2021. április 26., hétfő

TÖRZSVENDÉG

„egy vén kéjsóvár
részeges kujon
ki heréit lógatva
vedelt mindenkoron
az aszályos időben
a potyalesőben
kifordult szemeit égre akassza
(megszentségült polyák
végzet angyala)
nyáladzó kínját bizonygatva
lefordult székéről
hogy hortyogva
új erőre kapjon
rikoltva vérző író
tébolyult madár
percek diadala
árnyéktalan ragyogás
visszhangozza a megfejthetetlent
nők
cumi
fakifor
függőben maradt játszmák
emlékek riasztó ragyogása
a féktelen nyeldeklés
az őrült hétköznapok
szerelmesének ennyi
EZ VOLTÁL
TE SZÉDÜLT
CHARLES BUKOWSKI”
(Motesiczky Gábor: Charles Bukowski)

Barbet Schroeder svájci rendező első amerikai filmje, a Törzsvendég (1987) több éves előkészületi munka után valósult meg. A forgatókönyvet a huszadik század második felének kultikus amerikai szerzője, az alkoholista Charles Bukowski írta, kifejezetten Schroeder felkérésére és kitartó biztatására. A főszerepet, az író alteregóját eredetileg Sean Penn játszotta volna, ő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a barátja, Dennis Hopper rendezze a filmet. Erről Schroeder hallani sem akart. Penn helyére a nyolcvanas évek másik nagy felfedezettje, Mickey Rourke lépett, aki a női főszerepre Faye Dunawayt javasolta. A színésznő akkoriban Angliában élt, az Anyu a sztár (1981) című hollywoodi filmjének szakmai bukása után ugyanis Európában akarta új alapokra helyezni a karrierjét. Számításai nem váltak be, ezért néhány év múlva vissza akart térni Hollywoodba, amihez egy parádés szerepre volt szüksége. A Törzsvendég az olcsó és gyakran kétes értékű filmjeiről nevezetes Cannon cég produkciójaként készült, a forgatás megkezdését és folytatását azonban különféle anyagi természetű nehézségek kísérték. Maga a forgatás bő egy hónap alatt véget ért. Bár az alkotók abban bíztak, hogy nagy dobás lesz, a film mégsem szólt akkorát, mint remélték. Az 1987-es cannes-i filmfesztiválon is bemutatták, ahol nem kapott díjat, ahogyan a két főszereplőt sem jelölték Oscarra, noha sokan úgy gondolták, hogy legalább a jelölést megérdemelték volna. Bukowski véleménye az volt, hogy a Törzsvendég jó film ugyan, de nem nagy film. Igaz, róla azt is tudni kell, hogy nem volt különösebb rajongója a hetedik művészetnek, pláne a hollywoodi produkcióknak. Ellentmondásosan nyilatkozott a főszereplők színészi teljesítményéről is, amit főleg Mickey Rourke vett zokon. A Törzsvendég végül nem adott újabb lendületet Faye Dunaway hollywoodi karrierjének, a színésznő mégis mindmáig ezt tartja az egyik kedvenc saját filmjének, és szép emlékei vannak az íróról, a rendezőről, Mickey-ről és a forgatásról is.

A szövegben előforduló, a Hollywood című Bukowski-regényből vett idézeteket Vizi Katalin fordította. Ezúton is köszönöm Joe Perry és Teakbois biztatását, segítségét és türelmét, amelyet jelen poszt megírásához kaptam tőlük. Külön köszönetem Tolve kollégának, akinek folyamatos segítsége és kitartó, önzetlen támogatása (könyvek, filmek, szaklektorkodás) nélkül jó ideje már egy posztom se készülhetne el.


A történet
Az alkoholista Henry Chinaski egy lepusztult lakásban él Los Angelesben. Szenvedélybetegsége és életvitele a külsején is meglátszik, mindazonáltal intelligens ember, aki tisztán látja a helyzetét. A világ iránti érzelmeit fogalmazza meg verseiben és novelláiban, melyeket néhány dollárért olykor sikerül elsütnie egy-egy újságnál vagy magazinnál, és így tartja fenn magát. Törzshelye a The Golden Horn (Az aranyszarv) nevű kocsma, ahol együtt múlatja az időt a hozzá hasonló lecsúszott alkoholistákkal. A tulaj, Jim jóindulattal viseltetik iránta, ellenben a csapos, Eddie ki nem állhatja, és folyton összetűzésbe keveredik vele. Ezekben a bunyókban Eddie mindig alaposan elpüföli Henryt, egyik este azonban fordul a kocka, és az alkoholista törzsvendég hagyja helyben a csapost. Jim nem az alkalmazottjára, hanem a barátjára fogadott, ám fel is ajánlja neki a nyereményt, hogy Henry piát tudjon venni magának. Henry elvetődik egy másik kocsmába, a Kenmore-ba. Itt találkozik Wandával. A nő szintén alkoholista, s az ital már kikezdte a külsejét, de azért még jól néz ki, a lábai különösen formásak. Wanda nem titkolja, hogy egy üveg piáért elmegy bárkivel, van is állandó pasija, akinek a számlájára időnként piát vehet. A nő lakásán kötnek ki, és bár az éjszakát külön ágyban töltik, másnap mégis elhatározzák, hogy együtt maradnak, mert úgy könnyebb lesz előteremteni a piára valót. Henry ugyanis telefonon keresztül megfenyegette Wanda pasiját, így elúszik az a lehetőség, hogy a jövőben a férfi számlájára vásároljanak. Henry az új élet reményében munkát vállal, ráadásul nem várt öröm éri: korábbi alkalmi munkájából némi adó-visszatérítést kap. Az alkoholért mindenre hajlandó Wanda azonban súlyos bűnt követ el élettársával szemben: lefekszik a férfi ősellenségével, Eddie-vel, a csapossal. Vajon lehet-e közös és szebb jövőjük, vagy már képtelenek megszabadulni a szenvedélyüktől, és kilépni az egyik naptól a másikig való tengődés mókuskerekéből?


A szerző
Henry Charles Bukowski német származású amerikai író és költő 1920. augusztus 16-án született a németországi Andernachban. Eredeti neve: Heinrich Karl Bukowski. Apja Henry Bukowski amerikai katona volt, aki az első világháború után a Német Birodalomban maradt, anyja a német Katharina Fett. A szülők a hivatalos papírok szerint egy hónappal a fiuk születése előtt házasodtak össze, ámbár az író később azt állította, hogy házasságon kívül született. Az országot sújtó háborús jóvátétel miatt a gazdaság stagnált, az infláció pedig folyamatosan növekedett, ezért az építési vállalkozóként ténykedő családfő 1923-ban úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba költöznek. Először a marylandi Baltimore-ban telepedtek le, majd 1930-ban a Los Angeles megyei Mid-Citybe költöztek. A gyermek Bukowskit gyakran csúfolta a többi gyerek, mert német akcentussal beszélte az angolt. Odahaza sem voltak békések a körülmények. Az édesapa gyakran volt munkanélküli, és ebből eredő feszültségeit a fián vezette le. Bukowski A kezdő (Ham on Rye, 1982) című önéletrajzi regényében azt állította, hogy apja fizikailag és lelkileg is gyakran bántalmazta őt még a legkisebb, olykor el sem követett vétségek miatt is, és mindez édesanyja tudomásával történt. Állítólag a férfi hetente háromszor egy borotvaszíjjal verte el a fiát annak hat- és tizenegy éves kora között. Nem csoda, hogy a tizenéves Henry félénkké vált, és zárkózottságát a tinédzserkori pattanásai miatt elszenvedett gúnyolódások csak növelték. Bukowski utólag mégis azt mondta, hogy apja durva bánásmódja végső soron segítette őt az írásban, mert megismerte a meg nem érdemelt fájdalom érzését. A nagy gazdasági világválság (1929–1933) nemcsak fokozta elkeseredettségét, hanem témával is szolgált neki, hozzásegítette őt írói hangjának megtalálásához. Életének nehézségeit az alkohol tette elviselhetővé. Az italra egyik barátja, William Mullinax, egy alkoholista sebész fia szoktatta rá, akiről Eli LaCrosse néven írt A kezdőben. A Los Angeles High School elvégzése után Bukowski két évig művészeteket, irodalmat és újságírást tanult a Los Angeles City College-ben. A második világháború kitörésekor abbahagyta tanulmányait. Nem vitték el katonának, mert fizikailag alkalmatlannak bizonyult a szolgálatra. New Yorkba ment dolgozni, és arról álmodozott, hogy sikeres író lesz belőle. 1944. július 22-én az FBI letartóztatta Philadelphiában adócsalás gyanújával. Tizenhét napig volt börtönben.


Bukowski első novellája, az Aftermath of a Lengthy Rejection Slip 1944-ben jelent meg a Story magazinban. Egy másik novellája, a 20 Tanks from Kasseldown két év múlva a Black Sun Press jóvoltából jutott el az olvasókhoz a Portfolio: An Intercontinental Quarterly (Issue III) című limitált példányszámú kiadványban. Egyikkel sem sikerült betörnie az irodalmi életbe, ezért Bukowski évekre abbahagyta az írást, és kezdetét vette életének az az időszaka, amelyben az alkohol játszotta a főszerepet. Többnyire Los Angelesben élt, és egy savanyúsággyárban dolgozott. Egy ideig az országot járta, alkalmi munkákat vállalt, és olcsó panziókban húzta meg magát. Ezek az „eltékozolt évek” szolgáltatták az alapot későbbi önéletrajzi vonatkozású, ámbár igen sok fiktív elemet is tartalmazó írásaihoz, amelyekben alteregóját Henry Chinaskinak hívják. Az ötvenes évek elején ismét Los Angelesben élt, a postahivatalnál dolgozott, de nem töltötte ki a hároméves szolgálati időt sem. 1955-ben kis híján végzetessé vált fekélyes vérzéssel kezelték. A kórházból való távozása után kezdett verseket írni. 1955-ben feleségül vette Barbara Frye texasi költőnőt, akitől három év múlva elvált. (Más források szerint 1957 és 1959 között voltak házasok. Frye később titokzatos körülmények között hunyt el Indiában.) A válás egy újabb okot jelentett az ivásra, mindazonáltal Bukowski nem hagyott fel a költészettel. Az 1950-es évek végén néhány verse megjelent a Jon Griffith által kiadott Gallows nevű költészeti magazinban. Az áttörés ezúttal sem következett be, mivel a kiadvány mindössze két számot ért meg. Anthony Linick és Donald Factor költészettel foglalkozó magazinja, a Nomad első lapszámában helyet kapott Bukowski két költeménye, a következő évben, 1960-ban pedig legismertebb esszéje, a Manifesto: A Call for Our Own Critics.


1960-ban Bukowski visszatért dolgozni a postára, és közel egy évtizedig ott is maradt. Ugyanazon év júniusában E. V. Griffith, a Hearse Press szerkesztője jóvoltából megjelent Bukowski első önálló kötete, a His Wife, the Painter, majd egy ún. chapbook, a verseiből válogatott Flower, Fist and Bestial Wail. (A kb. negyvenoldalas olcsó kiadványok angol neve a chapbook.) A Hearse Press lett Bukowski állandó kiadója, amely a hetvenes és a nyolcvanas években is publikálta a művész költeményeit. A The Outsider irodalmi magazin kiadói, Jon és Louise Webb is helyet adtak Bukowski verseinek, sőt két kötetét is megjelentették: It Catches My Heart in Its Hands (1963), Crucifix in a Deathhand (1965). Bukowski 1962-ben értesült első komoly barátnője, Jane Cooney Baker haláláról. (Jane volt Wanda Wilcox modellje a Törzsvendégben.) A tragédia miatti fájdalmát versekben és novellákban próbálta kiírni magából. Élettársától, Frances Smithtől 1964-ben egy lánya született, Marina Louise. 1967 elején Bukowski vezette egy underground újság, a Los Angeles’ Open City hasábjain a Notes of a Dirty Old Man rovatot, amely a lap 1969-es megszűnése után átkerült a Los Angeles Free Press és a New Orleans-i NOLA Express nevű kiadványokba. 1969-ben Bukowski és Neeli Cherkovski egy rövid életű folyóiratot indított Laugh Literary and Man the Humping Guns elnevezéssel: két év alatt három lapszámot tudtak megjelentetni.


1969-ben Bukowski elfogadta a Black Sparrow Press kiadója, John Martin ajánlatát: otthagyta az állását a postán, hogy főállású író legyen, bár tudta, hogy ez bizonytalan megélhetést fog jelenteni. Alig egy hónap múlva már be is fejezte a Posta (Post Office) című regényét. Bukowski méltányolta Martin bizalmát és főleg folyamatos anyagi támogatását, ezért minden nagy lélegzetű munkáját a Black Sparrow Pressnek adta, költeményeit és novelláit viszont alkalmanként kisebb kiadókhoz juttatta el, hogy immár ismert szerzőként segítse létüket. Ebben az időszakban több szerelmi ügye is volt, nem is beszélve az egyéjszakás kalandokról. Némelyik hölgyismerőse tulajdonképpen a múzsája is volt, mint például Linda King költő és szobrász, illetve Amber O'Neil, akiről Tanya néven is írt, ámbár az Amber is csak felvett név volt. Bukowskival folytatott viszonyáról egyébként maga Amber is írt egy chapbookot Blowing My Hero címmel. Bukowski 1976-ban ismert meg egy Linda Lee Beighle nevű nőt, egy étterem tulajdonosát, aki rajongott a rock and rollért és színészi ábrándokat is dédelgetett. A hölgy Sarah néven szerepel a Nők (Women) és a Hollywood című regényében. Bukowski 1978-ban költözött Los Angeles kikötői kerületébe, San Pedróba. 1985-ben feleségül vette Lindát. A nyolcvanas években együttműködött Robert Crumb rajzolóval egy képregénysorozaton, amelyhez ő adta a szövegeket, és Crumb készítette az illusztrációkat. A kilencvenes években Crumb több Bukowski-műhöz is rajzokat készített: ezeknek az illusztrált köteteknek egy része csak az író halála után jelent meg. Az ateista Bukowski 1994. március 9-én hunyt el San Pedróban, leukémia következtében, nem sokkal utolsó regénye, a Ponyva (Pulp) megjelenése után. Hetvenhárom éves volt. Az özvegy által szervezett temetési szertartást buddhista szerzetesek vezették. Bukowski irodalmi hagyatékát az asszony 2006-ban a San Marinó-i (Kalifornia) Huntington Librarynek adományozta. A szerző kiadatlan művei azóta folyamatosan megjelennek angol nyelven, a legutóbbi mű On Drinking címmel 2019-ben került forgalomba.


A rendező
Barbet Schroeder svájci rendező, színész, forgatókönyvíró és producer 1941. augusztus 26-án született Irán fővárosában, Teheránban. Édesapja Jean-William Schroeder svájci geológus, édesanyja Ursula Prinzhorn német orvosnő, Hans Prinzhorn művészettörténész lánya. Az apa a negyvenes évek végétől diplomáciai szolgálatot teljesített Kolumbiában, Barbet is itt nevelkedett hat- és tizenegy éves kora között. A család ezután Franciaországba költözött, ahol az ifjabb Schroeder a párizsi Sorbonne egyetemen tanult. 1962-ben Éric Rohmer filmrendezővel megalapította a Les Films du Losange filmgyártó céget, ahol kezdetben főleg a saját filmjeik készültek, idővel azonban másoknak is lehetőséget adtak a forgatásra. Így például – önállóan vagy társulásban – a Les Films du Losange produkciója a Céline és Julie csónakázik (1974, Jacques Rivette), az Északi híd (1981, Jacques Rivette), a Swann szerelme (1983, Volker Schlöndorff), az Európa, Európa (1990, Agnieszka Holland), a Pan Tadeusz (1999, Andrzej Wajda) és A nimfomániás (2013, Lars von Trier). Schroeder 1969-ben debütált rendezőként a heroinfüggőségről szóló More-ral, amelyet a téma miatt eleinte elutasítóan fogadtak a kritikusok, később azonban változott a megítélése. Az egyik legbefolyásosabb francia kritikus és médiaszemélyiség, Henry Chapier szerint a More „az egyik legszebb, leglíraibb és legfigyelemreméltóbb film, amelyet egy fiatal rendező valaha is készített a nemzedékéről”. A javarészt Ibiza szigetén és Párizsban forgatott film zenéjét a Pink Floyd írta: ez volt az együttes harmadik stúdióalbuma és az első soundtrackje. A zenekar egyik tagja, Roger Waters évek múlva elmondta, hogy Schroeder olyan filmzenét akart, amely szervesen kapcsolódik a történésekhez, nem pedig a látvány aláfestésére szolgál. A direktor 1964-ben kezdett gondolkodni erről a filmjéről, melyet kis költségvetésből, a legnagyobb titoktartás mellett forgattak. Legkedvesebb emléke róla a zárójelenet, amelyben szerinte a női főszereplő, Mimsy Farmer pontosan azt a kiváló színészi teljesítményt nyújtotta, amelyre szüksége volt a befejezéshez.


1971-ben Schroeder három dokumentumfilmet (Sing Sing, Maquillages, Le cochon aux patates douces) forgatott, majd hozzálátott második egész estés filmjéhez, amely A völgy (1972) címmel került a mozikba. Ismét a Pink Floyd írta a zenét, amely az együttes hetedik stúdióalbuma, az Obscured by Clouds anyagát alkotja. A zenészek és a rendező között komoly művészi nézeteltérések támadtak, amelyek miatt a Pink Floyd nem a film címét adta a lemeznek. A völgy főszereplője egy Viviane nevű nő (Bulle Ogier), a melbourne-i francia konzul felesége, aki csatlakozik ahhoz a csoporthoz, amely egy titokzatos völgyet akar felkutatni Új-Guinea őserdeiben. Reményeik szerint ott rálelnek egy különösen ritka, egzotikus madár tollaira is. Útjuk során találkoznak a civilizációtól elszigetelten élő Mapuga törzs tagjaival, és ez a találkozás önvizsgálatra, addigi világképük átértékelésére készteti őket. 1974-ben Schroeder dokumentumfilmet készített az ugandai diktátorról, Idi Aminról. Az államfő betekintést engedett mindennapi életébe, ugyanakkor teljes ellenőrzése alá akarta vonni a filmet. Az első, körülbelül hatvanperces verzió megnyerte a tetszését, tudomására jutott azonban, hogy Schroeder Ugandán kívül egy 29 perccel hosszabb változatot is forgalomba hozott. Idi Amin állítólag arra kérte a líbiai uralkodót, Moammer Kadhafit, hogy az ügynökeivel nézesse meg a filmet Londonban, és számoljanak be neki róla. Ezek a beszámolók nem nyerték el a tetszését, és vágásokat követelt a rendezőtől. Amikor Schroeder ezt megtagadta, a diktátor túszul ejtett kétszáz francia állampolgárt, akik Ugandában éltek. Szabadon engedésük feltétele a kért vágások elvégzése volt. Schroeder engedelmeskedett ugyan, Idi Amin bukása után azonban helyreállította a teljes rendezői változatot.


Az 1976-ban készült Maîtresse heves vitákat váltott ki a szadomazochizmus túlságosan érzékletes ábrázolása miatt. Bizonyos országokban cenzúrázták a filmet, vagy nem engedélyezték a bemutatását. Szó se róla, volt is min meghökkenni, mert az egyik epizódban például a domina hősnő, Ariane egy deszkához szögezi egyik kliense péniszét. A jelenetet állítólag a maga realisztikus valóságában vették fel, ámbár az Ariane-t alakító Bulle Ogier-t ekkor dublőr helyettesítette. A történet egy pitiáner tolvajról, Olivier-ről (Gérard Depardieu) szól, aki egy betörés alkalmával ismerkedik meg közelebbről a dominával. A nő a fia támogatása érdekében végzi ezt a furcsa munkát. Olivier szeretne segíteni neki, hogy új életet kezdjen, ám kétséges, hogy vajon Ariane is ezt szeretné-e. A Koko, le gorille qui parle (1978) című dokumentumfilm Francine Patterson egyik kísérletét követi nyomon, melynek során a neves állatpszichológus egy gorillát próbált megtanítani arra, hogy kommunikáljon az emberekkel. A Tricheurs (1984) Schroeder első bűnügyi vonatkozású filmje. A történet a szerencsejáték-függők világába kalauzolja a nézőt, ahol élvezet és kétségbeesés váltogatja egymást, és korántsem biztos, hogy akinek nincs szerencséje a játékban, az szerencsés a szerelemben. A direktor ezután látott hozzá a Törzsvendég forgatásának előkészítéséhez. Az előmunkálatok része az az 1985-ben nyilvánosságra hozott, körülbelül négyórás anyag, amely 52 rövidebb-hosszabb interjút tartalmaz Charles Bukowski íróval. A főbb témák az alkohol, az erőszak és a nők: Bukowski készségesen válaszol az ezekre vonatkozó kérdésekre, ámbár olykor a vezérfonalat veszíti el, máskor az önuralmát.


A Törzsvendég után Hollywood is érdeklődni kezdett Schroeder iránt, aki az újabb műveiben a rétegfilmes érdeklődését próbálta összhangba hozni a kommersz elvárásokkal. A Jeremy Irons és Glenn Close nevével fémjelzett dráma, A szerencse forgandó (1990) egy valóban megtörtént, Amerikában hatalmas visszhangot kiváltott eset feldolgozása. Claus von Bülow (1926–2019) dán születésű ügyvédet 1982-ben letartóztatták azzal a váddal, hogy kétszer is meg akarta ölni dúsgazdag feleségét, Sunnyt (1932–2008). A cukorbetegségben szenvedő asszonyt állítólag inzulininjekciókkal akarta átsegíteni a túlvilágra, amelyektől az asszony kómás állapotba került, és a második alkalom után az agykárosodás már visszafordíthatatlanná vált. Sunny előző házasságából született gyermekei Claust tartották felelősnek anyjuk állapotáért, de a nagy társadalmi érdeklődést kiváltott perben nem sikerült bizonyítani a bűnösségét. A férfit felmentették, Sunny pedig még több mint huszonöt évig vegetált öntudatlan élőhalottként. Schroeder következő filmje a kordivatnak megfelelően egy pszichothriller volt: az Egyedülálló nő megosztaná… (1992) főszereplője, Allison (Bridget Fonda) szakít a párjával, és új lakótársat keres. Meg is találja Hedra (Jennifer Lason Leigh) személyében, akinek sötét énje akkor tör felszínre, amikor Allison kibékül a barátjával. Sztárokkal készült tipikus hollywoodi film volt Schroeder következő három alkotása, a Megérint a halál (1995), A gyanú árnyéka (1996) és a Gyilkos donor (1998).


A hatásvadász magyar címet viselő Bérgyilkosok madonnája (2000) főszereplője, a homoszexuális író harmincévnyi távollét után tér haza Kolumbia fővárosába, Medellinbe, ahol megismerkedik egy bűnöző életmódot folytató, tizenhat éves fiúprostituálttal, ám kettőjük világa hosszú távon összeegyeztethetetlennek tűnik. A Kísérleti gyilkosság (2002) két detektívje, Cassie és Sam (Sandra Bullock és Ben Chaplin) olyan gyilkossági ügyekben nyomoz, melyeknek semmilyen elfogadható indítékuk nincsen. A tettesek a tökéletes bűntényt akarták kivitelezni, és hőseink feladata, hogy megtalálják azt a parányi nyomot, amely esetleg elvezetne hozzájuk. A terror ügyvédje (2007) című dokumentumfilm Jacques Vergès ügyvédről szól, aki a hatvanas évektől terroristákat, diktátorokat, tömeggyilkosokat, háborús bűnösöket és ügynököket védve tett szert fölöttébb kétes hírnévre. Az Inju – A fenevad árnyékában (2008) irodalmár főszereplője rajong egy titokzatos japán íróért, aki hátborzongató regényei hatását azzal is fokozza, hogy senki előtt sem fedi fel az arcát. Hősünk megismerkedik egy gésával, aki azt állítja, hogy jól ismeri a titokzatos írót… Egyes vélemények szerint Schroeder filmje olyan, mintha a pornográfiába hajló japán botrányfilmet, Az érzékek birodalmát (1976) egy ponyvaregénnyel keresztezték volna. A direktor utoljára 2015-ben forgatott egész estés játékfilmet: az Amnesia egy fiatal lemezlovas és egy korosabb asszony különös barátságáról szól, amely mindkettőjük életét megváltoztatja. 2017-ben mutatták be a rendező mind ez idáig utolsó alkotását Le vénérable W. címmel, amely Ashin Wirathu buddhista szerzetes portréja. Schroeder 1991-ben vette feleségül Bulle Ogier színésznőt, gyermekük nem született.


Így készült a film
Mint arról fentebb szó volt, Barbet Schroeder 1985-ben egy mozgóképes interjúsorozatot tett közzé, amelyet Bukowskival készített. Nagy hatást gyakorolt rá az író személyisége és munkássága, és már 1980-ban rábeszélte arra, hogy írjon számára egy forgatókönyvet, ő majd talál hozzá támogatókat. Bukowski nem volt nagy véleménnyel a filmről mint művészeti ágról, de folyamatos anyagi problémái voltak, és a forgatókönyv némi pénzhez juttatta volna, így idegenkedése ellenére vállalta a munkát. Saját életének motívumait használta fel az íráshoz: a történet főszereplője, Henry Chinaski az író alteregója. Schroeder nem ígérgetett a levegőbe, mert valóban szerzett támogatókat a nyolcvanas évek sikeremberei, Menahem Golan és Yoram Globus, a Cannon Films producerei személyében. Ők állítólag már akkor igent mondtak a projektre, amikor Bukowski még egy sort sem írt le a forgatókönyvből: a botrányos író neve elég garancia volt számukra. Golan olvasta Bukowski néhány írását, és rendkívül filmszerűnek találta őket. Bukowski a Törzsvendég megszületéséről szóló Hollywood című regényében így írta le az írói munka kezdetét: „Ment a dolog. Csak az első sor kellett, onnan már ment minden magától. Mindig ott volt bennem, csak kellett valami, ami beindítsa. Máris láttam magam előtt a bárt. Eszembe jutott, hogy akárhová ült le az ember, a férfivécé szaga mindenhonnan érezhető volt. Az ember kénytelen volt rögtön rendelni valamit, hogy valahogy ellensúlyozza. És mielőtt hátrament a férfivécébe, jobban tette, ha négy-öt italt is megivott. És a kuncsaftokat is láttam magam előtt, a testfelépítésüket, az arcukat, hallottam a hangjukat. Máris újra ott voltam. Láttam a csapolt sört abban a keskeny, kiszélesedő pohárban, a fehér sörhabot, amint engem stíröl, ahogy habzik. A sör zöld volt, és az első korty után, kábé a pohár negyedénél az ember levegőt vett, bent tartotta a lélegzetét, és máris sínen volt. A délelőtti műszakban rendes fickó volt a csapos. A párbeszéd már meg is volt, magát írta. Én csak gépeltem...” A szerző őszintén bevallotta azt is, hogy a munkafolyamat csupán azután indult be viszonylag gördülékenyen, miután megkapta a gázsiját, bár korábban azt mondta, az csak gátolná, ha előre felvenné. Mindazonáltal az írás lendülete időnként megtört, főleg akkor, amikor Schroeder – lakhatási problémái miatt – egy időre Bukowskihoz költözött.


Amikor elkészült a forgatókönyv, Schroeder sokszorosította, és szétküldte mindenfelé: producereknek, ügynököknek, színészeknek. Legnagyobb örömére a főszerepre kiszemelt Sean Penn-nek annyira tetszett a szkript, hogy hajlandó volt jelképes összegért elvállalni Henry Chinaski eljátszását. Azonban volt egy feltétele: ragaszkodott ahhoz, hogy a barátja, Dennis Hopper rendezze a filmet. Schroeder egy korábbi konfliktus miatt ki nem állhatta Hoppert, de ragaszkodott volna Pennhez, aki nagy rajongója volt Bukowskinak. Egy találkozót javasolt, négyük részvételével. Abban bízott, hogy Bukowski meggyőzi Pennt, hogy Hopper nélkül is vállalja el a filmet. A találkozón Penn és Hopper bejelentette, hogy már pénzt is szereztek, akár kezdődhetne is a forgatás. Penn kitartott Hopper mellett, szerinte remekül tudnának együtt dolgozni. Felajánlotta, hogy valamilyen formában Schroeder is részt vehetne a produkcióban, jól megfizetnék, és bizonyos szintig beleszólást is kapna a dolgokba. Mindenki abban reménykedett, hogy a másik fél engedni fog az álláspontjából, de ez nem következett be. Schroeder annyira utálta Hoppert, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó átengedni neki a rendezést, Penn viszont semmiképpen nem akart lemondani a barátjáról, ezért új színész után kellett nézni. Sean és Dennis egyébként tényleg jól megértették egymást: a Hopper által rendezett Színek (1988) főszerepét Penn játszotta, míg Penn első rendezésében, az Indián vérben (1991) Hopper kapta az egyik fontos szerepet.


A forgatókönyv eljutott Mickey Rourke-hoz is, akinek szintén nagyon megtetszett. Schroeder úgy gondolta, hogy Mickey remekül el tudná játszani a szerepet, ám Bukowskinak kételyei voltak. Szerinte Rourke tipikus New York-i volt, peckesen járt, „mintha egy banán lenne feldugva a seggébe”. Ő viszont kaliforniainak írta meg a figurát, és a kaliforniai srácok lazák: „Nem rohangálnak, mint pók a falon, kivárnak, és előre megfontolják, mi lesz a következő lépésük. Kevesebbet majréznak. És mindezek alatt ott lapul a képesség: ha kell, ölni tudnak. Csak előtte nem okádnak füstöt.” Az első személyes találkozásra a színész lakásán került sor, ami nem volt éppen egy Hilton luxuslakosztály. Bukowski végül úgy ítélte meg, hogy Rourke is képes lesz megbirkózni a szereppel. Mickey-nek két feltétele volt ahhoz, hogy igent mondjon. Az egyik, hogy Faye Dunaway legyen a női főszereplő, akit szerinte ő meg tudna győzni arról, hogy vállalja el ezt az imázsától kissé távolabb eső szerepet. A másik kívánsága az volt, hogy jó barátja, Frank Stallone is kapjon egy nagyobb szerepet. Frank a világhírű filmsztár, Sylvester Stallone öccse volt, és addigi karrierje szorosan kapcsolódott a testvéréhez. Legnagyobb sikerét a Sylvester által rendezett Életben maradni (1983) című filmmel érte el, amelynek legnépszerűbb slágerét, a Far from Over című dalt Frank énekelte, sőt ő volt az egyik szerző is. Frank épp akkoriban próbált a bátyjától független saját karriert kiépíteni, melynek szerény hozadékáról társblogunk, az Old Time R’N’R Magazine remek cikkében olvashattok.


Faye Dunawayt nem kellett sokáig győzködni arról, hogy vállalja el Wanda Wilcox szerepét. A hetvenes évek egyik legnagyobb hollywoodi sztárja szakmailag csúnyán – és igazságtalanul – megbukott a Joan Crawford életéről szóló Anyu a sztár (1981) című filmmel, és évekre Angliába költözött, hogy új karriert építsen fel magának. Ez a terve sajnos nem sikerült, újabb bukások következtek, ráadásul félresiklott a második házassága is, amelyet a brit sztárfotóssal, Terry O’Neill-lel kötött. (Első férje Peter Wolf rockzenész volt.) Faye vissza akart térni Hollywoodba, és tudta, hogy ehhez egy parádés szerepre van szüksége, amely megint ráirányítja a figyelmet. Ironikus, hogy erre épp egy olyan nőfigura adott neki lehetőséget, aki a nappalokat és éjszakákat az ital bűvöletében élte. Wanda személyisége tökéletesen távol esett mindazoktól a szerepektől, amelyeket Faye korábban játszott, épp ezért tűnt izgalmas színészi feladatnak. Ahogy ő megfogalmazta: „A Hálózat óta nem éreztem ilyen szenvedélyt egyetlen szerep iránt sem” – márpedig Sidney Lumet drámája óta épp tíz év telt el. Dunawayt nehéz természetű színésznőként tartják számon, akinek sztárallűrjei a késésektől a fizikai bántalmazásig terjednek, de arról nem nagyon szoktak cikkezni, hogy hivatásának szenvedélyes megszállottja, akinek igen nagy a munkabírása, és egy-egy fontos filmért hegyeket képes megmozgatni.


Ez történt a Törzsvendég esetében is. A film finanszírozása 1987 elején – nem először és nem utoljára – bizonytalanná vált, mert a Cannon pénzügyi nehézségekkel küzdött. Golan és Globus gyakran élt azzal a módszerrel, hogy filmjeiket már azelőtt eladták, mielőtt egyetlen képkocka is elkészült volna az adott műből, és az így befolyt összegből kezdték el a forgatást. Így készült egyik leghíresebb és legsikeresebb filmjük is, a Charles Bronson nevével fémjelzett Éjféli leszámolás (1983) is. Persze ahhoz, hogy ez a módszer működjön, nemcsak egy ígéretes szinopszis kellett, hanem aláírt szerződések is egy-két közismert sztárral. Ám azok a források, amelyek korábban még folyamatosan csörgedeztek egy-egy Cannon-produkcióra, 1987-ben elapadtak. Faye ekkor mindent bedobott, hogy a projektet életben tartsa. Mindenkit felhívott, akitől akár anyagi, akár bármilyen hasznos támogatást remélhetett, és kitartóan telefonálgatott Golannak és Globusnak is, hogy elérje, takarékossági intézkedéseiknek ne a Törzsvendég legyen az egyik áldozata. Mindenkinek elmondta, hogy egy ragyogó forgatókönyv, egy kitűnő szereposztás és egy csodálatos háttérstáb áll készen a munkára, vagyis egyszerűen kizárt, hogy ennyi kedvező tényező egy veszteséges filmet eredményezzen. Ennek ellenére a két producer letett arról, hogy elkészítse a filmet. Arra hivatkoztak, hogy már így is rengeteget költöttek rá, és Dunaway szerint egy irreális összeget neveztek meg. Kijelentették, hogy amennyiben ezt valaki megtéríti nekik, hajlandók átengedni a projektet, de további pénzt már nem ölnek bele.


Golan és Globus szigorú döntésének hátterében az állt, hogy pénzügyi nehézségeik miatt vissza kellett fogniuk a gyártást, ugyanakkor más produkciók vonatkozásában olyan szerződéseik voltak, amelyek felrúgása sokkal nagyobb anyagi veszteséget okozott volna nekik, mint a Törzsvendég törlése a filmtervek közül. Bukowski kész volt lemondani a filmről, és felajánlotta Schroedernek, hogy visszafizeti neki az előlegként felvett pénzt, ám a direktor számára túl fontos volt ez a projekt. Az is feldühítette, hogy amikor Fred Fuchs közvetítésével sikerült egy új producert találni Francis Ford Coppola személyében, Golan és Globus hirtelen megemelte a tétet, és félmillió helyett már 750 ezer dollárt kért azért, hogy másnak engedje át a filmet. Schroeder először éhségsztrájkba akart kezdeni a Cannon épületénél, majd jobb ötlete támadt. Egy láncfűrésszel állítólag beviharzott Golan irodájába, ki-be kapcsolgatta a gépet, és kijelentette, hogy holnaptól minden áldott nap be fog jönni, és le fog vágni egy darabot a hüvelykujjából, egészen addig, amíg el nem fogy az ujja, vagy nem kötnek egy tisztességes szerződést a film elkészítésére vonatkozóan. Golanra és Globusra mély benyomást tett a megszállottság és elhivatottság eme szokatlan keveréke: mégis felülbírálták elutasító határozatukat, és új megállapodást kötöttek a rendezővel.


Ehhez nyomós indokot szolgáltatott Faye Dunaway is, aki felajánlotta, hogy lemond a gázsijáról és mindenfajta részesedéséről, amennyiben a Cannon mégis zöld utat ad a filmnek. Nincs főnök, ki ne örülne, ha valaki önként és dalolva akar ingyen dolgozni neki, szóval az ajánlat meghallgatásra talált. A Törzsvendég végül mégis a Cannon produkciójában készült el, de a főcímen a cég logója után ez a felirat jelenik meg: „Francis Ford Coppola presents”. Coppola személyesen nem vett részt a gyártásban: két közeli munkatársa, Tom Luddy és Fred Roos szálltak be producerekként. Maga Golan így idézte fel az esetet Hirsch Tibor Filmcézárok című könyvében: „Vannak nehéz rendezők. Például Altman. Makacs, mint egy öszvér, nem hallgat senkire sem. Persze van olyan makacsság, amit szeretek. Készült nálunk egy nagyszerű film, a címe Barfly. Barbet Schroeder, egy igazán tehetséges művész bejött az irodámba, és azt mondta, ha nem engedem, hogy ő legyen a rendező, ott helyben levágja az ujjait. Napokig ott ült a szobámban. Nem lehetett kidobni. Ezt a fajta őrültséget tudom értékelni. Ráadásul a forgatókönyv annyira izgalmas volt, hogy Faye Dunaway hajlandó volt ingyen játszani a főszerepet. De az ilyesmi kivétel. A sztárokkal általában nagyon nehéz. Beképzelt egomániások. Vagy olyanok, mint a gyerekek. A legtöbbnek ideggyógyintézetben lenne a helye.” Az eredeti elképzelés szerint Tully szerepét Helen Hunt játszotta volna. Schroeder végül mégsem őt szerződtette, mert egy nagyobb tapasztalattal rendelkező színésznőt akart Mickey Rourke és Faye Dunaway mellé. Jómagam nem igazán értem ezt a magyarázatot, mert Hunt 1973-ban kezdett filmezni, míg helyettese, Alice Kriege 1976-ban forgatta első filmjét, és a mennyiség szempontjából is Hunt volt előnyben. Szakmai utóéletük sem igazolja Schroeder választását, mert Hunt 1998-ban Oscart kapott a Lesz ez még így se! (1997) című filmért, és 2013-ban A kezelés (2012) mellékszereplőjeként ismét esélyes volt a díjra, míg Kriege esetében az igazán nagy áttörés elmaradt.


A Törzsvendég forgatása 1987. február 2-án kezdődött, és a következő hónapban már véget is ért. Harminckét forgatási nap volt, a stáb Los Angelesben és környékén dolgozott. Wanda lakása a Royal Palms Recovery Home épületében volt, ahol valaha Bukowski és szerelme, Jane Baker Cooley (Wanda modellje) éltek. Ezt azonban senki nem tudta, mígnem Bukowskinak beugrott, hogy miért ismerős számára a forgatási helyszín. A The Golden Horn a Culver Cityben található Big Ed’s bár volt, amely nem sokkal a film bemutatása után leégett, és egy parkoló lett a helyén. A környék azóta annyira átalakult, hogy az egykori helyszínekre már rá sem lehet ismerni. Persze ne gondoljuk azt, hogy amint elhárultak az anyagi nehézségek, a forgatás máris olajozottan zajlott. Előbb Faye Dunaway esett ki a sorból két hétre, mert megbetegedett, kisebb műtéti beavatkozás is szükségessé vált. A stáb úgy döntött, előre veszik azokat a jeleneteket, melyekben Dunawayre nincs szükség, csak Rourke-ra. Ekkor azonban a főszereplő sztárallűrjeivel kellett szembesülniük: Rourke ragaszkodott ahhoz, hogy egy Rolls-Royce kabrió furikázza őt a forgatási helyszínre, ráadásul a kocsi színére vonatkozóan is kikötései voltak. Schroeder kénytelen volt engedni, mert Rourke korábban a szerződésébe foglalta ezt a kitételt is. Ám ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Ugyanis mindkét főszereplő akart egy-egy számára fontos pluszjelenetet, afféle magánszámot, amelyet külön meg kellett volna írni számukra. Rourke egy jelenetet akart a tükör előtt: nem kizárt, hogy Robert De Niro híres tükörjelenetével akart konkurálni a Taxisofőr (1976) című filmből („Are you talking to me?”).


Bukowski ezt nem tartotta túl jó ötletnek, de kiderült, hogy a színésznek vannak még meghökkentőbb óhajai is: puha kalapot akart viselni, a haját pedig varkocsba fogni, ám ezekről a rendező nagy nehezen lebeszélte. Abból viszont Mickey nem engedett, hogy egy olyan napszemüveget viseljen, amelynek a kerete pálmafákat formázott. Bukowski szerint ilyesmit senki nem venne magára Kaliforniában, mégis beleegyezett abba, hogy írjon egy olyan jelenetet, amelyben Rourke felveheti. Annak ellenére, hogy Bukowskinak már a forgatás előtt is több kifogása volt a főszereplővel szemben, amikor az első jelenet forgatásán meglátta, az volt az érzése, hogy fiatalkori önmagát látja. Rourke szinte tökéletesen tudta utánozni Bukowski hangját. Az átlényegülés amúgy mások szerint is remekül sikerült: a The New York Post például 1994-ben a Bukowskiról szóló nekrológját nem az elhunyt író-költő, hanem Mickey Rourke fényképével illusztrálta a Törzsvendégből. Faye Dunaway állítólag úgy vélte, hogy a szerepe miatt nem néz ki igazán jól a filmben, és csak egyetlen lehetősége van arra, hogy bizonyítsa, negyvenhat évesen még mindig kifogástalan a külseje, ha a tagadhatatlanul jó lábai külön figyelmet kapnak. Ezért kért egy rövid jelenetet ahhoz, hogy a néző alaposabban szemrevételezhesse a lábait, amelyekre egyébként az egyik rendőr is elismerő megjegyzést tesz, amikor a kukoricalopás után kollégájával üldözőbe veszi a nőt, aki Henryvel van.


Noha Faye Dunaway az önéletrajzi könyvében határozottan állítja, hogy a forgatás megkezdése érdekében lemondott a gázsijáról és a mindenféle százalékos részesedéséről is, Bukowski mégis úgy tudta, hogy a Cannon napi ötven dollárt fizetett neki, továbbá teljes ellátást és szállást biztosított számára, és kifizette a színésznő repülőjegyét Bostonból Los Angelesbe. (Harminckétszer ötven dollár, vagyis 1600 dollár azért nem egy sztárgázsi, ezt, gondolom, Bukowski is tudta.) Dunaway az egyik jelenetben egy kádban ülve fürdik, miközben Henryvel beszélget. Bukowski szerint Schroeder azt mondta neki, hogy a színésznő folyton amiatt aggódott, hogy a mellei kilátszanak a vízből. (Tényleg kilátszanak.) A jelenetet hússzor vették fel, de nemcsak Faye keblei miatt, hanem azért is, mert Rourke-nak gondja támadt a szövegével, Robby Müller operatőrnek pedig a megvilágítással. Végül minden összejött, Dunaway gátlásai állítólag a Bukowski felesége által mixelt koktéltól oldódtak fel. Az író visszaemlékezései szerint ötezer dollárba került, hogy a kukoricalopás helyszínét használhassák, amely egyébként az Alkoholisták Rehabilitációs Központja tulajdonát képezte. Mellesleg ez ugyanaz a terep volt, ahonnan évekkel korábban Bukowski valódi barátnője tényleg kukoricát lopott. Schroeder megpróbált olcsóbb helyszínt találni, de nem tudott. Bukowski így látta Dunaway nagyjelenetét: „Eszembe jutott, amint Jane ugyanazon a domboldalon tartott felfelé, miközben én egy hatalmas zsák üveget vonszoltam magammal. Csak éppen mikor azt üvöltötte, hogy »kukoricát akarok«, az olyan volt, mintha az egész világot követelte volna magának, a világot, amelyről valahogy lemaradt, vagy a világot, amely csak úgy elhaladt mellette. A kukorica lett volna számára a győzelem, a jutalom, a bosszú, Jane dala. De amikor Francine üvöltötte, hogy »kukoricát akarok«, az olyan ingerülten hangzott, volt valami vinnyogás a hangjában, az a hang nem a piások elkeseredett hangja volt. Nem volt vele semmi baj, jó volt, csak valahogy még se az igazi. Aztán amikor Francine elkezdte tépkedni a kukoricacsutkákat, már tudtam, hogy az egész nem lesz ugyanolyan, és soha nem is lehet olyan, mint az eredeti. Francine színésznő volt, Jane meg egy őrült piás. Kész volt teljesen, nem volt mit tenni, meg volt bolondulva. Csak hogy az ember nem is a tökéletességet várja egy előadástól. A jó utánzat is megfelel.” (Faye Dunaway a Hollywood című Bukowski-regényben Francine Bowers álnéven szerepel.)


Faye-nek a kukoricalopás utáni jelenet volt a kedvence, amikor Wanda odahaza megfőzi a nyers kukoricát, beleharap, utána az éretlen szemeket a tenyerébe köpi vissza, mint egy gyerek. Schroeder elcsodálkozott, mert nem számított arra, hogy Dunaway így fogja eljátszani a jelenetet. Faye megkérdezte, hogy mire számított. Schroeder azt hitte, hogy az ehetetlen magokkal tele fogja köpködni a szobát, Dunaway viszont úgy gondolta, ez túlságosan közönséges viselkedés lett volna. Azért szerette ezt a jelenetet, mert így érzékeltetni tudta, hogy Wanda mennyire elveszett, sebezhető és kiszolgáltatott. A színésznő számára nagyon megkönnyítette a munkát, hogy harmonikus volt a viszonya a rendezővel, és a partnerével, Mickey Rourke-kal kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Dunaway nagyon szerette, ahogy Mickey átadja magát a saját szerepének, teljesen a figura bőrébe bújik, és a reakciói abszolút ösztönösek. Ennek egyik példája az a jelenet, amikor Henry pénzzel tér haza, és azt váratlanul az ágyban fekvő Wandára szórja. Ez nem volt így leírva a forgatókönyvben, ám Rourke ösztönösen úgy érezte, hogy abban a helyzetben ez a figura helyes reakciója. Faye szerint Mickey tele volt ilyen meglepetésekkel, ami lehetővé tette, hogy játékuk életszerű legyen, és interakcióik ne legyenek előre kiszámíthatók és kiszámítottak.


Henry, a törzsvendég és Eddie, a csapos verekedésének kulcsjelenetét dublőrökkel vették fel, csak a közelképeken látszik Rourke és Stallone arca. Bukowski jelen volt a forgatáson, és elmondta a dublőröknek, annak idején hogyan verekedett: „Körbetáncoltam, gyenge balhorgokkal kezdtem, egyszer-egyszer előretörtem, jobbal-ballal szurkáltam a levegőt. Ennyi. […] Tényleg nem nyújtottam valami szép látványt. Kezdetben túl sokat táncikáltam. Körbe-körbe. Aztán a bámészkodók ránk nyomultak, és valaki előbb-utóbb közbelépett. Azt hiszem, az ivászat ellenére az ütésváltások igen kemények voltak. Aztán egy időre meghátráltunk, felmértük a helyzetet, újra támadásba lendültünk, öklöztük egymást. Végül már csak arról szólt a dolog, ki a keményebb csávó. Csak egy nyerhetett. És a bunyóknak soha nem is lett vége, míg valaki el nem veszítette az eszméletét.” A jelenetet kétszer vették fel, mert Bukowski szerint az első felvételen a bunyó kezdettől fogva elég brutális volt, míg az ő valódi bunyói a csapossal mindig a vége felé durvultak el, addig inkább a körülöttük lévő kíváncsiskodóknak bohóckodtak. Schroeder ennek figyelembevételével ismételtette meg a felvételt, Bukowski pedig egészen meghatódott attól, hogy egy rendező ennyire odafigyel arra, amit az író mond.


A vágástól a bemutatóig
A Budapesten született Gárdos Éva a Vöröskereszt menekültjeként érkezett az Egyesült Államokba. Francis Ford Coppola mellett is dolgozott az Apokalipszis most (1979) című filmben. Ő volt a Törzsvendég vágója, és tetszett neki a felvett anyag, amelyből természetesen a lehető legjobbat akarta kihozni. A filmhez Trevor Jones írt volna eredeti kísérőzenét, ám Schroeder úgy gondolta, jobb lenne egy különféle zeneszámokból válogatott soundtrack. Elképzelhető, hogy a producerek sem lelkesedtek azért, hogy fizessenek Jonesnak a zenéért, ha van olcsóbb megoldás is. Golan és Globus naponta telefonáltak Schroedernek Londonból, ahol üzleti ügyben tartózkodtak, hogy ingyenes konzervzenét használjon. A direktor viszont ragaszkodott a gondosan kiválasztott zeneszámokhoz, bár tudta, hogy sokba kerül majd megszerezni a jogokat. Olyan előadók felvételeiről volt szó, mint például a Booker T. & the M.G.s, a The Nighthawks, a Shot Jackson and Friends, a The Lounge Lizards, Albert King, Jimmy Smith, John Coltrane, Rico Rodriguez, a The Ridge Quartet és Terry Riley. A soundtracket egyes források szerint Jack Baran társproducer és zenei rendező állította össze, mások úgy tudják, Schroeder ízlése érvényesült, jómagam pedig úgy gondolom, közös munkáról volt szó. A klasszikus darabokat állítólag maga Mickey Rourke válogatta: Zongoraverseny No. 25 (Mozart), Exsultate, jubilate, K166 (Mozart), 4. zongoraverseny (Beethoven), B-dúr zongoratrió, op. 97 (Beethoven), 6. (Tragikus) szimfónia (Mahler), A-moll concerto grosso, op. 6/4. (Händel).


Bukowski a vágás közben döbbent rá arra, hogy ha egy író inkább lóversenyre jár a forgatás helyett, a rendező és a főszereplő pedig antialkoholista, akkor komoly baklövés is történhet. Az egyik jelenetben ugyanis Henry „Ennyi volt!” felkiáltással eltol magától egy fél üveg sört. Az író szerint az igazi alkoholisták fetrengenének a röhögéstől egy ilyen jelenet láttán, mert egy vérbeli piás ilyet sose csinál: kiissza az italt az utolsó cseppig, és legfeljebb csak azután mondja, hogy „Ennyi volt!” Schroeder erre azt válaszolta, hogy a kifogásolt jelenetet ötször vették fel, és a legjobb verziót választották ki. Ugyanakkor hozzátette, hogy van olyan felvétel is, ahol már csak pár csepp sör van az üvegben. Bukowski szerint még a pár csepp is sok, de azt mondta, még úgy is jobb, mint ha félig teli üveget látnának a nézők. A vágószoba padlóján végezte Bukowski rövid színészi szereplésének egy része is. Egy kocsmatölteléket (ki mást?) játszik, és a jelenetében improvizált: amikor azt látta, hogy őt veszi a kamera, hatalmasat kortyolt a söréből, megforgatta a szájában, utána kb. tizenöt centiméterről úgy köpte vissza az egészet az üvegbe, hogy állítólag egy csepp sem ment mellé. Életében először csinált ilyet, remek mutatványnak tartotta, ám Schroeder nem tartott rá igényt. Szerinte a nézőket ezután már érdekelni kezdené, hogy ki ez az alak, pedig a történetben semmi jelentősége nincsen.


Miután Bukowski megnézte a film végső változatát a vágószobában, Schroeder őszinte véleményt kért tőle. Az író azt mondta, Rourke alakítása tetszett neki, Dunaway játéka viszont „kicsit olajozottabban is mehetett volna”. Faye-t illetően a rendező nem osztotta Bukowski véleményét: szerinte Dunaway nagyon jó volt, és amikor őt vette a kamera, a film életre kelt. Ami Mickey-t illeti, Bukowski később már róla is kritikusan nyilatkozott. Eleinte elismeréssel adózott annak, hogy Rourke képes volt a saját egyéniségével gazdagítani a figurát, anélkül hogy eltorzította volna azt, és érezhető volt, hogy mindent belead, mert valóban szereti a szerepet. A bemutató után már az volt a véleménye, hogy a színész túlzásokba esett, magamutogató volt, és hiteltelen. Az antialkoholista Rourke néhány, a piálással kapcsolatos csípős megjegyzéssel viszonozta Bukowski pálfordulását. A film azonban valószínűleg neki sem igazán tetszett, mert a promócióban már nem vett részt teljes lelkesedéssel, Schroedert pedig utólag egy „egocentrikus fasz”-nak, egy „seggfej”-nek nevezte. A Törzsvendég hivatalos ősbemutatója 1987 májusában volt a cannes-i filmfesztiválon. A versenyprogramban szerepelt, és bizakodó remények szerint nemcsak az Arany Pálmára volt komoly esélye, hanem a legjobb férfi és női alakítás díjára is. Bár a médiaérdeklődés megvolt, de a film népszerűsítése szempontjából nem tett jót, hogy Rourke alig mozdult ki a cannes-i hotelszobájából, és szinte senkinek nem adott interjút. Schroeder és Bukowski egyaránt csodálkoztak azon, hogy akkor egyáltalán minek ment el Cannes-ba. Faye Dunaway viszont szívesen sütkérezett a médiaérdeklődés fényében, örömmel nyilatkozott, pedig általában ő sem szeret interjúkat adni, és bezsebelte az alakításáért kapott – megérdemelten pozitív – kritikákat. Több újságíró is azon a véleményen volt, hogy Wanda megformálása parádés visszatérést jelent számára az amerikai filmvilágba. Noha szerepajánlatokban valóban nem szenvedett hiányt, fénykorának nagy sikereit már soha többé nem tudta megismételni. Ennek ellenére mindmáig a Törzsvendég az egyik kedvenc saját filmje. Nyolc évvel később egyébként a Piások (1995) című filmben ismét eljátszott egy alkoholista nőt. A Törzsvendég Amerikában lényegében megbukott: a hivatalos adatok szerint a hárommillióból forgatott film mindössze 3 221 568 dollárt jövedelmezett.


Törzsvendég (Barfly, 1987) – amerikai filmdráma. Forgatókönyv: Charles Bukowski. Operatőr: Robby Müller. Zene: Jack Baran. Díszlet: Bob Ziembicki és Lisa Dean. Jelmez: Milena Canonero. Vágó: Gárdos Éva. Rendező: Barbet Schroeder. Főszereplők: Mickey Rourke (Henry), Faye Dunaway (Wanda Wilcox), Alice Krige (Tully), Jack Nance (detektív), J. C. Quinn (Jim), Frank Stallone (Eddie), Sandy Martin (Janice), Roberta Bassin (Lilly). Magyarországi bemutató: 1992 (Vico, VHS).

2021. április 15., csütörtök

MACSKA A FORRÓ BÁDOGTETŐN

„S apám, te, a bús magaslaton állva,
Vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.
Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”
(Dylan Thomas:
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába)

Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámája, a Macska a forró bádogtetőn három évvel a Broadway-premier után, 1958-ban került filmszalagra. A mű egyik kulcsmotívuma a férj latens homoszexualitása, amely miatt már a színpadi változat számára is helyenként át kellett írni az eredeti szöveget, a szigorú cenzúra miatt pedig a filmverzió érdekében további átdolgozásokra volt szükség. Ezt a rendező, Richard Brooks végezte el, aki forgatókönyvíróként is jelentős művész volt. A két főszerepre több jelölt mérlegelése után Elizabeth Taylort és Paul Newmant választották. A forgatás megkezdése után néhány nappal Taylor férje, Mike Todd filmproducer légi szerencsétlenségben életét vesztette. Az özvegyen maradt fiatalasszonyt annyira lesújtotta a tragédia híre, hogy mindenki azt hitte, képtelen lesz befejezni a filmet. Miután visszatért a forgatásra, rövidesen újabb problémák támadtak körülötte: viszonyt kezdett halott férje legjobb barátjával, Eddie Fisher énekessel, aki ráadásul Liz legjobb barátnője, Debbie Reynolds férje volt. Az erkölcsbotrány eleinte azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konzervatív közönség bojkottálni fogja a filmet – végül ennek épp az ellenkezője történt. A nézők tódultak a mozikba, hogy kombinéban lássák a ledér filmsztárt, aki alig néhány hét alatt vált gyászoló özvegyből egy családi tűzhelyt szétromboló, csábító szirénné. A Macska a forró bádogtetőn nemcsak kereskedelmi sikert ért el, hanem többnyire kedvező kritikákat is kapott, még a „léha” Taylor alakítását is elismerő szavakkal méltatták. Mindazonáltal sokan úgy vélik, hogy a Fisher-ügynek köszönhető, hogy a színésznőt nem jelölték Golden Globe-ra, az Oscart pedig a jelölés ellenére se kapta meg. Williams darabjából 1976-ban és 1984-ben egy-egy tévéfilm is készült, melyek közül az utóbbi volt az, amely a dráma eredeti szövegéből indult ki.


A CSELEKMÉNY
Harvey Pollitt a hatvanötödik születésnapját ünnepli. A gazdag ültetvényes tudja, hogy már nem fog sokáig élni, hiszen az orvos megállapította, hogy rákos beteg. Nagyobbik fia, Gooper jóvoltából már unokák veszik körül. A „jó fiú” a feleségével együtt titokban azt reméli, hogy örökölni fogja apja nagy vagyonát. Az öregember kedvence azonban a kisebbik fiú, Brick, akinek a felesége, Maggie gyönyörű és kívánatos asszony. Pollitt abban bizakodik, hogy Maggie hamarosan gyermeket szül a fiának, és újabb unokával gyarapodik a család. Brick viszont nem gondol a gyereknemzésre. Mióta elveszítette legjobb barátját, azóta egyre többet iszik, és megvádolja a nejét, hogy megcsalta őt az elhunyt cimborával. A családfő születésnapi ünnepségén régóta eltemetett sérelmek törnek a felszínre, és a törékeny családi idill szertefoszlik. Vajon van-e remény az újrakezdésre, megmaradt-e valami azokból a régi érzésekből, amelyek Bricket és Maggie-t egykoron összehozták, vagy már csak a gyűlölködés tartja együtt őket?


A SZÍNDARAB
A Macska a forró bádogtetőn Tennessee Williams egyik legismertebb drámája, melynek alapjául a szerző 1952-es novellája, a Three Players of a Summer Game szolgált. Williams 1953-ban kezdett hozzá a drámához, amelyet a következő évben fejezett be. Ez az egyik legjobb és legsikeresebb darabja, amely a személyes kedvence is volt. A cselekmény helyszíne egy déli ültetvényes birtoka a Mississippi-delta vidékén. A dráma elején, a díszlettervező számára írt jegyzetben Williams így írt a helyszínről és saját elképzeléseiről: „A szín: lakó- és egyszersmind hálószoba a Mississippi-delta egyik nagyültetvényesének házában. Emeleti erkélyre nyílik, ez alkalmasint körülfut az egész épületen. Széles, kétszárnyú ajtó vezet ki rá, kettő is. Azokon át a fehér balusztrádot látni, s mögötte a derült, nyári eget. A darab folyamán lassan bealkonyul, s leszáll az éj. Mert a cselekmény időtartama pontosan ugyanannyi, mint az előadásé, leszámítva persze a negyedórás szüneteket. A berendezés stílusa nem éppen az, amire a delta legnagyobb gyapottermelőjének házában számítanánk. Viktória-kor, némi távol-keleti beütéssel. Valaha ebben a szobában élt halála napjáig az ültetvény két eredeti tulajdonosa, egy öreg agglegénypár: Jack Straw és Peter Ochello, és azóta nem sok változott. Más szóval idézzen szellemeket ez a hely: kísértsen benne egy szelíd és poétikus kapcsolat valami szokatlan gyöngédséggel átszőtt emléke. Talán nem lényeges, és kár is beszélnem róla, de láttam egyszer egy elmosódott fényképreprodukciót Robert Louis Stevenson szamoai házának tornácáról – ott töltötte a költő utolsó éveit –, s a tropikus nap sütötte, tropikus eső verte, bambusznádból és vesszőből készült kerti bútor avult fáján, ott vibrált ilyen enyhe fény. Ez járt eszemben, mikor magam elé képzeltem a darab színterét, s ez juttatta eszembe a derült nyári késő délután kegyelmet, vigaszt és nyugalmat árasztó világítását, s azt, hogy abban minden, még a halálfélelem is, enyhül és elcsitul. Mert itt a színpadkép végletes emberi indulatok drámájának háttere, s ezért kell ilyen szelídnek lennie.”


A díszleteket így részletezte: „A fürdőszobaajtó az egyik oldalsó falon nyílik, s csak a halványkék csempe és ezüst törölközőtartó látszik rajta keresztül. Szemben, másik oldalt van a hallajtó. A berendezési tárgyak közül kettőről érdemes beszélni. Az egyik a nagy kettős ágy. Ez – fontos szerepének megfelelően – álljon szabadon, sőt az ágyat fejtől meg is kell egy kicsit emelni, hogy jobban lássék rajta a játék. Hátul, a két hatalmas erkélyajtó közötti falnál egy korunkra jellemző monstrum áll, ez a másik: a („hi-fi”, három hangszórós) zenegéppel és televízióval egybeépített házibár, tele pohárral és üveggel. Az ezüst tompa fénye és a sokszínű üvegcsillogás tarka átmenet az enteriőr szépia-tónusa (rőtaranya) és az erkély, valamint az ég hideg (fehér és kék) színei között. Ez a bútordarab (?!), ez az emlékmű valóságos és hiánytalan hálatárgygyűjteménye mindazoknak a kényelmeinknek s öncsalásainknak, amelyek mögé el szoktunk bújni olyan tények elől, mint amilyenekkel a darab figurái találják szemben magukat... A színpadi kép azonban a világért se legyen oly naturalista, mint amilyet ez a leírás sugalmaz. Úgy gondolom, a falak mennyezet helyett olvadjanak át titokzatosan a levegőbe, az ég boltozza be az egész színpadot, s a csillagokat és a holdat csak opálos, sápadt fénye jelezze, mintha rosszul beállított távcső lencséjén keresztül látnánk. Kell még gondolnom valamire? Ja igen, kék és borostyánsárga üvegezésű, félköríves, felül világító ablak legyen (legyezőbordázattal) minden ajtó fölött, és az a legfontosabb, hogy a tervező hagyjon minél több szabad területet, ahol a színészek mozoghatnak (elárulhatják nyugtalanságukat, a kitörni készülő indulatot), mintha csak balettszínpadról volna szó.”


Ami a történetet illeti, a szerző Harvey Pollitt, a családfő (a magyar fordításban: Ópapa) és a családtagok egymás közötti kapcsolatait vizsgálja, különös tekintettel a kisebbik fiúra, Brickre és feleségére, Maggie-re, a „macská”-ra. Williams a párbeszédekkel a délvidék nyelvhasználatát igyekezett visszaadni. A dráma kulcsmotívumai a társadalmi szokások, a kapzsiság, a felszínesség, a rosszindulat, a romlás, a szexuális vágy, az elnyomás és a halál. Az alkoholista Brick vonatkozásában felmerül a homoszexualitás motívuma is: a férfiközpontú, homofób déli társadalomban Brick önmaga előtt sem meri felvállalni a hajlamát, amely magyarázat lehet arra, miért hidegült el szegény családból származó, gyönyörű feleségétől. A homoszexualitás az ötvenes években még az Egyesült Államokban is tabutémának számított, így erre vonatkozóan a darab többet sugall, mint amennyit kimond. A Macska a forró bádogtetőn 1955-ben Pulitzer-díjat kapott, és elnyerte a New York-i drámakritikusok díját is. A török származású Elia Kazan, a huszadik századi amerikai kultúra egyik fontos alakja nagy sikert aratott egy másik Williams-dráma, A vágy villamosa 1949-es színre vitelével és két évvel későbbi filmváltozatával. Kazan még 1955-ben elvállalta, hogy megrendezi a Broadwayn a Macska a forró bádogtetőn színpadi változatát is. A már említett tabutémák miatt azonban átdolgozásokat kért a szerzőtől, főleg a harmadik felvonás vonatkozásában. A New Directions Publishing 1955-ben kiadta a drámát: a kötet tartalmazta az eredeti befejezést és a színpadi változatét is.


A Broadway-bemutatóra 1955. március 24-én került sor a Morosco Színházban. Maggie-t Barbara Bel Geddes (később a Dallas című világsikerű tévésorozat Ellie-je), Bricket Ben Gazzara, Ópapát Burl Ives, Ómamát Mildred Dunnock, Goopert Pat Hingle, Mae-t pedig Madeleine Sherwood játszotta. A darab 694 előadást ért meg. Elia Kazant és Barbara Bel Geddest a következő évben jelölték az amerikai színházi szakma legnagyobb elismerésére, a Tony-díjra, akárcsak magát a drámát és Jo Mielziner díszlettervezőt, ám egyikük sem kapta meg az elismerést. (Ben Gazzara is jelölt volt, de egy másik színműben nyújtott alakításáért.) A szereplők közül Burl Ives és Madeleine Sherwood a filmváltozatban is megismételhette kiemelkedő alakítását. Williams egy 1974-es színpadi változat kedvéért újra átdolgozta a drámát, és számos olyan szöveget visszaillesztett a darabba, amelyeket annak idején Kazan kívánságára távolított el. A Macska a forró bádogtetőn magyar nyelven először a Nagyvilág című irodalmi folyóirat 1962/8. számában jelent meg Bányay Geyza fordításában. Könyv alakban 1964-ben az Európa Könyvkiadó adta ki ugyanezt a fordítást a Tennessee Williams színdarabjaiból összeállított Drámák című kötetben. A magyar ősbemutató 1967. február 3-án volt a budapesti Vígszínházban: Maggie-t Ruttkai Éva, Bricket Darvas Iván, Apust (Ópapa) Páger Antal, Anyust (Ómama) Bulla Elma alakította. Az egyik előadás első felvonását megtekintette az akkor épp Budapesten tartózkodó Orson Welles is, akinek annyira tetszett Darvas játéka, hogy szerződtetni akarta őt a Halhatatlan történet (1968) című filmjéhez, amelyet Magyarországon akart forgatni. (A mű végül máshol és Darvas nélkül készült el.)


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előkészületek
Az MGM nem sokkal a színházi premier után megvásárolta a darab megfilmesítési jogát. Az első perctől kezdve világos volt, hogy a drámát át kell írni ahhoz, hogy a cenzorok ne emeljenek kifogást a film ellen, ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy a mondanivaló ne vesszen el teljesen. E két szempont egyeztetése meglehetősen időigényes feladatnak ígérkezett, és közben a Brick szerepére kiszemelt James Dean egy autóbalesetben életét vesztette. Pedig az óriási népszerűségnek örvendő fiatal sztár kicsit saját magát is játszhatta volna, hiszen ő is homoszexuális hajlamokkal küzdött, de erről akkoriban csak nagyon kevesen tudtak. A női főszerepet Grace Kellynek szánták, ő viszont visszalépett, mert amíg a szkript körüli huzavonák zajlottak, feleségül ment Rainer monacói herceghez, és feladta a filmezést. (A Sors különös tréfája, hogy 1982-ben Grace is egy autóbalesetben hunyt el.) A legmegfelelőbb rendezőt nem kellett sokáig keresgélni, mert a színdarab rendezője, Elia Kazan tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra, ráadásul igényes filmográfiájában két sikeres Williams-adaptáció is volt már: A vágy villamosa és a Baby Doll. Az illetékesek nagy meglepetésére azonban Kazan nemet mondott az ajánlatra. A direktor ugyanis megunta, hogy örökösen vitatkoznia kellett a szerzővel, aki nem akarta megérteni, hogy a cenzúra szempontjából még mindig könnyebb leírni valamit, mint ugyanazt megeleveníteni a színpadon vagy a filmvásznon. Abból is elege lett, hogy a kritikusok kezdték úgy emlegetni, mint Williams árnyékát, aki a híres író nélkül már nem is képes jelentőset alkotni. Bár ezt a filmet nem vállalta, 1959-ben megint hajlandó volt arra, hogy színpadra vigye a szerző következő darabját, Az ifjúság édes madarát, ám annak filmváltozatát szintén visszautasította. Kazan után az MGM a magyar származású George Cukornak ajánlotta fel a Macska a forró bádogtetőn megrendezését. Őt érdekelte is a dolog, mert nagy lehetőséget látott abban, hogy egy tabutémáról elsőként beszéljen nyíltan egy hollywoodi filmben, de visszalépett, miután megtudta, hogy a cenzorok miatt a forgatókönyvben mellőzni kell a darab homoszexuális utalásait. Cukor egyébként maga is homoszexuális volt, ami nyílt titoknak számított Hollywoodban. Mindazonáltal a botránysajtó nem kürtölte világgá a hajlamait, pedig a villájában rendezett hétvégi partik, melyek során a bárokban és edzőtermekben felszedett fiatal férfiak meztelenül pancsikáltak az úszómedencében, egyre több emberrel ismertették meg a titkát.


A rendezői székbe végül Richard Brooks ülhetett, aki James Poe-val közösen írta a forgatókönyv végső változatát. Poe friss Oscar-díjas volt, az elismerést harmadmagával kapta a 80 nap alatt a Föld körül (1956) című filmért, ámbár előtte pereskednie kellett azért, hogy a nevét feltüntessék a stáblistán. Brooks úgy gondolta, hogy Williams drámáját mindenképpen érdemes megfilmesíteni még súlyos kompromisszumok árán is. Megvoltak persze a maga jelöltjei a két főszerepre – Tony Franciosa és Ava Gardner –, ennek ellenére a film mégsem velük valósult meg. Az MGM szakemberei mindkét főszerep esetében fontolóra vettek minden szóba jöhető színészt. A Baby Doll főszereplője, Carroll Baker boldogan eljátszotta volna Maggie-t, de a szerződése a Warnerhez kötötte. Ott viszont egymás után három szerepet is visszautasított, így az volt a válogatós sztár büntetése, hogy nem adták kölcsön az MGM-nek. Felmerült Marilyn Monroe és Lana Turner neve is. Brick szerepére Robert Mitchum, Elvis Presley és Montgomery Clift voltak a legesélyesebbek, ám mindhárman nemet mondtak. A kiemelkedő tehetségű Clift szereplése ugyanazért lett volna érdekes, mint James Deané: ő is a fiatalok egyik bálványa volt, homoszexuális hajlamokkal. És majdnem ugyanúgy végezte, mint ő: bő hét hónappal Dean halála után, 1956. május 12-én Clift súlyos autóbalesetet szenvedett, miután távozott egy összejövetelről, melyet Elizabeth Taylor otthonában rendeztek. Barátja, a szintén színész Kevin McCarthy rohant vissza a színésznő házába, hogy segítséget hozzon: Liz nyúlt bele a fuldokló, súlyosan sérült Clift szájába, hogy eltávolítson egy törött fogat, amely kis híján a férfi halálát okozta. Clift arcsérülései plasztikai műtétek sorozatát igényelték, így már amúgy sem lett volna alkalmas arra, hogy eljátssza a jóképű Bricket.


A lehetséges jelöltek között volt még Don Murray, valamint az atlétából színésszé avanzsált Floyd Simmons is. A legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy a színpadi változat színésze, a nagyszerű Ben Gazzara játssza el a szerepet a filmben is. Gazzara azonban nem értett egyet azzal, hogy a mű homoszexuális utalásait cenzúrázzák, ezért elutasította a felkérést. A cenzúrával Paul Newman sem értett egyet, ő viszont állítólag csak azután szerzett erről tudomást, miután aláírta a szerződést. Tennessee Williams kifejezetten Burl Ives számára írta Ópapa (a filmben: Nagyapus) szerepét, amelyről a fentebb említett Orson Welles Budapesten mégis azt mesélte, hogy a szerző neki szánta. Ives korábban inkább folkénekesként volt ismert, ezért egyesek azt hitték, az írónak elment az esze, hogy ragaszkodik hozzá. A siker Williamset igazolta, és Ivest a filmváltozathoz is szerződtették. Pedig korban egyáltalán nem illett hozzá a szerep: negyvenhat éves volt a színházi premier idején, és úgy játszott egy hatvanöt éves férfit. A filmbeli nagyobbik fiát alakító John Carsonnál a valóságban csak egy évvel volt öregebb, míg a kisebbik fiát megformáló Paul Newman és közte is csupán tizenhat év volt a korkülönbség. Mint fentebb már említettem, az eredeti Broadway-előadásból a Mae-t alakító Madeleine Sherwood is bekerült a filmverzióba.


Elizabeth Taylor
Minden idők egyik leghíresebb hollywoodi filmsztárja, Elizabeth Taylor gyerekszínészként kezdte a pályát. Mint oly sok esetben, a háttérben ezúttal is egy ambiciózus anya állt, aki saját álmait a lányán keresztül akarta valóra váltani, mert Lizt kezdetben nem különösebben érdekelte a filmvilág. Félő volt, hogy ha kinő a gyerekszerepekből, éppúgy eltűnik a süllyesztőben, mint például Shirley Temple, a harmincas évek ünnepelt gyerekszínésze. A mama azonban kitartóan támogatta a gyermekét, és a filmmogulok is úgy ítélték meg, hogy a gyönyörű nővé érett Elizabeth képes lenne arra, hogy felnőtt színészként is busás profitot termeljen nekik a filmjeivel, mint addig. A váltás a gyerekfilmekről a felnőtt filmekre persze nem ment egyik pillanatról a másikra, ám időközben Lizben is feltámadt a becsvágy, és elhatározta, hogy komoly színésznővé válik. Az óriás (1956) című George Stevens-eposzban James Dean és Rock Hudson mellett bizonyította be, hogy valóban van tehetsége a színjátszáshoz, a szintén monumentális Esőerdő megye (1957, Edward Dmytryk) női főszerepéért pedig már Oscarra is jelölték. Amikor megkapta a Macska a forró bádogtetőn forgatókönyvét, azonnal megérezte, hogy Maggie egy újabb nagyszerű lehetőséget jelent arra, hogy még feljebb emelkedjen a hollywoodi ranglétrán. Mégsem mondott azonnal igent az ajánlatra. Két sikertelen házasság után ugyanis végre megtalálta a boldogságot a nálánál huszonöt évvel idősebb producer, Mike Todd oldalán. A férfi mindent megadott imádott feleségének, rendszeresen drága ajándékokkal halmozta el, szó szerint tejben-vajban fürösztötte őt. Közös gyermekük is született, egy Liza nevű lány. Elizabeth annyira élvezte a boldog feleség és családanya szerepét, hogy hajlandó volt lemondani érte Maggie szerepéről.


Szerencsére Mike Todd is elolvasta a forgatókönyvet. A férfi meg volt győződve arról, hogy felesége nemcsak gyönyörű, hanem kiemelkedően tehetséges is. Rábeszélte őt, hogy vállalja el a szerepet, mert utána az Oscar-díj magától fog az ölébe hullani. Taylor mindenben hallgatott a férjére, ezért igent mondott a filmre. Todd egy új szerződést harcolt ki a számára, amely szerint a Williams-adaptáció után már csak egy filmet kell forgatnia az MGM-nek, és utána függetlenné válik a stúdiótól, ahol a karrierje elkezdődött. Richard Brooks 1954-ben már forgatott egy filmet Lizzel, de az Amikor utoljára láttam Párizst még csak sejteni engedte, hogy a fiatal színésznő esetleg sokra viheti felnőttként is. Amikor újra találkozott vele, megdöbbent azon, hogy Taylor pár év alatt mennyire megváltozott: szebb volt, mint első közös filmjük idején, és áradt belőle a magabiztosság. Brooks egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Elizabeth kimagasló alakítást fog nyújtani mint Maggie. Mindezért a színésznő heti 4750 dollár gázsit kapott. Brooksszal ellentétben Paul Newman viszont egyáltalán nem örült annak, hogy Elizabeth Taylor lesz a partnere, mert az álomgyár által kreált sztárnak tartotta őt, nem pedig komoly drámai színésznőnek. Newman a Lee Strasberg és Elia Kazan nevével fémjelzett Actors Studio növendéke volt, az ún. „method acting” híve. Nem tudott arról, vagy nem törődött vele, hogy Liz kifejezetten jól tudott együtt dolgozni a method acting olyan sztárjaival, mint James Dean, Montgomery Clift vagy később Marlon Brando, akik a magánéletben közeli barátai lettek. Miután elkezdődött a forgatás, Newman belátta, hogy tévesen ítélte meg a partnernőjét. Liz játéka elementáris volt, természetes és drámai erejű: nem játszotta, hanem élte a szerepet. Ehhez a bi- és homoszexuális Dean és Clift bizalmas barátjaként egyébként is megvolt a személyes élményanyaga. Az alkotók eredetileg azt tervezték, hogy fekete-fehérben forgatják le a filmet, mert az ötvenes években ez volt a bevált gyakorlat művészfilmek esetében. Amikor eldőlt, hogy a két főszerepet Taylor és Newman játssza, Brooks ragaszkodott ahhoz, hogy színesben forgassanak, mert ki akarta használni Paul feltűnően kék és Elizabeth ibolyakék szemének vonzerejét.


A forgatás
A Macska a forró bádogtetőn forgatása 1958. március 6-án (más források szerint: március 12-én) kezdődött. A belsőket az MGM hollywoodi stúdiójában vették fel. A Pollitt-birtok a Long Island-i Coleman Estate volt. Az első napokban nem volt semmi különösebb probléma, gördülékenyen ment minden. Március 19-én azonban Elizabeth Taylor megbetegedett, belázasodott. Le kellett mondania a forgatást, de mindenki bízott abban, hogy a gondos ápolás mellett gyorsan felépül. Betegsége miatt letett arról, hogy 22-én elkísérje a férjét New Yorkba, egy díjátadóra. Todd ekkor néhány barátját próbálta rábeszélni, hogy tartsanak vele, például Joseph L. Mankiewicz rendezőt és Kirk Douglas színészt. Mindketten nemet mondtak. Így a két pilótán kívül csak Art Shaw író szállt fel a gépre Todd-dal. Shaw épp a Mike Todd kilenc élete című biográfián dolgozott. Sajnos kiderült, hogy a producernek nincs kilenc élete: a rakománnyal túlterhelt kétmotoros repülő egyik motorja a viharos időben meghibásodott, a gép irányíthatatlanná vált és lezuhant. Senki nem élte túl a katasztrófát. Todd teste szénné égett, a maradványokat csak a jegygyűrű és a platina mandzsettagombok alapján tudták azonosítani. A források eltérnek abban, hogy Elizabeth Taylor hogyan értesült a tragédiáról. Vannak, akik úgy tudják, hogy kétségbeesetten virrasztotta át az éjszakát, mert Todd nem telefonált, pedig mindig szokott, valahányszor földet ért. Biztos volt abban, hogy valami baja esett. Mások szerint betegsége miatt mély álomba merült, és másnap reggel Todd személyi titkárától és a család orvosától tudta meg, hogy mi történt.


Imádott férje halálhírére Taylor teljesen összeomlott. Kíváncsiskodók és újságírók gyülekeztek a háza körül, mindenki látni akarta a gyászoló özvegyet. Az MGM saját biztonsági őreivel védte a filmsztár nyugalmát. A házba csakis a családtagok és a leghűségesebb barátok léphettek be. Elizabeth megállás nélkül zokogott, a nyugtatók sem javítottak az állapotán, enni egyáltalán nem tudott, alig lehetett belediktálni egy-két falatot. Amikor éppen nem zokogott, azt hajtogatta, hogy a férjével kellett volna mennie, és legalább együtt haltak volna meg. Hűséges barátnője, Debbie Reynolds magához vette Liz három gyermekét – előző férjétől, Michael Wildingtől született két fiát és Mike Toddtól született lányát –, mert anyjuk nem volt abban az állapotban, hogy felelősségteljesen gondoskodjék róluk. Mike Toddot Chicagóban temették el. Első házasságából született fia, Mike Todd Jr. azt szerette volna, ha a maradványokat elégetik, de Liz ebbe nem egyezett bele. Todd 89 éves édesanyját akkor éppen egy szanatóriumban ápolták, és nem szóltak neki a fia haláláról, mert attól tartottak, hogy az állapota még rosszabbra fordul. A temetés botrányos körülmények között zajlott. A kíváncsiskodók ellepték a helyszínt, letaposták a sírokat, sült krumplit ettek és kólát ittak, úgy nézték a „műsor”-t. Többen is megpróbáltak a gyászoló színésznő közvetlen közelébe kerülni, a biztonságiaknak alig sikerült távol tartaniuk őket. Voltak, akik tapintatlanul odakiabáltak Liznek, hogy emelje fel a fátylát, mert látni akarják a könnyeit. (Közel húsz év múlva újabb botrány történt, amikor 1977-ben sírrablók gyalázták meg Todd sírját. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a temetéskor Taylor egy százezer dolláros gyűrűt húzott a halott ujjára. A Todd maradványait tartalmazó zsákot egy közeli fa alatt találták meg. A maradványokat a korabeli fogászati papírok alapján újra azonosítani kellett, ezután ismeretlen helyen megint eltemették.)


A botrányba fulladt temetés tovább rontott Liz állapotán, és a színésznő mély depresszióba zuhant. Ebből csak a sógornője tudta felrázni, aki határozott hangon figyelmeztette arra, hogy Liznek három gyermeke van, és Mike valószínűleg nem örülne, ha elhanyagolná őket. Az MGM egyik producere, Pandro S. Berman gyengéden figyelmeztette a félbehagyott filmre is, és emlékeztette őt arra, hogy néhai férje milyen sokat várt feleségének ettől az alakításától. Sokat számított Todd legjobb barátja, Eddie Fisher énekes támogatása is, aki mellesleg Debbie Reynolds férje volt. Taylor végül elhatározta magát, és bő három héttel férje halála után, április 14-én visszatért a stúdióba, hogy folytassa a forgatást. Nem nézett ki túl jól: arca sápadt volt, több kilót fogyott az elmúlt hetekben, és gyengének érezte magát. Mégis kijelentette, hogy ha nem terhelik meg túlságosan, akkor máris felvehetnek egy rövid jelenetet. Mindenki rendkívül tapintatosan bánt vele, és Brooks külön odafigyelt arra, hogy naponta csupán egy-két órát dolgozzon. Erre többnyire kora délután került sor, mert a körülményekhez képest Taylor akkor volt a legjobb formában. Mindazonáltal William Tuttle sminkmesternek alaposan ki kellett tennie magáért, hogy Liz arcáról eltüntesse a gyász és a bánat minden látható nyomát. Megoldást kellett találni Taylor étvágyára is, amely még mindig nem tért vissza. Ennek érdekében Brooks a filmcsillag színésznői elhivatottságát használta ki. Tudta, hogy Liz kész meghozni minden áldozatot a szerepért, ezért parancsba adta, hogy az étkezési jelenethez igazi ennivalót szolgáljanak fel, így a színésznő kénytelen volt enni. Bár erre nem volt szükség, Brooks több ismétlést is elrendelt, hogy Taylor minél többet egyen. A tapintat és a kikényszerített étkezés meghozta a remélt eredményt, s a színésznő állapota javulni kezdett.


Paul Newman is azok közé tartozott, akik aggódtak Taylor miatt, és igyekezett minden segítséget megadni neki. Meghívta vacsorára az otthonába, ahol a felesége, Joanne Woodward is nagy szeretettel fogadta a kolléganőjét. (Néhány nappal korábban Woodward épp Elizabeth elől nyerte el az Oscar-díjat az Éva három arca című filmért.) A házaspár biztosította Lizt arról, hogy a házuk bármikor nyitva áll előtte, akár mindennap eljöhet hozzájuk. Taylort meghatotta ez a figyelmesség, és jó barátságban maradt Paullal és Joanne-nel. A baráti segítség mellett azonban volt más is, ami döntő szerepet játszott Elizabeth állapotának gyors javulásában. A színésznő sosem tagadta, hogy nagyon fontosnak tartja a testi szerelmet, és a gyász önmegtartóztatással párosuló hetei ebből a szempontból egy örökkévalóságot jelentettek számára. A megoldás pedig kéznél volt Eddie Fisher személyében. Viszonyuk lett, s a pletykák szerint kapcsolatuk legelején négy napra bezárkóztak Taylor hálószobájába. A sztár utólag szemrebbenés nélkül azt nyilatkozta, hogy ez a négy nap kellett neki ahhoz, hogy felrázza őt a gyász miatti letargiából, végtére is Mike halott, ő viszont él. A viszonynak azonban hamar híre ment, és mindenki aggodalmaskodni kezdett. A közvélemény úgy tudta, hogy Debbie és Eddie példás házasságban élnek, és nagy szeretettel nevelik két közös gyermeküket. (Az egyik a későbbi színésznő, Carrie Fisher volt.) A barátok arra figyelmeztették Taylort, hogy a közönség szimpátiája mindig a megcsalt feleségé, és Liz elveszítheti a nézők rokonszenvét, ha gyászoló özvegyből hirtelen a családi tűzhely szétrombolójává válik. Elizabeth arra hivatkozott, hogy Fisherék házassága már rég tönkrement, és ezt Eddie is megerősítette. Ennek ellenére Debbie azt nyilatkozta a médiának, hogy a férje jó ember, és magától biztosan nem tenne ilyet, hogy elhagyja a családját.


Minden úgy történt, ahogy a barátok előre sejtették. A közönség Debbie Reynolds pártjára állt, aki csak fél év után szánta rá magát a válásra. Rossz nyelvek szerint ezt az időt annak kidolgozásával töltötte, hogyan tudná mindenétől megfosztani hűtlen férjét. Miután az MGM belátta, hogy a botrányt már nem lehet elkerülni, a cég illetékesei igyekeztek a maguk javára fordítani a skandalumot. Olyan plakátot terveztettek a filmhez, amelyet Elizabeth alakja uralt, amint egy kombinéban ül a hitvesi ágyon. Voltak olyan variációk is, amelyeken ugyanebben a kihívó szerelésben már hevert a fekhelyen. Elterjedt az a szóbeszéd, hogy a színésznő számos jelenetben csupán ezt a szűk ruhadarabot viseli, sőt egyesek tudni vélték, hogy le is veszi. (Nem veszi le.) De nem csak a női főszereplő fordulatos magánélete miatt fájhatott az MGM főnökeinek a feje. A film forgatása egybeesett a hollywoodi zenészsztrájkkal, és bár Charles Wolcott megkomponálta a szerelmi témát, a munka folytatására már nem volt kilátás. Így jobb híján nagy kutatás kezdődött az MGM archívumában, hogy korábbi filmekhez írt zenéket keressenek Brooks alkotásához. A legalkalmasabbnak André Previn szerzeményei látszottak, melyeket a Tension (1949) című film-noirhoz írt. A kölcsönvett szerzemények: Lost in a Summer Night, Nice Layout, Kermit Returns. Daniel Decatur Emmett Dixie című szerzeményét gyerekek játsszák különféle hangszereken. Gyerekek éneklik a Skina Marinka és a Boom, Boom and It Makes Me Crazy című dalt – mindkettőt Marguerite Lamkin átdolgozásában –, valamint E. O. Excell I'll Be a Sunbeam című szerzeményét. Gyerekek előadásában szólal meg a For He's a Jolly Good Fellow című tradicionális dal is. A soundtrack tartalmazza a Soothe My Lonely Heart című Jeff Alexander-szerzeményt is, míg a Some Folks (szerző: Stephen Foster) hanglemezről csendül fel. A klasszikus zenét Ludwig van Beethoven szerzeménye, az 5. szimfónia egyik részlete képviseli, amely a rádión keresztül hallható.


A fogadtatás
A Macska a forró bádogtetőn ősbemutatóját 1958. augusztus 23-án tartották Boston városában. Az országos bemutatóra augusztus 29-én került sor. A Taylor-botrány és a provokatív plakát megtette a magáét: a nézők tódultak a mozikba, és a 2,3 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 17,6 milliót jövedelmezett. Ezzel az esztendő harmadik legsikeresebb hazai filmje lett. (Az első helyre a 20th Century Fox South Pacific című musicalje, a második helyre pedig a Warner Bros. Auntie Mame című romantikus vígjátéka került.) Erkölcsbotrány ide vagy oda, a kritikák többsége elismerően írt Taylor alakításáról, és úgy vélték, megérdemelné érte az Oscart. Voltak, akik egyenesen „fantasztikus”-nak minősítették a játékát. A dicsérő szavakból kijutott Paul Newmannek is: a kritikusok kiemelték, hogy a két színész között nagyon is működik a kémia. Elismeréssel szóltak a többi színészről is, és méltatták Richard Brooks rendezését is, hogy a szükségszerű változtatások ellenére sikerült megőriznie a mű drámaiságát. Igaz, voltak olyan vélemények is, hogy a változtatások igenis hátrányára váltak a műnek, mert Brick homoszexualitásának mellőzésével a szereplők párharcának nincs igazi tétje, s ezért a remek színészi teljesítmények ellenére a párbeszédek idővel unalmassá válnak. Az ócsárlók közé tartozott maga a szerző, Tennessee Williams is. Állítólag elment egy floridai moziba, és a jegyért sorba álló nézőket ezekkel a szavakkal próbálta lebeszélni: „Ez a film ötven évvel veti vissza a műfajt. Menjenek inkább haza!” Fenntartásai ellenére sem tiltotta meg, hogy újabb műveit is megfilmesítsék, ráadásul 1962-ben Az ifjúság édes madarát is Richard Brooks vitte filmre. Egyesek a Taylor körüli botránynak tudták be, hogy a Macska a forró bádogtetőn csupán két kategóriában volt esélyes a Golden Globe-ra: legjobb film és legjobb rendező. Egyikben sem győzött. Az Amerikai Filmakadémia nem volt annyira szigorú, s az opusz hat kategóriában indulhatott az Oscarért: legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr. Egyik kategóriában sem nyert. Ironikus, hogy győzött viszont Burl Ives, akit nem a Tennessee Williams-filmért, hanem az Idegen a cowboyok között (1958) című western mellékszerepéért jelöltek. Debbie Reynolds előre bejelentette, hogy nem vesz részt a gálán, ahol egyébként Eddie Fisher is fellépett, mivel ő énekelte az Oscarra jelölt To Love and Be Loved (Szeretni és szeretve lenn) című dalt a Rohanva jöttek című filmből. A Macska a forró bádogtetőnt nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra. Ennek valószínűleg anyagi és erkölcsi okai egyaránt voltak. Az év egyik legnagyobb filmsikereként túl drága lehetett az igen szerény beszerzési keretből gazdálkodó magyaroknak, ugyanakkor a korabeli hazai beszámolók kiemelték, hogy a mű „torz lelkület”-ről tanúskodik. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy az amerikai sikerfilmek több éves késéssel jutottak el a magyar mozikba, de a Brooks-film esetében megkésett mozipremierre sem került sor.


A TÉVÉFILMEK
Williams drámájából mind ez idáig nem forgattak új mozifilmet, 1976-ban és 1984-ben viszont egy-egy tévéfilm is készült belőle, szintén kiváló színészek főszereplésével. Az 1976-os verzió egyik producere Laurence Olivier volt, és természetesen ő alakította Nagyapust is. Olivier nem sokkal azelőtt épült fel egy hosszan tartó betegségből, a myositisből (izomgyulladás). Elsőként a Maraton életre-halálra (1976) című film egyik főszerepét vállalta el, utána következett a Williams-adaptáció. „Ez kevésbé fárasztó munka, mint a színpadi játék. Színházban játszani: az olyan energiát igényel, amely egyelőre még nincs birtokomban” – nyilatkozta a forgatás előtt. Olivier egyébként azt tervezte, hogy tévésorozatot indít kortárs drámák feldolgozásaiból. A tervezett szériából végül még három film készült el: Gyere vissza, kicsi Sheba! (1977, William Inge), Szombat, vasárnap, hétfő (1978, Eduardo De Filippo), Daphne Laureola (1978, James Bridie). A Macska a forró bádogtetőn tévéváltozatában Nagyanyus szerepét Maureen Stapleton kapta. Maggie-t Natalie Wood, Bricket igazi férje, Robert Wagner játszotta. Wood harmincnyolc, Wagner negyvenhat éves volt a forgatás idején, ezért igen sokan szóvá tették, hogy túl öregek voltak a szerepeikhez. (Liz Taylor huszonhat, Paul Newman harminchárom éves volt az eredeti film készítése idején.) Érdekességként említsük meg, hogy Taylor és Wood állítólag ki nem állhatták egymást. „Elizabeth Taylor és közöttem óriási a különbség intelligencia és iskolázottság tekintetében. Taylor eddigi legnagyobb alakítása az volt, amikor férjül vette Richard Burtont” – nyilatkozta Natalie a hatvanas években. Elizabeth nem maradt adós a válasszal: „Natalie Woodnak nincsen ereje ahhoz, hogy igazi filmcsillag legyen. Egyelőre még nincs komoly vetélytársam az amerikai filmben!” A riválisok abban viszont hasonlítottak egymásra, hogy mindketten kétszer is hozzámentek ugyanahhoz a férfihoz: Taylor Burtonhöz, Wood pedig Wagnerhez. A tévéfilmet Robert Moore rendezte, aki ugyanabban az évben nagy sikert aratott a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című krimikomédiával, ennek ellenére főleg a televízió foglalkoztatta. Az 1976-os Williams-adaptációt 1979. december 30-án mutatta be a Magyar Televízió. Az IMDb-n ez a dátum tévesen szerepel az 1958-as film magyar tévépremierjének időpontjaként.


1984-ben Jack Hofsiss (1950–2016) készített egy újabb tévés adaptációt, amely az utolsó munkája volt. A következő esztendőben ugyanis súlyos sérülést szenvedett, amikor beleugrott egy medencébe, és deréktól lefelé megbénult. A harmadik filmváltozat abban különbözik a korábbi kettőtől, hogy a dráma 1974-es szövegén alapul, vagyis a homoszexualitásra vonatkozó utalások visszakerültek a műbe, és nyitottá vált a befejezés, mely szerint korántsem biztos, hogy Maggie és Brick együtt maradnak. A két főszerepet a harmincöt éves Jessica Lange és a harmincnyolc esztendős Tommy Lee Jones alakította, akik egyébként a tíz év múlva bemutatott Kék ég (1994) című drámában is együtt szerepeltek. (Tony Richardson alkotását valójában 1990-ben forgatták, de négy évre dobozba került.) Lange azt nyilatkozta, hogy húszéves kora óta Maggie a legnagyobb szerepálma, ezért arra is hajlandó volt, hogy hosszú szőke haját levágassa, és vörösre festesse. Nagyapust Rip Torn, Nagyanyust Kim Stanley formálta meg. Torn játszott a Baby Doll 1956-os filmváltozatában, és egyik első színpadi sikere 1959-ben Az ifjúság édes madarában volt Thomas J. Finley, Jr. szerepében, amelyet a három évvel későbbi filmváltozatban is eljátszhatott. Kuriózum, hogy Kim Stanley a Macska a forró bádogtetőn eredeti, 1958-as londoni előadásain még Maggie szerepét alakította. A Frances (1982) című filmben ő személyesítette meg a címszereplő Jessica Lange édesanyját: alakításukért mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték. A televíziós produkciók elismerésére létrehozott Emmy 1985-ös gáláján a Macska a forró bádogtetőn alkotói közül két kategóriában négyen voltak esélyesek a díjra: Kim Stanley (Nagyanyus) és Penny Fuller (Mae) a legjobb női mellékszereplő kategóriában, Ken Dettling és Danny Franks pedig a világításért. A díjat Kim Stanley-nek ítélték, aki nem volt jelen a gálán, a nevében Ted Danson vette át a díjat.


ÍGY LÁTTA Ő
„A szerző és vele együtt a film alkotói szinte hajszálpontos diagnózist adnak egy család, egy társadalom romlásának okairól: nem lehet boldog az egyed, ha nap nap után sérelem éri emberi méltóságát, ha megfosztják a szeretettől, ha az anyagi javakat a szellemi érték fölé helyezik. A polgári életforma zsákutcába került – ez a konklúzió. Az alkotók azonban nem elégszenek meg a puszta megállapítással, az egy helyben topogás helyett valamiféle megoldást kívánnak adni. Két lehetőség kínálkozott: kinyitni a zsákutcát és a hősöket kivezetni az új eszmék széles országújára vagy hátraarcot vezényelni, visszatérni a kiindulópontra és érvényre juttatni a polgári etika megtépázott, meg nem tartott normáit. Ezt az utóbbit választották. Ez persze csak látszólag megoldás, könnyen megtörténhet, sőt bizonyos, hogy a hősök ismét visszakerülnek a zsákutcába. A film mondanivalójához fűzött megjegyzésünk ellenére a lehető legnagyobb tisztelettel kell szólnunk Richard Brooks rendezői munkájáról. Elizabeth Taylor, Paul Newman és még néhány szereplő játéka lényegesen hozzájárult a film sikeréhez.”
(K. Z.: „Macska a forró bádogtetőn”. In: Magyar Szó, 1961. június 25., 10. o.)


Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof, 1958) – amerikai dráma. Tennessee Williams azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Richard Brooks és James Poe. Operatőr: William Daniels. Zene: Charles Wolcott. Díszlet: Henry Grace és Robert Priestley. Jelmez: Helen Rose. Vágó: Ferris Webster. Rendező: Richard Brooks. Főszereplők: Elizabeth Taylor (Maggie), Paul Newman (Brick), Burl Ives (Nagyapus), Jack Carson (Gooper), Judith Anderson (Nagyanyus), Madeleine Sherwood (May), Larry Gates (dr. Baugh), Vaughn Taylor (Deacon Davis). Magyarországi bemutató: 1997. április 16. (Tv 1).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?