AZ UTOLSÓ KANNIBÁL VILÁG

„I eat cannibal

It's incredible

You bring out the animal in me

I eat cannibals”

(Toto Coelo: I eat cannibals)

Ruggero Deodato az olasz filmművészet olyan kétes hírű alkotói közé tartozik, mint például Gualtiero Jacopetti és Lucio Fulci. Hírhedtségét elsősorban kannibáltrilógiájának köszönheti, melynek középső része, a Cannibal Holocaust (1980) a premier óta eltelt bő négy évtized alatt kultfilmmé vált, és komoly szaklapokban is megjelentek már róla elismerő kritikák. A trilógia nyitódarabja, Az utolsó kannibál világ (1977) eredetileg egy öt évvel korábbi Umberto Lenzi-film folytatásaként indult. Lenzi megemelt gázsiigényére azonban az új film producerei nemet mondtak, így került képbe Deodato. Bár a filmet lezáró feliratok és a reklámanyagok azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, a sztori igazából az írói fantázia szüleménye. Az utolsó kannibál világ a sok meztelenség és erőszak, valamint az állatokkal szemben kegyetlenkedés miatt élénk vitákat váltott ki, és több országban vagy nem engedélyezték a bemutatását, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Magyarországon tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták. Noha az általánosnak mondható vélemény szerint nem éri el a Cannibal Holocaust – meglehetősen kétes – színvonalát, több szakmai folyóirat és weboldal szerint is a kannibálfilmek jobb darabjai közé sorolható, mivel Deodato hiteles atmoszférát teremt, és meggyőzően mutatja be, ahogy főhőséről leválik a civilizáció máza.

A történet

Két olajkutató, Robert és Rolf egy újabb olajexpedíció előőrseként utazik a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetére, Mindanaóra. Nehéz körülmények között szállnak le, és a repülőgép komolyan megsérül. A két férfi megtalálja az előző kutatótábor romjait, és találnak egy rothadó holttestet is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy elődjeiket lemészárolták a bennszülöttek. Aggodalomra ad okot az is, hogy a négyfős expedíció egyetlen női résztvevője, Swan éjszaka eltűnik. Robert, Rolf és a pilóta, Charlie behatolnak a dzsungelbe. Ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert Charlie-val rövidesen végez egy alattomos csapda. A két túlélő még magához sem tér a döbbenetből, és máris újabb szörnyűség szemtanúi lesznek: látják, amint a kannibálok megeszik éjszaka eltűnt társukat, Swant. Robert és Rolf egy tutajt épít, hogy a folyón lefelé hajózva visszajussanak a repülőtérre. A tutaj megsemmisül, amikor egy vízeséshez érnek, és a két férfi elszakad egymástól. Robert magára marad a dzsungelben, amelyet egyáltalán nem ismer. Éhségét egy gomba elfogyasztásával akarja csillapítani, amitől rosszul lesz, hányni kezd, és elveszíti az eszméletét. Amikor magához tér, már kannibálok veszik körül, akik a lándzsájukkal böködik. Az emberevők a lakóhelyükre, egy barlangba viszik őt. Kikötik egy sziklához, és leszaggatják róla a ruháit. Egy kannibál nő, Pulan odamegy hozzá, és letépi róla az alsóneműjét. Csatlakozik hozzá két férfi, akik erőszakosan ráncigálják Robert hímtagját. Ennél persze nagyobb megpróbáltatásokat is ki kell állnia, mert a többiek is folyamatosan bántalmazzák, undorító belsőségekkel etetik, a gyerekek pedig levizelik és kövekkel dobálják. Csupán Pulan tanúsít iránta némi kedvességet. Tartva attól, hogy előbb-utóbb végeznek vele, Robert megszökik, és magával viszi Pulant is. Az őserdő mélyén kiderül, hogy a fehér férfi és a kannibál nő hiába vannak egymásra utalva, valójában nem tartoznak össze…

A kannibalizmus és a kannibálok

A legtöbb ember tisztában van azzal, hogy mi a kannibalizmus, és kik a kannibálok. Néhány részletre talán mégis érdemes kitérni, hogy árnyaltabb képünk legyen erről a két fogalomról. Így például arra, hogy kannibalizmus nemcsak az emberek között fordulhat elő, hanem az állatvilágban is létezik, több mint 1500 fajnál megfigyelték már. Egyes rovarok nőstény egyedei párzás közben vagy után megeszik a hímet. Bizonyos feltételezések szerint a kannibalizmus már a neandervölgyi embereknél is előfordulhatott, de a XVII. században kezdtek gyarapodni az ezzel kapcsolatos feljegyzések. Maga a szó az észak-amerikai West Indies régióban élt karibok spanyol elnevezéséből, a caníbalesből származik, mivel e törzs tagjai állítólag ténylegesen gyakorolták a kannibalizmust. (Újabb keletű régészeti kutatások cáfolni igyekeznek ezt a spanyol gyarmatosítók által elterjedt legendát.) A világjárók, kutatók és felfedezők az európai ember számára távolinak és egzotikusnak tűnő helyeken találkoztak a kannibalizmus jelenségével, például Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, az Amazonas őserdeiben, Új-Zélandon, Melanéziában és Kongóban. A Fidzsi-szigeteket egy időben Kannibál-szigeteknek is nevezték. A kannibalizmusnak különféle szempontok szerinti csoportosítása létezik. Endokannibalizmusnak hívják, ha egy közösségen belüli egyedet esznek meg, és exokannibalizmusnak, ha egy kívülállót. Előbbire példa a halottak elfogyasztása, ami a gyászfolyamat része lehet, míg az utóbbi akkor a leggyakoribb, ha egy ellenséges törzs feletti győzelmet ünnepelnek meg.

Ebből máris adódik egy másik felosztás is, vagyis hogy a kannibálok friss halott(ak)at fogyasztanak-e, vagy ebből a célból élő ember(eke)t ölnek meg. Általában mindkét esetben az a cél, hogy az illető szelleme, ereje vagy különleges képessége (bármi, ami okkal vagy ok nélkül neki tulajdonítható) az emberevés által átszálljon a kannibálok testébe. Ez orvosi okokból azért is problémás, mert ilyenkor értelemszerűen kórokozók is átkerülhetnek az élő ember szervezetébe, ami még akkor is veszélyforrást jelent, ha az elhunyt nem a kórokozó által terjesztett betegségben halt meg. Példa erre az ún. kuru, „a nevető halál”, amely az ötvenes években kezdett terjedni a Pápua Új-Guinea keleti részén élő fore törzsnél. Náluk a temetés helyett megszokott volt a holttestek elfogyasztása. Olykor évek is elteltek, amikor a lakoma résztvevőin különös tünetek jelentkeztek. Először csak reszketni kezdtek, minden egyéb tünet vagy fájdalom nélkül. A reszketés az idő múlásával felerősödött, és nevetési kényszer uralkodott el rajtuk. Aztán már csak tántorogni tudtak, elvesztették az uralmat az izomrendszerük fölött, nem tudtak már beszélni, sőt enni sem. Kik rövidebb, kik hosszabb szenvedés után haltak meg. Egy fiatal amerikai orvos, Daniel Carleton Gajdusek próbálta megtalálni az okokat és a gyógymódot. Bár elért bizonyos eredményeket, a betegség igazából csak akkor szorult vissza, amikor a törzsben megszűnt a kannibalizmus, és felváltotta a hagyományos temetés.

Ha a kannibalizmusra gondolunk, akkor elsősorban még mindig az európai átlagemberek számára egzotikumnak számító őserdők és trópusi szigetek egyes lakói jutnak eszünkbe, miközben ilyesmi az ún. civilizált világban is előfordul, elsősorban sajnos a bűnügyi krónikákban, de vannak speciális elbírálású esetek is. A XIX. században az amerikai pionírokból álló ún. Donner-társaság esete keltett nagy feltűnést. A csoport szekereken utazott középnyugatról Kaliforniába, ám a zord 1846–47-es telet a Sierra Nevada hegységben kellett tölteniük, mert a rossz időjárás miatt nem tudtak továbbmenni. Elfogytak a készleteik, és feszültségek keletkeztek a telepesek között. A túlélés érdekében egyesek a kannibalizmus mellett döntöttek, és fogyasztottak elhunyt társaik húsából. Az Uruguayi Légierő 571-es járata – fedélzetén egy teljes rögbicsapattal – 1972. október 13-án lezuhant az Andokban. Tizenegyen azonnal életüket vesztették, mások néhány nappal később belehaltak a zuhanás során szerzett sérüléseikbe, illetve egy váratlan lavina is áldozatokat követelt. A mentőexpedíció gépei többször is átrepültek a katasztrófa helyszíne fölött, de a fehér tetejű repülőgépet nem látták meg a hóban. A keresést nyolc nap után feladták. A maroknyi túlélő kannibalizmusra kényszerült. Végül két bátor társuk indult el segítségért. Emberfeletti erőfeszítéseiket siker koronázta, és 1972. december 23-án az utolsó túlélőt is lehozták a hegyekből. Közvetlenül a mentés után azonban felröppentek a kannibalizmusról szóló hírek, ráadásul olyan formában, hogy a megmenekültek a még élő társaikat ölték meg, hogy elfogyasszák őket. A katolikus egyház – tekintettel a különleges körülményekre – feloldozást adott a mélyen katolikus túlélőknek az emberevés bűne alól. Itt jegyezzük meg, hogy különleges körülmények ide vagy oda, mindmáig bűncselekménynek számít, ha valaki egy élő embert öl meg azért, hogy a teste elfogyasztása árán ő maga életben maradjon.

Idézzünk fel néhány híres esetet az elmúlt évtizedekből a civilizációs körülmények között történt kannibalizmusról is! A német Joachim Kroll 1955 és 1976 között több kiskorú lányt és felnőtt nőt gyilkolt meg, többségüket meg is erőszakolta, és testükből darabokat vágott le, hogy azokat megegye. Állítólag a kannibalizmussal élelmiszer-kiadásait akarta csökkenteni. Letartóztatásakor épp egy négyéves kislány testrészeit főzte meg. 1963-ban egy cseh katona, Josef Kulík egy hat- és egy kilencéves kisfiút gyilkolt meg. Az áldozatok beleit egy rúdra döfte, aztán megsütötte és megette. 1964-ben kivégezték. Az amerikai Richard Chase 1977-ben és 1978-ban fél év leforgása alatt hat embert ölt meg, evett a húsukból és ivott a vérükből, mert ily módon akarta kezelni képzelt betegségeit. 1986 novemberében Gary M. Heidnik elrabolt és fogva tartott hat nőt. Amikor az egyik meghalt, maradványait kutyaeledellel keverte össze, és megetette az életben maradottakkal. 1989. augusztus 19-én Daniel Rakowitz halálra késelt egy nőt, megette az agyát, a többi testrészből főtt ételt pedig hajléktalanok között osztotta szét. A szintén amerikai Jeffrey Dahmer 1978 és 1991 között 17 fiatal férfit és fiút ölt meg, és egyes testrészeiket főzés után elfogyasztotta. A börtönben egyik skizofrén rabtársa egy vasrúddal agyonverte. Az ukrajnai születésű sorozatgyilkos, Andrej Csikatilo 1978 és 1990 között legalább ötven nőt és gyereket ölt meg, és a testek többségét evés céljából megcsonkította. Ügyének felderítését erősen gátolta a korabeli orosz hivatali bürokrácia. 2002-ben a Big Lurch művésznéven ismert rapper megölte huszonegy éves szobatársát, és megette egyes testrészeit. 2012-ben az egykori melegpornósztár, Luka Rocco Magnotta megölte egyik kínai barátját, és késsel-villával evett belőle. Tettéről filmfelvételt is készített. A maradványokat kanadai iskoláknak és politikai pártoknak küldte szét. Külföldre menekült, Berlinben sikerült elfogni. A börtönben házasságot kötött egy sorozatgyilkossal. A kannibál gyilkosok fenti felsorolása korántsem teljes, ám alighanem így is épp elég borzalmas.

A vad szex földje

Az olasz Umberto Lenzi 1972-ben bemutatott alkotása, A vad szex földje (Il paese del sesso selvaggio; további címváltozatok: Man From Deep River, Deep River Savages, Sacrifice!, Mondo cannibale) jelentette a hetvenes években különösen népszerű, kétes értékű műfaj, a kannibálfilmek nyitányát. Lenzi számára az ún. mondo filmek szolgáltatták az elsődleges inspirációt, különösen Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi hírhedt munkái, mint például a Kutyavilág (1962) és az Africa addio (1966). A mondo lényegében az exploitation filmek eszköztárát párosítja dokumentumfilmes módszerekkel, különös tekintettel az erőszak és a szexualitás szélsőséges formáira. A cselekmény alapötlete állítólag a hírhedt erotikus klasszikus, az Emmanuelle (1967) szerzőjétől, Emmanuelle Arsantól származott. A producer, a görög Ovidio G. Assonitis felkérte előző filmje, a Chi l'ha vista morire? (1972, Aldo Lado) két forgatókönyvíróját, a rutinos Massimo D'Avackot és a tehetséges pályakezdőt, Francesco Barillit, hogy Arsan alapötlete alapján írjanak egy olyan forgatókönyvet, amelybe beépítik A sziúk fogságában (1970) motívumait is. Elliot Silverstein kalandfilmje egy angol nemesről (Richard Harris) szól, akit sziú indiánok ejtenek foglyul. Először végezni akarnak vele, de látva a bátorságát, életben hagyják. A férfi arra törekszik, hogy beilleszkedjen a törzsbe, és mindenben alkalmazkodjon az indiánokhoz, mert csak így lehet esélye arra, hogy megszökjön.

D’Avack korábban már dolgozott Lenzivel: az Olyan édes… olyan perverz (1969) forgatókönyvén munkálkodott. Barilli a hetvenes években két igényes pszichohorrort rendezőként jegyzett: A fekete ruhás hölgy illatában (1974) szintén megjelent a kannibalizmus motívuma, míg A rettegés szállodája (1978) Roman Polański és Pier Paolo Pasolini hatását tükrözi. (Épp mostanság Barilli egy új filmen dolgozik, melyben régi barátja, a hetvenes évek olasz zsarufilmjeinek francia sztárja, Luc Merenda újra visszatér a kamerák elé.) A vad szex földjében egy angol fotós kerül egy bennszülött törzs fogságába. A férfi – mozgóképes elődjét követve – az asszimilációban látja a kiszabadulás esélyét, mígnem különböző drámai fordulatok után, amikor szinte már karnyújtásra lenne tőle a megmenekülés, úgy dönt, hogy a törzzsel marad. Lenzi utólag elmondta, hogy eleve nem volt olyan szándéka, hogy a kannibalizmus legyen a történet fő motívuma, viszont a témát korábban még soha nem ábrázolták ilyen naturalisztikus részletességgel. A filmet Thaiföldön forgatták, a városi jeleneteket Bangkokban, az őserdőben játszódóakat pedig a burmai határhoz közeli dzsungelben. A tizenöt fős olasz stábnak gyakran voltak nyelvi nehézségei a helyi közreműködőkkel.

A férfi főszerepet Ivan Rassimov alakította, aki összesen öt filmet készített Lenzivel, ez volt az első. Ivan ekkor forgatott először partnernőjével, Me Me Lai burmai színésznővel, akivel később még két kannibálfilmben is együtt szerepelt: a második Deodato jelen filmje volt, a harmadik pedig ismét egy Lenzi-opusz, az Élve megzabálva! (1980). A vad szex földje egyik legmeghökkentőbb jelenete, amikor az özvegyet magukévá teszik elhunyt férjének fivérei, egy létező afrikai rítuson alapul. E felfogás szerint az asszony férje halála által „beszennyeződött”, ami veszélyt jelenthet a közösség többi tagjára. A megoldás a három napig tartó, védekezés nélküli szex, amelynek során az asszony megtisztul – legalábbis a babona szerint –, és a férj veszélyt jelentő szelleme is végleg eltávozik. A rituálét az elhunyt fivérének kell végrehajtania. A vad szex világa jelentős kereskedelmi sikert ért el, különösen az NSZK-ban. Csonkítást és állatokkal szembeni kegyetlenséget, valamint meztelenséget tartalmazó jelenetei miatt az Egyesült Királyságban felkerült az obszcén filmek tiltólistájára. Mondani sem kell, hogy a társproducer, Giorgio Carlo Rossi megrendelte a folytatást is. Lenzi nem volt hajlandó megint bagóért dolgozni, és korábbi gázsija háromszorosát kérte. A takarékos Rossi úgy döntött, inkább másik rendező után néz, így került képbe Ruggero Deodato.

A rendező

Ruggero Deodato rendező, forgatókönyvíró és színész 1939. május 7-én született Olaszországban, Basilicata régió székhelyén, Potenza városában. Még kisgyermek volt, amikor a család Rómába költözött. Hétéves korában kijutott Dániába, ahol zongorázni tanult, sőt még egy kis zenekart is vezényelt. Visszatért Olaszországba, ahol egy magántanárnál tanult tovább, aki elküldte, mert Ruggero csak hallás után játszott. Egy tanyán nevelkedett tovább. Tizennyolc éves kora körül visszakerült Rómába, a városnak arra környékére, ahol a legnagyobb filmstúdiók voltak. Összebarátkozott a világhírű filmrendező, Roberto Rossellini fiával, és ennek köszönhetően a filmipar nagy alakjai mellett leshette el a filmkészítés minden fogását. 1959-ben kezdett rendezőasszisztensként dolgozni. Olyan alkotók mellett ténykedett, mint Rossellini, Carlo Ludovico Bragaglia, Sergio Corbucci, Mario Amendola, Antonio Margheriti, Riccardo Freda, Mauro Bolognini, Giorgio Ferroni és mások. Időnként a Roger Drake vagy a Roger Godey álnevet használta. Az Ursus, il terrore dei kirghisi (1964, Antonio Margheriti) című film forgatásán állítólag rendezői feladatokat is megoldott, nevét azonban ebbéli minőségben nem tüntették fel a stáblistán. Első két saját filmjét Roger Rockfeller álnéven rendezte: a Fenomenal e il tesoro di Tutankamen (1968) egy ókorban játszódó kalandfilm és egy szuperhősös sci-fi eszköztárát elegyítette, a Gungala la pantera nuda (1968) pedig egyfajta Tarzan-történet női főszereplővel.

Hogy ezek lényegében iparosmunkák voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1968-ban még két filmet tető alá hozott, két zenés vígjátékot. A Donne... botte e bersaglieri főszereplője egy srác, aki a barátaival egy rockzenekart szervez a siker halovány reményében, a Vacanze sulla Costa Smeralda pedig egy üdülőhely rivális hoteltulajdonosairól szól. Mindkét opusz férfi főszerepét a népszerű énekes, Little Tony (Antonio Ciacci) játszotta. Az 1969-es esztendő sem telt eseménytelenül, két játékfilm valósult meg Deodato irányításával. Az I quattro del pater noster című film főszereplői között olyan, akkor még kevésbé ismert komikusokat találhatunk, mint Paolo Villaggio és Enrico Montesano. A történelmi vígjátékként aposztrofált sexploitation, a Zenabel hősnője (Lucretia Love) maga köré gyűjti különc barátait, hogy leszámoljon azzal a nemesemberrel, aki megölte az apját, és elorozta tőle a rangját és a vagyonát. A maga idejében nem különösebben sikeres filmet 1975-ben Franciaországban La Furie du Desir címmel újra bemutatták Claude Mulot által utólag forgatott pornográf jelenetekkel kiegészítve. Ugyanebben az évben Deodato két részt rendezett az Il triangolo rosso című tévésorozat második évadához. Az epizódok valós események alapján készültek, és súlyos közlekedési balesetek kivizsgálásáról szóltak. Ezután fél évtizedre a televízióhoz kötelezte el magát, reklámokat forgatott, és egy három évadot megért tévésorozatot rendezett All'ultimo minuto címmel. Mindegyik epizód szereplői megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe keverednek, melyek a címnek megfelelően az utolsó pillanatban mégis megoldódnak.

Deodato 1975-ben tért vissza a mozifilmek világába. Mindjárt első alkotása, az Ondata di piacere című erotikus thriller nagy figyelmet keltett. A cselekmény egy jachton játszódik, ahová egy gazdag házaspár (John Steiner és Elizabeth Turner) meginvitál egy Szicíliában nyaraló párt (Al Cliver és Silvia Dionisio). A fiatalok szemtanúi lesznek a vendéglátók házassági problémáinak, és a fokozódó feszültség váratlan fordulatokhoz vezet… Kiemelkedő sikert aratott Deodato egyetlen, roppant erőszakos zsarufilmje (poliziottesco), a Zsaruként élj, férfiként halj (1976), amely a műfaj specialistája, Fernando Di Leo forgatókönyvéből készült a francia Marc Porel és az olasz Ray Lovelock főszereplésével. A brutális jeleneteket illetően az alkotók nem finomkodtak, amivel kivívták a cenzorok közbelépését, a szexuális motívumokat azonban tompították. Így például a két jóképű főhős között eredetileg homoszexuális kapcsolat állt volna fenn, ám ehelyett egyfajta hedonikus különcökké formálták át a személyiségüket. A hosszas motorkerékpáros üldözés jelenetét a római önkormányzat és a rendőrség engedélye nélkül forgatták. Di Leo elégedett volt a filmmel, amely 741 142 540 líra bevételt hozott. Természetesen szóba került a folytatás ötlete is, amely végül meghiúsult, mert Porel és Lovelock csak a kamerák előtt voltak jó cimborák, a valóságban egyáltalán nem voltak azonos hullámhosszon. Bár az opusz a maga idejében igen sok bírálatban részesült, fasiszta szemlélettel is megvádolták, napjainkban már a műfaj egyik legjobb darabjának tartják. Quentin Tarantino is nagy rajongója, sőt egy brutális jelenetet is kölcsönvett belőle, amelyben széttaposnak egy emberi szemgolyót. Deodato a Zsaruként élj, férfiként halj sikerének köszönhette, hogy rábízták Az utolsó kannibál világ rendezését, amely nagy lökést adott a mondo és a kannibálfilmek műfajának.

A meghökkentő kannibálfilm után egy dráma következett, a L'ultimo sapore dell'aria (1978), majd az Airport-sorozat sikerét meglovagló katasztrófafilm, a Roger Deodato néven jegyzett S. O. S. Concorde (1979) James Franciscus és Mimsy Farmer főszereplésével. (Franciscusról erősen ajánlott olvasmány még ez is: Killer Fish.) Mellesleg ez a rendező egyetlen olyan filmje, amely a magyar mozikba is eljutott. A hírhedt Cannibal Holocaust (1980) visszatérést jelentett a kannibálfilm műfajához, és szinte hihetetlen, hogy Deodato számára a korszak olasz terrorista mozgalmainak médiavisszhangja szolgáltatta az ihletet. A történet egy New York-i antropológusról szól (a szerepet alakító Robert Kermanról Deodato állítólag nem tudta, hogy Richard Bolla néven jelentős pornós múlttal rendelkezett), aki az amazonasi esőerdőbe utazik, hogy megtalálja egy eltűnt filmes stáb tagjait. Csak az általuk készített filmek dobozait találja meg, és a tekercsek borzalmas dolgokat örökítettek meg. A Cannibal Holocaust óriási botrányt váltott ki több okból is, és számos országban még a vágások ellenére sem kapott bemutatási engedélyt. Kifogásolták a filmben látható szélsőséges erőszakot és a szexuális motívumokat, és felzúdulást váltott ki az is, hogy igazi állatokat öltek meg a forgatás kedvéért, esetenként igen kegyetlen módon. (Ezzel kapcsolatban Deodato utólag a sajnálkozását fejezte ki, mondván, hogy azok más idők voltak.)

A legnagyobb skandalum a főszereplők személyéhez kapcsolódott, ugyanis a filmről elterjedt, hogy valódi eseményeket örökített meg, és a szóban forgó ministáb tagjai valóban meghaltak. A kezdetben csak obszcenitás vádjával bíróság elé citált Deodatót ekkor gyilkossággal is meggyanúsították, s emiatt a rendező kénytelen volt leleplezni az opusz néhány trükkjét, és felkérni a színészeit arra, hogy jelenjenek meg a nyilvánosság előtt annak bizonyítására, hogy élnek. (Eredetileg abban állapodtak meg, hogy egy évre teljesen eltűnnek.) A Sors iróniája, hogy a filmhez tényleg kapcsolódik egy igazi emberölési ügy is: a Miguelt alakító Ricardo Fuentes édesapja a forgatás ideje alatt gyilkosság áldozata lett. A mű hatását fokozta, hogy a megdöbbentő jelenetekhez Riz Ortolani merőben más hangulatú, kifejezetten szép kísérőzenét komponált. Az eredeti elképzelés szerint egyébként még több erőszakos jelenetet forgattak volna. Így például egy olyat, amelyben levágják egy bennszülött lábát, és azt megetetik a pirájákkal. Deodatónak viszont nem volt víz alatti felvételekre alkalmas kamerája, és mi tagadás, a piráják sem voltak különösebben fogékonyak a rendezői instrukciókra.

Deodato következő filmje, a kis költségvetésű Ház a park szélén (1980) mindössze három hét alatt készült New Yorkban és a római Incir de Paolis stúdió műtermeiben. A filmet Wes Craven hírhedt horrorja, Az utolsó ház balra (1972) egyfajta remake-jének tartják. Deodato először el sem akarta készíteni, mert a forgatókönyv még szerinte is túl erőszakos volt, ám miután találkozott a főszereplővel, David A. Hess-szel – aki a Craven-opuszban is szerepelt –, elvállalta a munkát. Hess később azt állította, hogy szexjelenete Annie Belle-lel igazi volt, nem imitáció. (Egyébként a Cannibal Holocaust egyik jelenetéről is elterjedt, hogy nem imitált szexet mutat be.) A Ház a park szélén szintén próbára tette a cenzorok türelmét, de volt mit vagdosni az Atlantisz ragadozói (1983), a Szállj el messze (1984) és a Camping del terrore (1986) című filmekből is. Hozzájuk képest a testépítő fivérek, Peter és David Paul főszereplésével forgatott Barbár fivérek (1987) című fantasy csupán egy ártalmatlan gyermekmese. Deodato örvendetesnek tartotta, hogy együtt dolgozhatott Donald Pleasance-szel és Michael Yorkkal A halál fantomja (1988) című giallóban, ellenben a női főszerepet alakító Edwige Fenech szerinte csak a producer nyomására került a filmbe, dramaturgiailag nem volt rá különösebb szükség. A direktor Magyarországon forgatta A mosógép (1993) című giallót, amelyben több magyar színész is játszik. A kilencvenes években Deodato főleg tévésorozatokat készített. Színészként kisebb szerepeket is elvállalt, így például egyik tisztelője, Eli Roth Motel 2. (2007) című horrorjában egy kannibált alakított. Utolsó saját filmje, a Ballad in Blood 2016-ban került forgalomba. Deodato 1971-ben vette feleségül Silvia Dionisio színésznőt, aki több filmjében is játszott. Egy gyermekük született, 1979-ben elváltak. Jelenlegi élettársa Micaela Rocco. Hosszabb ideje rebesgetik, hogy Deodato elkészíti a Cannibal Holocaust hivatalos folytatását, és erről a tervéről állítólag még nem mondott le.

Így készült a film

A vad szex földje nemzetközi sikerének köszönhetően felmerült a folytatás gondolata, amelynek megrendezésére természetesen ismét Lenzit kérték fel. A direktor viszont korábbi gázsijának háromszorosát kérte, amit a producerek nem akartak megadni neki. Lenzi anyagi követelése mindazonáltal nem mondható irreálisnak, tekintve a veszélyes és nomád forgatási körülményeket, illetve azt, hogy az effajta exploitation filmek producerei mindig ott spóroltak, ahol csak tudtak, beleértve a stábtagok fizetését is, ellenben a hasznon nem szerettek osztozni. Lenzi helyére másik rendezőt kerestek és találtak Ruggero Deodato személyében, aki a Zsaruként élj, férfiként halj (1976) című alkotásával jelentős anyagi sikert ért el. A folytatás koncepcióját elvetették ugyan, A vad szex földje két főszereplőjét, Ivan Rassimovot és Me Me Lait azonban megtartották, de már nem az eredeti szerepüket játszották. Deodato elmondta, hogy az új történetet illetően befolyásolta egy újságcikk is, amely a világhírű üzletember és filantróp, John D. Rockefeller egyik unokája, Michael Rockefeller sorsáról szólt.

A férfi 1961-ben részt vett egy új-guineai expedícióban René Wassing holland antropológussal és két helyi idegenvezetővel. November 17-én kenujuk a nyílt vízen felborult, és sodródni kezdett. A két idegenvezető segítségért úszott, de nem tértek vissza. November 19-én Rockefeller is úgy döntött, hogy megpróbál kiúszni a körülbelül huszonkét kilométer távolságra lévő partra. Wassingot másnap megmentették, Rockefeller azonban soha többé nem került elő. Egyes feltételezések szerint a kimerültségtől vízbe fulladt, esetleg egy cápa vagy egy tengeri krokodil támadta meg. Több nyomozás is indult, hogy kiderítsék Rockefeller sorsát. Ezek megállapításai szerint a férfi partot ért, ahol a kannibálok megölték és megették őt, bosszúból egy három évvel korábbi incidensért, amikor egy holland járőr (Új-Guinea azon része akkoriban holland fennhatóság alá tartozott) Otsjanep falu több vezetőjét is megölte. Nem tudom, mi lehetett a Deodato által olvasott újságcikkben, de egy 2018-as interjúban a rendező egy egészen más sztorit mondott el: szerinte Rockefeller unokája egy Cessna típusú repülőgéppel lezuhant egy őserdőben az Egyenlítő mentén, és úgy vált a kannibálok áldozatává. Ami bizonyos, hogy Renzo Genta és a producer, Giorgio Carlo Rossi történetének felhasználásával Genta, Gianfranco Clerici és Tito Carpi írta meg a film forgatókönyvét.

Deodato a National Geographic magazinban látott néhány képet a mindanaói dzsungelről (Mindanao a Fülöp-szigetek egyik szigete), és azok alapján választotta ki a helyszíneket. Egy 2020-as cikkben viszont már arról beszélt, hogy az egész filmet Malajziában forgatták. Nevetségesnek tartotta a Corriere della Sera újságírójának azt a feltételezését, hogy valójában ki sem tette a lábát Olaszországból, mert az opuszt a dél-olaszországi Abruzzo régióban készítették. (Az IMDb Mindanaót és Malajziát is a forgatási helyszínek között említi.) Deodato elmondta, hogy Malajziában abban az ún. szent barlangban is forgattak, ahol később Sergio Martino filmje, A kannibál isten hegye (1978) egyes jelenetei is készültek. Az utolsó kannibál világ főszerepére maga Deodato választotta Massimo Foschit, mert egy olyan színészt akart, aki jó fizikumú, energikus, játszani is tud, de hétköznapi az arca. Szerinte Foschi játékának köszönhető, hogy a figura élővé és hihetővé vált. Előzetesen elmagyarázta neki, hogy a cselekmény szempontjából szükség van a frontális meztelenséget ábrázoló jelenetekre. Foschi megértette ezt, és semmilyen probléma nem merült fel a ruhátlan képsorok felvétele közben.

A film forgatása 1976 augusztusában kezdődött, és októberben ért véget. A stábra leselkedő veszélyek ellenére Deodato nem félt semmitől, sőt állítólag kifejezetten jól érezte magát az őserdőben a bennszülöttek, a piócák és a vadállatok között, és akkor sem lett tele a gatyája, amikor a közelükben váratlanul kidőlt egy-egy óriás méretű fa. Pedig éppenséggel lehetett volna miért aggódni, mert például a rendezőasszisztensi feladatokat ellátó Lamberto Bavát (a neves rémfilmrendező, Mario Bava fia, 1980-tól önálló játékfilmrendező) megmarta egy kígyó. Bár a hüllőnek nem volt mérge, mégis mindenki megijedt, és a biztonság kedvéért Bavát kórházba szállították. A film nemcsak az erőszakos kannibáljelenetek, hanem az élő állatok lemészárlása miatt is nagy visszhangot váltott ki. Deodato később azt állította, hogy ezeket a jeleneteket Giorgio Carlo Rossi producer utólag illesztette a filmbe, ez viszont nem volt teljesen igaz. A boa és a leguán harcát valóban Rossi vette fel a forgatás legvégén, amikor a stáb már elutazott. Asszisztense egy kígyókereskedésben egy olyan boát keresett, amelyik képes felfalni egy leguánt. Csak egy olyan példányt talált, amely három nappal azelőtt evett utoljára, és jó darabig ingerelni kellett, míg hozzálátott a leguán elfogyasztásához. Azonban nem ette meg teljesen az állatot, így a jelenet is félbeszakad a filmben.

A többi állat lemészárlását Deodato stábja vette fel, ahogyan később a Cannibal Holocaust esetében is. A rendező az új évezredben azt nyilatkozta, hogy ma már nem tenne ilyesmit, azóta megváltoztak az idők. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a bennszülöttek a leölt állatok mindegyikét elfogyasztották, hiszen ők egyébként is azokkal az állatokkal táplálkoztak. Különösen szerették a krokodilhúst, főleg a mancsokat, így amikor a stáb végzett a krokodillal, a mancsok tűntek el a leghamarabb. Megették a megölt rágcsálókat és vaddisznókat is. Deodato elismerte, hogy a Cannibal Holocaustban az óriásteknőssel kifejezetten durván végeztek, de az is a bennszülöttek gyomrában kötött ki. A kismajmok halála különösen szívbe markoló volt, mert ha megöltek egy példányt, a fajtársak szó szerint belepusztultak a szívfájdalomba. Robert (Massimo Foschi) a film vége felé legyőzi az egyik kannibált, és megeszi annak máját. Az emberi májat egy pár nappal korábban vásárolt kecskemáj helyettesítette, amelyet szobahőmérsékleten tároltak, de hát sejthetjük, hogy ez a trópusokon hány fokot jelenthetett. Foschi szerint a májnak nagyon kellemetlen szaga volt, ezért egyáltalán nem kellett megjátszania az undort, amikor beleharapott. A filmet 1977. február 8-án mutatták be az olasz mozik. Bár játékfilmnek készült, a reklámok a mondo jellegét hangsúlyozták. A cenzorok természetesen közbeléptek: Nagy-Britanniában például négy, Svédországban tíz percet kellett kivágni belőle. A három évvel későbbi Cannibal Holocaust hírhedtsége és kultstátusza miatt Az utolsó kannibál világ utólag Jungle Holocaust alternatív címmel is forgalomba került, míg A vad szex földjét az Ultimo mondo cannibale miatt Mondo cannibale alternatív címmel is piacra dobták.

Me Me Lai halálának jelenetét Umberto Lenzi átemelte az Élve megzabálva! (1980) című saját kannibálfilmjébe. A művésznő az új évezredben elmesélte, hogy Lenzi és Deodato munkastílusa jelentősen különbözött, s a maga részéről nemcsak hogy szívesebben dolgozott Deodatóval, de Az utolsó kannibál világot is jobban kedveli, mint A vad szex földjét. Munkamódszerük leglátványosabb különbsége az volt, hogy Lenzi folyton kiabált, míg Deodato szinte sosem. Me Me egyszerűen nem tudta, mikor jó az, amit csinált, és mikor nem, mert Lenzi mindkét esetben csak üvöltözött, és mivel a rendező angolul, a színésznő meg olaszul nem beszélt különösebben jól, ezért nehezen értették meg egymást. Második közös filmjük, az Élve megzabálva! forgatásán Lenzi már nyugodtabban viselkedett, Me Me szerint talán azért, mert a rendező felesége, Olga Pehar is jelen volt. Ugyanakkor a színésznő elmondta azt is, hogy a kamerákon kívül elég jól kijött Lenzivel, lényegében barátok lettek. Egyik kannibálfilmje esetében sem okozott gondot számára a meztelenség, hiszen általában a partnerei is ruhátlanok voltak, az állatkínzási jelenetek viszont nagyon megviselték. A vad szex földjében a majom megcsonkításának felvételét ott akarta hagyni, ám Lenzi nem engedte. Sokáig rémálmai voltak emiatt, a fülében hallotta a szerencsétlen kismajom visítását. Me Me szerint Deodato volt a jobb rendező, aki mindig nyugodtan elmagyarázta, mi történik az egyes jelenetekben, és azt is, hogy mit vár a színésznőtől. Me Me szerint a békésebb körülményeknek köszönhetően Deodato többet tudott kihozni belőle, mint Lenzi. Az utolsó kannibál világban csupán az a jelenet okozott számára nehézséget, amelyben Massimo Foschi megerőszakolja: „Ruggero, ezt nem veheted fel hátulról, hacsak nem akarod látni, hogy mit ettem aznap!” Végül ezt a helyzetet is sikerült békésen megoldani. A színésznő elárulta, hogy szívesen filmezett volna még Lenzivel és Deodatóval, de haza kellett utaznia Rómából. Utolsó filmszerepét Lars von Trier A bűn mélysége (1984) című alkotásában játszotta.

Kannibalizmus a filmekben

A kannibálfilm a horror egyik alműfaja, amelynek jegyében elsősorban olasz filmesek ügyködtek a hetvenes-nyolcvanas években, de spanyol, francia, sőt indonéz alkotók is ráharaptak a témára. (Sem módom, sem terjedelmem nincs arra, hogy minden egyes alkotásra külön kitérjek, ezért csak a szerintem legérdekesebbeket emelem ki.) Maga a motívum meglehetősen korán megjelent a filmvilágban. Így például a Johnny Weissmüller nevével fémjelzett, harmincas-negyvenes évekbeli Tarzan-filmek némelyikében kannibál törzs is szerepelt, ám a részleteket még verbálisan sem taglalták, nemhogy vizuálisan. A műfaj egyik elődjének tekinthető a magyar származású Cornel Wilde (Weisz Kornél Lajos) A meztelen préda (1965) című kalandfilmje, amelyben ő játszotta a főszerepet is. A történet részben egy amerikai felfedező, John Colter (1774–1813) expedíciós tapasztalatain alapul. Férfiak kisebb csoportja vesz részt egy afrikai szafarin, ahol konfliktusba keverednek egy bennszülött törzzsel. A törzs tagjai változatos módszerekkel végeznek a szafari résztvevőivel, csupán a vezetőt hagyják életben, aki megkapja a túlélés halovány esélyét: meztelenül és fegyvertelenül elengedik, némi előnyt adnak neki, utána felfegyverzett harcosok veszik üldözőbe. Meglepő módon a kannibalizmus motívuma a művészfilmekben is megjelent. Jean-Luc Godard morbid alkotása, a Weekend (1967) végén a főszereplő házaspár kannibál hippik fogságába kerül, és amolyan zárópoénként az asszony nemcsak falatozik szökés közben lelőtt férje holttestéből, hanem még repetát is kér. A téma szempontjából az 1969-es esztendő is fontos: Liliana Cavani alkotása, a Kannibálok címe csak szimbolikus, Pier Paolo Pasolini drámájában, a Disznóólban és Federico Fellini mesterművében, a Fellini-Satyriconban viszont ténylegesen megjelenik a kannibalizmus motívuma. A Pasolini-opusz cselekménye két szálon fut: a sivatagban játszódó történések egy kannibál törzs kialakulását és pusztulását mutatják be. A Fellini-Satyricon dúsgazdag szereplője, Trimalchio azt a feltételt szabja kapzsi örököseinek, hogy fogyasszák el a holttestét, mert csak úgy örökölhetnek. Ha nem is nagy lelkesedéssel, de megvalósul a bizarr lakoma…

A művészfilmek sorából témánkhoz kapcsolódik a brazil Nelson Pereira dos Santos Milyen ízletes volt az a francia! (1971) című alkotása, amely a XVI. század végén játszódik Brazíliában, ahol két bennszülött törzs rivalizál egymással: az egyiket a franciák, a másikat a portugálok támogatják. Marco Ferreri szatírája, a Milyen jóízűek a fehérek! (1988) tulajdonképpen a nyugati társadalmak álhumánus afrikai segélyakcióit figurázza ki. Ne maradjon említetlenül Peter Greenaway talán legismertebb alkotása, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) sem. A gátlástalan gengszter megalázott felesége viszonyt kezd egy antikváriussal. Amikor a férj megtudja, hogy megcsalták, megöleti a riválisát. Az asszony különleges bosszút esküszik, melynek részeként halott szeretője megsütött holttestét feltálalja a férjének… A populáris filmek vonatkozásában elsősorban a thrillerekben és a horrorokban jelent meg a kannibalizmus motívuma. Az igényesebb opuszok közé tartozik Francesco Barilli mívesen elkészített giallója, A fekete ruhás hölgy illata (1974), a fiatalon elhunyt angol színész, Laurence Harvey rendezésében és főszereplésével készült Welcome to Arrow Beach (1973, lásd Teakbois cimborám felnőtteknek szóló ismertetőjét) vagy az immár legendás antihőst, dr. Hannibal Lectert szerepeltető filmek, különösen A bárányok hallgatnak (1991, Jonathan Demme). A műfaj rajongói zabálni fogják a Scott Glenn nevével fémjelzett Shadowhuntert (1993) is, amelyről szintén Teakbois kolléga írt étvágygerjesztő ajánlót. Szóljunk néhány mondatot azokról az alkotásokról is, amelyek a kannibalizmussal kapcsolatos megtörtént esetek alapján készültek! Ilyen például a Jeremy Renner főszereplésével forgatott Dahmer (2002), melynek címszereplője kizárólag fiúkat és férfiakat gyilkolt meg (ügyéből persze más filmek is készültek), vagy a német Thomas Kretschmann nevével fémjelzett Rohtenburg (2006), amely Armin Meiwes esetét dolgozza fel: Meiwes önkéntes áldozatot keresett és talált kannibál hajlamai kiélésére. Szintén német film a fiktív történetet elmesélő A rajongó (1982), melynek tizenéves hősnője, miután szembesül azzal, hogy imádott popsztárja nem viszonozza az érzelmeit, hirtelen felindulásában megöli a férfit, aztán feldarabolja a testet, és apránként megeszi. A rajongó lányt az akkor még csak tizenhét (!) éves Désirée Nosbusch, a bálványt pedig a Rheingold német új hullámos banda énekese, Bodo Staiger alakította.

A legtöbb filmbarát mégsem a fentebb emlegetett alkotásokra gondol a kannibálfilm hallatán, hanem inkább azokra az opuszokra, amelyek tobzódnak az erőszakos és csonkításos jelenetekben (legyen bár az áldozat ember vagy állat), és a szexualitás sem hiányzik belőlük. Az alapsztori szinte mindig ugyanaz: a civilizációból egy kisebb csoport valamely oknál fogva az őserdőbe kerül – ez lehet szándékos elhatározás vagy például egy repülőgép-katasztrófa eredménye –, ahol hőseink kannibálokkal akadnak össze. Előfordul, hogy a fehér emberek passzívan válnak áldozatokká, ám az a gyakoribb, hogy kegyetlenkedésük váltja ki a bennszülöttek erőszakos reakcióját. A műfaj általános megítélése alapvetően negatívnak mondható, a legtöbb darab a cenzúra beavatkozásához vezetett, ugyanakkor például a Cannibal Holocaust az évtizedek alatt egyfajta trash-klasszikussá vált. Több kritikus úgy látja, hogy egyes kannibálfilmek lényegében az imperializmust bírálják, és a harmadik világ kiszolgáltatott helyzetét mutatják be. A zsáner divatját egyes vélemények szerint A vad szex földje, mások szerint Az utolsó kannibál világ indította el. Ebben az érintett művek rendezői sem értettek egyet. Lenzi szerint egyértelműen övé volt a „dicsőség”, hiszen filmje öt évvel előzte meg Deodatóét, aki talán soha nem rendezett volna kannibálfilmet, ha Lenzi elvállalja a folytatást is. Deodato azzal érvelt, hogy ő viszont komoly előtanulmányokat folytatott a témában, amit Lenzi nem tett meg, csupán koppintott egy korábbi filmet. Érvei között szerepelt az is, hogy a kannibálfilmek sorozatgyártása az ő alkotása, és nem Lenzié után indult el.

Említsünk meg néhányat a hírhedtebb művek közül! A trash filmek olasz pápája, Joe D’Amato a részben általa dirigált Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódjaként forgatta le az Emanuelle és az utolsó kannibálok (1977) című alkotását. A fotóriporter hősnő (Laura Gemser) egy elmegyógyintézetben találkozik egy kannibál nővel, és ennek hatására egy professzorral (Gabriele Tinti) útnak indul az Amazonas őserdejébe, hogy megtalálja a kannibál törzset. Eszünkbe ne jusson azt gondolni, hogy az olcsó filmjeiről nevezetes D’Amato eredeti helyszíneken forgatott: szinte az összes jelenetet egy Rómához közeli tó környékén forgatták, a bennszülöttek szerepére pedig Rómában élő vagy éppen ott turistáskodó filippínókat (és filippinákat) kértek fel. Két és fél hét alatt el is készült a film, és oly nagy sikert aratott, hogy D’Amato még néhány művében visszatért a témához. A Papaya, a kannibálok szerelemistennője (1978) sajátos környezetvédelmi filmként is felfogható: egy karibi szigeten egy atomerőművet akarnak létrehozni, ami ellen az őslakosok például úgy tiltakoznak, hogy felfalják a projekten dolgozó mérnököket. D’Amato munkamódszeréhez jellemző adalék, hogy 1979 nyarán egyszerre hat (!) film – Porno Holocaust, Paradiso blu, Sesso nero, Orgasmo nero, Hard sensation, Erotic Nights of the Living Dead – forgatását kezdte meg ugyanazokon a helyszíneken. A szereposztás és az egyes jelenetek között jelentős átfedések vannak, némelyik opuszban a kannibalizmus motívuma is újra megjelent.

Sergio Martino A kannibál isten hegye (1978) című opusza egy jobb napokat is látott, de még akkoriban is roppant dekoratív sztár, Ursula Andress főszereplésével készült, sőt a férfi főszerepet is egy ismertnek mondható színész, az amerikai Stacy Keach játszotta. A hősnő a bátyja és egy professzor társaságában indul Új-Guinea őserdejébe, hogy megtalálja eltűnt antropológus férjét, akit mellesleg a magyar Fellegi Tamás (Tom Felleghy) alakított. Már csak a nemzetisége miatt is kuriózumnak számít az indonéz Primitív (1980), Sisworo Gautama Putra munkája, amelyben antropológushallgatók és kísérőik szenvednek tutajbalesetet az őserdő mélyén, de ennél is nagyobb baj, hogy egy kannibál törzs mindent megtesz annak érdekében, hogy a bajbajutottak bekerüljenek a napi menüsorba. A Joe D’Amatóval összemérhető spanyol Jesús Franco is többször áldozott a kannibálfilm műfajának oltárán. Igaz, azt is hozzátette, hogy csak a pénzért forgatta őket, és nem is érti, az emberek miért néznek ilyen szemeteket. Franco kannibálos sztorijai közül az El caníbal (1980, ismertebb angol címén: Devil Hunter) a leghírhedtebb, amelyben egy színésznő emberrablók fogságába kerül, akik egy olyan szigetre viszik, ahol az őslakosok rendszeresen fiatal nőket áldoznak fel egy ijesztő külsejű szörnyetegnek. Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című opusza korábbi filmekből átvett jeleneteket is tartalmaz, szereplői között pedig felbukkan Mel Ferrer és Janet Agren is, valamint két pornós, a Cannibal Holocaust főszereplőjeként ismert Robert Kerman és a Score (1974, Radley Metzger) című erotikus mestermű egyik főszereplője, Gerald Grant. A Cannibal Ferox (1981, Umberto Lenzi) szintén a leghírhedtebb darabok közé tartozik: a főszereplők épp azért indulnak a dzsungelbe, hogy bebizonyítsák, a kannibálok nem léteznek. Mondani se kellene, hogy ebben súlyosan tévednek…

A kannibál ínyencségek egyike a francia színekben forgatott Cannibal Terror (1981, Alain Deruelle), bár ezt nem kell szó szerint érteni, mert a mű elég sok hasonlóságot mutat a spanyol Jesús Franco Mondo cannibale (1980) című filmjével úgy a szereposztást, mint bizonyos jelenetek feltűnő hasonlóságát illetően. Roy Garrett (Mario Gariazzo álneve) Amazónia (1985) című rendezése romantikus (!) húrokat is penget, és azt a látszatot próbálja kelteni, mintha valós történetet mesélne el. A hősnő, Catherine szüleit egy amazonasi hajókirándulás során kegyetlenül lemészárolják, és a hölgy egy kannibál törzshöz kerül, ahol az egyik harcos, Umukai beleszeret. Catherine sokáig a törzset hibáztatja szülei kegyetlen haláláért, mígnem kiderül, hogy téved, és Umukai segítségével bosszút állhat az igazi felelősökön. Szándékosan nem tértem ki az összes kannibálfilmre, sőt alighanem többel foglalkoztam, mint amennyi megérdemelte volna. Említsük meg Antonio Climati Natura contro (1988) című filmjét is, mely lényegében lezárta az irányzat „aranykorát”. Az opuszt Cannibal Holocaust 2 címmel is forgalmazták, ám valójában semmi köze Deodato kultuszfilmjéhez. Az új évezredben több rendező (Bruno Mattei, Eli Roth, S. Craig Zahler és mások) fáradozott azon, hogy újra divatba hozza a kannibalizmus témáját. Ezek az újabb filmek általában jobb anyagi és/vagy technikai körülmények között készültek, mint a „klasszikusok”, de nem idézték elő a műfaj reneszánszát. Sajnos? Hál'istennek?

Az utolsó kannibál világ (Ultimo mondo cannibale, 1977) – olasz horrorfilm. Giorgio Carlo Rossi és Renzo Genta történetéből a forgatókönyvet írta: Tito Carpi, Gianfranco Clerici és Renzo Genta. Operatőr: Marcello Masciocchi. Zene: Ubaldo Continiello. Díszlet: Walter Patriarca. Vágó: Daniele Alabiso. Rendező: Ruggero Deodato. Főszereplők: Massimo Foschi (Robert Harper), Me Me Lai (Pulan), Ivan Rassimov (Rolf), Sheik Razak Shikur (Charlie), Judy Rosly (Swan), Suleiman (bennszülött törzsfőnök), Shamsi (bennszülött harcos).

MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM! (Csak 18 éven felülieknek!)

A kaland

Halálfejesek

Teoréma

Viszlát, Tamás bátya!

A nagy zabálás

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/1: Előzmények és előkészületek

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/2: A forgatástól a fogadtatásig

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága

Magánbűnök, közerkölcsök

Az érzékek birodalma

Portyán

Spetters

BEST OF FIELD64

Az ártatlan (18+)

Rejtélyek (18+)

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró (18+)

Beatrice Cenci (18+)

A negyedik férfi (18+)

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

VISZLÁT, TAMÁS BÁTYA!

Az olasz Gualtiero Jacopetti és alkotótársa, Franco Prosperi a filmtörténet rossz hírű alkotói közé tartoznak. Egyesek szerint korukat megelőző filmes zsenik voltak, akik tabukat nem ismerő témaválasztásaikkal, vitathatatlan vizuális tehetségre valló látásmódjukkal valósággal forradalmasították a dokumentumfilm-készítést, és sokkal naprakészebben reagáltak a társadalmi valóságra, mint művészfilmes kollégáik. Mások viszont úgy látják, hogy csupán a szenzációkat és az anyagi sikert hajszolták, valósággal tobzódtak a nyers erőszak és a meztelenség ábrázolásában, és a valóság tényszerű feltárása helyett inkább az alantas ösztönöket próbálták kielégíteni. Első közös filmjük, a Kutyavilág (1962) – melynek elkészítésében Paolo Cavara is részt vett – fogadtatása alapvetően kedvező volt, a kritikusok többsége dicsérte a friss és eredeti alkotói nézőpontot. Ellenben a gyarmatosítás alól felszabaduló Afrikát bemutató dokumentumfilmjük, az Africa Addio (1966) hatalmas viharokat váltott ki. Az alkotókat nemcsak rasszizmussal, hanem még gyilkossággal is megvádolták, mivel felmerült a gyanú, hogy a filmben látható kivégzések egy részét ők rendelték meg a zsoldosoktól csak azért, hogy filmre vehessék a mészárlásokat. Megtépázott szakmai hírnevüket az amerikai rabszolgaság történetét feldolgozó Viszlát, Tamás bátya! (1971) című áldokumentumfilmmel próbálták helyreállítani. Ám ez is csupán olaj volt a tűzre: újra elhangzott a rasszizmus vádja, ami mellé a plágium is felsorakozott, a számos erőszakos és meztelen jelenet miatt pedig a cenzorok is szigorúan felléptek a film ellen. A zenét Jacopetti és Prosperi állandó munkatársa, Riz Ortolani komponálta. Korábban már bevált módszerének megfelelően az ellenpontozással élt – akárcsak később a hírhedt Cannibal Holocaust (1980) esetében –, vagyis a felzaklató képekhez gyönyörű kísérőzenét írt. A Katyna Ranieri által előadott Oh My Love című dalt negyven év múlva a Drive – Gázt! (2011, Nicolas Winding Refn) című filmhez is felhasználták. Az ősbemutató óta eltelt közel öt évtized alatt a Viszlát, Tamás bátya! kultklasszikussá vált, vágatlanul is megjelent DVD-n, tudomásom szerint azonban Blu-rayen még nem adták ki (a Black Lives Matter korában ezt most valószínűleg egyetlen kiadó sem fogja bevállalni). Az alkotók eredeti szándéka és a kultstátusz ellenére a filmet mind a mai napig gyakran emlegetik a rasszizmus egyik legdurvább mozgóképes megjelenítéseként. 

A történet 

A filmnek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye. Egy áldokumentumfilmet látunk, amelyben a modern kor filmesei visszatérnek a múltba, a rabszolgatartó Amerikába, és olyan fehéreket szólaltatnak meg mindkét nemből, akik részt vettek az afrikai nők és férfiak gátlástalan kizsákmányolásában. Láthatjuk, amint a négereket embertelen körülmények között gályákon az Egyesült Államokba hurcolják, ott mindenféle megalázó „egészségügyi” tortúráknak vetik alá őket, mielőtt különböző célokra szétosztanák a transzportokat. Akik fizikailag alkalmasak rá, azokkal nehéz fizikai munkákat végeztetnek, mások magánházakhoz vagy bordélyokba kerülnek, hogy szexuális rabszolgák legyenek. Az egyház is igényt tart a rabszolgákra saját céljai érdekében. Persze a rabszolgatartók gondot fordítanak az utánpótlásra is, és az alkalmasnak látszó férfiakat és nőket utódnemzésre kényszerítik. Akik nem engedelmeskednek az uraiknak vagy az úrnőiknek, vagy nem elég készségesek és szorgalmasak, netán fellázadnak, azok a legkegyetlenebb büntetésekben részesülnek, amelyeknek skálája a korbácsolástól a csonkításon át a kivégzésig terjedhet. Vannak, akik például különleges vadászatokon az üldözött vad szerepét kénytelenek játszani. Az alkotók ezúttal bevallottan megrendezett jelenetekkel borzasztják el a nézőket, de ezeket olyan élethű részletességgel vették fel, hogy a közönség minél jobban átérezze az egykori rabszolgák szenvedéseit. A film egyfajta ellenpontként bemutatja azt is, hogy az akkori jelenben, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek kezdetén milyen volt a négerek helyzete az Államokban, ahol egyes feketék már a társadalom megbecsült és jómódú tagjai közé tartoznak. 

A mondo filmek 

Az úgynevezett mondo filmek az exploitation és a dokumentumfilmes törekvések párosításával születtek, és a hatvanas-hetvenes években élték fénykorukat. A műfaj megszületését általában Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi nagy feltűnést keltett alkotásához, a Kutyavilághoz (1962) kötik – ennek olasz címéből (Mondo cane) származik az irányzat neve is –, valójában azonban ennél korábbi dokumentumfilmek is a mondo kategóriába sorolhatók, mint például Alessandro Blasetti Europa di notte (Az éjszakai Európa, 1959) és Luigi Vanzi Il mondo di notte (Az éjszakai világ, 1961) című műve. A kifejezés annyira népszerűvé vált, hogy még a hasonló célzatú, ám angol nyelven készült dokumentumfilmek címében is előfordul: Mondo Bizarro (1966), Mondo Freudo (1966), Mondo Oscenità (1966), Mondo Topless (1966), Mondo Mod (1967), Mondo Hollywood (1967), Mondo Teeno (1967), Mondo Daytona (1968) stb. Az élelmes forgalmazók olykor még a játékfilmek esetében is éltek azzal a lehetőséggel, hogy egy-egy opusz címébe becsempésszék a kereskedelmi vonzerőt jelentő „mondo” szót: Wes Craven korai horrorja, Az utolsó ház balra (1972) az NSZK-ban például Mondo Brutale címmel is megjelent, sőt Jacopettiék utolsó mozifilmje, a Mondo Candido (1975) sem dokumentumfilm. Bár az irányzat vezéralakjai, Jacopetti és Prosperi azt állították, hogy korai filmjeikben egyetlen esetet leszámítva tényleg a valóságot dokumentálták, a mondo filmek többsége valójában megrendezett jeleneteket tartalmaz, melyeket előszeretettel álcáztak tudományos ismeretterjesztésnek. Így például gyakran foglalkoztak az idegen kultúrákkal, különös tekintettel a szexuális rítusokra, mert az ismeretterjesztő célzatú meztelenkedéssel a cenzúra elnézőbb volt. A visszatérő témák közé tartozott az állatokkal szembeni kegyetlenség – a mondo filmek gyakran mutatnak törzsi vadászatokat, és nem fukarkodnak az elejtett vad feldolgozásának gyomorforgató pillanataival sem –, a primitív orvoslás bemutatása, valamint a haldoklás és a halál ábrázolása, utóbbi lehetőleg valamilyen szélsőséges formában. 

A szenzációhajhász témák mellett egyes mondo filmek bepillantást engedtek a különféle szubkultúrákba is. A legendás szexfilmes, Russ Meyer fentebb már említett munkája, a Mondo Topless (a rendező első színes filmje!) a sztriptíztáncosnők világába kalauzolja a nézőit, és a dús keblű hölgyeket természetesen van szerencsénk igen sokszor toplessben látni. Pat Rocco közel négyórás (!) alkotása, a Mondo Rocco (1970) lényegében az amerikai meleg szubkultúra korai krónikája. Egyes mondo filmek később kultstátuszba kerültek, mert valamilyen valós szenzáció felértékelte a bennük látható képsorokat. Így például a Mondo Hollywood (1967) egyik közreműködője, a szexszimbólum Jayne Mansfield nem sokkal a film bemutatása előtt borzalmas autóbaleset áldozata lett. Az opusz morbid érdekessége az is, hogy látható benne a hírhedt „Manson család” egyik tagja, Bobby Beausoleil hippi zenész, egy másik jelenetben pedig a „család” egyik áldozata, Jay Sebring hollywoodi sztárfodrász is. (Sebring és társai – köztük az állapotos színésznő, Sharon Tate – 1969-es meggyilkolásának egyik oka állítólag az volt, hogy Mansonék így akarták elérni a más bűnügy miatt letartóztatott Beausoleil szabadon bocsátását.) Az olasz botrányfilmes, Joe D’Amato pályája utolsó szakaszában teljesen átállt a pornóra. 1978-as dokumentumfilmje, a Follie di notte a világ legnépszerűbb éjszakai szórakozóhelyeit és szexklubjait mutatja be a karrierje csúcsán álló diszkókirálynő, Amanda Lear vezetésével. A díva később azt állította, hogy becsapták, mert úgy tudta, hogy egy zenés vígjátékban vesz részt – két dalát (Follow Me, Enigma) valóban elő is adja a filmben –, és nem egy pornóba hajló, erotikus dokumentumfilmben. A mű egyik meghökkentőnek szánt, ám inkább komikus hatást kiváltó jelenetében egy meztelen hetero pár szerelmeskedik valamilyen misztikus szertartás keretében, aminek részeként az aktust szemlélő csuklyás férfiak is akcióba lépnek egymással. A szocialista Magyarországon szó sem lehetett arról, hogy a mondo filmeket bemutassák, mégis voltak olyanok, amelyek valahogy átjutottak a cenzúrán: Romano Vanderbes Ez Amerika című filmjét 1982-ben tűzték műsorra a magyar mozik. Kevésbé köztudott, hogy ez valójában egy katyvasz volt, amelyet az 1977-es eredeti opusz és 1980-as folytatásának a szocialista közízlés szerint „elfogadható” jeleneteiből vágtak össze. Láthattuk az Amerikai gyilkosságok (1981, Sheldon Renan és Leonard Schrader) című dokumentumfilmet is, amely a leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosokról szól a Manson családtól David Berkowitzon át Ted Bundyig. 

Jacopetti és Prosperi munkásságáról a következő alfejezet szól részletesebben, most tehát nézzünk néhányat a többiek közül. A Castiglioni fivérek (Angelo és Alfredo) 1969 és 1982 között öt mondo filmet forgattak a fekete kontinensen: Africa Segreta (1969), Africa Ama (1971), Magia Nuda (1975), Addio Ultimo Uomo (1978), Africa Dolce e Selvaggia (1982). Mindegyik mű hátborzongató látnivalókat kínál, így például az Addio Ultimo Uomo jelenetei között előfordul kasztráció, férfi és nő körülmetélése, valamint állatok lemészárlása, sőt a fivérek egy kifejezetten pornográf epizódot is forgattak, amikor bennszülött nők primitív dildókat használnak valamilyen szexuális rítus közben. Jacopetti állandó operatőrje, Antonio Climati és Mario Morra 1975 és 1983 között három dokumentumfilmmel gyarapította a mondo filmek tekintélyes mennyiségét. Mindhárom opusz elsősorban az emberek és az állatok kapcsolatának legkegyetlenebb megnyilvánulásait örökítette meg. A leghírhedtebb a legelső volt, az Ultime grida dalla savana (1975). Két jelenete különösen nagy megdöbbenést váltott ki: az egyikben egy afrikai oroszlán darabokra tép egy turistát, a másikban pedig zsoldosok megkínoznak és megölnek egy őslakos dél-amerikai férfit. Ez utóbbiról azóta egyértelműen kiderült, hogy megrendezett képsor volt, az oroszlános epizódról azonban ezt nem sikerült kétséget kizáróan bebizonyítani. Érdekességként említsük meg, hogy a film közreműködői között Staller Ilona is felbukkan. Climati és Morra másik két filmje: Savana violenta (1976), Dolce e selvaggio (1983). Az 1978-ban indult széria, A halál ezer arca első részét azzal reklámozták, hogy „46 országban betiltották”. A cím alapján, gondolom, mindenki sejti, hogy miféle látnivalókkal szolgál, és a sokkhatást fokozza, hogy a film körülbelül 60 százaléka állítólag valódi, nem megrendezett haláleseteket mutat be. A Mondo senza veli (1985, Bitto Albertini) elsősorban annak a jelenetnek köszönheti hírhedtségét, amelyben egy arab erőszaktevőt nyilvánosan karóba húznak. Gyengébb idegzetűek kedvéért sietve megjegyzem, hogy ezúttal is csupán megrendezett jelenetről van szó. Zárszóként jegyezzük meg, hogy voltak, akik szó szerint átvették a stafétabotot Jacopettitől és Prosperitől: Stelvio Massi két folytatást készített a két eredeti Mondo Cane filmhez, amelyeknek a kilencvenes években Németországban még két folytatása készült. 

Embertelen filmesek vagy a dokumentumfilmezés megújítói? 

Gualtiero Jacopetti 1919. szeptember 4-én született Olaszországban, a toscanai Bargában. Egész életében szorosan kötődött a szülőföldjéhez. A fasiszta ideológia hatására önként jelentkezett a hadseregbe, 1944-ben azonban átállt a partizánokhoz. A háború vége felé összekötő tisztként teljesített szolgálatot. Az 1948-as választási kampány során Milánóban találkozott Indro Montanelli újságíróval, aki pártfogásába vette a tehetséges ifjút. Jacopetti első cikkei az Oggi és a La Settimana Incom című lapokban jelentek meg. Montanelli magával vitte Bécsbe, ahol Jacopetti a Corriere della Sera számára is írni kezdett. 1953-ban a La Settimana Incom kívánságára Rómába költözött. Itt egy saját lapot alapított Cronache névvel, melynek első száma 1954. január 1-jén jelent meg. Ezt tekintik a máig létező olasz hetilap, a L’Espresso elődjének. A Cronache igazi botránylap volt, mert olyan anyagokat közölt, amelyek az olasz sajtóban tabutémáknak számítottak, s emiatt a cenzúra gyakran és szigorúan fellépett a kiadvány ellen. Amikor kifogásolható fotók jelentek meg benne a népszerű filmcsillagról, Sophia Lorenről, Jacopettit obszcén fényképek sokszorosításával, forgalmazásával és kereskedelmével vádolták meg. Tizenhat hónapos börtönbüntetést kapott, és a hatóságok végleg bezáratták a szerkesztőséget. Rövidesen újra meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással. 1955-ben csoportszexre került sor a lakásán két férfi és két nő közreműködésével. Jacopetti állítólag nem tudott arról, hogy az egyik lány kiskorú volt. Az apa azonban feljelentette őt, és az újságírót letartóztatták. Ötvenkilenc napot töltött börtönben. Ezután elfogadta az ügyvédek javaslatát, és feleségül vette a lányt. Házasságukat kilenc év múlva érvénytelenítették. Ezekben a zűrös években került kapcsolatba az olasz filmvilág számos képviselőjével. Összebarátkozott a nagy tekintélyű Alessandro Blasettivel, és részt vett fentebb már említett alkotása, a mondo filmek előfutárának tekinthető Europa di notte elkészítésében. 

A film számára összegyűjtött anyag egy részét Blasetti – elsősorban a cenzúrától tartva – használhatatlannak minősítette. Állítólag a mellőzött epizódok adták az ötletet Jacopetti első saját filmjéhez, a Kutyavilághoz (1962), amelyet új munkatársaival, Franco Prosperivel és Paolo Cavarával (1926–1982) közösen készített. (Az eredeti cím igazából egy szolid olasz káromkodás, magyar megfelelője talán az lehetne, hogy „A kutyafáját!” vagy „A kutya mindenit!”.) Bejárták az egész világot, nemegyszer az életüket kockáztatva készítettek megdöbbentő felvételeket különös emberi szokásokról és bizarr rituálékról, melyekben az állatokkal szembeni kegyetlenség játszotta a főszerepet. A film nemzetközi sikert aratott anyagilag éppúgy, mint szakmailag. Bemutatták az 1962-es cannes-i filmfesztiválon, és megkapta az Olasz Filmakadémia díját, a David di Donatellót. Riz Ortolani és Nino Oliviero kísérőzenéje a filmtől függetlenül is népszerűvé vált. A főcímzenét [Ti guarderò nel cuore (More)] 1964-ben Oscar-díjra jelölték, és a Norman Newell által írt szöveggel olyan sztárok is felvették a repertoárjukba, mint például Frank Sinatra és Judy Garland. Bár egyes kritikusok már ekkor pedzegették, hogy az alkotók csupán a szenzációkat hajszolják, és az alantas ösztönöket próbálják kielégíteni a művészet álcája mögött, a többségi vélemény mégis az volt, hogy Jacopetti és társai bátran nyúltak olyan témákhoz, amelyek a nyugati – és különösen az olasz – médiában tabunak számítottak. A Mondo Cane forgatását és sikerét azonban egy személyes tragédia árnyékolta be. Jacopetti viszonyt folytatott Belinda Lee angol színésznővel, aki gyermeket várt tőle. 1961. március 12-én Jacopetti, Cavara és Belinda Los Angelesből Las Vegasba tartott egy forgatásra, amikor súlyos autóbalesetet szenvedtek. A színésznő a helyszínen életét vesztette, a két férfi komoly sérüléseket szenvedett. 

A film kiugró sikerére való tekintettel 1963-ban bemutatták a folytatást, a Kutyavilág 2-t, amelyben több volt az irónia, és kevesebb a szörnyűség. Az alkotók főként az előző film felhasználatlan képsoraiból dolgoztak. A szerzetes önégetési jelenete nem valódi, az itt látható speciális effektusok az akkor még ismeretlen Carlo Rambaldi nevéhez fűződnek. A folytatást egyébként szintén kedvezően fogadták a nézők. Jacopetti utólag elismerte, hogy a második rész mindössze az anyagi haszon érdekében született, és ő maga ezt a filmet nem tekintette életműve szerves részének. Míg a Kutyavilág két része különösebb koncepció nélkül halmozta a bizarr látnivalókat, addig a La donna nel mondo (1963) a női testet és a szexuális praktikákat állította középpontba, szintén a világ különböző részein forgatott filmfelvételek segítségével. Az alkotók Belinda Lee emlékének ajánlották a művüket. Ezúttal is hangsúlyozták, hogy eredeti felvételeket mutatnak be, ám többen is azt gyanítják, hogy a La donna nel mondo valójában több megrendezett jelenetet is tartalmaz. Ezt a filmet követte a híres-hírhedt Africa Addio (1966), melynek elkészítésében Paolo Cavara már nem vett részt. Egyesek az életmű csúcsteljesítményének, mások inkább a mélypontjának tartják, az egyetemes filmtörténet egyik legembertelenebb alkotásának. 

A fő téma Afrika felszabadulása a gyarmati uralom alól. Jacopetti korabeli meglátása szerint ez a helyzet óriási katasztrófába fog torkollani, mert az afrikai embereknek semmilyen tapasztalatuk nincs az államszervezetre épülő társadalmakat illetően, és a kialakuló káoszban a legerősebbek és legerőszakosabbak fognak hatalomra jutni. A filmet három évig forgatták állandó életveszélyben: a stábot a tanzániai Dar es-Salaamban kis híján kivégezték, mert azt hitték róluk, hogy angolok. Az utolsó pillanatban érkezett egy tiszt, aki tudta róluk, hogy olaszok. A több mint kétórás dokumentumfilmben a kamera az emberekkel és az állatokkal szemben elkövetett különös kegyetlenségeket örökített meg. Jacopettit az 1964-es forgatáson meglátogatta egyik újságíró ismerőse, Carlo Gregoretti. Ennek a látogatásnak súlyos következményei lettek, mert Gregoretti egy cikket írt a L’Espresso hetilapba, amelyben lényegében gyilkossággal vádolta meg az alkotókat. Elmondása szerint Jacopetti valósággal hencegett neki azzal, hogy a zsoldosok bármit megtesznek a filmstábnak, és néhány kivégzésre csak azért került sor, hogy a stáb lefilmezhesse azt. A rendező állítólag megdöbbentő cinizmussal arra is megkérte a parancsnokot, hogy az egyik fához kötözött halálraítéltet állítsa inkább egy falhoz, ahol a fényviszonyok és a háttér kedvezőbbek a filmfelvételhez. A cikk tartalma szélsebesen elterjedt a világsajtóban, és az ügyből bírósági per lett. A magyar Esti Hírlap (1964. december 18.) a „Gyermekgyilkosság – filmfelvételre” című cikkében így tudósított az esetről: „Az Espresso című olasz hetilap legutóbbi számában részletesen beszámol Csombe zsoldosainak egy bestiális tettéről és néhány olasz operatőr cinikus viselkedéséről. Még ez év október 24-én Mobutu 200 fejvadásza, fehér zsoldosokkal együtt, a Boende városhoz vezető úton utolért három tizenkét esztendős kongói gyereket. A gyerekek énekelve mentek az úton. Mobutu fejvadászai felkészültek a lövésre. A csapatot kísérő három olasz filmoperatőr (Gualtiero Jacopetti, Stanislao Nievo, Antonio Climati) azonban azt kérte, várjanak egy kicsit, hogy előkészíthessék a filmfelvevőgépet. Amikor minden készen volt, a filmoperatőrök intésére leadták a lövéseket. A gyerekek a földre zuhantak és elkészültek a »szenzációs« képek.” 

A lap az 1965. április 6-i számban visszatért az ügyre a „Bíróság elé állítják Rómában a Kongóban járt olasz filmeseket” című cikkében. „Olaszországban bíróság elé állítanak egy filmrendezőt »szándékos emberölésben való részesség« miatt, vagyis azért, mert részben felelős három kongói néger gyermek meggyilkolásáért. A gyerekeket Kongóban Csombe zsoldosai ölték meg, s az ügy hónapokkal ezelőtt már nagy port vert fel nemcsak az olasz, hanem külföldi sajtókörökben is. Az Espresso című olasz hetilap annak idején közölte Carlo Gregoretti kongói tudósítását, s ebben szó van egy hátborzongató jelenetről, amelyet Boende utcáján filmre vettek. A tudósításból kitűnik, hogy Gualtiero Jacopetti olasz filmrendező Csombe zsoldosaival gépkocsiba ült, és hidegvérűen lefényképezte, amikor a zsoldosok hajtóvadászatot indítottak három kis ártatlan néger gyerekre, s egymás után agyonlőtték őket. A tudósítás mellé közölt kép mutatja is az egyik rémült tekintetét, az arcán tükröződő halálfélelmet. S egy pillanattal később eldördült a fegyver, megölte a menekülni képtelen gyermeket. A jelenetet Jacopetti filmre rögzítette, hogy még hatásosabbá, realisztikusabbá tegye Kongóról készülő dokumentumfilmjét. Jacopetti egyébként szakosította magát a gyomorfelforgató filmekre, főleg dokumentumfilmekre. A rendezővel együtt bíróság elé kerül két operatőrje is. Nyilván azzal védekeznek majd, hogy »csupán fényképezték« a zsoldosokat, ők maguk nem vettek részt a gyilkosságban.” 

A két rendezőt és a bűnrészességgel vádolt operatőröket végül felmentették a gyilkosság vádja alól, mert hivatalos okmányokkal igazolták, hogy csak az utolsó pillanatban érkeztek a helyszínre. Szerintük azzal, hogy több feketét is felvettek valamilyen mondvacsinált munkára a filmstábba, valójában az életüket mentették meg. Jacopetti védekezése mindazonáltal ellentmondásos volt. Egy ideig azt állította, hogy az áldozatok sorsa nélkülük is mindenképpen megpecsételődött, mert a parancsnok hajthatatlan volt, és azt ismételgette, hogy a mai gyerekekből lesznek a holnap lázadói. A rendező szerint ő többet tett a lázadókért azzal, hogy lefilmezte a szörnyű kivégzéseket, hogy a nagyvilág elé tárja, mi is történik igazából a fekete kontinensen, mint azzal, ha lemondott volna a forgatásról, hiszen a szerencsétlenek akkor se menekültek volna meg. A nagy nemzetközi felháborodás miatt végül azzal állt elő, hogy valójában egy statisztákkal megrendezett jelenetről van szó, és nem történt igazi kivégzés. A per előtt és után viszont többször is elmondta, hogy a (Viszlát, Tamás bátya! előtt készült) filmjeikben csupán a Kutyavilág 2-ben látható egy megrendezett jelenet, az önégetés. 

Ahogy lentebb majd bővebben kifejtem, a jelen blogbejegyzés témájául szolgáló Viszlát, Tamás bátya! is alaposan felkavarta a kedélyeket. Az alkotópáros utolsó közös munkája, a Mondo Candido (1975) csak a címében utal a hírhedt dokumentumfilmekre. Valójában Voltaire Candide (1759) című művének szabad átértelmezéséről van szó. A film se a kritikusoknak, se a közönségnek nem tetszett, és ezzel véget is ért Jacopetti és Prospero együttműködése. 1980-ban mutatták be Hugh Hudson Fangio: Una vita a 300 all'ora című dokumentumfilmjét Juan Manuel Fangio (1911–1995) argentin autóversenyzőről. A forgatókönyvet Jacopetti írta, aki a nyolcvanas évektől kezdve főleg festészettel foglalkozott, és sokat utazott. Két kevésbé ismert 1985-ös dokumentumfilmjével (Un'idea della pace, Operazione ricchezza) lezárult filmalkotói pályafutása. Egész életében tagadta, hogy rasszista vagy fasiszta lett volna: liberálisnak mondta magát, ami szerinte mentora, Indro Montanelli hatásának volt köszönhető. Jacopetti 2011. augusztus 17-én Rómában hunyt el, kívánságának megfelelően Belinda Lee mellé temették. A Mondo Candido után kilenc évvel Franco Prosperi Wild beasts – Belve feroci (1984) címmel egy horrorfilmet rendezett, amelynek forgatókönyvét a saját ötletéből írta. Ő volt az egyik producere a Savana violenta (1976) és a narrátora a Dolce e selvaggio (1983) című mondo filmeknek: mindkettőt Antonio Climati és Mario Morra rendezte. Filmes karrierjét követően természettudományi és etnográfiai kutatásokat folytatott Afrikában. Ebben a témában már az ötvenes években is több cikke jelent meg, sőt könyveket is publikált. A legutóbbi információk szerint a Latina megyei Formiában él, egy természetvédelmi terület közelében. (Prosperit gyakran összekeverik névrokonával, Francesco [Franco] Prosperi filmrendezővel, akinek A keresztapa másik arca című 1973-as filmparódiáját Magyarországon is játszották. A másik Prosperi 2004-ben elhunyt.) 

Így készült a film 

Mint már szó volt róla, az Africa Addio után rasszizmussal is megvádolták Jacopettit és Prosperit, akik válaszul a vádakra, egy rasszizmusellenes filmet akartak forgatni. Az az ötletük támadt, hogy pályafutásuk során első alkalommal egy áldokumentumfilmet készítenek, amely az 1800-as évek rabszolgatartó Amerikáját mutatja be a nézőknek, azt az embertelen bánásmódot, ahogyan a fehérek viselkedtek az országukba hurcolt színes bőrűekkel. Választásuk Kyle Onstott először 1957-ben kiadott, több millió példányban elkelt bestsellerére, a Mandingóra esett, annak cselekményét szerették volna saját elképzeléseik szerint filmvászonra vinni, a filmjogokat azonban nem sikerült megszerezniük. (A Mandingo filmváltozata 1975-ben került a mozikba Dino De Laurentiis produkciójaként, Richard Fleischer rendezésében. Az opusz kereskedelmileg kifejezetten sikeres volt, ám éppúgy megvádolták rasszizmussal, mint a Viszlát, Tamás bátyá!-t. Roger Ebert szerint például a Mandingo „egy rasszista szemét”.) Ekkor úgy döntöttek, hogy egy saját történettel állnak elő, amelyben egy időgépet szimbolizáló repülőgépen utaznak vissza a múltba, hogy tudósítsanak az 1800-as évek Amerikájának rabszolgatartó társadalmáról. A filmben több valós történelmi személy is megjelenik, akik meghatározó szerepet játszottak a XIX. századi történelemben, a tudományban és a vallási életben. 

Így például látjuk a híres angol írót, William Makepeace Thackeray-t (1811–1863), amint látogatást tesz egy louisianai kastélyban, amely olyan, akár az Elfújta a szélben Tara, és szemtanúja lesz a házban uralkodó állapotoknak. Az irodalom világából megjelenik előttünk maga Harriet Beecher Stowe (1811–1896) is, aki elsőként írta meg az amerikai rabszolgatartás kegyetlenségeit az 1852-ben publikált Tamás bátya kunyhója című regényében. Tamás bátya vált a rabszolgaság szimbólumává, épp emiatt szerepel az ő neve Jacopetti és Prosperi alkotásának címében is. (Érdekességként említsük meg, hogy Beecher Stowe regényéből a külföldre távozott magyar rendező, Radványi Géza is filmet forgatott 1965-ben nyugatnémet–francia–olasz–jugoszláv koprodukcióban.) A filmbeli tiszteletes prédikációja eredeti szöveg volt, nem a forgatókönyvíró találta ki. A tudományos rasszizmus elmélete szintén nem a fantázia szüleménye. Az elmélet lényege, hogy léteznek empirikus bizonyítékok a faji alsóbbrendűség vagy éppen felsőbbrendűség igazolására. A tudományos rasszizmus az 1600-as évektől a második világháború végéig széles körben elterjedtnek és elfogadottnak számított, a huszadik század második felétől azonban már nem tartják tudományosan bizonyíthatónak. A filmben ábrázolt események hitelessége érdekében főleg Franco Prosperi folytatott kitartó kutatómunkát, hiszen mint fentebb említettem, tudományos témákban több publikációja is megjelent. Prosperi igyekezett elolvasni az összes fellelhető forrásmunkát az amerikai rabszolgaság témájáról, különös tekintettel a korabeli dokumentumokra. 

A hatás kedvéért az alkotók időnként mégis eltértek a tényektől. Samuel Adolphus Cartwright (1793–1863) például a filmben zsidó, a valóságban viszont nem volt az. A származás megváltoztatásával Jacopetti és Prosperi ironikussá akarta tenni a figurát, aki a feketék alávetettségét hangoztatja, miközben maga is egy kisebbséghez tartozik. Az igazi Cartwright nevéhez fűződik a drapetománia diagnosztizálása. Normális ember ma már csupán mosolyogna a doki megállapításain, ám a XIX. században ezeket a sületlenségeket sajnos nem csak ő vette komolyan. Ebben a kórban az „orvos” szerint azok a feketék szenvedtek, akik az ültetvényeken való embertelen robotolás helyett inkább megszöktek. Szerinte ugyanis épelméjű rabszolga nem vetemedne szökésre, vagyis aki megteszi, csakis elmebeteg lehet. A „betegség” tünete általában egy másik kór volt, a dysaesthesia aethiopica: az ebben szenvedők hanyagul végezték a munkájukat, sőt olykor arra vetemedtek, hogy kárt okozzanak fehér gazdáik tulajdonában. Mint „szakember”, Cartwright természetesen mindkét „betegség” okaira tudott magyarázatot adni, és persze gyógymóddal is szolgált. Szerinte az említett „betegségek” megjelenése főként egyes fehérek túlságosan humánus bánásmódjával magyarázható, akik a szükségesnél emberségesebbek a rabszolgáikkal, ezért azt a téves képzetet keltik bennük, hogy ők is emberek. Enyhébb esetekben egy alapos korbácsolás is elegendő, hogy a feketének megjöjjön az esze, és tudja, hol a helye. Komolyabb esetekben a lelki egészség, a „normális elmeállapot” helyreállítása érdekében a nagylábujjak levágását javasolta, mert ez is elveszi a rabszolga kedvét a szökdöséstől. Ehhez képest a dysaesthesia aethiopica kezelése már-már egy wellnesszel felért: lemosás meleg vízzel és szappannal, aztán olajos bedörzsölés, ami stimulálja az érzéketlen bőrt. A gyógyhatás elmélyítése érdekében a kezelés után a rabszolgával valamilyen nehéz fizikai munkát kell végeztetni napsütésben, és egy kiadós korbácsolás is erősen ajánlott volt. 

A készülő film számára előnyt jelentett, hogy a hatvanas évek második felében erősödtek fel az afroamerikai polgárjogi mozgalmak, melyeknek olyan markáns, meghatározó személyiségei voltak, mint Malcolm X (1925–1965) és Martin Luther King (1929–1968). Meggyilkolásuk óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és újfent kiélezte a fehérek és a feketék közötti ellentéteket. Ezekben az években kezdődött a szembenézés a rabszolgatartó múlttal is. Jacopetti és Prosperi megpróbálták érzékeltetni mindkét oldal helyzetét. A feketéket erőszakkal hurcolták el a hazájukból, eltépték az otthonhoz fűződő kötelékeiket, megfosztották őket a szabadságuktól, nem járhattak iskolába, nem kaptak oktatást. Lényegében igavonó állatokként bántak velük, és arra kényszerítették őket, hogy ebbe a sorsba zokszó nélkül beletörődjenek. A fehérek valójában nem voltak tudatában annak, hogy embertelenséget követnek el. A feketék ugyanis nem voltak katolikusok, vallási szempontból pogányoknak számítottak, akiknek nincs lelkük, ugyanolyan bűntudat nélkül lehetett akár meg is ölni őket, ahogyan az ember levág egy csirkét. Tulajdonképpen az alkotók valahol itt mentek tévútra. A kritikusok nagy része cinikusnak találta a hozzáállásukat, mivel a filmből nem derült ki egyértelműen, hogy ez nem a filmesek álláspontja, hanem a XIX. századi fehér gondolkodásmód szemléltetése. 

Az Africa Addio forgatása három évig tartott, és a stábtagok részéről óriási áldozatokkal járt ennyi ideig távol lenni otthonról. Ezért az a döntés született, hogy a Viszlát, Tamás bátya! forgatására csak három hónapot szánnak. Brazília tűnt a legideálisabb forgatási helyszínnek. A stáb valamennyi tagja részt vett az utazáshoz szükséges előzetes orvosi vizsgálatokon, és megkapták az egészségüket igazoló papírokat. Vízumokat igényeltek, melyek kézhezvétele után felkerekedtek Olaszországból, és New Yorkba utaztak, hogy onnan folytassák az útjukat Brazíliába. Rossz hírük azonban megelőzte őket, így végül nem kaptak engedélyt arra, hogy belépjenek az országba: a Kutyavilág és az Africa Addio készítői nemkívánatos személyek lettek Brazíliában. A szerencse – az olasz nagykövet személyében – a filmstáb segítségére sietett, és a protekciónak köszönhetően a haiti diktátor, François „Papa Doc” Duvalier (1907–1971) beengedte a filmeseket a saját országába. Sőt nemcsak beengedte őket, hanem igen sok segítséget is adott nekik. Így például diplomáciai státuszt, hét-nyolc gépjárművet (persze diplomáciai rendszámokkal), különleges engedélyeket és főleg több száz statisztát, akik kénytelenek voltak zokszó nélkül elvállalni a megalázó jeleneteket, amelyekben – nemtől függetlenül – gyakran teljesen meztelenül kellett a kamera elé állniuk. Utólag az a vád érte a filmeseket, hogy a XIX. századi amerikai fehérekhez hasonlóan bántak a néger rabszolgákat megszemélyesítő haiti statisztákkal. Az alkotók természetesen visszautasították ezeket a vádakat. Szerintük a jelenetek valóban „kemények” voltak, de mindenki emberséges bánásmódban részesült. A filmesek minden péntek este Papa Doc vacsoravendégei voltak. Egyes források szerint a forgatás végül nem három, hanem tizennyolc hónapig tartott. (Egy korabeli olasz magazin viszont úgy tudja, hogy a Viszlát, Tamás bátya! forgatása is három évig elhúzódott, akárcsak az afrikai dokumentumfilmé. A Magyar Szó 1971. december 22-i számában is így kezdődik a filmről szóló hír: „Gualtiero Jacopetti három és fél évi munka után befejezte az amerikai négerek helyzetéről szóló Tamás bácsi miatt című filmjének forgatását. Az elkészült húsz kilométer hosszú filmszalagból csak három kilométernyi kerül bemutatásra.) Nemcsak Haitin forgattak, hanem három amerikai államban (Florida, Louisiana, Mississippi) is. 

A film utolsó jeleneteit – a léggömbjét a fekete férfitól visszakérő fehér kisfiúval és a brutális fantáziagyilkosságokkal – Nat Turner (1800–1831) személye ihlette. Turner volt az első rabszolga, aki fellázadt a fehérek ellen 1831-ben. Egész életében virginiai ültetvényeken robotolt, és már gyerekként megtanult írni és olvasni. Szenvedéseire a Bibliában talált vigaszt: a Sors iróniája, hogy a rabszolgatartók is a Szentírásban vélték megtalálni az igazolást minden embertelen cselekedetükre. Turner a sorstársaival is megosztotta a hitét: felolvasott nekik a Bibliából, és magyarázta is a példázatokat. Meggyőződésévé vált, hogy isteni küldetése van, és az ő feladata lerombolni a rabszolgatartás intézményét. Elhivatottsága megerősítésére égi jelekre várt, és értelmezése szerint meg is kapta azokat. 1831. február 12-én napfogyatkozás volt Virginia államban, ami a Napot is elhomályosította. Ugyanazon év augusztusában kitört a vulkáni eredetű Szent Ilona-hegy (Mount Saint Helens), és az atmoszférába került vulkáni hamu következtében a Nap kékeszöld színt öltött. Turner számára ez volt a döntő késztetés arra, hogy haladéktalanul cselekedjék. Négy társával lépett akcióba augusztus 21-én. Házról házra jártak, kések, fejszék és bunkók segítségével leöldösték a fehéreket, nehogy a lőfegyverek hangja idő előtt leleplezze őket. Nem kímélték a nőket és a gyerekeket se. Körülbelül hatvan emberrel végeztek. Kegyetlenségüket utólag azzal magyarázták, hogy így próbálták ráébreszteni a fehéreket arra, hogy ők hogyan bánnak a feketékkel. Az útjukba került rabszolgákat felszabadították, és a lázadók csapata rövidesen hetvenfősre duzzadt. A felkelést a fehérek néhány nap alatt leverték, és megtorlásul 120 feketét kivégeztek, köztük olyanokat is, akik nem csatlakoztak Turnerhez. A lázadó rabszolgát két hónap bujkálás után fogták el, halálra ítélték és 1831. november 11-én felakasztották. Életútjának leghíresebb feldolgozása William Styron 1967-ben megjelent, magyar nyelven is kiadott regénye, a Nat Turner vallomásai, amely a következő évben Pulitzer-díjat kapott. 

A fogadtatás 

A Viszlát, Tamás bátya! először 1971. szeptember 23-án került az olasz mozikba (az IMDb szeptember 30-áról tud), csak 18 éven felüli nézők számára. Ez a változat 119 perces volt. A premiert követően a film ellen egyre szélesebb körű tiltakozáshullám kezdődött. Bolognai egyetemi hallgatók szövetkeztek más oktatási intézmények afrikai származású diákjaival, valamint olyan radikális baloldali szervezetekkel, mint a Lotta Continua és a Potere Operaio, és rasszizmussal vádolták Jacopettiék alkotását. Október 7-én este két mozi közelében is megmozdulásokat szerveztek, és megkísérelték megakadályozni, hogy a nézők bejussanak a film vetítésére. A megmozdulások napokig folytatódtak. Október 9-én öt szomáliai fiatalembert őrizetbe vettek előre be nem jelentett demonstráció szervezése miatt. Mindazonáltal a tiltakozások rövidesen eredményre vezettek: Giuseppe Scarpa ügyész több városban is betiltotta a filmet, amely hamarosan országosan is tiltólistára került. Jacopetti szerint a protestálók félreértették a filmjét: nem állt szándékában a rabszolgaság dicsőítése, és újságírói múltja miatt szigorúan a tényekre szorítkozott, azokat kívánta rekonstruálni. A forgatás közben senkit nem ért semmilyen valós fizikai bántalmazás. Szeretné, ha a fekete társadalom egyszer eljutna oda, hogy megbocsássa a rabszolgaságot, de szerinte ettől még (1971-ben) nagyon messze vannak. (Ami azt illeti, 2020-ban se kerültek közelebb hozzá, sőt!) 

A rasszizmus mellé hamarosan újabb vád sorakozott fel: a plágium. Joseph Chamberlain Furnas (1905–2001) amerikai író azt állította, hogy az alkotók valójában az ő 1957-ben publikált regényét, a Goodbye to Uncle Tomot utánozták, amely olasz nyelven is megjelent. A plágiumvád miatt a filmet gyártó cég, a Euro International Film a címet Zio Tomra (Tamás bátya) rövidítette. Annak érdekében, hogy az opusz visszakerülhessen a mozikba, jelentős átszerkesztésekre volt szükség. Archív anyagok felhasználásával a filmbe olyan pluszjeleneteket illesztettek, amelyek a jelen amerikai társadalmáról próbáltak képet adni, és az exploitation helyett a mű dokumentumjellegét igyekeztek kihangsúlyozni. Így például láthatunk felvételeket az 1968-ban meggyilkolt Martin Luther King temetéséről, New Orleans mindennapjairól (a város lényegében a rabszolgaság egyik szimbóluma, hiszen az Egyesült Államokba behurcolt rabszolgák jelentős részét ide szállították), a Fekete Párducok (afroamerikaiak radikális polgárjogi mozgalma), valamint hippik és zarándokok felvonulásairól. Ezek a kiegészítések nem időrendben és nem összefüggően kerültek a filmbe, hanem megszakítva és ellenpontozva a XIX. században játszódó jeleneteket. Ugyanakkor a forrongó indulatok lecsillapítása érdekében eltávolítottak néhány különösen problematikus képsort is: a rabszolga-kereskedő, a hivatásos verőember, a déli öreg hölgy, az északi agitátor és a rabszolgaorvos epizódja éppúgy az olló áldozatául esett, mint az a beállítás, amelyben Jacopetti és Prosperi pózolnak a rabszolgavadászat áldozatainak tetemei mellett. Más kifogásolt jeleneteket meghagytak ugyan, de lerövidítették őket. Az átdolgozott, 135 percessé bővült változat 1972. március 28-án az olasz mozikba kerülhetett, ám a cenzorok a korhatár-besoroláson nem változtattak, maradt a 18 év. 

Mondani sem kéne, hogy Olaszországon kívül is tiltakoztak a Viszlát, Tamás bátya! ellen, és más országokban is csattogtak a cenzorok ollói. A brit cenzorok például harmincpercnyi anyagot távolítottak el a filmből, beleértve a nemi erőszakot vagy annak kísérletét ábrázoló képsorokat és a film vége felé látható brutális fantáziagyilkosságokat. Az Egyesült Államokban különösen éles bírálatok érték a filmet, a többség egyértelműen rasszista műnek tartotta. A mértékadó amerikai kritikus, Roger Ebert véleménye is igen lesújtó volt. Ő olvasta elsőként az alkotók fejére, hogy ugyanúgy kizsákmányolták a szerencsétlen haiti statisztákat, mint a XIX. században az amerikai fehérek a rabszolgákat. Egy másik neves amerikai kritikus, Gene Siskel toplistáján a Viszlát, Tamás bátya! az 1972-es esztendő második legbetegebb filmjének minősült. (A győztes Wes Craven korai horrorja, Az utolsó ház balra.) Pauline Kael ment a legmesszebbre, amikor azt állította, hogy az opusz lényegében faji háborúra buzdít. A Ku-Klux-Klan egykori vezetője, David Duke is hasonló véleményen volt: ő cionista mesterkedésnek tekintette, amely arra irányul, hogy a feketéket a fehérek ellen lázítsa. 1994-ben a filmet újabb átdolgozásnak vetették alá, amelynek célja az volt, hogy korhatárát 14 évre mérsékeljék, és így könnyebbé váljon a televíziós bemutatása. Az 1972-es verzióból kiindulva kihagyták azt a jelenetet, amelyben parafadugót nyomnak egy férfi rabszolga ánuszába, hogy ily módon akadályozzák meg a vérhas elterjedését a hajón összezsúfolt rabszolgák között, és lerövidítették azt az epizódot, amelyben tölcsért kényszerítenek az egyik rabszolga szájába, hogy azon keresztül etessék. Kivágták azt a képsort is, amikor az egyik rabszolga beleteszi a csecsemőjét a gusztustalan ennivalót tartalmazó vályúba. A vágószoba padlóján végezte az istállóban elkövetett nemi erőszak is, továbbá a 94-es változatban nem látható a fantáziagyilkosságok azon mozzanata sem, amikor egy néger férfi a falhoz veri egy fehér kisgyerek fejét. A vasfüggöny mögött viszont egyáltalán nem tökölődtek a nyirbálással és a szerkesztgetéssel, hanem tiltólistára tették az egész filmet. 

Az új évezredben a Viszlát, Tamás bátya! kultuszfilmmé lépett elő. Lelkes hívei félremagyarázott és félreértett mesterműnek tartják, és az a véleményük, hogy a forgatás kifogásolható körülményei és a mű tagadhatatlan exploitation jellege ellenére az alkotók sokkal reálisabb képet adtak a rabszolgatartás embertelenségeiről, mint az olyan hollywoodi opuszok, mint a már említett Mandingo (1975, Richard Fleischer), a Bíborszín (1985, Steven Spielberg), az Amistad (1997, Steven Spielberg) vagy a 12 év rabszolgaság (2013, Steve McQueen), sőt valószínű, hogy a történelmi valóság még borzalmasabb lehetett. A Django elszabadul (2012) című filmjének forgatása előtt Quentin Tarantino állítólag gondosan tanulmányozta Jacopetti és Prosperi alkotását mint figyelemre méltó és különösen hasznos vizuális forrásmunkát. Bő harminc évvel később, 2003-ban maguk az alkotók is kritikusan viszonyultak a filmjükhöz. Prosperi szerint ezt a filmet – érthető módon – nagyon nehéz nézni, és vizuálisan talán túl messzire mentek, ami már sok(k) volt a közönségnek. Az új évezredben már másképp készítené el: dokumentumszerűbbé és tudományosabbá tenné, megadná a legfontosabb tényadatokat és a pontos dátumokat a rabszolgaság korából, hogy a lehető legérthetőbb legyen, hogy mi történt akkoriban. Jacopetti azon az állásponton volt, hogy a közönségnek mindig igaza van, hiszen semmit nem lehet remekműnek kikiáltani, amit maguk a nézők nem tartanak annak. Szerinte ha a közönségnek a látottak helyes értelmezéséhez további magyarázatra van szüksége, akkor a film nem működik. Prosperihez hasonlóan az új évezredben már Jacopetti is másképp csinálta volna meg a filmet. Zárszóként jegyezzük meg, hogy valószínűleg a koncepció teljes átgondolására lett volna szükség, mert mint fentebb szó volt róla, még a kilencvenes években is próbáltak vágásokkal és átszerkesztésekkel finomítani rajta, ennek ellenére a műről alkotott általános vélemény nem változott jelentős mértékben. 

Így látta ő 

„A fekete kontinens pusztulását grandiózus és apokaliptikus vízióban láttató Africa Addio után készült Addio zio Tom (Isten veled, Tamás bátya, 1971) az amerikai néger rabszolgatartás és a rasszizmus, a polgárjogi mozgalmak fenoménjein keresztül az elállatiasodott, kegyetlen ember kiábrándító természetrajzát adja a témát briliáns filmes eszközökkel feldolgozva. Az Addio zio Tom lenyűgözően megrendezett, sokkoló utazás a pokolba, a Jacopetti–Prosperi páros egyik mesterműve, amely újszerű és ravasz jelenetekkel van tele (az egyik ilyen az ál-dokumentumfilmesek időutazása egy helikopterrel – amely az időgép metaforája – vissza а XIX. századba, bemutatandó a korabeli rabszolgaságot), s amely az elveszettnek hitt kapocs a Mondo Cane és az »olasz kannibálfilmek« (leginkább az 1980-as, »kvázidoku«, horror-zsánerfilm, a Cannibal Holocaust /1980/ és társai) között is. A felvilágosodás és főleg annak a hagyományos intézmények, szokások és erkölcsök kritikai megkérdőjelezésével foglalkozó eszméi iránt elmélyülten érdeklődő Jacopetti filmes műveiben a siècle lumière által már felvetett kérdésekre is kereste a választ: az okság és az érettség illúziója által mozgatott anorganikus világ képével ellentétben a hatalomvágyból születő gátlástalan erőszak, a hiúság, a szexuális vágyak kiélése mozgatja azt. Az a zűrzavar, amely büntetésként sújt le erre a világra, az önszerveződő, organikus világ szükség- és sorsszerű csapása. A filmek nem moralizálnak, hanem megfigyelnek, majd pedig értelmeznek.” 

(Sőrés Zsolt: „Az autonómia új esélyei”. In: Helikon – Irodalomtudományi Szemle 2008/4, 285. o.) 

Viszlát, Tamás bátya! (Addio zio Tom,1971) – olasz filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi. Operatőr: Claudio Cirillo, Antonio Climati és Benito Frattari. Jelmez: Kathryn Snedeker. Zene: Riz Ortolani. Vágó: Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi. Főszereplők: Stefano Sibaldi (narrátor), Dick Gregory, Gualtiero Jacopetti, Ernest Kubler, Franco Prosperi, Shelley Spurlock, Edward Mannix, Robert Sommer, Robert Spafford, Giampaolo Lomi. 

MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM! 

Elfújta a szél

Halálfejesek

A nagy zabálás

Erkölcstelen mesék

Salò, avagy Szodoma 120 napja

Magánbűnök, közerkölcsök

Az érzékek birodalma

Portyán

Spetters