BEATRICE CENCI

„Nemes vendégek, még ne menjetek;

Mit számít, hogy egy apa ősz haja

Zsarnokságot s gyűlöletet takar?

Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel

Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak

És elhagyottak, húsa-vére volnánk,

Gyermekei és asszonya, kiket

Szeretni s védni kell? Nem is találunk

E kegyetlen világon menedéket?

Mi irthatott ki egy gyerek agyából

Szeretetet s tiszteletet, leküzdve

Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!

Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,

Mely földre nyomott minket, csak szülői

Fegyelmezésnek gondoltam csapását!

Mind mentegettem, s mikor nem maradt

Kétség, békésen, könnyel, szeretettel

Próbáltam megpuhítani; de nem ment,

S álmatlan éjszakákon térden állva

Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,

Forró imát, de nem hallgatta meg,

S tűrtem – míg itt állok előttetek,

Hercegek s rokonok, testvéreim

Halotti torán. Ketten még maradtunk:

Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,

Uj mulatságra jöhettek, milyet

Gyermekek sírján tartanak apák.

Colonna herceg, közeli rokon vagy,

Bíboros, te a pápa kamarása,

Camillo, te az állam főbirája:

Mentsetek ki!”

(Percy Bysshe Shelley: A Cenci család

[Jánosházy György fordítása])

Tudomásom szerint a magyar mozik mindössze két filmet mutattak be Lucio Fulci rendezésében. Mindkettőben gyerekkorom egy-egy kedvence játszotta a főszerepet: a Fehér Agyar visszatérben (1974) Franco Nero – partnernője all-time favoritjaim egyike, a csodaszép Virna Lisi volt –, az Ezüstnyeregben (1977) pedig Giuliano Gemma. Mivel már kamaszként filmőrült voltam, így értesültem arról is, hogy Fulci többi filmje hazánkban a „bemutathatatlan” kategóriát képviseli: erőszakos bűnügyi történetek, szexkomédiák, gyomorforgató horrorok alkotójaként emlegették. Utóbbiak közül, azt hiszem, a VHS-korszakban láttam egyet-kettőt, és valóban nem nyűgöztek le túlságosan. Aztán másfél évtizede a Filmvilágban megjelent Orosdy Dániel pályaképe Fulciról, ami felkeltette érdeklődésemet a rendező iránt. Korábbi törzshelyem, a Filmbook néhány kommentelője is erősen ajánlotta, hogy térképezzem fel alaposabban a hatvanas-hetvenes évek másodvonalba sorolt olasz alkotóinak munkásságát – nem fogok csalódni. Igazuk is volt, ráadásul a világhálónak köszönhetően a feltérképezés nem okozott különösebb nehézséget. El kellett ismernem, hogy igazságtalan voltam Fulcival, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült filmjei között sok remek darab is akad. Ezek közül is talán a legjobb a Beatrice Cenci (1969) című történelmi dráma. Mai posztom e hányatott sorsú mű keletkezéstörténetét próbálja feltárni.

A történet

1599-et írunk. Róma kivégzésre készülődik: az előkelő Cenci család tagjai kerülnek a vesztőhelyre. Az emberek hitetlenkedve fogadják a hírt, elvégre nemesemberek kivégzése nem számít mindennapos dolognak, pláne nem az asszonyoké, márpedig a halálra szántak között két nő is van. A bűnösökkel ismertetik az egyházi hatóságok ítéletét, a néző pedig megtudhatja, hogy mi történt korábban, ami a halálos ítéletekig vezetett. Az áldozat nem más, mint a hírhedt nagyúr, Francesco Cenci, akinek kegyetlenségétől nemcsak az ellenségei, de még a saját családja is rettegett, különösen második felesége, Lucrezia és első házasságából származó lánya, Beatrice. Megelevenedik a közelmúlt: a fiatal lány azzal a kérelemmel fordul a pápához, hogy tegye lehetővé zárdába vonulását. A Szentatya támogatja a kérelmet, ami felbőszíti Cenci urat. Az egyházzal azonban nem mer szembeszállni, hiszen már így is szorult helyzetben van: korábbi bűnei miatt vagyona körülbelül egyharmadát kénytelen átengedni a pápai kincstárnak, hogy elkerülje a súlyos felelősségre vonást. Így leányán áll bosszút: kastélyának egyik elhanyagolt szobájába zárja, hogy ha valóban kolostorba vágyik, akkor legyen egy kis előzetes fogalma arról, milyen is ott egy cella. Még attól sem riad vissza, hogy megüsse szépséges lányát, akibe egyik szolgája, Olimpo titokban szerelmes. Mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek: a zsarnoki apát rövidesen a ravatalon látjuk viszont. Állítólag előző este alaposan felöntött a garatra, ezért kiment a rozoga erkélyre friss levegőt szívni, ám a korhadt gerendák nem bírták el testének súlyát, és lezuhant. Ez igazából nem is meglepő, hiszen Cenci urat a fukarságáról is jól ismerték, nem foglalkozott holmi karbantartási kiadásokkal. Még arra sem adott pénzt, hogy a templom lyukas tetejét megjavítsák, és lám, most épp az ő ravatalára is esővíz csöpög.

A Cenci úr haláláról szóló magyarázatnak nem mindenki ad hitelt. Az elhunyt uraság hűséges embere, Gasparro például kételkedve hallgatja Olimpo magyarázatát, ezért a férfi úgy dönt, a biztonság kedvéért örökre el kell hallgattatni a hitetlenkedőt. A gyilkossággal bűntársát, a Katalánt bízza meg, aki segítséget nyújtott Cenci úr meggyilkolásában is. A rettegett nagyúr ugyanis valóban nem balesetben hunyt el. Megtudjuk, hogy Olimpót a szeretője, Beatrice rávette arra, hogy segítsen neki félreállítani az útból az apját. Olimpo régi cimboráját, a mindenre kapható Katalánt bérelte fel, aki egy zacskó aranyért cserébe igent mondott. A döntő pillanatban mégis meghátrált, mert nem akart megölni egy alvó embert. Beatrice megvetően fogadta Olimpo közlését a kudarcról, még szeretője férfiasságát is kétségbe vonta, és kijelentette, hogy akkor majd ő hajtja végre a bűntényt. Szavai hatására Olimpo és a Katalán visszamentek Cenci úr hálókamrájába. Velük tartott Beatrice és Lucrezia asszony is. A Katalán ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosság elkövetésében Olimpo segédkezzen neki. Az áldozat közben magához tért és védekezni próbált, állapota és a túlerő miatt azonban nem volt sok esélye. A halottat utána lelökték az erkélyről, hogy baleset látszatát keltsék. Olimpo hiába próbálja megakadályozni, hogy mindez kiderüljön: nem tudja elhallgattatni Gasparrót. Feljelentőlevél érkezik Rómába, és a hatóságok nyomozást rendelnek el az ügyben. A gyanú hamar Olimpóra és a Katalánra terelődik, hiszen az utóbbi váratlanul költekezni kezdett, és többen is látták nála Cenci úr díszes kabátját. A Katalán menekülni próbál, de a katonák utolérik és megölik. Olimpót kínpadra vonják, és a kegyetlenül megkínzott fiatalember mindent beismer…

A történelmi háttér

Beatrice Cenci nemes hölgy 1577. február 6-án született Rómában. Édesanyja Ersilia Santacroce (1549–1584) volt, édesapja Francesco Cenci gróf (1549–1598). Francesco nagy természetű férfiú volt, hiszen tizenkét (!) gyermeket nemzett a feleségének, ámbár nem mindegyikük érte meg a felnőttkort. Ez egyébként a középkorra jellemző magas csecsemőhalandóság miatt nem számított ritkaságnak. A gyerekek sorában Beatrice volt a hetedik, a lányok közül a második. Anyja halála után Beatrice és nővére, Antonina a Santa Croce a Montecitorio-kolostorba került. A férfiak a család római palotájában éltek, de volt egy kastélyuk is, a La Rocca egy hegyi faluban, Petrella Saltóban. 1592-ben Antonina és Beatrice hazatértek a családi fészekbe. Apjuk a következő évben újra megnősült, második feleségétől, Lucrezia Petronitól azonban nem született gyermeke. A fösvény Francesco Cenci erőszakos természetétől egész környezete szenvedett, különösen a felesége és a lányai. Cenci úr több csatában is részt vett, ezekben szintén kitűnt különös kegyetlenségével. Bűneinek tetemes listáján a szodómia is szerepelt, amiért akkoriban halál járt. Cencinek nem kevés pénzébe került, hogy elkerülje a kivégzést, amely szinte megváltásnak számított azokhoz az előzetes kínzásokhoz képest, amelyek hatására mindenki mindent beismert, még akkor is, ha ártatlan volt. Antonina és Beatrice apjuk szexuális közeledéseinek is ki voltak téve. Az idősebbik lány kitartóan próbált változtatni a sorsán, és addig könyörgött VIII. Kelemen pápának, hogy küldje kolostorba, vagy engedélyezze, hogy férjhez menjen, amíg a Szentatya teljesítette a kérését. Nem kolostorba küldte Antoninát, hanem férjhez adta Carlo Gabrielli gubbiói nemeshez, sőt kikényszerítette, hogy Cenci úr fényes hozományt adjon a lánynak. Ez volt talán a legsúlyosabb büntetés a zsugori apának, aki el akarta kerülni, hogy Beatrice kövesse nővére példáját, ezért a lányt Lucreziával együtt a La Rocca kastélyba küldte, és szigorú felügyelet alá helyezte.

1597-ben Francesco egészsége megrendült, bőrbetegség és köszvény kínozta. Ha ez még nem lett volna elég, a hitelezői is zaklatták, és a törvénnyel is újfent meggyűlt a baja. A családfő ezért szintén a La Roccába költözött, személyes jelenléte pedig egyet jelentett azzal, hogy családtagjainak egyébként sem könnyű élete még nehezebbre fordult. Beatrice állítólag egy igen durva szülői verés után határozta el, hogy örökre megszabadul az apjától. Tervébe beavatta mostohaanyját, Lucreziát, valamint két fivérét, Giacomót és Bernardót, továbbá titkos vőlegényét, Guido Guerrát. A krónikások úgy tudják – feltehetően az összeesküvők későbbi, kínzás hatására tett vallomásaiból –, hogy többféle terv is született Cenci meggyilkolására. A legelső az volt, hogy útonállókat fogadnak fel, hogy végezzenek vele. Cenci ugyanis szeretett egyedül lovagolni, olykor még éjszaka is. A bérgyilkosok ugyan kilesték őt, de nem mertek rátámadni, mert megijesztette őket a férfi robusztus külseje. Felmerült a kor gyakori halálneme, a mérgezés is. Cenci azonban sejtette, hogy hozzátartozói forralnak valamit ellene, ezért a neki feltálalt ételeket először velük kóstoltatta meg. Beatrice és Lucrezia ekkor Cenci két szolgája kezébe tette sorsát. Marzio da Fioran és a vár kapitánya, Olimpio Calvetti a saját bőrükön is megtapasztalták uruk szigorúságát, talán emiatt is mindkettőjük szíve megesett a szerencsétlen nőkön. Francesco Cenci csupán négy emeleti szobára korlátozta felesége és lánya mozgásterét, sőt egy idő után az ablakokat is annyira befalaztatta, hogy csak felül hagyott kis nyílásokat a levegőnek és a fénynek. Korabeli feljegyzések szerint a különösen szép Beatrice – amikor még valamelyest szabadabban mozoghatott apja megérkezése előtt – viszonyt kezdett a nős Olimpióval, sőt e kapcsolatból gyermek is született, akit Lucrezia asszony közreműködésével sikerült valahogy elrejteni Cenci elől. (Mások úgy tudták, a gyerek Guido Guerrától született.) Beatrice állítólag kész volt bevetni a bájait Marzio elcsábítása érdekében is, de a szintén nős férfiút nem vitte rá a lélek a hűtlenségre, mindazonáltal az összeesküvők oldalára állt. A gyilkosságot a harmadik próbálkozásra tudták végrehajtani.

Az első próbálkozást Lucrezia hiúsította meg, ugyanis az elkövetésre kijelölt időpont Szűz Mária születésnapjára, szeptember 8-ára esett. Az asszony úgy érezte, súlyos vétküket tetézné, ha épp ezen a napon ölnének. Addigra egyébként már kitalálták a végrehajtás módját és az alibit is. Cencit elkábítják, majd az alvó férfit Marzio és Olimpio agyonveri. A testet utána az erkélyről kilökik az udvarra, mintha a férfi részegen kizuhant volna. Az erkély gerendázata korhadt volt, és meglazult, így a magyarázat hihetően hangzott. Kapóra jött, hogy a családfő valamely okból szinte az összes szolgát elküldte, így alig maradt valaki, aki esetleg szemtanú lehetett volna. Szűz Mária ide vagy oda, Beatrice ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosságot még szeptember 8-án este végrehajtsák. Cenci szobájában azonban Olimpióra olyan erős köhögőroham tört rá, hogy muszáj volt sietve távoznia, nehogy az áldozat felébredjen. Beatrice szemrehányásokat tett a szeretőjének, és kilátásba helyezte, hogy örökre szakít vele. Olimpio hagyta magát meggyőzni, és Marzióval együtt hajnali négykor ismét bement Francesco szobájába, hogy végrehajtsák a tervüket. Az elkövetés módjáról is többféle verzió maradt fenn: a leggyakoribb szerint egyikőjük kalapáccsal több ütést mért az alvó férfi fejére, a másik pedig egy tőrt szúrt a nyakába. Az utána következő események megörökítése sem egybehangzó. Van olyan változat, hogy az eredeti tervnek megfelelően kilökték az erkélyről, más változat szerint a rozogának hitt erkélyt végül mégsem sikerült lerombolni, így a holttestet egy emésztőgödörbe dobták. Lucrezia amatőr módon úgy akart megszabadulni a véres ágyneműtől, hogy darabokra szaggatta, és a darabokat a kastély különböző helyein elrejtette. Mások úgy tudják, Beatrice másnap reggel a mosónőnek adta, hogy mossa ki, és azt állította, hogy menstruációja miatt lett szokatlanul véres az ágynemű.

Rövidesen megindult a szóbeszéd, hogy Francesco Cenci halála nem véletlen baleset volt. Az embereknek szemet szúrt, hogy a család nem sokat foglalkozott a külsőségekkel. Több családtag meg sem jelent a gyászistentiszteleten, és nem imádkoztak apjuk ravatalánál, sőt igyekeztek minél előbb túlesni a temetésen. Az özvegy zavartan viselkedett, és a mosónő is kibökte, hogy a haláleset másnapján véresen kapta meg Cenci úr ágyneműjét. A pletykák Petrella Saltóból idővel Rómába is eljutottak. Az örökösök eleinte nem sokat törődtek ezzel: úgy gondolták, ha gyanúba keverednek, akkor apjuk példáját követik, és pénzzel megváltják a büntetést. Vesztükre azonban VIII. Kelemen pápa épp akkoriban jutott arra az elhatározásra, hogy a bűncselekmények aggasztó növekedését azzal próbálja meggátolni, hogy a törvény teljes szigorával lesújt a bűnösökre, függetlenül azok társadalmi pozíciójától. Így rövidesen megindult a nyomozás a Cenci család tagjai ellen. Az összeesküvők megértették, hogy szorul a hurok a nyakuk körül, ezért megpróbáltak megszabadulni a tényleges gyilkosoktól, Olimpiótól és Marziótól, hogy ne tudjanak ellenük vallani. Ők megneszelték a veszélyt, és igyekeztek felszívódni, nem sok sikerrel. Állítólag Guido Guerra végzett Olimpióval, aki addigra már elárulta a titkot fivérének, Pietrónak, a Minerva-kolostor szerzetesének. Marzio igen rossz néven vette, hogy még csak nem is kapott jutalmat a bűntényért, és erre most még az élete is veszélybe került. Ő a feleségét avatta be a gyilkosság részleteibe. Miután elfogták, kínvallatás hatására mindent bevallott. A felesége és Pietro is vallomást tettek. Cenci úr holttestét exhumálták, és a testen felfedezték a bűncselekmény egyértelmű jeleit. Az özvegyet és a Cenci gyerekeket szintén elfogták, ám nemesi származásuk miatt eleinte nem kínozták meg őket. Beatrice kioktatta a kissé együgyű Lucreziát, hogy minden kérdésre „nem”-mel feleljen. Az özvegy ezt szó szerint vette, és „nem”-mel válaszolt olyankor is, amikor ez a válasz kifejezetten rontott a helyzetén.

A korabeli jogrend megkövetelte, hogy a tettes beismerő vallomást tegyen. Ha erre nem volt hajlandó, és bűnössége már egyértelműen bebizonyosodott, akkor a hatóságok kínzás útján is kicsikarhatták belőle a beismerést. Beatrice először mindent tagadott, és kijelentette, hogy apja nem bánt vele rosszul, így nem volt oka arra, hogy megölje. Amikor sor került a kínvallatásra, a vádlottakat derékig lemeztelenítették, és hátrakötözött karjuknál fogva kötélen a magasba emelték őket, és ebben a helyzetben maradtak egy Ave, egy Credo vagy egy Miserere időtartamára. Előbb Giacomo, majd Lucrezia is vallomást tett. Beatrice állítólag gyáván viselkedett, épphogy megemelték hátrakötözött karjánál fogva, és máris könyörgött, hogy engedjék le, mindent beismer. Marzio ellenben bátran tűrte a szenvedést: a kínzásokba végül belehalt, de nem volt hajlandó megismételni a vallomását, amelyet elfogásakor tett. VIII. Kelemen beleegyezett abba, hogy Beatricét ügyvéd védje, a kor híres jogásza, Prospero Farinacci. Egyes történészek szerint Farinacci dobta be a vérfertőzés vádját, hogy megindokolja a kegyetlen bűncselekményt, az áldozatot ugyanis korábban senki nem gyanúsította meg ilyesmivel. A pápa egyik rokona és számos előkelőség is szót emelt Cenciék érdekében. A Szentatya már-már hajlott a kegyelemre, hiszen máshonnan is tudomást szerzett arról, hogy Francesco Cenci egyáltalán nem élt Istennek tetsző életet.

Az összeesküvők balszerencséjére újabb bűncselekmények történtek: az arisztokrata Massimo Marcantonio megölte Luca nevű fivérét, Paolo Santacroce pedig az örökség reményében az édesanyját, az idős Costanza márkinét. Kelemen éktelen haragra gerjedt, mert szerinte a közerkölcsök terén az arisztokráciának jó példával kellene elöl járnia, ezért halálos ítélet kiszabását rendelte el Cenciék ügyében. Ezt az elkövetőkkel a kivégzés napján, 1599. szeptember 11-e reggelén közölték. A halálos ítéletet a római Angyalvár melletti piactéren hajtották végre. Elsőként Giacomóval végeztek. Mint felbujtót őt még a vesztőhely felé vezető úton is kínozták, testét tüzes fogókkal tépkedték. A hóhér furkósbottal verte agyon. A holttestet ezután felnégyelték, és a darabokat közszemlére tették. Lucreziát és Beatricét lefejezték. A vallatáskor még gyáva Beatrice az utolsó pillanatokban bátran viselkedett. „Istenem, ártatlanul halok meg, mint a te fiad, Krisztus. Engedd meg, hogy hozzád jöjjek vagy vezess el biztos helyre…” – a krónikák szerint ezek voltak utolsó szavai. A tizennyolc esztendős Bernardónak végig kellett néznie mostohaanyja, bátyja és nővére kivégzését. Ő maga megúszta ugyan a halálos ítéletet, de bűnrészesnek mondták ki, mert tudott a gyilkosságról, mégsem jelentette fel a hozzátartozóit. Gályarabságra ítélték, néhány év múlva azonban kegyelmet kapott, a Cenci-örökség egy részéhez is hozzájutott. Beatrice már kivégzése napján legendává vált, és ma már ártatlan áldozatnak tartják őt. Portréját kortársa, Guido Reni (1575–1642) festette meg. A képről egy ideje azt tartják, hogy valójában nem Beatricét ábrázolja, hanem egy jósnőt. A korabeli feljegyzések szerint a hóhérokat sem kerülte el a végzet: egyikőjük tizenhárom nappal a kivégzések után halt meg, folyamatos rémálmok és gyötrő lelkifurdalások kíséretében, a másikat egy hónappal Beatrice halála után valaki leszúrta.

A rendező

Lucio Fulci az olasz filmtörténet egyik méltatlanul alábecsült alkotója. Széles műfaji skálán alkotott, még a gyengébb filmjeitől sem tagadható meg a szakmai igényesség és hozzáértés, ám a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján forgatott, kétes hírnévnek örvendő horrorfilmjei árnyékot vetnek az életmű korai, kifejezetten nívós darabjaira is. Fulci 1927. június 17-én született Róma bohém városnegyedében, Trasteverében. Édesanyja, Lucia egy antifasiszta beállítottságú, szegény szicíliai családból származott. Szeretőjével szökött Rómába, itt hozta világra a fiát, Luciót. Az apa lelépett, ezért a gyereket az anya és a házvezetőnő nevelte. Lucio Velencében a haditengerészeti főiskolára járt, majd Rómában, a Julius Caesarról elnevezett oktatási intézményben tanult. A sport és a művészetek egyaránt foglalkoztatták, továbbá érdeklődött a zene, a film, a labdarúgás és a vitorlázás iránt is. Tizenéves korában került kapcsolatba az Olasz Kommunista Párttal, és baloldali aktivistaként tevékeny részt vállalt a háború utáni Olaszország közéletében. Felnőttként politikai aktivitása szinte teljesen megszűnt, de élete végéig szimpatizált a baloldali törekvésekkel. Lucia asszony szerette volna, ha a fia ügyvédnek tanul, Lucio azonban az orvosi pályát választotta. Idővel úgy gondolta, anyagi reményeit a filmvilágban tudná igazán valóra váltani, ezért pályát módosított. Eleinte kritikusként dolgozott, írásait például a Gazzetta delle Arti és az Il Messaggero közölte. Később felvételt nyert a Centro Sperimentale filmiskolába, és az 1940-es évek végén elkezdődött a karrierje is. Kezdetben dokumentumfilmeket készített, forgatókönyveket írt önállóan vagy másokkal közösen, apró színészi feladatokat vállalt, sőt zeneszerzőként is kipróbálta magát. (Kevésbé köztudott, hogy ő az egyik társszerzője Adriano Celentano 24 mila baci című 1961-es slágerének.) A neves rendező, Steno felfigyelt a tehetséges Fulcira, és asszisztensként maga mellé vette, hogy a fiatalember a játékfilmkészítés gyakorlati oldalát is közelről megismerhesse. Steno akkoriban több komédiát is forgatott Totò főszereplésével, és Lucio ezek forgatásán vehetett részt.

Fulci első egész estés filmje, a Tolvajok (1959) szintén egy Totò-vígjáték volt. 1969-ig bezárólag nem kevesebb, mint húsz játékfilmet rendezett: többségük vígjáték és zenés film. Nem voltak kifejezetten sikertelenek vagy rosszak, mégis csak A mészárlás ideje (1966) című spagettiwestern emelkedik ki közülük a műfaj egyik sztárja, Franco Nero főszereplésével. 1969-ben kezdődött Fulci nagy korszaka a Perverz történet (más címén: Egyik a másikon) című giallóval. A történet orvos főszereplőjét (Jean Sorel) azzal vádolják, hogy anyagi érdekből megölte asztmás feleségét (Marisa Mell), és máris gyönyörű asszisztensnőjével (Elsa Martinelli) vigasztalódik. Hamarosan azonban feltűnik a színen egy sztriptíztáncosnő, aki erősen hasonlít az elhunyt feleségre… Fulci nagy szakmai tudással elkészített filmjét olyan világhírű erotikus thrillerek előfutárának tartják, mint az Elemi ösztön (1992) és A tanú teste (1993), ráadásul kiemelkedő sikert ért el: 869 millió líra bevételt termelt. Ugyanebben az évben készült a Beatrice Cenci, amely a maga idejében lényegében megbukott, pedig a rendezőnek ez volt a személyes kedvence, és az utókor is az egyik legjobb művének tartja. A fantáziajelenetekben gazdag Egy gyík a nő bőrében (1971) hősnője, Carol (Florinda Bolkan) alvásproblémái miatt pszichiáterhez jár, ahol elmeséli egyik álmát, amelyben megölte szabados életvitelű szomszédnőjét. Igen ám, de a hölgyet hamarosan tényleg holtan találják, és a gyanú természetesen Carolra terelődik… A film nem a meztelen jelenetei miatt kavart igazán nagy botrányt, hanem azon képsor okán, amelyben élő kísérleti kutyákat mutatnak: az állatok testét felnyitották. A jelenet annyira valósághű volt, hogy Fulcit beperelték állatkínzásért, és a kétéves börtönbüntetést csak úgy úszta meg, hogy a trükkmester, Carlo Rambaldi bemutatta a bíróságon a botrányos filmepizód kellékeit. (Rambaldi tervezte E. T. figuráját Steven Spielberg 1982-es filmjéhez.)

A direktor egyik mesterműve az erőszakos jelenetekben bővelkedő, Dél-Olaszországban játszódó, megtörtént esetet feldolgozó Ne zaklasd a kiskacsát (1972) című giallo, amelyben egy kegyetlen gyerekgyilkos utáni hajsza ürügyén Fulci megdöbbentő képet rajzol az emberek elmaradottságáról, primitív ösztöneiről, az életüket átható babonákról és előítéletekről. A fontosabb szerepeket Tomás Milián, Barbara Bouchet, Marc Porel, Florinda Bolkan és Irene Papas játszotta. A cenzoroknál ezúttal egy meztelen jelenet verte ki a biztosítékot, amelyben a ruhátlan hősnő kacérkodik egy kiskorú fiúval. Fulcinak bizonyítania kellett, hogy a forgatáskor a színésznő és a gyerek valójában nem találkoztak. A direktor hátborzongató thrillerjei közé tartozik A médium (1977) is, Jennifer O’Neill, Marc Porel és Gianni Garko főszereplésével. A gyönyörű hősnőt, Victoriát látomások gyötrik egy múltban elkövetett gyilkosságról. Rövidesen kiderül, hogy a látomásoknak nagyon is van valóságalapjuk, és Victoriának a saját élete miatt is aggódnia kell… A kiváló giallók mellett Fulci más műfajokba is kiruccant: erotikus töltetű vígjátékát (A szenátor szereti a nőket) az első körben betiltották, de még az erősen vágott változatot is csak 18 éven felüliek nézhették meg. Jack London írásai alapján kétrészes ifjúsági filmet forgatott, melynek csak a második részét (Fehér Agyar visszatér, 1974) mutatták be a magyar mozik. Spagettiwesternjei közül a Giuliano Gemma nevével fémjelzett Ezüstnyereg (1977) jutott el Magyarországra. Sajnos nem láthattuk Az Apokalipszis négy lovasát (1974), amelyet a legjobb olasz westernek között jegyeznek. Az Il cav. Costante Nicosia demoniaco ovvero: Dracula in Brianza (1975) és a La pretora (1976) Fulci vígjátékainak számát gyarapította. (Valaha a Magyar Televízió is bemutatta a Különös pasas és a Szent Péter-hadművelet című filmjét: az előbbiben Adriano Celentano, az utóbbiban Edward G. Robinson játszotta a főszerepet.)

A Zombi (1978) című filmtől kezdve Fulci főleg horrorokat rendezett, és kultuszát javarészt ezeknek az alkotásainak köszönheti, noha nem ezek az életmű legkiemelkedőbb darabjai. A sorból a leghírhedtebb – egyben talán a legjobb is – A New York-i Hasfelmetsző (1982), amely negatív kritikákat kapott Olaszországban, ugyanakkor jelentős kereskedelmi sikert ért el. Az opusz számos önreflexiót tartalmaz, továbbá annyira erőszakos jeleneteket, hogy jó néhány országban be sem mutatták, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Eredetileg egy trilógia nyitányának készült a Gyilkos rock (1984) – Magyarországon a MOKÉP forgalmazta VHS-en –, a következő két rész azonban Fulci elhúzódó betegsége miatt nem valósult meg. A tánciskolai helyszín tisztelgés Fulci barátja és kollégája, Dario Argento Sóhajok (1977) című klasszikus horrorja előtt. Az életműből említést érdemel az I guerrieri dell'anno 2072 (1984) című sci-fi-thriller – megtalálható magyar felirattal a Netflix kínálatában –, amely olyan nemzetközi sikerek farvizén született, mint a Mad Max (1979, George Miller) vagy a Menekülés New Yorkból (1981, John Carpenter). A direktor utolsó filmje, a Voci dal profondo 1991-ben készült, de csak három év múlva mutatták be. Fulci több saját alkotásában kisebb szerepeket játszott, általában orvost vagy halottkémet. A művész álmában halt meg 1996. március 13-án, délután 2 óra körül római lakásában, a cukorbetegségével összefüggő szövődményekben. Mindössze 68 éves volt. Sajnos úgy a szakmai, mint a magánélete nem volt felhőtlen. Bár voltak sikeres rendezései, gyakran keveredett összetűzésbe, parttalan vitákba a producerekkel, és emiatt sok filmtervéről kénytelen volt lemondani, vagy súlyos kompromisszumokat kötni. Felesége, Maria 1969-ben öngyilkos lett, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. Kettő – más források szerint: három – lányuk született, az egyikük a hetvenes években autóbalesetben elhunyt. A biográfusok sem biztosak abban, hogy létezett-e a harmadik lánygyermek, mert még a nevét sem sikerült kideríteni. Bennfentesek úgy tudják, maga a rendező is lényegében öngyilkos lett, mert szándékosan nem vette be a cukorbetegségére kapott gyógyszereit. Fulci temetésének költségeit a hűséges barát, Dario Argento fizette.

Forgatási érdekességek

A Beatrice Cenci ötletét Giorgio Agliani producer vetette fel, aki a negyvenes években még neorealista filmek megszületését támogatta, az ötvenes évektől azonban már a jelentős kereskedelmi sikerrel kecsegtető produkciókat részesítette előnyben. A hatvanas évek néhány divatos „szandálos” filmje is neki köszönhetően valósult meg. Agliani egy középkorban játszódó, romantikus filmnek képzelte el a Beatrice Cencit. Fulci kedvelte a műfaji változatosságot – épp a Perverz történet című giallo befejezésén dolgozott –, ezért elfogadta az ajánlatot. Állandó forgatókönyvírójával, Roberto Gianvitivel munkához is látott, csak éppen nekik egészen más elképzeléseik voltak a film jellegéről. Emiatt két forgatókönyvet írtak: egyet Agliani ízlése szerint, egyet pedig saját koncepciójuknak megfelelően. Fulci jó filmnek tartotta Riccardo Freda 1956-os változatát, ám a hősnőt sokkal ellentmondásosabbnak akarta ábrázolni, akiről nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy angyal volt-e, vagy ördög, bűnös vagy áldozat. Agliani becsületére legyen mondva, hogy áldását adta Fulci és Gianviti értelmezésére, és annak alapján készülhetett el a film.

A címszerepre Fulci az akkor huszonegy esztendős Adrienne Larussát (egyes webhelyeken: Adrienne La Russa vagy Adrienne LaRussa) választotta, aki ugyan amerikai volt, mégis Olaszországban kezdett filmezni 1968-ban. (És akkor jöjjön egy bulvárpletyka: ő volt az akciósztár Steven Seagal második felesége. Házasságukat érvénytelenítették, mert a színész válását első feleségétől akkor még nem mondták ki hivatalosan.) Fulci meg volt elégedve Adrienne színészi teljesítményével, de mint személyiséget elviselhetetlennek tartotta. A fiatal színésznő például kerek perec kijelentette, hogy nem vállalja a meztelen jeleneteket, ezért testdublőrt kellett szerződtetni mellé. A direktor bosszúja az volt, hogy Adrienne-nél kövérebb helyettest keresett, akinek állítólag még az arca is szőrös volt kissé. Számomra ez csak egy vicces anekdotának tűnik, mert nem hiszem, hogy a rendező szándékosan ártani akart volna a számára oly fontos filmnek. Fulci nem túl hízelgő véleményét Larussáról egyébként a művésznő előző filmje, a Fekete bárány (1968) rendezője, Luciano Salce is osztotta, amikor ezt mondta: „Bárányból hamar vált tigrissé”.

Fulcinak kifejezetten szerencséje volt viszont a két férfi főszereplővel, a francia Georges Wilsonnal és a kubai Tomás Miliánnal. Mindkettőjükkel jól kijött és összebarátkozott. A törvénytelen gyerekként született Wilson (anyai nagyanyja után felvett művésznév, az igazi nem ismeretes) a francia kulturális élet kimagasló alakja volt, aki úgy a színházi világban, mint a filmvásznon gazdag és igényes életművet alkotott. (Egyik örök kedvencemben, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai című 1973-as Richard Lester-kalandfilmben a testőrök kapitányát, Tréville urat alakította.) Francesco Cenci megformálása filmes pályafutása egyik legemlékezetesebb szerepe: mindenfajta színészi túlzás nélkül személyesítette meg az erőszakos és öntörvényű zsarnoki apa figuráját. Az Olimpót alakító kubai Tomás Milián filmes karrierje az ötvenes évek végén Olaszországban kezdődött. (A figura keresztneve a valóságban Olimpio volt, ezért olvasható jelen posztban kétféle írásmóddal, aszerint hogy a történelmi személyről vagy a filmszereplőről van-e szó.) A hatvanas években főleg spagettiwesternekben játszott, a hetvenes években pedig különféle zsarufilmekben (poliziotteschi), ezek mellett azonban olykor elfogadott művészfilmes felkéréseket is, például Luchino Viscontitól, Pier Paolo Pasolinitől és Michelangelo Antonionitól. Fulci annyira elégedett volt vele, hogy két másik filmjébe is meghívta: a Ne zaklasd a kiskacsát és Az Apokalipszis négy lovasa mindkettőjük életművében kiemelkedő darabnak számít.

A produkció munkacíme ez volt: La vera storia di Beatrice Cenci (Beatrice Cenci igaz története). Ennek ellenére Fulci és Gianviti nem törekedtek pontos történelmi hűségre, ami azért is elnézhető nekik, mert az egyház érintettsége miatt feltételezhető, hogy a korabeli források sem pontosak: elhallgatnak vagy megmásítanak bizonyos motívumokat, hogy az összeesküvők bűnösségéhez semmilyen kétség ne férjen. Igazából azt is mondhatnánk, hogy Fulciék az ellenkező végletet képviselik, vagyis filmjük elsősorban az egyház ellen irányul, amely saját érdekei védelmében szemet huny Francesco Cenci nyilvánvaló bűnei fölött, és példátlan szigorral sújt le az elkövetőkre, hogy megszerezze az áldozat megmaradt vagyonát. Az egyházellenesség egyébként Fulci munkásságának visszatérő témája, amire kitűnő példa másik korai remekműve, a Ne zaklasd a kiskacsát: [SPOILER!] ebben a filmjében több olyan szerencsétlen sorsú szereplő is van, akikben előítéleteink alapján a tettest gyaníthatjuk, ám a kegyetlen gyerekgyilkosságok hátterében valójában a megnyerő arcú fiatal pap áll, aki gyilkos ösztönei kielégítésére és fedezésére gátlástalanul kihasználja környezetének elmaradottságát és kiszolgáltatottságát [SPOILER VÉGE!].

A Beatrice Cenci esetében Fulci és Gianviti a drámai hatás érdekében elvetette a linearitást, ami ugyan akkoriban már nem számított forradalmi filmnyelvi újításnak, de inkább a szűkebb közönséget vonzó művészfilmeket jellemezte, és nem a szélesebb közönségnek szánt produkciókat. A forgatás két fontos helyszínen zajlott. Az egyik, a Braccianóban található Odescalchi kastély volt a filmben Francesco Cenci rezidenciája, a La Rocca kastély. A stáb engedélyt kapott arra, hogy a XV. században épült kastélynak a nagyközönség által nem látogatható szárnyában is forgasson. Az épület egyébként különleges szépsége miatt mindmáig igen népszerű: olyan hírességek tartották itt az esküvőjüket, mint a hollywoodi sztár, Tom Cruise és Katie Holmes, illetve a hazánkban is közkedvelt olasz énekes, Eros Ramazzotti és Michelle Hunziker. A Beatrice Cenci másik fontos forgatási helyszíne a római Incir De Paolis filmstúdió műtermei voltak.

A filmet 1969. november 14-én mutatták be Olaszországban. Fulci sokat várt tőle, a javarészt negatív kritikák azonban lesújtották, ráadásul egy hónappal korábban elhunyt felesége halálát sem heverte még ki. Sokan kifogásolták a film erőszakosságát, amely akkoriban tényleg kirívónak volt mondható – Fulci egynémely későbbi alkotásának fényében inkább visszafogottnak nevezhető –, ámbár nem öncélú. Sokan azt feltételezik, hogy a Beatrice Cenci nyílt egyházellenessége volt a legfőbb oka annak, hogy Fulci csak két év múlva forgathatott újra. Lehet ebben valami, noha az is tény, hogy a film Olaszországon kívül sem futott túl jól. Érdekes módon a spanyolok még az olaszoknál is hevesebben reagáltak rá, s állítólag előfordult, hogy a feldühödött nézők a rendező fejét követelték. A film viszonylag hamar eltűnt a mozik műsoráról, anélkül hogy átkerült volna a televízióadók kínálatába. Volt egy olyan időszak, amikor maga Fulci is azt hitte, hogy műve elveszett. Ez szerencsére nem történt meg, ellenben az opuszt a VHS- és a DVD-korszakban is viszonylag szűk körben forgalmazták. 2019-ben jelent meg a Blu-ray-verzió.

Egyéb filmek Beatrice Cenciről

A tragikus sorsú Beatricéről számos irodalmi és zenemű született. Olyan szerzőket ihletett meg a személye, mint például Percy Bysshe Shelley, Stendhal, Juliusz Słowacki, id. Alexandre Dumas és Alberto Moravia. Több operát is írtak róla, a zeneszerzők közt olvashatjuk Giuseppe Rota, Guido Pannain, Havergal Brian, Alberto Ginastera és Berthold Goldschmidt nevét is. A filmvilágban főleg az olasz rendezők idézték meg Beatrice alakját. Mario Caserini 1909-es, mindössze tizenkét perces némafilmjében a címszerepet a direktor felesége és filmjeinek állandó szereplője, Maria Caserini alakította. A következő évben szintén egy tizenkét perces némafilm készült Beatricéről, akit Maria Jacobini személyesített meg Ugo Falena rendezésében. A némafilmkorszak egyik legtermékenyebb alkotója mellesleg ugyanabban az évben egy másik hírhedt nőről, Lucrezia Borgiáról is filmet forgatott. Baldassarre Negroni két (néma)filmet is szentelt Beatrice személyének: az 1926-os változat érdekessége, hogy a hősnőt megint az 1910-es filmváltozat címszereplője, Maria Jacobini formálta meg. (A filmet A vérpad szentje címmel 1927 októberében mutatták be Magyarországon.) Az opusz oly nagy sikert aratott, hogy négy év múlva hangosították, és újra forgalomba hozták. A téma első igazi hangosfilmváltozatát Guido Brignone rendezte 1941-ben. A női főszerepre a német Carola Höhnt szerződtette, míg Giacomo Cencit Osvaldo Valenti játszotta. Valenti az olasz fasizmus egyik legdivatosabb és leghírhedtebb színésze volt, akit az olasz ellenállók 1945-ben tárgyalás nélkül végeztek ki élettársával, Luisa Ferida színésznővel. Noha Ferida állapotos volt, a halált mégsem tudta elkerülni. Brignone alkotását hazánkban Szerelem a vérpadig címmel 1942. november 20-án mutatta be elsőként a budapesti Rádius filmszínház (VI., Nagymező u. 22–24., itt működött később a Thália Színház).

„A vérrel, tőrrel, méreggel, apagyilkossággal, vérfertőzéssel terhes, sötét história egy kiadós grand guignolra való témát adott volna. A film azonban inkább az érdekes bűnügyet domborítja ki. Gerincét a bűnügyi tárgyalás adja, amelyet az olasz rendező és a fotográfus egyaránt kitűnően oldottak meg. Fosco Giachetti, a nyomozást vezető bíró és Carola Höhn, az apagyilkossággal vádolt Beatrice Cenci alakítójának izgalmas párviadala a vallatási jelenet, amelyben mindkét művész remekel. Érdekes és rendkívül hatásos az a fényképezési technika, amellyel ebben a jelenetben hol a vádlott kétségbeesett profilja, hol a bíró kérlelhetetlenül szigorú arcéle jelenik meg a vásznon” – írta a Színházi Magazin kritikusa. Riccardo Freda 1956-os filmváltozata a téma talán legismertebb feldolgozásának számít. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes, mert operatőrje egykori hazánkfia, Pogány Gábor. Beatricét ezúttal francia színésznő, Mireille Granelli formálta meg (az opusz egyébként olasz–francia koprodukció), zsarnoki és erőszakos apját pedig Gino Cervi. A film Olaszországban kifejezetten sikeres volt, 223 400 000 líra bevételt hozott.

Érdekes kuriózum, hogy ugyancsak 1969-ben, de még Fulci filmje előtt hírt adott a média egy másik Beatrice Cenci-filmről is, amelyet a színészként ismert hollywoodi sztár, William Holden rendezett volna. A címszerepet az 1963-as Miss Universe olasz résztvevőjének, Gianna Serrának szánták, ám a film végül nem készült el. Marco Leto 1974-es filmje Alberto Moravia 1955-ben publikált tragédiája nyomán készült, elsőként a RAI II tévéállomás mutatta be. Az opusz kedvező fogadtatásban részesült, a kritikák különösen Giuliano Tullio díszlettervező munkáját méltatták igen meleg hangon. Természetesen készültek olyan filmek is, melyek nem Beatrice történetét mondják el, valamilyen formában mégis kapcsolódnak hozzá. A Tábori György (George Tabori) forgatókönyve alapján megvalósult lélektani dráma, a Titkos szertartás (1968) egyik főszereplője, a Mia Farrow által alakított Cenci a történelmi hősnőről kapta a nevét: mindkét nő nemi erőszak áldozatául esett, a filmszereplő esetében azonban az elkövető nem a vér szerinti, hanem a mostohaapa volt. Claudio Di Biagio alkotása, a javarészt közadakozásból forgatott Vittima degli eventi (2014) egy ismert olasz képregény, a Dylan Dog alapján készült. A hősnő lényegében Beatrice Cenci reinkarnációja, sőt levágott fejű szellemként maga Beatrice is megjelenik a történet során.

Így látták ők

„Egészen más azonban a helyzet a szintén 1969-es Beatrice Cencivel, amely művészi szempontból Fulci legkimagaslóbb alkotása, talán legjobb filmje. Ez a régóta dédelgetett, személyes projekt több szempontból is meghatározó alkotás a rendező pályáján. Egyrészt egyértelmű továbblépést jelentett a korábbi exploitation-jellegű opusoktól, másrészt önmagában is komoly remekműnek nevezhető, harmadrészt ez volt az első (de nem utolsó) eset Fulci pályáján, hogy egy filmjével magára haragította a közönséget és a »hivatalos« társadalom bizonyos fórumait (konkrétan: az egyházat és egyes politikusokat). […] A rendező egyre erőteljesebb egyéni stílusa, különleges megoldásai erős filmet eredményeztek. Különösen érdekes az elbeszélésmód ötletessége, amely a forgatókönyvíró Fulcit dicséri: a sajátos szerkezetű szkript egymásba fonódó flashbackekkel meséli el a történetet (Fulci nagy rajongója, Quentin Tarantino is megtekinthette néhányszor ezt a művet). Az eleve erőszakos történetet a rendező nyílt kegyetlenséggel, nyers cinizmussal és rendkívül intenzíven adja elő. Az egyházkritika mellett a korabeli társadalmi viszonyok áthallásoktól sem mentes ábrázolását is nyújtja. Ezt a maga korában sikertelen, nézők és kritikusok által egyaránt lenézett/elfelejtett művet mostanában kezdik újra felfedezni. Igazán ismertnek ma sem nevezhető, de legalább már utalnak rá, és megemlítik Fulci jobb filmjei között.”

(Orosdy Dániel: „Lucio Fulci – Horrorra akadva”. In: Filmvilág 2007/4, 33–35. o.)

„A később zombijairól elhíresült Lucio Fulci rendezte ezt a 16. századi Itália földjén játszódó filmet, mely besorolható az exploitation-darabok közé, de valójában én inkább drámának nevezném. Drámának, méghozzá egy rendkívül jól megrendezett, tudatosan felépített, a flashbackeket meglepően éretten felhasználó, intelligens drámának. Fulci mindig eltalálja, hogy hogyan adagolja a feszültséget, a történet remekül megírt, és a hangsúly nem blőd középkor-kliséken (minél több szex és vér) van, hanem a színfalak mögött lezajló hatalmi intrikákon és a karaktereken, melyek változatosak és nagyon jól kidolgozottak. Ilyen karakter például a Tomás Milián játszotta szolga, aki élete utolsó percéig sem tagadja meg úrnőjét; a brutális és öntörvényű apa (Georges Wilson), akihez hasonló történelmi figurát nem nagyon látni; vagy itt van maga a címszereplő (Adrienne Larussa), aki kilátástalan helyzetéből egy ravasz terv segítségével próbál kitörni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Fulci filmje nem brutális és véres. Kapunk azért kerékbetörést, meztelen test különböző fogókkal való fogdosását, védtelen ember kutyákkal való széttépetését, de maga Beatrice is kap a fejére valami satuszerűséget a kínvallatása során. Nagyon jók a szereplők: Larussa szépsége és bánatos, sokat megélt és eltűrt szemei tökéletes Beatricét eredményeznek; Milián remek mint önfeláldozó szolga, de az ő segédje, a nagydarab fickó is emlékezetes.”

(nicroeg: „Beatrice Cenci (1969)”. On-line filmkritika.)

Beatrice Cenci (1969) – olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: Lucio Fulci és Roberto Gianviti. Operatőr: Erico Menczer. Zene: Angelo Francesco Lavagnino és Silvano Spadaccino. Díszlet: Umberto Turco. Jelmez: Mario Giorsi. Vágó: Antonietta Zita. Rendező: Lucio Fulci. Főszereplők: Tomás Milián (Olimpo Calvetti), Adrienne Larussa (Beatrice Cenci), Georges Wilson (Francesco Cenci), Mavi (Lucrezia), Antonio Casagrande (Don Giacomo Cenci), Pedro Sanchez (Katalán), Max Steffen Zacharias (Prospero Fadinacco), Raymond Pellegrin (Lanciani bíboros), Massimo Sarchielli (Gasparro).

MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI EROTIKA!

Érzelem / Érzelem’45

A vörös palást

Elátkozottak

A tiltott szerelem tornya

Fellini-Satyricon

Justine

Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket

Kecskeszarv

Caligula: Az el nem mondott történet

Hús + vér

A rózsa neve

Margó királyné

A VÉGZET ASSZONYAI A RETROKULT BLOGON (18+)

Barbara Carrera és a hibrid érzékiség

Sandahl Bergman: Conan buja harcostársa

Charlie angyala és Hitler autója

James Bond kedvese az óriásaligátor ellen 

Szőke bombázó a Holdon

A NEGYEDIK FÉRFI

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.

A cselekmény

A biszexuális író, Gerard Reve az alkohol rabja, és különös rémlátomások gyötrik. Most viszont össze kell szednie magát, mert meghívást kapott egy előadásra, amely miatt Amszterdamból Vlissingenbe kell utaznia. A pályaudvaron felfigyel egy jó külsejű fiatalemberre, de az alkalmi szexkaland nem jön össze. A vlissingeni előadáson egy szőke nő kézi kamerával filmezi őt. A hölgy nem más, mint Christine Halslag fodrász és kozmetikus, annak az irodalmi társaságnak a pénztárosa, amely meghívta Gerardot. Christine közli az íróval, hogy amennyiben a városban szeretne maradni, foglaltak számára egy szobát a helyi szállodában. Gerardot felzaklatja, hogy ez a szálloda ugyanaz az épület, amelyet egyik rémálmában látott a vonaton. Izgatottsága láttán Christine felajánlja, hogy töltse nála az éjszakát az otthonában, ahol munkahelye, a kozmetikai szalon is található. Szenvedélyes együttlétük után elalszanak. Gerard egy újabb rémálmot lát, amelyben Christine ollóval levágja a hímtagját. Reggel Christine megnyílik előtte, és elmeséli neki, hogy özvegy, mert egy balesetben elvesztette a férjét. A kozmetikai szalonban Gerard észrevesz egy fényképet, amelyet a fodrásznő mintha szándékosan hagyott volna az asztalon. A fotón az a fiatalember látható, akivel Gerard a pályaudvaron próbált megismerkedni. A német nemzetiségű srác keresztneve Herman, ő Christine szeretője. Gerard nem tervezett hosszú kapcsolatot a fodrásznővel, most mégis elfogadja a meghívását egy huzamosabb ott-tartózkodásra abban a reményben, hogy alkalma lesz találkozni Hermannal, és talán össze is jöhet vele.

A katolikus vallást követő Gerardnak egyre gyakrabban vannak furcsa víziói. Egy katedrálisban épp elmélyülten imádkozik, amikor erotikus látomásában hirtelen azt látja, hogy Jézus helyett Herman teste feszül a kereszten. A fiatalember csupán egy piros fürdőnadrágot visel. Gerard simogatni kezdi a testet, de egy váratlanul megjelenő hívő, egy idős asszony visszarántja a valóságba, mire zavartan távozik a templomból. Rémképeiben egyre gyakrabban látja Hermant oly módon, hogy a fiatalembernek hiányzik az egyik szeme. Gyakran lát maga előtt egy kék ruhás nőt is, aki mintha Szűz Mária lenne. Arca ugyanazé a nő, aki a vonaton vele együtt utazott egy gyerekkel. Amikor Christine elutazik Kölnbe Hermanhoz, Gerard ottmarad a nő otthonában. Írás helyett inkább alaposan berúg. Amikor megtalálja Christine házi filmfelvételeit, megnézi a tekercseket, és döbbenetes felfedezést tesz. Kiderül, hogy Christine valójában már háromszor volt férjnél, és mindegyik alkalommal megözvegyült, férjei különféle furcsa balesetekben vesztették életüket. Hamarosan a nő hazatér, ráadásul nem egyedül: magával hozta Hermant is. A jóképű fiatalember látványa izgalomba hozza az írót: meglesi a páros szeretkezését, közben önkielégítést végez. Másnap Christine-nek üzleti okokból el kell utaznia, és magára hagyja a két férfit. Gerard bevallja Hermannak, hogy a pályaudvarról már ismeri őt, a fiatalember azonban nem tűnik meghódíthatónak. Mindazonáltal közösen mennek el egy városnéző kocsikázásra. Gerard váratlanul megpillantja látomásai visszatérő nőalakját. Ragaszkodik ahhoz, hogy Herman megálljon, és követi a nőt egy temetőbe, ahol nyomát veszti. Vihar tör ki, és Gerard Hermannal együtt egy kriptában talál menedéket. Itt orális szexet kezdeményez a fiúval, aki nem tiltakozik. Váratlanul három urnasírhelyet pillant meg „Christine Halslag szerető férjei” felirattal. (A filmről szóló legtöbb online forrásban a név írásmódja: Halsslag, amikor viszont a kriptajelenetben közelről mutatják az urnasírok feliratát, egyértelműen a Halslag felirat olvasható. Lásd a poszt végén a képet.) Gerard ekkor újabb látomást él át, melynek során rádöbben arra, hogy a nő valójában megölte mindhárom férjét, és halálukat balesetnek állította be. Ráeszmél arra is, hogy talán Herman lesz a negyedik férfi. Vajon meg tudja menteni őt a biztos haláltól? Vagy esetleg épp saját magát kéne megmentenie?

Az író

Gerard Reve a második világháború utáni holland irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1923. december 14-én született Amszterdamban. (Vannak olyan források is, amelyek szerint valójában 13-án született, és babonából anyakönyvezték 14-ére.) Teljes neve: Gerard Kornelis van het Reve. Édesapja, Gerardus Johannes Marinus van het Reve (1892–1975) szintén író volt, édesanyja, Janetta Jacoba Doornbusch (1892–1959). A házaspárnak négy gyermeke halva született, vagy nem sokkal a születése után halt meg. Két gyermekük érte meg a felnőttkort: Karel (1921–1999) és Gerard. Karel szintén az irodalom világában találta meg a hivatását: műfordító és irodalomtörténész volt, orosz irodalmat tanított, és persze önálló írói tevékenységet is folytatott. A szülők kommunista beállítottsága a gyerekek nevelésében is érvényesült, ámbár a huszonéves Karel felülbírálta addigi idealista felfogását a Szovjetunióról, és az orosz rendszer éles hangú bírálója lett. A Reve család Amszterdam keleti részén, a Betondorp kerületben lakott, később innen költöztek a Jozef Israëlkadéra. Gerard 1936-ban kezdte meg tanulmányait a Vossius Gymnasiumban, amelyet 1940-ben otthagyott az amszterdami grafikusképző iskola kedvéért, ahol 1943-ban tipográfusi képesítést szerzett. Valójában már ekkor megszületett első irodalmi próbálkozása, a Terugkeer (1940) című verseskötet. Ez évtizedekig nem került nyilvánosságra, sokan a létezését is kétségbe vonták. Miután felbukkant belőle egy eredeti példány, csak akkor ismerték el, hogy valójában ez a kötet Reve irodalmi életművének nyitánya. A szerző 1947-ig több állást is betöltött, így például bírósági tudósító volt a szociáldemokrata elkötelezettségű Het Parool című napilapnál.

Reve első publikált regénye, a De Avonden (Az esték) 1947. november 1-jén jelent meg, Simon van het Reve néven. A kézirat kapta meg elsőként a holland antifasiszta ellenállás mártírjáról, Reina Prinsen Geerligs írónőről (1922–1943) elnevezett díjat, amelyet Geerligs szülei alapítottak a 20–25 esztendős irodalmi tehetségek elismerésére. (A díjat 1979-ben osztották ki utoljára.) A történet Reve szűkebb hazájában, a Betondorp kerületben játszódik, és huszonhárom éves főszereplője, Frits van Egters irodai hivatalnok 1946. december 22. és 31. közötti tíz estéjét írja le tíz fejezetben. Noha a regény ma már a holland irodalom klasszikusa, fogadtatása a maga idejében meglehetősen ellentmondásos volt. Reve kíméletlenül írt a kispolgári lét szűk kereteiről, reménytelenségéről és kilátástalanságáról, és ez a pesszimista, komor hangvétel sok kritikusnak nem nagyon tetszett. Mások viszont a kötet groteszk humorát emelték ki, és méltatták, hogy a fiatal Frits személyén keresztül egy olyan generáció szólalt meg, amely még nem tért magához a világháború sokkjából. (A regényből 1989-ben készült film Thom Hoffman főszereplésével.) Reve mindig is nagy figyelmet szentelt szereplői pszichéjének érzékletes bemutatására. Ebből a szempontból kiemelkedik egyik korai novellája, A Boslowits család pusztulása (1946) és a Werther Nieland (1949) című regénye. Ez utóbbi főszereplője egy tizenéves kisfiú, aki még nem érti az őt körülvevő világ izgalmas összefüggéseit, és egy külön világot alakít ki magának sajátos és titkos rituálékkal. Az író ezt a művét sokkal jobban szerette, mint Az estéket, szerinte a Werther Nieland volt munkássága igazi csúcspontja.

Reve 1948. december 9-én megházasodott, Hanny Michaelis költőnőt (1922–2007) vette el. 1959-ben elváltak. Irodalmi munkásságát nagy érdeklődés kísérte, ugyanakkor művei rendszeresen kisebb-nagyobb botrányokat váltottak ki. 1951-ben a Podium című folyóirat leközölte a Melancholia című novelláját. Ennek egyik témája a maszturbáció, ami miatt a közrend és közerkölcs megsértésével vádolták meg. Az írót felháborították ezek a vádak. 1952-ben öt évre Londonba költözött, aholszíndarabírói tanfolyamokon vett részt, és ápolóként vállalt munkát a Nemzeti Ideggyógyászati Klinikán (National Hospital for Nervous Diseases). Fogadkozott, hogy a jövőben csak angol nyelven fog írni, ám erről a szándékáról szerencsére hamar letett. Hazatérése után Reve egyre nyíltabban felvállalta homoszexuális érdeklődését, és férfiakkal alakított ki magánéleti kapcsolatokat. Partnereit különféle álneveken a műveiben is megörökítette. Hosszabb-rövidebb ideig tartó érzelmi kapcsolat fűzte például Wim Schumacher festőművészhez, továbbá Willem Bruno van Albada és Henk van Manen divattervezőkhöz: utóbbiakkal nemcsak hogy párhuzamosan folytatott viszonyt, de mindhárman közös háztartásban is éltek. 1975-ben kezdte kapcsolatát Joop Schafthuizennel, aki nemcsak az élettársa, hanem az ügynöke is lett. Az íróhoz hasonlóan Schafthuizen is viharos életet élt, amely szintén nem volt mentes a zajos – és olykor teljesen jogos – botrányoktól. Amikor például kiderült, hogy túl bensőséges viszonyt ápol egy tizenhárom éves fiúval, a skandalum miatt II. Albert belga király 2001-ben nem volt hajlandó személyesen átadni egy irodalmi díjat Schafthuizen ügyfelének, vagyis Reve-nek. (Az író és ügynöke 1993-ban költözött Belgiumba. Schafthuizent a kiskorúval fenntartott kapcsolatért hét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pszichiátriai kezelésre ítélték.)

A hatvanas évek különösen fontos időszak volt Reve életében. Akkoriban az irodalom többféle válfajával próbálkozott, s a levél műfaját érezte magához a legközelebb. Első levelezéskötete, az Op weg naar het Einde 1963-ban jelent meg. Munkássága során többször is visszatért ehhez a műfajhoz, váltakozó sikerrel: a Brieven aan Bernard S. (1981) például az irodalomkritikusok szerint életműve egyik leggyengébb darabja. Külföldi utazásai hozzásegítették ahhoz, hogy tisztázza kapcsolatát a vallással, aminek következményeként 1966-ban csatlakozott a római katolikus egyházhoz. Ez sem ment azonban minden botrány nélkül, mert ugyanabban az esztendőben a Nader tot U című – öt levelet és harminc verset tartalmazó, Willem Bruno van Albadának ajánlott – könyve miatt istenkáromlás vádjával egy amszterdami bíróság elé idézték. A vád alapját az egyik levél, a Brief uit het huis genaamd Het Gras jelentette, melyben a szerző beszámolt arról, hogy közösült a szamár képében megjelenő Istennel. A per 1968-ban felmentéssel ért véget. Reve írásaiban a hatvanas évektől kezdve jelentek meg nagyobb hangsúllyal a homoszexuális fantáziák, melyekhez szorosan kapcsolódott a vallás, az erotika és a halál témája. Több regénye önéletrajzi motívumokra épül: az Oud en Eenzaam (1978) a kommunista ifjúsági táborok és az angliai évek irodalmi lenyomata, a Moeder en zoon (1980) pedig a katolicizmushoz vezető útjáról és Joop Schafthuizen iránt érzett szerelméről szól (a férfit Vos vagy Vosch matróz [Matroos Vos] álnéven említi a műveiben).

Kívülállók szerint a szerelem álcája mögött Schafthuizen lényegében élősködött az írón, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálta húzni párja tehetségéből, ám alighanem semmit nem tett Reve tudta és beleegyezése nélkül. Schafthuizen igyekezett megakadályozni, hogy Reve újra kapcsolatba lépjen korábbi élettársaival, Van Albadával és Van Manennel, ugyanakkor támogatta a kapcsolattartást az író volt feleségével, Hanny Michaelisszel. Akármennyire haszonlesőnek tartják is, az kétségtelen, hogy Schafthuizen mindvégig gondoskodott az íróról, ápolta őt akkor is, amikor az demenciás lett. A Het boek van violet en doodban (1996) című Reve-kötetben ismét központi szerephez jutnak a homoszexuális fantáziák és a katolikus vallás, miközben az író megpendíti azt a lehetőséget is, hogy igazi apja egy norvég tengerész volt, így bátyja, Karel valószínűleg csak a féltestvére. A negyedik férfihez is kapcsolódik egy kisebbfajta botrány: eredetileg ajándékkönyv lett volna az 1981-es holland könyvhéten (aki egy bizonyos összeg felett vásárolt, az ingyen kapta volna), de a rendezvényt szervező CPNB (Alapítvány a Holland Könyv Közös Népszerűsítéséért) a mű szexuális töltete miatt nem fogadta el a regényt. Reve-nél 1997-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. 1998-ban szívműtéten esett át, állapota rohamosan romlott. 1999 decemberétől nem publikált többé. 2004-ben egy kelet-flandriai (Belgium) otthon lakójaként állandó orvosi felügyelet alá került. Ebben az intézményben hunyt el 2006. április 8-án.

A három főszereplő

A Gerardot játszó Jeroen Krabbé 1944. december 5-én született Amszterdamban. Művészcsaládból származik: apja, Maarten Krabbé és nagyapja, Henrik Maarten Krabbé ismert festőművészek voltak. Édesanyja, Margreet Reiss filmfordítóként dolgozott. Fivére, Tim Krabbé író és legmagasabb szintű sakkjátékos, féltestvére, Mirko pedig képzőművész. Az Amszterdami Színházi Akadémián tanulta a mesterséget. 1963-ban kezdett filmezni. Paul Verhoevennek köszönhette nemzetközi hírnevét. Három filmjében szerepelt: Futás az életért (1977), Spetters (1980), A negyedik férfi (1983). Ez utóbbit követően külföldre is folyamatosan meghívták filmezni, a Páncél mögött (1984) című amerikai filmben például egy Sándor nevű magyar férfit játszott. Külföldi szereplései közül kiemelkedik a Halálos rémületben (1987) című James Bond-film, amelyben Koszkov tábornokot alakította, A büntető (1988) című B-kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel és az A-kategóriás A szökevény (1993), amelyben a Harrison Ford által megformált főhős elvetemült kollégáját és egykori barátját keltette életre. Filmjei közül említést érdemel még a Robin Hood (1991), a Kafka (1991), a Hullámok hercege (1991), A hegyek ura (1993), a Farinelli, a kasztrált (1994), a Halhatatlan kedves (1994) és A velencei kurtizán (1998) is. Holland filmjei közül kényes témát dolgozott fel a második világháború vége felé játszódó Egy eltűnt katonáért (1992): egy tizenkét éves fiú és egy kanadai katona szerelmi vonzalommá mélyülő barátságának történetét. Láthattuk például olyan folytatásokban is, mint az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004), a Tök alsó 2. – Európai turné (2005) és A szállító 3 (2008). Krabbé 1964-ben nősült, három fia született. Férfi felmenőihez hasonlóan ő is szívesen festeget, műveit a kiállítások mellett egy fotóalbumban is bemutatta a közönségnek.

A Christine-t alakító Renée Soutendijk 1957. május 21-én született Amszterdamban. Hivatalos neve: Renette Pauline Soutendijk. Kamasz lányként tehetséges tornász volt, a színészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult. A Hágai Akadémián tanulta a mesterséget. Első filmszerepét Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámájában játszotta, amelyet a magyar nézők egy holland filmhéten láthattak, sorozatváltozatát pedig később a Magyar Televízió is sugározta. Paul Verhoeven két filmje, a Spetters és A negyedik férfi tette nemzetközi hírűvé, és főleg ezeknek köszönhetően a holland filmgyártás szexszimbólumaként emlegették a nyolcvanas években. Hazai népszerűségét olyan filmekkel is megerősítette, mint A vörös hajú lány (1981) című ellenállási dráma és a XIX. századi Párizsban játszódó Van de koele meren des doods (1982), amelynek gazdag hősnőjét szexuális vágyai a prostitúció világába vezérlik. Hitler szeretőjét, Eva Braunt formálta meg A Harmadik Birodalom belsejében (1982) című tévéfilmben. Külföldre is gyakran meghívták, így például a nyugatnémet Götz George partnere volt a Lefelé (1984) című izgalmas alkotásban. 1989-ben kétszer is vendégszerepelt Magyarországon: a Simon Wiesenthalról szóló tévéfilmben (A gyilkosok köztünk vannak) övé volt a női főszerep, a Radnóti Miklós életútja alapján forgatott Erőltetett menetben pedig a költő feleségét játszotta. Szerencsét próbált Amerikában is, egy robotnőt alakított A pusztítás hírnöke (1991) című filmben, ám a hollywoodi áttörés nem történt meg. Mind a mai napig aktív, továbbra is szívesen vállal kihívást jelentő, összetett szerepeket. Mi legutóbb a híres Dario Argento-horror, a Sóhajok 2018-as remake-jében láthattuk. Renée Soutendijk férjnél van, egy fia és egy lánya született. A lány, Caro Lenssen édesanyja hivatását választotta.

A Hermant megformáló Thom Hoffman színész és fotóművész 1957. március 3-án született Dél-Hollandia egyik kisvárosában, Wassenaarban. Hivatalos neve: Thomas Antonius Cornelis Ancion. Édesapja Jules Ancion mezei hokis. Iskolaévei alatt ismerkedett meg a későbbi szerzői filmessel, Theo van Goghgal, és vele együtt írta a Luger (1982) című film forgatókönyvét. Van Gogh rendezte meg a szkriptet, és Thom alakította a pszichopata főszereplőt – mindenféle színészi előképzettség nélkül. Magát mindig is inkább keményen dolgozó férfinak, semmint jó színésznek tartotta, ennek ellenére számos szerepformálása kedvező visszhangra lelt, így mindjárt ez a legelső is. A nemzetközi hírnevet A negyedik férfi hozta meg számára. Nem törekedett arra, hogy sztár legyen: a kommerszek helyett a kísérleti filmeket és a művészfilmeket részesítette előnyben. Filmjeinek többségét a magyar közönség sajnos nem láthatta, így most csak a karrierje szempontjából különösen fontosakat említem meg. Gerard Reve regénye, Az esték 1989-es filmváltozata több rangos fesztiváldíjat nyert, Hoffman alakítását például a genfi filmfesztiválon díjazták, Hollandiában pedig Arany Borjú-díjat kapott érte. Epizódszerepet játszott Sally Potter Magyarországon is vetített Virginia Woolf-adaptációjában, az Orlandóban (1992), míg övé volt a főszerep Verhoeven forgatókönyvírója, Gerard Soeteman De bunker (1992) című drámájában. Visszatérő színésze volt Rudolf van den Bergnek, közös munkáik: Ki látta Eileen W-t? (1987), a már említett Az esték (1989) és a Fényes nappal történt (1996). A Shabondama Elegy (1999) című filmben nem imitált, éles szexjelenetei voltak partnernőjével, Mai Hoshino japán színésznővel. Az Extrémek (1996) és a Dogville – A menedék (2003) című filmjeit szűk körben Magyarországon is forgalmazták. Részese volt az Amerikából hazatért Verhoeven holland világsikerének, a Fekete könyvnek (2006) is, aminek köszönhetően megkapta a főgonosz Dominic Greene szerepét A Quantum csendje (2008) című James Bond-filmben. Szerepértelmezése nem egyezett az alkotókéval, emiatt lecserélték Mathieu Amalric francia színészre. Hoffman rendszeresen játszik a televízióban is. 1991 óta foglalkozik fotózással. 2005-ben vette feleségül Giam Kwee színésznőt, akitől egy gyermeke született.

Paul Verhoeven A negyedik férfiról

„A negyedik férfi a vallásról alkotott nézeteimet tükrözi. Véleményem szerint a kereszténység nem más, mint a valóság számos értelmezési lehetőségeinek egyike: se több, se kevesebb. […] Azt akartam, hogy [a nézők] elgondolkodjanak azon, mi is valójában a vallás. Ne feledjük, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely az egyik legerőszakosabb gyilkosságon, a keresztre feszítésen alapul. Máskülönben a vallásnak semmiféle hatása nem lett volna. Ami az erőszakot illeti, nagy része valószínűleg a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő gyermekkori élményeimből származik. Valójában, ha nem lett volna német megszállás, majd amerikai megszállás, soha nem lettem volna filmes.”

A producerkereséstől a forgatókönyvig

Ahogy a róla szóló blogposztban már megírtam, Verhoeven előző filmje, a Spetters (1980) anyagi szempontból jelentős sikert aratott, ugyanakkor Hollandiában példátlannak mondható tiltakozáshullámot váltott ki. Sértve érezték magukat a feministák és a melegek, továbbá a rendőrök, a mozgássérültek és a vallási szervezetek is. A művet minősítő negatív jelzők között a „fasiszta” is elhangzott, és többen követelték a film betiltását. Az Egyesült Államokban sem lelkesedtek érte: a világhírű rendező, Steven Spielberg például az egyik provokatív jelenet közben kisétált a vetítőteremből. Állítólag ennek ellenére is azt javasolta barátjának, George Lucasnak, hogy A Jedi visszatér (1983) megrendezését bízza a tényleg tehetséges Verhoevenre, ám Lucas nem hallgatott rá. Kár, mert látatlanban kijelenthetjük, hogy Verhoeven jóvoltából a klasszikus trilógia második, legjobb részéhez (A Birodalom visszavág, 1980) méltó befejezés születhetett volna a Richard Marquand nevével fémjelzett bájos mesefilm helyett. Verhoeven képességeire egyébként már a Spetters előtt felfigyeltek Hollywoodban: második játékfilmjét, a Török édességet (1973) Oscarra jelölték, a Futás az életért (1977) című világháborús témájú drámáját pedig Golden Globe-ra. Az amerikai mogulok filmötleteket kértek a holland rendezőtől, de a benyújtott terveket rendre elutasították, mert az álomgyár számára elképzelhetetlen volt az a tematikai és vizuális merészség, amellyel Verhoeven az erőszak és a szexualitás témáját ábrázolta. A negyedik férfi annak lehetőségét jelentette, hogy a rendező végre meggyőzze Hollywoodot arról, hogy érdemes számolni vele, egyúttal a holland közönség előtt is tehetségének újabb oldalát mutathassa meg.

Verhoeven nagyszerű témának találta Gerard Reve provokatív könyvét, melynek filmjogaival ráadásul a Spetters producere, Joop van den Ende rendelkezett. A rendező nem felejtette el, hogy Van den Ende oroszlánként harcolt a Holland Filmalap képviselőivel, hogy megszerezze támogatásukat a Spettershez, amellyel szemben a Filmalapnak számos kifogása volt. Biztosra vette, hogy a producer A negyedik férfi érdekében is minden követ meg fog mozgatni. Felmerült viszont két komoly akadály. Az egyik, hogy Van den Ende elsősorban színházi és televíziós produkciókkal foglalkozott, és a tervezett új film előkészületi fázisában jó néhány születőben lévő színházi produkció kötötte le az energiáit. A másik, nagyobb gondot az jelentette, hogy Verhoeven a főszerepet Jeroen Krabbénak szánta, akinek azonban valamilyen anyagi természetű vitája volt a producerrel, ezért egyikük sem akart a másikkal dolgozni. Verhoeven kényszerhelyzetbe került, és a színészt választotta, ami azt jelentette, hogy új producer után kellett néznie. Mivel lényegében becsapta a Holland Filmalapot, amikor a Spetterst nem az általuk jóváhagyott, módosított forgatókönyv, hanem az elutasított szkript alapján forgatta le, ezért olyan producerre volt szüksége, aki önerőből elő tudja teremteni A negyedik férfi büdzséjét. Van den Ende mellett csupán egy ilyen holland producer volt: Rob Houwer, akivel Verhoeven az első négy játékfilmjét készítette, ám művészi nézeteltérések miatt megszakadt a kapcsolatuk. Houwer annak idején nem volt hajlandó finanszírozni a Spetterst, és nagy bukást jósolt neki.

A negyedik férfi megvalósítása érdekében Verhoeven újra felkereste Houwert, és tisztázták a nézeteltéréseiket. A producer hiúságát legyezgette, hogy a békülést a rendező kezdeményezte, és úgy gondolta, a Spetters elleni tiltakozások valójában az ő elutasító döntésének helyességét igazolják. Ugyanakkor vérbeli üzletemberként nem hunyhatott szemet afölött, hogy a botrányfilm kereskedelmi szempontból kifejezetten sikeres volt, márpedig Verhoevennel való szakítása óta egyetlen más rendezővel sem tudott hasonló anyagi és szakmai sikereket elérni, mint a direktor első négy filmjével. Szerencsére meg lehetett oldani a filmjog problémáját is. Van den Ende opciója ugyanis abban az évben lejárt, és Verhoeven az íróval töltötte a szilvesztert, hogy miután éjfélt üt az óra, megköthesse vele a megállapodást. Reve-et nem kellett különösebben kapacitálni: úgy érezte, Verhoeven ugyanolyan újító és megosztó személyiség a filmvilágban, mint ő az irodalomban, így biztos volt abban, hogy regénye a lehető legjobb kezekbe kerül. (Nem is tévedett, mert tökéletesen elégedett volt a filmváltozattal, szerinte műveinek adaptációi közül A negyedik férfi a legjobb.) A forgatókönyvet – mint mindig – Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman írta. Soeteman meghagyta a regény meghatározó témáit – katolicizmus, halálfélelem, Szűz Mária-imádat, homoszexualitás, fekete humor és barokk nyelvezet –, ugyanakkor Reve más regényeiből különféle motívumokat emelt át a történetbe, és sikerült minden elemet szerves egységbe forrasztania. Verhoeven részletes storyboardot készített, hogy a jelenetek minden apró részletét aszerint dolgozza ki, ahogyan a vásznon látni szeretné.

A negyedik férfi két későbbi (amerikai) Verhoeven-filmet is megelőlegez. Az elbeszélésmód Az emlékmásra (1990) hasonlít, mert mindkét film bizonytalanságban hagyja a nézőt, hogy amit lát, az vajon valóságosan is megtörténik-e. Ez a bizonytalanság egyébként A negyedik férfi esetében egyértelműbb, mert nemcsak a főhős beszélő neve (reve = álom), hanem a mű színvilága, az álomszerű képek és a visszatérő víziók is kétségessé teszik, hogy tényleg mindig a valóságot látjuk-e, és nem a szenvedélybeteg Gerard valamelyik rémálmát. Az emlékmás igazi csattanója is az lett volna, hogy a filmbeli eseményeket értelmezhettük volna úgy is, mint a főszereplő Doug Quaid által megrendelt emléket. Verhoeven épp a bizonytalanság fenntartása érdekében eredetileg egy „nyápic” színészt akart volna a főszerepre, de el kellett fogadnia Arnold Schwarzeneggert, akinek impozáns fizikai adottságai miatt viszont egyetlen néző sem hiszi el, hogy azt a rengeteg akciót nem a valóságban éli át. Mindazonáltal összességében elégedett volt az „osztrák tölgy”-gyel, sőt kifejezetten hálás volt neki, mert Arnold akkor is teljes mellszélességgel támogatta őt, amikor a gyártó cég fejesei Verhoeven leváltásán töprengtek. A negyedik férfi titokzatos hősnője, Christine az Elemi ösztön (1992) rejtélyes írónőjét, a Sharon Stone által megformált Catherine Tramellt előlegezi meg. Mindkét nő az ujja köré csavarja és manipulálja a férfiakat, valóságos macska-egér játékot játszanak velük. Ennek következménye, hogy A negyedik férfiban végül nem Christine, hanem Gerard lesz Herman végzete, az Elemi ösztönben pedig az összezavarodott detektív, Nick válik gyilkossá, amikor lelövi a szeretőjét, a pszichológusnőt. Ugyanakkor a múltat illetően úgy Christine, mint Catherine esetében megmarad a kétely a nézőben, hogy vajon csupán a veszéllyel játszadozó manipulatív nők-e, vagy hidegvérű gyilkosok.

A forgatás

Houwer jóvoltából 1,4 millió gulden állt rendelkezésre a forgatáshoz, amely 1982. május 13-án kezdődött, és hat hétig tartott. A munka nagyon fárasztó volt, olykor napi tizenhat órát forgattak, ráadásul a helyszínek többnyire távol estek a stáb szálláshelyétől. A legtöbb jelenetet a cselekmény helyszínéül szolgáló Vlissingenben vették fel, amely Hollandia délnyugati részén található. Persze voltak más forgatási helyszínek is, mint például a film elején az amszterdami Központi Pályaudvar. A Vlissingenbe tartó vonatút során az ablakból látható a Moerdijk híd, amely Dél-Hollandiát köti össze Észak-Brabant tartománnyal. A Gerard vízióiban megjelenő szálloda, a Hotel Bellevue valójában a hágai Hotel des Indes volt. 1915-ben építették Noordwijkban a Villa Helmhorstot, amely a filmben Christine otthona volt. A forgatás időpontjában üresen álló épületet 2002-ben lebontották. A nyugat-holland Noordwijk egyébként a filmesek egyik kedvelt célpontja, Verhoeven is járt már ott a Futás az életért forgatása során. A temetői jelenetekhez két helyszínt is használtak. Az egyik a muiderbergi köztemető volt: ide sétál be a kék ruhás nő először hősünk álmában, másodszor pedig a valóságban, amikor a Hermannal autókázó Gerard megpillantja őt, és utánamegy. A temető belseje és az egyik csúcsjelenet helyszínéül szolgáló kripta azonban már a Hollandia középső részén fekvő Amersfoort városában található. Ugyanebben a temetőben forgatták azt az epizódot is, amikor a történet szerinti előző napon Gerardot megtámadja egy kutya.

Christine és Gerard közös autókázásának egyik helyszíne a kikötő Vlaardingenben, ahová később Gerard Hermannal együtt is elmegy kocsival. Gerard Leidenben, a Nieuwe Rijn 84. szám alatti írószerboltban vásárolja meg a munkájához szükséges eszközöket. Az amszterdami Szent Miklós-bazilikában vették fel azt a jelenetet, amelyben hősünk megpillantja Herman fürdőnadrágos testét egy keresztre feszítve. A magára maradt Gerard Christine otthonában megnézi azokat az amatőr filmeket, melyeken a nő a korábbi férjeivel látható. Az első férjhez kapcsolódó képsorokat egy nem azonosított katonai bázison és a hilvarenbeeki Beekse Bergen szafariparkban forgatták. A második férj ejtőernyős ugrására a De Cocksdorp-i (Észak-Hollandia) Paracentrum Texelben került sor, amely a tandem ejtőernyős ugrások kedvelt helyszíne. A harmadik férjével közös filmfelvételen Christine több helyszínen is látható, ezek közül csupán az amszterdami De Mirandabad uszodát lehetett utólag azonosítani. Itt jegyezzük meg, hogy az elhunyt férjek keresztneveinek egyes betűi utalhatnak Gerardra és Hermanra is: GE Verdony (1950–1972) (szétmarcangolta egy oroszlán), JohAN Verdijz (1948–1975) (ejtőernyős baleset), HEnk Lunders (1946–1978) (motorcsónak-baleset), vagyis GErard és HErmAN. Hilversumban volt az a kórház, amely a befejezésben látható: az épületet 1993-ban kórházösszevonások miatt lebontották.

Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk Verhoeven első választása volt a két főszerepre, Herman megformálására azonban nehezen találta meg a megfelelő színészt. Egy fizikailag vonzó és bevállalós színészre volt szüksége, ám a lehetséges jelöltek közül (állítólag negyvenen voltak) csak Thom Hoffmanban volt elegendő bátorság ahhoz, hogy a próbafelvételen francia csókot adjon Jeroen Krabbénak. Hoffman részéről ez volt a legkevesebb, mert rajongott Gerard Reve-ért, ezért mindenre hajlandó volt, hogy megkapja a szerepet, és bízott abban, hogy módja lesz találkozni is a kedvencével. Ez meg is történt, sőt a két művész között barátság alakult ki, levelezésük egy része nyomtatásban is megjelent. A forgatáson Verhoeven újfent bebizonyította, hogy bár a maximumot követeli a színészeitől, ugyanakkor ő is bármire képes, hogy átsegítse őket a nehézségeken. Thomtól például elvárta, hogy személyesen vezesse az autót, amikor az 80 km/h sebességgel bevesz egy éles kanyart. Több sikertelen próbálkozás után maga mutatta meg a színésznek, hogyan hajtsa végre ezt a bravúrt. Hogy ez minél gördülékenyebben menjen, arra utasította Hoffmant, hogy ezzel a sebességgel próbálja meg elgázolni őt, és csak az utolsó pillanatban ugrott félre az autó útjából, amikor annak be kellett fordulnia.

Ezek után szinte semmiség volt az a jelenet, amelyben Hoffman kijön a tengerből Gerard egyik víziójában. A hullámok zajától Thom nem hallotta a rendezői instrukciókat, ezért Verhoeven szemrebbenés nélkül, felöltözve besétált a tengerbe, hogy közelről adjon neki részletes eligazítást. A direktor más filmjei esetében is mindig készen állt arra, hogy minden segítséget megadjon a színészeinek. Amikor például a Csillagközi invázió (1997) koedukált zuhanyjelenetét forgatták, a színészek gátlásainak feloldása érdekében Verhoeven maga is beállt anyaszült meztelenül a zuhanyzók közé, ámbár a kamera nem vette őt. A negyedik férfi forgatásán Jeroen Krabbé számára a kutyás jelenet okozta a legnagyobb nehézséget. Mivel a színész félt a nagy testű kutyáktól, az állatot pórázzal rögzítették. A felvételt meg kellett ismételni, és ekkor a kutya valahogy kiszabadult, ledöntötte a lábáról Krabbét, az elszabadult póráz meg eltörte a kutyakiképző orrát. Verhoeven és Krabbé között az egész forgatás alatt heves viták folytak a depresszió és az agresszió kapcsolatáról a filmbeli Gerard Reve karakterében.

A rendezést illetően Verhoeven három kitűnő rendező stílusát és témaválasztását tekintette követendő példának, anélkül hogy bármelyiküket is plagizálni akarta volna: a feszültségteremtésben Alfred Hitchcockot, a szürreális víziók vonatkozásában Luis Buñuelt, az álmok, a pszichológia és a vallás összefüggései tekintetében pedig Ingmar Bergmant. A szőke Christine esetében például nem lehet nem gondolni Hitchcock hasonlóan titokzatos és veszedelmes szőkeségeire, vagy Gerard egyik rémálma kapcsán az Elbűvölve (1945) Salvador Dalí által tervezett álomjelenetére. A szállodai szoba számának helyén megjelenő, majd onnan kiforduló szem Buñuel klasszikusát, Az andalúziai kutyát (1929), míg a film elején a feszületen mászó pók képe Ingmar Bergman Tükör által homályosan (1961) című híres filmjét idézi. Amikor az első estén Gerard elmegy Christine otthonába, a házon a SPHINX neonreklám villog, ám valamilyen technikai hiba folytán a harmadik (H) és az utolsó (X) betű nem világít, így a feliratból csak annyi olvasható, hogy SPIN, ami a holland nyelvben „pók”-ot jelent. (A biológiában járatosak jól tudják, hogy a „fekete özvegy” az állatvilágban egy pókfajta neve. A szfinx a görög mitológiában egy szárnyas oroszlán női fejjel, aki végez azokkal, akik nem tudnak megfelelni a találós kérdésére: emlékezzünk, Christine első férjét egy oroszlán ölte meg.) Hitchcock, Buñuel és Bergman mellett más művészek hatása is egyértelműen kimutatható. Maga Verhoeven sem titkolta, hogy jó barátja, John Landis Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című horrorjából vette kölcsön az „álom az álomban” ötletét, amikor Gerard arról álmodik, hogy Christine egy ollóval kasztrálja őt. A vallás és a homoerotika vonatkozásában bátran asszociálhatunk az olasz Pier Paolo Pasolinire, különösen a Teoréma (1968) című alkotására.

A fentebb már említett jelenet, amikor Gerard egyik látomásában Herman kisétál a tengerből, egyértelműen a brit Ken Russell Az ördögök (1971) című remekművét idézi, amelyben a torz testű Jeanne nővér (Vanessa Redgrave) egyik víziójában a daliás Grandier atya (Oliver Reed) Krisztus megfelelőjeként vízen járva lép ki a tengerből, a nő pedig a véres sebeket csókolgatja a férfi testén. A vallási szimbólumok közé tartozik az is, amikor a vonaton a titokzatos (mellesleg szintén szőke!) nő (Szűz Mária alteregójaként) a meghámozott alma héjából glóriát készít a kisfia (a gyermek Krisztus szimbóluma) feje köré. Ilyen „véletlen” glória látható később a Hús + vér (1985) egyik jelenetében, amikor Martin (Rutger Hauer) feje köré a jelenet hátterében égő kerék formál – a nézőpontnak köszönhetően – spontán glóriát. Mária, a vér és a bor (szintén gyakori vallási szimbólum) kapcsolatát több képsor is hangsúlyozza: Gerard az egyik jelenetben például Bloody Maryt (Véres Mária) iszik, a nyitójelenetben a borospoharát Szűz Mária szobrához koccintja, de nem véletlen az sem, hogy a titokzatos nő egyik megjelenésekor piros virágszirmokat fúj a szél (a nő is vörös rózsát visz a temetőbe), és az egész képsor vöröses árnyalatú. Szimbólumértéke van annak a jelenetnek is, ahol a nőt a vágóhídon látjuk, ahol három húskampóról véres állati tetem lóg le, vérük az alattuk lévő kannákba csepeg, a negyedik kampó viszont még üres. Christine személye párhuzamba állítható a bibliai Delilával is, aki levágja a beléhabarodott Sámson haját, és ezzel elveszi a férfi erejét. Az egyik jelenetben Christine is levágja Gerard haját, és ehhez kapcsolódik Gerard már többször említett rémálma, amelyben a nő ugyanazzal az ollóval a férfiasságától is meg akarja fosztani.

A negyedik férfi elkészítése érdekében Verhoeven nemcsak Rob Houwer producerrel kötött békét – régi ellentéteik egyébként a forgatás közben kiújultak, és ezután soha többé nem dolgoztak már együtt –, hanem újra közös munkát ajánlott korai filmjei operatőrjének, Jan de Bontnak is. A két kiváló szakember között egy nő miatt támadtak feszültségek: Monique Van De Ven volt a főszereplője a Török gyümölcsnek és a Forró verejtéknek is, és mindkettőben voltak merész jelenetei. Igen ám, de az első film forgatása közben a színésznő és az operatőr egymásba szerettek, össze is házasodtak, és az újdonsült férj a második közös film forgatásán már egyáltalán nem örült annak, hogy a feleségének megint vetkőznie kell. A megerőszakolási jelenet esetében például ragaszkodott ahhoz, hogy Monique-ot dublőr helyettesítse. A színésznő miatti feszültségek is közrejátszottak abban, hogy Verhoeven és De Bont néhány évig külön utakon járt, ugyanakkor egymás tehetségét soha nem vonták kétségbe. A negyedik férfi hangulatának megteremtéséhez De Bont is jelentős mértékben hozzájárult. A korábbi Verhoeven-filmekkel ellentétben erre az alkotására a lassú, de gördülékeny kameramozgás jellemző, továbbá a mesterséges fények, a háttérvilágítás és a fényszűrők gyakori alkalmazása, a fény- és árnyékhatásokkal való játék, az erős színkontrasztok és a piros szín dominanciája. A színeket és a megvilágítást illetően megfigyelhető Edward Hopper (1882–1967) amerikai festőművész hatása, míg a mű szimbolizmusát a XIX. századi szimbolisták, például Franz von Stuck (1863–1928) építész és Gustave Moreau (1826–1898) festőművész munkássága befolyásolhatta. Verhoeven szerint az operatőri munka fokozta az általa elképzelt álomszerű és fenyegető hatást. A rendező mind a valóságban játszódó, mind a fantáziajelenetekben használt szimbolikus színeket és tárgyakat, hogy bizonytalanná tegye a realitás és az irrealitás közti határokat.

A fogadtatás

A negyedik férfit 1983. március 24-én mutatták be Hollandiában. Fogadtatása pontosan az ellentéte volt a Spettersének: a kritikák zöme elismerő hangvételt ütött meg, ámbár egyes ítészek nem tudták eldönteni, hogy amit láttak, az vajon egy vallási motívumokra épülő misztikus thriller vagy egy fekete komédia volt-e. A közönségsiker viszont jóval szerényebbnek mondható: 274 699-en váltottak jegyet a filmre, ami nem jelentett ugyan bukást, de a korábbi alkotások olykor az egymilliót is meghaladó nézőszámához képest nem kiugró eredmény. Külföldön más volt a helyzet. Nemcsak lelkes kritikák láttak napvilágot, hanem A negyedik férfi számos rangos fesztiválon is elismerésben részesült, így például a torontói, a chicagói és az avoriazi seregszemlén. Ez utóbbit kifejezetten a fantasztikus filmek számára rendezik meg, és 1984-ben az a ritka eset fordult elő, hogy a nagydíjat és a zsűri különdíját is holland film kapta. Az előbbit Dick Maas A lift (1983) című alkotása, az utóbbit pedig A negyedik férfi. Az 1984-es seattle-i filmfesztiválon Verhoeven mesterműve volt a nyitófilm, amely elnyerte a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének külföldi filmeket elismerő díját is. Hollandia 1984-ben A negyedik férfit nevezte Oscar-díjra, ám az opusz nem került be a legjobb öt közé. (Bekerült viszont Gyöngyössy Imre és Kabay Barna drámája, a Jób lázadása, de nem kapta meg a díjat.) Az évek múlásával a film nimbusza még tovább növekedett: 2010-ben az Empire magazin a 93. helyre sorolta a világ 100 legjobb filmje között, 2014-ben pedig 100%-os értékelést kapott a Rotten Tomatoes weboldalon, ami korábban egyetlen holland filmmel sem történt meg.

A negyedik férfi és a magyar filmforgalmazás

A negyedik férfit másfél héttel a bevezetőben említett filmheti bemutató előtt, 1986. október 10-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindössze hárman voltak jelen a vetítésen: a Fifő (Film-főigazgatóság) részéről Ary Ernő, valamint Révész Anna és Kóczián János. Egy 1986. november 26-án kelt feljegyzésben viszont Ary Ernő ezt írta: „Azt hiszem, összetévesztenek valakivel (remélem, nem Gerarddal). Én ezt a mozit nem láttam.” Akárkik voltak is jelen, a film átvételét javasolták nyolc kópiával. Stenczer Noémi a jegyzőkönyvet azzal egészítette ki, hogy Bán Róberttel egyeztetni kell, aki kisebb kópiaszámot javasolt. A jegyzőkönyvet december 20-án a Fifő képviselőjeként kiegészítéssel látta el Kozma Ilona is. Mint írta, ő látta a filmet, de nem javasolja az átvételét, mert szerinte nagyon extravagáns, és csak szűk körű érdeklődést keltene, amit filmheti vetítéssel ki lehet elégíteni. (Addigra már túl voltunk a holland filmhéten, ahol a művet telt házakkal játszották.) Ugyanakkor megjegyezte, hogy amennyiben a filmet már megvásárolták, alacsony kópiaszámot és magas korhatárt javasol. A negyedik férfit végül nem mutatták be a magyar mozik, tudomásom szerint nem sugározta egyik itthoni tévécsatorna sem, és hazánkban nem hozták forgalomba se videón, se DVD-n, se Blu-rayen. Zárszóként említsük meg, hogy az említett filmhét bemutatója lett volna a Hús + vér is, ám nyilvános vetítésére tudomásom szerint nem került sor.

Így látták ők

„Hitchcockra is emlékezünk A negyedik férfi című filmet nézve is. Ravaszul kiszámított a hallucinációk és a reális események egymásba kapcsolódó sora, ritmusa és mértéke, melyekkel a nézőiket – éppúgy, mint a film főhősét új szeretője – mint egy pók kerít hatalmába, fon körül a film. Esemény, humor, fantasztikum és a mindnyájunkra leselkedő napi szorongások valóban szerencsés ötvözete a film. Érthető, hogy felfigyeltek rá – Marleen Gorris Törött tükrök című munkájával együtt – Amerikában a szakmai körök.”

(Molnár Gabriella: „Kép a belső lázadásokról”. In: Esti Hírlap, 1986. október 25., 2. o.)

„Nemcsak Amerikába, de már hozzánk is eljutott a híre Paul Verhoeven rendezőnek, aki majd’ ötvenéves korára elérte, hogy a holland film »fenegyereke« lett. Tulajdonképpen ő volt az, aki megnyerte a nagyközönség kegyeit, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani. Esküdt ellensége ő az »elit művészet«­nek. Hátborzongató, Hitchcock stílusában készült alkotása A negyedik férfi címet viseli. Lidércnyomás ez: csapongó képzelgések és (rém)látomások szabadjára engedett és megjelenített víziójával terhelik a nézőt, hogy ne legyen nyugodt éjszakája. A nagy leleménnyel összesodort történet szerint Gerald Reve, a homoszexuális regényíró (akinek regényéből voltaképpen a film is készült!) véletlenül megismerkedik egy Christine nevű asszonnyal. Boldogan élnének a jólét közönyébe süppedve, ha nem derülne ki, hogy az asszonykának még egy barátja van (akinek szeretne a férfi is barátja lenni), s számláját pedig három férje furcsa kimúlása is terheli. De ki lesz vajon a következő, a negyedik áldozat? A vallásos elemekkel is jócskán átszőtt film — mint várható volt — telt házat vonzott. A bizarr történeten kívül nyilván csáberőt jelentett a tökéletes kivitelezés is, amely tagadhatatlanul profi munka, az első kockától az utolsóig, s ez az az eset, amikor egyes jeleneteivel, látványos, rafinált megoldásaival a mester fejére nő a tanítvány, bár ezt senki sem nézi jó szemmel...”

(Kurcz Béla: „Holland filmesek szélmalomharca”. In: Film, Színház, Muzsika, 1986. november 1., 8. o. – Az író és filmszereplő keresztneve Gerard, és nem Gerald.)

„Elsőnek vegyük a fantasztikumot, amihez, úgy látszik, hagyományosan vonzódnak a holland filmesek. A több mint tíz évvel ezelőtti holland filmnapokon látott Malpertuis is igen nívós példája volt a modern valóság s a lidércnyomásos képzelgések, az ősi előélet traumáiba való visszazuhanások mesteri és nyomasztóan drámai ötvözésének. Most Paul Verhoeven és Rob Houwer filmje, A negyedik férfi kínál bravúros modern boszorkányhistóriát egy közszeretetnek örvendő, szelíd szőke nőről, akinek rövid idő alatt négy férje, illetve vőlegénye hal szörnyet légi, vízi vagy közúti balesetekben, amelyekről az ötödik jelölt – egy szadista indulatoktól gyötört alkoholista író – megsejti, hogy mindezt a nő maga tervezte ki és provokálta. Verhoevennek nemrég vetítették a mozikban egy horror-sci-fijét, az amerikai produkcióban forgatott Robocopot. A stiláris ínyencség a vizualizált iszony más-más összefüggésben, ám azonos formai remekléssel nyilatkozik meg nála. De hogy minek...?! Erre válaszoljon más.”

(Halász Anna: „Sárból, napsugárból összegyúrva”. In: A Hét, 1992/20, 5. o. – A kritikusnő nem figyelt eléggé: a hősnőnek nem négy, hanem három férje halt meg rejtélyes módon, és az a film fő kérdése, hogy ki lesz a negyedik. A film címe is erre utal.)

A negyedik férfi (De vierde man, 1983) – holland erotikus thriller. Gerard Reve azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Díszlet: Roland de Groot. Jelmez: Elly Claus. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Jeroen Krabbé (Gerard Reve), Renée Soutendijk (Christine Halslag), Thom Hoffman (Herman), Dolf de Vries (Dr. de Vries), Geert de Jong (Ria), Hans Veerman (a temető igazgatója), Hero Muller (Josefs), Caroline de Beus (Adrienne). Magyarországi bemutató: 1986. október 21. (Budapest, Kossuth mozi, Holland Filmhét).

MÉG TÖBB PAUL VERHOEVEN! (18+)

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola

Forró verejték

Spetters

Hús + vér

MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (18+)

Szerelmes asszonyok (1969)

Szerelmes asszonyok (2011)

Az Ezeregyéjszaka virágai

Eisenstein Mexikóban

Portyán

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága 

Antonyina – Csajkovszkij felesége