újra. A gálán olyan sztárok tették tiszteletüket, mint Andy Warhol, Calvin Klein, Cary Grant, Lauren Hutton, Gloria Vanderbilt, Mark Gastineau, Gina Lollobrigida és Brooke Shields. Az Egyesült Államokban a diszkó ekkorra már lecsengett: az új idők új sztárjai és feltörekvő tehetségei szolgáltatták a műsort élőben és lemezekről is, mint például Madonna, a Wham!, a Duran Duran, Cyndi Lauper, a The Weather Girls, a Culture Club, a Lime, a Spandau Ballet és a Run-DMC. A menő rockegyüttes, a Kiss 1982-es klubkoncertjét műholdak segítségével az olaszországi Sanremói dalfesztivál közönsége is élvezhette. 1985-ben a diszkó egykori fellegvárában heavy metalt játszó együttesek – a Slayer, a Venom és az Exodus – forgattak egy klipet Ultimate Revenge for Disco címmel. Később a freestyle sztárjainak állandó fellépőhelye lett a Studio 54, ezeket a koncerteket a műfajra specializálódott rádióállomások rendszeresen közvetítették. 1988-ban az új tulajdonos, a CAT Entertainment The Ritzre keresztelte át a szórakozóhelyet, ahol a new wave, a punk, a heavy metal és az eurodisco képviselői koncerteztek. 1993-ban felújították a klubot, amely 1995 elejéig Cabaret Royale at Studio 54 néven működött. 1994-ben az Allied Partners öt és félmillió dollárért megvásárolta az épületet, és megközelítőleg az eredeti – még Rubell és Schrager előtti – állapotot állította helyre. Az átalakított klub egy retró diszkógálával nyitott, melyen Gloria Gaynor, Vicki Sue Robinson és a Sister Sledge is fellépett. 1996-ban a vállalkozás csődbe ment. Szóba került, hogy a Studio 54-et lebontják, és a helyén egy „virtuális játszóteret” hoznak létre, de a projekt nem valósult meg. 1998-ban a 43. utcában található Henry Miller Theatre egy építőipari incidens miatt egy időre megközelíthetetlenné vált. A színházban akkoriban nagy érdeklődés mellett játszották a Kabaré című musicalt, és az előadások folytonossága érdekében a műsor átkerült a Studio 54-be. A megállapodást lebonyolító Roundabout Theatre Company 2003-ban huszonkét és félmillió dollárért megvette az épületet az Allied Partnerstől. A létesítmény mindmáig színházként funkcionál, mint a múlt század húszas-harmincas éveiben: idén például a nálunk inkább filmről ismert Egy kisebb isten gyermekei című darabot mutatták be. Amikor épp nincsenek színházi előadások, a második emeleten egy éjszakai klub üzemel, ahol élő koncerteket is tartanak többnyire retrósztárok fellépésével. 


Az ötlettől a megvalósításig 
Mark Christopher 1963. július 8-án született az Egyesült Államokban, a Iowa állambeli Fort Dodge-ban. 1992-ben elsőéves főiskolásként forgatta első rövidfilmjét The Dead Boys’ Club címmel. A huszonhat perces alkotás főhőse, Toby Manhattanbe utazik, hogy meglátogassa homoszexuális unokatestvérét, Packardot, akinek élettársa nemrég hunyt el AIDS-ben. A nyíltan meleg közösségben Toby meglehetősen zavartan viselkedik, mígnem Packard neki adja elhunyt szeretője cipőjét. Amikor felveszi a cipőt, Toby hirtelen a hetvenes években találja magát, az AIDS-pánikot megelőző diszkókorszak gátlásoktól mentes világában, ahol sokkal magabiztosabban viselkedik, nyíltabban ki meri mutatni érdeklődését az azonos neműek iránt. Mikor magához tér a fantáziálásból, az ajándékba kapott cipőben elmegy egy bárba. Megismerkedik egy Dick nevű sráccal, akivel hamar az ágyban köt ki. De hogyan tovább, segíthet-e a cipő abban, hogy ez a kapcsolat tartós legyen? Christopher 1995-ben diplomázott a Columbia Egyetemen, és elhatározta, hogy ír egy forgatókönyvet, amely tulajdonképpen az American Graffiti (magyar címén: A rock nagy évtizede, 1973) variációja lesz a diszkókorszakba átültetve. Közben 1997-ben egy másik rövidfilmet is készített Alkali, Iowa címmel. A tizenhét perces opusz központi témája ismét a homoszexualitás. A meleg Jack családja farmján él, és titkolja hajlamait, hiszen arrafelé csak a macho férfiakat veszik emberszámba. Egy régi dobozban melegmagazinokat talál, és rájön arra, hogy Vietnamban elesett apja is hasonló identitásproblémákkal küszködött. Nagyapja és anyja évekig rejtegették ezt a családi titkot, és egy cseppet sem örülnek annak, hogy Jack rájött az igazságra. A fiatalembernek el kell döntenie, hogy magába fojtja-e a felfedezését, vagy megosztja a húgával. A női főszerepet Mary Beth Hurt, Paul Schrader felesége játszotta. Schrader Christopher mentora volt a Columbián. Amikor az ifjú rendező mesélt neki a diszkó témájú, készülő forgatókönyvéről, Schrader azt tanácsolta pártfogoltjának, hogy a legendás Studio 54 köré építse a cselekményt, mert ő jól ismerte ezt a szórakozóhelyet, ezért tanácsokat tud adni Christophernek. 


Schrader nem vett részt a forgatókönyv megírásában, de minden segítséget megadott Christophernek ahhoz, hogy olyan emberekkel találkozhasson, akik belülről ismerték a Studio 54 világát. Ezenkívül találkozókat szervezett neki a filmszakmában dolgozó emberekkel, például producerekkel is. Mindig elolvasta a szkript újabb és újabb változatait, mígnem egyszer azt mondta, hogy szerinte ez most úgy jó, ahogy van. Christopher maga sem tagadta, hogy számára az egyik inspirációt a Kabaré című musical jelentette. Mindkét filmben van szerelmi háromszög két férfi és egy nő között, és mindkét film egy olyan korban játszódik, amikor a mindennapok gondjai, a valós társadalmi problémák elől az emberek a szórakozásba menekültek: a Kabaréban a Kit Kat mulató, az 54-ben a diszkó jelenti azt a helyet, ahol megszűnhetnek a gátlások, és ledőlhetnek a tabuk. Ugyanakkor Christopher úgy érezte, a Studio 54 és általában a diszkókorszak az egyén szabadságának és a szexuális forradalomnak egy olyan fokát szimbolizálja, amelyet sem azt megelőzően, sem azt követően nem sikerült elérni. Ennek a korlátokat nem ismerő, önfeledt össznépi mámornak nem is annyira a zenei divatok megváltozása, mint inkább az AIDS-pánik vetett véget. A Miramax stúdió már 1995-ben, félkész állapotban megvásárolta a forgatókönyvet, és beleegyezett abba is, hogy azt Christopher filmesítse meg. A cég nevezetes volt arról, hogy a szakmában alig ismert alkotókat képes a világhírig röpíteni, elég csak Quentin Tarantinóra gondolni. Az 54 forgatása javarészt magában a manhattani klubban, illetve a kanadai Torontóban folyt, közel két hónapon át, 1997. szeptember 29-étől november 26-áig. A Miramax képviselői folyamatosan jelen voltak a forgatáson, sőt maga Harvey Weinstein is New Yorkból Torontóba repült, hogy személyesen győződjön meg arról, hogy a munka az általa elvártaknak megfelelően zajlik. 


Az igazi Shane 
A Ryan Phillippe által alakított Shane O’Shea valós modellje a német–olasz származású Tieg Thomas volt, aki 1977 és 1982 között dolgozott a Studio 54-ben. Thomasról alig lehet valami infót találni a világhálón. Feltehetően az ötvenes évek második felében született egy jómódú családban. 1980 és 1982 között három hollywoodi filmben játszott parányi mellékszerepeket. Az Al Pacino főszereplésével forgatott melegkrimi, a Portyán (1980) egyik jelenetében bárpincérként láthattuk, a Sylvester Stallone és Rutger Hauer nevével fémjelzett bűnügyi film, a Fantom az éjszakában (1981) diszkóepizódjában táncosként jelent meg, a Stuck on You! (1982) című vígjátékban pedig egy indiánt alakított. Nevét egyik esetben sem tüntették fel a stáblistán. A Studio 54-ből való távozása után karrierje meghökkentő irányba kanyarodott. Felvette a Vincent Thomas művésznevet, és meztelenül pózolt olyan közismert melegmagazinok számára, mint a Mandate, a Torso, a StudFlix és az Advocate Men. 1984-től már nemcsak aktmodellkedett, hanem melegpornókban is közreműködött. Ezek közül a Juice (1984) már-már klasszikusnak is nevezhető. Ebben a filmben egy fotós (a kora nyolcvanas évek egyik legmenőbb melegpornósztárja, Michael Christopher alakításában) New York utcáit járja, hogy modelleket találjon annak a magazinnak, amelyiknek dolgozik. Így találkozik a Thomas által játszott futóval is. Ki tudja, talán Tieg is épp egy ilyen „tehetségkutatás” alkalmával került ebbe a szakmába? 


Két év leforgása alatt kilenc melegpornóban jelent meg inkább kisebb, mint nagyobb szerepekben. Nem tudni, hogy csupán pechje volt, hogy sosem kapott nagyobb szerepeket, vagy tudatosan nem akart sztárrá válni ebben a periférikus műfajban. Ennek ellenére a témával foglalkozó weboldalak szerint még 1998-ban is feltűnt egy melegpornóban (Adventures of Ted & Mark: Greek Odyssey). Az új évezredben ismét statisztált néhány mainstream filmben: a Legenda vagyok (2007) és a Step Up 3D (2010) a magyar mozikba is eljutott. Időről időre felbukkan a médiában a diszkókorszakot és a Studio 54 fénykorát felidéző műsorokban, illetve megjelenik az ezekkel kapcsolatos rendezvényeken is. Úgy hírlik, még ma is New York egyik partykirálya. Szabadidejében képzőművészettel foglalkozik, több kiállítása is volt. Amikor épp a Bahamákon tartózkodott, ahol a Tom Storm álnevet használta, belekeveredett egy homályos gyilkossági ügybe, de sikerült tisztáznia magát. Érdekességként említsük meg, hogy a hetvenes években egy ideig a Studio 54-ben dolgozott Donnie Russo is, aki viszont Thomasszal ellentétben sztár lett a melegpornók világában. Magyar vonatkozású zenei érdekesség, hogy Császár Előd énekes és lemezlovas nagy közfelháborodást keltett közúti balesetének ügyét követően 2002-ben felvette a Shane 54 művésznevet: ehhez állítólag a filmben látható rendszámtábla adta az ötletet. 


A színészek 
Shane szerepére eredetileg James Marsdent választották, ő azonban nemet mondott, így került képbe a francia származású Ryan Phillippe, aki 1974. szeptember 10-én született az Egyesült Államokban, a Delaware állambeli New Castle-ben. A One Life to Live című televíziós szappanopera tette ismertté a nevét. 1992-től szerepelt a sorozatban, tizenhárom epizódban játszott egy meleg tinédzsert. Ezzel televíziótörténelmet írt, mert az általa alakított Billy Douglas volt az első meleg tizenéves szereplő egy napközben sugárzott szappanoperában. Ezután más sorozatokba és tévéfilmekbe is meghívták. 1995-ben forgatta első mozifilmjét, a Magyarországon is bemutatott Az utolsó esélyt (rendező: Tony Scott), amelyben egy Grattam nevű tengerészt formált meg. A következő évben Ridley Scott Tomboló szél (1996) című kalandfilmjében kapott egy fontos mellékszerepet. A Tudom, mit tettél tavaly nyáron (1997) című horrornak köszönhetően vált sztárrá partnereivel (Sarah Michelle Gellar, Freddie Prinze Jr., Jennifer Love Hewitt) együtt. Tipikus amerikai tizenéveseket játszottak, akik az érettségi buli éjszakáján a néptelen országúton elgázolnak egy férfit. A súlyos következményektől tartva az áldozatot a tengerbe dobják. Örökös titoktartást fogadnak, ám egy évvel később kiderül, hogy a titkukról még valaki tud, aki halálosan megfenyegeti őket… A tinédzser közönség körében nagy sikert aratott film után jött az 54 (1998), amelynek hivatalos moziváltozatát Ryan egyáltalán nem kedveli a Miramax által követelt drasztikus átszerkesztés miatt. A Kegyetlen játékok (1999) lényegében a Veszedelmes viszonyok napjaink tizenéveseire átírt változata: a cinikusan viselkedő, ugyanakkor őszinte érzésekre is képes csábítót persze Ryan alakította. A való életben feleségül vette partnernőjét, Reese Witherspoont, akitől 1999-ben egy lánya, 2003-ban egy fia született. Úgy tűnt, hogy képes lesz a „lányok bálványa” szerepkörből átváltani a valóban fajsúlyos felnőtt szerepekre: Robert Altman (Gosford Park, 2001) és Clint Eastwood (A dicsőség zászlaja, 2006) is forgatni hívta, és fontos szerepet alakított az Ütközések (2005) című Oscar-díjas drámában is. Továbbra is arra törekszik, hogy elsősorban színészi kihívást jelentő felkéréseket vállaljon, ámbár ezek a produkciók nem mindig aratnak szakmai és közönségsikert. 2007-ben elvált a feleségétől, ami egyes vélemények szerint hozzájárult karrierje megtorpanásához. Több rövid életű románca volt, egyik kapcsolatából szintén született egy lánygyermek. 2014-ben Ryan önmagát rendezte a Büntetés című provokatív drámában. Noha fekete övet szerzett taekwondóban, szerepeiben eddig még nem nagyon volt szükség erre a tudására. 


Mike Myers 1963. május 25-én született Kanadában, a Toronto állambeli Scarborough-ban. Hivatalos neve: Michael John Myers. Nyolcévesen már reklámfilmekben szerepelt. 1975-től különböző tévésorozatokban játszott, ami döntően meghatározta pályaválasztását. 1982 és 1988 között főleg színházi munkákat vállalt előbb Torontóban, majd Chicagóban. 1985-ben egy évre Angliába költözött. 1988-tól hat évadon át szerepelt a Saturday Night Live című tévéműsorban, ami országos népszerűséget hozott neki. Ennek köszönhetően kapta meg 1992-ben a Wayne világa című vígjáték főszerepét, ami egy csapásra sztárrá tette. Természetesen a következő évben bemutatott folytatásban is láthattuk. Az Elbaltázott nászéjszaka (1993) című komédiában kettős szerepet játszott. A történet főszereplője, a nőügyekben mindig peches Charlie arra gyanakszik, hogy soros barátnője egy veszedelmes sorozatgyilkos, aki az életére tör. A Wayne-filmek sikere ellenére Myers csak négy év múlva, 1997-ben forgatott újra mozifilmet. A Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke tulajdonképpen a James Bond-filmek paródiája, melyben Myers játszotta a címszereplő antiügynököt, aki „jobb, mint Bond, nyalkább, mint Stirlitz, sármosabb, mint Arsène Lupin, dögösebb, mint Mata Hari – s hülyébb, mint Lord Sinclaire és Danny Wilde együttvéve”, sőt annak ellenfelét, dr. Genyát is. A közönség világszerte jól szórakozott ezen az agyatlan vígjátékon, ezért 1998-ban jött a második, 2002-ben pedig a harmadik rész, mostanság pedig arról pletykálnak, hogy érkezik a negyedik is. A Studio 54 tulajdonosa, Steve Rubell megformálása volt Mike Myers első drámai szerepe. Korábbi filmjei esetében mindig részt vett a forgatókönyv megírásában is, az 54 jelentette az első kivételt. Noha alakításáról zömmel elismerő kritikák jelentek meg, továbbra is a vígjátékokat részesítette előnyben. Myers kölcsönözte a címszereplő hangját a Shrek (2001) című animációs filmben, amely szintén több folytatást megért. Vetítették a hazai mozikban mindhárom 2003-as filmjét is: Flört a fellegekben, Senki nem tud semmit, A macska – Le a kalappal! 2009-ben Fenech tábornokot alakította Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című világsikerű háborús szatírájában. Készülő filmjei közül a Bohém rapszódia a legígéretesebb: a címadó Queen-dalt annak idején partnereivel együtt nagy sikerrel énekelte a Wayne világában. Mike Myers kétszer nősült, második feleségétől három gyermeke született. 


Az Anita Randazzót alakító Salma Hayek 1966. szeptember 2-án született Mexikóban, a Veracruz állambeli Coatzacoalcos kikötővárosban. Hivatalos neve: Salma del Carmen Hayek Jiménez. Édesapja, Sami Hayek Domínguez egy olajipari cég tulajdonosa és valaha Coatzacoalcos polgármestere volt. Az édesanya, Diana Jiménez Medina a művészetek világában szerzett hírnevet magának mint opera-énekesnő és tehetségkutató. Salma a Teresa (1989) című szappanopera főszereplőjeként vált sztárrá hazájában. Hat évvel később a jelentős nemzetközi figyelmet keltett provokatív dráma, az El Callejón de los Milagros (1995) egyik főszereplőjeként hívta fel magára a figyelmet. 1991-ben költözött Los Angelesbe, hogy Stella Adler színészpedagógiáját tanulmányozza. Első amerikai filmje az Antonio Banderas főszereplésével forgatott Desperado (1995) volt, amely a rendező, Robert Rodriguez debütáló játékfilmje, a mikroköltségvetésből készült El Mariachi folytatása (más vélemények szerint: remake-je) – magasabb büdzséből megvalósítva. Innentől kezdve Salma folyamatosan játszott amerikai filmekben, melyek a magyar mozikba is eljutottak: Tiszta játszma (1995), Alkonyattól pirkadatig (1996), Ámokfutam (1996), A Notre-Dame-i toronyőr (1996), Szakíts, ha bírsz (1997), Faculty – Az invázium (1998), Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat (1999), Traffic (2000). Az 54 című filmjét a művésznő nem szereti különösebben, mert szerinte nem írták meg elég jól a szerepét, de azt nem tagadja, hogy az opusz előrelépést jelentett a karrierjében. Pályafutásának egyik csúcspontja Julie Taymor alkotása, a Frida (2002), amely a híres mexikói festőnő, Frida Kahlo élete alapján készült. Az opusz elkészítésében Salma társproducerként is részt vett. Itt jegyezzük meg, hogy mint producer olyan alkotások megszületését is támogatja, melyekben ő maga nem szerepel. Az új évezredben is sikerült megőriznie színésznői népszerűségét, gondoljunk csak ezekre a filmjeire: Volt egyszer egy Mexikó (2003), Las Bandidas (2006), Nagyfiúk (2010), Nagyfiúk 2 (2013), Sokkal több mint testőr (2017). Hayek rendezte Prince egyik videoklipjét (Te Amo Corazón) és egy tévéfilmet is. A művésznő 2009-ben feleségül ment François-Henri Pinault francia milliárdoshoz, akitől egy gyermeke született. Élénk közéleti és karitatív tevékenységet folytat. Hallatta hangját a MeToo-kampányban is, amikor azzal vádolta meg Harvey Weinsteint, hogy szexuálisan zaklatta őt a Frida forgatásának időszakában. 


A Julie Blacket megformáló Neve Campbell teljes neve: Neve Adrienne Campbell. 1973. október 3-án született Kanadában, egy Ontario állambeli kisvárosban, Guelphben. Édesanyja, Marnie Neve holland pszichológus és jógaoktató. Édesapja, a brit Gerry Campbell Skóciából emigrált Kanadába, ahol Mississauga (Ontario állam) városában színjátszást oktatott főiskolásoknak. Az apai és az anyai nagyszülőknek szintén szoros kötődésük volt a színjátszáshoz. Neve-nek három fivére született: Christian, Alex és Damian. Kétéves korában szülei elváltak. Hatéves volt, amikor látta a Diótörő című balettet, és az élmény hatására elhatározta, hogy balett-táncosnő lesz. Szorgalmasan képezte magát, fellépései is voltak, de tánc közben annyiszor megsérült, hogy be kellett látnia, a balettet nem neki találták ki. Tizenöt éves korában átváltott a prózai színjátszásra, amit szintén lelkesen tanult. A Catwalk című tévésorozat 1992-ben sugárzott első évada tette széles körben népszerűvé. Hat fiatal alapítja meg a címbeli együttest: a széria a tagok egymás közötti kapcsolatairól, a sikerért tett erőfeszítéseikről szólt. Neve alakította a naiv Daisy McKenzie-t, a billentyűst. 1993-ban forgatta első mozifilmjét, az Odalent a sötétben című horrort. Egy másik horror, a Sikoly (1996) tette világhírűvé. Wes Craven ma már klasszikusnak mondható rémfilmjében egy Sidney Prescott nevű lányt játszott, akinek anyját a közelmúltban meggyilkolták, miközben apja épp egy hosszú üzleti úton tartózkodik. A kisvárosban brutális sorozatgyilkosságok kezdődnek, melyeknek szálai Sidney családjához vezetnek. A Sikoly óriási sikere három folytatást eredményezett 1997-ben, 2000-ben és 2011-ben. Megoszlanak a vélemények arról, hogy egyenértékűek-e, netán jobbak az első résznél, de az biztos, hogy egyik sem volt ráfizetéses. Neve viszont kicsit beskatulyázódott Sidney szerepébe, és egyéb alakításai már korántsem keltettek ekkora figyelmet. Említsük meg a szerintem kissé túlbonyolított krimit, a Vad vágyakat (1998), amelyben Denise Richardsszal voltak leszbikus töltetű jelenetei, és a figyelemfelkeltő címe ellenére ásító unalomba fulladó drámát, a Szexuális mélyfúrásokat (2002). Jelen sorok írásakor Neve Campbell két új filmje is bemutatásra vár: különösen a Dwayne Johnson partnereként forgatott Felhőkarcoló (2018) jelenthet esélyt arra, hogy a művésznő neve ismét fényesen ragyogjon Hollywood egén. Neve kétszer ment férjhez, mindkétszer elvált. Jelenlegi élettársától, J. J. Feild színésztől 2012-ben fia született. 


Greg Randazzo szerepére állítólag szóba került a svéd Dolph Lundgren, aki a nyolcvanas évek első felében törzsvendégnek számított a klubban akkori barátnőjével, Grace Jonesszal. Nem tudni, pontosan miért hiúsult meg a közreműködése, az sem elképzelhetetlen, hogy csupán egy nagyvárosi legenda, hogy felkérték a szerepre. Lehetséges, hogy öregnek találták őt, végtére is 1998-ban negyvenegy éves volt, tizenhét évvel idősebb, mint Ryan Phillippe, ráadásul vele és Steve Myersszel homoerotikus színezetű jelenetei is lettek volna. Könnyen elképzelhető az is, hogy emiatt maga az akciósztár mondott nemet, hiszen macho imázsával az ilyesmi teljesen összeegyeztethetetlen lett volna. Hogy szereplését egyáltalán fontolóra vették, az persze annak jele is lehet, hogy Lundgren színészi képességei talán mégsem csak Steven Segaléval vethetők össze. Erre utal az is, hogy a kilencvenes évek elején a lengyel művészfilmes, Andrzej Żuławski is főszerepet szánt neki egy meg nem valósult filmjében. Greget végül a Phillippe-pel egyidős Breckin Meyer játszotta el, aki 1974. május 7-én született az Egyesült Államokban, a Minnesota állambeli Minneapolisban. Édesanyja, Dorothy Ann Vial a mikrobiológusi hivatást cserélte fel az utazási ügynök szakmájával. Édesapja, Christopher William Meyer üzletviteli tanácsadóként dolgozott. Breckinnek van egy bátyja, Frank és egy öccse, Adam. Első gyerekkori szerelme Drew Barrymore volt, mindketten ugyanabba az iskolába jártak. A gyereksztár Drew ügynöke szerződtette a jó külsejű srácot is, aki különféle tévéreklámokban, 1986-tól pedig sorozatokban tűnt fel. 1991-ben forgatta első mozifilmjét, a Freddy halála – Az utolsó rémálom című horrort. A Spinédzserekben (1995) játszott szerepe tette a fiatalok egyik kedvencévé. Generációja egyik nagy reménységének tartották, igazán átütő alakítást azonban nem láthattunk tőle. Filmográfiájának java feledhető vígjátékokból és akciófilmekből áll: a Cool túra (2000), az Üldözési mánia (2001), a Kate és Leopold (2001), A támadás (2004) vagy az Újra a pályán (2005) című opuszokra ma már valószínűleg kevesen emlékeznek. Breckin az utóbbi években főleg sorozatokban szerepel, videojátékokhoz kölcsönzi hangját, és dobol a The Street Walkin' Cheetahs nevű punkegyüttesben. 2001-ben feleségül vette Deborah Kaplan forgatókönyvíró-rendezőt, akitől lánya született. A pár 2012-ben elvált. 


Disco Dottie személyét Sally Lippmanről mintázták, aki 1900. október 19-én született New Yorkban. Hírnevét annak köszönhette, hogy estéről estére megjelent a klubban, és éltes kora ellenére vad táncfigurákkal szórakoztatta a személyzetet, a közönséget és leginkább saját magát. Civilben jól menő ügyvéd volt, de nem számított hírességnek, ellenben olyan sztárokkal is ropta a táncot, mint Dustin Hoffman és Bill Murray. 1982 májusában halt meg egy New York-i kórházban. Bár kifejezetten kérte, a temetésén mégsem szólt diszkózene. Dottie-t a filmben Ellen Albertini Dow (1913–2015) alakította. Táncosnőnek készült, hetvenkét éves korában kezdett csak filmezni. Főleg bolondos vagy éppen vagány öregasszonyokat alakított: rappelő nagymama volt például a Nászok ásza (1998) című vígjátékban, és emlékezetes epizódalakítást nyújtott az Ünneprontók ünnepe (2005) című komédiában. A Sors igazságtalansága, hogy mindössze egyszer jelölték filmes díjra, ráadásul épp Disco Dottie megformálásáért kaphatta volna meg a legrosszabb női mellékszereplőnek járó Arany Málnát. A Bille Austert megszemélyesítő Sela Ward 1956. július 11-én született az Egyesült Államokban, a Mississippi állambeli Meridianben. Édesanyja, Annie Kate Boswell háziasszony volt, édesapja, Granberry Holland Ward, Jr. pedig elektromérnök. Egy húga és két öccse van. A Wilhelmina ügynökség fedezte fel, eleinte kozmetikumokat népszerűsített különféle tévéreklámokban. 1983-ban forgatta első filmjét: A férfi, aki szerette a nőket című Truffaut-film remake-jében játszott Burt Reynolds partnereként. Mozifilmekben és tévés produkciókban egyaránt szerepelt. Ő alakította például Harrison Ford meggyilkolt feleségét A szökevény (1993) című izgalmas filmben, s láthattuk még olyan produkciókban is, mint a Dirty Dancing – Piszkos tánc 2 (2004), a Holnapután (2004), a Hullámtörők (2006), a Holtodiglan (2014) és A függetlenség napja: Feltámadás (2016). Ugyanakkor lemaradt néhány ígéretes lehetőségről: a CSI – Miami helyszínelők és a Született feleségek című tévésorozatokat azért nem vállalta, mert hosszú időn keresztül távol lett volna a családjától, az Aranyszem (1995) című Bond-film női főszerepéhez pedig túl öregnek találták. Sela Ward 1992-ben ment férjhez Howard Shermanhez, akinek egy fiút és egy lányt szült. A szereplőkről szóló fejezetet zárjuk azzal a megjegyzéssel, hogy az 54-ben játszotta első filmszerepét Heidi Klum, Michael Pitt, Crystal Rose és Sheryl Crow is. 


A soundtrack 
Az 54 zenéjét a hetvenes és a kora nyolcvanas évek legkedveltebb diszkóslágereiből állították össze, melyek a Studio 54-ben is gyakran elhangzottak. Az alkotók nemcsak a hangulat érzékeltetésére használták fel a diszkózenét, hanem arra is törekedtek, hogy a dalok szövege vagy legalább a címe utaljon az egyes helyzetek lényegére, érzelmi töltetére. A betétdalok egyike a hetvenes évek népszerű diszkóörökzöldje, a Don't Leave Me This Way, melynek előadója, Thelma Houston meg is jelenik a filmben. Egy másik jelenetben a Mary Griffin által alakított énekesnő szinte egyik pillanatról a másikra válik diszkósztárrá, amikor Truman Capote tiszteletére elénekli a Knock on Wood című dalt. A figurát az amerikai Amii Stewart ihlette, aki 1979 egyik diszkószenzációját szállította ezzel a slágerrel, amely egyébként feldolgozás: az eredetit Eddie Floyd énekelte 1966-ban. Elképzelhető, hogy az alkotók személyiségi okokból tettek le arról, hogy Stewartot megnevezzék a filmben, vagy az általa előadott verzió felhasználásával hangsúlyozzák a figura modelljét. Mindazonáltal Mary hasonló extravagáns ruhát visel, mint Amii a dal eredeti promóciós klipjében. Az 54-ben hallható egy másik régi világsláger is, az If You Could Read My Mind, amelynek eredetijét 1970-ben Gordon Lightfoot írta és énekelte, s olyan világsztárok is felvették repertoárjukba, mint Barbra Streisand, Petula Clark, Johnny Cash, Olivia Newton-John, Liza Minnelli, Joe Dassin és sokan mások. A diszkórajongók Viola Willis 1980-as verziójára esküsznek, a filmben azonban egy modern feldolgozás hangzik el 1998-ban menőnek számító énekesek előadásában. Az 54 zeneanyaga dupla CD-n is megjelent, és jelentős kereskedelmi sikert ért el. Nem tudni, hogy terjedelmi vagy anyagi okokkal magyarázható-e, hogy a CD-re nem került rá néhány olyan szerzemény, amely a filmben elhangzott, mint például a Kat Mandu, Johnny Bristol, Sylvia és Nayobe Gomez felvétele, valamint Thelma Houston & Jacky Terrasson duettje, de még az egyik női főszereplő, Salma Hayek által előadott dalt is kirostálták a lemezről. 

  1. Gary’s Gang: Keep On Dancin' (Eric Matthews – Gary Turnier) 
  2. Diana Ross: The Boss (Nickolas Ashford – Valerie Simpson) 
  3. Chic: Dance, Dance, Dance (Yowsah, Yowsah, Yowsah) (Bernard Edwards – Nile Rodgers – Kenny Lehman) 
  4. Dan Hartman: Vertigo / Relight My Fire (Dan Hartman) 
  5. Sylvester: You Make Me Feel (Mighty Real) (James Wirrick – Sylvester James) 
  6. Destination: Move On Up (Curtis Mayfield) 
  7. The Miracles: Love Machine (Part I) (Warren Moore – William Griffin) 
  8. Edwin Starr: Contact (Edwin Starr – Robert Dickerson – Arthur Eugene Pullam II) 
  9. Bohannon: Let's Start the Dance (Hamilton Bohannon) 
  10. Mary Griffin: Knock on Wood (Eddie Floyd – Steve Cropper) 
  11. Instant Funk: I Got My Mind Made Up (You Can Get It Girl) (Scott Miller – Kim Miller – Raymond Earl) 
  12. Candi Staton: Young Hearts Run Free (David Crawford) 
  13. Odyssey: Native New Yorker (Sandy Linzer – Denny Randell) 
  14. The Gibson Bothers: Que Sera Mi Vida (Daniel Vangarde – Jean Kluger – Alex Francfort) 
  15. Stars on 54 featuring Ultra Naté, Amber and Jocelyn Enriquez: If You Could Read My Mind (Gordon Lightfoot) 
  16. Rose Royce: Wishing On A Star (Billie Calvin) 
  17. Bonnie Pointer: Heaven Must Have Sent You (Brian Holland – Lamont Dozier – Edward Holland Jr.) 
  18. Gonzalez: Haven't Stopped Dancing Yet (Gloria R. Jones) 
  19. Brainstorm: Lovin' Is Really My Game (Belita Woods and Trenita Womack) 
  20. GQ: Disco Nights (Rock Freak) (Emanuel LeBlanc – Herb Lane – Keith R. Crier – Paul Service)
  21. Ashford & Simpson: Found A Cure (Nickolas Ashford – Valerie Simpson) 
  22. Thelma Houston: Don't Leave Me This Way (Kenneth Gamble – Cary Gilbert – Leon Huff) 
  23. France Joli: Come to Me (Tony Green) 
  24. Santa Esmeralda: Don't Let Me Be Misunderstood (Bennie Benjamin – Sol Marcus – Gloria Caldwell) 
  25. S. O. S. Band: Take Your Time (Do It Right) (Harold Clayton – Sigidi) 
  26. War: Galaxy (S. Allen – H. Brown – M. Dickerson – L. Jordan – C. Miller – L. Oskar – H. Scott – J. Goldstein) 
  27. Jimmy 'Bo' Horne: Spank (Ronald Smith) 
  28. Salma Hayek: Lamento Borincano (Rafael Hernandez Marin) 
  29. Grace Jones: I Need A Man (Pierre Papadiamondis – Paul Adrian Slade) 
  30. Blondie: Heart of Glass (Debbie Harry – Chris Stein) 
  31. Dr. Buzzard's Original Savannah Band: Cherchez la femme (August Darnell – Stony Browder, Jr.)
  32. Silver Convention: Fly Robin Fly (Sylvester Levay – Stephan Prager) 
  33. Bachman-Turner Overdrive: You Ain't Seen Nothing Yet (Randy Bachman) 
  34. Kat Mandu: The Break (Denis Lepage) 
  35. Johnny Bristol: Hang On In There Baby (Johnny Bristol) 
  36. Nayobe Gomez: The Night I Fly (Thelma Houston – Bunny Hull) 
  37. Thelma Houston & Jacky Terrasson: Have Yourself A Merry Little Christmas (Ralph Blane – Hugh Martin) 
  38. Sylvia: Pillow Talk (Sylvia Robinson & Michael Burton) 
  39. Marco Ribaldi: Jingle Bells (James Pierpont) 
  40. Janos Sebastyen Orchestra: Minuet in G major (BWV Anh. 114) (Christian Petzold – Johann Sebastian Bach) 

A rendezői változat 
Amikor a forgatás befejezését követően Mark Christopher a maga eredeti koncepciójának megfelelően összeállította a bemutatásra szánt változatot, a Miramax vezetői tetszésüknek adtak hangot a végeredmény láttán. Ezután az amerikai filmiparban bevett szokás szerint a filmből előzetes vetítéseket rendeztek, hogy a tesztközönség reakciójából lemérjék a várható fogadtatást, illetve ha szükséges, még a hivatalos premier előtt módosításokat végezzenek. A két tesztvetítést Long Islanden (New York állam) tartották, és a nézők reakciója egyáltalán nem harmonizált a stúdióvezetők kedvező véleményével. Kifogásként hangzott el, hogy egyik szereplő sem rokonszenves, igazából senkivel se lehet azonosulni, és a közönség kínosnak találta a homoszexuális utalásokat is. Különösen Ryan Phillippe és Breckin Meyer csókja váltott ki megütközést, mert a nézők szerint látszott rajtuk, hogy valójában mennyire kínosan érzik magukat. A tesztközönség véleménye alapján Harvey Weinstein a film drasztikus átszerkesztését rendelte el. Majdnem mindegyik képsort eltávolították, amely Shane biszexualitását hangsúlyozta, és pluszjeleneteket iktattak be a Neve Campbell által játszott Julie Blackkel, hogy nyomatékosítsák a főhős heteroszexuális érdeklődését. Közel háromnegyed órányi anyagot vágtak ki a filmből, és mintegy félórányi új anyag leforgatását rendelték el a korábbinál lényegesen konzervatívabb megközelítésben. Noha Christopher levezényelte a pótforgatást, az új változatot már nem érezte a sajátjának, ámbár nem tagadta meg, hogy neve rendezőként szerepeljen a stáblistán. Weinstein reményei azonban nem teljesültek: az eredeti verziónál lényegesen visszafogottabb hivatalos változat se igazán tetszett se a nézőknek, se a kritikusoknak. 


A Christopher által összeállított eredeti változat valahogy kijutott a stúdióból, és kalózkazettákon kezdett terjedni. Valóságos legenda szövődött köré, és kultuszfilmként kezdtek hivatkozni rá. 2008-ban, a hivatalos bemutató tízéves évfordulóján a New York-i Outfest programjában levetítették az 54 eredeti rendezői változatát, amely kiugró sikert aratott. Erre a Miramax is kénytelen volt reagálni, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy visszatérjenek az eredeti koncepcióhoz. Az on-line források meglehetősen ellentmondásosak arra vonatkozóan, hogy a filmnek tulajdonképpen hányféle változata létezik jelenleg, és ezek mennyiben különböznek egymástól. Az IMDb szerint négyféle verzió van. Christopher eredeti változata 121 perces volt, a mozikban bemutatott változat viszont csak 93 perces. Elsőként 2008-ban mutattak be egy 100 perces bővített verziót, amely mindössze 7-8 perccel több jelenetet tartalmaz, mint a tíz évvel korábbi moziváltozat. Maga Christopher a 2015-ben összeállított 106 perces verziót tekinti az igazi Director’s Cutnak. Ez tartalmazza azt a körülbelül 44 percnyi jelenetet, amelyet az ősverzióból ki kellett vágni, és csupán néhány rövid képsor látható benne a pótforgatáson felvett jelenetekből. A direktor elmondta, hogy ez a változat teljesen új értelmet ad a filmnek az 1998-as stúdióverzióhoz képest (már a kezdés is egészen más), jobban bemutatja a szereplők egymás közötti kapcsolatrendszerét, és árnyaltabb jellemrajzot ad róluk. Különösen vonatkozik ez Shane figurájára. Christophernek meggyőződése, hogy a 2015-ös Director’s Cut hatására a nézők másképp fogják megítélni Ryan Phillippe alakítását is, ugyanis a színészt a stúdióverzióban nyújtott teljesítménye miatt 1999-ben még Arany Málnára jelölték mint a legrosszabb férfi főszereplőt. A Director’s Cut a 2015-ös berlini filmfesztiválon került először a közönség elé, és azóta a világ különböző melegfilmfesztiváljainak repertoárdarabja lett. Budapesten is bemutatták 2016. szeptember 18-án a Humen Film Festival programjában. A film egyik producere, Dolly Hall szerint az 54 rendezői változata annyira más, mint a hivatalos moziváltozat, hogy saját használatra 55-nek nevezte el. 


Egyéb retrófilmek 
A kilencvenes évek második felében jöttek divatba a hetvenes éveket felidéző retrófilmek. Ellentétben például Magyarországgal, ahol a hetvenes éveket a szociológusok általában nem tartják különösebben érdekes időszaknak a társadalmi mozgások, a kultúra és ellenkultúra szempontjából, addig az Egyesült Államokban ez egy izgalmas évtizednek számít. Az állampolgárok az egyéni szabadság addig sosem tapasztalt mámorító légkörében mindent ki akartak próbálni, átadták magukat az önfeledt szórakozásnak, bátran kísérleteztek a kábítószerekkel és a szexualitás legkülönfélébb lehetőségeivel (beleértve a bi- és homoszexualitást, a párcserét és a csoportszexet), a társadalomban és a szórakoztatóiparban pedig egyre jobban hallatták hangjukat az emancipálódni vágyó nők és a színes bőrűek. A korhangulatot esszenciálisan szimbolizálta a hetvenes évek második felének zenei világdivatja, a diszkó. Ahogy a korszak szemtanúi később elmondták, az emberek sosem voltak még annyira felszabadultak, mint akkor, mígnem az AIDS hirtelen megjelenése és drámai elterjedése, valamint a hidegháború kiéleződése véget nem vetett a „carpe diem!”- életszemléletnek. A hetvenes évek hozta meg az áttörést a pornográfiában is. Ekkor születtek meg a műfaj azon alapfilmjei, melyeket már nem csak pornómozikban vetítettek: a Mély torok (1972, Gerard Damiano), A zöld ajtó mögött (1972, Artie Mitchell és Jim Mitchell), Az ördög Miss Jonesban (1973, Gerard Damiano) vagy a melegeknek szóló Adam és Yves (1974, Peter De Rome) a hagyományos játékfilmek cselekményépítését próbálták ötvözni a pornográfia hatáselemeivel. Ezt az „aranykor”-t idézte fel Paul Thomas Anderson Boogie Nights (1997) című drámája, amely a legendás pornósztár, John Holmes életének motívumain alapul. A rendező egyébként az 1988-as The Dirk Diggler Story című harminckét perces rövidfilmjében egyszer már nekiveselkedett a témának, amelyet a Boogie Nightsban diszkózenével is feltupírozott, a filmben felcsendülő dalok többsége azonban Magyarországon kevésbé közismert. Említsük meg, hogy a magyar Lévay Szilveszter (Sylvester Levay) nevéhez köthető Fly Robin Fly (Repülj, Robin, repülj) az 54 soundtrackjébe is bekerült, a címbeli repülést ugyanis a kábítószerezésre is lehet vonatkoztatni, ami mindkét filmben kulcsmotívum. 


Vicces érdekesség, hogy Anderson épp a címadó diszkósláger, a Boogie Nights felhasználására nem kapott engedélyt, amit az eredeti előadó, a Heatwave együttes énekese, Johnny Wilder Jr. így indokolt: „Dalunk a táncról szól, nem a pornográfiáról”. Az első körben az Electric Light Orchestra vezetője, Jeff Lynne se adott engedélyt a Livin’ Thing című szerzeményének a felhasználására. Miután egy elővetítésen megtekintette a filmet, meggondolta magát. A diszkó végnapjai (1998) két lány szemszögéből idézi fel a hetvenes évek fesztelen légkörét, amikor a nőkben is feltámadt az igény az egyéjszakás kalandokra, amelyeket a kötetlen szórakozás részének tartottak. Az ilyesmi olykor véres tragédiába torkollt, ahogyan a Nappalok és éjszakákban (1977) láthattuk, de Whit Stillman, A diszkó végnapjai alkotója nem penget drámai húrokat. A két lányt Chloë Sevigny és Kate Beckinsale alakította, a szereplők között pedig feltűnik a Flashdance (1983) gyorsan süllyesztőbe került sztárja, Jennifer Beals, sőt Drew Barrymore magyar származású anyukája, Jaid Barrymore is. A soundtracket illetően találunk átfedést az 54-gyel: a Heart of Glass című Blondie-sláger mindkét opuszban elhangzik, a Knock on Wood pedig ebben a filmben Amii Stewart énekével hallható. Az említetteken kívül hosszabb-rövidebb részletek szólalnak meg olyan világslágerekből is, mint például a Doctor’s Order (Carol Douglas), a Let’s All Chant (Michael Zager Band), a He’s the Greatest Dancer (Sister Sledge), a Le Freak, a Good Times és az Everybody Dance (mindhárom a Chictől), a More, More, More (a pornósztárból diszkósztárrá avanzsált Andrea True előadásában), a The Tide Is High (Blondie), az I’m Coming Out (Diana Ross) és az I Love the Nightlife (Alicia Bridges), az italodiscót pedig a Dolce vita (Ryan Paris) reprezentálja. A Boogie Nightsszal és az 54-gyel ellentétben A diszkó végnapjai elkerülte a magyar mozikat, csak VHS-en, DVD-n és a televízióban nézhettük meg. 


Így látták ők 
„A Stúdió 54 legendáját éleszti fel halottaiból az 54-ben Mark Christopher forgatókönyvíró, rendező egy fiatal srác feltörése és a klub bukása köré épülő sztoriban. Minőségi zene, minőségi diszkórekvizitumok, minőségi hangulat, minőségi játék – minőségi nosztalgia, vágyódás és ítélkezés nélkül. Szórakoztatóan és intelligensen mesél a film egy emlékről, ami nekünk ideát nem olyan fontos, mint nekik odaát, mert mi ideát mit sem tudtunk arról, miért lesz mára filmre kínálkozó legendás emlék Manhattan nyugati 54. utcájának 254. számú épülete. Most már tudjuk.” 
(Bársony Éva: „Sem ítélet, sem feltámadás”. In: Népszava, 1999. szeptember 2., 11. o.) 


„A hetvenes évekbeli legendás New York-i disco, az 54 szellemét idézi meg filmünk, mely amellett, hogy remekbe szabott kultúrszociológiai látlelet egy gondtalan, penicillin-érzékeny érából, a serdülőkorát élő drogkultúra, a szexuális forradalom időszakából, lényegében nem több, mint egy zenés karriertörténet Shane-ről, az autószerelőről, aki lerázva magáról apái Vietnam-komplexusát, csillogó ingekbe, feszes lasztexbe öltözik csak úgy stayin’ alive, és egészen a diszkotéka csapospultjáig viszi, mely ezen bi- és homoszex környezetben a karrierrel egyenértékű.” 
(Hungler Tímea: „54”. In: Filmvilág, 1999/9, 58. o.) 


54 (1998) – amerikai zenés filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Mark Christopher. Operatőr: Alexander Gruszynski. Díszlet: Kevin Thompson és Karin Wiesel. Jelmez: Ellen Lutter. Vágó: Lee Percy. Zene: Marco Beltrami. Főszereplők: Ryan Phillippe (Shane O’Shea), Salma Hayek (Anita Randazzo), Neve Campbell (Julie Black), Mike Myers (Steve Rubell), Sela Ward (Bille Auster), Breckin Meyer (Greg Randazzo), Sherry Stringfield (Viv), Ellen Albertini Dow (Disco Dottie). Magyarországi bemutató: 1999. augusztus 26. 

ZENÉLŐ FILMKOCKÁK 

BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...