SZAKADT FÜGGÖNY

A Marnie (1964) című lélektani drámájának kudarca után Alfred Hitchcock igen nagy gonddal igyekezett kiválasztani következő, ötvenedik játékfilmje témáját. A választást megnehezítette, hogy időközben színre lépett egy új rendezőnemzedék, amely ugyan mesterének tekintette őt, képviselői azonban korszerűbb filmeket rendeztek. Több ígéretes projekt is szóba került, mígnem Hitchcock úgy döntött, visszatér a kémfilm műfajához, amellyel korábban már nagy sikerei voltak, és amely a James Bond-sorozatnak köszönhetően akkoriban kifejezetten divatos irányzat volt. Ezzel kapcsolatban felkeltette érdeklődését a Szovjetunióba menekült cambridge-i kémek esete: különösen Donald Maclean feleségét találta érdekes személyiségnek, aki követte férjét az önként vállalt száműzetésbe. Ez a motívum jelentette a Szakadt függöny alapötletét. Sajnos már a forgatókönyv megírását is különféle konfliktusok kísérték, ráadásul a szkript még nem volt teljesen kész, amikor a Universal Pictures elrendelte a forgatás megkezdését. Ennél is nagyobb csapást jelentett Hitchcock számára, hogy a filmvállalat ráerőltetett két sztárt, Paul Newmant és Julie Andrews-t, akikkel főleg azért volt elégedetlen, mert szerinte nem volt meg köztük az a kémia, ami elengedhetetlen lett volna a történet hitelességéhez. A Szakadt függönyt a kritika hűvösen, sőt elutasítóan fogadta, az általános hiedelemmel ellentétben azonban anyagilag nem volt sikertelen. Noha mindmáig a Mester leggyengébb filmjei között emlegetik, valójában több jellegzetes és remek hitchcocki ötlet kapott helyet benne, melyek később Roman Polańskit és Richard Donnert is megihlették.

(Jelen poszthoz felhasználtam azt az ismertetőt is, amelyet évekkel ezelőtt írtam a filmről a Wikipédiára.)

A TÖRTÉNET

Michael Armstrong professzor bájos asszisztense és menyasszonya, Miss Sarah Sherman társaságában a koppenhágai Nemzetközi Fizikuskongresszusra utazik egy hajón. A professzor egy táviratot kap a koppenhágai Elmo könyvesboltból arról, hogy a neki szánt könyv elkészült. A pontos címzés ellenére a férfi azt állítja, hogy az üzenet nem neki szól, később azonban, amikor már egyedül van, elmegy a postázóba, visszakéri a táviratot, sőt válaszol is rá. Miután a szerelmespár megérkezik a koppenhágai szállodába, Michael zuhanyozni megy. Ezalatt telefonon keresik, ismét a titokzatos könyv ügyében. Sarah úgy dönt, hogy amíg a professzor elkészül, ő elsétál a könyvért. A zuhany alól kilépő Armstrong már nem tudja megállítani. A szálló előtt Sarah nem várt kíséretet kap a kongresszus keletnémet résztvevője, Karl Manfred professzor személyében. Miss Shermant meglepetésként éri, hogy a könyvért nem kell fizetnie, de még jobban elcsodálkozik, hogy az eladó halkan figyelmezteti, legyen óvatos vele. A metakommunikációs jelekből nem egyértelmű, hogy a kereskedő a könyvre gondol-e, vagy Manfred professzorra. Ami azt illeti, Michael is furcsán viselkedik, mert a szálloda halljában magára hagyja a menyasszonyát, és előbb egy utazási iroda pultjánál intéz valamit, majd a kapott könyvvel a kezében elsiet valahová.

Armstrong egy nyilvános vécében bontja ki a becsomagolt könyvet. Követi az első lapra ceruzával írt bejegyzést, és a 157. oldalra lapoz, ahol a π-ről (ejtsd: pí) ír a szerző. Ebéd közben Sarah számonkéri Michael furcsa viselkedését, amelyet a férfi azzal tetéz, hogy bejelenti: Stockholmba kell utaznia, egyedül. Ezt azzal indokolja, hogy az amerikai kormány leállította a kutatásait, ezért a svédekkel próbál megállapodni. Sarah szerint Michael előre kitervelte a stockholmi utat, csak neki nem szólt róla, sőt eredetileg azt se akarta, hogy vele jöjjön Koppenhágába. A nő úgy dönt, hogy hazamegy. Az utazási iroda pultjánál megkérdezi, mikor indul a professzor stockholmi gépe. Megdöbbenve hallja, hogy Armstrong valójában a román légitársaság Kelet-Berlinbe tartó gépére foglalt helyet. Miss Sherman elhatározza, hogy végére jár a rejtélynek, és ő is elutazik Kelet-Berlinbe. A gépen Michael odamegy hozzá, és szokatlanul nyersen felszólítja, hogy leszállás után azonnal forduljon vissza. A kelet-berlini repülőtéren újságírók hada fogadja a gépet. Az egyik utas, az ünnepelt cseh balerina azt hiszi, neki szól ez a nagy érdeklődés, de kiderül, hogy Armstrong professzor az igazi szenzáció, aki a jövőben az NDK-ban kíván élni, és a világhírű Lindt professzor asszisztenseként fog dolgozni. Persze a keletnémetek sem teljesen ostobák, és szemmel akarják tartani Armstrongot, mielőtt feltétlenül megbíznának benne. A professzor állandó kísérőjéül a titkosszolgálat, a Stasi egyik ügynökét, Hermann Gromeket jelölik ki. Sarah megdöbben Michael hazaárulásán, a férfi pedig újfent arra szólítja fel, hogy utazzon haza.

Az események ezután felgyorsulnak. Armstrongnak sikerül leráznia állandó követőjét, Gromeket, és elmegy egy tanyára, hogy kapcsolatba lépjen a keletnémet ellenállási szervezet, a π egyik kulcsemberével, aki megszervezi majd a menekülését. Kiderül, hogy a professzor mégsem hazaáruló: a disszidálás csupán egy színjáték része, hogy elnyerje Lindt professzor és a Stasi bizalmát, és hozzáférjen egy, a világbéke szempontjából különösen fontos tudományos titokhoz. Egy ilyen kaliberű titkot egy tudóstól csakis egy másik tudós tud megszerezni. Armstrong földművelés közben beszélget a férfival, s amikor visszatér a parasztházhoz, ott már Gromek várja. A titkos ügynököt nem ejtették a feje lágyára, és egyetlen szót sem hisz el a rokonlátogatási meséből. Észreveszi a homokba nemrég rajzolt π jelet, és ő nagyon is jól tudja, hogy ez egy titkos szervezet neve, amely emberek kimenekítésével foglalkozik. A professzor egyértelműen lebukott, Gromek azonban közli vele, hogy a nő (a π emberének a felesége) még rosszabbul fog járni. A Stasi-ügynök telefonálni akar, a nő pedig megpróbálja megakadályozni ebben. A férfi eleinte nem veszi komolyan a kétségbeesett nő támadási kísérleteit, így eszébe sem jut védekezni vagy kiabálni. A nő és a professzor számára viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy itt életről és halálról van szó, de mit lehet tenni, hogy ne keltsék fel a ház előtt Gromekre várakozó taxisofőr gyanúját?

A CAMBRIDGE-I KÉMEK

A Szakadt függöny inspirációját az 1950-es, 1960-as évek legnagyobb diplomáciai botránya, az ún. Cambridge-i Ötök esete jelentette. Nevüket onnan kapták, hogy mind az öten a Cambridge-i Egyetemen végeztek a múlt század harmincas éveiben: Guy Francis de Moncy Burgess (1911–1963, fedőnevei: Mädchen [Lány], Hicks), Donald Duart Maclean (1913–1983, fedőneve: Homérosz), Kim Philby (Harold Adrian Russell Philby, 1912–1988, fedőnevei: Sonny, Stanley), Anthony Frederick Blunt (1907–1983, fedőnevei: Tony, Johnson) és John Cairncross (1913–1995, fedőneve: Liszt). A csoport kialakulása, működése és tagsága körül még napjainkban is sok a rejtély. Általában úgy tartják, hogy valamennyiüket az egyetemi éveik alatt környékezték meg a szovjetek, ellenben Blunt a lebukás után tett vallomásában azt állította, hogy csak az egyetemi diploma megszerzése után szervezték be őket. Tevékenységük valamikor a harmincas években kezdődött, és az ötvenes évek elejéig egész biztosan eltartott, ugyanakkor nem zárható ki, hogy bizonyos tagoké még tovább is. Az ötös csoport nem egyszerre állt össze, hanem fokozatosan szerveződött, utolsóként csatlakozott Cairncross. Felmerült a gyanú, hogy valójában nem öten, hanem többen is dolgoztak a kémhálózatnak, de senki másra nem bizonyították rá egyértelműen, hogy szovjet kém lenne, vagy nem hozták nyilvánosságra a bűnösségét. Az egyetemi háttér mellett a kémeket az ideológiai meggyőződés is összekapcsolta: mindnyájan szilárdan hittek abban, hogy a marxizmus–leninizmus szovjet változata a létező legjobb politikai rendszer, különösen a fasizmus térhódítása ellenében. Lebukásuk nem egyszerre történt, és hivatalosan egyikőjük ellen sem emeltek vádat kémkedés miatt.

A Cambridge-i Ötök a Szovjetunió számára különösen értékes emberek voltak, hiszen előkelő származásuk és az annak köszönhető beosztásaik miatt bekerültek a legmagasabb társadalmi és politikai körökbe, és a legféltettebb államtitkokhoz is hozzáférhettek. A második világháború időszakában olyan szigorúan titkos információkat továbbítottak a szovjet vezetéshez, amelyeket a szövetségesek saját távolabbi érdekeik miatt nem kívántak volna megosztani Sztálinnal. A sors iróniája, hogy aktivitásuk végső soron visszafelé sült el. A szovjet titkosszolgálat ugyanis a feltűnően sok anyag miatt gyanút fogott, hogy esetleg kettős kémekről van szó, és az általuk továbbított információk egy része hamis. Különösen Kim Philby tevékenységét figyelték bizalmatlanul. Egyes források szerint 1941 és 1945 között a szovjetek 1771 dokumentumot kaptak Blunttól, 4605-öt Burgesstől, 4593-at MacLeantől és 5832-t Cairncrosstól. Philbytől 1000 alatti mennyiség érkezett csupán, utólag mégis őt tartották a csoport legeredményesebb tagjának. Egy titkosszolgálati jelentés szerint a szovjetek annyira féltek attól, hogy dezinformációkkal lépre csalják őket, hogy állítólag a cambridge-i kémek által kiszolgáltatott titkos anyagoknak mintegy felét inkább el sem olvasták. Ennek ellenére a kapcsolatot nem szakították meg velük, mert a tőlük kapott információk időnként nagyon is kapóra jöttek Sztálinnak. Így például 1948-ban Maclean szigorúan bizalmas információkat juttatott el a Szovjetunióba az Egyesült Államok tényleges nukleáris arzenáljáról. Sztálin e hírek birtokában merte megkockáztatni Berlin blokád alá helyezését, mivel Macleantől tudta, hogy Amerikának nincs bevethető atombombája, és nem tud megkísérelni egy újabb partraszállást sem, ezért Truman amerikai elnök ellenintézkedései nem jelentenek tényleges veszélyt a Szovjetunió számára.

A kettős élet valamilyen formában mindnyájukat megviselte. Bluntnak és Burgessnek ráadásul homoszexuális hajlamaikat is titkolniuk kellett, mivel ez akkoriban Nagy-Britanniában még bűncselekménynek számított. Maclean annyira labilis idegállapotba került, hogy az 1940-es évek végétől Burgess és Philby váltak a Szovjetunió egyik legfontosabb nyugati hírforrásává. Philby különösen értékes ember volt, hiszen lényegében összekötői feladatot látott el a nyugati titkosszolgálatok között. Az FBI annyira megbízott benne, hogy felkérte őt a brit követség tagjai közé beépült ismeretlen szovjet kém – vagyis Maclean! – leleplezésében való közreműködésre. Philby valójában azon munkálkodott, hogy Macleant megóvja a lebukástól. Guy Burgess elsősorban az ENSZ csapatainak ázsiai hadmozdulatairól tájékoztatta előre a Szovjetuniót. 1951-ben Philby minden megtévesztő manővere ellenére küszöbön állt Maclean és Burgess letartóztatása. Május 25-én, egy pénteki napon Burgess üzleti tanácskozásra hívta Macleant. Ezután mindkettőjüknek nyoma veszett, és csak évek múlva tűntek fel újból Moszkvában. Philby az 1960-as évek elején került a lebukás szélére, ezért 1963. január 23-án ő is a Szovjetunióba szökött. A Sors iróniája, hogy a kommunista paradicsom egyáltalán nem váltotta be a cambridge-i kémek reményeit. Életük hátralévő éveit a kényszerű emigrációban állítólag a depresszió és az alkohol rabjaként élték. Egyes biográfusok szerint a körülmények különösen Burgesst viselték meg, aki már 1963-ban elhunyt. A bennfentesek szerint biszexuális Maclean számára viharos magánélete nehezítette meg a szovjetunióbeli éveket. Kim Philby viszont a nehézségek ellenére sohasem bánta meg a pálfordulását, pedig a szovjetek évekig bizalmatlanok voltak vele, és nem juttatták bizalmi állásba, mert attól tartottak, hogy vissza fog térni Londonba. Az évek múlásával azonban számos szovjet állami kitüntetésben részesült, a Lenin-rendet is megkapta. Alakja felbukkant Frederick Forsyth A negyedik jegyzőkönyv című sikeres kémregényében is, melynek filmváltozatában a KGB már a történet elején agyonlöveti. (A regényben életben maradt, sőt az igazi Philby a film bemutatóját is megérte.)

AZ ELŐZMÉNYEK

Hitchcock kiemelkedő szakmai és kereskedelmi sikert ért el a Psycho (1960) című hátborzongató thrillerjével, következő mestermunkája, a Madarak (1963) viszont a maga idejében ellentmondásos fogadtatásban részesült, a Marnie (1964) pedig teljes szakmai és anyagi csődnek bizonyult. Ennek ellenére felfokozott várakozás kísérte következő munkáját, sorrendben az ötvenediket. Hitchcock a Marnie után három projekttel foglalkozott komolyabban, de különböző okokból mindegyikről lemondott. A három túsz John Buchan, A 39 lépcsőfok szerzőjének kevésbé ismert regényét vette alapul. A főhős mindkét esetben Richard Hannay, akinek ezúttal kommunista kémek által túszul ejtett gyerekeket kell kiszabadítania. A megfilmesítés szakmai problémáját az okozta, hogy a történetben fontos szerephez jut a hipnózis, amelyet Hitchcock szerint filmen nem lehet igazán meggyőzően ábrázolni. A második terv egy különös kísértethistória, a Mary Rose volt, ahol maga a szellem okozott gondot a rendezőnek, ámbár voltak ötletei arra, hogyan jelenítse meg. Igazából azonban úgy gondolta, hogy ez mégsem neki való téma, akárcsak a harmadik filmterv, a Pigeon. Ennek forgatókönyvét a legendás olasz szerzőpáros, Age és Scarpelli írta. A történet egy olasz bevándorlóról szól, aki egy New York-i szállodában liftesfiúból igazgató lesz. Vesztére kihozatja Amerikába a szicíliai rokonságát, akiknek viszont a bűnözésen jár az eszük, és volna is mit elemelni abból a bizonyos szállodából… A Mester a kudarcba fulladt projektek után úgy döntött, visszatér a kémfilmek műfajához, amely korábban szinte mindig sikert hozott számára: A férfi, aki túl sokat tudott (1934), 39 lépcsőfok (1935), Londoni randevú (1938), Forgószél (1946), Az ember, aki túl sokat tudott (1956), Észak-északnyugat (1959). Ebben az elhatározásában megerősítette a James Bond-széria népszerűsége, ami egyre több kémfilm megszületését inspirálta. Hitchcocknak a cambridge-i kémek fentebb ismertetett esete adott ötletet, különösen Guy Burgess és Donald Maclean szökése, ami lehetőséget jelentett arra, hogy a kémkedés árnyoldalait ábrázolja, szemben a 007-es filmekkel, amelyek mindezt férfias és romantikus kalandként tálalták. Mindazonáltal nem arra volt kíváncsi, hogy pontosan mit tettek a hazaáruló kémek, hanem inkább arra, hogyan reagált a gyanútlan környezet a lelepleződés után.

Ebből a szempontból különösen érdekes volt számára Maclean felesége, Melinda Marling, aki egy évvel a férje szökése után három közös gyermekükkel követte őt a Szovjetunióba. Ezekből a motívumokból kiindulva Hitchcock egy olyan történetet képzelt el, melynek professzor hőse, Michael Armstrong Lengyelországba disszidál, hűséges menyasszonya (aki a titkárnője is) pedig követi őt a vasfüggöny mögé. Hitchcock egy lengyel filmszakember javaslatára változtatta meg az eredeti helyszínt az NDK-ra, ennek ellenére az egyik fontos mellékszereplőt, Kuchinska grófnőt meghagyta lengyel nemzetiségűnek. A főszereplőket persze nem érdemes a Maclean házaspár alteregóinak tekinteni, mert amíg Donald Maclean szilárd kommunista meggyőződésből cselekedett, addig Armstrong professzor csak színleg szökik az NDK-ba, Miss Shermannel ellentétben pedig Melinda Marlingot egyáltalán nem rázta meg férje hazaárulása. Állítólag mindvégig tudta, hogy a férje kém, továbbá ő már a házasságkötése előtt azt tervezgette, hogy a Szovjetunióban fog élni. Egyesek úgy tudják, inkább a szégyen, mint a szerelem miatt követte a férjét a „kommunista paradicsom”-ba, mert a házasságuk viharos volt, sőt az emigrációban az asszony három évre elhagyta a férjét Kim Philby kedvéért. Melinda még a férje halála előtt távozott a Szovjetunióból, és hazájába, az Egyesült Államokba utazott. Ne gondoljuk azonban teljesen szívtelennek és érzéketlennek, mert amíg ő félrepolkázott Philbyvel, addig Donald is összeállt egy orosz nővel, és nem fogadta vissza hűtlen nejét.

A FORGATÓKÖNYV

1964 őszén Hitchcock felkérte a híres-hírhedt Lolita orosz származású szerzőjét, Vladimir Nabokovot, hogy írja meg a Szakadt függöny forgatókönyvét. Nabokovot érdekelte volna a közös munka, mégis nemet mondott, mert nem voltak elegendő háttérismeretei egy kémthrillerhez. Tekintettel arra, hogy Hitchcock a kém menyasszonyát tekintette kulcsfigurának, ezért 1965 elején Brian Moore ír–kanadai írónak adott megbízást a szkript megírására. Moore-t a női lélek specialistájának tartották, ebből a szempontból a Judith Hearne (1955) című regényét különösen nagyra értékelték, és forgatókönyvíróként is jól csengett a neve. Az író Hollywoodba költözött, és 1965. március 26-án átadott egy ötoldalas szinopszist, amely már tartalmazta a későbbi film két kulcsjelenetét: a bevezetőt a hajón és Gromek meggyilkolását. Június 21-ére Moore a teljes forgatókönyvvel elkészült, ám az sem Hitchcocknak, sem a Universalnak nem tetszett, mert nem sok teret adott arra, hogy a Mesterre jellemző sziporkákkal teli, a humort sem nélkülöző thriller szülessen. Hitchcock kikérte a Pigeon két olasz forgatókönyvírója, Age és Scarpelli véleményét is, akik egyetértettek vele. Moore viszont azon az állásponton volt, hogy Hitchcocknak fogalma sincs az igazi jellemábrázolásról és az emberi motivációkról. Sérelmeiért az irodalomban vett elégtételt: Fergus (1970) című regényében az ellenszenves Bernard Boweri figuráját Hitchcockról mintázta.

A Mester Keith Waterhouse és Willis Hall személyében két tapasztalt írót kért fel Moore forgatókönyvének korrekciójára, különös tekintettel a párbeszédek alapos kidolgozására. Már zajlott a forgatás, de a páros még dolgozott a forgatókönyvön: szinte napról napra át kellett írniuk a dialógusokat. A részletekre mindig odafigyelő Hitchcock több kritikus észrevételt is tett a munkájukkal kapcsolatban, beleértve a kelet-berlini miliő hitelességét, noha arra vonatkozóan neki sem voltak különösebb tapasztalatai. (Ugyanakkor a híres Truffaut-interjúkötetben azt olvashatjuk, hogy Hitchcock a forgatás előtt Koppenhágából egy román géppel Kelet-Berlinbe utazott, onnan Lipcsébe, majd vissza Kelet-Berlinbe, ahonnan Svédországba távozott, vagyis bejárta Armstrong professzor filmbeli útját.) Ennek ellenére úgy gondolta, Waterhouse és Hill hozzájárulása a szkripthez elég jelentős volt ahhoz, hogy nevük felkerüljön a stáblistára. Moore ekkor panaszt tett a Forgatókönyvírók Szövetségénél, ahol azt a döntést hozták, hogy a film főcímén csak az ő nevét kell feltüntetni forgatókönyvíróként. Az egyik svéd epizódszereplő, Jan Malmsjö észrevette, hogy a forgatókönyv svéd nyelvű részei nyelvtanilag néhol hibásak, és segített kijavítani ezeket a hibákat. A szkriptet Richard Wormser dolgozta át regénnyé, amely 1966. július 6-án jelent meg a Dell kiadónál.

A SZEREPOSZTÁS

Hitchcock arra gondolt, hogy korábbi sikeres kémfilmje, az Észak-északnyugat két főszereplőjét szerződteti ehhez az alkotásához is. Az akkor 61 éves Cary Grant azonban közölte, hogy ő már túl öreg egy ilyen szerephez, ezért már csak egy filmet forgat, aztán végleg visszavonul. Ehhez az egy filmhez, a Lassan a testtel! (1966) című romantikus komédiához már le is kötötte magát. Anthony Perkins húsz évvel később, 1986-ban azt nyilatkozta, hogy Hitchcock felajánlotta neki Armstrong szerepét, ám a Universal megvétózta a szerződtetését. A cég elutasította Saint szereplését is, mert nagyobb sztárt akart nála. Hitchcock saját felfedezettjére, Tippi Hedrenre gondolt, aki az előző közös filmek, a Madarak és a Marnie forgatásán szerzett kellemetlen élményei miatt nem akart még egyszer a Mesterrel dolgozni. Hitchcock megharagudott a visszautasítás miatt, és mivel Hedrennel 1967-ig szóló szerződést kötött, a színésznő egész addig nem tudott más rendezővel mozifilmet forgatni. Szóba került még Samantha Eggar is, aki A lepkegyűjtő (1963) című lélektani drámával vált ismertté, ő viszont épp Cary Grant utolsó filmjéhez szerződött le. A Universal ragaszkodott ahhoz, hogy a Szakadt függöny két főszerepét két nagy sztárjuk, Julie Andrews és Paul Newman kapja. Hitchcock hasztalanul hivatkozott arra, hogy a két filmcsillag fejenként 750 ezer dolláros gázsija elviszi a költségvetés jelentős részét. (A büdzsével kapcsolatban vagy három-, vagy ötmillió dollárra vonatkozó infók találhatók a világhálón.) És ha ez még nem lett volna elég, a filmcég arra is utasította, hogy a lehető leghamarabb kezdje el a forgatást, mert Andrews iránt a Mary Poppins (1964) és A muzsika hangja (1965) óriási sikere miatt különösen nagy volt az érdeklődés, ezért csak korlátozott ideig tudott a produkció rendelkezésére állni. Hitchcock kénytelen volt engedelmeskedni, noha akkor még nem volt meg a végleges forgatókönyv. Pedig ő híres volt arról, hogy mindent előre és részletesen megtervez, mert egyáltalán nem kedveli az improvizációt.

Hitchcock nemcsak a gázsi miatt tartotta szereposztási tévedésnek Newmant és Andrewst, hanem azért is, mert szerinte nem volt meg közöttük az a megfoghatatlan kémia, amely korábbi filmjeinek férfi és női főszereplői között hamar kialakult. Színészi képességeiket sosem vonta kétségbe – bár főleg Newman munkamódszerei távol álltak tőle –, a kémiát illetően viszont az volt a véleménye, hogy az vagy van, vagy nincs. És szerinte ebben az esetben nem volt. Ezért is döntött úgy, hogy különösen nagy gonddal osztja ki a mellékszerepeket, hogy a másodlagos figurák által valamelyest csökkentse a szerinte alkalmatlan főszereplőkre irányuló figyelmet. Kuchinska grófnő szerepére fontolóra vették a 2021 augusztusában elhunyt cseh színésznőt, Zdenka Procházkovát. A szerepet a Mester végül az orosz származású Lila Kedrovának adta, aki a forgatás előtt néhány hónappal vehetett át Oscar-díjat a Zorba, a görög (1964) című film női mellékszereplőjeként. Hitchcock nagyon megkedvelte a rokonszenves és tehetséges színésznőt, többször is vele ebédelt, sőt az otthonába is meghívta, hogy bemutassa a feleségének, és hármasban vacsorázzanak. Kedrova ráadásul olyan színésznő volt, aki ellenkezés nélkül elfogadta a rendező vezető szerepét, és a lehető legnagyobb odaadással valósította meg a tőle kapott instrukciókat. Hitchcock annyira elégedett volt vele, hogy amikor a játékidő miatt meg kellett rövidítenie a filmet, a grófnő minden jelenetét érintetlenül hagyta.

A cseh balerinát alakító, szintén orosz származású Tamara Toumanova neve jól csengett a nemzetközi művészvilágban, de viszonylag ritkán vállalt filmszerepet: a Szakadt függönyt megelőző mozifilmje, a Felhívás táncra (1956) tíz évvel korábban készült. A német színészek közül Hansjörg Felmy lehet a legismerősebb a magyar nézőknek: éveken át játszotta Heinz Haferkamp felügyelőt a Tetthely című tévésorozatban. Günter Strack (Manfred professzor) a Két férfi, egy eset (1981–1988) című sorozat főszereplője volt, továbbá vendégszerepelt a Tetthelyben és a Derrickben is. A Lindt professzort megformáló Ludwig Donath a nácik elől menekült – több ország érintésével – Hollywoodba, ahol viszont gyakran kellett nácikat játszania. Hitchcock a rágógumizó Stasi-ügynököt megszemélyesítő Wolfgang Kielinggel volt a legelégedettebb a németek közül. A forgatás előtt nem sokkal tört ki Los Angelesben a rendőrök és a feketék között az ún. Watts-zavargás, amelynek előzménye egy mindennapi rutinnak számító közúti ellenőrzés volt. Kielinget annyira felháborították a szerinte rasszista színezetű rendőri akció következményei, hogy 1968 márciusában az NDK-ba távozott, ahol nyilatkozataiban az Egyesült Államokat ostorozta mint az emberiség legnagyobb ellenségét, a négerek és a vietnámi nép ellen elkövetett szörnyűségek legfőbb felelősét. Említsük meg, hogy a filmnek van egy magyar epizódszereplője is: a Kecskeméten született Szabó Albert (Albert Szabo, 1919–1994) játszotta Herr Albertet, akit hőseink Kuchinska grófnő segítségével próbálnak megtalálni a berlini főpostán. És persze ne feledkezzünk meg a Hitchcocktól megszokott cameóról sem: a nyolcadik percben láthatjuk, amint a szálloda halljában ül, és egy kisgyermeket tart az ölében.

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

A helyszínek

A Szakadt függöny forgatása 1965. október 18-án kezdődött, és 1966. február 16-án ért véget. A rendező eredetileg azt tervezte, hogy valóban Kelet-Berlinben készíti el a filmet, ám azt határozottan elutasította, hogy a forgatókönyvet előzetes jóváhagyásra eljuttassa a keletnémet hatóságokhoz. Brian Moore szerint Hitchcock túl makacs és merev volt, mert ha az NDK-ban esetleg nem is, de Csehszlovákiában vagy Lengyelországban megkaphatta volna a forgatási engedélyt. Hitchcock egy ministábot küldött az NDK-ba, hogy a lehető legalaposabban lefilmezzék a fontosabb keletnémet helyszíneket, hogy a felvételek alapján az amerikai díszlettervezők a stúdióban rekonstruálni tudják mindegyiket. Más források úgy tudják, egy német stábot bízott meg azzal, hogy háttéranyagokat forgassanak, a felvételeket azonban használhatatlannak találta. (Maga Hitchcock ez utóbbi variációról beszélt Truffaut-nak.) A dél-kaliforniai vidék egyes részei helyettesítették a keletnémet vidéki helyszíneket. A forgatást végül a Universal filmstúdió ún. backlotjában (nagyszabású szabadtéri jelenetek forgatására szolgáló terület) kezdték. Amerikai forgatási helyszín volt a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem (a berlini Karl Marx Egyetemként láthatjuk), illetve a szintén kaliforniai Long Beach (a svéd dokkok helyszíne) és Camarillo (π vidéki gazdasága). A Dániában játszódó jeleneteket a skandináv ország fővárosában, Koppenhágában vették fel: a főhősök a Hotel d'Angleterre-ben szálltak meg, az étterem a Tivoli volt, a könyvesbolt pedig a Nyhavn.

Bajok a sztárokkal

A forgatás legnagyobb nehézségét a főszereplőkkel való közös munka jelentette. Hitchcock nem hazudtolta meg önmagát, mert minden szakmai kifogása ellenére sem mondott le arról, hogy megtréfálja a sztárjait: Newman és Andrews, amikor a forgatás első napján beléptek az öltözőjükbe, azt tapasztalták, hogy ott szakadt a függöny. A Mester egyébként igazi gentleman volt, aki egy pillanatig sem éreztette a főszereplőkkel, hogy csak ráerőszakolták őket, sőt igyekezett közvetlenül viselkedni velük. Julie Andrewsszal például kifejezetten udvarias volt. A színésznő utólag elmondta, hogy a szerep nem jelentett különösebb kihívást számára, igazából játszania se kellett, csak mindig elbűvölőnek lennie. Voltak fenntartásai a szereppel kapcsolatban, de ezekkel nem nagyon törődött, mert örült annak, hogy egy ilyen kiváló rendezővel dolgozhat. Úgy gondolja, hogy mindent megtett a filmért, ami rajta múlt. Mindazonáltal amikor tudomást szerzett arról, hogy Newman is elégedetlen a forgatókönyvvel, Andrews megbeszélte a partnerével, hogy egyeztetnek erről Hitchcockkal. Nagy meglepetésükre a Mester beleegyezett abba, hogy változtassanak a párbeszédeken, ha szeretnének. A két sztár ezt meg is tette, bár Julie utólag elismerte, hogy nem biztos, hogy ezek a változtatások a film javára szolgáltak.

Az igazán nagy problémát Hitchcock számára nem Julie Andrews jelentette, hanem Paul Newman. A színész az Actors Studio növendékeként a lélektanilag hiteles, érzelmileg átélt alakítások híve volt, aki az általa játszott figurákat javarészt a forgatás ideje alatt dolgozta ki. A munka hevében jöttek ugyanis a legjobb ötletei, melyek egy részét a partnerek játéka inspirálta. Éppen ezért szerette volna a jeleneteit többször, többféle elképzelés szerint is felvenni, hogy aztán kiválasszák a legjobbat. Hitchcocktól távol állt az ilyesmi: „A metódusokat kereső színész színházba való. Ott egy egész színpad a rendelkezésére áll a mozgásra. De amikor a film készül, és az arcáról arra vált a kamera, amit figyel, akkor fegyelemre van szükség.” Newman nagyon örült a lehetőségnek, hogy a Mesterrel dolgozhat, ám az eltérő munkamódszereik miatt nem érezte magát túl jól a forgatáson: „Hitchcock személyesen jó fej volt, és közvetlen a velünk való viszonyban. Általában van elképzelése a rendezőnek, amit közvetít, de Hitchcocknál nem volt így. Aztán később kiderült, hogy ilyen a stílusa. Ez azt jelentette, hogy jól csinálom, csak senki nem mondta. Azt hiszem, csak miattunk nem hangoztatta, hogy rossz választás vagyunk, miután ránk bólintott. Aláírtunk és mindent megtettünk, hogy jók legyünk. Sztárok voltunk, nézőket vonzottunk a jegypénztárakhoz. Nemet mondtunk más megbízásokra, hogy igent mondhassunk Hitchcocknak. Azt hiszem, több tiszteletet érdemeltünk volna.”

Ami azt illeti, Hitchcocknak is a tisztelet volt az egyik problémája Newmannel. A jó munkakapcsolat érdekében meghívta magához Newmant az otthonába vacsorázni, és rossz néven vette, amikor étkezés után a színész hozzálátott, hogy elkezdje sorjázni a kifogásait a forgatókönyvvel kapcsolatban. Hitchcock ezt modortalan és tiszteletlen viselkedésnek tartotta. Newman szerint egész jól kijöttek volna egymással, de a problémás forgatókönyv ezt folyton meggátolta. Amikor Paul kitartóan kérdezgette őt a motivációkról, a Mester szarkasztikus humorral megjegyezte: „A maga motivációja az a gázsi, amit ezért a filmért tőlem leakaszt”. Nyolc évvel később Roman Polański – sokkal ingerültebb hangon – pontosan ugyanezt felelte Faye Dunawaynek a Kínai negyed (1974) forgatásán, amikor a színésznő örökösen a motivációkról faggatta őt. A különbség csupán annyi volt, hogy Newman 750 ezer dollárt tehetett zsebre a Szakadt függönyért, míg Dunaway szinte nevetséges, 50 ezer dolláros gázsiért vállalta a Kíni negyedet, mert nagyon szerette volna eljátszani a női főszerepet. A Szakadt függöny forgatását számos feszültség terhelte, és a hangulatnak az sem tett jót, hogy Newman mindjárt a kezdet kezdetén motorbalesetet szenvedett, amelyben kis híján lebénult a bal keze. Emiatt két hétig távol maradt a forgatásról, ami átütemezést tett szükségessé. (Más források úgy tudják, a kényszerszünet oka egy fertőzés volt.) A művészi nézeteltérések ellenére Newman később elmondta, hogy bár nem szokta megnézni a saját filmjeit, a Szakadt függönyből egyszer látott egy részletet, ami szerinte egyáltalán nem volt rossz.

Technikai érdekességek

Hitchcock 1948-ban forgatta első színes filmjét, A kötélt. Mint a technikai újdonságokra is fogékony filmrendező, többször kísérletezett azzal, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. A Marnie-ban például a vörös színnek szánt kiemelt szerepet, a Topázban (1969) pedig a sárgának, a fehérnek és a vörösnek, de egyik esetben sem sikerült tökéletesen megvalósítania az elképzeléseit. A Szakadt függöny forgatásán is megpróbálkozott egy új színeljárással, amely életszerűbbé tette volna a képeket, illetve több jelenetet fókuszálva vett fel, amitől a háttér homályosabbá vált. Ezekkel az „impresszionista montázsok”-kal szerette volna érzékeltetni a hősök idegenségét abban a nyugtalanító miliőben. A fényelosztáson is változtatni akart, ám kísérletezései végeredményével ezúttal sem volt elégedett. „Erős fénybe vontuk a nagy fehér felületeket, és szürke gézen át fényképeztünk mindent. A színészek egyre csak azt kérdezték: és a lámpák hol vannak? Kis híján elértük az eszményi állapotot, amely az volna, ha természetes fényben filmezhetne az ember.” A Szakadt függönyt már nem Hitchcock állandó operatőrje, Robert Burks fényképezte, hanem John F. Warren, aki remek munkát végzett. A Truffaut-könyvben az operatőrcseréről azt olvashatjuk, hogy „Hitchcock azonban nemcsak hogy nem volt felelős ezért a kényszerű elválásért, de őszintén fájlalta a dolgot: Burks egy esztendővel korábban meghalt, bennégett a házában.” Ez a magyarázat szerintem egyáltalán nem meggyőző, mivel Burks közel két évvel a film bemutatója után, 1968. május 13-án vesztette életét (felesége is bennégett a házukban), így más oka lehetett annak, hogy a Mester lecserélte őt.

Ötletek és homage-ok

Hitchcock újító természete abban is megnyilvánult, hogy nem akart az akkori divatnak megfelelő szerelmi jelenetet forgatni. Szerinte sokkal provokatívabb volt az, hogy a hajón a fűtési rendszer hibája miatt a két főszereplőt rögtön az ágyban pillantjuk meg, takarók alatt. Egy későbbi jelenetben Armstrong professzor a szállodai szobában zuhanyozni megy, és közben Miss Sherman elmegy helyette a könyvesboltba a könyvért. A jelenet ikerpárja Roman Polański Őrület (1988) című filmjében látható: abban a Harrison Ford által alakított orvos tusol, és emiatt a neje megy le a hallba, hogy találkozzon a férjét kereső ismeretlenekkel. Hitchcocknál Miss Sherman szemszögéből vagyunk tanúi a fontos beszélgetésnek, míg Polański a zuhanyzó férfi helyzetét osztja meg velünk, aki a víz csobogásától alig hallja felesége szavait. Apró érdekesség, hogy a Szakadt függönyben, amikor Julie Andrews belép a könyvesboltba, a falon egy poszter látható a Den Permanente áruházról. Hitchcock következő filmje, a Topáz egyik jelenete ebben az áruházban játszódik. A néző kb. a film harmadáig Miss Sherman nézőpontjából látja a történéseket, ellenben a hősnőnél hamarabb megsejti, hogy Armstrong professzor nem hazaáruló. (Ezt a figurát alakító Paul Newmanről egyébként is nehéz volna feltételezni a sztárimázsa miatt, ámbár igazi hitchcocki ötlet lett volna, ha a film ellentmondana ennek a pozitív imázsnak. A közönség azonban már az 1941-es Gyanakvó szerelem esetében sem fogadta el, hogy a férjet alakító rokonszenves sztár, Cary Grant gyilkos legyen, pedig ez volt a Mester eredeti koncepciója, de az imázsproblémák miatt kénytelen volt letenni róla.) Hitchcock úgy gondolta, mindenképpen érdekesebb megoldás késleltetni az igazság feltárását, mint az a kémfilmes közhely, hogy valaki a film elején kerek perec megmondja a főszereplőnek, hogy hová kell utaznia, és milyen feladatot kell végrehajtania.

A film egyik csúcsjelenete egy színházban játszódik, ahol a keletnémet titkosszolgálat elől menekülő főszereplők a zsúfolt nézőtéren próbálnak elrejtőzni, de ahogy a titkosrendőrök egyre közelebb kerülnek ahhoz a sorhoz, amelyben ülnek, a helyzetük egyre reménytelenebbnek látszik. A kiutat a professzor találja meg, aki váratlanul felpattan, elkiáltja magát, hogy „Tűz van!”, mire a nézők felugrálnak, és fejvesztve menekülni kezdenek a kijáratok felé. A tumultusban a párosnak is sikerül egérutat nyernie. A jelenetet a Universal 28-as színpadán forgatták, ahol korábban Az operaház fantomja 1925-ös és 1943-as változata készült. A párizsi operaház belsejét felidéző díszlet a Universal legrégibb állandó díszlete volt. 1965-re ugyan tönkrement, a filmcég mégis engedélyezte Hitchcocknak, hogy itt forgasson. A stáb Joseph Musso illusztrátor irányításával helyreállította az eredeti állapotot. Az 1925-ös film díszletének tervrajzai az eltelt negyven év alatt elkallódtak, Mussónak viszont volt egy gazdag fotógyűjteménye, amely részletesen megörökítette a korabeli díszlet belső terét. Ezek felhasználásával új díszlettervek készültek. Hitchcock kívánságára az eredeti üléseket újrakárpitozták, és visszahelyezték a nézőtérre, amely ötszáz statiszta befogadására volt alkalmas. A díszletet 2014-ben végleg lebontották. Említsük meg, hogy a Szakadt függöny színházi jelenetét Richard Donner is lemásolta az Összeesküvés-elmélet (1997) című filmjében, amelyben Mel Gibson és Julia Roberts keveredik hasonló helyzetbe, amelyből pontosan úgy szabadulnak, mint bő harminc évvel korábban Paul Newman és Julie Andrews.

A cselekmény időrendjét illetően a színházi eseményeket megelőzi Gromek meggyilkolása, a film leghíresebb és legvitatottabb jelenete. A François Truffaut-val folytatott beszélgetésben Hitchcock elmondta, hogy szerinte a korabeli kémfilmekben a gyilkosságok pillanatok alatt mentek végbe: késszúrás, puskalövés, és a gyilkos többnyire még arra sem volt kíváncsi, hogy áldozata tényleg meghalt-e. Saját filmjében azt akarta megmutatni, hogy valójában milyen nehéz, milyen keserves és sokáig tartó cselekedet egy ember meggyilkolása. Mindezt olyan hosszadalmasan akarta ábrázolni, hogy a néző valósággal rosszul legyen tőle. A jelenet hatvanhét kamerabeállítást igényelt. Hitchcock kiemelt figyelmet fordított a hanghatásokra, a Psychóval ellentétben azonban nem használt kísérőzenét. Az emberölés egyik mozzanataként a falusi asszony egy lapáttal ütni kezdi Gromek lábát. A sípcsont eltörésének hangját úgy állították elő, hogy egy levescsontot szövetbe burkolva eltörtek. Egyes kritikusok a hitchcocki irónia megnyilvánulásának tartották, hogy a (kelet)német Gromeket végül gázzal ölik meg, ám nem valószínű, hogy a Mester ezzel a holokausztra akart volna utalni. Hitchcock mindig is hangoztatta, hogy nem érdekli a politika, és a Szakadt függönyben sem a politikai háttér az érdekes, hanem a kedvelt hitchcocki alaphelyzet variálása: az átlagember ezúttal nem véletlenül, hanem saját elhatározásából keveredik titkosszolgálati ügyekbe. A Manson (2003) című kis költségvetésű amerikai film rendezője, Jim Van Bebber azt állította, hogy saját opusza brutális gyilkossági jeleneteivel valójában a hitchcocki felfogást követte. A film hivatalos honlapján viszont az ominózus hitchcocki jelenet kapcsán nem a Szakadt függönyt, hanem a Topázt emlegette.

A Szakadt függöny egyik legjobb jelenete, amikor a két főszereplő egy hivatalos járatnak álcázott busszal próbál átjutni Nyugat-Berlinbe, a jármű folyamatos haladása azonban rendre időrabló akadályokba ütközik, és emiatt fennáll annak veszélye, hogy a félórával később indult tényleges járat utoléri őket, és lelepleződnek. A forgatókönyvben hosszabb volt ez a jelenet, mint a filmben, sok remek részlettel. Hitchcock erről a képsorról így beszélt a Truffaut-interjúkötetben: „Igen, tömörebbre kellett fognom az autóbuszbeli jelenetet, máskülönben csökkent volna a film feszültsége. Már önmagában is olyan jelenet ez, amely sűríti az időt, azt az illúziót keltve, hogy meglehetősen hosszú autóútról van szó. Amikor a jelenetet rendeztem, úgy fogtam fel a dolgot, mintha az autóbusz is szereplő volna. Van tehát egy jóságos autóbusz, az autóbusz segíti a szerelmespárt a menekülésben. Ötszáz méterrel távolabb azonban egy gonosz autóbusz követi őket, és ez a gonosz autóbusz akár el is veszejtheti az előzőt. Szó, ami szó, egyáltalán nem voltam megelégedve a háttérvetítések technikai színvonalával. Takarékosságból német operatőrt bíztam meg, hogy vegye fel a backgroundot, de okosabb lett volna amerikai stábnak adni a feladatot.”

A kihagyott jelenetek

A Szakadt függönyben lett volna egy olyan jelenet, amelyben Armstrong professzor találkozik Gromek bátyjával, akit szintén Wolfgang Kieling alakított. Hitchcock el akarta kerülni azt, hogy a nézőben esetleg gyanú ébredjen, hogy itt valami különös rejtély van, és a két férfi valójában ugyanaz, ezért megváltoztatta a fivér külsejét: ősz parókát és szemüveget adott rá, sőt a figura sántított is. Kieling szerint a képsort Paul Newman kívánságára távolították el a végső változatból. Ha volt is Newmannek ilyen óhaja, az aligha teljesült volna, ha Hitchcock nem értett volna vele egyet. A jelenet egy húsüzemben játszódott: a testvért láthattuk volna kolbászszeletelés közben is, amelyhez ugyanolyan kést használt, mint amilyet Armstrong és a parasztasszony Gromek megöléséhez. A fivér egy képet is mutatott a professzornak: a fotó öccse három gyermekét ábrázolta. Hitchcock attól tartott, hogy ez az epizód rokonszenvet ébresztene a meggyilkolt Gromek iránt, és csökkentené az Armstrong iránti szimpátiát, ezért hagyta ki. Gondja volt Paul Newman játékával is, mert semleges arckifejezést várt volna tőle, ám a színész szélsőséges érzelmeket kifejező arcjátékot produkált. A vágással ezt a problémát sikerült valamennyire mérsékelni, Hitchcock mégis úgy döntött, hogy kihagyja ezt az epizódot, noha kifejezetten tetszett neki. Ez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy az elsőként felkért zeneszerző, Bernard Herrmann még ehhez a jelenethez is komponált két zenei motívumot.

Hitchcock a filmtekercset állítólag átadta Truffaut-nak, aki megígérte, hogy továbbítja Henri Langlois-nak a Cinémathèque Française (Francia Filmarchívum) számára. A filmszalagnak idővel valahogy nyoma veszett. Hitchcock azt tervezte, hogy az utolsó jelenetben a professzor eldobja azt a cetlit, amelyre felírta a titkos képletet, mivel a titkos ügynöki megbízatása sokkal mocskosabbra sikerült, mint amire naivan számított. Mivel ez az ötlet csak a Mester feleségének, Almának tetszett, ezért le sem forgatták. Roman Polański viszont ezt az elvetett elképzelést is felhasználta fentebb említett filmjében, az Őrületben: az ő főhőse végül a Szajnába dobja azt a mikrofilmtekercset, amelynek megszerzéséért még alkalmi barátnője is az életét adta. Utoljára említsük meg a Szakadt függöny forgatását meglátogató prominens személyiségeket is. A Los Angeles-i forgatást megtekintette Margaret (Margit) brit hercegnő és akkori férje, Lord Snowdon (Antony Charles Robert Armstrong-Jones) fotóművész és filmes. A még fiatal Steven Spielberg a Universal filmstúdióba osont be, hogy megnézze a színházi jelenet felvételét. Mivel ő akkor még nem volt prominens személyiség, egy produkciós asszisztens 45 perc múlva távozásra szólította fel.

A zene

A Szakadt függönyhöz először Hitchcock egyik állandó munkatársa, Bernard Herrmann írt kísérőzenét, amellyel a rendező elégedetlen volt. Sokan úgy tudják, hogy a Mester igazából csak a Universal álláspontját képviselte. A cég szerint Hitchcocknak meg kellett újulnia, különben a fiatal nemzedék – amely egyébként Mesterként tisztelte őt – egyre inkább lekörözi. Állítólag emiatt akarták az aktuális sztárok szerepeltetését, és ragaszkodtak ahhoz is, hogy a megújulás a kísérőzenét illetően is megtörténjen. A Universal pop- és dzsesszstílusú soundtracket akart, ami Herrmanntól meglehetősen távol állt, bár megpróbálkozott vele. Az illetékesek Julie Andrews miatt kérték azt is, hogy Herrmann írjon egy betétdalt a musicaljei révén közkedvelt színésznő számára. Ennek az óhajnak volt némi alapja, hiszen tíz évvel korábban Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott (1956) című klasszikusában a női főszereplő, Doris Day oly nagy sikerrel énekelte a Que sera, sera című betétdalt (Jay Livingston és Ray Evans szerzeményét), hogy Oscar-díjat is kapott érte. A különbség „csupán” annyi, hogy abban a filmben dramaturgiai funkciója is volt a betétdalnak, Herrmann szerint viszont a Szakadt függöny dramaturgiája és cselekménye nem indokolt egy szólószámot. De hát a főnökökkel nem érdemes vitatkozni, szóval a véleménykülönbségek esetünkben odáig vezettek, hogy Herrmann-nak mennie kellett.

Tom Addison, a világsikerű Tom Jones (1963) című friss és szellemes kalandfilm zeneszerzője lépett a helyére. Az általa komponált soundtrack felvétele két napig tartott. A munkát 1966. május 19-én kezdték egy hatvantagú zenekarral. A kritikusoknak nem tetszett az új zene: fantáziátlannak és hatásvadásznak tartották, Bernard Herrmann pedig annyira megsértődött Hitchcock eljárásán, hogy soha többé nem dolgozott vele. Bennfentesek szerint Herrmann kicsit szigorú volt a Mesterrel. A Universal ugyanis már a kezdet kezdetén Henry Mancinit akarta, Hitchcock azonban akkor még ragaszkodott régi barátjához, Herrmannhoz, és igen aprólékosan elmagyarázta neki, hogy milyen jellegű zenét akar. Herrmann állítólag nem vette figyelembe ezeket a kívánságokat. A fentebb kifejtett szakmai okok miatt amúgy is nehéz helyzetben lévő Mester ezt szándékos ignorálásnak vélte, ezért ejtette Herrmannt, és elhárította a békülési kísérleteit is. A zeneszerző az 1970-es évek első felében többször is dolgozott a (kissé igazságtalanul) Hitchcock-epigonként elkönyvelt Brian De Palmával. Herrmann 1975-ben hunyt el, így nem érte meg, hogy egyszerre két filmzenéjét is Oscar-díjra jelölték: Megszállottság (1976, Brian De Palma), Taxisofőr (1975, Martin Scorsese). A Szakadt függöny az új évezredben DVD-n is megjelent: az extrák között a film néhány jelenete megtekinthető Herrmann zenéjével is. (Szerintem is az a jobb. Egyébként azóta kijött a Blu-ray verzió is.) A filmzene érdekessége, hogy Hitchcock szokásos cameója alatt a Marche funèbre d'une marionnette (Egy bábu temetési menete) című Gounod-szerzemény dallama csendül fel, amely a Mester tévésorozata, az Alfred Hitchcock Presents (1955) fő zenei motívuma volt.

A FOGADTATÁS

Saját filmjei közül Hitchcock állítólag a Szakadt függöny forgatását egyáltalán nem élvezte, ezért letett arról a szándékáról, hogy olyan előzetest forgasson hozzá, amelyben ő maga is megjelenik. A film premierjét 1966. július 14-én tartották Bostonban. Július 27-én New Yorkban három mozi is játszani kezdte. A bemutató ürügyén a polgármester, John Lindsay bejelentette, hogy Hitchcock megkapja New York városának Becsületrendjét. A Los Angeles-i premiert (1966. augusztus 3.) egy ünnepséggel kötötték össze, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a Szakadt függöny a Mester ötvenedik filmje. A tortavágással egybekötött fényes ceremónián Hitchcock nem jelent meg, Tamara Toumanova képviselte. Magát az opuszt meglehetősen hűvösen fogadták a kritikusok. Egybehangzó volt az a vélemény, hogy nem éri el a korábbi Hitchcock-művek színvonalát, és rosszalló megjegyzések hangzottak el azzal kapcsolatban is, hogy Julie Andrews ezzel a szerepével eltávolodott korábbi „családi sztár”-imázsától. A katolikus filmkritikusok erkölcstelenséget is emlegettek (a szereplők nem házasok, de már az egyik korai jelenetben közösen láthatók egy ágyban), és kifogásolták a túlzott erőszakot, elsősorban Gromek meggyilkolásának jelenetét. Ennek ellenére a film megtekintését kezdetben nem kötötték korhatárhoz, és csak 1968-ban kapta meg az „R” minősítést (a tematika miatt csak felnőtteknek ajánlott). 1984-ben újabb minősítésen esett át, ekkor a „PG” kategóriába sorolták át (kiskorúak szülői kísérettel tekinthetik meg). Az általános negatív kritikai fogadtatás miatt a Szakadt függönyt bukásként szokták emlegetni, noha kereskedelmi szempontból az 1966-os esztendő tíz legsikeresebb bemutatója közé tartozott. A bevételekről szóló hírek hét- és tizenhárom millió dollár közötti összeget emlegetnek, ami nyilván csak a korabeli amerikai moziforgalmazásra vonatkozik.

A SZAKADT FÜGGÖNY ÉS A MAGYAR FILMFORGALMAZÁS

A Szakadt függöny 1971. március 30-án került a Filmátvételi Bizottság elé Széttépett függöny címmel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint tizenhárman voltak jelen a vetítésen. A bevezető mondatban máris az olvasható, hogy Hitchcock leggyengébb művéről van szó. A politikai vonatkozások „a bárgyúságig ízléstelenek és rosszindulatúan ellenségesek”, ráadásul a direktor ezúttal formai szempontból sem remekel: minden amatőr, beleértve a rendezést, a vágást, a színészvezetést és a szituációk megteremtését. Még a két kiváló színésszel sem lehetett elfogadhatóvá tenni a különösen gyenge forgatókönyvet. A résztvevők mégis remekül mulattak, hiszen a dokumentum szerint az opusz nagy derültséget keltett a vetítésen, és az amúgy állítólag kirívóan gyengén teljesítő Hitchcockra való tekintettel javasolták, hogy a filmet tekintse meg az MB is. Ennek ellenére már az FB által is ellenszavazat nélküli elutasító határozat született. Jómagam igen valószínűnek tartom, hogy a T. Bizottság alighanem csak önmagát akarta szórakoztatni, ugyanis a mű kommunistaellenessége köztudott volt, így borítékolni lehetett, hogy moziforgalmazásra nem találják majd alkalmasnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy évvel korábban átvételi határozat született a Psychóról (amely csupán újabb egy év múlva került a hazai mozik műsorára, és tűnt el onnan egy hónap leforgása alatt), és ebben az átmeneti időszakban az illetékesek esetleg úgy gondolták, hogy a szocialista Magyarországon következetesen mellőzött Mester filmográfiájának egyéb darabjait is érdemes lenne elbírálni. A filmet hazánkban végül a Tv1 mutatta be elsőként egy Hitchcock kései műveiből összeállított 1995-ös életműsorozatban. A magyar szöveget Pataricza Eszter készítette, a szinkront Andor Péter rendezte. Fontosabb szinkronhangok: Sztarenki Pál (Paul Newman), Vándor Éva (Julie Andrews), Schubert Éva (Lila Kedrova), Fülöp Zsigmond (Hansjörg Felmy), Hollósi Frigyes (Wolfgang Kieling), Kenderesi Tibor (Ludwig Donath) és Konrád Antal (Günter Strack).

Szakadt függöny (Torn Curtain, 1966) – amerikai kémfilm. Forgatókönyv: Brian Moore, Willis Hall és Keith Waterhouse. Operatőr: John F. Warren. Zene: John Addison. Díszlet: Hein Heckroth, Frank Arrigo és George Milo. Jelmez: Grady Hunt és Edith Head. Vágó: Bud Hoffman. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Paul Newman (Michael Armstrong professzor), Julie Andrews (Sarah Sherman), Lila Kedrova (Kuchinska grófnő), Hansjörg Felmy (Heinrich Gerhard), Tamara Toumanova (cseh balerina), Ludwig Donath (Gustav Lindt professzor), Wolfgang Kieling (Hermann Gromek), Günter Strack (Karl Manfred professzor), David Opatoshu (Mr. Jacobi), Gisela Fischer (dr. Koska), Mort Mills (a földműves), Carolyn Conwell (a földműves felesége). Magyarországi bemutató: 1995. február 19. (Tv1), 1995. március 17. (Duna Tv).

BEST OF FIELD64

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

Hálószobaablak

A vörös palást

MÉG TÖBB ALFRED HITCHCOCK!

Psycho

Téboly

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Macska a forró bádogtetőn

Pokoli torony

A Sakál napja

Ragyogó napfény / A tehetséges Mr. Ripley

Gyilkosság az Orient expresszen

Halál a Níluson

MACSKA A FORRÓ BÁDOGTETŐN

„S apám, te, a bús magaslaton állva,

Vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”

(Dylan Thomas:

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába)

Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámája, a Macska a forró bádogtetőn három évvel a Broadway-premier után, 1958-ban került filmszalagra. A mű egyik kulcsmotívuma a férj latens homoszexualitása, amely miatt már a színpadi változat számára is helyenként át kellett írni az eredeti szöveget, a szigorú cenzúra miatt pedig a filmverzió érdekében további átdolgozásokra volt szükség. Ezt a rendező, Richard Brooks végezte el, aki forgatókönyvíróként is jelentős művész volt. A két főszerepre több jelölt mérlegelése után Elizabeth Taylort és Paul Newmant választották. A forgatás megkezdése után néhány nappal Taylor férje, Mike Todd filmproducer légi szerencsétlenségben életét vesztette. Az özvegyen maradt fiatalasszonyt annyira lesújtotta a tragédia híre, hogy mindenki azt hitte, képtelen lesz befejezni a filmet. Miután visszatért a forgatásra, rövidesen újabb problémák támadtak körülötte: viszonyt kezdett halott férje legjobb barátjával, Eddie Fisher énekessel, aki ráadásul Liz legjobb barátnője, Debbie Reynolds férje volt. Az erkölcsbotrány eleinte azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konzervatív közönség bojkottálni fogja a filmet – végül ennek épp az ellenkezője történt. A nézők tódultak a mozikba, hogy kombinéban lássák a ledér filmsztárt, aki alig néhány hét alatt vált gyászoló özvegyből egy családi tűzhelyt szétromboló, csábító szirénné. A Macska a forró bádogtetőn nemcsak kereskedelmi sikert ért el, hanem többnyire kedvező kritikákat is kapott, még a „léha” Taylor alakítását is elismerő szavakkal méltatták. Mindazonáltal sokan úgy vélik, hogy a Fisher-ügynek köszönhető, hogy a színésznőt nem jelölték Golden Globe-ra, az Oscart pedig a jelölés ellenére se kapta meg. Williams darabjából 1976-ban és 1984-ben egy-egy tévéfilm is készült, melyek közül az utóbbi volt az, amely a dráma eredeti szövegéből indult ki.

A CSELEKMÉNY

Harvey Pollitt a hatvanötödik születésnapját ünnepli. A gazdag ültetvényes tudja, hogy már nem fog sokáig élni, hiszen az orvos megállapította, hogy rákos beteg. Nagyobbik fia, Gooper jóvoltából már unokák veszik körül. A „jó fiú” a feleségével együtt titokban azt reméli, hogy örökölni fogja apja nagy vagyonát. Az öregember kedvence azonban a kisebbik fiú, Brick, akinek a felesége, Maggie gyönyörű és kívánatos asszony. Pollitt abban bizakodik, hogy Maggie hamarosan gyermeket szül a fiának, és újabb unokával gyarapodik a család. Brick viszont nem gondol a gyereknemzésre. Mióta elveszítette legjobb barátját, azóta egyre többet iszik, és megvádolja a nejét, hogy megcsalta őt az elhunyt cimborával. A családfő születésnapi ünnepségén régóta eltemetett sérelmek törnek a felszínre, és a törékeny családi idill szertefoszlik. Vajon van-e remény az újrakezdésre, megmaradt-e valami azokból a régi érzésekből, amelyek Bricket és Maggie-t egykoron összehozták, vagy már csak a gyűlölködés tartja együtt őket?

A SZÍNDARAB

A Macska a forró bádogtetőn Tennessee Williams egyik legismertebb drámája, melynek alapjául a szerző 1952-es novellája, a Three Players of a Summer Game szolgált. Williams 1953-ban kezdett hozzá a drámához, amelyet a következő évben fejezett be. Ez az egyik legjobb és legsikeresebb darabja, amely a személyes kedvence is volt. A cselekmény helyszíne egy déli ültetvényes birtoka a Mississippi-delta vidékén. A dráma elején, a díszlettervező számára írt jegyzetben Williams így írt a helyszínről és saját elképzeléseiről: „A szín: lakó- és egyszersmind hálószoba a Mississippi-delta egyik nagyültetvényesének házában. Emeleti erkélyre nyílik, ez alkalmasint körülfut az egész épületen. Széles, kétszárnyú ajtó vezet ki rá, kettő is. Azokon át a fehér balusztrádot látni, s mögötte a derült, nyári eget. A darab folyamán lassan bealkonyul, s leszáll az éj. Mert a cselekmény időtartama pontosan ugyanannyi, mint az előadásé, leszámítva persze a negyedórás szüneteket. A berendezés stílusa nem éppen az, amire a delta legnagyobb gyapottermelőjének házában számítanánk. Viktória-kor, némi távol-keleti beütéssel. Valaha ebben a szobában élt halála napjáig az ültetvény két eredeti tulajdonosa, egy öreg agglegénypár: Jack Straw és Peter Ochello, és azóta nem sok változott. Más szóval idézzen szellemeket ez a hely: kísértsen benne egy szelíd és poétikus kapcsolat valami szokatlan gyöngédséggel átszőtt emléke. Talán nem lényeges, és kár is beszélnem róla, de láttam egyszer egy elmosódott fényképreprodukciót Robert Louis Stevenson szamoai házának tornácáról – ott töltötte a költő utolsó éveit –, s a tropikus nap sütötte, tropikus eső verte, bambusznádból és vesszőből készült kerti bútor avult fáján, ott vibrált ilyen enyhe fény. Ez járt eszemben, mikor magam elé képzeltem a darab színterét, s ez juttatta eszembe a derült nyári késő délután kegyelmet, vigaszt és nyugalmat árasztó világítását, s azt, hogy abban minden, még a halálfélelem is, enyhül és elcsitul. Mert itt a színpadkép végletes emberi indulatok drámájának háttere, s ezért kell ilyen szelídnek lennie.”

A díszleteket így részletezte: „A fürdőszobaajtó az egyik oldalsó falon nyílik, s csak a halványkék csempe és ezüst törölközőtartó látszik rajta keresztül. Szemben, másik oldalt van a hallajtó. A berendezési tárgyak közül kettőről érdemes beszélni. Az egyik a nagy kettős ágy. Ez – fontos szerepének megfelelően – álljon szabadon, sőt az ágyat fejtől meg is kell egy kicsit emelni, hogy jobban lássék rajta a játék. Hátul, a két hatalmas erkélyajtó közötti falnál egy korunkra jellemző monstrum áll, ez a másik: a („hi-fi”, három hangszórós) zenegéppel és televízióval egybeépített házibár, tele pohárral és üveggel. Az ezüst tompa fénye és a sokszínű üvegcsillogás tarka átmenet az enteriőr szépia-tónusa (rőtaranya) és az erkély, valamint az ég hideg (fehér és kék) színei között. Ez a bútordarab (?!), ez az emlékmű valóságos és hiánytalan hálatárgygyűjteménye mindazoknak a kényelmeinknek s öncsalásainknak, amelyek mögé el szoktunk bújni olyan tények elől, mint amilyenekkel a darab figurái találják szemben magukat... A színpadi kép azonban a világért se legyen oly naturalista, mint amilyet ez a leírás sugalmaz. Úgy gondolom, a falak mennyezet helyett olvadjanak át titokzatosan a levegőbe, az ég boltozza be az egész színpadot, s a csillagokat és a holdat csak opálos, sápadt fénye jelezze, mintha rosszul beállított távcső lencséjén keresztül látnánk. Kell még gondolnom valamire? Ja igen, kék és borostyánsárga üvegezésű, félköríves, felül világító ablak legyen (legyezőbordázattal) minden ajtó fölött, és az a legfontosabb, hogy a tervező hagyjon minél több szabad területet, ahol a színészek mozoghatnak (elárulhatják nyugtalanságukat, a kitörni készülő indulatot), mintha csak balettszínpadról volna szó.”

Ami a történetet illeti, a szerző Harvey Pollitt, a családfő (a magyar fordításban: Ópapa) és a családtagok egymás közötti kapcsolatait vizsgálja, különös tekintettel a kisebbik fiúra, Brickre és feleségére, Maggie-re, a „macská”-ra. Williams a párbeszédekkel a délvidék nyelvhasználatát igyekezett visszaadni. A dráma kulcsmotívumai a társadalmi szokások, a kapzsiság, a felszínesség, a rosszindulat, a romlás, a szexuális vágy, az elnyomás és a halál. Az alkoholista Brick vonatkozásában felmerül a homoszexualitás motívuma is: a férfiközpontú, homofób déli társadalomban Brick önmaga előtt sem meri felvállalni a hajlamát, amely magyarázat lehet arra, miért hidegült el szegény családból származó, gyönyörű feleségétől. A homoszexualitás az ötvenes években még az Egyesült Államokban is tabutémának számított, így erre vonatkozóan a darab többet sugall, mint amennyit kimond. A Macska a forró bádogtetőn 1955-ben Pulitzer-díjat kapott, és elnyerte a New York-i drámakritikusok díját is. A török származású Elia Kazan, a huszadik századi amerikai kultúra egyik fontos alakja nagy sikert aratott egy másik Williams-dráma, A vágy villamosa 1949-es színre vitelével és két évvel későbbi filmváltozatával. Kazan még 1955-ben elvállalta, hogy megrendezi a Broadwayn a Macska a forró bádogtetőn színpadi változatát is. A már említett tabutémák miatt azonban átdolgozásokat kért a szerzőtől, főleg a harmadik felvonás vonatkozásában. A New Directions Publishing 1955-ben kiadta a drámát: a kötet tartalmazta az eredeti befejezést és a színpadi változatét is.

A Broadway-bemutatóra 1955. március 24-én került sor a Morosco Színházban. Maggie-t Barbara Bel Geddes (később a Dallas című világsikerű tévésorozat Ellie-je), Bricket Ben Gazzara, Ópapát Burl Ives, Ómamát Mildred Dunnock, Goopert Pat Hingle, Mae-t pedig Madeleine Sherwood játszotta. A darab 694 előadást ért meg. Elia Kazant és Barbara Bel Geddest a következő évben jelölték az amerikai színházi szakma legnagyobb elismerésére, a Tony-díjra, akárcsak magát a drámát és Jo Mielziner díszlettervezőt, ám egyikük sem kapta meg az elismerést. (Ben Gazzara is jelölt volt, de egy másik színműben nyújtott alakításáért.) A szereplők közül Burl Ives és Madeleine Sherwood a filmváltozatban is megismételhette kiemelkedő alakítását. Williams egy 1974-es színpadi változat kedvéért újra átdolgozta a drámát, és számos olyan szöveget visszaillesztett a darabba, amelyeket annak idején Kazan kívánságára távolított el. A Macska a forró bádogtetőn magyar nyelven először a Nagyvilág című irodalmi folyóirat 1962/8. számában jelent meg Bányay Geyza fordításában. Könyv alakban 1964-ben az Európa Könyvkiadó adta ki ugyanezt a fordítást a Tennessee Williams színdarabjaiból összeállított Drámák című kötetben. A magyar ősbemutató 1967. február 3-án volt a budapesti Vígszínházban: Maggie-t Ruttkai Éva, Bricket Darvas Iván, Apust (Ópapa) Páger Antal, Anyust (Ómama) Bulla Elma alakította. Az egyik előadás első felvonását megtekintette az akkor épp Budapesten tartózkodó Orson Welles is, akinek annyira tetszett Darvas játéka, hogy szerződtetni akarta őt a Halhatatlan történet (1968) című filmjéhez, amelyet Magyarországon akart forgatni. (A mű végül máshol és Darvas nélkül készült el.)

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Az előkészületek

Az MGM nem sokkal a színházi premier után megvásárolta a darab megfilmesítési jogát. Az első perctől kezdve világos volt, hogy a drámát át kell írni ahhoz, hogy a cenzorok ne emeljenek kifogást a film ellen, ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy a mondanivaló ne vesszen el teljesen. E két szempont egyeztetése meglehetősen időigényes feladatnak ígérkezett, és közben a Brick szerepére kiszemelt James Dean egy autóbalesetben életét vesztette. Pedig az óriási népszerűségnek örvendő fiatal sztár kicsit saját magát is játszhatta volna, hiszen ő is homoszexuális hajlamokkal küzdött, de erről akkoriban csak nagyon kevesen tudtak. A női főszerepet Grace Kellynek szánták, ő viszont visszalépett, mert amíg a szkript körüli huzavonák zajlottak, feleségül ment Rainer monacói herceghez, és feladta a filmezést. (A Sors különös tréfája, hogy 1982-ben Grace is egy autóbalesetben hunyt el.) A legmegfelelőbb rendezőt nem kellett sokáig keresgélni, mert a színdarab rendezője, Elia Kazan tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra, ráadásul igényes filmográfiájában két sikeres Williams-adaptáció is volt már: A vágy villamosa és a Baby Doll. Az illetékesek nagy meglepetésére azonban Kazan nemet mondott az ajánlatra. A direktor ugyanis megunta, hogy örökösen vitatkoznia kellett a szerzővel, aki nem akarta megérteni, hogy a cenzúra szempontjából még mindig könnyebb leírni valamit, mint ugyanazt megeleveníteni a színpadon vagy a filmvásznon. Abból is elege lett, hogy a kritikusok kezdték úgy emlegetni, mint Williams árnyékát, aki a híres író nélkül már nem is képes jelentőset alkotni. Bár ezt a filmet nem vállalta, 1959-ben megint hajlandó volt arra, hogy színpadra vigye a szerző következő darabját, Az ifjúság édes madarát, ám annak filmváltozatát szintén visszautasította. Kazan után az MGM a magyar származású George Cukornak ajánlotta fel a Macska a forró bádogtetőn megrendezését. Őt érdekelte is a dolog, mert nagy lehetőséget látott abban, hogy egy tabutémáról elsőként beszéljen nyíltan egy hollywoodi filmben, de visszalépett, miután megtudta, hogy a cenzorok miatt a forgatókönyvben mellőzni kell a darab homoszexuális utalásait. Cukor egyébként maga is homoszexuális volt, ami nyílt titoknak számított Hollywoodban. Mindazonáltal a botránysajtó nem kürtölte világgá a hajlamait, pedig a villájában rendezett hétvégi partik, melyek során a bárokban és edzőtermekben felszedett fiatal férfiak meztelenül pancsikáltak az úszómedencében, egyre több emberrel ismertették meg a titkát.

A rendezői székbe végül Richard Brooks ülhetett, aki James Poe-val közösen írta a forgatókönyv végső változatát. Poe friss Oscar-díjas volt, az elismerést harmadmagával kapta a 80 nap alatt a Föld körül (1956) című filmért, ámbár előtte pereskednie kellett azért, hogy a nevét feltüntessék a stáblistán. Brooks úgy gondolta, hogy Williams drámáját mindenképpen érdemes megfilmesíteni még súlyos kompromisszumok árán is. Megvoltak persze a maga jelöltjei a két főszerepre – Tony Franciosa és Ava Gardner –, ennek ellenére a film mégsem velük valósult meg. Az MGM szakemberei mindkét főszerep esetében fontolóra vettek minden szóba jöhető színészt. A Baby Doll főszereplője, Carroll Baker boldogan eljátszotta volna Maggie-t, de a szerződése a Warnerhez kötötte. Ott viszont egymás után három szerepet is visszautasított, így az volt a válogatós sztár büntetése, hogy nem adták kölcsön az MGM-nek. Felmerült Marilyn Monroe és Lana Turner neve is. Brick szerepére Robert Mitchum, Elvis Presley és Montgomery Clift voltak a legesélyesebbek, ám mindhárman nemet mondtak. A kiemelkedő tehetségű Clift szereplése ugyanazért lett volna érdekes, mint James Deané: ő is a fiatalok egyik bálványa volt, homoszexuális hajlamokkal. És majdnem ugyanúgy végezte, mint ő: bő hét hónappal Dean halála után, 1956. május 12-én Clift súlyos autóbalesetet szenvedett, miután távozott egy összejövetelről, melyet Elizabeth Taylor otthonában rendeztek. Barátja, a szintén színész Kevin McCarthy rohant vissza a színésznő házába, hogy segítséget hozzon: Liz nyúlt bele a fuldokló, súlyosan sérült Clift szájába, hogy eltávolítson egy törött fogat, amely kis híján a férfi halálát okozta. Clift arcsérülései plasztikai műtétek sorozatát igényelték, így már amúgy sem lett volna alkalmas arra, hogy eljátssza a jóképű Bricket.

A lehetséges jelöltek között volt még Don Murray, valamint az atlétából színésszé avanzsált Floyd Simmons is. A legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy a színpadi változat színésze, a nagyszerű Ben Gazzara játssza el a szerepet a filmben is. Gazzara azonban nem értett egyet azzal, hogy a mű homoszexuális utalásait cenzúrázzák, ezért elutasította a felkérést. A cenzúrával Paul Newman sem értett egyet, ő viszont állítólag csak azután szerzett erről tudomást, miután aláírta a szerződést. Tennessee Williams kifejezetten Burl Ives számára írta Ópapa (a filmben: Nagyapus) szerepét, amelyről a fentebb említett Orson Welles Budapesten mégis azt mesélte, hogy a szerző neki szánta. Ives korábban inkább folkénekesként volt ismert, ezért egyesek azt hitték, az írónak elment az esze, hogy ragaszkodik hozzá. A siker Williamset igazolta, és Ivest a filmváltozathoz is szerződtették. Pedig korban egyáltalán nem illett hozzá a szerep: negyvenhat éves volt a színházi premier idején, és úgy játszott egy hatvanöt éves férfit. A filmbeli nagyobbik fiát alakító John Carsonnál a valóságban csak egy évvel volt öregebb, míg a kisebbik fiát megformáló Paul Newman és közte is csupán tizenhat év volt a korkülönbség. Mint fentebb már említettem, az eredeti Broadway-előadásból a Mae-t alakító Madeleine Sherwood is bekerült a filmverzióba.

Elizabeth Taylor

Minden idők egyik leghíresebb hollywoodi filmsztárja, Elizabeth Taylor gyerekszínészként kezdte a pályát. Mint oly sok esetben, a háttérben ezúttal is egy ambiciózus anya állt, aki saját álmait a lányán keresztül akarta valóra váltani, mert Lizt kezdetben nem különösebben érdekelte a filmvilág. Félő volt, hogy ha kinő a gyerekszerepekből, éppúgy eltűnik a süllyesztőben, mint például Shirley Temple, a harmincas évek ünnepelt gyerekszínésze. A mama azonban kitartóan támogatta a gyermekét, és a filmmogulok is úgy ítélték meg, hogy a gyönyörű nővé érett Elizabeth képes lenne arra, hogy felnőtt színészként is busás profitot termeljen nekik a filmjeivel, mint addig. A váltás a gyerekfilmekről a felnőtt filmekre persze nem ment egyik pillanatról a másikra, ám időközben Lizben is feltámadt a becsvágy, és elhatározta, hogy komoly színésznővé válik. Az óriás (1956) című George Stevens-eposzban James Dean és Rock Hudson mellett bizonyította be, hogy valóban van tehetsége a színjátszáshoz, a szintén monumentális Esőerdő megye (1957, Edward Dmytryk) női főszerepéért pedig már Oscarra is jelölték. Amikor megkapta a Macska a forró bádogtetőn forgatókönyvét, azonnal megérezte, hogy Maggie egy újabb nagyszerű lehetőséget jelent arra, hogy még feljebb emelkedjen a hollywoodi ranglétrán. Mégsem mondott azonnal igent az ajánlatra. Két sikertelen házasság után ugyanis végre megtalálta a boldogságot a nálánál huszonöt évvel idősebb producer, Mike Todd oldalán. A férfi mindent megadott imádott feleségének, rendszeresen drága ajándékokkal halmozta el, szó szerint tejben-vajban fürösztötte őt. Közös gyermekük is született, egy Liza nevű lány. Elizabeth annyira élvezte a boldog feleség és családanya szerepét, hogy hajlandó volt lemondani érte Maggie szerepéről.

Szerencsére Mike Todd is elolvasta a forgatókönyvet. A férfi meg volt győződve arról, hogy felesége nemcsak gyönyörű, hanem kiemelkedően tehetséges is. Rábeszélte őt, hogy vállalja el a szerepet, mert utána az Oscar-díj magától fog az ölébe hullani. Taylor mindenben hallgatott a férjére, ezért igent mondott a filmre. Todd egy új szerződést harcolt ki a számára, amely szerint a Williams-adaptáció után már csak egy filmet kell forgatnia az MGM-nek, és utána függetlenné válik a stúdiótól, ahol a karrierje elkezdődött. Richard Brooks 1954-ben már forgatott egy filmet Lizzel, de az Amikor utoljára láttam Párizst még csak sejteni engedte, hogy a fiatal színésznő esetleg sokra viheti felnőttként is. Amikor újra találkozott vele, megdöbbent azon, hogy Taylor pár év alatt mennyire megváltozott: szebb volt, mint első közös filmjük idején, és áradt belőle a magabiztosság. Brooks egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Elizabeth kimagasló alakítást fog nyújtani mint Maggie. Mindezért a színésznő heti 4750 dollár gázsit kapott. Brooksszal ellentétben Paul Newman viszont egyáltalán nem örült annak, hogy Elizabeth Taylor lesz a partnere, mert az álomgyár által kreált sztárnak tartotta őt, nem pedig komoly drámai színésznőnek. Newman a Lee Strasberg és Elia Kazan nevével fémjelzett Actors Studio növendéke volt, az ún. „method acting” híve. Nem tudott arról, vagy nem törődött vele, hogy Liz kifejezetten jól tudott együtt dolgozni a method acting olyan sztárjaival, mint James Dean, Montgomery Clift vagy később Marlon Brando, akik a magánéletben közeli barátai lettek. Miután elkezdődött a forgatás, Newman belátta, hogy tévesen ítélte meg a partnernőjét. Liz játéka elementáris volt, természetes és drámai erejű: nem játszotta, hanem élte a szerepet. Ehhez a bi- és homoszexuális Dean és Clift bizalmas barátjaként egyébként is megvolt a személyes élményanyaga. Az alkotók eredetileg azt tervezték, hogy fekete-fehérben forgatják le a filmet, mert az ötvenes években ez volt a bevált gyakorlat művészfilmek esetében. Amikor eldőlt, hogy a két főszerepet Taylor és Newman játssza, Brooks ragaszkodott ahhoz, hogy színesben forgassanak, mert ki akarta használni Paul feltűnően kék és Elizabeth ibolyakék szemének vonzerejét.

A forgatás

A Macska a forró bádogtetőn forgatása 1958. március 6-án (más források szerint: március 12-én) kezdődött. A belsőket az MGM hollywoodi stúdiójában vették fel. A Pollitt-birtok a Long Island-i Coleman Estate volt. Az első napokban nem volt semmi különösebb probléma, gördülékenyen ment minden. Március 19-én azonban Elizabeth Taylor megbetegedett, belázasodott. Le kellett mondania a forgatást, de mindenki bízott abban, hogy a gondos ápolás mellett gyorsan felépül. Betegsége miatt letett arról, hogy 22-én elkísérje a férjét New Yorkba, egy díjátadóra. Todd ekkor néhány barátját próbálta rábeszélni, hogy tartsanak vele, például Joseph L. Mankiewicz rendezőt és Kirk Douglas színészt. Mindketten nemet mondtak. Így a két pilótán kívül csak Art Shaw író szállt fel a gépre Todd-dal. Shaw épp a Mike Todd kilenc élete című biográfián dolgozott. Sajnos kiderült, hogy a producernek nincs kilenc élete: a rakománnyal túlterhelt kétmotoros repülő egyik motorja a viharos időben meghibásodott, a gép irányíthatatlanná vált és lezuhant. Senki nem élte túl a katasztrófát. Todd teste szénné égett, a maradványokat csak a jegygyűrű és a platina mandzsettagombok alapján tudták azonosítani. A források eltérnek abban, hogy Elizabeth Taylor hogyan értesült a tragédiáról. Vannak, akik úgy tudják, hogy kétségbeesetten virrasztotta át az éjszakát, mert Todd nem telefonált, pedig mindig szokott, valahányszor földet ért. Biztos volt abban, hogy valami baja esett. Mások szerint betegsége miatt mély álomba merült, és másnap reggel Todd személyi titkárától és a család orvosától tudta meg, hogy mi történt.

Imádott férje halálhírére Taylor teljesen összeomlott. Kíváncsiskodók és újságírók gyülekeztek a háza körül, mindenki látni akarta a gyászoló özvegyet. Az MGM saját biztonsági őreivel védte a filmsztár nyugalmát. A házba csakis a családtagok és a leghűségesebb barátok léphettek be. Elizabeth megállás nélkül zokogott, a nyugtatók sem javítottak az állapotán, enni egyáltalán nem tudott, alig lehetett belediktálni egy-két falatot. Amikor éppen nem zokogott, azt hajtogatta, hogy a férjével kellett volna mennie, és legalább együtt haltak volna meg. Hűséges barátnője, Debbie Reynolds magához vette Liz három gyermekét – előző férjétől, Michael Wildingtől született két fiát és Mike Toddtól született lányát –, mert anyjuk nem volt abban az állapotban, hogy felelősségteljesen gondoskodjék róluk. Mike Toddot Chicagóban temették el. Első házasságából született fia, Mike Todd Jr. azt szerette volna, ha a maradványokat elégetik, de Liz ebbe nem egyezett bele. Todd 89 éves édesanyját akkor éppen egy szanatóriumban ápolták, és nem szóltak neki a fia haláláról, mert attól tartottak, hogy az állapota még rosszabbra fordul. A temetés botrányos körülmények között zajlott. A kíváncsiskodók ellepték a helyszínt, letaposták a sírokat, sült krumplit ettek és kólát ittak, úgy nézték a „műsor”-t. Többen is megpróbáltak a gyászoló színésznő közvetlen közelébe kerülni, a biztonságiaknak alig sikerült távol tartaniuk őket. Voltak, akik tapintatlanul odakiabáltak Liznek, hogy emelje fel a fátylát, mert látni akarják a könnyeit. (Közel húsz év múlva újabb botrány történt, amikor 1977-ben sírrablók gyalázták meg Todd sírját. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a temetéskor Taylor egy százezer dolláros gyűrűt húzott a halott ujjára. A Todd maradványait tartalmazó zsákot egy közeli fa alatt találták meg. A maradványokat a korabeli fogászati papírok alapján újra azonosítani kellett, ezután ismeretlen helyen megint eltemették.)

A botrányba fulladt temetés tovább rontott Liz állapotán, és a színésznő mély depresszióba zuhant. Ebből csak a sógornője tudta felrázni, aki határozott hangon figyelmeztette arra, hogy Liznek három gyermeke van, és Mike valószínűleg nem örülne, ha elhanyagolná őket. Az MGM egyik producere, Pandro S. Berman gyengéden figyelmeztette a félbehagyott filmre is, és emlékeztette őt arra, hogy néhai férje milyen sokat várt feleségének ettől az alakításától. Sokat számított Todd legjobb barátja, Eddie Fisher énekes támogatása is, aki mellesleg Debbie Reynolds férje volt. Taylor végül elhatározta magát, és bő három héttel férje halála után, április 14-én visszatért a stúdióba, hogy folytassa a forgatást. Nem nézett ki túl jól: arca sápadt volt, több kilót fogyott az elmúlt hetekben, és gyengének érezte magát. Mégis kijelentette, hogy ha nem terhelik meg túlságosan, akkor máris felvehetnek egy rövid jelenetet. Mindenki rendkívül tapintatosan bánt vele, és Brooks külön odafigyelt arra, hogy naponta csupán egy-két órát dolgozzon. Erre többnyire kora délután került sor, mert a körülményekhez képest Taylor akkor volt a legjobb formában. Mindazonáltal William Tuttle sminkmesternek alaposan ki kellett tennie magáért, hogy Liz arcáról eltüntesse a gyász és a bánat minden látható nyomát. Megoldást kellett találni Taylor étvágyára is, amely még mindig nem tért vissza. Ennek érdekében Brooks a filmcsillag színésznői elhivatottságát használta ki. Tudta, hogy Liz kész meghozni minden áldozatot a szerepért, ezért parancsba adta, hogy az étkezési jelenethez igazi ennivalót szolgáljanak fel, így a színésznő kénytelen volt enni. Bár erre nem volt szükség, Brooks több ismétlést is elrendelt, hogy Taylor minél többet egyen. A tapintat és a kikényszerített étkezés meghozta a remélt eredményt, s a színésznő állapota javulni kezdett.

Paul Newman is azok közé tartozott, akik aggódtak Taylor miatt, és igyekezett minden segítséget megadni neki. Meghívta vacsorára az otthonába, ahol a felesége, Joanne Woodward is nagy szeretettel fogadta a kolléganőjét. (Néhány nappal korábban Woodward épp Elizabeth elől nyerte el az Oscar-díjat az Éva három arca című filmért.) A házaspár biztosította Lizt arról, hogy a házuk bármikor nyitva áll előtte, akár mindennap eljöhet hozzájuk. Taylort meghatotta ez a figyelmesség, és jó barátságban maradt Paullal és Joanne-nel. A baráti segítség mellett azonban volt más is, ami döntő szerepet játszott Elizabeth állapotának gyors javulásában. A színésznő sosem tagadta, hogy nagyon fontosnak tartja a testi szerelmet, és a gyász önmegtartóztatással párosuló hetei ebből a szempontból egy örökkévalóságot jelentettek számára. A megoldás pedig kéznél volt Eddie Fisher személyében. Viszonyuk lett, s a pletykák szerint kapcsolatuk legelején négy napra bezárkóztak Taylor hálószobájába. A sztár utólag szemrebbenés nélkül azt nyilatkozta, hogy ez a négy nap kellett neki ahhoz, hogy felrázza őt a gyász miatti letargiából, végtére is Mike halott, ő viszont él. A viszonynak azonban hamar híre ment, és mindenki aggodalmaskodni kezdett. A közvélemény úgy tudta, hogy Debbie és Eddie példás házasságban élnek, és nagy szeretettel nevelik két közös gyermeküket. (Az egyik a későbbi színésznő, Carrie Fisher volt.) A barátok arra figyelmeztették Taylort, hogy a közönség szimpátiája mindig a megcsalt feleségé, és Liz elveszítheti a nézők rokonszenvét, ha gyászoló özvegyből hirtelen a családi tűzhely szétrombolójává válik. Elizabeth arra hivatkozott, hogy Fisherék házassága már rég tönkrement, és ezt Eddie is megerősítette. Ennek ellenére Debbie azt nyilatkozta a médiának, hogy a férje jó ember, és magától biztosan nem tenne ilyet, hogy elhagyja a családját.

Minden úgy történt, ahogy a barátok előre sejtették. A közönség Debbie Reynolds pártjára állt, aki csak fél év után szánta rá magát a válásra. Rossz nyelvek szerint ezt az időt annak kidolgozásával töltötte, hogyan tudná mindenétől megfosztani hűtlen férjét. Miután az MGM belátta, hogy a botrányt már nem lehet elkerülni, a cég illetékesei igyekeztek a maguk javára fordítani a skandalumot. Olyan plakátot terveztettek a filmhez, amelyet Elizabeth alakja uralt, amint egy kombinéban ül a hitvesi ágyon. Voltak olyan variációk is, amelyeken ugyanebben a kihívó szerelésben már hevert a fekhelyen. Elterjedt az a szóbeszéd, hogy a színésznő számos jelenetben csupán ezt a szűk ruhadarabot viseli, sőt egyesek tudni vélték, hogy le is veszi. (Nem veszi le.) De nem csak a női főszereplő fordulatos magánélete miatt fájhatott az MGM főnökeinek a feje. A film forgatása egybeesett a hollywoodi zenészsztrájkkal, és bár Charles Wolcott megkomponálta a szerelmi témát, a munka folytatására már nem volt kilátás. Így jobb híján nagy kutatás kezdődött az MGM archívumában, hogy korábbi filmekhez írt zenéket keressenek Brooks alkotásához. A legalkalmasabbnak André Previn szerzeményei látszottak, melyeket a Tension (1949) című film-noirhoz írt. A kölcsönvett szerzemények: Lost in a Summer Night, Nice Layout, Kermit Returns. Daniel Decatur Emmett Dixie című szerzeményét gyerekek játsszák különféle hangszereken. Gyerekek éneklik a Skina Marinka és a Boom, Boom and It Makes Me Crazy című dalt – mindkettőt Marguerite Lamkin átdolgozásában –, valamint E. O. Excell I'll Be a Sunbeam című szerzeményét. Gyerekek előadásában szólal meg a For He's a Jolly Good Fellow című tradicionális dal is. A soundtrack tartalmazza a Soothe My Lonely Heart című Jeff Alexander-szerzeményt is, míg a Some Folks (szerző: Stephen Foster) hanglemezről csendül fel. A klasszikus zenét Ludwig van Beethoven szerzeménye, az 5. szimfónia egyik részlete képviseli, amely a rádión keresztül hallható.

A fogadtatás

A Macska a forró bádogtetőn ősbemutatóját 1958. augusztus 23-án tartották Boston városában. Az országos bemutatóra augusztus 29-én került sor. A Taylor-botrány és a provokatív plakát megtette a magáét: a nézők tódultak a mozikba, és a 2,3 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 17,6 milliót jövedelmezett. Ezzel az esztendő harmadik legsikeresebb hazai filmje lett. (Az első helyre a 20th Century Fox South Pacific című musicalje, a második helyre pedig a Warner Bros. Auntie Mame című romantikus vígjátéka került.) Erkölcsbotrány ide vagy oda, a kritikák többsége elismerően írt Taylor alakításáról, és úgy vélték, megérdemelné érte az Oscart. Voltak, akik egyenesen „fantasztikus”-nak minősítették a játékát. A dicsérő szavakból kijutott Paul Newmannek is: a kritikusok kiemelték, hogy a két színész között nagyon is működik a kémia. Elismeréssel szóltak a többi színészről is, és méltatták Richard Brooks rendezését is, hogy a szükségszerű változtatások ellenére sikerült megőriznie a mű drámaiságát. Igaz, voltak olyan vélemények is, hogy a változtatások igenis hátrányára váltak a műnek, mert Brick homoszexualitásának mellőzésével a szereplők párharcának nincs igazi tétje, s ezért a remek színészi teljesítmények ellenére a párbeszédek idővel unalmassá válnak. Az ócsárlók közé tartozott maga a szerző, Tennessee Williams is. Állítólag elment egy floridai moziba, és a jegyért sorba álló nézőket ezekkel a szavakkal próbálta lebeszélni: „Ez a film ötven évvel veti vissza a műfajt. Menjenek inkább haza!” Fenntartásai ellenére sem tiltotta meg, hogy újabb műveit is megfilmesítsék, ráadásul 1962-ben Az ifjúság édes madarát is Richard Brooks vitte filmre. Egyesek a Taylor körüli botránynak tudták be, hogy a Macska a forró bádogtetőn csupán két kategóriában volt esélyes a Golden Globe-ra: legjobb film és legjobb rendező. Egyikben sem győzött. Az Amerikai Filmakadémia nem volt annyira szigorú, s az opusz hat kategóriában indulhatott az Oscarért: legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr. Egyik kategóriában sem nyert. Ironikus, hogy győzött viszont Burl Ives, akit nem a Tennessee Williams-filmért, hanem az Idegen a cowboyok között (1958) című western mellékszerepéért jelöltek. Debbie Reynolds előre bejelentette, hogy nem vesz részt a gálán, ahol egyébként Eddie Fisher is fellépett, mivel ő énekelte az Oscarra jelölt To Love and Be Loved (Szeretni és szeretve lenn) című dalt a Rohanva jöttek című filmből. A Macska a forró bádogtetőnt nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra. Ennek valószínűleg anyagi és erkölcsi okai egyaránt voltak. Az év egyik legnagyobb filmsikereként túl drága lehetett az igen szerény beszerzési keretből gazdálkodó magyaroknak, ugyanakkor a korabeli hazai beszámolók kiemelték, hogy a mű „torz lelkület”-ről tanúskodik. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy az amerikai sikerfilmek több éves késéssel jutottak el a magyar mozikba, de a Brooks-film esetében megkésett mozipremierre sem került sor.

A TÉVÉFILMEK

Williams drámájából mind ez idáig nem forgattak új mozifilmet, 1976-ban és 1984-ben viszont egy-egy tévéfilm is készült belőle, szintén kiváló színészek főszereplésével. Az 1976-os verzió egyik producere Laurence Olivier volt, és természetesen ő alakította Nagyapust is. Olivier nem sokkal azelőtt épült fel egy hosszan tartó betegségből, a myositisből (izomgyulladás). Elsőként a Maraton életre-halálra (1976) című film egyik főszerepét vállalta el, utána következett a Williams-adaptáció. „Ez kevésbé fárasztó munka, mint a színpadi játék. Színházban játszani: az olyan energiát igényel, amely egyelőre még nincs birtokomban” – nyilatkozta a forgatás előtt. Olivier egyébként azt tervezte, hogy tévésorozatot indít kortárs drámák feldolgozásaiból. A tervezett szériából végül még három film készült el: Gyere vissza, kicsi Sheba! (1977, William Inge), Szombat, vasárnap, hétfő (1978, Eduardo De Filippo), Daphne Laureola (1978, James Bridie). A Macska a forró bádogtetőn tévéváltozatában Nagyanyus szerepét Maureen Stapleton kapta. Maggie-t Natalie Wood, Bricket igazi férje, Robert Wagner játszotta. Wood harmincnyolc, Wagner negyvenhat éves volt a forgatás idején, ezért igen sokan szóvá tették, hogy túl öregek voltak a szerepeikhez. (Liz Taylor huszonhat, Paul Newman harminchárom éves volt az eredeti film készítése idején.) Érdekességként említsük meg, hogy Taylor és Wood állítólag ki nem állhatták egymást. „Elizabeth Taylor és közöttem óriási a különbség intelligencia és iskolázottság tekintetében. Taylor eddigi legnagyobb alakítása az volt, amikor férjül vette Richard Burtont” – nyilatkozta Natalie a hatvanas években. Elizabeth nem maradt adós a válasszal: „Natalie Woodnak nincsen ereje ahhoz, hogy igazi filmcsillag legyen. Egyelőre még nincs komoly vetélytársam az amerikai filmben!” A riválisok abban viszont hasonlítottak egymásra, hogy mindketten kétszer is hozzámentek ugyanahhoz a férfihoz: Taylor Burtonhöz, Wood pedig Wagnerhez. A tévéfilmet Robert Moore rendezte, aki ugyanabban az évben nagy sikert aratott a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című krimikomédiával, ennek ellenére főleg a televízió foglalkoztatta. Az 1976-os Williams-adaptációt 1979. december 30-án mutatta be a Magyar Televízió. Az IMDb-n ez a dátum tévesen szerepel az 1958-as film magyar tévépremierjének időpontjaként.

1984-ben Jack Hofsiss (1950–2016) készített egy újabb tévés adaptációt, amely az utolsó munkája volt. A következő esztendőben ugyanis súlyos sérülést szenvedett, amikor beleugrott egy medencébe, és deréktól lefelé megbénult. A harmadik filmváltozat abban különbözik a korábbi kettőtől, hogy a dráma 1974-es szövegén alapul, vagyis a homoszexualitásra vonatkozó utalások visszakerültek a műbe, és nyitottá vált a befejezés, mely szerint korántsem biztos, hogy Maggie és Brick együtt maradnak. A két főszerepet a harmincöt éves Jessica Lange és a harmincnyolc esztendős Tommy Lee Jones alakította, akik egyébként a tíz év múlva bemutatott Kék ég (1994) című drámában is együtt szerepeltek. (Tony Richardson alkotását valójában 1990-ben forgatták, de négy évre dobozba került.) Lange azt nyilatkozta, hogy húszéves kora óta Maggie a legnagyobb szerepálma, ezért arra is hajlandó volt, hogy hosszú szőke haját levágassa, és vörösre festesse. Nagyapust Rip Torn, Nagyanyust Kim Stanley formálta meg. Torn játszott a Baby Doll 1956-os filmváltozatában, és egyik első színpadi sikere 1959-ben Az ifjúság édes madarában volt Thomas J. Finley, Jr. szerepében, amelyet a három évvel későbbi filmváltozatban is eljátszhatott. Kuriózum, hogy Kim Stanley a Macska a forró bádogtetőn eredeti, 1958-as londoni előadásain még Maggie szerepét alakította. A Frances (1982) című filmben ő személyesítette meg a címszereplő Jessica Lange édesanyját: alakításukért mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték. A televíziós produkciók elismerésére létrehozott Emmy 1985-ös gáláján a Macska a forró bádogtetőn alkotói közül két kategóriában négyen voltak esélyesek a díjra: Kim Stanley (Nagyanyus) és Penny Fuller (Mae) a legjobb női mellékszereplő kategóriában, Ken Dettling és Danny Franks pedig a világításért. A díjat Kim Stanley-nek ítélték, aki nem volt jelen a gálán, a nevében Ted Danson vette át a díjat.

ÍGY LÁTTA Ő

„A szerző és vele együtt a film alkotói szinte hajszálpontos diagnózist adnak egy család, egy társadalom romlásának okairól: nem lehet boldog az egyed, ha nap nap után sérelem éri emberi méltóságát, ha megfosztják a szeretettől, ha az anyagi javakat a szellemi érték fölé helyezik. A polgári életforma zsákutcába került – ez a konklúzió. Az alkotók azonban nem elégszenek meg a puszta megállapítással, az egy helyben topogás helyett valamiféle megoldást kívánnak adni. Két lehetőség kínálkozott: kinyitni a zsákutcát és a hősöket kivezetni az új eszmék széles országújára vagy hátraarcot vezényelni, visszatérni a kiindulópontra és érvényre juttatni a polgári etika megtépázott, meg nem tartott normáit. Ezt az utóbbit választották. Ez persze csak látszólag megoldás, könnyen megtörténhet, sőt bizonyos, hogy a hősök ismét visszakerülnek a zsákutcába. A film mondanivalójához fűzött megjegyzésünk ellenére a lehető legnagyobb tisztelettel kell szólnunk Richard Brooks rendezői munkájáról. Elizabeth Taylor, Paul Newman és még néhány szereplő játéka lényegesen hozzájárult a film sikeréhez.”

(K. Z.: „Macska a forró bádogtetőn”. In: Magyar Szó, 1961. június 25., 10. o.)

Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof, 1958) – amerikai dráma. Tennessee Williams azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Richard Brooks és James Poe. Operatőr: William Daniels. Zene: Charles Wolcott. Díszlet: Henry Grace és Robert Priestley. Jelmez: Helen Rose. Vágó: Ferris Webster. Rendező: Richard Brooks. Főszereplők: Elizabeth Taylor (Maggie), Paul Newman (Brick), Burl Ives (Nagyapus), Jack Carson (Gooper), Judith Anderson (Nagyanyus), Madeleine Sherwood (May), Larry Gates (dr. Baugh), Vaughn Taylor (Deacon Davis). Magyarországi bemutató: 1997. április 16. (Tv 1).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Aelita

A bűn története

Az ígéret földje

Aranyláz

Özönvíz

A kék angyal

Ninocska

A vágy villamosa

Ének az esőben

Az óriás

Nappalok és éjszakák

Pokoli torony