2018. október 30., kedd

REFLEKTORFÉNYBEN – RAMON NOVARRO: A NÉMAFILMEKTŐL A HALÁLSIKOLYIG

A mexikói származású Ramon Novarro (1899–1968) a némafilmkorszak egyik legnagyobb férfi sztárja volt, aki Rudolph Valentino halála után Hollywood első számú latin szeretőjének számított. Karrierje beindításában nagy szerepet játszott Rex Ingram rendező és felesége, Alice Terry színésznő. Novarro pályafutásának csúcsát a Ben-Hur (1925) némafilmverziója jelentette, amely a filmtörténet hőskorának egyik legmonumentálisabb és legsikeresebb alkotása volt. A húszas-harmincas években Ramon olyan híres kolléganőkkel forgatott, mint például Barbara La Marr, Joan Crawford, Greta Garbo és Myrna Loy, akikkel baráti kapcsolatba került, akárcsak férfi riválisai többségével. Egyike volt azon némafilmsztároknak, akik sikeresen váltottak át a hangosfilmekre. Imázsa miatt titkolnia kellett homoszexualitását, s belső konfliktusai elől az italban keresett menekvést. Alkoholizmusa hozzájárult ahhoz, hogy karrierje a harmincas évek második felében megfeneklett: egyre kisebb szerepekben foglalkoztatták, s az ötvenes évek végétől már csak tévésorozatokba hívták vendégszerepelni. Ötven évvel ezelőtt, 1968. október 30-án Los Angeles-i otthonában két fiatal férfi prostituált brutálisan megkínozta és meggyilkolta abban a reményben, hogy házában nagy összegű készpénzt fognak találni. 


A kezdetek 
Ramon Novarro 1899. február 6-án született Mexikóban, Durango állam fővárosában, Victoria de Durangóban. Eredeti neve: José Ramón Gil Samaniego, ámbár a spanyol Wikipédia szerint a keresztneve nem José, hanem Juan. A Samaniego család ősei a spanyolországi Burgos városából érkeztek az Újvilágba a XVII. században. A XX. század elején a família befolyásosnak számított és köztiszteletnek örvendett egész Mexikóban. A népes család több tagja komoly állami hivatalokat töltött be, még Porfirio Díaz elnök bizalmát is elnyerték. Ramon nagyapja fizikusként szerzett tekintélyt magának. Édesapja, dr. Mariano N. Samaniego az amerikai Pennsylvania Egyetemen diplomázott fogászatból, és jól menő praxist épített ki Victoria de Durangóban. 1891-ben feleségül vette Leonor Pérez-Gavilánt, egy gazdag földbirtokos gyönyörű lányát, akinek családja állítólag magától II. Moctezuma azték uralkodótól származott. (Ma már szakszerűtlennek minősül a Montezuma írásmód.) A házaspár egyáltalán nem tétlenkedett a hálószobában, hiszen nem kevesebb, mint tizenhárom gyermekük született, sajnos a tizedik halva jött világra. Akik életben maradtak: Emilio, Guadalupe, Rosa, Ramón, Leonor, Mariano, Luz, Antonio, José, Carmen, Ángel és Eduardo. Ramon másodunokatestvére volt két világhírű mexikói színésznőnek, Dolores del Ríónak és Andrea Palmának. 


1910-ben kitört a mexikói forradalom, amely kezdetben kifejezetten Porfirio Díaz diktatórikus uralma ellen irányult. Az elnök ugyan lemondott, ám egymást gyorsan követő utódai ellen is lázadások robbantak ki. A bizonytalan belpolitikai helyzet miatt Novarróék úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államokba emigrálnak. A kaliforniai Los Angelesben telepedtek le. Életük eleinte egyáltalán nem volt olyan rózsás, mint amit maguk mögött hagytak Mexikóban, emiatt a nagyobb gyerekek is kénytelenek voltak valamilyen munka után nézni. Ramon jóképű kölyök volt, tehetséges is, így hamar feltalálta magát. Kabarékban lépett fel, éneklő pincérként dolgozott, zongoraleckéket adott, de nem esett le a karikagyűrű az ujjáról akkor sem, amikor bolti segédként kereste meg a kenyérre valót. Jövedelmét azzal egészítette ki, hogy 1916-tól kezdve különféle némafilmekben statisztált. Elsőként a korszak legendás alkotója, Cecil B. DeMille Jeanne D’Arcról szóló filmjében szerepelt. Karrierje akkor indult be igazán, amikor beválogatták Az apokalipszis négy lovasa (1921) statisztái közé is. A filmet a húszas évek egyik jelentős művésze, Rex Ingram rendezte, a női főszerepet a felesége, Alice Terry játszotta, a hősszerelmes pedig nem volt más, mint a hölgyek imádott bálványa, Rudolph Valentino. Ingram és Terry felfigyeltek Ramon egzotikus külsejére, és úgy gondolták, ő lehetne Rudolph Valentino legnagyobb riválisa. Pártfogásukba vették a sztárjelöltet, s ennek köszönhetően a szakma nagyágyúi is érdeklődni kezdtek iránta. A fiatalembernek Ingram javasolta a Novarro művésznevet. Filmtörténeti legendák szerint Ramon inkább Navarro szeretett volna lenni, mert családja egyik közeli barátját Gabriel Navarrónak hívták (ő volt a Red Hot Chili Peppers zenésze, Dave Navarro nagypapája), de a filmgyár egyik figyelmetlen alkalmazottja elírta a nevet. Keresztnevéről is lefelejtették az ékezetet, így lett José Ramón Gil Samaniegóból Ramon Novarro. 


Az első sikerek 
Az új sztár felfedezőjétől és mentorától, Rex Ingramtől kapta az első főszerepet a Jelentéktelen asszonyok (1922) című filmben, s ekkor használta először a Ramon Novarro művésznevet. A romantikus cselekmény egy érzéki asszonyról, Jacqueline de Séveracról szól, aki könnyedén elcsavarja a férfiak fejét. Apja attól fél, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért elmeséli neki a csodaszép Zareda szomorú történetét, amely megelevenedik a nézők előtt. Jacqueline-t és Zaredát a némafilmek csábító vampja, Barbara La Marr alakította, és kettős szerepet játszott Ramon is, a hölgyek szerelmeseit. A Jelentéktelen asszonyok valójában Ingram öt évvel korábbi filmje, a Fekete orchideák (1917) remake-je: az eredetit a gyártó stúdió, a Universal Film Manufacturing Company túl erotikusnak találta, és ódzkodott a forgalmazásától, mire Ingram elkészítette a még erotikusabb remake-et. A közönségsiker nem maradt el, a szakmai értékelések azonban szélsőségesek voltak. Egyesek szerint Ingram egy mesterművet alkotott, mások szerint a Jelentéktelen asszonyok csalódást jelent a direktor korábbi munkáihoz képest. La Marr és Novarro párosa különösen tetszett a nézőknek, és pletykák szállingóztak arról, hogy a valóságban is összejöttek, noha csupán barátság volt köztük. La Marr karrierjének jót tett a film, gázsija heti 6500 dollárra emelkedett, ami még most, közel száz évvel később se hangzik rosszul. 


Novarro csillaga is magasra emelkedhetett volna, hiszen Samuel Goldwyn a film láttán egy heti kétezer dollárról szóló szerződést ajánlott neki. A Jelentéktelen asszonyokért Ramon mindössze heti százhuszonöt dollárt kapott, mégis elutasította a kiemelt gázsit, mert lojális akart maradni barátjához, Ingramhez, aki a nagy áttörés lehetőségét megteremtette számára. Az utókor sajnos nem tudja megítélni, hogy a korabeli közönség lelkesedése mennyire volt indokolt, mert a film kópiái elvesztek. Nem maradt fenn Novarro és Ingram következő közös filmje, a Where the Pavement Ends (1923) egyetlen példánya sem: a romantikus szerelmi történetet Floridában forgatták (a hősnőt ismét Alice Terry alakította), cselekménye viszont Kubában játszódott. Novarro lojalitása Ingram iránt egyébként hamar elnyerte méltó jutalmát: a házaspárral forgatott Scaramouche (1923), Rafael Sabatini történelmi kalandregényének nagyszabású, több mint kétórás adaptációja kiemelkedő sikert aratott, és Ramon bekerült a férfi sztárok elitjébe, abba a társaságba, amelybe például Rudolph Valentino, Douglas Fairbanks és John Gilbert is tartozott. A kritikusok nemcsak a külsejét, hanem az alakítását is dicsérték, akárcsak a többiekét, és kiemelték a tömegjelenetek mozgalmasságát is. Fred Niblo filmje, az Asszony a neved! (1924) ismét összehozta Novarrót és Barbara La Marrt. A szívtipró sztár ezúttal egy spanyol katonát játszott, aki az előléptetése érdekében belekeveredik egy szerelmi sokszögbe, amely tragédiával végződik. Hősünk sem kerülné el a halált, ha parancsnokának szépséges lánya meg nem mentené az életét. 


Természetesen az 1924-es esztendő sem múlt el az Ingram házaspár és Novarro újabb közös filmje nélkül: Az arab észak-afrikai helyszíneken készült. Eredetileg Phil Whitman rendezte volna, ám ő nem tudott elutazni Afrikába, emiatt mást kerestek helyette. Javában zajlott a forgatás, amikor Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) néven egyesült három filmgyártó vállalat, a Metro Pictures, a Goldwyn Pictures és a Louis B. Mayer Pictures, és Az arab utómunkálatai már az új cég égisze alatt folytak. Ingram nem találta meg az összhangot sem Goldwynnal, sem Mayerrel, ezért későbbi filmjeit már mások támogatásával valósította meg. Az arab évtizedekig elveszett filmnek számított, mígnem az orosz Goszfilmofond archívumában találtak belőle egy kópiát, amelynek egy másolata ajándékozás útján került az Egyesült Államokba. Fred Niblo saját története alapján rendezte a The Red Lily (1924) című drámát, amely egy olyan fiatal párról szól (Ramon Novarro és Enid Bennett), akik gyerekkoruk óta szeretik egymást, de a lány apja osztálykülönbségek miatt ellenzi az esküvőt. A nincstelen szerelmesek Párizsba szöknek, hogy egybekeljenek, fatális véletlenek sorozata azonban elválasztja őket egymástól, és a lány prostituálttá züllik. A perzsa csillagász költő, Omár Kháyyám Rubáiyát (más átírásban: Kubáíját) című verses művén alapul Ferdinand P. Earle alkotása, A Lover’s Oath (1925), amelyből sajnos csak egy töredék maradt fenn. A The Midshipman (1925) főhőse, Dick Randall (Ramon Novarro) a Tengerész Akadémia hallgatója, aki beleszeret egy vagyonos férfi menyasszonyába. A románc nem kerüli el a vőlegény figyelmét, aki intrikáival eléri, hogy Randallt eltávolítsák az Akadémiáról… 


Ben-Hur 
Ben-Hur történetét valószínűleg mindenki ismeri, ám azt kevesen tudják, hogy a szerző neve: Lew Wallace. Regényének egy részletét (a szekérversenyt) először 1907-ben filmesítették meg. Az első igazi adaptációt 1925-ben mutatták be, forgatásának előkészületei azonban már 1923-ban elkezdődtek Olaszországban. A jogokat a Goldwyn Pictures szerezte meg, rendezőnek Charles Brabint, főszereplőnek George Walsht szerződtették. Amikor 1924-ben három filmcég fúziójával létrejött az MGM filmvállalat, az új cég vezetése azonnal kézbe vette a Ben-Hur ügyeinek intézését, hiszen a filmtől nagy sikert reméltek, ami az MGM nevét egy csapásra ismertté és megbecsültté tenné a szakmában. Első lépésként két színész – a Messalát alakító Francis X. Bushman és a szeretőjét megformáló Carmel Myers – kivételével mindenkit elbocsátottak, mert az addigi munkafolyamat kevés gyakorlati eredményt hozott. Bushman megtartása mellett szólt, hogy kiválóan értett a lovakhoz, ezért nem volt szükség arra, hogy a szekérverseny felvételén kaszkadőr helyettesítse, ami a stábnak nagy könnyebbséget jelentett. A rendezésre és a főszerepre egyaránt több esélyest is számba vettek. A rendezői székbe Fred Niblo ülhetett annak köszönhetően, hogy a húszas években egymás után három kiugróan sikeres filmet is rendezett: kettőt Douglas Fairbanksszel, egyet Rudolph Valentinóval. Mégsem őket, hanem Novarrót javasolta a főszerepre, mert vele is dolgozott már. Az MGM szerződtette Ramont, méghozzá heti tízezer dolláros gázsiért. A nők bálványa több jelenetben csupán egy ágyékkötőt viselt, sőt a filmhez készített reklámfotók egyikén még azt sem. Noha a hivatalos változatba bekerültek meztelenséget ábrázoló képkockák is (akkoriban még nem létezett a hollywoodi filmek erkölcsiségét szigorúan felügyelő Hays-kódex!), azokon csakis statiszták pucérkodtak. 


A Ben-Hur szenzációját a főszereplő személye mellett a látványos epizódok jelentették. A tengeri csatát például egyszerre negyvennyolc kamerával vették fel, amire korábban nem volt példa. Forgatás közben tűz ütött ki az egyik hajón, ami elől többen is a Ligur-tengerbe ugrottak, s filmtörténeti legendák szerint néhányan vízbe is fulladtak, mert páncélzatuk a mélybe húzta őket. A bulvármédia szerint még maga Novarro is kisebb égési sérüléseket szenvedett. Különösen sok nehézséget okozott a szekérverseny felvétele. Technikai problémák tömkelege merült fel, és a túlhajszolt tempó következményeként több ló is elpusztult. Az MGM vezetősége annyira aggodalmaskodott az elhúzódó forgatás és a túlköltekezés miatt, hogy a stábot végül hazarendelték, és a filmet az Egyesült Államokban fejezték be, beleértve a szekérverseny képsorát is. Negyvenkét kamera forgott egyszerre, a statiszták között pedig az akkori jelen és a közeljövő jó néhány nagy sztárja is felbukkant. Az igazi versenyhangulat megteremtése érdekében Louis B. Mayer pénzdíjat ígért annak, aki szekerével elsőként ér a célba. Minden résztvevő őrült tempóban hajtotta a lovakat, forgatás közben állítólag halálos baleset is történt, ám ezt az MGM éppúgy nem ismerte be hivatalosan, ahogyan a korábban említett vízbefúlásokat sem. Szóba került, hogy színesben forgatják a szekérversenyt, de ez a kezdetleges technika miatt olyan erős megvilágítást igényelt volna, ami szabadtéren nem volt megoldható. A filmnek mégis voltak színes betétei, melyek évtizedekre eltűntek, és csak az új évezredben kerültek elő. A közel négymillió dollárból forgatott film világsikert aratott, megalapozta az MGM hírnevét a szakmában, és megszilárdította Novarro helyét a férfi sztárok sorában. 


A latin szerető 
1926-ban, mindössze harmincegy éves korában, elhunyt a hölgyek legnagyobb bálványa, Rudolph Valentino. Halála valóságos tömeghisztériát váltott ki a nők körében, a „latin szerető” cím pedig ettől kezdve Ramon Novarrót illette meg, akit kézről kézre adtak a filmesek. Egyes források szerint ő volt az egyetlen, aki valóban rászolgált erre a címre, mert tényleg Latin-Amerikából jött, ha viszont magára a latin nyelvre gondolunk, amely erősen kötődik a mai Olaszország területéhez, akkor az olasz származású Rudolph Valentino is jogosan kapta ezt az elnevezést. Visszatérve Novarróra, a Ben-Hur után két évvel bemutatott filmje, a Lovers? (1927) egy pár évvel korábbi alkotás, a The World and His Wife (1920) remake-jeként készült. Ebben ismét Alice Terryvel játszott együtt, a rendező azonban nem a művésznő férje, Rex Ingram volt, hanem John M. Stahl. A spanyol témájú opusz komoly diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett, mivel a spanyol kormány követelte, hogy a filmből távolítsák el az országot szerintük sértő mozzanatokat. Az MGM erre nem volt hajlandó, mire a cég összes filmjét betiltották Spanyolországban. Ez jelentős anyagi veszteséget okozott az MGM-nek. Az ügybe az illetékes amerikai szervek is bekapcsolódtak. A cégnek végül kapitulálnia kellett, ráadásul a spanyol fél vérszemet kapott, és már nem elégedett meg a sérelmes részek eltávolításával, hanem az összes kópia megsemmisítését követelte. Hogy emiatt-e, vagy sem, mindazonáltal a Lovers? mindmáig elveszett filmnek számít, jelen sorok írásáig sehonnan nem került elő egyetlen kópiája sem.


A Diákélet (1927) rendezője hivatalosan Ernst Lubitsch, a klasszikus filmvígjátékok kiemelkedő egyénisége, a munkából azonban nem hivatalosan John M. Stahl is kivette a részét: állítólag a sörkertben játszódó szerelmi jelenet fűződik a nevéhez. Igaz, az MGM mogulja, Irving Thalberg eredetileg nem Lubitschot akarta, hanem a legalább annyira tekintélyes Erich von Stroheimet, aki viszont nemet mondott. Karl Heinrich herceg szerepét sem Novarrónak szánták, hanem egyik legnagyobb riválisának, John Gilbertnek. Lubitsch nem titkolta, hogy jobban örült volna Gilbertnek, mert szerinte Ramon és partnernője, Norma Shearer rossz választás volt a két főszerepre. Véleményét persze elmondhatta, csak éppen nem vették figyelembe. Hogyan is vették volna, hiszen Norma nem volt más, mint Irving Thalberg menyasszonya?! A színésznő panaszkodott ugyan a rendezőre, aki a sztárokat sem kímélte forgatás közben, Thalberg viszont meglepő módon nem az ő pártját fogta: szerinte mindnyájuknak van mit tanulniuk a kiváló direktortól. Persze annak egy cseppet sem örült, hogy Lubitsch jelentősen túllépte a költségvetést. A siker ennek ellenére sem maradt el, és a Diákélet a kritikusok szerint Lubitsch némafilmes korszakának egyik legjobb darabja. 


Joseph Conrad és Ford Madox Ford három közös regényének egyike az 1903-ban publikált Románc, amelyből közel negyed századdal később John S. Robertson forgatott filmet The Road to Romance (1927) címmel. A történet hősnőjét, a gyönyörű Serafinát (Marceline Day) egy Kubához közeli szigeten foglyul ejtik Don Balthasar (Roy D'Arcy) kalózai. A szende szűz megmentése érdekében hamarosan megérkezik José Armando (Ramon Novarro) – nem, nem egy modern mexikói telenovellából, hanem a távoli Spanyolországból, s a romantikus fordulatok még csak ekkor kezdődnek igazán. Az új évezred nézői már nem élvezhetik az egykori kalandokat, mert a The Road to Romance is az elveszett némafilmek tetemes listáját gyarapítja. A szingapúri titok (1928) Ben Ames Williams All the Brothers Were Valiant című regényének második filmváltozata volt. (Az első 1923-ban készült, és sajnos elveszett.) Egy szerelmi háromszög történetét látjuk egy nő és két fivér között, az események java a címnek megfelelően Szingapúrban játszódik. A két férfi közt vergődő hölgyet Hollywood egyik leghíresebb csillaga, Joan Crawford alakította, akinek karrierje akkoriban kezdett kibontakozni. Novarro és Crawford egyébként már 1926-ban együtt játszott volna az A Certain Young Man (1928) című filmben, Joant azonban az illetékesek alkalmatlannak találták arra a női főszerepre. Sally O’Neil sem vált be, a hősnőt végül Marceline Day formálta meg. Az MGM meglehetősen elégedetlen volt a filmmel, és csak két évvel a forgatás után, 1928-ban kezdte forgalmazni. A cég előzetes aggodalmai jogosak voltak, az opusz csúnyán megbukott: a nézők érdeklődése szerény volt, a kritikák langyosak. Igaz, az időzítés sem volt túl jó, mert épp ugyanakkor játszottak a mozik egy hasonló témájú filmet A Gentleman of Paris címmel, Adolph Menjou főszereplésével. A kritikusok nem hagyták ki a ziccert, hogy összehasonlítsák a két filmet, beleértve Menjou és Novarro alakítását. Utóbbit találták gyengébbnek. Ramon nem sértődött meg a negatív kritikákon, mert ő maga sem volt elégedett sem a filmmel, sem az alakításával. Egy 1931-es újságinterjúban egyenesen úgy fogalmazott, hogy rettenetesen szégyelli ezt a szereplését. Nem tudjuk megítélni, hogy jogosan pironkodott-e, mert az A Certain Young Man kópiái is elvesztek, csupán egy előzetes maradt meg az utókor számára. 


A Forbidden Hours (1928) című romantikus film sztorija tényleg olyan, mint egy mese. A helyszín egy kitalált európai királyság, Balanca. Az ifjú trónörökösnek egy királyi vérből származó leányt kellene nőül vennie, hősünk szívét azonban a nép egyszerű leánya dobogtatja meg. Az eredeti forgatókönyv felhasználta a vasálarcos férfi legendájának néhány mozzanatát is, ám ezeket végül mellőzték, és a francia romantika helyett inkább a poroszos stílus felé terelték a történetet, feltehetően azzal a céllal, hogy meglovagolják Novarro korábbi filmje, a Diákélet sikerét, amely szintén egy ifjú trónörökösről szólt, aki Heidelbergben töltötte diákéveit. Ennek ellenére figyelembe vették a legendás francia uralkodó, XIV. Lajos, a Napkirály korszakát is, a Dorothy Cumming által játszott anyakirálynét pedig állítólag a román királynéról, Máriáról (1875–1938) mintázták. A forgatás Los Angelesben zajlott, a büdzsé megközelítette a háromszázezer dollárt. A trónörökös szerelmesét Renée Adorée személyesítette meg, akivel Ramon összesen négy filmben szerepelt együtt. A film elég rosszul muzsikált a kasszáknál, és kritikai fogadtatása is meglehetősen hűvös volt. Évtizedekig elveszettnek hitték, az új évezredben azonban találtak belőle egy példányt, amelyet 2002-ben a nyilvánosság számára is bemutattak. 


Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy A repülő flotta (1929) volt a húszas évek Top Gunja. Két fiatal pilóta (Ramon Novarro és Ralph Graves) rivalizálnak egymással egy elragadó lány (Anita Page) kegyeiért. Vajon a bajtársiasság győzedelmeskedhet a mindent elsöprő szerelem érzése felett? A film az Amerikai Haditengerészet támogatásával készült, ami számos látványos légi attrakció lefilmezését tette lehetővé. Szinte végig külső helyszíneken forgattak, ami akkoriban még ritkaság volt az amerikai filmgyártásban. A repülő flotta hivatalosan némafilmnek számít, egyes jeleneteiben azonban különféle hangok (háttérzene, motorzaj, trombita) hallhatók. Az egyik korabeli magyar filmlap, a Filmkultúra 1929. november 1-jei száma azzal a szlogennel hirdette a produkciót, hogy: „Ramon Novarro nagyszabású hangosfilmje”. Az egyetlen fennmaradt példány hosszú évek múlva a prágai filmarchívumból került elő. Novarro utolsó némafilmje, A pogány (1929) cselekménye kissé emlékeztet hat évvel korábbi, Rex Ingrammel közös alkotása, a Where the Pavement Ends történetére. A forgatás a Tuamotu-szigeteken zajlott. A Novarro által előadott szerelmes dal, a Pagan Love Song nagy slágerré vált részben azért is, mert a mozinézők először hallhatták a sztár hangját. A szakirodalom ennek ellenére némafilmnek tekinti A pogányt, mivel leszámítva a háttérzajokat és a dalokat, a filmnek nincs hangsávja. 


A hangosfilmek 
A pogány az éneklő Ramon Novarróval annyira tetszett a közönségnek, hogy a „latin szerető” dalra fakadt első hangosfilmjében, a Devil-May-Care-ben (1929) is. Szerencséje volt, mert jó néhány kollégájával ellentétben a hangosfilm megjelenése nem törte derékba a karrierjét, ámbár nem aratott már akkora sikereket, mint korábban a némafilmjeivel. A Devil-May-Care Ernest Legouvé és Eugène Scribe 1851-es színdarabja, a La Bataille de dames, ou un duel en amour filmváltozata: Novarro hangosfilmszínészként való debütálása mellett arról is nevezetes, hogy Albertina Rasch és táncegyüttesének körülbelül háromperces jelenetét színesben, Technicolor eljárással vették fel. A 487 ezer dollárból forgatott film gyártási költségének körülbelül háromszorosát hozta vissza, és megerősítette Ramon helyét a férfi sztárok megfogyatkozott csapatában. Az In Gay Madridban (1930) Novarro egy jogász hallgatót alakított, aki az aranyifjak unatkozó életét éli, állandó vendége az éjszakai kluboknak, és minden csinos lányt megpróbál meghódítani. Édesapja reménykedik abban, hogy fia megkomolyodik, ám úgy tűnik, ez sose fog bekövetkezni… A film nem tetszett a kritikusoknak, és a közönség sem tódult a mozikba, mert a nézők már ráuntak a musicalekre, és másfajta filmes szórakozásra vágytak. Ennek köszönhető, hogy az MGM leállította Novarro következő filmje, a The March of Time (1930) című musical forgatását, noha eleinte oly nagy reményeket fűztek hozzá, hogy színesben kezdték el forgatni. 


Az újabb film, a Call of the Flesh forgatása 1930. január 27-én kezdődött, és márciusban ért véget. Az MGM eredetileg The Singer of Seville (A sevillai énekes) címmel akarta forgalmazni, de az illetékesek attól féltek, hogy a musicalektől megcsömörlött nézők elkerülik a mozikat, ezért címet cseréltek, ámbár a francia és a spanyol változat esetében megtartották az eredetit. (A tervezett német nyelvű verziót anyagi okokból nem forgatták le.) A forgatás igen nehéz körülmények között zajlott. A rendezésre Charles Brabint szerződtették, aki anno a Ben-Hurt is rendezte volna, de onnan még azelőtt kirúgták, mielőtt Novarro megkapta volna a címszerepet. A Call of the Flesh esetében Ramon később azt állította, hogy a film javát valójában ő maga rendezte, és nem Brabin. Csak részben mondott igazat, mert az angol nyelvű változatot tényleg Brabin rendezte, a spanyolt és a franciát viszont valóban Novarro dirigálta (utóbbiban Yvan Noé volt a társrendezője), partnerei ottani színészek voltak. A spanyol verzió érdekessége, hogy egy kisebb szerepet Ramon édesanyja alakított. Az angol nyelvű változat előkészítésekor Novarro ragaszkodott ahhoz, hogy egyik partnere Renée Adorée legyen, akivel korábbi közös filmjeikben jól kijött. Állítólag nem tudta, hogy a művésznő tbc-ben szenvedett. Renée forgatás közben kétszer is tüdővérzést kapott, ami miatt kis híján meghiúsult a film. Partnernője állapota láttán Ramon visszakozott, és azt javasolta, hogy egy másik színésznővel vegyék fel újra Adorée jeleneteit. Még a gázsijáról is kész volt lemondani, hogy mentesítse szeretett kolléganőjét, a producerek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Renéé végigcsinálja a forgatást. Ez volt a művésznő utolsó filmje, három év múlva belehalt a tüdőbetegségébe. A Call of the Flesh csak töredékesen maradt fenn: elveszett az a körülbelül nyolcperces részlet, amelyet színesben forgattak, és nyoma veszett annak a jelenetnek is, amelyben Novarro a Bajazzók című opera egyik áriáját énekelte. 


Arthur Schnitzler Hajnali mérkőzés című 1927-es novellája alapján készült Jacques Feyder filmje, a Daybreak (1931). Novarro egy Willi nevű osztrák hadnagyot alakított, akinek szívszerelme egy gazdag férfi szeretője. Hősünk fogadást köt riválisával, melynek tétje maga a szépséges hölgy… A főszerepet az alkotók először John Gilbertnek szánták, ám a hangosfilm félbetörte az egykori sztár karrierjét, így Novarro mellett döntöttek, aki ekkor még nem esett ki a közönség kegyeiből. A korabeli hölgynézők állítólag ájult elragadtatással nézték Ramon fürdőjelenetét, noha semmi olyat nem láthattak, amihez például a Ben-Hurban már ne lett volna szerencséjük. Az India fia (1931) című romantikus filmet szintén Feyder rendezte. A történet egy dúsgazdag indiai férfi és egy amerikai asszony szerelméről szól, amelynek beteljesülését a nő családja próbálja megakadályozni. A női főszerepet az MGM új üdvöskéje, Madge Evans játszotta, aki ugyan 1914 óta filmezett, karrierje azonban csak a hangosfilmnek köszönhetően indult be. A művésznő később azt állította, hogy egyike volt azon kevés nőnek, aki felkeltette Ramon szexuális érdeklődését. 


Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy az egzotikus holland táncosnő, Mata Hari (1876–1917) vajon valóban kémnő volt-e, vagy csak egy megtévesztett szerelmes asszony. Életútját többször megfilmesítették, és a filmtörténet egyik leghíresebb csillaga, a svéd Greta Garbo is megszemélyesítette őt a Mata Hari című 1931-es produkcióban. Nem beszélhetünk hiteles életrajzi filmről, mert a cselekmény nagyobb része csupán kitaláció. Garbo és Novarro remekül megértették egymást, így hamar szárnyra kapott az a pletyka, hogy a magánéletben is egymás karjaiba borultak. Az effajta híreszteléseknek az MGM feltehetően nagyon örült, sőt valószínű, hogy gyártotta is az ilyen szóbeszédeket, mert Ramon nem volt hajlandó nősülni még a látszat kedvéért sem. A két filmcsillag szerelme nem volt igaz, barátságuk viszont kiállta az idő próbáját. Forgatási érdekesség, hogy Novarro ugyan hét centivel magasabb volt Garbónál, mégis bélelt csizmát kellett viselnie a forgatáson, hogy még magasabbnak tűnjön. George Fitzmaurice alkotása kiugró sikert aratott, közel négyszeresét hozta be a gyártási költségeinek. A cenzorok azonban ragaszkodtak néhány „szeméremsértő” képsor megrövidítéséhez, sőt eltávolításához is. 1934-ben életbe lépett a Hollywood erkölcsiségét felügyelő Hays-kódex, és amikor 1936-ban az MGM fel akarta újítani a filmet, a Hays-bizottság erkölcsi okokra hivatkozva nem adta meg az engedélyt. A döntést három évvel később megváltoztatták, ennek ellenére a Mata Hari még az új évezredben is csak a cenzúrázott változatban tekinthető meg. 


1932. február 12-én kezdődtek, és kilenc hétig tartottak Novarro következő filmje, a Huddle felvételei. Egy fiatal acélmunkást személyesített meg, bevándorló szülők gyermekét, aki ösztöndíjjal kerül a Yale-re, ahol sportcsillag lesz belőle, sőt egy gazdag lány szerelmét is elnyeri. Ramonnak meg kellett tanulnia illúziókeltően játszani az amerikai futballt a hazai verzió számára, és az európai focit a külföldi változathoz. (Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt: ki hitte el Európában, hogy egy amerikai egyetemen európai futballt játszanak?) A szerepet egyáltalán nem érezte testhezállónak – barátnője, Greta Garbo is hasonlóan látta a dolgot –, mégis igent mondott rá, mert lekötelezettje volt az MGM-nek, mivel a cég két évvel azelőtt megengedte, hogy a Call of the Flesh európai változatait ő rendezze. Eredetileg a Novarrónál öt évvel fiatalabb Robert Montgomerynek szánták a szerepet, akihez fizikailag is jobban illett volna, de vele valamiért nem jött össze a dolog. A kritikusok többsége szóvá is tette, hogy Ramon egyértelmű szereposztási tévedés volt, s a közönség sem rohanta meg a mozikat, hogy újra diákként lássa az akkor már harminchárom éves sztárt. A csoportjelenetekben igazi egyetemisták statisztáltak napi öt dollárért, miközben egy Los Angeles-i statiszta napi hét és fél dollárt kapott volna ugyanezért. A Fiú-lány (1932, Clarence Brown) című filmben Novarrót emigráns kínai hercegként láthatták a nézők, aki szegény diáknak adja ki magát, és így szeret bele a császár ellen lázadókat támogató kínai kolónia egyik tagjának lányába. A film úgy a kritikusoknál, mint a közönségnél megbukott. A Kairói éjszaka (1933) valójában a kilenc évvel korábbi Az arab remake-je, a női főszerepet azonban már nem Alice Terry, hanem Myrna Loy játszotta. A művésznőnek volt egy meztelen jelenete is a filmben, amelyet a Hays-kódex miatt elég nehéz volt megvalósítani: Myrna az életrajzi könyvében utólag elárulta, hogy valójában nem volt meztelen, hanem egy testszínű dresszt viselt ebben a képsorban. 


1929-ben Pulitzer-díjat kapott Oliver La Farge regénye, A nevető fiú, amelynek 1934-es filmváltozata Novarróval a címszerepben oly csúfosan megbukott, hogy az MGM már csak egy filmet forgatott vele. A The Night Is Young (1935) című romantikus alkotásban Ramon egy nősülni készülő osztrák főherceget játszott. Ez a film sem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, ezért az MGM úgy döntött, hogy nem újítja meg levitézlett sztárja lejárt szerződését. Novarro ekkor újra megpróbálkozott a rendezéssel: a Contra la corriente (1936) című drámával mentorának, Rex Ingramnek akart köszönetet mondani, aki nélkül soha nem juthatott volna fel a csúcsra. A sztori megint egy tündérmese, egy gazdag lány és egy szegény fiú szerelmének története. A fiú jeleskedik az úszásban, s a szerepet egy igazi úszó, az argentin José A. Caraballo alakította, aki részt vett az 1932-es Los Angeles-i nyári olimpiai játékokon is. A lányt Luana Alcañiz játszotta. Ramon nem osztott szerepet saját magára, népes családja néhány tagja azonban részt vett a produkcióban: egy kisebb szerepet egyik lánytestvére, Carmen Samaniego alakított, egy másikat pedig a nagybátyja, Ramón Guerrero. Fivérei közül Antonio rendezőasszisztensként ténykedett mellette, Eduardo pedig művészeti rendezőként. A Contra la corriente sajnos csak töredékesen maradt fenn, az első tekercse elveszett. 


Túl a csúcson 
A harmincas évek második felétől kezdve Novarro karrierje gyors hanyatlásnak indult, és egyre kevesebbet filmezett. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy rászokott az italra, mert örökösen emésztette a bűntudat eltitkolt homoszexualitása miatt, melyet nem tudott elfojtani, viszont római katolikus hitével sem tudta összeegyeztetni. Az alkohol látható nyomokat hagyott a külsején, s egy idő után idősebbnek nézett ki, mint amennyi valójában volt: nemcsak hogy a latin szerető szerepkörére nem volt már alkalmas, de arra sem, hogy főszerepeket játsszon. A Republic Pictures égisze alatt készült A fehér sejk (1937) még Novarro régi filmsikereinek tematikáját idézi: ismét egy romantikus zenés komédia, amelyben a gazdag sejk elrabol egy sznob előkelő hölgyet, akibe beleszeret, és különféle fordulatok után természetesen bekövetkezik a happy end. Ez Ramon karrierjének vonatkozásában sajnos nem történt meg: A fehér sejk megbukott, a nézők nem voltak kíváncsiak sem az ezerszer látott történet újabb variációjára, sem az egykori kedvencre. Novarro nem adta fel: a következő évben a Párizsban játszódó A Desperate Adventure (1938) című vígjátékban kapta meg a főszerepet. Egy festőt alakított, aki megfesti álmai nőjét, akivel a valóságban még sosem találkozott. Ahogy persze mindenki sejtheti, rövidesen belép az életébe egy hölgy, aki megdobogtatja a szívét, a vonzalom viszont nem kölcsönös. Ellenben a hölgy húga megnyerőnek találja a piktort, ám történik egy s más, mire mindenki sorsa megnyugtatóan rendeződik… 


1940-ben Novarro Európában forgatott: A boldogság komédiája francia és olasz változatában játszott. Mindkettőt Marcel L'Herbier rendezte olyan rangos francia művészek közreműködésével, mint Michel Simon, Sylvie, Micheline Presle és Louis Jourdan. A forgatókönyvírók egyike maga Jean Cocteau volt. A történet főszereplőjét, Jourdain urat nagy szerencse éri, és szeretné ezt mindenkivel megosztani. Irigy hozzátartozói a diliházba csukatják, ahonnan sikerül megszöknie. Célja az, hogy boldoggá tegyen mindenkit – az örököseit kivéve… Novarro karrierjén nem lendített se a francia, se az olasz verzió, ahogyan egyetlen mexikói filmje, az 1942-ben bemutatott A guadalupei szűz, minden mexikói anyja című dráma sem irányította rá újra a reflektorfényt. Julio Bracho alkotása a mexikói filmművészet egyik becses darabja, amelyben Ramon figyelemre méltó alakítást nyújtott mint a naiv és ártatlan Juan Diego, aki előtt megjelenik a mexikói katolikusok legnagyobb szentje, a guadalupei szűz. A negyvenes évek végén Novarro kisebb szerepeket játszott John Huston, Don Siegel és Richard Brooks egy-egy filmjében, de végleg be kellett látnia, hogy nincs esélye visszakerülni az élvonalba. Ismét több éves kihagyás következett, és az ötvenes évek végétől már csak a televízióban tartottak rá igényt hébe-hóba egy-egy sorozat epizódszereplőjeként. Amikor 1959-ben bemutatták a Ben-Hur remake-jét, őt is meghívták a díszbemutatóra, számos képen együtt mosolygott utódjával, Charlton Hestonnal, ám tudomásom szerint az szóba se került, hogy legalább hagyománytiszteletből egy kisebb szerepet is ráosszanak. 1960-ban jelent meg utoljára a mozivásznon A préri rózsája című George Cukor-filmben, amely a főszereplő sztárok (Anthony Quinn és Sophia Loren) ellenére is megbukott. A magyar sajtóban később azt olvashattuk, hogy Novarro elszegényedve élte utolsó éveit, ez a hír azonban nem volt igaz. Amikor sztárként még jól keresett, pénzét viszonylag ügyesen fektette be, ami ha fényűzést nem is, de tisztes megélhetést biztosított számára. Fenn tudta tartani 1927-ben épült hollywoodi otthonát is, amely a neves amerikai építész, Lloyd Wright egyik legismertebb munkája volt. 


Magánélet 
Novarro megpróbálta diszkréten élni a magánéletét, mert az amerikai társadalom akkoriban sokkal elítélőbben viszonyult a homoszexualitáshoz, mint manapság, és karrierje azonnal félbeszakadt volna, ha a nők bálványáról kiderül, hogy valójában az azonos neműek érdeklik. Első ismert szeretője Harry Partch (1901–1974) volt, aki a Los Angeles-i Filharmonikusok jegyszedőjéből lett később neves avantgárd zeneszerző. 1920 és 1922 között tartott a viszonyuk, melynek Novarro vetett véget, amikor beindult a filmkarrierje. Az MGM nagyfőnöke a pletykák elkerülése érdekében rá akarta venni Novarrót egy látszatházasságra, ő viszont elutasította ezt a javaslatot, pedig életrajzírói úgy tudják, hogy néhány nővel is intim kapcsolatba került, így például partnernői közül Alice Terryvel és Madge Evansszel. Hollywoodi bennfentesek szerint Herbert Howe újságíró (1893–1959) és Noël Sullivan (1890–1956) énekes szintén viszonyt folytatott a sztárral. A filmváros legféltettebb személyes titkait tárgyaló művek szerzői hírbe hozták Ramont a szintén homoszexuális Richard Halliburton (1900–1939) világutazóval, akinek nyoma veszett, amikor egy dzsunkával akart keresztülhajózni a Csendes-óceánon. Novarro hódításainak sorából színész kollégái sem hiányoztak: Bruce Mantell, Cesar Romero, Eddie Quillan, Edmund Lowe, sőt állítólag még nagy riválisa, Rudolph Valentino is megfordult az ágyában (vagy ő az övékében), és biztosra vehetjük, hogy ott több is történt közöttük a fordulásnál. Ami a politikát illeti, kicsit ironikus, hogy a Novarro család annak idején a mexikói forradalom elől menekült az Egyesült Államokba, ahol viszont Ramont kommunista propagandával vádolták, amikor Dolores del Río, Lupe Vélez és James Cagney társaságában részt vett a neves orosz rendező, Szergej Eizenstein befejezetlenül maradt filmfreskója, a ¡Que viva México! speciális vetítésén. 


Gyilkosság meghívásra 
1968. október 30-án Ramon Novarro titkára, Edward Weber szabadnapos volt. Személyes ügyei intézése közben megállt a Novarro-villa közelében lévő italkereskedésnél is. A tulajdonos azzal fogadta, hogy Novarro épp az imént rendelt nála két karton cigarettát. Weber felajánlotta, hogy elviszi a főnökének a küldeményt, bár úgy tudta, a színész nem dohányzik. Este fél hat körül ért a házhoz. Novarro háziköntösben fogadta őt, a bejárati ajtóban állva: érezte a frissen borotvált férfi arcszeszének illatát. Ramon nem hívta be Webert, aki azt gyanította, hogy főnökének látogatói vannak. A titkár a következő napon reggel fél 9-kor ért a Novarro-villába. Halloween (Mindenszentek) napja volt, de arra mégsem számított, hogy a házban valódi borzalmakat fog látni. A bútorokat valaki felborogatta, Novarro szemüvege széttaposva hevert a nappali szőnyegén egy felborult szék és egy véres lábnyom mellett, a szemetes tömve volt üres italospalackokkal. Weber végigjárta a kilencszobás házat, hogy megtalálja a főnökét. A hálószobában teljes sötétség fogadta, semmit nem látott. Amikor elhúzta a függönyöket, észrevette Novarro meztelen holttestét az ágyon. A színész a hátán feküdt, arcán súlyos sérülések nyomai látszottak, nyakán karcolások és karmolások voltak. A tükörre valaki barna sminkceruzával ezt írta: „Az amerikai lányok jobbak, mint a buzik.” A szövegben feltűnő helyesírási hiba volt: faggots (buzik) helyett az elkövető azt írta, hogy fagits. A holttest mellett a lepedőn is volt egy felirat tintával, egy név: Larry. Véres volt az ágy, vérnyomok voltak a földön, sőt még a mennyezeten is, az ágy egyik lábánál pedig a titkár egy kitört fogat vett észre. Weber azonnal értesítette a rendőrséget, aztán felhívta Novarro egyik fivérét és a néhai színész gyóntatópapját. A detektívek meglepően gyorsan megérkeztek, és hamarosan a média képviselői és a kíváncsiskodók is megjelentek a villánál. 


A helyszíni szemle megállapította, hogy a meztelen színész kezét és bokáját egy harminc méter hosszú, barna színű elektromos kábellel oly módon kötötték össze, hogy a test különösen természetellenes helyzetbe került. A színész nyakába N és Z betűre emlékeztető jeleket karcoltak. Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között egy használatlan óvszer volt, bal kezében egy golyóstoll. Combjain egy törött fekete sétabot feküdt, ezüst fogantyúval. A halottkémi jelentés szerint a színészt súlyosan bántalmazták ezzel a sétabottal. Eltört az orra, felszakadt a fejbőre, véres sebek borították az arcát és a nyakát, véraláfutások voltak a mellkasán, a bal karján, a térdén és a hímvesszőjén is. Fejsebei erősen véreztek, a vér Novarro szájába folyt, ami fulladásos halált idézett elő. Maguk a sebek súlyosak voltak ugyan, de önmagukban nem okoztak volna halált. A körülmények szexuális színezetű bűncselekményre utaltak, emiatt orális és anális mintákat vettek a színész testéről, hogy spermanyomokat keressenek bennük. Az anális teszt eredménye negatív volt, az orális minta viszont rejtélyes módon eltűnt. Novarro vérének alkoholszintje az átlagosnál jóval magasabb volt. A halottkémi vizsgálat azzal a következtetéssel zárult, hogy a színész halála valamikor október 30-án este 9 és 31-én reggel 9 között következett be. A nyomozás során a ház közelében véres ruhadarabokat találtak, ami két tettesre utalt. A brutális bűnügy számos képtelen szóbeszédet indított el. „Jól értesültek” szerint Rudolph Valentino valaha egy olyan ezüst dildót ajándékozott Ramonnak, amelyet a saját hímtagjáról mintáztak, és a tettesek ezzel a segédeszközzel nemcsak ütlegelték a színészt, hanem meg is erőszakolták vele, aztán a torkába erőltették, s valójában ez okozta Novarro fulladásos halálát. Az amerikai underground rendező, Kenneth Anger is ezt a variációt írta meg bombasztikus botránykönyve, a Hollywood Babylon második kiadásában. A meggyilkolt színész temetésén körülbelül ezren vettek részt. A családtagokon kívül több hollywoodi kollégája is megjelent, hogy lerója kegyeletét, hiszen a szakmában mindenki kifogástalan modorú és jóindulatú úriemberként ismerte őt. Novarrót szülei sírjához közel helyezték örök nyugalomra a Los Angeles-i Calvary temetőben. 


A detektívek kitartó munkával nyomoztak az elkövetők után. Ellenőrizték a Novarro házából lebonyolított telefonhívásokat is. Kiderült, hogy a bűncselekmény feltételezett időintervallumában a házból egy negyvennyolc perces telefonbeszélgetést kezdeményeztek. Ezen a szálon haladva viszonylag hamar eljutottak a tettesekhez, a Ferguson testvérpárhoz: Paul huszonkét éves volt, öccse, Tom tizenhét. Nem volt nehéz rájuk bizonyítani a bűntényt, hiszen mindkettőjük ujjlenyomatait megtalálták a Novarro-villában, és több tanú állította, hogy a fivérek hencegtek nekik a gyilkossággal. Az ominózus telefonbeszélgetést Tom folytatta a barátnőjével, aki a háttérből hallotta a megkínzott színész halálsikolyait. A fivérek lumpen életmódot folytató, nincstelen családból származtak, és korán áruba bocsátották a testüket, hogy ily módon jussanak pénzhez. Paul már tízévesen szexuális kapcsolatba került egy perverz férfival, később aktmodellkedett, sőt néhány pornóban is közreműködött. Állítása szerint klienseivel nemcsak üzleti, hanem szinte baráti kapcsolata volt. Novarro időnként egy ügynökségen keresztül igénybe vette fiatal férfi prostituáltak szolgálatait. Ezek egyike Paul sógora volt (az a bizonyos Larry), a tettesek tőle kapták meg a színész telefonszámát. Feltett szándékuk volt, hogy kirabolják Novarrót, mert azt hitték, nagy összegű készpénzt találnak a házában, megölni azonban állítólag nem akarták. Felhívták őt, a színész pedig vendégségbe invitálta a fivéreket. A találkozás eleinte kellemes légkörben telt, iszogattak, beszélgettek. Ramon örömmel mutogatta a fénykorában készült fotóit, és filmes anekdotákat mesélt. A testvérek el sem akarták hinni, hogy ez a barátságos, de kissé rozzant öregember játszotta valaha a daliás Ben-Hurt. Ezután Novarro a hálószobába vonult Paullal, hogy szexuális együttlétre kerüljön sor, amelyet a fiatalember már a telefonban kilátásba helyezett. Az orális szex megtörtént, ezt követte a gyilkossággal végződött támadás. A fivérek csupán húsz dollár készpénzt találtak, hiába dúlták fel az egész házat, hiába hurcolták többször is a súlyosan sebesült Novarrót a fürdőszobába, ahol hideg vizet engedtek rá, hogy eszméleténél maradjon, és elárulja a nem létező vagyon rejtekhelyét. 


Amikor a testvérek rendőrkézre kerültek, Paul rábeszélte Tomot, hogy vállalja magára a gyilkosságot, mert fiatalkorúként csak rövid időre ítélik majd el, rá viszont halálos ítélet várna. Amikor az ügyész kezdeményezte, hogy Tomot is nagykorúként kezeljék a tárgyaláson, és a bíró elfogadta ezt az indítványt, a fiú visszavonta a vallomását, s a fivérek ettől kezdve egymást vádolták Ramon megkínzásával és meggyilkolásával. Mindkettőjüket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ám hét év után szabadon bocsátották őket. Soha többé nem beszéltek egymással, viszont később mindketten újra börtönbe kerültek különféle bűncselekményekért, melyekért összességében több időt töltöttek a rács mögött, mint Novarro meggyilkolásáért. A bűntény harmincadik évfordulóján, 1998-ban Paul egy újságinterjúban elismerte, hogy valóban ő kínozta meg Novarrót, de tagadta a gyilkos fegyverként nyilvántartásba vett sétabot használatát, mert foglalkozott ökölvívással is, és elmondása szerint saját fizikai erején kívül nem volt szüksége semmi másra. Korábban Tom már bevallotta, hogy ő is durván bántalmazta a színészt, amikor Ramon intim módon közeledni próbált hozzá. Tom 2005. március 6-án egy motelben öngyilkosságot követett el, elvágta a saját torkát. Paul egy ideig sikeres vállalkozóként élt. Egy 1989-ben elkövetett nemi erőszak és szodómia miatt hatvan év börtönbüntetésre ítélték. Évtizedek távlatából sajnálkozását fejezte ki Novarro halála miatt, ugyanakkor kijelentette, hogy csak a bántalmazásában érzi magát bűnösnek, mert nem akarta megölni őt, lényegében baleset történt. Részeg volt, ahogyan Novarro is, aki nem fulladt volna meg, ha képes lett volna félrefordítani a fejét, vagy csak egy kicsit józanabb lett volna. 


Ramon Novarro Magyarországon 
Kevesen tudják, hogy az egykori némafilmsztár járt Budapesten is, sőt nevéhez fűződik a harmincas évek egyik fővárosi botránya is. Novarrót egy bizonyos Ehrenthal István (becenevén: Teddy) szerződtette tizenegy fellépésre 1935 decemberében. Ehrenthal úr a Magyar Nemzet 1938. szeptember 17-i száma, sőt még egy 1938. október 15-én kelt hivatalos irat szerint is a Fővárosi Operettszínház igazgatója volt, noha az intézmény történetével foglalkozó weboldalak nem tudnak ilyen nevű egykori igazgatóról. Más forrásokban az található, hogy nevezett úr egykoron a Royal Revüszínházat (a mai Madách Színház) igazgatta. A Független Budapest 1935. szeptember 25-i számában az olvasható, hogy Ehrenthal hat évre kibérelte a Fővárosi Operettszínházat, hogy azt nemzetközi hírű szórakozóhellyé tegye. Itt Novarro a megbeszéltek szerint két fellépést meg is tartott, aztán elhagyta Budapestet, ügyvédjei útján azonban csalás vádjával keresetet adott be Ehrenthal ellen a pesti büntetőtörvényszéken. Állítása szerint Ehrenthal a telefonos szerződéskötéskor beígért ötezer svájci frank gázsiból egyetlen fillért sem fizetett ki neki. A törvényszéki eljárás során a vádlott arra hivatkozott, hogy a szerződést nem ő, hanem Novarro szegte meg. Szerinte abban állapodtak meg, hogy a nyolcadik fellépés után fog fizetni neki, Novarro viszont már a második fellépés után olyan állapotban volt – ezt pontosabban nem részletezte az általam ismert korabeli bulvársajtó –, hogy botránytól lehetett tartani. Ehrenthal szerint a filmsztár pénz nélkül érkezett Budapestre, ezért neki kellett fizetnie Novarro itt-tartózkodásának és szórakozásának költségeit is. Ugyanezen eljárás keretében Ehrenthal egy másik ügyben is vádlott volt, szintén csalás gyanújával. Egy budapesti jegyiroda azzal vádolta, hogy az igazgató kétezer pengőt vett fel tőlük, és azt ígérte, hogy cserébe leszerződteti számukra Rökk Marikát és Mistinguettet, amire nem került sor. Ezzel kapcsolatban Ehrenthal azt állította, hogy csak Rökk Marikára vonatkozóan tett ígéretet, Mistinguett nevét szóba se hozta. Az ügyben Ehrenthal mellett tanúskodott Szentiványi Kálmán, az Artista Szövetség alelnöke, aki szerint Novarrót terhelte a felelősség, ugyanis a váratlan elutazása miatti szerződésszegés következtében Ehrenthalnak be kellett zárnia a színházat. Szentiványi szerint a filmsztár megzsarolta a direktort, hogy nem lép fel a továbbiakban, ha nem kapja meg előre a gázsiját. A törvényszék más tanúkat is meghallgatott, végül dr. Székely Gyula ügyészségi alelnök ejtette a vádat, és az eljárást 1938 őszén megszüntették. Tekintettel arra, hogy Ehrenthalnak kétes üzelmei miatt máskor is meggyűlt a baja a hatóságokkal, könnyen meglehet, hogy Novarro megsejtette, hogy szélhámossal van dolga, és ezért akarta volna előre megkapni a kialkudott gázsiját. 


FILMOGRÁFIA 
* 1968: The High Chaparral (tévésorozat, a Joyful Noise című epizódban)
* 1967: The Wild Wild West (tévésorozat, a The Night of the Assassin című epizódban)
* 1964–1965: Combat! (tévésorozat, a Silver Service és a Finest Hour című epizódban)
* 1965: Bonanza (tévésorozat, a The Brass Box című epizódban)
* 1964: Dr. Kildare (tévésorozat, a Rome Will Never Leave You: Part 1–3 című epizódokban)
* 1964: Rawhide (tévésorozat, a Canliss című epizódban)
* 1962: Thriller (tévésorozat, a La Strega című epizódban)
* 1960: A préri rózsája (Heller in Pink Tights)
* 1958: Disneyland (tévésorozat, a Law and Order, Incorporated és az Elfago Baca: Lawman or Gunman című epizódban)
* 1952: The Ken Murray Show (tévésorozat) 
* 1950: Katasztrófa (Crisis)
* 1950: Az útonállók (The Outriders)
* 1949: Vera Cruz aranya (The Big Steal)
* 1949: Idegenek voltunk (We Were Strangers) 
* 1942: A guadalupei szűz, minden mexikói anyja (La virgen que forjó una patria)
* 1940: A boldogság komédiája (La comédie du bonheur)
* 1940: Ecco la felicità 
* 1938: A Desperate Adventure 
* 1937: A fehér sejk (The Sheik Steps Out)
* 1935: The Night Is Young 
* 1934: Laughing Boy 
* 1934: Macska, egér (The Cat and the Fiddle)
* 1933: Kairói éjszaka (The Barbarian) 
* 1932: Fiú, lány (The Son-Daughter)
* 1932: Huddle
* 1931: Mata Hari 
* 1931: The Christmas Party (rövidfilm) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1931: India fia (Son of India)
* 1931: Daybreak 
* 1931: A sevillai énekes (Le chanteur de Séville)
* 1930: A sevillai énekes (Sevilla de mis amores) 
* 1930: Call of the Flesh 
* 1930: In Gay Madrid 
* 1929: Devil-May-Care 
* 1929: A pogány (The Pagan)
* 1929: A repülő flotta (The Flying Fleet) 
* 1928: Forbidden Hours 
* 1928: A Certain Young Man 
* 1928: A szingapúri titok (Across to Singapore) 
* 1927: The Road to Romance 
* 1927: Diákélet (The Student Prince in Old Heidelberg)
* 1927: Lovers? 
* 1925: Ben Hur 
* 1925: The Midshipman 
* 1925: A Lover's Oath 
* 1924: The Red Lily 
* 1924: Az arab (The Arab)
* 1924: Asszony a neved! (Thy Name Is Woman)
* 1923: Scaramouche 
* 1923: Where the Pavement Ends 
* 1922: Jelentéktelen asszonyok (Trifling Women) 
* 1922: A zendai fogoly (The Prisoner of Zenda) (Ramon Samaniegos néven)
* 1922: Mr. Barnes of New York (Ramon Samaniego néven)
* 1921: Man-Woman-Marriage (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1921: Az apokalipszis négy lovasa (The Four Horsemen of the Apocalypse) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1921: The Concert (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1921: A Small Town Idol (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1918: The Goat (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1917: The Woman God Forgot (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1917: The Hostage (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1917: The Little American (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1917: The Jaguar's Claws (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1916: Jeanne d'Arc (Ramon Samaniegos néven) 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 



BUTASÁGOM TÖRTÉNETE

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című k...