Kamaszkoromban nagyon szerettem a középkorban játszódó kalandos regényeket és filmeket. Igazából ez most is így van, elvégre két kedvenc történelmi korszakom az ókor és a középkor, mert annak idején szerintem ezeket tanították a legérdekesebben a tanáraim. S ha egy ilyen kosztümös filmnek régi „szerelmem”, Faye Dunaway a női főszereplője, az nekem akkor is garantáltan tetszeni fog, ha a kritikusok irgalmatlanul a földbe döngölték az opuszt, és a művésznővel sem voltak éppen kíméletesek. Az 1983-ban bemutatott A gonosz lady egy 1945-ös film remake-je, a címszereplő hölgy pedig valóban élt, ámbár a történészek szerint nem követett el olyasmiket, amiket neki tulajdonítanak. Mai írásunk áttekinti a történelmi és az irodalmi hátteret, bemutatja az 1945-ös filmváltozatot és a remake megszületésének folyamatát. Remek történet, tehetséges rendező, kiváló szereplőgárda, ragyogó operatőri munka, káprázatos jelmezek, ármány, szerelem, romantika, erotika – vajon hol siklott félre az egész?
A cselekmény
Anglia a XVII. században. Sir Ralph Skelton vidéki házában esküvőre készülnek: az úr nőül kívánja venni bájos pártfogoltját, Caroline-t. A lagzira megérkezik a gyönyörű Barbara, a menyasszony barátnője, hogy ő legyen az egyik nyoszolyólány. A csalfa barátnő szemet vet a gazdag vőlegényre, és nem okoz gondot számára, hogy elcsábítsa a koros férfiút. Mire tényleg sor kerül a lakodalomra, megváltozik a szereposztás: Barbara a menyasszony, és Caroline a nyoszolyólány. A nemes lelkű teremtés ugyanis lemondott Sir Ralphról, miután a férfi bevallotta neki, hogy Barbara megbabonázta. Az újdonsült ara viszont az esküvőn már a fiatal Kit Locksby lovaggal flörtöl, aki elmondja, hogy nőül vette volna Barbarát, ha egy nappal előbb ismeri meg. A temperamentumos Lady Skelton hamar megunja a vidéki életet, ám Sir Ralph megtagadja azt a kívánságát, hogy Londonban is tartsanak fenn egy házat. Barbara egy napon elkéri annak a lezárt szobának a kulcsát, amelyben valaha megölték a férje nagybátyját. A szobához egy titkos folyosó is tartozik. Az asszony ráveszi az urát, hogy ezentúl aludjanak külön, és ő természetesen a felnyittatott szobában rendezkedik be. Egyik nap látogatóba érkezik hozzájuk Lady Henrietta Kingsclere, Sir Ralph húga. Az esti kártyacsatában Barbara még azt az értékes melltűt is elveszíti, amelyet esküvője napján adott át neki a nagybátyja, és amely egykoron a halott édesanyjáé volt. Henrietta másnap hajnalban már el akar utazni, ezért esély sincs a csodálatos ékszer visszanyerésére. Amikor szó esik arról, hogy a környéken garázdálkodik a rettegett haramia, Jackson kapitány, a ladynek merész ötlete támad. Hajnalban banditának öltözve, a titkos folyosón keresztül távozik a kastélyból, és megtámadja Henrietta hintóját. Mindent visszaszerez tőle, és még időben, a nő előtt sikerül visszatérnie a kastélyba. Ralph és a többi nemesember másnap vérdíjat tűz ki Jackson fejére, és az sem zavarja őket, hogy ugyanazon az éjjelen Jackson mérföldekkel távolabb, alig egy órával Henrietta megtámadása után is véghez vitt egy rablást.
Caroline és Barbara között egyre inkább elmérgesedik a viszony, és Lady Skelton kiutasítja a házból volt barátnőjét. Sir Ralph most már hiába ajánlja fel Barbarának, hogy költözzenek Londonba, az asszonyt a vidéki (haramia)élet jobban izgatja, mint a városi mulatságok. Egyik éjjel azonban összeakad az igazi Jacksonnal is. Az útonállót meglepi, hogy riválisa egy gyönyörű nő, aki nem akarja felfedni a kilétét. Barbara Jackson szeretője lesz, de figyelmezteti a férfit, hogy nagyon megkeserüli, ha meg meri csalni őt. A lady egy napon keresztelőre hivatalos. A boldog apa Sir Ralph egyik bérlője, egy vagyonőr, aki elfecsegi az előkelő hölgynek, hogy mikor lesz a következő aranyszállítás időpontja. Barbara és Jackson természetesen megtámadja a szállítmányt (fényes nappal!), a fiatal apuka, Ned azonban utánuk ered. Lady Skelton lelövi az üldözőt, néhány perc múlva viszont azt mondja a haldoklónak, hogy a lóra célzott. Az emberölés miatt felzaklatott nemesasszony nem veszi észre, hogy monogramos zsebkendőjét a holttest mellé ejtette. Az idős szolga, Hogarth később ezzel a zsebkendővel megy be az úrnőjéhez. A lady persze tagad, mire az inas elmondja, hogy mindent tud róla. Titokban megfigyelte éjszakai kiruccanásait, sőt egy ízben a találkáját is egy ismeretlen férfival. A mélyen vallásos Hogarth még nem döntötte el, hogy botrányt csináljon-e, vagy megpróbálja megmenteni úrnője bűnös lelkét. Barbara bűnbánatot színlel, azt állítja, hogy megbabonázták, és arra kéri erényes szolgáját, hogy segítse vissza őt a helyes útra. Lady Skelton egy ideig kénytelen a tisztességes asszonyok unalmas, házimunkával teli életét élni. Hogarth roppant elégedett vele, ám az asszony unja a színlelést, és szabadulni szeretne titkának egyetlen tudójától. Ráadásul amíg kénytelen volt mellőzni az éjszakai kalandokat, addig Jackson egy másik nővel szűrte össze a levet, a nemes Kit Locksby pedig egyenesen Barbara legfőbb riválisát, Caroline-t csábította el. Lady Skelton bosszút forral a hűtlen bandita ellen, és aljas tervet eszel ki annak érdekében, hogy megszabaduljon a férjétől, és Locksby lovagé lehessen, akibe végzetesen beleszeretett…
Az igazi Lady Skelton
A film Magdalen King-Hall regénye alapján készült, amely a fantázia szüleménye. Ennek ellenére Lady Barbara Skeltonnak volt valós modellje, mégpedig egy XVII. századi nemesasszony, Katherine Ferrers, aki 1634. május 4-én született egy Hertfordshire megyei faluban, Bayfordban. Apja, Knighton Ferrers és anyja, Katherine (egyes forrásokban: Catherine) Walters buzgó protestánsok voltak. Ezt családi hagyománynak is mondhatjuk, hiszen Ferrers ősei VIII. Henrik és utódja, VI. Eduárd (a Koldus és királyfi hőse) kegyencei közé tartoztak. Eduárd gyerekként került a trónra, és még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, amikor elhunyt. Bő hatéves uralkodása alatt a gyerekkirály a kegyeivel halmozta el a Ferrers családot: több falut és földbirtokot adományozott nekik Hertfordshire-ben, így például Bayfordot, Ponsbourne-t, Agnellst, valamint egy kastélyt Flamsteadben és egy másikat Markyate-ben. Knighton Ferrers 1640-ben elhunyt, és nem sokkal később Katherine nagyapja, Sir George Ferrers is elhalálozott. A családi vagyont Katherine fivére örökölte volna, ám ő is jobblétre szenderült, így 1640 októberében egy bírósági rendelet kimondta, hogy Sir George Ferrers vagyona a hatéves Katherine-t illeti meg. A néhai édesapa, Knighton Ferrers után az özvegye, Katherine Walters örökölt, aki még 1640-ben nőül ment Sir Simon Fanshawe-hoz.
A Fanshawe család elkötelezett királypárti volt, így amikor 1642-ben kitört a polgárháború, Simon Fanshawe a feleségével és a mostohalányával csatlakozott I. Károlyhoz, aki az események miatt Oxfordba költöztette a királyi udvart. Ugyanebben az évben Katherine Walters meghalt, nyolcéves lánya pedig a mostohaapjával maradt. 1644-ben a Marston Moor-i csatában Fanshawe fogságba esett, és két évre bebörtönözték. Fivére, Richard és annak felesége, Ann vették magukhoz Katherine-t, aki rövidesen mostohaapja nővére, Alice hamertoni házába került. A Fanshawe család vagyona az évek során alaposan megfogyatkozott a király támogatása miatt, ráadásul a parlament is szigorú rendeleteket hozott a királypártiak vagyonára vonatkozóan. A család ekkor úgy döntött, hogy a tizennégy esztendős Katherine-t hozzáadják mostohaapja tizenhat esztendős unokaöccséhez, Thomas Fanshawe-hoz. A lakodalmat 1648 áprilisában tartották Hamertonban. A házasság következtében Katherine öröksége tapasztalatlan férje kezébe került. A fiatal feleség rövidesen elvesztette birtokai egy részét: a flamsteadi kastélyt 1654-ben eladták, s a következő évben a markyate-i kastély is végleg mások tulajdonába került a hozzá tartozó földbirtokokkal egyetemben.
A polgárháború vezéralakja, Oliver Cromwell 1658-ban bekövetkezett halála után megindult a restauráció folyamata. Thomas Fanshawe belekeveredett az ún. Booth-felkelésbe (Észak-Angliában kirobbant presbiteriánus lázadás George Booth vezetésével), s ezért 1659 szeptemberében a hírhedt londoni börtönbe, a Towerba zárták, de 1660 februárjában már szabadon is engedték. Május 29-én a kivégzett I. Károly trónját a fia, II. Károly foglalta el. A krónikák feljegyezték, hogy ebben az időszakban Katherine Ferrers is Londonban tartózkodott. Nem volt alkalma arra, hogy a családi hagyományokhoz híven hűségéről biztosítsa az új királyt, mert valamikor 1660 júniusának elején meghalt. 1660. június 13-án temették el. Mindössze huszonhat esztendős volt. Gyermektelenül hunyt el, ám nem lehet tudni, hogy ennek oka esetleges meddősége volt-e, vagy pedig férje gyakori távolléte a háború vagy a börtön miatt. Ann Fanshawe emlékiratai és egy kései leszármazott, Herbert Fanshawe 1927-ben publikált családi krónikája megpendíti azt a lehetőséget, hogy Katherine esetleg épp a gyermeke születésébe halt bele. Ayott St. Lawrence falucska anyakönyve szerint 1660. november 22-én eltemettek egy Marie Fanshawe nevű néhány hónapos csecsemőt, Sir Thomas Fanshawe lányát. Ez azonban nem jelent minden kétséget kizáró bizonyítékot Katherine anyaságára, mert egyrészt az akkori anyakönyveket igen hanyagul vezették (a gyerek születésének sem ott nincs nyoma, sem azon helységek anyakönyveiben, ahol Katherine Ferrers rövid élete során megfordult), másrészt pedig Thomas Fanshawe-t csak jóval állítólagos gyermeke halála után ütötték lovaggá, és ekkor lett belőle Sir. Katherine halálával a Ferrers-vérvonal kihalt. Az özvegyen maradt férj 1665-ben nősült meg újra. Második felesége, Sarah négy gyermekkel ajándékozta meg őt.
Az évszázadok folyamán legendává terebélyesedett az a korabeli pletyka, hogy – férje távollétében – Katherine Ferrers útonállásból pótolta látványosan megcsappant vagyonát. Kétségtelen, hogy azokban az időkben a királypártiak közül igen sokan elvesztették a birtokaikat és állandó jövedelemforrásaikat, így a korábban megszokott jólét anyagi fedezetének biztosítására valamilyen megoldást kellett találniuk. A nem erőszakos, sőt olykor kifejezetten jó modorú útonállókban sokan elszegényedett királypárti nemeseket láttak. Ilyen lovagias kortárs rabló volt például a francia származású, de Angliában garázdálkodó egykori arisztokrata, Claude Duval (1643–1670), vagy néhány évtizeddel később James MacLaine kapitány (1724–1750), akit az áldozataival szemben tanúsított emberséges viselkedésének köszönhetően „úriember útonálló”-ként (Gentleman Highwayman) emlegettek. (Ennek ellenére végül akasztófán végezte.) Akadtak persze kifinomult modorú rablók az egyszerű származásúak körében is, mint amilyen William Plunkett (MacLaine társa), Richard Ferguson, George Lyon, Tom King, John Nevison és John Rann volt. Se pro, se kontra nincsenek megcáfolhatatlan bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Katherine Ferrers tényleg útonálló lett volna, aki ráadásul a legenda szerint egyáltalán nem viselkedett kíméletesen az áldozataival. Állítólag anyja halála után, amikor néhány szolgájával magára maradt a markyate-i családi kastélyban, összeállt egy Ralph Chaplin nevű fickóval, aki a földművelést cserélte fel a jövedelmezőbb, de veszélyesebb útonállással. A krónikák szerint Chaplint Katherine halálának napján (vagy nem sokkal azután) akasztották fel. Ennek a legendának azonban igencsak ellentmond az a tény, hogy Katherine mindössze nyolcéves volt, amikor az anyja meghalt.
Katherine halálának tisztázatlan körülményei mindazonáltal hozzájárultak a legenda elterjedéséhez. Azt beszélték, hogy épp egy rablótámadást hajtott végre Nomansland Commonban (Hertfordshire megye), amikor lelőtték. Megpróbált visszalovagolni a családi kastélyba, hogy a titkos lépcsőn át a szobájába menjen, sebesülésébe azonban belehalt. Férfiruhába öltözött holttestét a szolgái vitték haza, hogy eltemessék. A családi kastély a XII. században még bencés kolostornak épült, 1540-ben alakították át kúriává. Az 1800-as években újabb átalakításokra került sor, melyek közben a munkások egy befalazott titkos kamrára bukkantak. A felfedezésnek köszönhetően „a gonosz lady” legendája új életre kelt, annak dacára, hogy Katherine valószínűleg sosem élt ebben a kastélyban, melyet apja halála után bérbe adtak. Ennek ellenére a szóbeszéd nemcsak útszéli rablásokat varrt Katherine nyakába, hanem gyújtogatást, állatok leölését, sőt gyilkosságot is. Ezek az események azonban alighanem a polgárháborúval függtek össze, és nincs hiteles feljegyzés arról, hogy a nemesasszony váratlan halála véget vetett volna nekik. J. E. Cussens történész szerint Katherine személyéhez azért tapadt a „gonosz” melléknév, mert az utókor összefüggést látott közte és a gonoszságáról elhíresült Lord Ferrers (1720–1760) között, noha a két családnak nem volt köze egymáshoz. Cussens hívta fel a figyelmet arra, hogy Lord Ferrers kivégzéséig a fennmaradt írásos emlékek nem tesznek említést „a gonosz lady”-ről.
A szerző
Magdalen King-Hall 1904. július 22-én született Londonban, a Chelsea nevű városrészben, Sir George King-Hall admirális és felesége, Olga Felicia Ker legfiatalabb lányaként. A King-Hall család története a XVIII. század végétől kezdve szorosan összefonódott a tengerészettel. Magdalen élete első hat évét Londonban töltötte. 1911 és 1913 között Ausztráliában élt, ahol apját az ottani haditengerészeti állomás főparancsnokává nevezték ki. Az admirális nyugdíjazása után a család visszatért Nagy-Britanniába, és a Brightonhoz közeli tengerparti kisvárosban, Hove-ban telepedett le. (A két település 1997-ben egyesült Brighton and Hove néven, amely a milleniumi ünnepségek keretében ún. city státuszt kapott a királynőtől.) Magdalen előbb a berkshire-i Downe House-ban, majd a skóciai St. Andrews oktatási intézményében, a St. Leonards Schoolban tanult. Hogy tökéletesen elsajátítsa a francia nyelvet, egy időre Svájcba, utána Franciaországba költözött. A húszas évek elején hazautazott Hove-ba. 1923-ban kezdett hozzá első regényéhez, amelyet 1925-ben publikált The Diary of a Young Lady of Fashion, 1764–5 (Egy divatos fiatal hölgy naplója, 1764–5) címmel. Nem sokkal a megjelenés előtt az édesapa vásárolt egy házat Chelsea-ben, a Tite Streeten, és a King-Hall família visszatelepült Londonba. A könyv meglepően nagy érdeklődést váltott ki, és egészen A gonosz ladyig az írónő legsikeresebb műve maradt. Népszerűségéhez nagy mértékben hozzájárult az ügyes marketing. A kiadó, Thornton Butterworth ugyanis a szerző nevét nem tüntette fel a könyvön, amely egy Cleone Knox nevű hölgy európai utazásairól szól a XVIII. század közepén. A kötet bevezetőjében az olvasható, hogy a naplót Knox kései leszármazottja, Mr. Alexander Blacker-Kerr (valójában egy fiktív személy) találta meg és készítette elő a megjelentetésre. Többen is bedőltek ennek a fogásnak: a The Sunday Timesban Lord Darling irodalmi szenzációnak minősítette a naplót, amely 1925 végére bestsellerré vált.
A XVIII. századi irodalom szakértői azonban kételyüket hangoztatták a mű hitelességét illetően, és az érdeklődés áttevődött arra, hogy kitalálják, ki is lehet az igazi szerző. A The Daily Express 1926. június 24-i száma egyenesen az évszázad csalásának minősítette a naplót. A titokra idővel persze fény derült. Magdalen King-Hall azzal védekezett, hogy senkit nem állt szándékában félrevezetni, és a napló megírásához saját ismereteit és a Hove könyvtárában fellelhető forrásműveket használta fel. A következő néhány évben King-Hall újságíróként dolgozott, és néhány újabb könyvet is írt, ezek viszont nem keltettek akkora figyelmet, mint a The Diary of a Young Lady of Fashion, 1764–5. 1929-ben feleségül ment egy távoli unokatestvéréhez, Patrick Perceval Maxwellhez, a Sudan Cotton Plantation Syndicate alkalmazottjához. Az esküvőt követő három évben a teleket mindig Szudánban töltötte. (Azért csak a teleket, mert a feleségek számára megtiltották a szudáni tartózkodást a forró évszakban.) A nyarakat a fiatalasszony hol Londonban, hol Írországban, a férje családjánál töltötte. Amikor Angliában időzött, továbbra is újságíróként dolgozott, és nem hagyott fel a regényírással sem. Egy családi örökségnek köszönhetően Maxwell befejezhette a szudáni munkát, és visszatért Angliába, Chelsea-ben élő feleségéhez. Első fiuk, Richard még 1930-ban megszületett, a második fiú 1937-ben, lányuk 1940-ben jött világra. 1938-ban a Maxwell család az észak-írországi Down megyébe költözött, egy farmra, közel a férj szüleinek otthonához.
King-Hall számára ez egy termékeny írói periódus kezdetét jelentette. Itt született meg legsikeresebb könyve, A gonosz lady alapjául szolgáló Life and Death of the Wicked Lady Skelton. Az 1940-es években teljesen az írásnak szentelte magát, házi könyvtárát – érdeklődési körének megfelelően – tudatosan bővítette a Londoni Könyvtárból rendelt kötetekkel. Legidősebb fia visszaemlékezései szerint édesanyja nem vonult félre, amikor írni akart, hanem mindig ceruza volt a kezében, ha le akarta jegyezni a gondolatait. A gyerekekkel nem sok gondja volt: rájuk egy osztrák dada vigyázott, s miután egy bentlakásos iskolába kerültek, King-Hall minden idejét és figyelmét az írásnak szentelhette. 1953-ban Maxwellék ismét költöztek: új otthonukat az írországi Waterford megyében találták meg. Magdalen itt is az írásra koncentrált, az ötvenes évek vége felé azonban a Parkinson-kór tünetei mutatkoztak rajta. 1962-ben jelent meg az utolsó műve. Összesen húsz könyvet írt, ebből tizenhét regény volt, három pedig non-fiction. 1968-ban elhunyt Patrick Perceval Maxwell. Az özvegy ekkor Richard nevű fia családjához költözött a hertfordshire-i King's Langley-be. Magdalen King-Hall 1971. január 1-jén hunyt el a Hemel Hempstead kórházban. Tudomásom szerint egyetlen műve sem jelent meg magyar nyelven.
A regény
Az 1944-ben publikált Life and Death of the Wicked Lady Skelton címszereplője, Barbara Skelton kitalált személy, Magdalen King-Hall azonban a hősnő személyiségéhez felhasználta Katherine Ferrers legendáját is. A mű elején az írónő köszönetet mond Christina Hole-nak, a Haunted England szerzőjének, mert ebben a könyvben olvasott először az útonállóvá lett XVII. századi nemes hölgyről, aki erőszakos halála után a családi kastélyban kísértett. Ugyanitt megerősíti, hogy kitalált személy történetét mondja el, amihez szabadon kezelte Lady Ferrers élettörténetét. A kötet elején arról értesülünk, hogy Barbara Skelton szelleme még a huszadik században is kísértett egykori otthonában, mely az 1940–41-es német bombatámadások következtében megsemmisült. A helyiek ennek ellenére úgy hiszik, hogy a rosszindulatú kísértet továbbra is jelen van a környéken. A bevezető után visszakerülünk a múltba, Lady Skelton korába. Megismerjük az asszony szerelem nélküli házasságának történetét, megtudjuk, mi késztette útonállásra, és tanúi lehetünk annak is, milyen öles léptekkel haladt előre a bűn útján, melyet gyilkosságok, hűtlenség és árulás szegélyezett, mígnem utolérte a végzete. A gonosz lady bizonyos személyiségvonásai rokonságot mutatnak a harmincas-negyvenes évek olyan népszerű regényhősnőivel, mint Scarlett O’Hara az Elfújta a szélből vagy Dona St. Columb a Frenchman’s Creekből (A francia kalóz szeretője). (E művek szerzői is hölgyek, Margaret Mitchell és Daphne Du Maurier.) Mindhárom regényszereplő merész, magával ragadóan gyönyörű és szenvedélyes, s nem mellesleg mindhárman szűknek érzik – kezdetben gondtalannak mondható – életük kereteit. Amiben viszont különböznek, hogy Barbara egyértelműen narcisztikus személyiség, akit csupán az unalom hajszol vakmerő életformájába. Itt jegyezzük meg, hogy az említett írónők a maguk idejében lényegében ponyvaszerzőknek számítottak, és az utókor feminista kritikusai figyeltek fel arra, hogy műveik mennyire visszatükrözik női olvasóik reményeit és szorongásait.
Több irodalomtörténész arra a következtetésre jutott, hogy a történelmi lektűrök harmincas-negyvenes évekbeli nagy népszerűsége elsősorban a világháborúval magyarázható. A brit olvasók a múlt felé fordultak, hogy felfedezzék vagy megerősítsék magukban az angol identitást, a hagyományos brit értékeket, és sokan próbálták gyarapítani a letűnt korokkal kapcsolatos ismereteiket is. Bár ezeket a közkedvelt műveket gyakran vádolták történelmi pontatlansággal, a szerzők többsége mégis arra törekedett, hogy hiteles képet fessen arról az időszakról, amelyben könyvének cselekménye játszódott. Du Maurier például A király tábornoka című regényének hitelessége érdekében kimerítő konzultációkat folytatott egy neves történésszel, A. L. Rowse-szal. King-Hall nem végzett ennyire aprólékos előtanulmányokat, mégis azon fáradozott, hogy műve hűségesen tükrözze a XVII. század hangulatát: a Life and Death of the Wicked Lady Skelton legértékesebb részei a korabeli hétköznapokat és szokásokat bemutató leírások, legyen szó az esküvői rituáléról, a zenéről, a táncokról, a divatos kártyajátékokról, a női illatszerekről vagy épp a népi gyógymódokról. Ezek a fentebb emlegetett művek arra is lehetőséget adtak, hogy a történelmi múlt a nők szemszögéből elevenedjen meg, mert a tradicionális történelmi regényekben a nők általában csak mellékalakok voltak, feleségek vagy leánygyermekek, akik az események alakulásában nem sok szerepet játszottak. A történelmi távolság miatt a női szerzők bátrabban nyúlhattak olyan „erkölcstelen” témákhoz (rablás, gyilkosság, házasságtörés), amelyeket a közönség egy kortárs témájú műben a gyengébbik nemtől már nem fogadott volna el. A férfiruhába öltözött Lady Skelton személye az 1940-es években azért is kelthetett nagy érdeklődést, mert a világháború miatt a nők ismét arra kényszerültek, hogy férfi szerepköröket vállaljanak fel: gyárakban vagy a földeken dolgoztak, míg a férfiak hadba vonultak. A háború együtt járt a bizonytalansággal, az erkölcsi értékek megingásával, ami szintén párhuzamot jelentett a tizenhetedik és a huszadik század között.
Az 1945-ös filmváltozat
A könyv 1944-ben jelent meg először, és még abban az évben bejelentették, hogy film készül belőle Leslie Arliss rendezésében, Margaret Lockwood és James Mason főszereplésével. A forgatókönyvet is a rendező írta, a párbeszédek kidolgozásában Gordon Glennon és Aimée Stuart is részt vett. A film 900 ezer fontos költségvetését a Gainsborough Pictures Ltd. biztosította. A cég a negyvenes években szép sikereket ért el kosztümös-melodramatikus filmjeivel, melyek közül A gonosz lady az egyik legjobb és legsikeresebb opusz volt. A forgatás 1945 márciusában kezdődött a filmvállalat londoni stúdiójában. A jelenetetek egy részét a norfolki Blickling Hallban vették fel. Jackson kapitány szeretőjét eredetileg Valerie White alakította volna, sőt el is kezdődött vele a forgatás. A művésznő azonban vakbélgyulladást kapott, ezért a szerepet Jean Kent vette át. Az egyik jelenetben Lady Skelton behatol Jackson szobájába, és rajtakapja a férfit a kedvesével. A csábító harmadiknak ekkor csupán a háta látszik, ám a színésznő itt még White volt, és nem Kent. A gonosz ladynek csak Angliában több mint tizennyolcmillió nézője volt. Az Egyesült Államokban is bemutatták, az ott érvényben lévő szigorú szabályozás, az ún. Hays-kódex miatt viszont bizonyos jeleneteket újra kellett forgatni. A cenzorok a hölgyek dekoltázsát túl mélynek, szoknyájukat pedig túl kurtának találták. (Úgy tűnik, nem akarták meghagyni a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának.) Margaret Lockwood visszaemlékezései szerint kilenc nap állt rendelkezésre ahhoz, hogy a kifogásolt jeleneteket az amerikai cenzorok ízléséhez igazítva újra felvegyék vele és partnernőjével, Patricia Rockal. A Jacksont alakító James Mason később azt nyilatkozta, hogy az angol változatot kifejezetten szerette, ellenben az amerikai nem tetszett neki. Egyébként az amerikai cenzorok végül mégis megvágták a filmet, mert egyes jelenetekben változatlanul túl merésznek ítélték Lockwood dekoltázsát. (Azóta persze Amerikában is bemutatták az angol verziót, amely jó ideje már teljesen ártalmatlan látnivalónak minősül a tengerentúlon is.) A film producere, Maurice Ostrer 1950-ben bejelentette, hogy a nagy sikerre való tekintettel lesz folytatás is, A gonosz lady lánya, amelyet szintén Leslie Arliss fog rendezni. A Gainsborough Pictures Ltd. új tulajdonosa, J. Arthur Rank azonban megvétózta az ötletet, és a folytatás sosem készült el.
A rendező
Michael Robert Winner angol rendező, producer és kritikus 1935. október 30-án született London egyik városnegyedében, Hampsteadben, Helen Zlota (1906–1984) és George Joseph Winner (1910–1975) egyetlen gyermekeként. Anyja lengyel, apja orosz származású volt, a család a zsidó vallást követte. Cambridge-ben jogot és közgazdaságtant tanult. Már tizenéves korában vonzotta a filmvilág, filmes témájú újságcikkeket írt, és néhány év múlva olyan hírességek is interjút adtak neki, mint James Stewart és Marlene Dietrich. Apja pénzügyi támogatásával forgatta első rövidfilmjeit az ötvenes évek második felében. Első játékfilmje, a Shoot to Kill című dráma 1960-ban készült. A következő évben mutatták be a Van, aki hidegen szereti (1961) című alkotását, amely egy fiatal feleségről szól, aki bevezeti férjét és rokonait a nudizmus örömeibe. A kilencezer fontos büdzsé állítólag egyetlen hét alatt megtérült. Sikert ért el a Play It Cool (1962) című zenés filmmel is. Winnert A szisztéma (1964) című alkotása emelte az ún. free cinema legfigyelemreméltóbb alkotói közé. Az opusz – melyet Magyarországon is bemutattak – egy huszonöt éves együttműködés kezdetét jelentette az angol színjátszás öntörvényű fenegyerekével, Oliver Reeddel. Közös filmjeik közül az I'll Never Forget What's'isname (1967) különösen felkavarta a kedélyeket, mert az egyik jelenetben orális szex imitálása látható, illetve elhangzik a „fuck” szó is. Nagy figyelmet keltett a Hannibal Brooks (1969) című második világháborús szatíra is, ámbár a magyar Filmátvételi Bizottság „a bárgyúság és ártalmasság iskolapéldáját” látta benne, és nem javasolta hazai bemutatását. Hollywoodban a film egészen más elbírálás alá esett, és az opusz láttán Winner amerikai szerződést kapott.
Első amerikai filmje, A törvény nevében (1971) című western főszerepeit olyan sztárok játszották, mint Burt Lancaster, Robert Ryan, Lee J. Cobb és Robert Duvall. Ugyanebben az évben mutattak be egy másik Winner-alkotást is, az Éjszakai jövevények (1971) című lélektani drámát. Bármilyen hihetetlen ma már, de a Marlon Brando nevével fémjelzett produkció elkészítéséhez épp Brando miatt volt nehéz támogatót találni. A sztár karrierje akkoriban hullámvölgyben volt, egyesek még azt is kétségbe vonták, hogy el tudja-e egyáltalán játszani az ír kertészt. Winner erre így felelt: „Marlon el tudja játszani a két gyereket, a kutyát, a macskát, a karibi szomszédot is: bárkit és bármit.” Noha Brando állítólag át akarta íratni a forgatókönyvet, és a rendező ebbe nem ment bele, a színész mégis elégedett volt az elkészült filmmel. Ezt követően Winner három filmet forgatott Charles Bronsonnal: a legelső, a Chato földje (1972) című western a maga idejében Magyarországon különösen nagy sikert aratott. A szintén 1972-es Mestergyilkos nem jutott el a hazai mozikba: ebben Bronson egy olyan bérgyilkost játszik, aki egy törekvő fiatalembert avat be a szakmába, ám a tanítvány (Jan-Michael Vincent) szeretné túlszárnyalni a mesterét. Az önbíráskodás témája miatt óriási vitákat váltott ki (és jelentős kasszasikert ért el) a Bosszúvágy (1974), amelyben a Bronson által játszott építész nem azokon vesz elégtételt, akik megerőszakolták a lányát, és megölték a feleségét, hanem más erőszakos bűnözőkön. Az ezt megelőzően bemutatott Skorpió (1973) című thriller – a Mestergyilkoshoz hasonlóan – egy korosabb szakember (Burt Lancaster) és egy fiatalabb férfi (Alain Delon) macska-egér harcáról szól. Noha a hetvenes évek második fele nem a legszerencsésebb periódus volt Winner pályáján, ebből a korszakából három film mégis látható volt a magyar mozikban: a filmváros fénykorát idéző Won Ton Ton, Hollywood megmentője (1976), a klasszikus Humphrey Bogart-film, A nagy álom 1978-as remake-je, valamint a Sophia Loren, James Coburn és O. J. Simpson nevével fémjelzett Tűzharc (1979).
A nyolcvanas években Winner a híres-hírhedt filmgyártó cég, az olcsó produkcióiról nevezetes Cannon számára dolgozott. Két folytatást rendezett a Bosszúvágyhoz (1982-ben és 1985-ben), a főszerepben ismét Charles Bronsonnal, de ezek nem érték el az eredeti film színvonalát. A gonosz lady mellett egy Agatha Christie-krimit is forgatott a cégnek: a Randevú a halállal (1988) szereplői között volt Peter Ustinov, Lauren Bacall, Carrie Fisher, John Gielgud és Piper Laurie is, ám a hangulatos bűnügyi film megbukott. A Cannon csődje után Winner visszatért Angliába, utolsó filmjei azonban nem igazán jelentősek. A legutolsó, a Parting Shots (1998) főszerepét a világhírű énekes, Chris Rea játszotta, az egyik mellékszerepben újra Oliver Reed állt a kamerák elé. 2006-ban megjelent a direktor önéletrajzi kötete, a Winner Takes All: A Life of Sorts, később pedig egy fogyókúrás könyvet is piacra dobott. Winner 2007-ben Barbadoson nyaralt, ahol osztrigát is fogyasztott, amitől baktériumfertőzést kapott, és kis híján amputálni kellett az egyik lábát. 2011-ben kórházba került egy újabb ételmérgezés miatt. Ugyanazon év szeptember 9-én feleségül vette Géraldine Lynton színésznőt, akit még 1957-ben ismert meg. Támogatta Margaret Thatcher brit miniszterelnököt, és már akkor kiállt a melegek jogaiért, amikor ez még nem volt trend a hírességek körében. 2013. január 21-én hunyt el májbetegségben. Halála után bő négy évvel, 2017 októberében három nő szexuális zaklatással vádolta: azt állították, hogy egy évekkel korábbi meghallgatáson, amelyre Winner otthonában került sor, a rendező azt követelte tőlük, hogy mutassák meg neki a mellüket. Ennek a felszólításnak csak egyikőjük tett eleget, ő a vádhoz nem adta a nevét nyilvánosan. Marina Sirtis színésznő (A gonosz lady és a Bosszúvágy 3 epizodistája) szintén helytelen viselkedéssel vádolta Winnert.
Így készült a film
Winner még gyerekkorában látta A gonosz lady 1945-ös filmváltozatát, és annyira tetszett neki a történet, hogy elhatározta, ha egyszer rendező lesz, mindenképpen egy jobb verziót készít belőle. Kiábrándítónak tartotta ugyanis a műtermi jeleneteket a festett háttérrel és a műfákkal. 1960-ban rendezte első egész estés filmjét, mégis bő húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát. A hetvenes évek vége felé felhívta a jogtulajdonost, a Pinewood Studiost, és közölte a főnökkel, Cyril Howarddal, hogy meg akarja venni A gonosz lady remake-jének a jogait. Howard sose hallott a filmről, fogalma sem volt arról, hogy a jogokkal az ő cége rendelkezik, de előtört belőle az üzletember, és rögtön megkérdezte Winnert, hogy mennyit ajánl érte. A rendező szemrebbenés nélkül közölte, hogy ötven fontot. Howard azt hitte, szórakoznak vele, Winner azonban kifejtette az álláspontját: „Harmincezer fontot fizetek neked az első forgatási napon, ha sor kerül rá. Most csak ötvenet. […] Nézd, senki nem ajánlott neked még ötven fontot se a remake-jogért. Amíg nem telefonáltam, azt se tudtad, hogy van ilyen filmetek. Szóval szerintem ez a legjobb ajánlat, fogadd el.” Howard végül beadta a derekát, és az üzlet létrejött. A forgatókönyv első változatát Edna O'Brien írta. Winnernek ez annyira nem tetszett, hogy inkább írt egy újat. A végeredményt megmutatta Ednának, aki kijelentette, hogy az új szkript egyszerűen borzalmas, és szó sem lehet arról, hogy a nevét adja hozzá. Később, amikor a filmet bemutatták, O'Brien elment a Forgatókönyvírók Szövetségébe, és azt állította, hogy Winner lényegében lemásolta az ő eredeti forgatókönyvét. A panaszt természetesen kivizsgálták, és megalapozatlannak találták, ezért a stáblistára utólag sem került fel az írónő neve.
A remake megvalósítására Winner a nyolcvanas évek elején kapott lehetőséget, amikor szerződést kötött Menahem Golan és Yoram Globus cégével, a Cannonnal. Elvállalta, hogy megrendezi hírhedt, de méltán sikeres filmje, a Bosszúvágy második részét, és megnyeri hozzá Charles Bronsont is, amennyiben a Cannon vállalja A gonosz lady finanszírozását. Úgy képzelte, hogy ez a remake valahol félúton lesz a Tom Jones (1963, Tony Richardson) és a Bonnie és Clyde (1967, Arthur Penn) között. Teljesen kézenfekvő volt, hogy a női főszerepet az utóbbi film sztárja, Faye Dunaway játssza, hiszen Richard Lester muskétásfilmjeiben a Milady emlékezetes megformálásával a díva fényesen bizonyította, hogy az elvetemült középkori hölgyek megszemélyesítése sem jelent neki problémát. A dolgok mindenki számára kedvezően alakultak. A Cannon tulajdonosai közölték, hogy áldásukat adják a remake-re, amennyiben Winner garantálja, hogy a cégre jellemző szerényebb büdzsé keretei között marad, és sikerül egy nagy nevet megnyernie a főszerepre. Faye Dunaway tökéletes választás volt a Cannon szempontjából is, ráadásul a művésznő részére is jókor jött az ajánlat. A nyolcvanas évek elején ugyanis Dunaway Londonba költözött, hogy kiheverje korábbi filmje, az Anyu a sztár (1981) kínos fogadtatását, és új alapokra helyezze a karrierjét. A gonosz lady ideálisnak tűnt arra, hogy ez legyen az első angol filmje, mivel új otthonához viszonylag közel forgatták volna, és Faye-re nem nehezedett nyomás, hogy a végeredménynek mindenáron egy óriási blockbusternek kell lennie. A filmcsillag fülig szerelmes volt akkori élettársába, a tavaly elhunyt Terry O’Neill sztárfotósba, aki a rendezést is ki akarta próbálni. A Cannon ígéretet tett arra, hogy amennyiben a dolgok jól alakulnak, O’Neill náluk megvalósíthatja majd a Duet for One című projektjét, természetesen Dunawayjel a női főszerepben. Faye A gonosz lady kedvéért még egy művészileg sokkal igényesebbnek ígérkező felkérést is visszautasított: maga Laurence Olivier ajánlotta fel neki Regan szerepét a Lear király tervezett tévés feldolgozásában. A filmsztár persze örömmel dolgozott volna a zseniális Shakespeare-színésszel, de nem akarta két film között megosztani az energiáit, és lojális akart maradni Winnerhez.
Faye már akkor elkötelezte magát a film mellett, amikor a forgatókönyv még nem is létezett. Miután elkészült, a sztár természetesen elolvasta. Nem volt teljesen elégedett vele, mégis aláírta a szerződést, mert úgy gondolta, menet közben lehet még változtatni rajta. Winner tehetséggel párosuló lelkesedése és a jól megválasztott partnerek optimizmussal töltötték el. A pesszimisták viszont arra esküdtek, hogy hamarosan tele lesz a filmes botránysajtó A gonosz lady ügyeivel, mert Winnert ugyanolyan nehéz természetű, diktatórikus rendezőként ismerték a filmvilágban, mint Otto Premingert és Roman Polańskit, akikkel Faye-nek évekkel korábban legendaszámba menő szakmai összetűzései voltak. Winnert az Anyu a sztár forgatási pletykáival riogatták. A direktor nem hagyta magát befolyásolni a szóbeszédek által, hanem a saját benyomásaira akart hagyatkozni. Márpedig ő úgy találta, hogy a rettegett díva kifejezetten barátságos, rendkívül nőies és szakmai szempontból hihetetlenül odaadó. A sokak által megjósolt „szenzációs botrányok” tehát elmaradtak, és a két „nehéz ember” különösebb nehézségek nélkül dolgozott együtt. Dunaway később elmesélte, hogy Winner olyan ember volt, aki szeretett jókat enni, valószínűleg azért, mert magát az életet is szerette. Az ebédszünetek a hosszú forgatási napok egyik fénypontját jelentették, hiszen mindig volt valami kulináris különlegesség is. Faye viszont leginkább arra használta az ebédszüneteket, hogy egy kicsit kibújjon szűk, fűzős öltözékeiből, és egy kis sziesztát tartson, ezért ritkán csatlakozott az ebédelőkhöz. Winner sosem feledkezett el róla, mindig fejedelmi adagokat küldetett a lakókocsijába minden ínyencségből, és ez a látszólag apró, mégis szívet melengető figyelmesség Faye egyik legkedvesebb emléke a rendezőről.
Winnernek is volt egy különösen kedves emléke a sztárjáról. Egyik nap, amikor már reggel 6-kor elkezdődött a forgatás, kitartóan szemerkélt az eső. Kicsit nyomott volt a hangulat, hiszen a jelenlévők egy része megázott. Ekkor a direktor meglátta a távolban a lóháton érkező Dunawayt, akinek egy műanyag zacskó volt a fején, hogy szét ne ázzon a parókája, és mosolyogva integetett neki, hogy jó reggelt kívánjon. Alighanem az ilyesmikben rejlett harmonikus együttműködésük titka: Winner nem hisztérikus filmcsillagként tekintett a főszereplőjére, hanem szeretetre méltó emberi lényként, Faye-ből pedig ez a bánásmód sztárallűrök helyett szintén természetes emberi gesztusokat hívott elő. A díva híres volt arról, hogy olykor órákat késik egy-egy forgatásról, Winner viszont azt állította, hogy A gonosz lady forgatási napjain Dunaway soha egyetlen percet sem késett. A rendező elmesélte, hogy az egyik képsorban Faye távolról látható, szinte csak a sziluettje észlelhető, ám a művésznő mégis húsz kalap közül választotta ki azt, amelyik szerinte a legjobban illett ahhoz a jelenethez. Noha a felvétel tökéletesen sikerült, Dunaway este 11-kor felhívta őt, és kérte, hogy vegyék fel újra a jelenetet, mert rossz kalapot választott. Sok rendező ezt értelmetlen sztárallűrnek, fölösleges akadékoskodásnak és fontoskodásnak tartotta volna, Winner azonban megértette, hogy az ilyen esetekben mindössze a színésznő rendkívüli odaadása, a tökéletességre való törekvése nyilvánul meg. Neki csupán az a feladata, hogy mérlegelje az észrevételt, és elfogadja, ha szerinte megalapozott, vagy kellő indokkal elutasítsa, ha nem az. Ebben az esetben az elutasítást választotta arra hivatkozva, hogy bármi lehetne a díva fején, abból a távolságból a néző úgysem látja. Szerinte egyébként más színésznők hasonló esetben dublőrt kértek volna, hiszen az arc úgysem látszott, a maximalista Faye viszont ezt is személyesen akarta megcsinálni.
Dunaway valamennyire tudott lovagolni – A négy testőr (1974) egyik flashback jelenetében már láthattuk lóháton –, de ez a tudás A gonosz ladyhez nem volt elegendő. Mindennap lovaglóleckéket vett, nem számított, éppen milyen az időjárás. A hétvégeken néha az egész napot a nyeregben töltötte. Azt akarta, hogy olyan biztos legyen a lovaglótudása, hogy csak a nagyon szükséges esetekben, az egyértelműen veszélyes pillanatokban helyettesítse kaszkadőr. Mire elkezdődött a forgatás, már magabiztosan ült a nyeregben, mindazonáltal a forgatási napokat is azzal kezdte, hogy egy órát lovagolt a jelenetei felvétele előtt. Nem volt könnyű dolga, hiszen mint Lady Skelton a kor szokásainak megfelelően féloldalasan ült a nyeregben (ezt hívják a magyarban dámalovaglásnak), amikor viszont álruhás banditaként lovagol, terpeszben ült a paripára, ahogy a férfiak szoktak. Szó esett már a színésznő szűk és fűzős kosztümjeiről. Ezeket a selyemruhákat kifejezetten a produkció számára kézzel készítették Franciaországban és Olaszországban. Rendkívül finom és kényes öltözékek voltak, különleges bánásmódot igényeltek, nehogy megsérüljenek. Később egy kritikus elismerően jegyezte meg, hogy valahányszor Faye Dunaway mint Lady Skelton megjelenik a vásznon, a nézőnek szemernyi kétsége sem lehet afelől, hogy a jelmezköltségeket az utolsó pennyig valóban a kosztümökre költötték.
Jackson kapitány szerepére állítólag Gregory Pecket akarták megnyerni, aki szerint a forgatókönyv rettenetes volt, és nemet mondott. Minden tiszteletem ellenére azt mondom, igen bölcsen döntött, mert hatvanhat (!) éves volt már akkor, egyértelműen öreg egy nőfaló útszéli bandita szerepére. Jómagam hajlamos vagyok azt hinni, hogy ha egyáltalán felmerült a neve, akkor inkább Lord Skelton szerepe kapcsán, hiszen korban az illett volna hozzá. Jacksont Alan Bates alakította, aki 1982 márciusában csatlakozott a stábhoz, akárcsak John Gielgud, Hogarth megformálója. Lord Skeltont Denholm Elliott személyesítette meg, aki korábban az Elátkozottak utazása (1976), később a Lángoló szenvedélyek (1991) című filmben volt Faye Dunaway partnere. Említsük meg a Lady Kingsclere-t alakító Prunella Scalest, illetve a szerelmi négyszög részét képező Glynis Barbert (Caroline) és Oliver Tobiast (Kit Locksby) is. Barbert a magyar közönség főként a Dempsey és Makepeace (1985–86) című televíziós krimisorozat női főszereplőjeként ismerheti. Tobias mozifilmjeinek többsége elkerülte a magyar filmszínházakat, mivel erotikus produkciók voltak, melyekben Oliver is nekivetkőzött, ahogyan A gonosz lady egyik jelenetében is. (Az egyik opusz, az 1985-ös Mata Hari javarészt Magyarországon készült!)
A film gyártási költsége egyes források szerint nyolcmillió, mások szerint tizenötmillió dollár volt. Ennek csak kisebb része ment el a gázsikra. Golan és Globus módszere ugyanis az volt, hogy viszonylag alacsony fix összeget fizettek a sztárjaiknak, viszont jelentős hasznot ajánlottak fel nekik a produkció sikere esetén. Az is jellemző volt rájuk, hogy nemegyszer valamilyen nagy médiafigyelemmel kísért filmes eseményen – például a cannes-i filmfesztivál keretében – jelentették be egy-egy készülő filmjüket, előre értékesítették a jogokat, és az így befolyt pénzből tudták csak elkezdeni magát a forgatást. Emiatt a Cannon-filmek gyártását gyakran kísérték kisebb-nagyobb pénzügyi problémák, beleértve A gonosz ladyt is. A II. Károlyt megformáló Mark Burnsnek Winner állítólag még azt a gázsit se tudta kifizetni, amelyet a Brit Színészszakszervezet minimumként határozott meg. A nagyvonalú színész nem csinált ügyet a dologból, és azt kérte, hogy Winner a gázsi helyett majdan adakozzon annak az alapnak, amely a bűncselekmények áldozatául esett brit rendőrök emlékének megőrzését tűzte ki célul. Évekkel később Burns bíróság elé került gyorshajtás vádjával. Egyik tanúja Winner volt, aki azt vallotta, hogy barátja anno a teljes gázsiját felajánlotta ennek a rendőri emlékalapnak. A Burns elleni vádat végül ejtették.
A filmet 1982 nyarán forgatták Warwickshire-ben, Hertfordshire-ben, Dél-Yorkshire-ben és Londonban. Lady Skelton otthona, a Maryiot Cells valójában két teljesen külön épület kombinációja. Az egyik Lord Northampton otthona Warwickshire-ben: a Compton Wynyates a XVI. században épült, és gyakran megfordultak itt a brit uralkodók a Compton család vendégeként. A műemlékké nyilvánított ingatlanba időről időre visszatérnek a filmesek: az épület látható volt például két Agatha Christie-mozifilmben is (Halál a Níluson, 1978; A kristálytükör meghasadt, 1980). Egy hertfordshire-i magánház, a Tollgate Roadon található, Erzsébet-korabeli North Mymms Park szintén a filmbeli Maryiot Cells díszletéül szolgált. A Londonhoz közeli falu, Tyburn évszázadokon át a leghírhedtebb angol vesztőhely volt: bűnözőket és árulókat éppúgy kivégeztek itt, mint vallási mártírokat. A filmben látható akasztási jelenetek helyszíne a cselekmény szerint szintén Tyburn volt, ám a stáb ezeket a képsorokat Dél-Yorkshire-ben, a Sheffield közelében elterülő lápvidéken forgatta. Lady Skelton és II. Károly király találkozására a Duke Theatre-ben kerül sor. A jelenetet a londoni Régi Királyi Haditengerészeti Főiskola (Old Royal Naval College) Festett Csarnokában vették fel. A „Nagy-Britannia Sixtus-kápolnájá”-nak is nevezett XVIII. századi csarnok a György király (1994) egyik jelenetében is látható volt.
A film talán leghíresebb jelenete az, amikor Lady Skelton ostorral elveri Jackson kapitány arcátlanul viselkedő szeretőjét, ám a nő nem hagyja magát. A szeretőt a Star Trek című tévésorozat későbbi sztárja, Marina Sirtis alakította, aki a pazar szereposztás miatt mondott igent a filmre. Elmondta, hogy nagyon szeretett volna Faye Dunawayjel forgatni, aki szerinte felkészült és jóindulatú színésznő volt, ugyanakkor egy igazi filmcsillag is. Sirtis számára nem okozott gondot, hogy félmeztelen volt a jelenet egy részében, mert szerinte Európában nem csinálnak különösebb problémát a meztelenségből, és ha Helen Mirren gond nélkül levetkőzött a kamerák előtt, akkor miért ne tette volna meg ő is, hiszen civilben is megtette a nudista strandokon. Winner ügyes trükkel szerzett statisztákat ehhez a jelenethez: hirdetést adott fel egy helyi lapban, hogy minden érdeklődőt várnak a forgatáson itt és itt, ebédet mindenki hozzon magának. Nagy tömeg gyűlt össze. A speciális effektusokért felelős szakemberek preparált ruhát akartak adni Marinára, akinek különféle madzagokat kellett volna megrántania, hogy Dunaway ostorcsapásai nyomán a ruhája mindig a megfelelő helyen szakadjon el. Ez meglehetősen bonyolult és időigényes felvételnek ígérkezett. Winner ekkor közölte, hogy nem kell ennyit tökölődni ezzel: ollóval néhány helyen megvagdosta a színésznő felsőruházatát, és már foroghatott is a kamera. A cenzorok később ragaszkodtak ahhoz, hogy az ostorozási jelenetet vágják ki a filmből. Winner nem volt hajlandó erre, és több híres szakmabeli – köztük olyan neves kollégák, mint Lindsay Anderson, Karel Reisz és John Schlesinger – is kiállt mellette. A jelenet végül maradhatott, de a premier a huzavonák miatt késett.
Faye Dunaway magával ragadónak, nagyszerűnek, ámbár egy kicsit különcnek találta John Gielgudot. Elmondása szerint első közös jelenetük előtt nagyon izgult, hogy egy ilyen rendkívüli tehetségű színész mellett hogyan fogja megállni a helyét. Fölöslegesen aggodalmaskodott, mert Gielgud remek partnernek bizonyult, Faye pedig élvezte a vele töltött időt a kamerák előtt és a szünetekben is. Michael Winner is csodálatos embernek tartotta Gielgudot, akivel összebarátkozott, és később is dolgozott vele. Gielgud valóban remek színész lehetett, ha ilyen eredményesen játszotta a szeretetre méltó kollégát, mert 1982-ben kelt, de csak 2004-ben publikált magánleveleiben sem a rendezőjéről, sem a partnernőjéről nem írt túl hízelgően: „Ezt a bődületes marhaságot egy Michael Winner nevű őrült rendezi, egy mocskos szájú direktor, akiben mégis van némi báj. Velem legalább tisztelettudó, de a lehető legkiállhatatlanabb a beosztottjaival. […] Miss Dunaway egy tipikus hollywoodi egoista nagyasszony, akit valóságos udvartartás vesz körül: férj, sminkes, öltöztetőnő és így tovább. Órákat tölt az átöltözéssel és azzal, hogy minden felvétel előtt kicicomázza magát.” Jack Cardiff operatőr nagyon megsértődött azon, amikor Dunaway elégedetlen volt az egyik jelenet bevilágításával, és ragaszkodott a lámpák áthelyezéséhez. Cardiff panaszra ment a rendezőhöz, és azt akarta, hogy Winner rúgja ki Faye-t. A direktor higgadtan közölte vele, hogy Cardiff hamarabb fog repülni a stábból, mint a női főszereplő, szóval az operatőr inkább lépjen túl a dolgon. Cardiff így is tett, és helyesen döntött, mert az operatőri munka a kritikusok szerint a film kevés pozitívumainak egyike volt.
A fogadtatás
A gonosz ladyt 1983. április 21-én mutatták be Nagy-Britanniában. Nem kapott túl jó kritikákat, ahogyan később más országokban sem. Versenyen kívül mutatták be az 1983-as cannes-i filmfesztiválon. Ennek hátterében az állt, hogy Golant eredetileg a fesztivál zsűrijébe hívták meg, ám az utolsó pillanatban valaki mást választottak helyette. Golan pert fontolgatott a méltatlan bánásmód miatt, aminek elkerülésére a fesztiválvezetőség felajánlotta, hogy helyet ad a filmnek a programban, ami reklámszempontból előnyös ajánlat volt. 1984-ben Faye Dunawayt a filmben nyújtott alakításáért Arany Málna-díjra jelölték, a bírák azonban Pia Zadorát rosszabbnak találták A magányos hölgy (1983) című filmben. A bukás ellenére Dunaway félig-meddig viccelődve azt nyilatkozta, hogy egy esetleges folytatásban szívesen eljátszaná a hősnő lányát is. A gonosz ladyt 1984. szeptember 6-ától vetítették a magyar mozik. A filmhez az évek folyamán több magyar szinkron is készült. Az egyikben Caroline egyszer a nővéreként említi Barbarát – ezt az infót az IMDb és az angol Wikipédia cselekményleírásában is olvashatjuk! –, de ez tévedés, mert nem testvérek voltak, hanem barátnők.
Így látták ők
„Mint a Vérvonal esetében, itt is elsősorban a színészgárda csábítja be az embert a moziba. Ha úgy szól a hirdetés, hogy egy filmnek Faye Dunaway a női és Alan Bates a férfi főszereplője, s ráadásul kettőjük partnere olyan megbízhatóan jó jellemszínész, mint Denholm Elliott, akkor már bizalmam van a filmhez, és megnézem. S azt látom, hogy a zöld szemű és vörös hajú, gyönyörű és izgalmasan erotikus, de mindenekfelett kimagaslóan tehetséges Faye Dunawayben most sem kell csalódni. Igazán gonosz, igazán lady és igazán remek. Miként az ezúttal afféle nemesi Rózsa Sándort, egy Jackson kapitány nevű rablólovagot játszó Alan Bates is megint megteszi a magáét. Kettőseik, Dunaway és Bates közös jelenetei a film legerősebb részei. […] Hogyan vált mindebből mégis általános unalom, azt senki sem tudja. Vagy talán Michael Winner, aki nyilván nem így akarta, de kiszaladt az anyag a kezéből.”
(barabás: „A gonosz lady”. In: Esti Hírlap, 1984. szeptember 6., 2. o. – A kritika elején említett Vérvonal Terence Young sztárokkal forgatott 1979-es krimije, amelyet 1981. október 22-én mutattak be Magyarországon.)
„A hatvanas években sorra készültek jobbnál jobb kosztümös kalandfilmek. Pardaillan lovag, Fekete tulipán, Cartouche, A korzikai testvérek utódait azóta hiába keressük a mozikban. Mintha a rendezők elpártoltak volna a »kardos-köpenyes« történetektől. A professzionistán kommersz alkotásairól ismert Michael Winner (Chato földje, Bosszúvágy, Tűzharc) most törlesztett valamit a régi adósságból. Szabályos kosztümös kalandfilmet rendezett, felvonultatva a már-már elfelejtett műfaj hagyományos kellékeit. Winner azonban nem érte be a gyönyörű ruhákkal és a fényűző kastélyokkal, a rejtélyes fekete álarcossal és a romantikus szerelemmel. Filmjét alaposan megtöltötte olykor kissé naturális szexjelenetekkel. E XVII. század végén játszódó történet szereplői szinte nem tudnak úgy benyitni egy szobába, hogy ott ne bukkannának egy vagy több hiányos öltözetű, ölelkező párra. Még az imádott férfi elvesztésén kesergő, romlatlan és szűziesen tiszta unokahúg is könnyű szívvel adja át magát a testi örömöknek.”
(Hollós László: „A gonosz lady”. In: Új Tükör, 1984. szeptember 16., 3. o.)
„Furcsa és ellentmondásos alkotással ismerkedhetünk meg. Michael Winner szándéka ellenére, filmje kiegészítő elemnek szánt alkotórészei – korrajz, helyszínek, díszletek, jelmezek – válnak fontossá, erős és értékes tartópillérekké, miközben a lényeg, a nagybetűs Bűn körüli vizsgálódás – mivel művészileg számottevő eredményt nem hoz – veszít jelentőségéből, elmosódott mellékmotívummá sorvad. Elkábítja a nézőt a 17. század Angliájának precízen korhű, barokkosan túlburjánzó pompával visszaálmodott eredetisége. A stilizáció magasiskolájának lehetünk tanúi a paloták, a külső és belső helyszínek, az egész korszak illúzióteli, túlcsorduló szépségű megjelenítésekor. Jack Cardiff operatőr művészi érzékenysége a hangulatok és a környezet egységes látvánnyá komponálásában bámulatra méltó. Winnert a dramaturgiában eddig is bizonyított tehetsége most sem hagyja cserben, a cselekményvezetés váratlan fordulatai végig biztosítják a történet dinamizmusát.”
(Gáti Péter: „A gonosz lady”. In: Filmvilág 1984/9, 53. o.)
„A címben jelzett Lady olyannyira gonosz és megátalkodottan gátlástalan, hogy olykor már a fele is elég lenne belőle. Kosztüm, kaland, romantika jellemzi ennek a tizennyolcadik században játszódó históriának a világát. Fordulat akad itt is bőven, csak győzzük elhinni. […] Michael Winner rendezésének alighanem az a legnagyobb baja, hogy mindenből egy kicsivel többet rakott a filmjébe a kelleténél. A címszerepet játszó Faye Dunaway, aki különben már meggyőzte a világot nagyszerű tehetségéről, most szintén mindent túladagolt. Híres partnereiről, Alan Batesről, John Gielgudról sem nyilatkozhatom az elismerés hangján. A néző szereti a csapdákat filmen. Éppen csak maga nem szeret besétálni. S ha közben észbekap, hogy őt is csapdába csábították, már oda az együttérzése az ilyen film iránt.”
(Sas György: „Mozivilág”. In: Szabad Föld, 1987. március 6. – A kritikus tévedett: ahogy a fenti szövegben több helyen is olvasható, a film nem a XVIII., hanem a XVII. században játszódik.)
A gonosz lady (1983) – angol kosztümös kalandfilm. Magdalen King-Hall Life and Death of the Wicked Lady Skelton című regényéből a forgatókönyvet írta: Leslie Arliss, Michael Winner, Gordon Glennon és Aimée Stuart. Operatőr: Jack Cardiff. Díszlet: John Blezard. Jelmez: John Bloomfield. Zene: Tony Banks. Vágó: Arnold Crust. Rendező: Michael Winner. Főszereplők: Faye Dunaway (Lady Barbara Skelton), Alan Bates (Jerry Jackson kapitány), John Gielgud (Hogarth), Denholm Elliott (Sir Ralph Skelton), Prunella Scales (Lady Henrietta Kingsclere), Oliver Tobias (Kit Locksby), Glynis Barber (Caroline), Joan Hickson (Agatha néni), Helena McCarthy (Moll Skelton), Mollie Maureen (Doll Skelton), Derek Francis (Lord Kingsclere), Marina Sirtis (Jackson barátnője), Nicholas Gecks (Ned Cotterell), Mark Burns (II. Károly). Magyarországi mozibemutató: 1984. szeptember 6.
MÉG TÖBB KÖZÉPKORI ÁRMÁNY ÉS SZERELEM!
