Az idén ötvenéves olasz–francia szkeccsfilm, a Különleges történetek (1968) három epizódja Edgar Allan Poe egy-egy novelláján alapul. Mindhárom rendező – Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini – változtatott az eredeti történeten, sőt Fellini mindössze a csattanót tartotta meg belőle. Mivel a középső epizód rendezője, Louis Malle zsűritag volt az 1968-as cannes-i filmfesztiválon, ezért az opuszt csak versenyen kívül mutatták be a rendezvényen, amely egyébként a zavargások miatt félbe is szakadt. A kritikai fogadtatás meglehetősen hűvös volt, egyedül Fellini epizódja kapott elismerő szavakat az ítészektől. A premier óta eltelt öt évtized során azonban a mű megítélése valamelyest megváltozott: ma már a hatvanas évek egyik legigényesebb szkeccsfilmjeként emlegetik, Fellini epizódját pedig afféle előtanulmánynak tartják a Mester későbbi remekműveihez, különösen a Fellini-Rómához (1972). A Különleges történeteket nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra, mert az illetékesek „horror”-nak minősítették, és sokallták benne az erotikus motívumokat is. A film csak a rendszerváltás után jutott el hozzánk: elsőként a Magyar Televízióban láthattuk, akkor még csonkítatlan formában. Néhány év múlva az MGM tévécsatorna egy olyan változatot vetített több alkalommal is, amelyből Malle epizódjának egyik fontos jelenete hiányzott. A 2007-es magyar DVD-kiadás is ezen a cenzúrázott változaton alapult, noha a kihagyott jelenet is a forgalmazó rendelkezésére állt.
Edgar Allan Poe a filmvásznon
A hátborzongató történetek nagymesterének tartott amerikai Edgar Allan Poe (1809–1849) a romantika korának egyik legnagyobb alakja volt, egyesek szerint ő találta fel a detektívregény műfaját is. Termékeny szerzőként jogosan törekedett arra, hogy írásműveiből próbáljon megélni, rövid élete során mégis állandó anyagi nehézségekkel küszködött. Fölöttébb rejtélyes körülmények között halt meg, és a halála körüli misztikumot még az is fokozta, hogy nyoma veszett orvosi kartonjának és halotti bizonyítványának is. Művei mindmáig igen kedveltek a filmesek körében: a számtalan adaptáció mellett jó néhány olyan mozgóképről tudunk, amely csupán ihletet merített egy vagy több Poe-műből. Az IMDb szerint a legelső Poe-film a Sherlock Holmes in the Great Murder Mystery (1908), amely Sir Arthur Conan Doyle legendás nyomozójára, Sherlock Holmesra bízza az egyik leghíresebb Poe-történet, a Morgue utcai kettős gyilkosság (1841) rejtélyének megfejtését. A film alkotóiról sajnos semmit nem lehet tudni, a kópia is elveszett. A második adaptáció, A lepecsételt szoba (1909) alapjául az Egy hordó amontillado (1846) című írás szolgált, ám Poe nevét nem tüntették fel a stáblistán. Az opuszt a némafilmkorszak egyik legjelesebb alkotója, David Wark Griffith rendezte. A kút és az ingából 1909-ben francia, 1913-ban pedig amerikai film készült: ez utóbbi érdekessége, hogy a filmtörténet első női rendezője, Alice Guy-Blaché alkotása. Poe-nak egyébként nemcsak a novellái és az esszéi, hanem a versei is megihlették a filmeseket. Leggyakrabban A holló, mely 1912-ben került először filmvászonra, míg A harangokból 1913-ban két adaptáció is született, mindkettő Amerikában: az elsőt Oscar Apfel, a másodikat George Lessey rendezte. 1917-ben Oroszországban (!) gyártottak egy Poe-filmet Viktor Turzsanszkij rendezésében, Osztrov zabvenyija címmel. 1919-ben mutatták be az öt történetből álló Borzalmas éjszakák című német némafilmet, amelynek harmadik meséje A fekete macska című Poe-novellán (1843) alapult.
Ha hinni lehet az IMDb-nek, 1930-ban forgattak először hangosfilmet egy Poe-műből: a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere alapján készült George Pallu filmje, a L'étrange fiancée (1931), amely tulajdonképpen a csehszlovák Operené stíny hangosfilmverziójaként született részben azonos szereplőkkel és forgatási helyszíneken. A fekete macska 1934-es filmváltozatának ugyan kevés köze van Poe novellájához, mégis meg kell emlékezni róla, mert a cselekmény szerint a két főszereplő épp Magyarországon tölti a nászútját, dr. Vitus szerepét pedig egykori hazánkfia, Lugosi Béla alakította, egyik partnere Boris Karloff. A rémfilmek e két nevezetes sztárja A holló 1935-ös filmváltozatában is együtt játszott, sőt Lugosi A fekete macska 1941-es feldolgozásában is szerepet kapott. Az ötvenes évek végéig főleg rövidfilmek és televíziós produkciók születtek Poe történeteiből. Mozifilmes reneszánsza a hatvanas években kezdődött az olcsó költségvetésű filmjeiről nevezetes Roger Cormannek köszönhetően. A direktor-producert az American International Pictures (AIP) kérte fel, hogy minimális (százezer dollár alatti) költségvetésből forgasson két horrorfilmet tíz nap alatt. Cormannek viszont már a herezacskója is tele volt a lóhalálában forgatott kis költségvetésű filmekkel, melyekkel már amúgy is telítődött a piac. Felajánlotta, hogy inkább tizenöt nap alatt kétszázezer dollárból egy színes filmet készít Az Usher-ház vége című Poe-elbeszélésből a klasszikus rémfilmek nagy sztárja, Vincent Price főszereplésével. Az AIP elfogadta a javaslatot, és az 1960-ban bemutatott film figyelemre méltó kritikai és anyagi sikert ért el. Ennek köszönhetően született meg a következő évben A kút és az inga (1961), ismét Price-szal a főszerepben. Sikere Az Usher-házét is felülmúlta, sőt az AIP történetének legjövedelmezőbb produkciója lett. A cég azonban szűkmarkúnak bizonyult Cormannel szemben, mire a direktor úgy döntött, hogy egyéb projektjei mellett folytatja ugyan a Poe-szériát is, de más támogatókat keres az új filmekhez.
Az elsietett temetés (1962) főszerepét Corman ismét Vincent Price-nak szánta, ám őt exkluzív szerződés kötötte az AIP-hez, ezért Ray Milland lépett a helyére. A direktor mégsem emiatt esett igazán pofára, hanem azért, mert a filmet finanszírozó Pathé Lab átpasszolta a produkciót az AIP-nek, mivel a cég kilátásba helyezte, hogy ellenkezés esetén a jövőben nem ad több megbízást a főleg labormunkákkal foglalkozó Pathénak. Ebben a filmben Corman rendezőasszisztense Francis Ford Coppola volt. Még 1962-ben megvalósult az AIP és Corman negyedik közös munkája, a Terror of Tales, amely három Poe-novellát dolgozott fel: Morella, A fekete macska, Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban. Mindhárom történet főszerepét Vincent Price játszotta. A széria következő darabja, A holló (1963) nem nélkülözte a komikus elemeket sem, a főszerepeket alakító színészek (Vincent Price, Boris Karloff, Peter Lorre, Jack Nicholson) számára azonban a forgatás tizenöt napja a legkevésbé sem volt vicces. Sokat kellett improvizálniuk, ami Lorre-nak elég jól ment, Price-nak és Karloffnak viszont nem annyira. Gondot okozott az is, hogy Lorre és Nicholson között feszültségek keletkeztek. Ki tudja, miért, Corman 1963-as filmjét, a Terrort is előszeretettel sorolják a direktor Poe-adaptációi közé, noha az írónak semmi köze sincs hozzá. A kísértetkastély (1963) esetében is csak a címet vették kölcsön tőle, maga a sztori H. P. Lovecraft Charles Dexter Ward esete című regényén alapul. A fontosabb szerepeket ismét Vincent Price és Boris Karloff játszotta volna, Karloff azonban egy olaszországi forgatáson megbetegedett, ezért egy másik rémfilmsztár, Lon Chaney Jr. váltotta fel.
A vörös halál álarca (1964) egybehangzó vélemények szerint – Az Usher-ház vége mellett – Corman legjobb Poe-filmje, amelyhez nemcsak a címadó novellát használta fel, hanem a Bice-Béka bizonyos motívumait, illetve Auguste Villiers de l'Isle-Adam (1838–1889) egyik rémtörténetét is. Prospero herceget Vincent Price (ki más?) alakította, akárcsak az utolsó Corman-féle Poe-film, a Ligeia sírja (1964) férfi főszerepét. Igaz, ez utóbbihoz a direktor már öregnek találta őt, és inkább Richard Chamberlaint szerette volna szerződtetni, az AIP viszont ragaszkodott saját túlkoros sztárjához. A hetvenes évektől kezdve ismét főleg televíziós produkciók születtek az író műveiből, bár akadt néhány figyelemre méltó mozifilm is. Az egyiket a legkülönbözőbb műfajokban vegyes színvonalon alkotó olasz Lucio Fulci rendezte, A fekete macska (1981) azonban meglehetősen szabad átdolgozása Poe történetének. A főszerepet Patrick Magee alakította, aki játszott Corman egyik Poe-filmjében is, ahol a rendező különösen elégedett volt vele. Az Usher-ház vége (1989), illetve A kút és az inga (1991) új változatának kulcsszerepeiben Oliver Reedet láthattuk. A második film annyiban is a Corman-féle ciklust idézte, hogy rövid forgatási idő alatt, különféle finanszírozási nehézségek közepette valósult meg. Forgatási helyszínként szóba került Anglia és Románia, míg végül Olaszország mellett döntöttek. Torquemada szerepét eredetileg Peter O’Toole-nak szánták, ám mégis Lance Henriksen kapta, aki a forgatási szünetekben Reed ivócimborájává lépett elő. A vörös halál álarcának (1989) remake-jét ismét Roger Corman hozta tető alá, ezúttal producerként. Jelen sorok írásakor nem kevesebb, mint tíz Poe-adaptáció készül, és ebből kilenc lesz mozifilm. Újra megelevenednek majd a filmvásznon olyan hátborzongató mesék, mint A vörös halál álarca (ebből egyszerre két játékfilm – egy angol és egy kínai –, valamint egy tévésorozat is készül!) és a Ligeia.
Az előkészületek
A hatvanas években egész Európában népszerűek voltak a szkeccsfilmek, melyeknek jelentős része olasz–francia koprodukcióban valósult meg. Voltak közöttük hamisítatlan vígjátékok, mint például a Cicababák (1965), és tragikomédiák, mint például az Agymosás / RoGoPaG (1963). Mint arról fentebb szó volt, ugyanebben az időszakban figyelemre méltó sikert arattak Roger Corman Poe-filmjei is. Mindezen felbuzdulva Raymond Eger francia és Alberto Grimaldi olasz producer elhatározta, hogy egy olyan szkeccsfilmet gyártanak, amely Edgar Allan Poe történetein alapul. Becsületükre legyen mondva, hogy nem kizárólag az anyagi sikert hajkurászták, hanem kezdettől fogva nagy figyelmet fordítottak a művészi színvonalra is. Az első körben négy rendező kapott személyre szóló ajánlatot: az olasz Luchino Visconti, a francia Claude Chabrol, valamint két amerikai, de évek óta Európában dolgozó rendező, Joseph Losey és Orson Welles. (Egyes filmtörténészek szerint a spanyol Luis Buñuelt is megkörnyékezték, ám ő határozottan nemet mondott.) Viscontinak jutott Az áruló szív egyesítése a Maelzel sakkjátékosával, Chabrolnak pedig a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere. (A Joseph Losey-nak felajánlott novellát nem tudtam beazonosítani.) Az általam ismert források szerint Orson Welles jutott legelőrébb az előkészületekkel: magyar származású élettársa, Oja Kodar közreműködésével a forgatókönyvet is megírta, amelyben A vörös halál álarca és az Egy hordó amontillado című novellákat kombinálta. 1967 szeptemberében Welles bejelentette, hogy a többi felkért rendezőhöz hasonlóan kiszállt a projektből. A meg nem valósult angol nyelvű forgatókönyv jelenleg a müncheni Filmmuseum gyűjteményében található meg. A visszalépések ellenére a két producernek sikerült más rangos rendezőkkel végleges megállapodást kötnie: Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini – ellenvetéseiket is megfogalmazva – elfogadta az ajánlatot. Érdekességként említsük meg, hogy Chabrol 1981-ben mégis megfilmesítette a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című elbeszélést egy hatrészes tévésorozat számára, amely szintén a Különleges történetek címet kapta.
Az epizódok
METZENGERSTEIN
Forgatókönyv: Roger Vadim, Pascal Cousin és Daniel Boulanger. Operatőr: Claude Renoir. Zene: Jean Prodromidès. Díszlet: Jean André. Jelmez: Jacques Fonteray. Vágó: Hélène Plemiannikov. Rendező: Roger Vadim. Főszereplők: Jane Fonda (Frederica grófnő), James Robertson Justice (Advisor gróf), Françoise Prévost (a grófnő barátja), Peter Fonda (Wilhelm báró), Georges Douking (Du Lissier), Philippe Lemaire (Philippe), Carla Marlier (Claude), Serge Marquand (Hugues), Audoin de Bardot (Page), Anny Duperey (első vendég), Andréas Voutsinas (második vendég).
A cselekmény
A Metzengerstein família sarja, Frederica grófnő érzéki és kegyetlen örömöknek hódol. Egy nap találkozik a család másik ágának leszármazottjával, Wilhelm báróval. A család két ága között több évszázados viszály áll fenn, már nem is nagyon tudják, pontosan miért. A két fiatalban ennek ellenére kölcsönös vonzalom ébred egymás iránt. Amikor Wilhelm egy rossz megjegyzése felbőszíti Fredericát, a hiú grófnő parancsot ad a férfi büszkesége, az istálló felgyújtására. A tűzben viszont Wilhelm is odavész. Frederica viselkedése ettől kezdve megváltozik, már nem vonzzák a korábbi érzéki örömök. Egyre gyakrabban tesz egyre távolabbi magányos kiruccanásokat annak a zabolátlan lónak a hátán, amelyik az istállótűzből menekült meg, és csak a grófnőt tűri meg magán. Egy napon a ló egy óriási tűzbe vágtat lovasával együtt…
A novella
Edgar Allan Poe Metzengerstein című novelláját elsőként a philadelphiai Saturday Courier közölte a lap 1832. január 14-i számában. Ez volt a szerző első olyan írása, amely nyomtatásban is megjelent. Valójában az újság által meghirdetett pályázatra írta, melyre öt másik művét is beküldte, köztük a De l'Omelette őrgrófot és Az elveszett lélegzetet. Egyikkel sem nyert, de a zsűrinek valószínűleg a Metzengerstein tetszett a legjobban, mert a lapban csak azt publikálták. Poe hozzájárult a megjelentetéshez, noha a nevét nem tüntették fel, és valószínűleg nem fizettek neki honoráriumot sem. 1836 januárjában a Southern Literary Messenger is lehozta a novellát, amely ekkor kapta az „A Tale in Imitation of the German” (szabadon fordítva: Mese német módra) alcímet, feltehetően a német rémtörténetek iránt akkoriban megmutatkozó nagy érdeklődés miatt. 1840-ben a Metzengerstein helyet kapott a Tales of the Grotesque and Arabesque című Poe-válogatáskötetben is (kiadó: Lea & Blanchard), ám az alcímet lehagyták róla. Maga Poe is összeállított egy gyűjteményt tizenegy saját történetéből Tales of the Folio Club címmel, amely azonban nem jelent meg. A mesék egyike a Metzengerstein volt, amelyet The Horse-Shade címmel egy másik gyűjteményben (Phantasy Pieces) is publikálni akart, de az a kiadvány sem jutott el a megvalósításig. A novella mottója egy latin nyelvű Luther Márton-idézet: „Pestis eram vivus – moriens tua mors ero” (Míg éltem, rontásod voltam – ha meghalok, halálod leszek).
A történet Magyarországon (!) játszódik, pontosan meg nem határozott időpontban, amikor „még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak”. Poe-nak valószínűleg nem voltak alaposabb ismeretei hazánkról, csupán a „nagyon messze” szinonimájaként választotta az országot, ahol az ilyesfajta különös események az olvasók számára a hihetőség határain belül vannak. A rivális famíliák családnevei – Berlifitzing és Metzengerstein – egyértelműen németes hangzásúak, ámbár az tagadhatatlan, hogy a középkori Magyarország történelmének voltak olyan időszakai, amikor a német lovagok és előkelőségek fontos szerephez jutottak az ország életében. Mint tudjuk, voltak olyan történelmi korok is, amikor Erdély szintén hazánkhoz tartozott, és Transylvania néven kedvelt helyszínéül szolgált a gótikus rémtörténeteknek. Ellentétben Vadim filmváltozatával, az eredeti történetben Metzengerstein egy nagykorúságát éppen hogy betöltött ifjú, míg Vilmos (Wilhelm), a Berlifitzing család feje egy idős öregember. A két család régi ellentétének hátterében alighanem elsősorban vagyoni különbségek állnak, ugyanakkor nem elhanyagolhatóak az életmódbeli és generációs problémák sem. A két főszereplő végső soron egymás vesztét okozza a ló által: valószínűleg Metzengerstein és barátai féktelenségének köszönhetően gyullad ki Berlifitzing istállója, ahol tűzhalált szenved az öreg gróf, amikor megpróbálja megmenteni kedvenc lovát a méneséből, míg az ifjú Metzengersteint az égő istállóból megmenekült paripa ragadja a halálba. Irodalomtörténészek szerint a Metzengerstein Poe számos későbbi művének előfutára úgy a helyszínt, mint a motívumokat illetően (gótikus kastély, titkokat rejtő sötét rengeteg, természetfölötti jelenségek, régi családi viszályok, egy rejtélyes állat stb.). Egyes vélemények szerint a novella önéletrajzi műként is értelmezhető, hiszen Poe is korán elveszítette a szüleit, akárcsak a címszereplő, és az öreg Berlifitzing figurájában feltehetően a nevelőapját, John Allant írta meg, akihez szélsőséges érzelmi viszony fűzte.
Forgatási érdekességek
Roger Vadim 1967-ben Barbarella címmel egy erotikus sci-fit készített harmadik felesége, Jane Fonda főszereplésével, és ezt követően láttak hozzá a Metzengerstein kosztümös történetéhez. (Fonda soha többé nem játszott se sci-fiben, se kosztümös filmben.) A forgatás a franciaországi Bretagne-ban zajlott. Az egyik helyszín a Sibirilben található Kerouzéré-kastély volt, az egyik leghíresebb francia történelmi emlékmű és az ország egyetlen olyan kastélya a XV. századból, amely a nagyközönség számára is látogatható. A stáb forgatott a Saint-Vougay büszkeségének számító XVI. századi Kerjean-kastélyban is, amely 1911 óta történelmi műemlék, néhány felvétel helyszíne pedig a Kergournadéac'h-kastély volt (szintén a XVI. századból). Vadim legfontosabb változtatása a novellához képest az volt, hogy a címszereplőből egy gyönyörű fiatal nőt csinált, Wilhelm báróból pedig egy korban a hősnőhöz illő, jóképű férfit. Kettőjük között szerelem bontakozik ki, melyet nyíltan nem mernek kimutatni egymás iránt. Még a Rómeó és Júlia története is felsejlik, különösen a tragikus véget illetően, illetve azáltal, hogy a fiatalok boldogságának itt is a családi viszály állja útját. Az ősök fizikai valójukban ugyan nincsenek már jelen, nyomasztó örökségük, a régi ellenségeskedés mégis leküzdhetetlen akadályt jelent az utódok számára. Vadim azzal is csavart egyet az eredeti cselekményen, hogy Wilhelm szerepét Jane öccsére, Peter Fondára bízta, és ezzel a tiltott szerelem, az incesztus motívumát is hozzáadta a történethez. (Mellesleg ez a két testvér egyetlen közös filmje.) A Metzengersteinnel kapcsolatban Vadim Rómába is elutazott, ahová vele tartott a Barbarella forgatókönyvírója, Terry Southern. Csatlakozott hozzájuk Peter Fonda is, aki útközben beszélgetésbe elegyedett Southernnel, és felvázolta neki egy „modern western”-nel kapcsolatos elképzeléseit. Southernnek megtetszett az ötlet, dolgozni kezdett rajta Fondával és annak barátjával, Dennis Hopperrel, és így született meg a Szelíd motorosok (1969) forgatókönyve. Más források úgy tudják, Peter a franciaországi forgatás szüneteiben kezdett el agyalni az új filmen, és Southernt akkor vonta be a munkába, amikor az meglátogatta a stábot. Amikor 1986-ban megjelent Vadim önéletrajzi kötete, amely híres szerelmeiről legalább annyira szólt, mint róla, Jane Fonda volt az egyetlen exfelesége, aki nem perelte be őt a könyvben leírtak miatt. A mű magyar nyelven is olvasható Szerelmeim: Bardot, Deneuve, Fonda címmel.
WILLIAM WILSON
Forgatókönyv: Louis Malle, Clement Biddle Wood és Daniel Boulanger. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: Diego Masson. Díszlet és jelmez: Ghislain Uhry és Carlo Leva. Vágó: Franco Arcalli és Suzanne Baron. Rendező: Louis Malle. Főszereplők: Alain Delon (William Wilson), Brigitte Bardot (Giuseppina), Katia Christina (fiatal lány), Umberto D'Orsi (Hans), Renzo Palmer (a gyóntatópap), Marco Stefanelli (a gyermek Wilson), Daniele Vargas (a professzor).
A cselekmény
Izgatott férfi rohan be egy templomba, és azonnal gyónni akar. Szavai nyomán feltárul egész addigi élete. William Wilsont már gyerekkorában különös élvezettel töltötte el mások szenvedése, viselkedése egyszerre volt kegyetlen, cinikus és közönyös. Amikor fiatalemberként anatómiát kezdett tanulni, egyik éjszaka kis híján élve felboncolt egy utcáról elrabolt fiatal lányt. Katonatisztként egy alkalommal kártyacsatára hívta a gyönyörű és gőgös Giuseppinát. A végső tét a nő erénye volt. Giuseppina vesztett, Wilson pedig ragaszkodott ahhoz, hogy nyilvánosan alázza meg a nőt. Megkorbácsolta a szépséget, de a folytatást megakadályozta a férfi alteregójának megjelenése. Az ismeretlen, akit szintén William Wilsonnak hívtak, hősünk gyerekkora óta megjelent, valahányszor az valami kegyetlenséget készült elkövetni, és ezzel mindig elrontotta az élvezetét. Wilson párbajra hívta ki névrokonát, és megölte. Emiatt azonban végleg elveszítette lelki nyugalmát: gyónás után, a pap semmitmondó szavainak hallatán, felrohan a templomtoronyba, ahonnan a mélybe veti magát.
A novella
Ahogyan a Metzengerstein, úgy a William Wilson is bizonyos szempontból önéletrajzi ihletésű műnek nevezhető, Poe-t valószínűleg gyerekkori élményei befolyásolták. Az író 1817 és 1820 között London egyik elővárosában, Stoke Newingtonban járt iskolába, a Manor House Schoolba. A novellában szereplő iskolát ez az intézmény ihlette, sőt Poe kölcsönvette az igazgató nevét is: John Bransby. A Manor House Schoolt azóta lebontották, de még mindig áll a régi plébániatemplom, amely a történetben is fontos szerephez jut. Érdekesség, hogy Poe említést tesz a gótikus templomtoronyról is, amelyet csak kilenc évvel azután emeltek, hogy ő elhagyta Stoke Newingtont. Poe később elismerte, hogy az elbeszélés ötletét Washington Irving An Unwritten Drama of Lord Byron (Lord Byron egy meg nem írt drámája) című művéből kölcsönözte, amelyben a főhős megöli a hasonmását egy karddal, hogy annak maszkja mögé nézhessen. Elküldte kollégájának a William Wilsont, hogy a véleményét kérje róla. Irving kifejezte az elismerését, Thomas Mann pedig évek múlva azt mondta, hogy szerinte irodalmi szempontból sikerültebb alkotás, mint Dosztojevszkij hasonló témájú műve, A hasonmás. A leggyakoribb értelmezések szerint a novellában a hasonmás valójában a főhős lelkiismeretének szimbóluma, és ezt az értelmezést maga Poe is megerősíti a mottóként választott idézettel: „Mit mondhatnék róla? Mit szól a sötét lelkiismeret, ez a kísértet az utamon?” (William Chamberlayne: Pharonnida). A történetet maga Wilson (az igazi) meséli el, de rögtön azzal kezdi, hogy álnevet használ az igazi helyett, mert annyi szégyent hozott már a családra. Az elbeszélés végén hősünk megöli a másik Wilsont, ezzel szimbolikus értelemben rosszabbik énje végleg győzedelmeskedett a jó felett. A mű elsőként a Burton's Gentleman's Magazine 1839. októberi számában jelent meg. 1844 decemberében a párizsi La Quotidienne két részletben hozta le a William Wilsont: ez volt a szerző első olyan novellája, amelyet lefordítottak egy idegen nyelvre, és ez alapozta meg franciaországi népszerűségét. 1913-ban, 1926-ban és 1935-ben Németországban filmesítették meg a történetet. 1943-ban rádiójátékot, 1968-ban, 1974-ben és 1978-ben képregényt készítettek belőle, 1999-ben pedig egy spanyol animációs filmben dolgozták fel.
Forgatási érdekességek
Louis Malle-t állítólag nem nagyon érdekelte ez a munka, kizárólag pénzszerzésnek tekintette, hogy megvalósíthassa dédelgetett filmtervét, az incesztus témájával foglalkozó Szívzörejt (1971). Bár a részben általa írt forgatókönyv meglehetősen hűséges volt az eredeti novellához, a producer kérésére különösebb ellenkezés nélkül hajlandó volt eltérni tőle. Raymond Eger több erőszakot és erotikát akart látni, és e kívánságának eleget téve került a filmbe a kis híján élve felboncolt félmeztelen lány. Giuseppina szerepére Malle a pályakezdő brazil színésznőt, Florinda Bolkant szemelte ki, Eger viszont ragaszkodott a kasszasikert ígérő Brigitte Bardot-hoz. Malle korábban két filmet is forgatott a francia szexszimbólummal: a Magánélet (1962) és a Viva, Maria! (1965) közül különösen az utóbbi aratott nagy sikert a nézők, sőt a kritikusok körében is, egyesek szerint Bardot mellett még a másik női főszereplő, Jeanne Moreau is elhalványult. Ennek ellenére a direktor szerint tévedés volt Bardot-val játszatni Giuseppinát. Hab a tortán, hogy nem jött ki a címszerepet játszó Alain Delonnal sem, noha Malle-t maga a sztár javasolta Raymond Egernek. A rendező gyengének találta Delon színészi teljesítményét, vitáik hevében még a tehetségét is kétségbe vonta. Utólagos visszaemlékezései szerint nézeteltéréseik főleg abból fakadtak, hogy Delon nem akarta elfogadni az instrukcióit, inkább saját magát akarta rendezni. A legkellemetlenebb színésznek tartotta, akivel valaha is dolgozott. Delon és Bardot először 1961-ben játszott együtt, méghozzá egy másik szkeccsfilmben, a Híres szerelmekben. Munkakapcsolatuk meglehetősen feszült volt: BB egy percig nem titkolta, hogy Delon nem az esete, a férfi meg rossz néven vette partnernője időnként megnyilvánuló szakmai felületességét, mert a munkában ő nem ismert pardont. A stáb hölgytagjai valósággal elaléltak Delontól, aki kedves és figyelmes volt mindenkivel, Bardot azonban tüntetőleg nem a szívtipróval, hanem az egyik kisebb szerepet alakító színésszel, Pierre Massimivel flörtölt. A William Wilson forgatásán Alain és Brigitte már meglepően jól kijöttek egymással, és semmilyen konfliktus nem volt közöttük, sőt idővel barátokká váltak. Delon elismerte, hogy első filmjük óta Bardot profi színésznővé érett, akivel immár örömet jelentett a közös munka.
A William Wilson forgatása az olaszországi Bergamóban zajlott. A Filmvilág 1967/13. számának belső címlapja rövid hírben tudósított a forgatásról: „Louis Malle háromepizódos új filmje Edgar Allan Poe három elbeszéléséből készült. Az első rész címe: William Wilson, főszereplői: Brigitte Bardot és Alain Delon. A neves francia rendező filmjét Rómában forgatja.” Kedvenc hazai filmes újságomban akkoriban nem voltak ritkák a tévedések, bár valószínű, hogy ezt a hírt egy külföldi laptársától vette át. Giuseppina megkorbácsolásának jelenete annyira zavarta a brit cenzorok szemét, hogy az 1973-as brit premier alkalmával kivágatták ezt a képsort, mit sem törődve azzal, hogy a történet ezáltal kissé logikátlanná és nehezen követhetővé vált. Ami még érthetetlenebb, hogy a csonkított változat bekerült a köztudatba, és a 2000-es években ezt mutatta be az MGM mozicsatorna is. 2007-ben ez a cenzúrázott változat jelent meg DVD-n hazánkban is a Caesar Film forgalmazásában. Az Xpress on-line DVD-shop fórumoldalán épp jelen sorok írója hívta fel erre a figyelmet. Válaszában a cég illetékese arra hivatkozott, hogy a külföldi partnertől sajnos ezt a változatot kapták, mert „az eredeti kópia megsérült”. A helyzet akkor kezdett bonyolódni, amikor egy másik fórumozó azt írta, hogy a kivágott jelenet mint „Unreferenced Material” szinkronizálva rajta van a DVD-n, és másolóprogramokkal meg is jeleníthető. A Caesar Film javított verzió megjelentetését ígérte, ennek ellenére jelen sorok írója hiába vette meg még kétszer a javítottnak meghirdetett újabb kiadást, mindegyik lemezen a hibás változat szerepelt. A Különleges történeteket 2012-ben a MIRAX is kiadta, de arról már nincsenek infóim, hogy ez vajon még mindig a csonkított változat volt-e, vagy már a teljes film.
TOBY DAMMIT
Forgatókönyv: Federico Fellini és Bernardino Zapponi. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota. Díszlet: Piero Tosi, Fabrizio Clerici. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Terence Stamp (Toby Dammit), Salvo Randone (pap), Anne Tonietti (tévériporter), Marina Yaru (a kislány / Az Ördög), Milena Vukotic (tévériporter), Fabrizio Angeli (első rendező), Federico Boido (vendég a fogadáson), Ernesto Colli (második rendező), Paul Cooper (második riporter), Irina Maleeva (a cigány jósnő), Antonia Pietrosi (színésznő), Polidor (idős színész).
A cselekmény
Toby Dammit, a fiatal és sikeres külföldi filmsztár Olaszországba érkezik, hogy a Vatikán támogatásával készülő „katolikus western” főszereplője legyen. A különc viselkedésű Toby az alkohol és a kábítószer rabja. Időnként egy különös mosolyú kislányt lát maga előtt, aki mintha játszani hívná. A kiégett, olykor cinikusan megnyilvánuló filmcsillagot érkezése után megannyi csodabogár zsongja körül, egy csillogóan hamis világ fő- és mellékszereplői. Egy paródiaként ható díjkiosztó ünnepségről Toby megszökik, és egy csodálatos sportkocsin eszeveszett száguldozásba kezd az éjszakai Rómában. Egy leszakadt híd előtt az utolsó pillanatban áll meg. A híd túloldaláról azonban mintha a fehér léggömbjével játszadozó kislány hívogatná. Toby gázt ad, és kocsijával megpróbál átugratni a mélység fölött. Az éjszaka sötétjében viszont nem látja a kifeszített acélsodronyt, amely lenyakazza. Az ördögien mosolygó kislány a léggömb helyett a filmsztár földön heverő feje után nyúl…
A novella
A Toby Dammit alapjául szolgáló novella eredeti címe: Never Bet the Devil Your Head (Sose fogadj az ördöggel a fejedbe), amely Lénárt Edna fordításában a „Belzebubé a fejem!” címet kapta. A történet narrátora maga Poe, aki a bevezetőben azon méltatlankodik, hogy „tökkelütött” kritikusok megvádolták, hogy sosem írt még olyan történetet, amelynek erkölcsi tanulsága is van, ezért jelen tanmesét ajánlja figyelmükbe, amely elhunyt barátjáról, Átok Tóbiásról szól. (Az eredetiben is „beszélő név”-ről van szó, a „Dammit” jelentése: a fenébe!) Tóbiáson az anyjától elszenvedett ütlegek hatására már csecsemőkorában megfigyelhetők voltak a romlottság jelei, melyek az évek múlásával egyre jobban eluralkodtak rajta. Az anya ugyanis a szokásokkal ellentétben balról jobbra ütötte gyermekét, nem pedig fordítva, és így ahelyett, hogy egy-egy gonosz hajlamot kivert volna belőle, inkább fokozta a csecsemőben rejlő gonoszságot. A kisded Tóbiás nemcsak a durva káromkodásra szokott rá, hanem az örökös fogadásra is, melyek tétje mindenkor a Belzebubnak ajánlott feje volt. Bizonyos értelemben William Wilson egy elvetemültebb változatának is tekinthetjük őt, akit már egyáltalán nem gyötör a lelkiismeret egy alteregó formájában, ugyanakkor az Ördögöt szimbolizáló öregemberben akár a koravén főszereplő pszichéjének megtestesülését is láthatjuk.
A narrátor azt állítja, hogy megpróbálta megmenteni Tóbiás lelkét, de nemcsak hogy nem járt sikerrel, hanem váratlan csattanóként még az is kiderül, hogy ami a cinizmust és az elvetemültséget illeti, meglepően sokat tanult pórul járt komájától: eltemettette ugyan Tóbiást, ám a számlát elküldte a transzcendentalistáknak. Mivel azok nem fizettek, ezért kihantolta a tetemet, és eladta kutyaeledelnek. Ez a meghökkentő befejezés kétséget sem hagy afelől, hogy igazából egy szatirikus műről van szó. A szerző túlzó humora már az elbeszélés folyamán képtelenségekben nyilvánul meg. Tóbiásról például így ír: „Hét hónapos korára állandó szokásává lett az ellenkező nemű csecsemők fogdosása és csókolgatása, nyolc hónapos korára ellentmondást nem tűrő modorban megtagadta az alkoholtól való tartózkodást. Tóbiás napról napra gyarapodott romlottságban, míg első éve betöltése után nemcsak a bajuszviselethez ragaszkodott, hanem erős hajlandóságot árult el mindennemű átok, szitok és káromkodás iránt, valamint arra is rákapott, hogy állításait fogadásokkal támassza alá.” A szatíra éle a transzcendentalizmus hívei ellen irányult, akik többek között azt vallották, hogy az isteni lényeg áthatja a fizikai és emberi természetet, míg Poe tanmeséje ennek épp az ellenkezőjét, a Gonosz jelenlétét és hatalmát próbálja bebizonyítani. A novella elsőként a Graham’s Magazine 1841. szeptemberi számában jelent meg Never Bet Your Head: A Moral Tale (Sose fogadj a fejedbe: egy erkölcsös mese) címmel. A Broadway Journal 1845. augusztus 16-i számában publikálták először a végleges angol címével: Never Bet the Devil Your Head. Nem tartozik Poe legkedveltebb történetei közé, tudomásom szerint Fellini modernizált szkeccsét leszámítva nem is született belőle másik filmváltozat.
Forgatási érdekességek
Fellini 1967-ben akarta leforgatni a G. Mastorna utazása című filmjét Dino De Laurentiis anyagi támogatásával. Minden készen állt a munka megkezdéséhez, amikor az első forgatási napon a Maestro bejelentette, hogy mégsem készíti el a filmet. A producer tajtékzott, azzal fenyegette Fellinit, hogy örökre tönkreteszi. Pert indított az ügyben, sőt végrehajtást is kért a rendező ellen, nem is beszélve a médiában zajló csatározásukról. A Maestro körül megfagyott a levegő, a pénzemberek elzárkóztak attól, hogy finanszírozzák a szeszélyesnek bizonyult Fellini filmterveit, hiszen mindenki rettegett egy esetleges hirtelen leállás okozta anyagi veszteségektől. Ráadásul a direktor előző filmje, a Júlia és a szellemek (1965) fogadtatása sem volt különösebben kedvező, s a fentiek miatt a világhírű művész – három Oscar-díjas filmmel a háta mögött! – határozottan rossz befektetésnek tűnt. Fellini problémáit egy másik producer, Alberto Grimaldi oldotta meg, aki megvette a Mastornát De Laurentiistől, kifizette annak minden veszteségét, ám a Maestro neki sem volt hajlandó elkészíteni a filmet, helyette számos egyéb ötlettel állt elő, amelyeket viszont Grimaldi nem vett komolyan. A kényes helyzetből a Különleges történetekre szóló francia ajánlat jelentette a kiutat. Maga a projekt ugyan egyáltalán nem érdekelte Fellinit, de azt gondolta, sikeres lehet, ami elősegíthetné saját ötletei megvalósítását, s mivel szkeccsről van szó, gyorsan túleshet rajta. Eger és Grimaldi persze tudták, hogy a hiú Maestro nem áll össze akárkivel, ezért állítólag azzal kecsegtették, hogy Visconti, Bergman, Buñuel, Welles és Kubrick is részt vesz a vállalkozásban. Mire kiderült, hogy kik lesznek a tényleges alkotótársak, addigra Fellini már aláírta a szerződést, pedig Bernardino Zapponi forgatókönyvíró szerint Vadim és Malle nevét ki se lehetett ejteni Federico előtt, mert egyikőjükről se volt nagy véleménnyel.
Fellini most sem tagadta meg önmagát. Fütyült arra, hogy egy Poe-filmhez szerződtették, és inkább Bernardino Zapponi egyik novelláját akarta megfilmesíteni. Annyira megtetszett neki Zapponi frissen megjelent novellagyűjteménye, hogy felhívta a szerzőt, és találkozni akart vele. Zapponi odáig volt a megtiszteltetéstől, pláne, hogy új barátja máris közös munkát ajánlott neki a készülő Poe-filmben. Tullio Kezich szerint a Maestro A sofőr című Zapponi-történetet akarta adaptálni, maga Zapponi viszont úgy emlékezett, hogy a Van egy hang az életemben című novellája került szóba. Mindhiába: Eger nem engedett, mereven ragaszkodott Poe-hoz, de Fellinire bízta, hogy kivel íratja meg a forgatókönyvet. A producer Az áruló szív című Poe-elbeszélést ajánlotta a témaválasztásban tanácstalan Fellininek. Ebben a padló alá rejtett, feldarabolt áldozat szívének dobogása árulja el a tettest. Fellini filmes szempontból érdektelennek találta ezt az írást, Zapponi véleménye pedig az volt, hogy Poe valójában egyáltalán nem filmre való író, hiszen az igazán fontos történések a szereplők fejében zajlanak, és inkább lelki vívódásaik az érdekesek, és nem az, ami körülöttük megy végbe. Fellini megkérte egyik munkatársnőjét, hogy rohamtempóban olvassa el Poe valamennyi írását, és készítsen róluk egy-egy rövid összefoglalót, hátha az segíteni fog a választásban. A zanzák alapján Az elsietett temetést szemelte ki. A tervezett filmváltozatban Alberto Sordira akarta osztani a sekrestyés szerepét, aki attól retteg, hogy egyszer élve fogják eltemetni. Minden megváltozott azonban, amikor egy esti séta alkalmával Fellini megpillantotta a néhány nappal korábban leszakadt aricciai hidat, amelyről eszébe jutott egy másik Poe-novella, a „Belzebubé a fejem!”. Zapponival néhány nap alatt megírták belőle a forgatókönyvet. Modernizálták az eredeti történetet, tulajdonképpen csak a csattanót tartották meg belőle, ezért a címét is megváltoztatták a főszereplő nevére: Toby Dammit. Önként tették-e, vagy produceri sugallatra, az nem egyértelmű, de ily módon a Különleges történetek mindhárom epizódjának címe a főszereplő neve lett. Az eredeti novellában egy öregember az Ördög, Fellininél viszont egy lánygyermek, ami szerinte egyrészt jobban kifejezi a szenvedélybeteg Toby infantilis pszichéjét, másrészt a pedofília motívumának meglebegtetésével erkölcsi romlottságát is.
A történet részben az olasz filmvilág kulisszái mögött játszódik, sőt Fellini valós motívumokat is beépített a forgatókönyvbe. Tobyt egy producerré avanzsált pap hívja meg Rómába egy „katolikus western” forgatására: a figurát a magyar származású Angelo Arpa atya ihlette, aki a filmet a leghatékonyabb kulturális médiumnak tartotta. Többek között Fellinit, Viscontit, Pasolinit és De Sicát látta el teológiai tanácsokkal, és saját filmgyártó cége, a Golden Star International tette lehetővé Roberto Rossellini Rómában éjszaka volt (1960) című filmjének elkészítését. A Toby Dammit egyik jelenetében Toby a neki ígért Ferrari iránt érdeklődik. Ez tréfás utalás egy korabeli filmes anekdotára: amikor az amerikai Clint Eastwood leszerződött egy másik szkeccsfilm, A boszorkányok (1967) Vittorio De Sica által rendezett epizódjára, a producer, Dino De Laurentiis választást ajánlott neki. Vagy 25 ezer dollár gázsit kap, vagy csak 20 ezret és egy vadonatúj Ferrarit. Eastwood az utóbbi lehetőséget választotta. (Állítólag így akart kiszúrni az ügynökével, hiszen az autó után nem járt neki a 10% jutalék.) Fellini feltétlenül egy angol színésszel akarta eljátszani a címszerepet, ezért felvette a kapcsolatot Peter O’Toole-lal, az Arábiai Lawrence (1962) világhírű főszereplőjével. Londonban találkoztak, és kölcsönösen el voltak ragadtatva egymástól. Amikor O’Toole megkapta a lefordított forgatókönyvet, váratlanul meggondolta magát, mert úgy érezte, azt várják tőle, hogy lényegében saját magát játssza. Felhívta Fellinit, beszélgetésük hangvétele azonban hamar eldurvult, és sűrű káromkodásokba fulladt. O’Toole végül lemondta a szerepet. A Maestro mindenképpen egy „dekadens” színészt akart, állítólag még az amerikai Marlon Brandóra is gondolt. A jelöltek listáján az utolsó fázisban már csak három név maradt: Richard Burton, Terence Stamp és James Fox. Stamp éppen befejezte az Egyesült Államokban a Blue (1968) című western forgatását, amikor felhívták, hogy volna-e kedve Federico Fellinivel dolgozni? Gondolkodás nélkül igent mondott, még a szőke festéket se mosta ki a hajából, hanem az első géppel Rómába utazott.
A színész és a rendező között gyorsan kialakult a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló munkaviszony. „Ő volt a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam” – nyilatkozta Stamp évtizedek múlva a Maestróról, és színészi karrierjét így osztotta két részre: Fellini előtt és Fellini után. Visszaemlékezései szerint a direktor körül valósággal szikrázott a levegő, tele volt ötletekkel és a munkán kívül is szórakoztató partnernek bizonyult. Stampnek volt alkalma beszélgetni Antonionival is, aki a Nagyítás (1966) főszerepét szánta neki, és játszott Pasolini hírhedt filmjében, a Teorémában (1968), de minden nagyra becsülése ellenére az volt a véleménye, hogy Antonioni és Pasolini egyáltalán nem voltak olyan sziporkázóan színes egyéniségek, mint Fellini. A Maestro mellett Terence leszokott örökös aggodalmáról, hogy esetleg elront egy jelenetet, és vakon követte a direktor instrukcióit. Annyira harmonikusan dolgoztak együtt, hogy később szóba került, hogy esetleg ő játszaná Encolpiust a Satyriconban (1969), sőt Fellini állítólag megígérte, hogy ha valaha mégis megfilmesítené a G. Mastorna utazását, akkor neki adja a főszerepet. Fellini első színes filmjét, a Júlia és a szellemeket (1965) Gianni Di Venanzo fotografálta, aki igazából a fekete-fehér filmezés specialistájának számított. A színes technika terén való kölcsönös tájékozatlanságuk komoly konfliktusokhoz vezetett közöttük, ráadásul Di Venanzo 1966-ban bekövetkezett korai halála miatt nem adódott alkalom a kibékülésre.
A Toby Dammit operatőrének az idén kilencvenöt (!) éves Giuseppe Rotunnót szerződtették, aki Fellini egyik állandó munkatársa lett. Mindketten szerettek kísérletezni, a még járatlan utakat felfedezni a filmkészítésben. Fellininek általában határozott elképzelései voltak arról, hogy mit szeretne a vásznon látni, Rotunno pedig tudta, hogyan lehet a Maestro ötleteit a leghatásosabban megvalósítani, figyelembe véve a különféle vizuális effektusok módosulását is a laboratóriumi munka folyamán. Az éjszakai jelenetekhez Scipione (Gino Bonichi, 1904–1933) képeire emlékeztető színvilágot teremtettek, melyben az égővörös és a szépiafekete dominált. A Toby Dammit forgatása 1967 októberében kezdődött, és huszonhat nap alatt ért véget. A Maestro szokása szerint műteremben dolgozott, mert mindig is a stúdiómunkát szerette, ámbár néhány jelenetet külső helyszíneken vettek fel. Rögzítettek egy körülbelül negyedórás hangulatos és vidám képsort is abból a bizonyos „katolikus western”-ből, amelyhez a cselekmény szerint Tobyt szerződtetik, de a végső változathoz nem használták fel, mert Fellini szerint dramaturgiailag feleslegesnek bizonyult. Sokan úgy tekintenek a Toby Dammitra, mint egy utólagos lábjegyzetre Az édes élethez (1960), mások inkább a Fellini-Róma (1972) előtanulmányának tartják. A kópiát az új évezredben Rotunno szakmai irányítása mellett restaurálták, és újra bemutatták. A munka negyvenezer eurós költségét az ismert olasz sztár, Ornella Muti fizette, aki nagy tisztelője Poe-nak is, Fellininek is. A művésznő állítása szerint oly sokat kapott a filmvilágtól, hogy mecénási tevékenységével szerette volna mindezt valahogy viszonozni.
Az 1968-as cannes-i filmfesztivál
A 21. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 1968. május 10-én kezdődött, és két hétig tartott volna, ám május 19-én félbeszakadt. Franciaországban ekkortájt tüntetések zajlottak, a diákok lázadoztak, az egyetemeket bezárták, mindenhol sztrájkok alakultak ki. A hangadók látványos akciókra törekedtek, s ennek jegyében rövidesen diákok lepték el Cannes-t, ahol megkísérelték megzavarni a vetítéseket. Ami azt illeti, a francia filmeseket nem kellett különösebben lázítani, mert őket a Langlois-ügy már kellőképpen felháborította: André Malraux kulturális miniszter ugyanis bejelentette, hogy leváltja a nemzetközi tekintélynek örvendő Henri Langlois-t a filmarchívum éléről, mely intézménynek mellesleg maga Langlois volt az egyik alapítója. Egyre erősödött az a nézet is, hogy a nemzeti filmgyártás gyökeres átalakításra szorul, és ennek első lépéseként haladéktalanul be kell zárni a konzervatívnak minősített fesztivált. Az André Chamson francia író által vezetett nagyjátékfilmes zsűri számos tagja szolidaritását fejezte ki a lázongókkal, sőt a lengyel Roman Polanski és az olasz Monica Vitti lemondott a tagságáról. Carlos Saura, Alain Resnais és Milos Forman visszavonta filmjét a versenyből. Amikor Saura alkotását, a Hűtött mentalikőrt mégis le akarták vetíteni, maga a rendező és élettársa, a női főszerepet alakító Geraldine Chaplin próbálta megakadályozni a függöny felhúzását. Május 18-án fiatal filmesek egy nagyobb csoportja lényegében elfoglalta a fesztiválpalota nagytermét. A zavargások miatt a vezetőség 19-én berekesztette a rendezvényt, a díjakat nem osztották ki. Mi, magyarok ezt különösen sajnálhatjuk, mivel két játékfilmünket is beválogatták a versenyprogramba. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című magyar–szovjet koprodukcióban készült alkotását az első napon vetítették, és komoly sikert ért el. Többen is úgy vélték, Jancsó mesterműve az Arany Pálma egyik legnagyobb esélyese, és valamilyen díjat egész biztosan kapni fog, hiszen két évvel korábban a Szegénylegények (1966) látványos mellőzése a díjkiosztáskor általános felhördülést váltott ki még a nyugati médiában is. A másik filmünk, Sára Sándor Feldobott kő (1968) című drámájának vetítése sajnos elmaradt. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Jancsó nemcsak Cannes-ban, hanem néhány hónappal később Velencében is díj nélkül maradt, ahol a Csend és kiáltás (1968) című opuszával indult. Több külföldi ország ugyanis a lázadozó olasz filmesek melletti szolidaritásból – hozzájuk hasonlóan – visszavonta filmjeit a versenyprogramból, köztük Magyarország is.
A Különleges történeteket május 17-én versenyen kívül vetítették Cannes-ban. Ennek alighanem etikai okai voltak, mivel a középső rész rendezője, Louis Malle tagja volt a nagyjátékfilmek zsűrijének, ezért az opusz nem indulhatott versenyfilmként. Egyes források szerint ez volt a rendezvény utolsó, teljes egészében levetített filmje. A jelen problémái iránti érzékenységre és a korszerű filmnyelvi újításokra kiéhezett publikum körében a témájában-megvalósításában inkább hagyományosnak mondható mű visszhangja nem volt túl kedvező: Vadim és Malle epizódja egyáltalán nem aratott tetszést, Felliniét viszont dicsérték. A Filmvilág kritikusa, Pongrácz Zsuzsa például így írt a lap 1968/11. számában: „A sok borzalom nyilván még Alain Poe [sic!] idegeit is próbára tette volna. Egyedül Fellini alkotott a harmadik történetben egy kis remekművet, szokása szerint a filmeseket kifigurázva…” A Fellini-szkeccs annyira bejött a nézőknek, hogy a producerek részéről felmerült az az ötlet, hogy kiemelik a Toby Dammitot a trilógiából, hogy Fellini egy másik Poe-történetet is leforgasson mellé, és a kettőt együtt forgalmaznák. Ennek érdekében a Maestro a Hogyan írjunk Blackwood-cikket? című novellagyűjteményből kiválasztotta a Sajnálatos baleset című írást. Ennek szereplője, egy idős angol hölgy felmegy a Mangia-toronyba, ahol a toronyóra számlapja alatti kis ablakon kidugja a fejét. A percmutató azonban csapdába ejti, és szép lassan lenyakazza. Fellininek a borzalmas részletek tetszettek a legjobban: a mutató mind szorosabbá váló nyomásának hatására a hölgynek egymás után ugranak ki a szemgolyói a helyükről, hogy a torony alatti pázsitról figyeljék tovább a rettenetes jelenetet. A főszerepre az Agatha Christie-krimik filmváltozataiból ismert Margaret Rutherfordot szemelte ki, aki vállalta a munkát. A film mégsem készült el, mert a Különleges történetek hűvös fogadtatása miatt a producerek letettek arról, hogy egy negyedik epizódot is realizáljanak.
Így látták ők
„Roger Vadim igazán testhezálló novellát választott magának. […] A film a változtatások ellenére… inkább illusztratív, mint eredeti, Vadim még az elbeszélés narrátorát is megtartja, és csupán a Jane Fonda idomait villantó jelenetekbe visz némi személyességet. Hasonló félsiker Louis Malle szórványosan Hitchcock Szédülését idéző doppelgänger-variációja (William Wilson), ráadásul itt az elidegenítő effektusokkal teli cselekményszövés is nehézkes: néhol részletező, másutt enigmatikus… Ezzel szemben Federico Fellini a maga szerzői vehemenciájával teljes egészében újraírta a választott novellát. […] Víziószerűsége és stilizált képei a Fellini-életmű teljes értékű darabjává emelik: egyszerre Az édes élet, valamint a Nyolc és fél utójátéka, illetve előtanulmány a Fellini-Rómához.”
(Pápai Zsolt: „Különleges történetek”. In: Filmvilág 2007/5, 62. o.)
Különleges történetek (Histoires extraordinaires / Tre passi nel delirio, 1968) – olasz–francia szkeccsfilm. Edgar Allan Poe novelláiból a forgatókönyvet írta: Roger Vadim, Pascal Cousin, Louis Malle, Clement Biddle Wood, Daniel Boulanger, Federico Fellini és Bernardino Zapponi. Operatőr: Claude Renoir, Tonino Delli Colli és Giuseppe Rotunno. Zene: Diego Masson, Jean Prodromidès és Nino Rota. Díszlet: Jean André, Ghislain Uhry, Carlo Leva, Piero Tosi és Fabrizio Clerici. Jelmez: Jacques Fonteray, Ghislain Uhry, Carlo Leva és Piero Tosi. Vágó: Franco Arcalli, Suzanne Baron, Ruggero Mastroianni és Hélène Plemiannikov. Rendező: Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini. Főszereplők: Jane Fonda (Frederica grófnő), Peter Fonda (Wilhelm báró), Alain Delon (William Wilson), Brigitte Bardot (Giuseppina), Terence Stamp (Toby Dammit), Marina Yaru (a kislány / az Ördög). Magyarországi bemutató: 1994. április 14. (MTV 1), 2007 (DVD, Caesar Film).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
