Elátkozottak

Elátkozottak

2018. április 29., vasárnap

REFLEKTORFÉNYBEN – JOE DALLESANDRO: A BISZEXUÁLIS MELEGIKON

A Magyarországon alig ismert amerikai színész, Joe Dallesandro az Andy Warhol és Paul Morrissey nevével fémjelzett underground filmekkel vált ismertté az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Ezekben a korai szerepeiben lényegében önmagát alakította, a jó külsejű, pszichésen nem különösebben bonyolult fiatalembert, aki szinte észre se veszi, hogy buja vágyakat ébreszt az őt körülvevő emberekben, legyen szó nőkről vagy férfiakról. Dallesandro rövid idő alatt a homoszexuális szubkultúra egyik legnagyobb férfi sztárjává vált, aki ma már legendás személyiségnek számít, ámbár saját magát biszexuálisnak vallja: többször nősült, gyerekei is vannak. A melegvilággal mindazonáltal már a Warhol-produkciók előtt kapcsolatba került: Bob Mizer homoerotikus magazinjaiban és rövidfilmjeiben szerepelt Joe Catano álnéven, sőt igazi, nem imitált melegpornóban is közreműködött. Noha elsősorban arról volt nevezetes, hogy szemrebbenés nélkül meztelenre vetkőzött a filmjeiben, amennyiben a szerep (és a rendező) ezt kívánta, természetes játékstílusa, egyszerre férfias és uniszex megjelenése is jelentősen hozzájárultak népszerűségéhez. Ismert becenevei: Little Joe, Joe Boy. Paul Morrissey két különleges, Európában forgatott művészi igényű horrorfilmje (Test Frankensteinnek, 1973; Vér Drakulának, 1974) után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba, hanem függetleníteni próbálja magát felfedezőitől. Több francia és olasz filmben is játszott olyan neves rendezők irányítása alatt, mint Louis Malle, Serge Gainsbourg, Walerian Borowczyk, Catherine Breillat, Jacques Rivette, Pasquale Squitieri és Fernando Di Leo. Egy évtizedes európai kitérő után utazott haza, ahol főleg mainstream filmekben alakított kisebb-nagyobb epizódszerepeket. 

Az alábbi életrajz kulcsmotívuma a szexualitás, beleértve a bi- és a homoszexualitást is. Mindezt az illusztrációk esetenként explicit módon tükrözik, ezért csak 18 éven felüliek olvassanak tovább, és közülük is csak azok, akiket az ilyesmi nem botránkoztat meg. 


Zűrös gyermekkor 
Joe Dallesandro 1948. december 31-én született az Egyesült Államokban, a floridai Pensacolában. Hivatalos neve: Joseph Angelo D'Allesandro III. Édesapja, Joseph Angelo D'Allesandro II az Amerikai Haditengerészetnél szolgált. Édesanyja, Thelma Testman mindössze tizenhét éves volt, amikor világra hozta Joe-t. 1953-ban Thelmát autólopás miatt öt év börtönre ítélték. Joe-t és fivérét, Bobbyt (Robert) apjuk magával vitte New Yorkba, ahol villamosmérnökként dolgozott. Innen a gyerekek rövidesen egy harlemi gyerekotthonba kerültek, ahonnan egy brooklyni házaspár vette őket magához. A nevelőszülők később a két kisfiúval együtt a Long Island-i North Babylonba költöztek. Az édesapa havonta egyszer meglátogatta a fiait. Joe eleinte jól kijött a nevelőszüleivel, idővel azonban megromlott a kapcsolatuk, mert a fiú őket hibáztatta azért, hogy nem élhet az apjával. Magaviselete egyre romlott, többször előfordult, hogy elszökött a nevelőszüleitől. Az édesapa végül beleegyezett abba, hogy az akkor már tizennégy éves Joe és öccse hozzá költözzenek Queensbe, ahol az apai nagyszülők is éltek. Joe agresszív természete itt is hamar megmutatkozott. Tizenöt éves korában kicsapták az iskolából, mert megütötte az igazgatót, aki állítólag sértegette az apját. Különféle bandákhoz csapódott, és autólopási ügyekbe keveredett. Az egyik ilyen alkalommal megállásra kényszerült egy rendőrségi úttorlasznál, ahol fegyveresnek hitték, és lábon lőtték. Joe elmenekült ugyan a rendőrök elől, a büntetést mégsem úszta meg, mert sebesülése miatt az apja bevitte egy kórházba. 1964-ben a catskillsi fiatalkorúak intézetébe küldték, ahonnan a következő évben megszökött. Az intézetben került a karjára a „Little Joe” tetoválás, amely későbbi filmes karrierje során valóságos védjegyévé vált. Egyik barátjával bejárták az országot mint autóstopposok, sőt egy időre még Mexikóba is átmentek. Onnan visszatértek Los Angelesbe. Az időközben jóképű fiatalemberré serdült Joe külseje felkeltette bizonyos férfiak figyelmét, és az ifjú előtt az érvényesülés újabb, nem kevésbé rögös útjai nyíltak meg. 


Aktfotózás, prostitúció, homoszexualitás 
Szökés ide vagy oda, a fiatalkorúak börtönében töltött néhány hónap megváltoztatta Joe-t. Saját bevallása szerint már eszébe sem jutott, hogy bűncselekményekkel szerezze meg a szabad élethez szükséges pénzt, inkább fizikai adottságait igyekezett kamatoztatni. Aktfotózásokat vállalt Joe Catano álnéven, és különféle erotikus szkeccsekben is közreműködött, melyeket 8 mm-es filmre forgattak. Van közöttük hamisítatlan melegpornó is, amelyben Joe úgy az orális, mint az anális szexben mindkét szerepkört kipróbálta. Ezeket a filmecskéket általában nem az örökkévalóságnak forgatták, ezért lefutásuk után sokáig elveszettnek hitték őket, és évtizedekig csak egy nagyvárosi legendának tartották Joe melegpornós múltját. Később valahonnan előkerültek ezek a filmtöredékek, Dallesandro hírneve miatt restaurálták őket, és a feljavított filmszalagok alapján már nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy valóban Joe látható a szó szerint meleg helyzetekben. Bár önmagát biszexuálisként definiálta, sohasem tagadta meg a homoszexuális szubkultúrához való kötődését. Elmondása szerint tulajdonképpen a melegek világával való megismerkedés mentette meg attól, hogy börtöntöltelék legyen. Sikerült lenyugodnia, visszaszorítania agresszív hajlamait, és egy nyugodtabb hozzáállást kialakítania a többi ember irányába. Örül annak, hogy nem vált homofóbbá, hogy az embereket belső értékeik alapján tudja megítélni, és nem a külsőségek vagy a szexuális beállítottság alapján. Aktmodellmúltjának leghíresebb tételei azok a fotók és filmek, melyeket Bob Mizer (Robert Henry Mizer) és Bruce Bellas felkérésére vállalt. Mizer lapja, a Physique Pictorial rendszeresen közölte Joe aktjait. A magazin hivatalosan a testkultúra és a testépítés népszerűsítésével foglalkozott, elsősorban mégis a homoszexuálisok vásárolták. A modellkedésből szerzett szerény jövedelmét Dallesandro állítólag utcai prostitúcióval egészítette ki, más vélemények szerint azonban csupán korai mozifilmes imázsát vetítették vissza a múltjára egyes biográfusai. 


Andy Warhol és Paul Morrissey
Joe élete akkor vett újabb fordulatot, amikor 1967-ben elment egy készülő film forgatására New York Village negyedének egyik lakásába. Nem akárkik készítették a filmet: a képzőművészként már akkor világhírűnek számító Andy Warhol és közeli barátja, Paul Morrissey irányította a felvételeket. Állítólag Morrissey volt az, aki meglátta a jövő sztárját Dallesandróban, Warhol pedig beleegyezett, hogy a fiú szerepeljen a filmben. Joe-nak alsónadrágra kellett vetkőznie, és birkóznia egy másik férfi szereplővel. Ahhoz képest, hogy a két rendező viszonylag kevés pénzből dolgozott, végül huszonöt órás (!!) anyagot forgattak le, melyet különböző hosszúságú változatokban láthatott a közönség: a teljes filmet csak néhány alkalommal vetítették. A **** cím valójában játék az amerikai kritikusok által használt minősítési rendszerrel: négy csillagot az általuk legjobbnak tartott filmek kapnak, az alkotók pedig irigylésre méltó önbizalommal megelőlegezték maguknak ezt az értékelést. Warhol maga sem tagadta, hogy kb. 1968-ig bezárólag alkotótársaival, a Warhol Factoryvel közös filmjeit tulajdonképpen saját maguk szórakoztatására forgatták, ezért nem törődtek azzal, hogy azok mennyire befogadhatók mások számára. Valószínűleg jóval többen hivatkoznak a korai Warhol-filmekre, mint ahányan ténylegesen megnézték őket. Nem kivétel ez alól a The Loves of Ondine (1968) sem, amelynek hivatalos verziója 86 perc. A címszereplő Ondine egy homoszexuális férfi, aki több nővel kerül kapcsolatba abban a reményben, hogy sikerül heteroszexuálissá válnia. A lazán összefüggő epizódokból álló film egyik jelenetében Ondine Joe-val birkózik. A valóságban is riválisok voltak: Ondine (igazi neve: Robert Olivio) a Warhol Factory legnagyobb férfi sztárja volt, de nehéz természete miatt ejtették őt, miután Joe feltűnt a színen. 


Dallesandro szerepet kapott Warhol következő két filmjében is. A Magányos cowboyok (1968) mindössze háromezer dollárból készült. A forgatás 1968 januárjában kezdődött Arizonában. Bár a cselekmény nagy vonalakban követi Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjának történéseit, maga a film tulajdonképpen a hamis, kiglancolt hollywoodi westernek paródiája. Warhol eredetileg a Fuck (Baszás), majd a The Glory of the Fuck (A baszás dicsősége) címet akarta adni a filmnek. John Schlesinger akkoriban forgatta az Éjféli cowboy című drámáját, amelyben a Magányos cowboyok néhány szereplője is közreműködött. Warhol eleinte örült ennek, de aztán megsértődött, mert a sztárjaival felvett jelenetet Schlesinger jelentősen módosította. A sértett művész a maga módján vágott vissza, és úgy döntött, hogy átkereszteli a saját filmjét, hogy annak címe Schlesinger opuszára utaljon. Sőt még tovább ment. Mivel az Éjféli cowboy címszereplője valójában egy lúzer selyemfiú, Warhol és Morrissey szélsebesen leforgatta a maguk selyemfiú-filmjét, a Flesht (lásd a következő alfejezetet), hogy az még az Éjféli cowboy előtt mozikba kerülhessen. A Magányos cowboyokban homoszexuális cowboyok és transzvesztita seriff is van, sőt látható benne egy nemi erőszakot bemutató jelenet is. Ez állítólag olyan valóságosnak tűnt, hogy még az FBI is nyomozást indított, hogy nem valódi bűncselekményt rögzített-e a kamera. 


Az atlantai bemutatón a rendőrség lefoglalta a kópiát, és letartóztatta a mozi személyzetét. A korabeli botrányok ellenére a Magányos cowboyok ma már a Warhol-életmű egyik széles körben ismert klasszikusa. A szintén 1968-ban – és részben az előző film alkotógárdájával – készített San Diego Surf viszont több mint negyven évig nem került a nyilvánosság elé, 2012-ben azonban a New York-i Modern Művészetek Múzeumában levetítették. A forgatás 1968 májusában kezdődött a kaliforniai La Jollában. A munka június 3-án leállt, amikor Valerie Solanas radikális feminista rálőtt Warholra, és hetekig úgy tűnt, a művész nem éli túl a merényletet. Solanas és Warhol ismerték egymást, a nő játszott Andy egyik korai filmjében. Egy Solanas által írt és Warholnak átadott forgatókönyv miatt mérgesedett el közöttük a korábbi jó viszony. Warhol azt állította, elveszítette a szkriptet, és nem volt hajlandó kártérítést fizetni érte, Solanas szerint azonban Andy plagizálta az ő munkáját. A San Diego Surf 1996-ban nyerte el végső formáját, amikor az Andy Warhol Alapítvány felkérte Morrissey-t, hogy a néhai művész feljegyzései alapján fejezze be a filmet. Joe világhírnevét Morrissey nevezetes trilógiája hozta meg, melyet viszonylag szűk körben ugyan, de jószerivel mindenhol forgalmaztak, a vasfüggöny mögötti országokat kivéve. 


A trilógia 
A trilógia első része, a Flesh (Hús, 1968) egy prostituált fiú egyetlen napjának története, dokumentarista stílusban előadva. A film legelején Joe-t és feleségét, Gerit látjuk egy ágyban. A lány az utcára küldi hímringyó férjét, hogy keressen egy kis pénzt Geri barátnőjének abortuszára. Megismerkedhetünk Joe néhány kliensével, például egy művésszel, aki rajzokat akar készíteni róla, és egy David nevű tornásszal. Találkozhatunk Joe kollégáival is, akik között egy teljesen kezdő is akad: őt hősünk avatja be a szakma néhány titkába. A film végén Joe-t ismét az ágyban látjuk nejével és annak emlegetett barátnőjével, aki közben meggondolta magát az abortuszt illetően. Ők ketten levetkőztetik hősünket, majd játszadozni kezdenek egymással. Joe elunja a dolgot, és elalszik. A filmet New Yorkban forgatták 1968 augusztusában és szeptemberében, állítólag mindössze 1500 dollárból. Mint fentebb szó volt róla, Warhol eredetileg csupán sértődöttségből akart konkurálni az Éjféli cowboyjal, később mégis azt állította, igazi célja az volt, hogy Schlesinger alkotásának hollywoodias hangvétele és világképe helyett a nyers valóságot mutassa meg a selyemfiúkról. Mindazonáltal vicces tény, hogy maga Schlesinger viszont egy régebbi Warhol-filmet nevezett meg az Éjféli cowboy egyik ihletőjeként, a My Hustlert (A hímringyóm, 1965). A Flesh kendőzetlensége alaposan próbára tette a cenzorok türelmét, hiszen Dallesandro például mindjárt a film elején merev pénisszel látható. Csak szűk körben engedélyezték a vetítéseket, ám a Flesh még így is gyártási költsége többszörösét hozta be. Londonban is kemény harcokat kellett vívni a cenzúrahivatallal, mire a film megkapta a bemutatási engedélyt. Magyarországon hivatalosan semmilyen formában nem forgalmazták a trilógiát, bár egyes filmklubokban olykor vetítették mindhárom részt. Említsük meg, hogy a Flesh egyik hímringyóját Dallesandro fivére, Bobby alakította. Az angol Wikipédia szerint a filmben látható kisfiú nem más, mint Joe egyesztendős fia, de ezzel az infóval valami nem stimmel, mert az on-line enciklopédiában azt az adatot is megtalálhatjuk, hogy a színész első fia 1968. december 19-én – vagyis közel három hónappal a Flesh premierje után – született.


Még jobban felkavarta a kedélyeket a Trash (Szemét, 1970), amelyben kábítószer-belövés is látható élesben. Magát a filmet a „sex, drugs and rock’n’roll” életérzés reklámjaként értékelték a kritikusok. Ennek ellentmond, hogy Morrissey ellenezte a kábítószereket, a Trasht pedig állítása szerint éppen azért forgatta, hogy valós képet mutasson a már akkoriban is mitizált kábítószer-fogyasztásról és annak következményeiről. Persze azért akadnak a filmben provokatív szexjelenetek, illetve frontális meztelenséget mutató képkockák is, de az ilyesmi 1970-ben már a mainstream filmekben is kezdett tért hódítani. Joe ezúttal egy heroinfüggőt játszik, s miként a Fleshben, úgy itt is egyetlen napját követi végig a kamera. Hősünk kapcsolata barátnőjével, a szexuálisan frusztrált Hollyval feszültségekkel terhes, hiszen Joe elsődleges célja, hogy mindig hozzájusson a droghoz, ami viszont impotenssé teszi őt. Tanúi lehetünk annak is, hogy miként próbálja Joe-t szexuális játékszernek használni egy jómódú házaspár, de rögtön kidobják, amikor azt hiszik róla, hogy túladagolta magát. A Trash forgatása 1969 októberében kezdődött a New York-i 6. utcában, és mindössze két hétig tartott. Morrissey először a Drug Trash címet akarta adni az opusznak, ám úgy gondolta, ezzel túl didaktikusan hangsúlyozná a mondanivalót. A Joe barátnőjét alakító transznemű művészt, Holly Woodlawn-t eredetileg csak egy kisebb epizódszerepre kérte fel, de annyira elégedett volt vele, hogy megnagyobbította a szerepét. Kedvező véleményét egyébként mások is osztották: a világhírű magyar származású rendező, George Cukor például kampányt indított annak érdekében, hogy Hollyt jelöljék a legjobb színésznő Oscar-díjára. Bár a petíciót olyan neves művészek is aláírták, mint Ben Gazzara és Joanne Woodward, az akció mégsem vezetett eredményre. (Mint tudjuk, 2018-ban jelöltek először transznemű művészt Oscar-díjra.) Sissy Spacek, az 1982-ben Oscar-díjat nyert színésznő egy kicsiny szerepet játszott a Trashben, jelenetét azonban törölték a végső változatból. A Fleshhez hasonlóan a Trash is nehezen ment át a brit cenzúrahivatal szűrőjén, az NSZK-ban viszont 1971-ben az év második legsikeresebb filmje lett a Szelíd motorosok (1969) után. 


A trilógia befejező része, a Heat (Hőség, 1972) már egyértelműen profi módon elkészített játékfilm. Morrissey és stábja tudatosan mellőzte a korábbi két film technikai jellemzőit, a dokumentarizmust hangsúlyozó, remegő kamerát, a szándékos kép- és hangugrásokat. Joe ezúttal egy volt gyereksztárt alakít, aki egy kiöregedett színésznő selyemfiújaként próbál visszakerülni a szórakoztatóipar világába. (Érdekesség, hogy a színésznőt megformáló Sylvia Miles hasonló szerepet alakított az Éjféli cowboyban is.) Andy Warhol szerint a Heat valójában a klasszikus Billy Wilder-film, az Alkony sugárút (1950) paródiája. A szállodajeleneteket New Yorkban vették fel, a színésznő birtokán játszódó képsorok helyszíne viszont Boris Karloff egykori villája volt. A produkció szomorú szenzációja, hogy a másik női főszereplő, Andrea Feldman (aki a Trashben is játszott) a bemutató előtt öngyilkos lett: több barátja szeme láttára kiugrott szülei New York-i lakásának ablakából, a tizennegyedik emeletről. A Heat jó kritikákat kapott, többen is azon a véleményen voltak, hogy látványosan beindíthatta volna Andrea mainstream karrierjét is. A kitűnő magyar filmesztéta és filmkritikus, Bíró Yvette az elsők között számolt be a magyar szaksajtóban Morrissey alkotásáról (in: Filmkultúra 1972/4): „Ismeretes, hogy a nagyítás szemcséssé, furcsán mozaikszerűvé teszi a fotót. Különösen hangsúlyossá válik ez a színes technikában, melyben váratlan hatás érvényesül. Bár a szinte elviselhetetlen közelség egyedülálló megfigyeléseket és tanulmányokat tesz lehetővé az emberi testről mint a természet tévedéséről, hibás gyártmányáról, melyben a bőr, a hús, a verejték minden cseppje esendőségről, szépséghibákról, pörsenések, foltok, szeplők és arányvesztések bűneiről vall – a látvány mégsem lesz ízléstelen. Valami különös stilizáció jön létre a cseppet elmosódott, bizonytalanabb kontúrú és erőteljesen szemcsézett képen. Mintha egy rács állna közöttünk és a szereplők között, ami éppen elegendő ahhoz, hogy az említett részletek vaskossága elveszítse naturális, túlzottan kézzelfogható karakterét.” 


Frankenstein és Drakula 
Andrew Braunsberg volt Roman Polański szokatlanul véres Shakespeare-adaptációja, a Macbeth (1971) egyik producere, és annyira elégedett volt a végeredménnyel, hogy felkérte a rendezőt a Frankenstein-sztori új változatának elkészítésére is. Paul Morrissey-t szerződtették művészeti tanácsadónak, mivel az ő neve a Flesh–Trash–Heat trilógia miatt akkoriban jól csengett. Polański érdeklődését rövidesen más filmtervek keltették fel, és kiszállt a Franskenstein-produkcióból, így Morrissey ülhetett a rendezői székbe. A projekthez csatlakozott Carlo Ponti olasz producer is, akinek több gondja is támadt az új rendezővel. Ő ugyanis komoly kereskedelmi sikert akart elérni a Frankensteinnel, és úgy érezte, a nem éppen közönségbarát alkotásokkal ismertté vált Morrissey erre a feladatra nem alkalmas. Ponti, mint dörzsölt üzletember, olasz állami támogatást akart szerezni a filmhez, egy amerikai rendező által külföldön készülő film esetében azonban erre esélye sem volt. Végül sikerült keresztülvinnie, hogy a forgatás fő helyszíne Olaszország legyen, javarészt a római Cinecittà filmstúdió, és ragaszkodott ahhoz, hogy az olasz Antonio Margheriti legyen Morrissey társrendezője. Szakmai indokként azt hozta fel, hogy térhatású filmet akar a történetből, a háromdimenziós technika terén azonban Morrissey-nek nincsenek tapasztalatai, Margheritinek viszont vannak. Hozzátette, hogy szeretne tető alá hozni egy másik térhatású filmet is, mégpedig Drakula sztorijából, ezért is nélkülözhetetlen Margheriti szakértelme. Bár a trükk bejött, és Ponti megkapta az állami támogatást, később Margheritivel együtt mégis bíróság elé állították csalás vádjával. 


A bemutatót követő években sértődésekig fajuló viták kezdődtek arról, hogy tulajdonképpen ki is rendezte ezeket a filmeket. Paul Morrissey magát tekinti kizárólagos alkotónak, és mindmáig bosszantja, hogy Margheritit a társrendezőjének tartják. A két film főszereplője, a német Udo Kier megerősítette Morrissey szavait, és elmondta, hogy bár Margheriti olykor tényleg megjelent a forgatáson, a színészeket kizárólag Morrissey instruálta. Az olasz direktor azonban kikérte magának, hogy bárki is élősködőnek gondolja őt. Azt ugyan elismerte, hogy mindkét film alapvetően Morrissey munkája, de például a Frankensteinhez ő forgatta a gyerekszereplős jeleneteket a film elején, illetve azt a képsort, amikor denevérek támadnak rájuk, a Drakulában pedig ő rendezte Vittorio De Sica és Silvia Dionisio jeleneteit. Több szakember is úgy gondolja, hogy a Frankenstein térhatású jelenetei sokkal inkább tükrözik Margheriti vizuális stílusát, mint Morrissey-ét, vagyis az tényleg nem igaz, hogy az olasz rendező érdemben semmit nem tett a filmhez. A helyzetet bonyolította, hogy főleg a Távol-Keleten mindkét filmet Andy Warhol nevével forgalmazták, így elterjedt az a pletyka is, hogy valójában a tolószékbe kényszerült Warhol alkotásairól van szó, Morrissey csupán az ő elképzeléseinek kivitelezője volt. Warhol nem is nagyon cáfolta ezeket a híreszteléseket, sőt azt állította, hogy a nevével fémjelzett alkotói team, a Warhol Factory számos ötlettel járult hozzá mindkét filmhez. A Frankenstein és a Drakula kapcsán kialakult nézetkülönbségek miatt megromlott Warhol és Morrissey kapcsolata, ami alkotói együttműködésük megszakadásához vezetett. 


A Frankenstein-film eredeti forgatókönyvét Tonino Guerra – Antonioni (Vörös sivatag, 1964) és Fellini (Amarcord, 1973) egyik munkatársa – írta még Polański számára. Guerra elképzelése az volt, hogy a horrorsztorin keresztül azokat a társadalmi viszonyokat állítja pellengérre, melyek az első világháború, később pedig a fasizmus szörnyűségeihez vezettek. Morrissey egyik barátja, Pat Hackett bevonásával átírta a szkriptet, de az új szöveghez sem ragaszkodott mereven. Ezzel alaposan felbőszítette a takarékos Pontit, mivel az improvizációk gyakori velejárója a költségvetés túllépése. Épp ezért a Drakula-film esetében Ponti már ragaszkodott ahhoz, hogy a direktor ne térjen el az általa jóváhagyott forgatókönyvtől, és mindkét film olasz változatának főcímén feltüntette Guerra nevét, holott a forgatókönyvírónak igazából csak a Frankensteinhez volt némi köze. Takarékossági okokból a producer végül lemondott arról, hogy a Drakula is térhatású legyen, hiszen ez eleve leszűkítette volna a forgalmazási lehetőségeket. Joe mindkét filmben szolgát játszik, de amíg a Frankensteinben lényegében szexuálisan kihasználják – akárcsak a korai filmszerepeiben –, addig a Drakulában ő az, aki legyőzi a vérszívót, és a birtok új ura lesz. A német Udo Kier mindkét filmben a címszereplőket alakítja. Morrissey eredetileg a Frankenstein kreatúrájának, Srdjan Zelenovicnak szánta Drakula szerepét, az amatőr szerb színésznek azonban útlevélgondjai támadtak, és haza kellett utaznia, ezért lett a második filmben is Kier a főszereplő. Szerény karriert futott be a hetvenes években a Frankenstein női kreatúrája, Dalila Di Lazzaro. A bárónét az extravagáns belga modell, az idén kilencvenegy (!) éves Monique Van Vooren alakította. A Drakula-film szereplői között több ismert színész nevét is olvashatjuk, mint például Vittorio De Sica, Milena Vukotic, Stefania Casini és Silvia Dionisio. Egy kis epizódszerepben még Polański is feltűnik. A maguk idejében Morrissey horrorjai zömmel rossz kritikákat kaptak, sőt később őt hibáztatták a szex és az erőszak párosítására épülő olasz szennyhullám miatt is, mindazonáltal művei napjainkban már kultikus tiszteletnek örvendenek.


Az európai filmek 
Amikor befejeződött a Frankenstein és a Drakula forgatása, Joe úgy döntött, Európában marad. A leggyakoribb magyarázat erre a döntésére az volt, hogy ki szeretett volna kerülni Warhol árnyékából, és saját tehetsége révén akart érvényesülni a továbbiakban. Egy nem túl régi interjúban elmondta, hogy Warhol tulajdonképpen a teremtményének tartotta őt, és szándékosan megakadályozta, hogy a Warhol Factoryn kívül másokkal is dolgozzon, míg Morrissey anyagilag verte át, mert nem az előre megbeszélt részesedéseket fizette ki neki közös filmjeik után. Joe felváltva dolgozott Franciaországban és Olaszországban. Különös véletlen, hogy míg francia filmjei inkább művészi igényű alkotások voltak, addig az olaszok a populáris műfajokat képviselték. A sort egy kakukktojással kezdem, hiszen A kertész (1974) nem európai, hanem amerikai produkció, viszont Warholéknak már semmi köze nem volt hozzá. Joe játszotta a címszereplőt, aki egy dúsgazdag dél-amerikai nő kertjét gondozza, ahol furcsa növényeket honosít meg. James H. Kay filmjét általában horrorként emlegetik természetfölötti témája miatt, ám hiányoznak belőle a műfajra jellemző rémségek. A női főszerepet Katherine Houghton alakította, aki nagynénje, a legendás Katharine Hepburn tiszteletére ugyanolyan szalmakalapot viselt, mint ő a harminc évvel korábbi Dragon Seed (1944) című drámában. A kertész forgatása a Puerto Ricó-i San Juanban zajlott, és körülbelül a felénél tartott, amikor a kibérelt ház tulajdonosa meggondolta magát, és ki akarta tenni a produkciót a birtokáról: csak gyors ügyvédi közbeavatkozásra rendeződött a helyzet. Kay visszaemlékezései szerint valahogy elterjedt a híre, mikor veszik fel azt a jelenetet, amelyben a kertész rituális célzattal meztelenül megfürdik a medencében, és fél San Juan kivonult megnézni a forgatást. A produkció először A gonoszság magvai (Seeds of Evil) címmel jelent meg, mert a forgalmazó ezt csábítóbbnak gondolta, mint A kertészt, de később visszatértek a direktor eredeti címválasztásához. 


A Donna è bello (1974, Sergio Bazzini) főszereplője, Ottavia egész nyárra magára maradna, szerencsére azonban feltűnik a színen a fiatal és jóképű Walter. Vagy talán ez mégsem akkora szerencse? Ottaviát A nagy zabálásban ismertté vált francia színésznő, Andrea Ferréol formálta meg, Waltert természetesen Joe, aki kifejezetten Andrea miatt vállalta el ezt a felkérést. Nápolyban forgatták Pasquale Squitieri A felkapaszkodott (1975) című drámáját, amelyben Dallesandrót régi szerepkörében láthatjuk: egy utcai hímringyót alakít, aki egyre magasabbra emelkedik a bűnözés világában, mígnem eljut a csúcsra. Egyes vélemények szerint ez a sztár legjobb olasz filmje, és többen esküsznek arra, hogy Brian De Palma is sokat merített belőle, amikor A sebhelyesarcút (1983) forgatta. Squitieri tudatosan választotta Dallesandrót, miután látta őt Morrissey filmjeiben, és kifejezetten az ő személyiségéhez igazította a szerepet. Vittorio Salerno alkotása, a Fango bollente (1975) három jó barátról szól, akik egy komputercégnél dolgoznak, és munka után is szívesen időznek egymás társaságában. A trió vezéregyénisége Ovidio, akinek irányításával a jól szituált fiatalemberekből fokozatosan erőszakos bűnözők válnak. Az olasz cenzorok első körben annyira kiakadtak a filmen, hogy nem engedélyezték a bemutatását. Később felülbírálták elutasító döntésüket, de ragaszkodtak a „Csak 18 éven felülieknek!” korhatárhoz. A francia Louis Malle egyik legkülönösebb filmje, a Fekete Hold (1975) furcsa figurákról szól: szinte alig beszélnek benne, a képek ereje és hangulata viszont egyedi atmoszférát teremt (operatőr: Sven Nykvist). Egyes vélemények szerint az Alice Csodaországban egyfajta újraértelmezését láthatjuk, hiszen mindkét műben egy fiatal lány cseppen egy idegen világba, ahol nem a logika megszokott szabályai uralkodnak. A Fekete Hold a maga idejében csendben megbukott, ám azóta átértékelődött, és a kultuszfilmek közé emelkedett. 


Joe 1976-ban forgatta európai korszakának két legjelentősebb darabját. A francia szórakoztatóipar fenegyereke, Serge Gainsbourg első játékfilmje, a Szeretlek, én se téged ráadásul Dallesandro személyes kedvence is. Egy szerelmi háromszög csúcsát játssza, a homoszexuális teherautósofőrt, aki beleszeret egy fiús külsejű felszolgálólányba (Jane Birkin), de csak análisan képes közösülni vele. A férfi féltékeny partnere (Hugues Quester) miatt a románc kis híján tragédiába fordul. Az opusz eredeti címe Gainsbourg és Birkin 1969-es világslágerére (Je t’aime… moi non plus) utal, ámbár maga a dal vokális változatban nem hangzik el a filmben. A forgatás ideje alatt a rendező és a két főszereplő közös háztartásban éltek. Gainsbourg állítólag féltékenykedett Dallesandróra a merész erotikus jelenetek miatt, ám csakis magát hibáztathatta (elvégre ő volt még a forgatókönyvíró is), hogy miért épp akkori élettársát választotta e provokatív dráma női főszerepére. A maga idejében elutasítás fogadta a filmet, visszatérő vád volt, hogy az anális szex témája és a homoszexuális felhangok miatt a mű alpárian közönséges. Akadtak persze olyanok is, akik a premiert követően egy új és eredeti rendezői tehetség debütálását ünnepelték, mint például François Truffaut. Érdemes megemlíteni, hogy apró epizódszerepekben láthatók a francia filmművészet olyan későbbi óriásai, mint Gérard Depardieu és Michel Blanc. A brit cenzúrahivatal nem engedélyezte a film bemutatását, és csupán az 1993-as VHS-megjelenés alkalmával adta meg az engedélyt a forgalmazásra, s az opusz azóta DVD-n is elérhető. A Szeretlek, én se téged az új évezredben már a kultuszfilmek sorába tartozik, noha sokkal kevesebben ismerik, mint például Bertolucci hasonló témájú botrányfilmjét, az Utolsó tangó Párizsbant, rajongói azonban jobbnak tartják an(n)ál. :) 


Az 1976-os év másik fontos filmje Joe karrierje szempontjából a lengyel Walerian Borowczyk drámája, a Periféria. Ebben Dallesandro egy olyan férfit játszik, aki egy tragédiában elveszíti a családját, ám alkalmi partnere, az arisztokratikus viselkedésű utcalány (Sylvia Kristel) csupán a pénzért vásárolt gyönyört nyújtja számára, az őszinte érzelmeket már nem. A film alapjául André Pieyre de Mandiargues Goncourt-díjas regénye szolgált, amely magyar nyelven A legkülső körön címmel jelent meg. A könyv cselekménye a húszas években játszódik Barcelonában, Borowczyk azonban a két producer, Robert és Raymond Hakim javaslatára a modern Párizsba helyezte át a cselekményt. A szereposztás érdekessége, hogy az underground szexikon, Joe találkozik benne a kereskedelmi erotika királynőjével, az Emmanuelle-filmekből ismert Sylvia Kristellel. A direktor elégedett volt Sylviával, később is akart volna dolgozni vele, de erre már nem került sor. Sylvia szerette a Perifériát, a legjobb filmjének tartotta, és éppen ezért rosszul esett neki a bukás, hogy épp ebben az igényes szerepben látták őt oly kevesen. Az NSZK-ban az Emmanuelle-filmek sikerére próbálták építeni a reklámot, és az opuszt Emanuela ’77 címmel mutatták be, ám a nézők így sem ostromolták meg érte a mozipénztárakat. A kétes értékű B-filmjeiről ismert Aldo Lado krimije, a L’ultima volta (1976) egy fiatal férfiról szól, aki három szenvedélyének él: a pénz, a nők és a márkás versenymotorok. A tökéletes bűntény kitervelésével úgy néz ki, hogy esélye lesz mindhárom hobbijának maradéktalanul átadnia magát. Dallesandro fontosabb partnerei a hazájában slágerénekesként is népszerű Massimo Ranieri, a magyar származású szexbomba, Eleonora Giorgi és az osztrákok erotikus istennője, Marisa Mell. 


Az Egy jámbor lélek (1977) művészi igényességével kissé kilóg Joe olasz filmjeinek sorából. A forgatókönyvet a neorealizmus egyik kulcsfigurája, Cesare Zavattini írta Gustave Flaubert azonos című novellája alapján. Egy cselédlány sorsát követhetjük nyomon, aki az évek múlásával mindenkit elveszít, akihez ragaszkodott, és egy ajándékba kapott papagáj lesz magányos öregségének egyetlen társa. Joe játszotta Theodore-t, a hősnő fiatalkori titkos szerelmét, aki végül egy korosodó gazdag nőt vesz feleségül, hogy megússza a katonaságot. További főszereplők: Adriana Asti, Tina Aumont, Alida Valli és a fia, Carlo De Mejo. Az olasz trashfilmek szorgalmas iparosa, Bitto Albertini Albert Thomas álnéven rendezte a 6000 km di paura (1978) című bűnügyi történetet, amely az autóversenyzés világába kalauzol. Joe egyik partnere ismét Eleonora Giorgi, továbbá a francia Marcel Bozzuffi és a Jugoszláviából érkezett Olga Bisera. Megtörtént eset alapján készült a Gyilkos apáca (1978) című horror, ám azt mondanom se kéne, hogy az alkotók (a forgatókönyvíró Alberto Tarallo és Giulio Berruti, utóbbi a rendezést is magára vállalta) jócskán eltértek a valós tényektől. Az egykori svéd szexbomba, a hetvenes évek végére igencsak elhízott Anita Ekberg által megformált Gertrude nővér egy apácarend tagja, aki kigyógyult a rákból, és önfeláldozóan segít a fogyatékkal élőknek. A köztiszteletnek örvendő apácának azonban van egy titka: morfiumfüggővé vált, ami miatt időnként kiszámíthatatlan lesz a magatartása, és Isten szolgájához nem méltó módon viselkedik. Amikor Gertrude betegei közül egyre többen meghalnak, nem tudjuk, vajon az apáca öli-e meg őket, hogy a javaikra rátéve a kezét, garantáltan hozzájuthasson mindennapi morfiumadagjához, vagy valami egészen más áll a háttérben. Az igazi bűnügyben szó sem volt leszbikusságról, kínzásokról és brutális gyilkosságokról, amiket a filmben láthatunk, nem beszélve arról, hogy kebelmérete alapján bármelyik filmbeli apáca azonnal pózolhatna a Playboy magazinnak. Joe játszotta dr. Patrick Roland szerepét. A hatásvadász cselekményelemek miatt a Gyilkos apáca alaposan felkavarta a kedélyeket, szinte mindenhol cenzúrázták vagy be sem mutatták. Nagy-Britanniában például csak 1993-ban hozták forgalomba némi vágás után, és 2006-ban jelenhetett meg a cenzúrázatlan DVD. 


Nyugat-Európában már legelső filmjével felhívta magára a figyelmet a francia Catherine Breillat, kinek nevéhez olyan provokatív mozgóképek fűződnek, mint a Románc (1999) vagy A pokol anatómiája (2004). Mi, magyarok csak a tévében láthattuk az Ágyról ágyra (1979) című alkotását. Az önéletrajzi ihletésű film hősnője, Solange egy pályakezdő filmrendezőnő. Vágyik a testiségre, de valódi, mély kapcsolatokra nincs ideje. Férje is inkább barát, mint társ, akivel szemrebbenés nélkül megbeszéli a félrelépéseit. Miközben modern, fiatal nőként önállóságra törekszik, lelkileg egyre kiszolgáltatottabb lesz. Joe játszotta az alkalmi partnerek egyikét, egy amerikai színészt. Fernando Di Leo bűnügyi filmje, a Téboly (1980) sajnos a direktor egyik gyengébb alkotása. Saját bevallása szerint mindössze egy bérmunkáról volt szó, amely igazából nem is érdekelte. Alacsony költségvetésből forgattak, állítólag tizenkét nap alatt el is készültek a felvételekkel. Bernard Dubois Parano (1980) című horrorja a beavatottak szerint olyan pocsékul sikerült, hogy a francia mozik be sem mutatták. Túl sokat az alkotók se várhattak tőle, hiszen 16 mm-es nyersanyagra forgattak. A férfi főszerepet a francia új hullám egykori sztárja, Jean-Pierre Léaud játszotta. Joe egy pszichiátert alakított, egyik partnernője egykori kedvese, Stefania Casini volt. A filmbarátok körében nagyra értékelt francia rendező, Jacques Rivette egyik kevésbé ismert alkotása a bűnügyi motívumokat sem nélkülöző Merry-Go-Round, amelyet bizonyos források szerint még 1978-ban forgattak, de csak 1981-ben mutattak be. A történet hősnője, Elisabeth (Danièle Gégauff) Párizsba hívja régi barátját, a New York-i Bent (Joe Dallesandro) és Rómában élő húgát, Léót (Maria Schneider). El akarja ugyanis adni elhunyt apja birtokát, ám idővel úgy tűnik, mintha egészen más céljai lennének. A forgatás nem túl vidám légkörben zajlott, mert Dallesandro és Schneider annyira nem jöttek ki egymással, hogy a színésznő végül faképnél hagyta a produkciót, ezért néhány jelenetben dublőzzel kellett helyettesíteni. 


Újra az Egyesült Államokban 
Joe 1984-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol időközben legendás személyiséggé vált, mégis be kellett érnie kisebb szerepekkel. A nagy hollywoodi stúdiók produkcióinak főszerepeit ugyanis továbbra sem az ő típusára szabták, ráadásul a Warhol–Morrissey-féle filmkészítés iránti érdeklődés is alábbhagyott. Dallesandro különböző tévésorozatokban játszott, illetve mellékszerepeket formált meg néhány mozifilmben. Ezek közül Francis Ford Coppola akkoriban csúfosan megbukott filmje, a Gengszterek klubja (1984) a legjelentősebb, amelyben Lucky Luciano szerepét alakította. Érdekesség, hogy 1972-ben Coppola próbafelvételre akarta hívni Joe-t, mert kezdetben neki szánta Michael Corleone szerepét A keresztapában. Andy Warhol azonban féltékenyen őrizte a sztárját, akit személyes tulajdonának tekintett, és azt mondta Coppolának, hogy Dallesandrónak komoly kábítószer-problémái vannak. A direktor még magát a címszereplő Marlon Brandót is nehezen tudta elfogadtatnia a Paramounttal, ezért nem akart egy problémásnak ígérkező színész miatt is kemény küzdelmeket folytatni a stúdióvezetőkkel. Joe Bruce Willis partnereként játszott Blake Edwards Naplemente (1988) című filmjében, a Johnny Depp és Iggy Pop nevével fémjelzett John Waters-alkotásban, a Cry-Babyben (1990) pedig apaszerepet alakított. 2009-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Dallesandro kapta a Teddy-díjat, melyet a homoszexualitás témáját megjelenítő műveknek és művészeknek ítélnek oda. Wieland Speck, a fesztivál Panoráma-szekciójának igazgatója és a Teddy-díjat átadó zsűri tagja a döntést azzal indokolta, hogy a színésznek olyan testi megjelenése van, amelynek „szemlélésébe nem fárad bele az ember”, akár férfiről, akár nőről van szó. Szerinte ez Dallesandro filmjeire és fotóira egyaránt igaz. A sztár ebből az alkalomból így emlékezett vissza pályafutására: „Teljes életet éltem, nagyszerű dolgokban vettem részt. Voltak persze nehézségeim, de összességében mindennel elégedett vagyok.” 


Magánélet 
A magát biszexuálisnak valló Joe háromszor nősült, és két gyermeke született. Még nem töltötte be a tizenkilencedik életévét, amikor feleségül vette apja akkori élettársának lányát, Leslie-t. Egy évvel az esküvő után, 1968. december 19-én megszületett a fiuk, Michael. Rövidesen kiderült, hogy Joe házassága is ugyanolyan meggondolatlan döntés volt, mint egykoron a szüleié, s a fiatalok 1969. december 15-én elváltak. A második házasság, amelyet Joe egy Terry nevű lánnyal kötött 1970-ben, már hosszabb ideig tartott, és csak 1978-ban bomlott fel. Közös gyermekük, Joseph még 1970-ben megszületett. Második házassága alatt Joe röpke viszonyt folytatott a Vér Drakulának egyik női főszereplőjével, Stefania Casinivel. Terrytől való válása után Dallesandro évekig agglegényéletet élt, persze szerzetesi önmegtartóztatás nélkül. 1987-ben szánta rá magát arra, hogy harmadszor is kimondja a boldogító igent: Kimberly nevű feleségétől ugyan nem született gyermeke, de a pár immár három évtizede kitart egymás mellett. Joe nem tartozik a celeb apukák közé, akik családi fotókkal árasztják el a médiát, ezért is számít ritkaságnak Greg Gorman 1996-os fotósorozata, amely a sztárt a nagyobbik fiával, Michaellel ábrázolja. Dallesandrónak van egy örökbefogadott lánya is, Vedra Mehagian. „Az underground Rudolph Valentinója”-ként is emlegetett Joe az új évezredben két fiú és egy lány boldog nagyapja: Michael családjában egy lány és egy fiú született, Josephnek fia van. Dallesandro 2012 óta egy elegáns Los Angeles-i bérház ügyvezetője. Az 1980-as években egy magát Sam D’Allesandrónak nevező költő és író azt hangoztatta, hogy ő Joe fia. Állítását akkor sem vonta vissza, amikor kiderült, hogy 1956-ban született, amikor állítólagos apja mindössze nyolcesztendős volt. Sam D’Allesandro 1988-ban AIDS-ben elhunyt. 


Little Joe a popkultúrában 
* A Rolling Stones 1971-es albuma, a Sticky Fingers borítóján Andy Warhol egyik képe látható, amely egy kidomborodó farmernadrág felső részét ábrázolja: a nadrágban Joe volt. 

* A The Smiths 1984-es debütáló nagylemezének borítóján ugyancsak Dallesandro látható a Flesh egyik jelenetében. 

* Joe alakját Lou Reed is megörökítette világsikerű 1972-es dalában, a Walk on the Wild Side-ban: 

„Little Joe never once gave it away:
Everybody had to pay and pay:
A hustle here and a hustle there:
New York City is no place where they said:
Hey, babe, take a walk on the wild side:
I said hey, Joe, take a walk on the wild side”

Joe 2014-ben azt nyilatkozta, hogy amikor a dal született, nem találkozott Reeddel, így az idézett verssorok nem róla, hanem a Fleshben játszott szerepéről szólnak. A teljes dalszöveg egyébként keresztnevükön említ más korabeli Warhol-sztárokat is, mint Holly Woodlawn, Candy Darling és Jackie Curtis, a „Sugar Plum Fairy” pedig utalás a My Hustler című Warhol-film főszereplőjére, Joe Campbellre. (A Sugar Plum Fairy kifejezés az angol szlengben több mindent jelenthet, kábítószer-fogyasztók megnevezésére is használják.) 


* 1996-ban mutatták be a Hustler White című botrányfilmet, amely a férfi prostituáltak és a pornóipar világát tárja fel. A főszerepet Madonna expasija, Tony Ward alakította. Bár a filmbeli figura neve, a Montgomery Ward egyértelműen Tonyra utal, a főhős személye tiszteletadás a Flesh Joe-jának is. A másik férfi főszerepet az opusz rendezője, Bruce LaBruce játszotta, akinek valamennyi alkotása erősen homoszexuális töltetű és számos explicit jelenetet tartalmaz, sőt dolgozik kifejezetten melegpornókat gyártó cégek felkérésére is. 

* 2007 januárjában a budapesti Belvárosi Színház mutatta be a Covershow című musicalt, amelynek egyik cselekményszála Dallesandro és Warhol viharos kapcsolata. A művet az író, Suda Balázs Róbert állította színpadra. Dallesandro szerepét Solti Ádám, Warholét Galambos Attila alakította. Az alkotók nem ragaszkodtak szolgai módon a tényekhez, hiszen például a történet egyik szála Ronald Reagan szerelméről szól Margaret Thatcher iránt, s mint tudjuk, ennek semmiféle valós alapja nem volt. A Solti Ádám által játszott Dallesandro a sajtófotók alapján engem sokkal inkább emlékeztet az 54 (1998) című zenés film Shane-jére, mint az igazi Joe-ra, aki épp a mindenféle bazári külsőségeket mellőző természetességével, ösztönösségével, tabukat nem ismerő imázsával vált egy korszak szimbólumává. 

* 2016 áprilisában Joe szerepelt a The Dandy Warhols You Are Killing Me című videoklipjében, melyet Mark Helfrich rendezett. 


FILMOGRÁFIA 
* 2019: Citizens 
* 2018: Factory Cowboys: Working with Warhol 
* 2008: 3 Stories About Evil (rövidfilm) 
* 2002: Pacino Is Missing 
* 1999: Amerikai vérbosszú (The Limey) 
* 1998: Aki másnak sírt ás… (L.A. Without a Map) 
* 1995: T. Rex, a dinózsaru (Theodore Rex) (videofilm) 
* 1993: Sugar Hill, a kiégett dzsungel (Sugar Hill) 
* 1992: Fegyvermánia (Guncrazy) 
* 1992: Love Is Like That 
* 1991: Vad orchideák 2 (Wild Orchid II: Two Shades of Blue) 
* 1991: Inside Out (videofilm, a The Diaries című epizódban) 
* 1990: Botcsinálta angyal (Almost an Angel) 
* 1990: Cry-Baby 
* 1990: Matlock (tévésorozat, a The Informer: Part 1 és a The Informer: Part 2 című epizódokban) 
* 1989: Dublőr nélkül / Hollywoodi detektív (The Hollywood Detective) (tévéfilm) 
* 1988: Private War 
* 1988: Double Revenge 
* 1988: Naplemente (Sunset) 
* 1988: The Hitchhiker (tévésorozat, a Fashion Exchange című epizódban) 
* 1987: Wiseguy (tévésorozat, a The Marriage of Heaven and Hell, az A Deal's a Deal, a The Loose Cannon és a New Blood című epizódokban) 
* 1987: Alkalom szüli az orvost (Critical Condition) 
* 1987: Miami Vice (tévésorozat, a Down for the Count: Part 2 című epizódban) 
* 1986: Fortune Dane (tévésorozat) 
* 1986: Joey 
* 1984: Miami Vice (tévésorozat, a One Eyed Jack című epizódban) 
* 1984: Gengszterek klubja (The Cotton Club) 
* 1982: Queen Lear 
* 1981: Merry-Go-Round 
* 1980: Parano 
* 1980: Téboly (Vacanze per un massacro) 
* 1979: Fred Nauer préfère la bière (rövidfilm) 
* 1979: Ágyról ágyra (Tapage nocturne) 
* 1979: A gyilkos apáca (Suor Omicidi) 
* 1978: 6000 km di paura 
* 1977: Egy jámbor lélek (Un cuore semplice) 
* 1976: L’ultima volta 
* 1976: Periféria (La marge) 
* 1976: Szeretlek, én se téged (Je t'aime moi non plus) 
* 1975: Il tempo degli assassini 
* 1975: Fekete Hold (Black Moon) 
* 1975: Fango bollente 
* 1975: A felkapaszkodott (L’ambizioso) 
* 1974: Donna è bello 
* 1974: A gonoszság magvai / A kertész (Seeds of Evil / The Gardener) 
* 1974: Vér Drakulának (Dracula cerca sangue di vergine… e morì di sete!!!) 
* 1973: Test Frankensteinnek (Flesh for Frankenstein) 
* 1972: Heat 
* 1970: Trash 
* 1968: San Diego Surf 
* 1968: Magányos cowboyok (Lonesome Cowboys) 
* 1968: Flesh 
* 1968: The Loves of Ondine 
* 1967: **** 

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált Joe Dallesandro-életrajzom javított és bővített változata.] 




2018. április 14., szombat

MESTERKURZUS – WALERIAN BOROWCZYK: MŰVÉSZET VAGY LUXUSPORNÓ?

A Franciaországba emigrált lengyel rendező, forgatókönyvíró és díszlettervező, Walerian Borowczyk (1923–2006) egyike a filmtörténet legvitatottabb alkotóinak. Az 1940-es években kezdte rendezői pályafutását, egy időben Jan Lenicával közösen dolgozott. Az animáció művészetének megújítóiként ünnepelték őket, kiemelt helyet foglalnak el a műfaj történetében. Borowczyk Angyaljáték (1964) című alkotását a világhírű rendező, Terry Gilliam minden idők tíz legnagyszerűbb animációs filmje közé sorolta. A lengyel mester hatását fedezhetjük fel olyan neves alkotók művészetében is, mint például a cseh Jan Švankmajer vagy az amerikai Quay fivérek (Stephen és Timothy). Borowczyk 1968-tól forgatott játékfilmeket. Ezeket a szakma eleinte jól fogadta, közönségsikerük viszont nem volt. A négy erotikus történetből álló Erkölcstelen mesék (1974) jelentette a fordulópontot: az opusz világszerte nagy feltűnést keltett, a nézők tódultak a mozikba. Ellenben a kritikusok lelkesedése apadni kezdett Borowczyk iránt: elkönyvelték iparosnak, aki az üzleti siker érdekében átállt az erotikus filmekre, és tetszetősen csomagolt félpornókkal szolgálja ki az ilyesmire éhes közönséget. A direktor rossz hírét fokozták olyan hírhedt munkái, mint például A bestia (1975), az Egy kolostor belsejében (1978), A szerelem művészete (1983) és az Emmanuelle 5 (1986). Még Lengyelországban készült mesterműve, A bűn története (1975) kapcsán is elhangzott a pornográfia vádja. 1988-ban forgatta utolsó mozifilmjét, a Szerelmi rítust. A televízió számára készített négy erotikus szkeccsel búcsúzott a filmkészítéstől 1991-ben. Munkásságának erotikus szakasza mindmáig vitákat vált ki, és gyakori az a vélemény, hogy eltékozolta a tehetségét ezekkel a filmekkel, melyek vizuális szempontból nem teljesen érdektelenek ugyan, tartalmilag azonban keveset vagy semmit nem nyújtanak. Bár akadnak biztató próbálkozások, Walerian Borowczyk művészetének árnyalt elemzésével és objektív értékelésével mindmáig adós a filmpublicisztika. 


A kezdetek 
Borowczyk az enciklopédiák szerint 1923. szeptember 2-án született egy Poznań melletti faluban, Kwilczben, ámbár az Anatomia diabła című 1992-es kötetében azt írta magáról, hogy igazából 1932-ben jött világra Wojnowicében. Feltételezhető azonban, hogy csupán az írói szabadság jegyében lódított, és a lexikonok 1923-as dátuma a helyes. Édesapja, Wawrzyniec Borowczyk a vasútnál dolgozott. A férfi szabadidejében szívesen festegetett, Walerian valószínűleg tőle örökölte a képzőművészetek iránti érdeklődését. „Számomra ő egy tökéletes festő volt, az ő színes, tarka világában nőttem fel” – nyilatkozta hosszú évek múlva az apjáról. Az édesanya, Maria Banaszkiewicz feltehetően háztartásbeli volt. Borowczyk 1951-ben kapott diplomát a krakkói Képzőművészeti Akadémián. Főiskolásként forgatta első animációs filmjeit. Az ötvenes években színházi és filmplakátokat tervezett, továbbá szatirikus rajzokat publikált előbb a Szpilki, később a Nowa Kultura és a Życie Literackie című lapokban. Mellette festegetett és litográfiákat készített, melyekért 1953-ban Állami Díjat vehetett át. Ugyanabban az évben jelent meg első könyvalbuma, a Rysunki satyryczne, amely a szocialista realizmus hatását tükrözi. 1954-ben járt először Párizsban, ahol rövidfilmeket is forgatott. 1956-ban kezdődött alkotói együttműködése Jan Lenicával. Rövid idő alatt nemzetközi hírnévre tettek szert, az animációs műfaj megújítóit látták bennük, akik nagy reményekre jogosítanak. Közös munkáik közül a szürrealisztikus hangvételű Ház (1959) a legismertebb, melyet Bikácsy Gergely így méltatott a Bíbor onánia című hangulatos Borowczyk-esszéjében (in: Filmvilág 1990/8): „A ház, ha akarjuk, véletlenül egy helyen élő emberek párhuzamos pillanatainak filmje. Vagy inkább a párhuzamos pillanatok titkainak feltárása. Egy gondolataiba merülő emberfej. Aztán nagy, szőke női hajzat kúszik fel egy asztalra, befödi a tejesüveget. Kiissza, aztán az üveget is elropogtatja... […] Mintha René Clair Felvonásköz című dadaista capricciója született volna újjá évtizedek múlva, vagy Léger Gépi balettje, vagy Cavalcanti filmje, a Rien que les heures. De leginkább a húszas évek szürrealista szelleme.” 


A szakmai elismerések ellenére mindkét alkotó külföldre távozott, hogy művészetét kibontakoztassa, mivel ehhez az 1950-es évek végének Lengyelországában nem voltak igazán kedvezőek a feltételek. Borowczyk ismét Franciaországot választotta, ahol Chris Marker közreműködésével készítette el az Űrhajósok (1959) című filmjét. Vegyes technikát alkalmaztak, grafikák és metszetek képeit kombinálták „valódi” sci-fi felvételekkel és élő szereplőkkel. Georges Méliès szelleme lebeg az opusz felett, amely az űrhajózás hőskorában készült, és valósággal előrevetíti a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok versengését a kozmosz meghódítására. Borowczyk úgynevezett stop-motion technikával forgatta a Renaissance (1963) című filmjét, amelyben elpusztult tárgyak születnek újjá, hogy végül újra megsemmisüljenek az utolsóként egésszé vált tárgynak, egy bombának köszönhetően. A nyomasztó hangulatú Angyaljáték (1964) a náci lágerek emberkísérleteinek, továbbá a sztálini erőltetett iparosításnak és kollektivizálásnak az allegóriája. Guy de Maupassant egyik novellája ihlette a tizenöt perces Rosalie (1966) című rövidfilmet, amely egy gyerekgyilkossággal vádolt nő (Ligia Branice) monológja. Borowczyk Rosalie szelíd arcának képét a bűncselekmény tárgyainak bemutatásával váltogatja. 


A rendező 1967-ben készítette el egyetlen egész estés animációs filmjét Monsieur és Madame Kabal színháza címmel. Állítólag két és fél évig dolgozott rajta. Technikai szempontból rajz- és papírkivágásos animáció elegyedik kollázsszerűen felhasznált fotókkal, illetve fekete-fehérben felvett jelenetek színesben rögzített epizódokkal. Egyes elemzők Jarry Übü királyához hasonlítják Borowczyk opuszát, amelyben Kabal asszony valójában egy vasdarabokból kreált szörnyeteg, aki papucsférjével együtt olykor groteszk, máskor kegyetlen dolgokat művel… A direktor 1968-tól inkább játékfilmeket forgatott, de időnként visszatért régi műfajához. 1975-ben bemutatott ötperces rövidfilmje, az Escargot de Vénus Bona Tibertelli de Pisis festőművész szürrealista erotikus rajzain alapul: a hölgy nem más, mint Borowczyk jó barátja, André Pieyre de Mandiargues felesége. A rendező utolsó animációs filmje, az 1984-ben bemutatott Scherzo Infernal formailag és tartalmilag egyfajta összefoglalása egész életművének: a tüzes pokol bűnös gyönyörei nem hagyják érzéketlenül az egyik angyallányt, aki magával Istennel is képes szembeszállni vélt igazáért. A produceri teendőket egy régi barát, Anatole Dauman vállalta, a narrátor pedig nem más, mint a Magas szőke férfi és más emlékezetes francia közönségfilmek alkotója, a színészként sem ismeretlen Yves Robert.


Goto, a szerelem szigete 
Borowczyk 1968-ban forgatta első egész estés mozifilmjét, a Goto, a szerelem szigetét, amely a következő év januárjában került a francia mozikba. A szélesebb közönséget nem nagyon érdekelte, a művészfilmek rajongói viszont lelkesen fogadták. Borowczyk korábbi animációs műveinek hangulata, szürrealizmus és fekete humor jellemzi, tematikája, képi világa ugyanakkor a későbbi játékfilmeket is megelőlegezi. Így például a Goto is a múltban játszódik, mint a legtöbb Borowczyk-mozifilm, egész pontosan 1887-ben. Goto szigete egy óriási földrengés következtében szakadt le a szárazföldről, és áll magányosan az óceán közepén. A szigetet egy idős zsarnok uralja, kinek fiatal, szépséges felesége, Glossia beleszeret egy délceg tisztbe, és el akar szökni vele. (Gotón egyébként az uniformizáltság jegyében mindenkinek G-vel kezdődik a neve: Goto, Glossia, Gono, Grozo, Gonasta, Gomor, Grymp, Gwino stb.) Az uralkodó elsőszámú talpnyalója, a hataloméhes Grozo is szerelemre lobban Glossia iránt, és ezzel az események váratlan fordulatot vesznek. 


A francia filmművészet szerelmese, Bikácsy Gergely bő húsz évvel később így értékelte a Gotót a fentebb már idézett esszéjében: „A film legértékesebb, legmaradandóbb jeleneteinek nagyközeliben ábrázolt, különös, hökkentő tárgyak a »főszereplői«. Elsősorban a légyölő gépezet, ennek tervrajzai és megvalósult változata. Vagy a királynő cipellői és csizmái, mindenféle rafinált csipkés ruhái. Ezenkívül koszos, oszló és foszló (Mándy Iván idestova harminc éve már elfogadott és agyonhasznált szó-leleményével:) koszlott tárgyi rekvizitumok, a rabság, a szegénység és a zsarnokság tárgyacskái. De Borowczyknál persze majdnem minden tárgy ilyen hangulatot áraszt nagyközeliben. Ebben állt a film minden értéke. Inkább kezdetnek, félmegvalósulásnak, bizonytalan, ám tehetséges indulásnak hatott. S árasztott, tagadhatatlanul valami, gondolom, az alkotó szándékától független feszélyező, »csikorgó« hangulatot. Elegyesen hideg-humorú, egyszerre sci-fi ízű és politikai meseízű mozi-táplálék volt, inkább 68-as kritikusoknak, mint nézőknek.” A tárgyak és díszletek mindegyik Borowczyk-filmben kiemelt szerepet kaptak, némelyiket maga a direktor tervezte. Itt jegyezzük meg azt is, hogy a lengyel rendező azon alkotók közé tartozott, akik a színészeket is a beállítás egyik – és nem is mindig a legfontosabb – elemeként kezelték, és gyakran nagyobb hangsúlyt kapott nála a személyek és a tárgyak közti kapcsolat, mint a szereplők közötti interakciók. Mindazonáltal ne maradjon említetlenül a Goto két főszereplője: a neves francia színész, Pierre Brasseur és Borowczyk felesége, Ligia Branice. 


Vér és liliom 
Szerelmi dráma bontakozik ki Borowczyk második játékfilmjében is, amely Vér és liliom (1971) címmel jutott el a magyar mozikba. Ezúttal a XII. századi Franciaországban járunk. Az idős báró fiatal feleségével és előző házasságából született fiával él egy csodás kastélyban. Egy nap maga a király érkezik ide látogatóba. Kíséretének egyik tagja beleszeret a bárónéba, aki az uralkodó érdeklődését is felkelti, miközben maga a hölgy a mostohafiáért epekedik. Az idős férj fellángoló féltékenysége tragédiához vezet. A Vér és liliom színesben készült ugyan, stilizált képi világa mégis egyértelműen a fekete-fehér Gotóval rokonítja, a szürrealizmus helyét azonban átveszi a romantika. Ismét nagy hangsúlyt kap a tárgyi környezet, melynek esztétikuma egyre élesebb ellentétbe kerül a cselekmény mind sötétebb fordulataival. A Ligia Branice által játszott báróné neve Blanche, ami a francia nyelvben „fehér”-et jelent, s ez a hősnő romlatlanságára, tiszta jellemére utal. A bárót a francia színjátszás egyik nagy egyénisége, Michel Simon alakította. A király szerepében Georges Wilson látható, a szerelmes nemest Jacques Perrin formálta meg. A Vér és liliom Borowczyk első olyan játékfilmje, amely irodalmi mű alapján készült: a kiindulópontot Juliusz Słowacki (1809–1849) lengyel költő és író Mazepa (1839) című drámája jelentette, amelyet egyébként elsőként Magyarországon mutattak be 1847-ben. (A lengyel premierre négy évvel később került sor.) Blanche a legtöbb Borowczyk-hősnőhöz hasonlóan reménytelen szerelmet él át, mint például A bűn története (1975) főszereplője, Ewa. Mindkét asszony sorsát a társadalmi előítéletek pecsételik meg, ám amíg Blanche lényegében beletörődéssel fogadja a sorsát, addig Ewa lázadni próbál ellene. A Vér és liliom igen jó kritikákat kapott, Nagy-Britanniában különösen melegen fogadták, de a Gotóhoz hasonlóan a szélesebb közönség nem nagyon érdeklődött iránta. Évtizedekig Borowczyk legmostohább sorsú filmjének számított, még VHS-en is a nehezen beszerezhető ritkaságok közé tartozott, az új évezredben azonban immár Blu-Rayen is hozzáférhető. 


Erkölcstelen mesék 
Borowczyk 1972-ben újra találkozott Anatole Daumannal, az Argos Films lengyel származású társalapítójával, aki az Űrhajósok producere és egyik szereplője volt. A cég olyan alkotók számára biztosított filmkészítési lehetőségeket, mint például Alexandre Astruc, Alain Resnais, Georges Franju, Chris Marker, Jean Rouch, Robert Bresson, Jean-Luc Godard és a Franciaországban élő, magyar származású szobrászművész, Diourka Medveczky (Medveczky György). Dauman azt tanácsolta Borowczyknak, hogy forgasson egy kifejezetten erotikus témájú játékfilmet, akkoriban ugyanis jelentősen enyhültek a műfajra vonatkozó cenzúraszabályok. A javaslatnak kétségtelenül voltak előnyei: a direktor nevét végre a nagyközönség is megismerhette, tehetsége, művészi igényessége pedig garantálta, hogy egy valóban igényes és értékes film születik, a francia mozikat akkortájt elárasztó olcsó szexfilmek ellenpólusa. Az Erkölcstelen mesék mintájául Éric Rohmer hat tételből álló filmciklusa, az Erkölcsi példázatok szolgált, Borowczyk azonban a maga hat leforgatott történetéből kettőt végül kihagyott: az Egy különleges gyűjteményt önállóan mutatta be, A bestiát pedig a következő évben egész estés játékfilmmé fejlesztette tovább. A megmaradt négy kisfilm (A dagály, Thérese filozófiája, Báthory Erzsébet, Lucrezia Borgia) közül három a múltban játszódik, az első kettő irodalmi művek (szerzők: André Pieyre de Mandiargues és d’Argens márki) alapján született, az utolsó kettő pedig a történelem két hírhedt nőalakjának legendájára épül. A dagály női főszerepét a direktor a pályakezdő Isabelle Adjaninak szánta, aki nem vállalta, mert félt, hogy mindjárt pályája elején beskatulyáznák az erotikus szerepkörbe. Báthory Erzsébetet Paloma Picasso formálta meg, aki soha többé nem állt a kamera elé, és a rosszmájú ítészek szerint ezt igen bölcsen tette. Az Erkölcstelen mesék meghozta ugyan a széles körű ismertséget és a kereskedelmi sikert Borowczyknak, ám cserébe kiesett a kritikusok kegyeiből: azzal vádolták, hogy igényes művészből a luxuspornó prófétájává vált, és ezt a szigorú véleményt a direktor néhány későbbi játékfilmje még inkább megerősítette. 


A bűn története 
Stanisław Różewicz lengyel filmrendező, a Tor filmstúdió egyik alapítója és művészeti igazgatója 1974-ben hazahívta Borowczykot, hogy forgasson filmet Stefan Żeromski (1864–1925) népszerű melodramatikus regényéből, A bűn történetéből, melyből korábban egy lengyel és egy olasz némafilm, illetve egy lengyel hangosfilm is készült. Az illetékes szervek nem örültek különösebben az emigráns rendező meghívásának, de nem vétózták meg. A forgatást viszont árgus szemekkel figyelték, és állítólag többször is Różewicznek szegezték a kérdést, hogy „miféle pornófilm készül itt az állam pénzéből?” A forgalmazási engedély megadását a cenzorok néhány, szerintük különösen explicit képkocka kivágásához kötötték. A film hősnője, Ewa egy szigorú vallásos neveltetésben részesült polgárlány, aki beleszeret albérlőjükbe, egy fiatal ügyvédbe. A mama eleinte támogatja a bimbózó kapcsolatot, de amikor megtudja, hogy a férfi már nős, azonnal kiutasítja a lakásból. Később Ewa értesül arról, hogy szerelmese egy érte vívott párbajban súlyosan megsebesült. A lány mindent maga mögött hagyva hozzáutazik. Az idill hamar véget ér, amikor a felgyógyult férfi hirtelen elutazik, hogy elintézze a válását. 


A magára maradt, teherbe esett Ewa kétségbeesett döntést hoz: megöli újszülött csecsemőjét, és a tetemet az udvari vécébe dobja. Innentől kezdve egyre mélyebbre süllyed, prostituálttá züllik, és amikor két bűnöző megzsarolja gyermeke megölésével, belemegy abba, hogy közösen kirabolják mit sem sejtő, dúsgazdag arisztokrata hódolóját. Az elvakultan szerelmes férfival neki kell végeznie… Borowczyk az 1933-as hangosfilm női főszereplőjét, Karolina Lubieńskát kérte fel az anya szerepére. Nehezen találta meg viszont Ewa megformálóját, mert a kiszemelt színésznők az erotikus jelenetek miatt nemet mondtak. Różewicz az utolsó pillanatban ajánlotta neki a pályakezdő Grażyna Długołęckát. A művésznő meggyőző alakítást nyújtott ugyan, a rendezővel való kapcsolata azonban végig feszült volt, és hosszú évekkel később lényegében szexuális zaklatással vádolták egymást. Borowczyknak nemcsak Grażyna volt az egyetlen problémája, hanem egyéb szervezési nehézségekkel is meg kellett küzdenie. A színészek azt nehezményezték, hogy több időt és figyelmet fordít a tárgyi miliőre, mint rájuk. A végeredmény mindazonáltal a direktort igazolta: A bűn története kiugró közönségsikert ért el Lengyelországban és külföldön, sőt tetszést aratott az 1975-ös cannes-i filmfesztiválon is, ámbár díjat nem nyert.


A bestia 
Cenzúra és értetlenség fogadta Borowczyk ötödik játékfilmjét, A bestiát (1975), amelyet általában a Szépség és a Szörnyeteg jól ismert meséjének abszurd-szürrealisztikus feldolgozásaként emlegetnek, noha valójában Prosper Mérimée (1803–1870) Lokis című novellájának szabad adaptációjáról van szó. Borowczyk állítólag már 1972-ben meg akarta filmesíteni a történetet, de csak egy rövid epizódot forgatott le belőle az Erkölcstelen mesék számára. Miután annak végső változatából a felvett jelenetet kihagyta, úgy döntött, mégis megvalósítja a teljes filmet. Az Erkölcstelen mesékből kihagyott képsor az arisztokrata Romildáról, akit egy medveszerű szörnyeteg üldöz, majd megerőszakol egy erdőben, A bestiában álomjelenetté alakult át. A film az ember belsejében rejlő „állat”-ról szól, a legmélyebb ösztönöket hozza felszínre. Valóság és fantázia keveredik Borowczyk univerzumában, melyben az erdő jelképezi az ösztönök világát. Az ártatlan bárányka után az erdőbe induló Romilda a felbukkanó szörny elől menekülve fokozatosan megszabadul a futását nehezítő súlyos ruháitól – és a gátlásaitól. A bizarr aktusban hamar átveszi az irányító szerepét, és a szörny végül holtan marad ott az avaron. 


Romilda és a szörny legendáját a kerettörténet hősnője, a szexuális beavatás (házasság) előtt álló menyasszony, a felajzott Lucy idézi fel szexuális fantáziáiban, miközben kielégületlenségében maszturbáláshoz folyamodik. A bestia szinte mindegyik szereplője különféle szexuális devianciáknak hódol: Romildáról és Lucyről már volt szó, a kerettörténet bestiája (a vőlegény) menyasszonya helyett a párzó lovak iránt mutat különös érdeklődést, a fiatal nevelőnő a néger inassal üzekedne, ám együttlétüket állandóan megzavarják, az esküvői ceremóniára odarendelt pap pedig a ministránsfiúkat simogatja gyanút ébresztő módon. Borowczyk a szexualitást, az „elemi ösztönök”-et általában a nő oldaláról ábrázolja mindegyik filmjében, és ez a női érzékiség gyakran jár együtt a (többnyire a hímnemű szereplőket sújtó) halállal. A bestiát számos országban pornográfnak minősítették, néhol mindmáig tiltólistán van. (Legálisan Magyarországra sem jutott el semmilyen forgalmazási csatornán sem.) A film mindkét női főszereplője – a dán Lisbeth Hummel és a finn Sirpa Lane – később játszott olyan szexfilmben, amely témájában és külsőségeiben a Borowczyk-opuszt plagizálta. 


Periféria 
André Pieyre de Mandiargues (1909–1991) regénye, A legkülső körön 1967-ben megkapta a francia irodalom legnagyobb elismerését, a Goncourt-díjat, s 1969-ben megjelent magyar nyelven is. Borowczyk 1976-ban készítette el a filmváltozatot, a cselekmény legfontosabb történéseit azonban producerei, Raymond és Robert Hakim javaslatára az 1920-as évek Barcelonája helyett a modern Párizsba helyezte át. Eredetileg Spanyolországban akart dolgozni, de Franco tábornok uralma akkor még nem ért véget, és a jobboldali spanyol sajtó dühödt támadást intézett a lengyel rendező ellen: „Egy idegen idejön hozzánk forgatni, és mivel akarja reprezentálni Spanyolországot? Bordélyokkal és kurvákkal!” A főhős, a nős Sigismond egy üzleti megbeszélésre érkezik a francia fővárosba, ahol felkeresi az örömnegyedet is. Kapcsolatba kerül egy arisztokratikus viselkedésű utcalánnyal, Dianával. Később egy táviratot kap, amelyből arról értesül, hogy gyermeke belefulladt házuk úszómedencéjébe, mire kétségbeesett felesége öngyilkosságot követett el. Újra felkeresi Dianát, az örömlány azonban továbbra is csak testiséget nyújt számára, érzelmeket nem. A cselekmény bizonyos motívumai emlékeztetnek Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című hírhedt botrányfilmjére, ám azt ne feledjük el, hogy Mandiargues regénye volt hamarabb: mindkét történet férfi főszereplője özvegyen marad, és mindketten egy másik kapcsolatban próbálnak megnyugvást találni. Bertoluccinál a férfi, Borowczyknál a nő nem akar érzelmeket vinni az új kapcsolatba, melynek érzelmek nélkül nem lehet jövője. 


A Periféria egyik érdekessége a különleges szereposztás: Sigismondot az amerikai underground filmekben feltűnt Joe Dallesandro alakította (Borowczyk azt akarta, hogy a meztelen jelenetekben ne látszódjon a színész védjegyének számító kartetoválás a „Joe” felirattal), Dianát az Emmanuelle-filmekkel világhírűvé vált holland Sylvia Kristel, akinek egyébként a Periféria volt a kedvenc saját filmje. A művésznő így emlékezett vissza rá a Meztelenül című önéletrajzi könyvében: „Waleriannak elég élénk az erotikus fantáziája, hajlik a fetisizmusra. […] A film sajnos nem arat túl nagy sikert. Kizárólag a zengzetes elnevezésű »művészmozik« tűzik műsorukra. Keveseknek tudom ebben a minőségemben megmutatni magam. Kár.” Borowczyk igen elégedett volt Sylviával, és azt tervezte, hogy vele forgatja le a Lulu (1980) című alkotását is, de különböző okokból soha nem dolgoztak újra együtt. A Perifériát az NSZK-ban Emanuela ’77 címmel forgalmazták, noha az azonos főszereplőn kívül semmi köze nincs az Emmanuelle-filmekhez. Bizonyos források szerint létezik egy húsz perccel hosszabb, szexuálisan merészebb változata is, ám erről csak legendákat lehet hallani, hivatalosan egyelőre nem elérhető. A film DVD-n is csupán Japánban jelent meg, ahol az ottani szokásoknak megfelelően a férfi nemi szervet eltakarták. 


Egy kolostor belsejében 
Stendhal (1783–1842) Római séták című 1828-as művének egy rövid részlete ihlette az Egy kolostor belsejében (1978) című filmet. Témája a vallási és a szexuális megszállottság összefüggései, akárcsak az Erkölcstelen mesék második történetében. A két főszerepre Borowczyk Monica Vittit és Michele Placidót kérte fel: egyikük sem vállalta. Vitti karrierje során következetesen elutasította a ruhátlan szerepeket, Placido pedig akkor épp nem ért rá, de később kétszer is forgatott Borowczykkal. Az opusz érdekessége, hogy együtt játszik benne a rendező felesége, korai alkotásainak hősnője, a lengyel Ligia Branice és kései munkáinak múzsája, az olasz Marina Pierro. A szereposztásból emeljük ki még a német Olivia Pascalt is, aki különféle tinivígjátékokban és erotikus filmekben vált ismertté. Az Egy kolostor belsejében forgatásakor mindössze húszesztendős Olivia nevéhez fűződik a film legmerészebb epizódja: önkielégítést végez egy olyan segédeszközzel, melynek végére egy Jézusra hasonlító férfi arcképét festették, s a dildo mozgása a vaginában néhány pillanatig félreérthetetlenül látható. Egyesek tudni vélik, hogy ebben a jelenetben Oliviát dublőz helyettesítette, ám ez nem hatotta meg a cenzorokat, akik a legtöbb országban ragaszkodtak az ominózus képkockák eltávolításához. Egyéb jelenetek is az olló áldozatául estek. A film leggyakoribb változata 84 percig tart, a cenzúrázatlan verzió 91 perces, a DVD-korszakban ez is elérhetővé vált. A kritikák többsége elutasító volt, a nunsploitation irányzat (apácákról szóló vulgáris szexfilmek) jellegzetes darabjaként értékelték a művet, melynek azonban olyan neves védelmezője is akadt, mint például Alberto Moravia író. Maga Borowczyk is szerette ezt a munkáját, mert forgatás közben a legnagyobb művészi szabadságot élvezhette, ami ritkán adatott meg neki. A szocialista Magyarországon természetesen szó sem lehetett az Egy kolostor belsejében forgalmazásáról, a rendszerváltás után viszont vágatlanul bemutatta az állami televízió. 


A romlás démonai 
Borowczyk egyik legjobb és leghangulatosabb filmje, A romlás démonai (1979) három történetből áll, melyek különböző korokban játszódnak. Ami közös a hősnőkben, hogy végzetes módszerekkel vesznek elégtételt azokon, akik kihasználják őket. Margherita megmérgezi a férfiakat – köztük Raffaellót, a festőt, akinek modellt állt –, de előzőleg kicsalja a pénzüket. (Az egyik gyilkossági jelenet A bűn története hasonló epizódját idézi fel.) Marceline egy kisnyúl iránt táplál gyengéd érzelmeket. Amikor az állatot a gúnyolódó szülők ebédre tálalják fel a mit sem sejtő lánykának, Marceline véres bosszút áll rajtuk. Egy másik állat, egy kutya bizonyul a harmadik „démon”, Marie legjobb barátjának. A nőt egy ismeretlen férfi ejti foglyul, meg is erőszakolja, ám a kutya gazdája védelmére kel. Mint minden Borowczyk-opusz, A romlás démonai is bővelkedik képzőművészeti és szépirodalmi utalásokban – a Marceline-ről szóló történet alapjául például André Pieyre de Mandiargues egyik novellája (Le sang de l’agneau) szolgált, de bátran asszociálhatunk az Alice Csodaországban meséjére is –, és persze nem hiányoznak a provokatív mozzanatok sem. 


Az első történet elején Marina Pierro és a szerelmesét alakító Gérard Falconetti (a Jeanne D’Arc szerepében legendássá vált színésznő, Maria Falconetti unokája) között nem imitált szexuális aktus látható, amelyet titokban vettek fel a Forum Romanum romjai között, a turisták távozása után. A középső mese tinédzser hősnője, Marceline maszturbál, később egy néger férfi erőszakosan veszi el a szüzességét. A nyúl révén megjelenik a zoofília motívuma, amely a harmadik történetben is visszatér. Borowczyk tervezte azt a fából épített, bonyolult labirintust, amellyel Raffaello megakadályozza, hogy idegenek jussanak be a munkaterületére. Ugyanebben az epizódban szerepel Raffaello legnagyobb ellenfele, Michelangelo is: Borowczyk hangsúlyosan sejteti a figura homoszexualitását (meztelen férfi modellek veszik körül a művészt), sőt egy kivágott jelenetben a ruhátlan férfiak az ifjú riválisnak szóló fricskaként a híres Raffaello-festmény, A három grácia leutánzott beállításában pózoltak. A romlás démonait Magyarországon az állami televízió vetítette egyetlenegy alkalommal, szó szerint éjszakai előadásban: 1992. december 31-én hajnali 3-kor kezdődött a film. 


Lulu 
A német Frank Wedekind (1864–1918) Pandora szelencéje című 1904-es drámájáról kevésbé köztudott, hogy valójában a kilenc évvel korábbi A föld szelleme folytatása. A cím a görög mitológiára utal: Pandora volt az első nő, akit az istenek teremtettek, és aki kíváncsisága miatt az emberiségre szabadított minden szerencsétlenséget és bajt, amik addig egy szelencében voltak elrejtve. A Wedekind-darab hősnője, a könnyűvérű és gátlástalan Lulu szépségének senki nem tud ellenállni, ám a nő romlást és halált hoz mindenki számára, míg végül ő maga Hasfelmetsző Jack áldozatául esik Londonban. A drámából született Alban Berg Magyarországon ritkán látható operája, a Lulu, nem is beszélve a különféle filmváltozatokról. Kuriózum, hogy az IMDb szerint elsőként egy magyar (!) film készült a műből 1917-ben (ámbár az ismertetett szereposztás német művészekből áll), rendezője Alexander Antalffy (Antalffy Sándor). A hősnőt Erna Morena alakította, egyik partnere a nácizmus idején kompromittálódott Emil Jannings, A kék angyal (1930) férfi főszereplője. A második Lulu-adaptáció hivatalosan is német produkció, 1921-ben jelent meg, rendezője viszont szintén magyar: Cserépy Arzén. A leghíresebb verzió Georg Wilhelm Pabst nevéhez fűződik: a Pandora szelencéje (1929) Luluját Louise Brooks formálta meg, akinek ez talán a legismertebb szerepe. 


Borowczyk adaptációját a téma egyik legrosszabb feldolgozásának tartják, egy unalmas drámának, amely a direktor által tervezett minimalista-szürrealista díszletek között játszódik. (Állítólag a projektet Liliana Cavanitól vette át.) Pedig Lulu sem más, mint a rendező korábbi műveinek hősnői: egy olyan nő, aki szabadon, függetlenül akar dönteni a sorsáról és az érzelmeiről, de akit a férfiak csupán megszerzendő tárgynak – mondhatjuk így is: szexuális objektumnak – tekintenek. Lulu hasonló utat jár be, mint Ewa A bűn történetében: prostituálódik, gyilkossá, majd áldozattá válik, az ő sorsa azonban sokkal végzetszerűbb és ezért érzelmileg kevésbé felkavaró, mint Ewáé. A címszerep kapcsán felmerült Sylvia Kristel és Maria Schneider neve is, míg végül a tizenhét esztendős Anne Bennent írhatta alá a szerződést. A művésznő nem más, mint az előző év filmszenzációja, a cannes-i nagydíjas A bádogdob (1979) ragyogó gyerekszereplőjének, David Bennentnek a nővére. Schwarzot, a festőt Michele Placido alakította, Hasfelmetsző Jacket a német kultszínész, Udo Kier, aki néhány magyar filmben is szerepelt. A Lulu magyarországi mozibemutatója szóba sem került, sőt érdekes módon később az állami tévé sem tartott rá igényt, noha a kilencvenes években a direktor több provokatív munkáját is bemutatta. 


Doktor Jekyll és a nők 
Robert Louis Stevenson (1850–1894) híres regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete 1886-ban jelent meg először, nyolc évvel később az első magyar fordítás is eljutott az olvasókhoz. A történet főszereplője egy Utterson nevű ügyvéd, aki megpróbálja kideríteni, miféle titokzatos kapcsolat köti össze jó barátját, a kiváló Jekyll doktort az elvetemült Mr. Hyde-dal. Az ügy megoldása hátborzongató titkot tár fel. A regényből 1908-ban az Egyesült Államokban forgattak először filmet, Otis Turner alkotása azonban elveszett. A legjelentősebb némafilm szintén amerikai, 1920-ban készült John Barrymore főszereplésével, ámbár felhasználták hozzá Oscar Wilde nevezetes regénye, a Dorian Gray arcképe bizonyos motívumait is. Az 1931-es verzió érdekessége, hogy Jekyll doktor (Fredric March) átalakulásának filmes kulisszatitkait csak a rendező, Rouben Mamoulian halála után hozták nyilvánosságra. Nagy sikert aratott a tíz évvel későbbi adaptáció is, az Ördög az emberben (1941), Victor Fleming alkotása, Spencer Tracy, Ingrid Bergman és Lana Turner játékával. Borowczyk verziója nem tartozik a legnépszerűbb filmváltozatok közé, a direktor rajongói szerint azonban egyik remekművéről van szó, amely az 1981-es sitgesi horrorfilmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. 


A Jekyllt megszemélyesítő Udo Kier átváltozásai a viktoriánus erkölcsök, a képmutatás és a szexuális elfojtás elleni lázadás szimbólumai is. (Kuriózum viszont, hogy a korábbi filmváltozatokkal ellentétben Kier nem alakít kettős szerepet: Mr. Hyde-ot egy furcsa arcú színész, Gérard Zalcberg játssza.) A direktor kedvence, Marina Pierro formálja meg a házvezetőnőt, Fanny Osbourne-t. A valóságban Stevenson menyasszonyát hívták így: a legenda szerint a hölgy úgy megrémült a történet első változatától, hogy a szerző tűzbe vetette a kéziratot, és helyette megírta a klasszikussá vált verziót. Ellentétben a filmtörténeti anekdotákkal, Borowczyk nem a Mechanikus narancsban (1971), hanem a Sir Henry at Rawlinson End (1980) című filmben nyújtott alakítása miatt hívta meg Patrick Magee-t a tábornok szerepére. Szerződtette a film operatőrjét, Martin Bellt is, de túl lassúnak találta őt, és néhány nap múlva visszatért régi munkatársához, Noël Véryhez. A Doktor Jekyll és a nők különösen megszenvedte a cenzúrát: az évek során annyiféleképpen csonkították meg a széles körű mozihálózatból egyébként hamar eltűnt filmet, hogy amikor az új évezredben szóba került a kópia restaurálása, lehetetlennek látszott az eredeti verzió helyreállítása. Az már mindössze részletkérdés, hogy szinte mindegyik csonkolt változat más címet kapott: a Borowczyk által favorizált Doktor Jekyll és Miss Osbourne különös esete csak a 2015-ös felújított DVD- és Blu-Ray-kiadáson volt olvasható először. 


A szerelem művészete 
Augustus császár idején élt a klasszikus római költő, Ovidius (Publius Ovidius Naso, Kr. e. 43 – Kr. u. 17/18), akit az uralkodó Kr. u. 8-ban száműzetett Rómából, mert őt tartotta felelősnek lánya, Iulia Caesaris erkölcsi elzülléséért. Iulia ugyanis kifejezetten kedvelte Ovidius szerelmi költészetét, különös tekintettel A szerelem művészete (Ars amatoria) című munkájára. A három részből álló mű afféle ókori szerelmi tankönyv, amelyben a költő jó tanácsokkal látja el mindkét nem képviselőit, hogy mi a teendő, ha meg akarunk hódítani valakit, és ami még fontosabb, hogy mit tegyünk, ha meg is akarjuk tartani őt. Bár Szerb Antal szerint Ovidius a leggyengébb láncszem a három nagy római költő (Vergilius, Horatius, Ovidius) közül, és A szerelem művészete sem más, mint „a szerelem minden komoly és magasabb velejáróját [nélkülöző], tisztára technikai jellegű felfogása”, a művet szinte tökéletes disztichonos verselése miatt mindmáig az ókori költészet remekeként emlegetik. Borowczyk számára csupán ihletet jelentett az Ars amatoria, szigorú vélemények szerint mindössze illusztrálta Ovidiust. 


A modern kerettörténet hősnője, a szépséges Claudine egy autós utazás közben elalszik, és álmában a Római Birodalom fénykorába kerül vissza. Férje háborúba megy, anyósa árgus szemekkel lesi Claudine minden mozdulatát, miközben egy fiatal hódoló legyeskedik a szalmaözvegy körül. Ovidius szerelmi tanácsai azonban olykor boldogtalansághoz vezetnek… A francia–olasz koprodukcióban készült film szereposztása különösen figyelemre méltó: Ovidiust Massimo Girotti alakítja, Macariust Michele Placido, anyját a Pasolini-univerzum kulcsfigurája, Laura Betti, Modestinát Milena Vukotic, szeretőjét a fiatalon elhunyt Antonio Orlando, Pasolini Salójának (1975) egyik fiatal áldozata. Mondani sem kéne, hogy Claudine szerepében ismét Marina Pierrót láthatjuk. A szerelem művészete igen rossz kritikákat kapott, Borowczyk sem szerette, a művészetével foglalkozó weboldalak némelyike nem is említi az alkotásai között. Ennek oka, hogy az olasz producerek durván belenyúltak a műbe, és egy pornográf képsort helyeztek el benne, melyet Joe D’Amato Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című olcsó sexploitationjéből vettek át. A film Magyarországon VHS-en jelent meg először a kilencvenes években, később az állami televízió is bemutatta. Külföldön DVD-n is forgalomba hozták, általános megítélése azonban az elmúlt harmincöt évben sem változott jelentősebben. 


Emmanuelle 5 
A hetvenes évek egyik leghíresebb erotikus filmje, az Emmanuelle (1974) az Erkölcstelen mesékkel párhuzamosan futott a francia mozikban, sőt jócskán le is körözte a nézettségi versenyben. A Sylvia Kristel nevével fémjelzett opusz sikere természetesen több folytatást is eredményezett, ám a negyedik részben Kristel helyét a svéd Mia Nygren vette át. Az új Emmanuelle nem igazán nyerte el a közönség tetszését, ezért az ötödik részben leváltották az amerikai Monique Gabrielle-re. Alain Siritzky producer persze tisztában volt azzal, hogy nem elég a színésznőt lecserélni, muszáj megújítani az egész koncepciót is. Erre Borowczykot találta a legalkalmasabbnak, hiszen a direktor neve a művészi színvonalat és a közönségvonzó pikantériát egyaránt garantálta. A rendező vállalta ugyan a felkérést, bár egyáltalán nem örült annak, hogy a főszereplőt nem ő választotta, hanem a producer. Igen nehezen tudott együtt dolgozni Monique-kal, aki – valljuk meg őszintén – tökéletesen tehetségtelen volt, ennek ellenére nem akarta engedelmesen alávetni magát Borowczyk szigorú instrukcióinak. Állítólag egy alkalommal úgy felháborodott azon, amit a rendező kívánt tőle, hogy felpofozta a koros Mestert. Borowczyknak akkor lett elege az egész projektből, amikor Siritzky is kötözködni kezdett, mert a forgatókönyvet túlságosan művésziesnek találta, és nem igazán tetszettek neki az absztrakt-szürrealista képi ötletek sem. (Fogalmam sincs, mire számított, hiszen Borowczyk csupán a rá jellemző dramaturgiai és vizuális ötleteit hozta.) A direktor végül megunta a szélmalomharcot, és kiszállt a produkcióból. Bennfentesek szerint valójában csak az úgynevezett „Love Express”-jeleneteket rendezte személyesen, a többi képsort közeli munkatársai irányításával rögzítették. 


Mindazonáltal az opuszon felismerhetők a Borowczyk-stílus főbb ismérvei, mint például a testrészek közelképei vagy a tárgyak hangsúlyos szerepe. A sziklás tengerparton meztelenül ölelkező páros egyértelmű vizuális utalás az Erkölcstelen mesék első történetére, A dagályra. A kritikusok egymással versengve pocskondiázták az új Emmanuelle-filmet, amely ennek ellenére Franciaországban jól futott a mozikban. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a zenét ismét az első rész örökzöld címadó dalának előadója, Pierre Bachelet írta. Az Emmanuelle 5 többféle változatban is forgalomba került, a 78 perces verziót szokták „Director’s Cut”-nak nevezni. Az amerikai változat felhasználta ugyan ennek bizonyos képsorait, Roger Corman megbízásából azonban Steve Barnett új jeleneteket forgatott, hogy az opuszból a Legénybúcsúhoz (1984) hasonló erotikus vígjátékot vágjanak össze, amely jobban megfelelt az amerikai közönség igényeinek. (Mellesleg Gabrielle-nek a Legénybúcsúban is volt egy rövid jelenete.) Ezt a hibrid filmet moziban sosem mutatták be, VHS-en és DVD-n viszont megjelent. Létezik egy pornográf képsorokkal kiegészített francia verzió is, de ezekben a pluszjelenetekben egyik fontosabb szereplő sem látható, noha Monique később pornókban is közreműködött. Az Emmanuelle 5 megítélése szélsőséges: egyesek szerint csupán egy feledhető kereskedelmi termékről van szó, amely igazából nem is Borowczyk-film, mások az életmű méltatlanul alábecsült vargabetűjének tartják. 


Szerelmi rítus 
Borowczyk utolsó mozifilmje, a Szerelmi rítus (1988) alapjául ismét André Pieyre de Mandiargues egyik műve szolgált, a Tout disparaîtra. Nem hiszem, hogy jobban össze tudnám foglalni a mű lényegét, mint ahogy Varga Zoltán tette remek Borowczyk-esszéjében, a Szépséges szörnyetegben (in: Filmvilág 2015/8): „Annak ellenére, hogy a történelmi-kosztümös közeggel látványosan szakít, a kései alkotói periódus alighanem legfontosabb tétele a Szerelmi rítusok, amely A bűn történetét keresztülszövő »őrült szerelem« tematikáját éppúgy folytatja, mint a Periféria érdeklődését érzékiség, szerelem és illúzió összegabalyodása iránt. A találkozás Miriammal – aki talán színésznő, talán prostituált – felkavarja és megváltoztatja Hugo, a divattervező életét. A Szerelmi rítusok nemcsak a nő lakásán eltöltött, szadomazochisztikus fordulattal sokkoló órák bemutatásakor működik kamaradarabként; már Miriam és Hugo találkozása és ismerkedése előbb a metrón, majd a párizsi utcákon is mintha csak kettejükre szűkítené le az egész világot, Borowczyk legjobb pillanataira emlékeztető költőiséggel. Talán ha nem is vezetett egyenes út a Goto, a szerelem szigetétől a Szerelmi rítusokig, de akárhány téves lépés csúszott is be ezen az úton, Walerian Borowczyk valójában végig kitartott legszemélyesebb szerzői jegyei mellett.” A filmet Magyarországon Szerelmi rítus címmel láthattuk az állami tévében (1993. szeptember 4-én, egy szombati napon, este 11 után), a szakirodalomban gyakran előforduló angol cím, a Love Rites azonban többes számot használ. A női főszerepet ki más játszaná, mint Marina Pierro? A Hugót alakító Mathieu Carrière sem ismeretlen számunkra, hiszen magyar filmekbe (Yerma, 1984; Magyar rekviem, 1990) is meghívták. A Szerelmi rítus talán kevésbé explicit mű, mint a rendező korábbi alkotásai, de semmivel sem érdektelenebb azoknál. 


Az utolsó évek 
1990 és 1992 között Borowczyk négy epizódot forgatott a Série rose című francia erotikus tévésorozathoz, amelyet a Magyar Televízió is bemutatott. Az Almanach des adresses des demoiselles de Paris (1990) a széria tizenharmadik epizódjaként készült Jean Grimaud és Allan Wenger főszereplésével. A történet a francia forradalom idején játszódik. Egy fiatal arisztokrata egy könyvkereskedésben egy olyan almanachra bukkan, amely a legjobb párizsi prostituáltakat mutatja be. Hősünk természetesen utána akar járni annak, amit olvasott… Rögtön e film után az Un traitement justifié (1990) került adásba, amely Giovanni Boccaccio egyik novellája nyomán született. Főszereplők: Florence Laigle, Denis Laustriat és Marina Pierro. A gazdag és öreg kereskedő, Jean egy fiatal és szép leányt vesz feleségül. Blanche hűséges a férjéhez, aki azonban kételkedik ebben, és hűtlenség vádjával kolostorba küldi a nejét… A Le lotus d’or (1991) volt a sorozat tizennyolcadik része, amely a magyar nyelven is megjelent kínai erotikus regény, a Szép asszonyok egy gazdag házban motívumai alapján készült. A főszerepeket Chun Yan Ning, Marguerite Tran és Yoko Tani játszotta. A XII. században vagyunk, Hszi-men Csing, a fiatal és gazdag kereskedő több feleséggel is büszkélkedhet, mégis elmegy a kurtizánokhoz mulatni. Egyik felesége, a gyönyörű Aranylótusz méltó bosszút akar állni, és meg akarja csalni az urát az egyik szolgával… A tizenkilencedikként bemutatott epizód, a L’experte Halima (1991) Borowczyk búcsúját jelentette a filmkészítéstől. Ezúttal az Ezeregyéjszaka egyik meséje jelentette a kiindulópontot: Kamar idegenként érkezik Bassa városába, ahol beleszeret Obeid feleségébe, Halimába. Nem ő az első, akinek vágyait felkorbácsolta a szépséges asszony, ám a hölgyet még senkinek sem sikerült elcsábítania. Vajon Kamar reménytelenül epekedik? Főszereplők: Hassan Guerrar és Souad Naoui. 


A direktor élete utolsó másfél évtizedében visszatért a képzőművészethez, és könyveket is írt. Az Anatomia diabła (Az ördög anatómiája, 1992) tíz provokatív erotikus történetet tartalmaz. Ezek nem mentesek a szürrealizmustól és a fekete humortól, bravúros nyelvi játékok és a számmisztika ötletes alkalmazása jellemzi őket. A kötet semmilyen irodalmi irányzatba nem sorolható, a novellák olyanok, mint a szerző filmes munkái: utánozhatatlanul egyediek és nyomasztóan érzékiek. A Moje polskie lata (Lengyelországi éveim, 2001) közvetlen előzménye az a cikk volt, amely a Przegląd Tygodniowy 1999. április 14-i számában jelent meg. Az újságban Grażyna Długołecka részletesen mesélt A bűn története forgatásán átélt nyomasztó élményeiről, melyek miatt pszichiáterhez kellett fordulnia. Elismerve Borowczyk kivételes tehetségét, Grażyna kifejtette, hogy a direktor mint ember csalódást okozott neki. Kifogásolta a rideg bánásmódot, és szóvá tette, hogy olyankor is vetkőznie kellett, amikor ez szerinte dramaturgiailag nem lett volna indokolt. Az állandó stressz miatt tizennégy kilót fogyott. Borowczyk a könyvében cáfolta a színésznő vádjait, szerinte Grażyna szexuálisan frusztrált volt, ez motiválta az ellene intézett kirohanásait. Długołecka egyszer állítólag megpróbálta elcsábítani a jóval idősebb rendezőt, aki kidobta őt a szállodai szobájából. Ha már botrány, legyen botrány: a kötetben Borowczyknak volt néhány keresetlen szava világhírű kollégáiról, Andrzej Wajdáról és Krzysztof Zanussiról is. A filmtörténet egyik legprovokatívabb alkotója 2006. február 3-án szívelégtelenségben halt meg Párizsban. 


Magánélet 
Borowczyk felesége, a nemesi származású Ligia Branice 1932. december 7-én született a Lublini vajdasághoz tartozó Krasnystawban. Eredeti neve: Ligia Brokowska. A második világháború után édesanyjával Krakkóba ment. Itt ismerkedett meg 1947-ben Borowczykkal, aki akkoriban a Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt. A két fiatal között szerelem bontakozott ki, 1950. május 25-én egybekeltek. Ezt követően Varsóba költöztek, ahol Walerian posztereket tervezett, Ligia színjátszást tanult. A művésznő 1957-ben kezdett filmezni, első két filmjét (Téli szürkület, Ülések) Stanisław Lenartowicz rendezte. A Ház (1959) volt az első közös munkája a férjével: nemcsak játszott benne, hanem Włodzimierz Kotońskival együtt ő szerezte a kísérőzenét is. (Legalábbis az IMDb szerint. A film főcíme azonban nem erősíti meg ezt az infót.) Ligia és Walerian együttműködésének legértékesebb és leghíresebb tételei a Rosalie, a Goto, a szerelem szigete, valamint a Vér és liliom. 1974-ben felmerült az az elképzelés, hogy Ligia játssza el A bűn története női főszerepét, de az akkortájt negyvenes éveiben járó színésznő már öreg volt ehhez. A közös munkák közül meg kell említeni a Le dictionnaire de Joachim (1966) című rövidfilmet is, amely Ligia rajzain alapul. Az Egy kolostor belsejében (1978) után a színésznő visszavonult, és a nagyközönség később már nem nagyon hallott róla. 


Borowczyk halála után kiderült, hogy Ligia birtokolja a művész néhány animációs filmjének szerzői jogait, de a kópiák nem álltak rendelkezésére. Ennek ellenére minden támogatást megadott ahhoz, hogy az Arrow Films Borowczyk-díszdoboza minél többet tartalmazzon néhai férje animációs alkotásaiból. Borowczyk a hetvenes évek második felében Olaszországban találkozott Marina Pierróval, akit egy fotón látott először. Rajongott a reneszánsz festőkért, és úgy látta, hogy Marina a klasszikus olasz nőtípust testesíti meg. A művésznő születési dátumát illetően kétféle adat is előfordul a világhálón: az IMDb szerint 1956. október 9-én született Boscotrecasében (Olaszország, Campania), az angol és az olasz Wikipédia viszont 1960-as évszámról tud. A Lulu és az Emmanuelle 5 kivételével Borowczyk mindegyik kései mozifilmjében szerepeltette felfedezettjét. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy kapcsolatuk csupán plátói volt-e, vagy idővel esetleg intimmé vált. Marinának még 1975-ben született egy fia, Alessio, aki sokat tanult Borowczyktól a képzőművészet és a filmkészítés területén. A két Pierro 2012-ben közösen készítette el a Himorogi című rövidfilmet, amely tiszteletadás Borowczyk művészete előtt, és megtalálható a Dr. Jekyll és a nők Blu-Ray-kiadásának extrái között. 


FILMOGRÁFIA 
Rövidfilmek, animációs filmek, tévéfilmek 
* 1946: Sierpień 
* 1949: Głowa 
* 1949: Magik 
* 1950: Tłum 
* 1954: Żywe fotografie / Photographies vivantes 
* 1954: Atelier de Fernand Léger 
* 1955: Ősz (Jesien) 
* 1957: Sztandar Młodych (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Dni oświaty (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Strip-tease (társrendező: Jan Lenica) 
* 1957: Egyszer volt… (Byl sobie raz) (társrendező: Jan Lenica)
* 1958: Nagrodzone uczucie (társrendező: Jan Lenica) 
* 1958: Iskola (Szkoła) 
* 1959: Ház (Dom) (társrendező: Jan Lenica) 
* 1959: Űrhajósok (Les Astronautes) (társrendező: Chris Marker) 
* 1959: Terra incognita 
* 1959: Le Magicien 
* 1959: La Tete 
* 1959: La Foule 
* 1959: Les Stroboscopes: Magasins du XIX siecle
* 1960: L’ecriture 
* 1961: La Boite a musique 
* 1961: Solitude 
* 1961: Les Bibliotheques 
* 1961: Les Ecoles 
* 1962: La fille sage 
* 1963: Holy Smoke 
* 1963: Le concert de M. et Mme. Kabal 
* 1963: L’encyclopédie de grand-maman en 13 volumes 
* 1963: Gancia 
* 1964: La musée 
* 1964: Renaissance 
* 1964: Angyaljáték (Les jeux des anges) 
* 1966: Le Petit Poucet 
* 1966: Le dictionnaire de Joachim 
* 1966: Rosalie 
* 1967: Monsieur és Madame Kabal színháza (Théâtre de M. et Mme. Kabal) 
* 1967: Diptyque 
* 1968: Gavotte 
* 1969: Le Phonographe 
* 1973: Egy különleges gyűjtemény (Une collection particulière) 
* 1975: Escargot de Vénus 
* 1975: Brief von Paris 
* 1977: L’amour monstre de tous les temps 
* 1979: Jouet joyeux 
* 1981: Hyper-auto-erotic 
* 1981: Hayaahi 
* 1984: Scherzo infernal 
* 1990–1991: Série rose (tévésorozat, az Almanach des adresses des demoiselles de Paris, az Un traitement justifié, a Le lotus d’or és a L’experte Halima című epizódok) 


Játékfilmek 
* 1969: Goto, a szerelem szigete (Goto, l’île damour) 
* 1971: Vér és liliom (Blanche) 
* 1974: Erkölcstelen mesék (Contes immoraux) 
* 1975: A bűn története (Dzieje grzechu) 
* 1975: A bestia / A szörnyeteg / Az állat (La bête) 
* 1976: Periféria / A legkülső körön (La marge) 
* 1978: Egy kolostor belsejében / A zárda mélyén (Interno di un convento) 
* 1979: Magángyűjtemények (Collections privées, a L’armoire című epizód) 
* 1979: A romlás démonai / A hősnőben van a hiba (Les héroïnes du mal) 
* 1980: Lulu 
* 1981: Doktor Jekyll és a nők / Doktor Jekyll és Miss Osbourne különös története (Docteur Jekyll et les femmes) 
* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 
* 1986: Emmanuelle 5 
* 1988: Szerelmi rítus / Szerelmi szertartás (Cérémonie d’amour) 

[Jelen írás a Wikipédián évekkel korábban publikált Borowczyk-életrajzom javított és jelentősen kibővített változata.]


ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 


Dušan Makavejev: Az örök provokátor


HYPPOLIT, A LAKÁJ

Schneiderné: Kérlek, Mátyás, siess! Kilenc órakor szervírozzák a szupét! Schneider úr: Mit csinálnak a micsodával? Schneiderné: Szer...