2022. április 20., szerda

SZAKADT FÜGGÖNY

A Marnie (1964) című lélektani drámájának kudarca után Alfred Hitchcock igen nagy gonddal igyekezett kiválasztani következő, ötvenedik játékfilmje témáját. A választást megnehezítette, hogy időközben színre lépett egy új rendezőnemzedék, amely ugyan mesterének tekintette őt, képviselői azonban korszerűbb filmeket rendeztek. Több ígéretes projekt is szóba került, mígnem Hitchcock úgy döntött, visszatér a kémfilm műfajához, amellyel korábban már nagy sikerei voltak, és amely a James Bond-sorozatnak köszönhetően akkoriban kifejezetten divatos irányzat volt. Ezzel kapcsolatban felkeltette érdeklődését a Szovjetunióba menekült cambridge-i kémek esete: különösen Donald Maclean feleségét találta érdekes személyiségnek, aki követte férjét az önként vállalt száműzetésbe. Ez a motívum jelentette a Szakadt függöny alapötletét. Sajnos már a forgatókönyv megírását is különféle konfliktusok kísérték, ráadásul a szkript még nem volt teljesen kész, amikor a Universal Pictures elrendelte a forgatás megkezdését. Ennél is nagyobb csapást jelentett Hitchcock számára, hogy a filmvállalat ráerőltetett két sztárt, Paul Newmant és Julie Andrews-t, akikkel főleg azért volt elégedetlen, mert szerinte nem volt meg köztük az a kémia, ami elengedhetetlen lett volna a történet hitelességéhez. A Szakadt függönyt a kritika hűvösen, sőt elutasítóan fogadta, az általános hiedelemmel ellentétben azonban anyagilag nem volt sikertelen. Noha mindmáig a Mester leggyengébb filmjei között emlegetik, valójában több jellegzetes és remek hitchcocki ötlet kapott helyet benne, melyek később Roman Polańskit és Richard Donnert is megihlették.

(Jelen poszthoz felhasználtam azt az ismertetőt is, amelyet évekkel ezelőtt írtam a filmről a Wikipédiára.)


A TÖRTÉNET
Michael Armstrong professzor bájos asszisztense és menyasszonya, Miss Sarah Sherman társaságában a koppenhágai Nemzetközi Fizikuskongresszusra utazik egy hajón. A professzor egy táviratot kap a koppenhágai Elmo könyvesboltból arról, hogy a neki szánt könyv elkészült. A pontos címzés ellenére a férfi azt állítja, hogy az üzenet nem neki szól, később azonban, amikor már egyedül van, elmegy a postázóba, visszakéri a táviratot, sőt válaszol is rá. Miután a szerelmespár megérkezik a koppenhágai szállodába, Michael zuhanyozni megy. Ezalatt telefonon keresik, ismét a titokzatos könyv ügyében. Sarah úgy dönt, hogy amíg a professzor elkészül, ő elsétál a könyvért. A zuhany alól kilépő Armstrong már nem tudja megállítani. A szálló előtt Sarah nem várt kíséretet kap a kongresszus keletnémet résztvevője, Karl Manfred professzor személyében. Miss Shermant meglepetésként éri, hogy a könyvért nem kell fizetnie, de még jobban elcsodálkozik, hogy az eladó halkan figyelmezteti, legyen óvatos vele. A metakommunikációs jelekből nem egyértelmű, hogy a kereskedő a könyvre gondol-e, vagy Manfred professzorra. Ami azt illeti, Michael is furcsán viselkedik, mert a szálloda halljában magára hagyja a menyasszonyát, és előbb egy utazási iroda pultjánál intéz valamit, majd a kapott könyvvel a kezében elsiet valahová.


Armstrong egy nyilvános vécében bontja ki a becsomagolt könyvet. Követi az első lapra ceruzával írt bejegyzést, és a 157. oldalra lapoz, ahol a π-ről (ejtsd: pí) ír a szerző. Ebéd közben Sarah számonkéri Michael furcsa viselkedését, amelyet a férfi azzal tetéz, hogy bejelenti: Stockholmba kell utaznia, egyedül. Ezt azzal indokolja, hogy az amerikai kormány leállította a kutatásait, ezért a svédekkel próbál megállapodni. Sarah szerint Michael előre kitervelte a stockholmi utat, csak neki nem szólt róla, sőt eredetileg azt se akarta, hogy vele jöjjön Koppenhágába. A nő úgy dönt, hogy hazamegy. Az utazási iroda pultjánál megkérdezi, mikor indul a professzor stockholmi gépe. Megdöbbenve hallja, hogy Armstrong valójában a román légitársaság Kelet-Berlinbe tartó gépére foglalt helyet. Miss Sherman elhatározza, hogy végére jár a rejtélynek, és ő is elutazik Kelet-Berlinbe. A gépen Michael odamegy hozzá, és szokatlanul nyersen felszólítja, hogy leszállás után azonnal forduljon vissza. A kelet-berlini repülőtéren újságírók hada fogadja a gépet. Az egyik utas, az ünnepelt cseh balerina azt hiszi, neki szól ez a nagy érdeklődés, de kiderül, hogy Armstrong professzor az igazi szenzáció, aki a jövőben az NDK-ban kíván élni, és a világhírű Lindt professzor asszisztenseként fog dolgozni. Persze a keletnémetek sem teljesen ostobák, és szemmel akarják tartani Armstrongot, mielőtt feltétlenül megbíznának benne. A professzor állandó kísérőjéül a titkosszolgálat, a Stasi egyik ügynökét, Hermann Gromeket jelölik ki. Sarah megdöbben Michael hazaárulásán, a férfi pedig újfent arra szólítja fel, hogy utazzon haza.


Az események ezután felgyorsulnak. Armstrongnak sikerül leráznia állandó követőjét, Gromeket, és elmegy egy tanyára, hogy kapcsolatba lépjen a keletnémet ellenállási szervezet, a π egyik kulcsemberével, aki megszervezi majd a menekülését. Kiderül, hogy a professzor mégsem hazaáruló: a disszidálás csupán egy színjáték része, hogy elnyerje Lindt professzor és a Stasi bizalmát, és hozzáférjen egy, a világbéke szempontjából különösen fontos tudományos titokhoz. Egy ilyen kaliberű titkot egy tudóstól csakis egy másik tudós tud megszerezni. Armstrong földművelés közben beszélget a férfival, s amikor visszatér a parasztházhoz, ott már Gromek várja. A titkos ügynököt nem ejtették a feje lágyára, és egyetlen szót sem hisz el a rokonlátogatási meséből. Észreveszi a homokba nemrég rajzolt π jelet, és ő nagyon is jól tudja, hogy ez egy titkos szervezet neve, amely emberek kimenekítésével foglalkozik. A professzor egyértelműen lebukott, Gromek azonban közli vele, hogy a nő (a π emberének a felesége) még rosszabbul fog járni. A Stasi-ügynök telefonálni akar, a nő pedig megpróbálja megakadályozni ebben. A férfi eleinte nem veszi komolyan a kétségbeesett nő támadási kísérleteit, így eszébe sem jut védekezni vagy kiabálni. A nő és a professzor számára viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy itt életről és halálról van szó, de mit lehet tenni, hogy ne keltsék fel a ház előtt Gromekre várakozó taxisofőr gyanúját?


A CAMBRIDGE-I KÉMEK
A Szakadt függöny inspirációját az 1950-es, 1960-as évek legnagyobb diplomáciai botránya, az ún. Cambridge-i Ötök esete jelentette. Nevüket onnan kapták, hogy mind az öten a Cambridge-i Egyetemen végeztek a múlt század harmincas éveiben: Guy Francis de Moncy Burgess (1911–1963, fedőnevei: Mädchen [Lány], Hicks), Donald Duart Maclean (1913–1983, fedőneve: Homérosz), Kim Philby (Harold Adrian Russell Philby, 1912–1988, fedőnevei: Sonny, Stanley), Anthony Frederick Blunt (1907–1983, fedőnevei: Tony, Johnson) és John Cairncross (1913–1995, fedőneve: Liszt). A csoport kialakulása, működése és tagsága körül még napjainkban is sok a rejtély. Általában úgy tartják, hogy valamennyiüket az egyetemi éveik alatt környékezték meg a szovjetek, ellenben Blunt a lebukás után tett vallomásában azt állította, hogy csak az egyetemi diploma megszerzése után szervezték be őket. Tevékenységük valamikor a harmincas években kezdődött, és az ötvenes évek elejéig egész biztosan eltartott, ugyanakkor nem zárható ki, hogy bizonyos tagoké még tovább is. Az ötös csoport nem egyszerre állt össze, hanem fokozatosan szerveződött, utolsóként csatlakozott Cairncross. Felmerült a gyanú, hogy valójában nem öten, hanem többen is dolgoztak a kémhálózatnak, de senki másra nem bizonyították rá egyértelműen, hogy szovjet kém lenne, vagy nem hozták nyilvánosságra a bűnösségét. Az egyetemi háttér mellett a kémeket az ideológiai meggyőződés is összekapcsolta: mindnyájan szilárdan hittek abban, hogy a marxizmus–leninizmus szovjet változata a létező legjobb politikai rendszer, különösen a fasizmus térhódítása ellenében. Lebukásuk nem egyszerre történt, és hivatalosan egyikőjük ellen sem emeltek vádat kémkedés miatt.


A Cambridge-i Ötök a Szovjetunió számára különösen értékes emberek voltak, hiszen előkelő származásuk és az annak köszönhető beosztásaik miatt bekerültek a legmagasabb társadalmi és politikai körökbe, és a legféltettebb államtitkokhoz is hozzáférhettek. A második világháború időszakában olyan szigorúan titkos információkat továbbítottak a szovjet vezetéshez, amelyeket a szövetségesek saját távolabbi érdekeik miatt nem kívántak volna megosztani Sztálinnal. A sors iróniája, hogy aktivitásuk végső soron visszafelé sült el. A szovjet titkosszolgálat ugyanis a feltűnően sok anyag miatt gyanút fogott, hogy esetleg kettős kémekről van szó, és az általuk továbbított információk egy része hamis. Különösen Kim Philby tevékenységét figyelték bizalmatlanul. Egyes források szerint 1941 és 1945 között a szovjetek 1771 dokumentumot kaptak Blunttól, 4605-öt Burgesstől, 4593-at MacLeantől és 5832-t Cairncrosstól. Philbytől 1000 alatti mennyiség érkezett csupán, utólag mégis őt tartották a csoport legeredményesebb tagjának. Egy titkosszolgálati jelentés szerint a szovjetek annyira féltek attól, hogy dezinformációkkal lépre csalják őket, hogy állítólag a cambridge-i kémek által kiszolgáltatott titkos anyagoknak mintegy felét inkább el sem olvasták. Ennek ellenére a kapcsolatot nem szakították meg velük, mert a tőlük kapott információk időnként nagyon is kapóra jöttek Sztálinnak. Így például 1948-ban Maclean szigorúan bizalmas információkat juttatott el a Szovjetunióba az Egyesült Államok tényleges nukleáris arzenáljáról. Sztálin e hírek birtokában merte megkockáztatni Berlin blokád alá helyezését, mivel Macleantől tudta, hogy Amerikának nincs bevethető atombombája, és nem tud megkísérelni egy újabb partraszállást sem, ezért Truman amerikai elnök ellenintézkedései nem jelentenek tényleges veszélyt a Szovjetunió számára.


A kettős élet valamilyen formában mindnyájukat megviselte. Bluntnak és Burgessnek ráadásul homoszexuális hajlamaikat is titkolniuk kellett, mivel ez akkoriban Nagy-Britanniában még bűncselekménynek számított. Maclean annyira labilis idegállapotba került, hogy az 1940-es évek végétől Burgess és Philby váltak a Szovjetunió egyik legfontosabb nyugati hírforrásává. Philby különösen értékes ember volt, hiszen lényegében összekötői feladatot látott el a nyugati titkosszolgálatok között. Az FBI annyira megbízott benne, hogy felkérte őt a brit követség tagjai közé beépült ismeretlen szovjet kém – vagyis Maclean! – leleplezésében való közreműködésre. Philby valójában azon munkálkodott, hogy Macleant megóvja a lebukástól. Guy Burgess elsősorban az ENSZ csapatainak ázsiai hadmozdulatairól tájékoztatta előre a Szovjetuniót. 1951-ben Philby minden megtévesztő manővere ellenére küszöbön állt Maclean és Burgess letartóztatása. Május 25-én, egy pénteki napon Burgess üzleti tanácskozásra hívta Macleant. Ezután mindkettőjüknek nyoma veszett, és csak évek múlva tűntek fel újból Moszkvában. Philby az 1960-as évek elején került a lebukás szélére, ezért 1963. január 23-án ő is a Szovjetunióba szökött. A Sors iróniája, hogy a kommunista paradicsom egyáltalán nem váltotta be a cambridge-i kémek reményeit. Életük hátralévő éveit a kényszerű emigrációban állítólag a depresszió és az alkohol rabjaként élték. Egyes biográfusok szerint a körülmények különösen Burgesst viselték meg, aki már 1963-ban elhunyt. A bennfentesek szerint biszexuális Maclean számára viharos magánélete nehezítette meg a szovjetunióbeli éveket. Kim Philby viszont a nehézségek ellenére sohasem bánta meg a pálfordulását, pedig a szovjetek évekig bizalmatlanok voltak vele, és nem juttatták bizalmi állásba, mert attól tartottak, hogy vissza fog térni Londonba. Az évek múlásával azonban számos szovjet állami kitüntetésben részesült, a Lenin-rendet is megkapta. Alakja felbukkant Frederick Forsyth A negyedik jegyzőkönyv című sikeres kémregényében is, melynek filmváltozatában a KGB már a történet elején agyonlöveti. (A regényben életben maradt, sőt az igazi Philby a film bemutatóját is megérte.)


AZ ELŐZMÉNYEK
Hitchcock kiemelkedő szakmai és kereskedelmi sikert ért el a Psycho (1960) című hátborzongató thrillerjével, következő mestermunkája, a Madarak (1963) viszont a maga idejében ellentmondásos fogadtatásban részesült, a Marnie (1964) pedig teljes szakmai és anyagi csődnek bizonyult. Ennek ellenére felfokozott várakozás kísérte következő munkáját, sorrendben az ötvenediket. Hitchcock a Marnie után három projekttel foglalkozott komolyabban, de különböző okokból mindegyikről lemondott. A három túsz John Buchan, A 39 lépcsőfok szerzőjének kevésbé ismert regényét vette alapul. A főhős mindkét esetben Richard Hannay, akinek ezúttal kommunista kémek által túszul ejtett gyerekeket kell kiszabadítania. A megfilmesítés szakmai problémáját az okozta, hogy a történetben fontos szerephez jut a hipnózis, amelyet Hitchcock szerint filmen nem lehet igazán meggyőzően ábrázolni. A második terv egy különös kísértethistória, a Mary Rose volt, ahol maga a szellem okozott gondot a rendezőnek, ámbár voltak ötletei arra, hogyan jelenítse meg. Igazából azonban úgy gondolta, hogy ez mégsem neki való téma, akárcsak a harmadik filmterv, a Pigeon. Ennek forgatókönyvét a legendás olasz szerzőpáros, Age és Scarpelli írta. A történet egy olasz bevándorlóról szól, aki egy New York-i szállodában liftesfiúból igazgató lesz. Vesztére kihozatja Amerikába a szicíliai rokonságát, akiknek viszont a bűnözésen jár az eszük, és volna is mit elemelni abból a bizonyos szállodából… A Mester a kudarcba fulladt projektek után úgy döntött, visszatér a kémfilmek műfajához, amely korábban szinte mindig sikert hozott számára: A férfi, aki túl sokat tudott (1934), 39 lépcsőfok (1935), Londoni randevú (1938), Forgószél (1946), Az ember, aki túl sokat tudott (1956), Észak-északnyugat (1959). Ebben az elhatározásában megerősítette a James Bond-széria népszerűsége, ami egyre több kémfilm megszületését inspirálta. Hitchcocknak a cambridge-i kémek fentebb ismertetett esete adott ötletet, különösen Guy Burgess és Donald Maclean szökése, ami lehetőséget jelentett arra, hogy a kémkedés árnyoldalait ábrázolja, szemben a 007-es filmekkel, amelyek mindezt férfias és romantikus kalandként tálalták. Mindazonáltal nem arra volt kíváncsi, hogy pontosan mit tettek a hazaáruló kémek, hanem inkább arra, hogyan reagált a gyanútlan környezet a lelepleződés után.


Ebből a szempontból különösen érdekes volt számára Maclean felesége, Melinda Marling, aki egy évvel a férje szökése után három közös gyermekükkel követte őt a Szovjetunióba. Ezekből a motívumokból kiindulva Hitchcock egy olyan történetet képzelt el, melynek professzor hőse, Michael Armstrong Lengyelországba disszidál, hűséges menyasszonya (aki a titkárnője is) pedig követi őt a vasfüggöny mögé. Hitchcock egy lengyel filmszakember javaslatára változtatta meg az eredeti helyszínt az NDK-ra, ennek ellenére az egyik fontos mellékszereplőt, Kuchinska grófnőt meghagyta lengyel nemzetiségűnek. A főszereplőket persze nem érdemes a Maclean házaspár alteregóinak tekinteni, mert amíg Donald Maclean szilárd kommunista meggyőződésből cselekedett, addig Armstrong professzor csak színleg szökik az NDK-ba, Miss Shermannel ellentétben pedig Melinda Marlingot egyáltalán nem rázta meg férje hazaárulása. Állítólag mindvégig tudta, hogy a férje kém, továbbá ő már a házasságkötése előtt azt tervezgette, hogy a Szovjetunióban fog élni. Egyesek úgy tudják, inkább a szégyen, mint a szerelem miatt követte a férjét a „kommunista paradicsom”-ba, mert a házasságuk viharos volt, sőt az emigrációban az asszony három évre elhagyta a férjét Kim Philby kedvéért. Melinda még a férje halála előtt távozott a Szovjetunióból, és hazájába, az Egyesült Államokba utazott. Ne gondoljuk azonban teljesen szívtelennek és érzéketlennek, mert amíg ő félrepolkázott Philbyvel, addig Donald is összeállt egy orosz nővel, és nem fogadta vissza hűtlen nejét.


A FORGATÓKÖNYV
1964 őszén Hitchcock felkérte a híres-hírhedt Lolita orosz származású szerzőjét, Vladimir Nabokovot, hogy írja meg a Szakadt függöny forgatókönyvét. Nabokovot érdekelte volna a közös munka, mégis nemet mondott, mert nem voltak elegendő háttérismeretei egy kémthrillerhez. Tekintettel arra, hogy Hitchcock a kém menyasszonyát tekintette kulcsfigurának, ezért 1965 elején Brian Moore ír–kanadai írónak adott megbízást a szkript megírására. Moore-t a női lélek specialistájának tartották, ebből a szempontból a Judith Hearne (1955) című regényét különösen nagyra értékelték, és forgatókönyvíróként is jól csengett a neve. Az író Hollywoodba költözött, és 1965. március 26-án átadott egy ötoldalas szinopszist, amely már tartalmazta a későbbi film két kulcsjelenetét: a bevezetőt a hajón és Gromek meggyilkolását. Június 21-ére Moore a teljes forgatókönyvvel elkészült, ám az sem Hitchcocknak, sem a Universalnak nem tetszett, mert nem sok teret adott arra, hogy a Mesterre jellemző sziporkákkal teli, a humort sem nélkülöző thriller szülessen. Hitchcock kikérte a Pigeon két olasz forgatókönyvírója, Age és Scarpelli véleményét is, akik egyetértettek vele. Moore viszont azon az állásponton volt, hogy Hitchcocknak fogalma sincs az igazi jellemábrázolásról és az emberi motivációkról. Sérelmeiért az irodalomban vett elégtételt: Fergus (1970) című regényében az ellenszenves Bernard Boweri figuráját Hitchcockról mintázta.


A Mester Keith Waterhouse és Willis Hall személyében két tapasztalt írót kért fel Moore forgatókönyvének korrekciójára, különös tekintettel a párbeszédek alapos kidolgozására. Már zajlott a forgatás, de a páros még dolgozott a forgatókönyvön: szinte napról napra át kellett írniuk a dialógusokat. A részletekre mindig odafigyelő Hitchcock több kritikus észrevételt is tett a munkájukkal kapcsolatban, beleértve a kelet-berlini miliő hitelességét, noha arra vonatkozóan neki sem voltak különösebb tapasztalatai. (Ugyanakkor a híres Truffaut-interjúkötetben azt olvashatjuk, hogy Hitchcock a forgatás előtt Koppenhágából egy román géppel Kelet-Berlinbe utazott, onnan Lipcsébe, majd vissza Kelet-Berlinbe, ahonnan Svédországba távozott, vagyis bejárta Armstrong professzor filmbeli útját.) Ennek ellenére úgy gondolta, Waterhouse és Hill hozzájárulása a szkripthez elég jelentős volt ahhoz, hogy nevük felkerüljön a stáblistára. Moore ekkor panaszt tett a Forgatókönyvírók Szövetségénél, ahol azt a döntést hozták, hogy a film főcímén csak az ő nevét kell feltüntetni forgatókönyvíróként. Az egyik svéd epizódszereplő, Jan Malmsjö észrevette, hogy a forgatókönyv svéd nyelvű részei nyelvtanilag néhol hibásak, és segített kijavítani ezeket a hibákat. A szkriptet Richard Wormser dolgozta át regénnyé, amely 1966. július 6-án jelent meg a Dell kiadónál.


A SZEREPOSZTÁS
Hitchcock arra gondolt, hogy korábbi sikeres kémfilmje, az Észak-északnyugat két főszereplőjét szerződteti ehhez az alkotásához is. Az akkor 61 éves Cary Grant azonban közölte, hogy ő már túl öreg egy ilyen szerephez, ezért már csak egy filmet forgat, aztán végleg visszavonul. Ehhez az egy filmhez, a Lassan a testtel! (1966) című romantikus komédiához már le is kötötte magát. Anthony Perkins húsz évvel később, 1986-ban azt nyilatkozta, hogy Hitchcock felajánlotta neki Armstrong szerepét, ám a Universal megvétózta a szerződtetését. A cég elutasította Saint szereplését is, mert nagyobb sztárt akart nála. Hitchcock saját felfedezettjére, Tippi Hedrenre gondolt, aki az előző közös filmek, a Madarak és a Marnie forgatásán szerzett kellemetlen élményei miatt nem akart még egyszer a Mesterrel dolgozni. Hitchcock megharagudott a visszautasítás miatt, és mivel Hedrennel 1967-ig szóló szerződést kötött, a színésznő egész addig nem tudott más rendezővel mozifilmet forgatni. Szóba került még Samantha Eggar is, aki A lepkegyűjtő (1963) című lélektani drámával vált ismertté, ő viszont épp Cary Grant utolsó filmjéhez szerződött le. A Universal ragaszkodott ahhoz, hogy a Szakadt függöny két főszerepét két nagy sztárjuk, Julie Andrews és Paul Newman kapja. Hitchcock hasztalanul hivatkozott arra, hogy a két filmcsillag fejenként 750 ezer dolláros gázsija elviszi a költségvetés jelentős részét. (A büdzsével kapcsolatban vagy három-, vagy ötmillió dollárra vonatkozó infók találhatók a világhálón.) És ha ez még nem lett volna elég, a filmcég arra is utasította, hogy a lehető leghamarabb kezdje el a forgatást, mert Andrews iránt a Mary Poppins (1964) és A muzsika hangja (1965) óriási sikere miatt különösen nagy volt az érdeklődés, ezért csak korlátozott ideig tudott a produkció rendelkezésére állni. Hitchcock kénytelen volt engedelmeskedni, noha akkor még nem volt meg a végleges forgatókönyv. Pedig ő híres volt arról, hogy mindent előre és részletesen megtervez, mert egyáltalán nem kedveli az improvizációt.


Hitchcock nemcsak a gázsi miatt tartotta szereposztási tévedésnek Newmant és Andrewst, hanem azért is, mert szerinte nem volt meg közöttük az a megfoghatatlan kémia, amely korábbi filmjeinek férfi és női főszereplői között hamar kialakult. Színészi képességeiket sosem vonta kétségbe – bár főleg Newman munkamódszerei távol álltak tőle –, a kémiát illetően viszont az volt a véleménye, hogy az vagy van, vagy nincs. És szerinte ebben az esetben nem volt. Ezért is döntött úgy, hogy különösen nagy gonddal osztja ki a mellékszerepeket, hogy a másodlagos figurák által valamelyest csökkentse a szerinte alkalmatlan főszereplőkre irányuló figyelmet. Kuchinska grófnő szerepére fontolóra vették a 2021 augusztusában elhunyt cseh színésznőt, Zdenka Procházkovát. A szerepet a Mester végül az orosz származású Lila Kedrovának adta, aki a forgatás előtt néhány hónappal vehetett át Oscar-díjat a Zorba, a görög (1964) című film női mellékszereplőjeként. Hitchcock nagyon megkedvelte a rokonszenves és tehetséges színésznőt, többször is vele ebédelt, sőt az otthonába is meghívta, hogy bemutassa a feleségének, és hármasban vacsorázzanak. Kedrova ráadásul olyan színésznő volt, aki ellenkezés nélkül elfogadta a rendező vezető szerepét, és a lehető legnagyobb odaadással valósította meg a tőle kapott instrukciókat. Hitchcock annyira elégedett volt vele, hogy amikor a játékidő miatt meg kellett rövidítenie a filmet, a grófnő minden jelenetét érintetlenül hagyta.


A cseh balerinát alakító, szintén orosz származású Tamara Toumanova neve jól csengett a nemzetközi művészvilágban, de viszonylag ritkán vállalt filmszerepet: a Szakadt függönyt megelőző mozifilmje, a Felhívás táncra (1956) tíz évvel korábban készült. A német színészek közül Hansjörg Felmy lehet a legismerősebb a magyar nézőknek: éveken át játszotta Heinz Haferkamp felügyelőt a Tetthely című tévésorozatban. Günter Strack (Manfred professzor) a Két férfi, egy eset (1981–1988) című sorozat főszereplője volt, továbbá vendégszerepelt a Tetthelyben és a Derrickben is. A Lindt professzort megformáló Ludwig Donath a nácik elől menekült – több ország érintésével – Hollywoodba, ahol viszont gyakran kellett nácikat játszania. Hitchcock a rágógumizó Stasi-ügynököt megszemélyesítő Wolfgang Kielinggel volt a legelégedettebb a németek közül. A forgatás előtt nem sokkal tört ki Los Angelesben a rendőrök és a feketék között az ún. Watts-zavargás, amelynek előzménye egy mindennapi rutinnak számító közúti ellenőrzés volt. Kielinget annyira felháborították a szerinte rasszista színezetű rendőri akció következményei, hogy 1968 márciusában az NDK-ba távozott, ahol nyilatkozataiban az Egyesült Államokat ostorozta mint az emberiség legnagyobb ellenségét, a négerek és a vietnámi nép ellen elkövetett szörnyűségek legfőbb felelősét. Említsük meg, hogy a filmnek van egy magyar epizódszereplője is: a Kecskeméten született Szabó Albert (Albert Szabo, 1919–1994) játszotta Herr Albertet, akit hőseink Kuchinska grófnő segítségével próbálnak megtalálni a berlini főpostán. És persze ne feledkezzünk meg a Hitchcocktól megszokott cameóról sem: a nyolcadik percben láthatjuk, amint a szálloda halljában ül, és egy kisgyermeket tart az ölében.


ÍGY KÉSZÜLT A FILM
A helyszínek
A Szakadt függöny forgatása 1965. október 18-án kezdődött, és 1966. február 16-án ért véget. A rendező eredetileg azt tervezte, hogy valóban Kelet-Berlinben készíti el a filmet, ám azt határozottan elutasította, hogy a forgatókönyvet előzetes jóváhagyásra eljuttassa a keletnémet hatóságokhoz. Brian Moore szerint Hitchcock túl makacs és merev volt, mert ha az NDK-ban esetleg nem is, de Csehszlovákiában vagy Lengyelországban megkaphatta volna a forgatási engedélyt. Hitchcock egy ministábot küldött az NDK-ba, hogy a lehető legalaposabban lefilmezzék a fontosabb keletnémet helyszíneket, hogy a felvételek alapján az amerikai díszlettervezők a stúdióban rekonstruálni tudják mindegyiket. Más források úgy tudják, egy német stábot bízott meg azzal, hogy háttéranyagokat forgassanak, a felvételeket azonban használhatatlannak találta. (Maga Hitchcock ez utóbbi variációról beszélt Truffaut-nak.) A dél-kaliforniai vidék egyes részei helyettesítették a keletnémet vidéki helyszíneket. A forgatást végül a Universal filmstúdió ún. backlotjában (nagyszabású szabadtéri jelenetek forgatására szolgáló terület) kezdték. Amerikai forgatási helyszín volt a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem (a berlini Karl Marx Egyetemként láthatjuk), illetve a szintén kaliforniai Long Beach (a svéd dokkok helyszíne) és Camarillo (π vidéki gazdasága). A Dániában játszódó jeleneteket a skandináv ország fővárosában, Koppenhágában vették fel: a főhősök a Hotel d'Angleterre-ben szálltak meg, az étterem a Tivoli volt, a könyvesbolt pedig a Nyhavn.


Bajok a sztárokkal
A forgatás legnagyobb nehézségét a főszereplőkkel való közös munka jelentette. Hitchcock nem hazudtolta meg önmagát, mert minden szakmai kifogása ellenére sem mondott le arról, hogy megtréfálja a sztárjait: Newman és Andrews, amikor a forgatás első napján beléptek az öltözőjükbe, azt tapasztalták, hogy ott szakadt a függöny. A Mester egyébként igazi gentleman volt, aki egy pillanatig sem éreztette a főszereplőkkel, hogy csak ráerőszakolták őket, sőt igyekezett közvetlenül viselkedni velük. Julie Andrewsszal például kifejezetten udvarias volt. A színésznő utólag elmondta, hogy a szerep nem jelentett különösebb kihívást számára, igazából játszania se kellett, csak mindig elbűvölőnek lennie. Voltak fenntartásai a szereppel kapcsolatban, de ezekkel nem nagyon törődött, mert örült annak, hogy egy ilyen kiváló rendezővel dolgozhat. Úgy gondolja, hogy mindent megtett a filmért, ami rajta múlt. Mindazonáltal amikor tudomást szerzett arról, hogy Newman is elégedetlen a forgatókönyvvel, Andrews megbeszélte a partnerével, hogy egyeztetnek erről Hitchcockkal. Nagy meglepetésükre a Mester beleegyezett abba, hogy változtassanak a párbeszédeken, ha szeretnének. A két sztár ezt meg is tette, bár Julie utólag elismerte, hogy nem biztos, hogy ezek a változtatások a film javára szolgáltak.


Az igazán nagy problémát Hitchcock számára nem Julie Andrews jelentette, hanem Paul Newman. A színész az Actors Studio növendékeként a lélektanilag hiteles, érzelmileg átélt alakítások híve volt, aki az általa játszott figurákat javarészt a forgatás ideje alatt dolgozta ki. A munka hevében jöttek ugyanis a legjobb ötletei, melyek egy részét a partnerek játéka inspirálta. Éppen ezért szerette volna a jeleneteit többször, többféle elképzelés szerint is felvenni, hogy aztán kiválasszák a legjobbat. Hitchcocktól távol állt az ilyesmi: „A metódusokat kereső színész színházba való. Ott egy egész színpad a rendelkezésére áll a mozgásra. De amikor a film készül, és az arcáról arra vált a kamera, amit figyel, akkor fegyelemre van szükség.” Newman nagyon örült a lehetőségnek, hogy a Mesterrel dolgozhat, ám az eltérő munkamódszereik miatt nem érezte magát túl jól a forgatáson: „Hitchcock személyesen jó fej volt, és közvetlen a velünk való viszonyban. Általában van elképzelése a rendezőnek, amit közvetít, de Hitchcocknál nem volt így. Aztán később kiderült, hogy ilyen a stílusa. Ez azt jelentette, hogy jól csinálom, csak senki nem mondta. Azt hiszem, csak miattunk nem hangoztatta, hogy rossz választás vagyunk, miután ránk bólintott. Aláírtunk és mindent megtettünk, hogy jók legyünk. Sztárok voltunk, nézőket vonzottunk a jegypénztárakhoz. Nemet mondtunk más megbízásokra, hogy igent mondhassunk Hitchcocknak. Azt hiszem, több tiszteletet érdemeltünk volna.”


Ami azt illeti, Hitchcocknak is a tisztelet volt az egyik problémája Newmannel. A jó munkakapcsolat érdekében meghívta magához Newmant az otthonába vacsorázni, és rossz néven vette, amikor étkezés után a színész hozzálátott, hogy elkezdje sorjázni a kifogásait a forgatókönyvvel kapcsolatban. Hitchcock ezt modortalan és tiszteletlen viselkedésnek tartotta. Newman szerint egész jól kijöttek volna egymással, de a problémás forgatókönyv ezt folyton meggátolta. Amikor Paul kitartóan kérdezgette őt a motivációkról, a Mester szarkasztikus humorral megjegyezte: „A maga motivációja az a gázsi, amit ezért a filmért tőlem leakaszt”. Nyolc évvel később Roman Polański – sokkal ingerültebb hangon – pontosan ugyanezt felelte Faye Dunawaynek a Kínai negyed (1974) forgatásán, amikor a színésznő örökösen a motivációkról faggatta őt. A különbség csupán annyi volt, hogy Newman 750 ezer dollárt tehetett zsebre a Szakadt függönyért, míg Dunaway szinte nevetséges, 50 ezer dolláros gázsiért vállalta a Kíni negyedet, mert nagyon szerette volna eljátszani a női főszerepet. A Szakadt függöny forgatását számos feszültség terhelte, és a hangulatnak az sem tett jót, hogy Newman mindjárt a kezdet kezdetén motorbalesetet szenvedett, amelyben kis híján lebénult a bal keze. Emiatt két hétig távol maradt a forgatásról, ami átütemezést tett szükségessé. (Más források úgy tudják, a kényszerszünet oka egy fertőzés volt.) A művészi nézeteltérések ellenére Newman később elmondta, hogy bár nem szokta megnézni a saját filmjeit, a Szakadt függönyből egyszer látott egy részletet, ami szerinte egyáltalán nem volt rossz.


Technikai érdekességek
Hitchcock 1948-ban forgatta első színes filmjét, A kötélt. Mint a technikai újdonságokra is fogékony filmrendező, többször kísérletezett azzal, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. A Marnie-ban például a vörös színnek szánt kiemelt szerepet, a Topázban (1969) pedig a sárgának, a fehérnek és a vörösnek, de egyik esetben sem sikerült tökéletesen megvalósítania az elképzeléseit. A Szakadt függöny forgatásán is megpróbálkozott egy új színeljárással, amely életszerűbbé tette volna a képeket, illetve több jelenetet fókuszálva vett fel, amitől a háttér homályosabbá vált. Ezekkel az „impresszionista montázsok”-kal szerette volna érzékeltetni a hősök idegenségét abban a nyugtalanító miliőben. A fényelosztáson is változtatni akart, ám kísérletezései végeredményével ezúttal sem volt elégedett. „Erős fénybe vontuk a nagy fehér felületeket, és szürke gézen át fényképeztünk mindent. A színészek egyre csak azt kérdezték: és a lámpák hol vannak? Kis híján elértük az eszményi állapotot, amely az volna, ha természetes fényben filmezhetne az ember.” A Szakadt függönyt már nem Hitchcock állandó operatőrje, Robert Burks fényképezte, hanem John F. Warren, aki remek munkát végzett. A Truffaut-könyvben az operatőrcseréről azt olvashatjuk, hogy „Hitchcock azonban nemcsak hogy nem volt felelős ezért a kényszerű elválásért, de őszintén fájlalta a dolgot: Burks egy esztendővel korábban meghalt, bennégett a házában.” Ez a magyarázat szerintem egyáltalán nem meggyőző, mivel Burks közel két évvel a film bemutatója után, 1968. május 13-án vesztette életét (felesége is bennégett a házukban), így más oka lehetett annak, hogy a Mester lecserélte őt.


Ötletek és homage-ok
Hitchcock újító természete abban is megnyilvánult, hogy nem akart az akkori divatnak megfelelő szerelmi jelenetet forgatni. Szerinte sokkal provokatívabb volt az, hogy a hajón a fűtési rendszer hibája miatt a két főszereplőt rögtön az ágyban pillantjuk meg, takarók alatt. Egy későbbi jelenetben Armstrong professzor a szállodai szobában zuhanyozni megy, és közben Miss Sherman elmegy helyette a könyvesboltba a könyvért. A jelenet ikerpárja Roman Polański Őrület (1988) című filmjében látható: abban a Harrison Ford által alakított orvos tusol, és emiatt a neje megy le a hallba, hogy találkozzon a férjét kereső ismeretlenekkel. Hitchcocknál Miss Sherman szemszögéből vagyunk tanúi a fontos beszélgetésnek, míg Polański a zuhanyzó férfi helyzetét osztja meg velünk, aki a víz csobogásától alig hallja felesége szavait. Apró érdekesség, hogy a Szakadt függönyben, amikor Julie Andrews belép a könyvesboltba, a falon egy poszter látható a Den Permanente áruházról. Hitchcock következő filmje, a Topáz egyik jelenete ebben az áruházban játszódik. A néző kb. a film harmadáig Miss Sherman nézőpontjából látja a történéseket, ellenben a hősnőnél hamarabb megsejti, hogy Armstrong professzor nem hazaáruló. (Ezt a figurát alakító Paul Newmanről egyébként is nehéz volna feltételezni a sztárimázsa miatt, ámbár igazi hitchcocki ötlet lett volna, ha a film ellentmondana ennek a pozitív imázsnak. A közönség azonban már az 1941-es Gyanakvó szerelem esetében sem fogadta el, hogy a férjet alakító rokonszenves sztár, Cary Grant gyilkos legyen, pedig ez volt a Mester eredeti koncepciója, de az imázsproblémák miatt kénytelen volt letenni róla.) Hitchcock úgy gondolta, mindenképpen érdekesebb megoldás késleltetni az igazság feltárását, mint az a kémfilmes közhely, hogy valaki a film elején kerek perec megmondja a főszereplőnek, hogy hová kell utaznia, és milyen feladatot kell végrehajtania.


A film egyik csúcsjelenete egy színházban játszódik, ahol a keletnémet titkosszolgálat elől menekülő főszereplők a zsúfolt nézőtéren próbálnak elrejtőzni, de ahogy a titkosrendőrök egyre közelebb kerülnek ahhoz a sorhoz, amelyben ülnek, a helyzetük egyre reménytelenebbnek látszik. A kiutat a professzor találja meg, aki váratlanul felpattan, elkiáltja magát, hogy „Tűz van!”, mire a nézők felugrálnak, és fejvesztve menekülni kezdenek a kijáratok felé. A tumultusban a párosnak is sikerül egérutat nyernie. A jelenetet a Universal 28-as színpadán forgatták, ahol korábban Az operaház fantomja 1925-ös és 1943-as változata készült. A párizsi operaház belsejét felidéző díszlet a Universal legrégibb állandó díszlete volt. 1965-re ugyan tönkrement, a filmcég mégis engedélyezte Hitchcocknak, hogy itt forgasson. A stáb Joseph Musso illusztrátor irányításával helyreállította az eredeti állapotot. Az 1925-ös film díszletének tervrajzai az eltelt negyven év alatt elkallódtak, Mussónak viszont volt egy gazdag fotógyűjteménye, amely részletesen megörökítette a korabeli díszlet belső terét. Ezek felhasználásával új díszlettervek készültek. Hitchcock kívánságára az eredeti üléseket újrakárpitozták, és visszahelyezték a nézőtérre, amely ötszáz statiszta befogadására volt alkalmas. A díszletet 2014-ben végleg lebontották. Említsük meg, hogy a Szakadt függöny színházi jelenetét Richard Donner is lemásolta az Összeesküvés-elmélet (1997) című filmjében, amelyben Mel Gibson és Julia Roberts keveredik hasonló helyzetbe, amelyből pontosan úgy szabadulnak, mint bő harminc évvel korábban Paul Newman és Julie Andrews.


A cselekmény időrendjét illetően a színházi eseményeket megelőzi Gromek meggyilkolása, a film leghíresebb és legvitatottabb jelenete. A François Truffaut-val folytatott beszélgetésben Hitchcock elmondta, hogy szerinte a korabeli kémfilmekben a gyilkosságok pillanatok alatt mentek végbe: késszúrás, puskalövés, és a gyilkos többnyire még arra sem volt kíváncsi, hogy áldozata tényleg meghalt-e. Saját filmjében azt akarta megmutatni, hogy valójában milyen nehéz, milyen keserves és sokáig tartó cselekedet egy ember meggyilkolása. Mindezt olyan hosszadalmasan akarta ábrázolni, hogy a néző valósággal rosszul legyen tőle. A jelenet hatvanhét kamerabeállítást igényelt. Hitchcock kiemelt figyelmet fordított a hanghatásokra, a Psychóval ellentétben azonban nem használt kísérőzenét. Az emberölés egyik mozzanataként a falusi asszony egy lapáttal ütni kezdi Gromek lábát. A sípcsont eltörésének hangját úgy állították elő, hogy egy levescsontot szövetbe burkolva eltörtek. Egyes kritikusok a hitchcocki irónia megnyilvánulásának tartották, hogy a (kelet)német Gromeket végül gázzal ölik meg, ám nem valószínű, hogy a Mester ezzel a holokausztra akart volna utalni. Hitchcock mindig is hangoztatta, hogy nem érdekli a politika, és a Szakadt függönyben sem a politikai háttér az érdekes, hanem a kedvelt hitchcocki alaphelyzet variálása: az átlagember ezúttal nem véletlenül, hanem saját elhatározásából keveredik titkosszolgálati ügyekbe. A Manson (2003) című kis költségvetésű amerikai film rendezője, Jim Van Bebber azt állította, hogy saját opusza brutális gyilkossági jeleneteivel valójában a hitchcocki felfogást követte. A film hivatalos honlapján viszont az ominózus hitchcocki jelenet kapcsán nem a Szakadt függönyt, hanem a Topázt emlegette.


A Szakadt függöny egyik legjobb jelenete, amikor a két főszereplő egy hivatalos járatnak álcázott busszal próbál átjutni Nyugat-Berlinbe, a jármű folyamatos haladása azonban rendre időrabló akadályokba ütközik, és emiatt fennáll annak veszélye, hogy a félórával később indult tényleges járat utoléri őket, és lelepleződnek. A forgatókönyvben hosszabb volt ez a jelenet, mint a filmben, sok remek részlettel. Hitchcock erről a képsorról így beszélt a Truffaut-interjúkötetben: „Igen, tömörebbre kellett fognom az autóbuszbeli jelenetet, máskülönben csökkent volna a film feszültsége. Már önmagában is olyan jelenet ez, amely sűríti az időt, azt az illúziót keltve, hogy meglehetősen hosszú autóútról van szó. Amikor a jelenetet rendeztem, úgy fogtam fel a dolgot, mintha az autóbusz is szereplő volna. Van tehát egy jóságos autóbusz, az autóbusz segíti a szerelmespárt a menekülésben. Ötszáz méterrel távolabb azonban egy gonosz autóbusz követi őket, és ez a gonosz autóbusz akár el is veszejtheti az előzőt. Szó, ami szó, egyáltalán nem voltam megelégedve a háttérvetítések technikai színvonalával. Takarékosságból német operatőrt bíztam meg, hogy vegye fel a backgroundot, de okosabb lett volna amerikai stábnak adni a feladatot.”


A kihagyott jelenetek
A Szakadt függönyben lett volna egy olyan jelenet, amelyben Armstrong professzor találkozik Gromek bátyjával, akit szintén Wolfgang Kieling alakított. Hitchcock el akarta kerülni azt, hogy a nézőben esetleg gyanú ébredjen, hogy itt valami különös rejtély van, és a két férfi valójában ugyanaz, ezért megváltoztatta a fivér külsejét: ősz parókát és szemüveget adott rá, sőt a figura sántított is. Kieling szerint a képsort Paul Newman kívánságára távolították el a végső változatból. Ha volt is Newmannek ilyen óhaja, az aligha teljesült volna, ha Hitchcock nem értett volna vele egyet. A jelenet egy húsüzemben játszódott: a testvért láthattuk volna kolbászszeletelés közben is, amelyhez ugyanolyan kést használt, mint amilyet Armstrong és a parasztasszony Gromek megöléséhez. A fivér egy képet is mutatott a professzornak: a fotó öccse három gyermekét ábrázolta. Hitchcock attól tartott, hogy ez az epizód rokonszenvet ébresztene a meggyilkolt Gromek iránt, és csökkentené az Armstrong iránti szimpátiát, ezért hagyta ki. Gondja volt Paul Newman játékával is, mert semleges arckifejezést várt volna tőle, ám a színész szélsőséges érzelmeket kifejező arcjátékot produkált. A vágással ezt a problémát sikerült valamennyire mérsékelni, Hitchcock mégis úgy döntött, hogy kihagyja ezt az epizódot, noha kifejezetten tetszett neki. Ez annyira az utolsó pillanatban történt, hogy az elsőként felkért zeneszerző, Bernard Herrmann még ehhez a jelenethez is komponált két zenei motívumot.


Hitchcock a filmtekercset állítólag átadta Truffaut-nak, aki megígérte, hogy továbbítja Henri Langlois-nak a Cinémathèque Française (Francia Filmarchívum) számára. A filmszalagnak idővel valahogy nyoma veszett. Hitchcock azt tervezte, hogy az utolsó jelenetben a professzor eldobja azt a cetlit, amelyre felírta a titkos képletet, mivel a titkos ügynöki megbízatása sokkal mocskosabbra sikerült, mint amire naivan számított. Mivel ez az ötlet csak a Mester feleségének, Almának tetszett, ezért le sem forgatták. Roman Polański viszont ezt az elvetett elképzelést is felhasználta fentebb említett filmjében, az Őrületben: az ő főhőse végül a Szajnába dobja azt a mikrofilmtekercset, amelynek megszerzéséért még alkalmi barátnője is az életét adta. Utoljára említsük meg a Szakadt függöny forgatását meglátogató prominens személyiségeket is. A Los Angeles-i forgatást megtekintette Margaret (Margit) brit hercegnő és akkori férje, Lord Snowdon (Antony Charles Robert Armstrong-Jones) fotóművész és filmes. A még fiatal Steven Spielberg a Universal filmstúdióba osont be, hogy megnézze a színházi jelenet felvételét. Mivel ő akkor még nem volt prominens személyiség, egy produkciós asszisztens 45 perc múlva távozásra szólította fel.


A zene
A Szakadt függönyhöz először Hitchcock egyik állandó munkatársa, Bernard Herrmann írt kísérőzenét, amellyel a rendező elégedetlen volt. Sokan úgy tudják, hogy a Mester igazából csak a Universal álláspontját képviselte. A cég szerint Hitchcocknak meg kellett újulnia, különben a fiatal nemzedék – amely egyébként Mesterként tisztelte őt – egyre inkább lekörözi. Állítólag emiatt akarták az aktuális sztárok szerepeltetését, és ragaszkodtak ahhoz is, hogy a megújulás a kísérőzenét illetően is megtörténjen. A Universal pop- és dzsesszstílusú soundtracket akart, ami Herrmanntól meglehetősen távol állt, bár megpróbálkozott vele. Az illetékesek Julie Andrews miatt kérték azt is, hogy Herrmann írjon egy betétdalt a musicaljei révén közkedvelt színésznő számára. Ennek az óhajnak volt némi alapja, hiszen tíz évvel korábban Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott (1956) című klasszikusában a női főszereplő, Doris Day oly nagy sikerrel énekelte a Que sera, sera című betétdalt (Jay Livingston és Ray Evans szerzeményét), hogy Oscar-díjat is kapott érte. A különbség „csupán” annyi, hogy abban a filmben dramaturgiai funkciója is volt a betétdalnak, Herrmann szerint viszont a Szakadt függöny dramaturgiája és cselekménye nem indokolt egy szólószámot. De hát a főnökökkel nem érdemes vitatkozni, szóval a véleménykülönbségek esetünkben odáig vezettek, hogy Herrmann-nak mennie kellett.


Tom Addison, a világsikerű Tom Jones (1963) című friss és szellemes kalandfilm zeneszerzője lépett a helyére. Az általa komponált soundtrack felvétele két napig tartott. A munkát 1966. május 19-én kezdték egy hatvantagú zenekarral. A kritikusoknak nem tetszett az új zene: fantáziátlannak és hatásvadásznak tartották, Bernard Herrmann pedig annyira megsértődött Hitchcock eljárásán, hogy soha többé nem dolgozott vele. Bennfentesek szerint Herrmann kicsit szigorú volt a Mesterrel. A Universal ugyanis már a kezdet kezdetén Henry Mancinit akarta, Hitchcock azonban akkor még ragaszkodott régi barátjához, Herrmannhoz, és igen aprólékosan elmagyarázta neki, hogy milyen jellegű zenét akar. Herrmann állítólag nem vette figyelembe ezeket a kívánságokat. A fentebb kifejtett szakmai okok miatt amúgy is nehéz helyzetben lévő Mester ezt szándékos ignorálásnak vélte, ezért ejtette Herrmannt, és elhárította a békülési kísérleteit is. A zeneszerző az 1970-es évek első felében többször is dolgozott a (kissé igazságtalanul) Hitchcock-epigonként elkönyvelt Brian De Palmával. Herrmann 1975-ben hunyt el, így nem érte meg, hogy egyszerre két filmzenéjét is Oscar-díjra jelölték: Megszállottság (1976, Brian De Palma), Taxisofőr (1975, Martin Scorsese). A Szakadt függöny az új évezredben DVD-n is megjelent: az extrák között a film néhány jelenete megtekinthető Herrmann zenéjével is. (Szerintem is az a jobb. Egyébként azóta kijött a Blu-ray verzió is.) A filmzene érdekessége, hogy Hitchcock szokásos cameója alatt a Marche funèbre d'une marionnette (Egy bábu temetési menete) című Gounod-szerzemény dallama csendül fel, amely a Mester tévésorozata, az Alfred Hitchcock Presents (1955) fő zenei motívuma volt.


A FOGADTATÁS
Saját filmjei közül Hitchcock állítólag a Szakadt függöny forgatását egyáltalán nem élvezte, ezért letett arról a szándékáról, hogy olyan előzetest forgasson hozzá, amelyben ő maga is megjelenik. A film premierjét 1966. július 14-én tartották Bostonban. Július 27-én New Yorkban három mozi is játszani kezdte. A bemutató ürügyén a polgármester, John Lindsay bejelentette, hogy Hitchcock megkapja New York városának Becsületrendjét. A Los Angeles-i premiert (1966. augusztus 3.) egy ünnepséggel kötötték össze, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a Szakadt függöny a Mester ötvenedik filmje. A tortavágással egybekötött fényes ceremónián Hitchcock nem jelent meg, Tamara Toumanova képviselte. Magát az opuszt meglehetősen hűvösen fogadták a kritikusok. Egybehangzó volt az a vélemény, hogy nem éri el a korábbi Hitchcock-művek színvonalát, és rosszalló megjegyzések hangzottak el azzal kapcsolatban is, hogy Julie Andrews ezzel a szerepével eltávolodott korábbi „családi sztár”-imázsától. A katolikus filmkritikusok erkölcstelenséget is emlegettek (a szereplők nem házasok, de már az egyik korai jelenetben közösen láthatók egy ágyban), és kifogásolták a túlzott erőszakot, elsősorban Gromek meggyilkolásának jelenetét. Ennek ellenére a film megtekintését kezdetben nem kötötték korhatárhoz, és csak 1968-ban kapta meg az „R” minősítést (a tematika miatt csak felnőtteknek ajánlott). 1984-ben újabb minősítésen esett át, ekkor a „PG” kategóriába sorolták át (kiskorúak szülői kísérettel tekinthetik meg). Az általános negatív kritikai fogadtatás miatt a Szakadt függönyt bukásként szokták emlegetni, noha kereskedelmi szempontból az 1966-os esztendő tíz legsikeresebb bemutatója közé tartozott. A bevételekről szóló hírek hét- és tizenhárom millió dollár közötti összeget emlegetnek, ami nyilván csak a korabeli amerikai moziforgalmazásra vonatkozik.


A SZAKADT FÜGGÖNY ÉS A MAGYAR FILMFORGALMAZÁS
A Szakadt függöny 1971. március 30-án került a Filmátvételi Bizottság elé Széttépett függöny címmel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint tizenhárman voltak jelen a vetítésen. A bevezető mondatban máris az olvasható, hogy Hitchcock leggyengébb művéről van szó. A politikai vonatkozások „a bárgyúságig ízléstelenek és rosszindulatúan ellenségesek”, ráadásul a direktor ezúttal formai szempontból sem remekel: minden amatőr, beleértve a rendezést, a vágást, a színészvezetést és a szituációk megteremtését. Még a két kiváló színésszel sem lehetett elfogadhatóvá tenni a különösen gyenge forgatókönyvet. A résztvevők mégis remekül mulattak, hiszen a dokumentum szerint az opusz nagy derültséget keltett a vetítésen, és az amúgy állítólag kirívóan gyengén teljesítő Hitchcockra való tekintettel javasolták, hogy a filmet tekintse meg az MB is. Ennek ellenére már az FB által is ellenszavazat nélküli elutasító határozat született. Jómagam igen valószínűnek tartom, hogy a T. Bizottság alighanem csak önmagát akarta szórakoztatni, ugyanis a mű kommunistaellenessége köztudott volt, így borítékolni lehetett, hogy moziforgalmazásra nem találják majd alkalmasnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy évvel korábban átvételi határozat született a Psychóról (amely csupán újabb egy év múlva került a hazai mozik műsorára, és tűnt el onnan egy hónap leforgása alatt), és ebben az átmeneti időszakban az illetékesek esetleg úgy gondolták, hogy a szocialista Magyarországon következetesen mellőzött Mester filmográfiájának egyéb darabjait is érdemes lenne elbírálni. A filmet hazánkban végül a Tv1 mutatta be elsőként egy Hitchcock kései műveiből összeállított 1995-ös életműsorozatban. A magyar szöveget Pataricza Eszter készítette, a szinkront Andor Péter rendezte. Fontosabb szinkronhangok: Sztarenki Pál (Paul Newman), Vándor Éva (Julie Andrews), Schubert Éva (Lila Kedrova), Fülöp Zsigmond (Hansjörg Felmy), Hollósi Frigyes (Wolfgang Kieling), Kenderesi Tibor (Ludwig Donath) és Konrád Antal (Günter Strack).


Szakadt függöny (Torn Curtain, 1966) – amerikai kémfilm. Forgatókönyv: Brian Moore, Willis Hall és Keith Waterhouse. Operatőr: John F. Warren. Zene: John Addison. Díszlet: Hein Heckroth, Frank Arrigo és George Milo. Jelmez: Grady Hunt és Edith Head. Vágó: Bud Hoffman. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Paul Newman (Michael Armstrong professzor), Julie Andrews (Sarah Sherman), Lila Kedrova (Kuchinska grófnő), Hansjörg Felmy (Heinrich Gerhard), Tamara Toumanova (cseh balerina), Ludwig Donath (Gustav Lindt professzor), Wolfgang Kieling (Hermann Gromek), Günter Strack (Karl Manfred professzor), David Opatoshu (Mr. Jacobi), Gisela Fischer (dr. Koska), Mort Mills (a földműves), Carolyn Conwell (a földműves felesége). Magyarországi bemutató: 1995. február 19. (Tv1), 1995. március 17. (Duna Tv).

BEST OF FIELD64







MÉG TÖBB ALFRED HITCHCOCK!



ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?







2022. április 18., hétfő

SCORE

A szocialista filmforgalmazás első évtizedeiben az erotikus film tiltott műfajnak számított hazánkban. Néhány fontosabb alkotójának nevét ugyan mi is megismerhettük – melyik filmbarát férfi ne hallott volna például a gigászi keblek nagy rajongójáról, Russ Meyerről? –, ám érdekes módon életművük a rendszerváltás után is fehér folt maradt Magyarországon, mert semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán sem láthattuk a filmjeiket. A mellőzött „szexfilmesek” közé tartozik a szintén amerikai Radley Metzger is, aki a hetvenes évek közepén a hardcore pornó műfajában is letette a névjegyét Henry Paris művésznéven. Egyik legérdekesebb filmje, a Score (1973) amerikai–jugoszláv koprodukcióban készült. Déli szomszédaink ugyan sokkal engedékenyebbek voltak nálunk a filmerotika terén, de az opuszt tudomásom szerint ott sem mutatták be. Alapjául a homoszexuális író-rendező, Jerry Douglas azonos című színdarabja szolgált két New York-i házaspár közös erotikus játszadozásáról. A telefonszerelő szerepében az akkor még ismeretlen Sylvester Stallone is színpadra lépett, illetve szerepe szerint olykor feküdt. Metzger nem csupán annyiban tért el a darabtól, hogy a cselekményt egy queensi lakásból egy meg nem nevezett ország tengerpartjára helyezte, hanem azzal is, hogy szokatlan nyíltsággal ábrázolta a biszexualitást. Igaz, talán helyénvalóbb homoszexualitásról beszélni, hiszen a szexjátszma lényege, hogy a csábító házaspár mindkét tagjának a másik házaspár azonos nemű tagját kell lefektetnie. Akkoriban egy mainstream filmben meghökkentőnek számított, hogy élesben lefilmezik például a férfiak közötti orális szexet, bár Metzger különféle szakmai fogásokkal megpróbálta mérsékelni a sokkhatást. (Szinte azonnal el is kapja a kamerát, amint kendőzetlenül megmutatta, hogy mi történik, és a homoerotikus akciókról folyamatosan átvált a két hölgy leszbikus ügyködésére, mert az ilyesmit a közönség mindig is nagyobb tetszéssel fogadja.) Amúgy maga a rendező is megijedt saját merészségétől, mert a későbbiekben a softcore változat mellett állt ki, és csak 2010-től láthatják újra a nézők a vágatlan rendezői változatot is.


A történet
A cselekmény egy fiktív tengerparti városban, az európai Leisure-ben játszódik. Itt él nyitott házasságban Jack és Elvira, akik egymás között versengenek abban, hogy ki kit tud elcsábítani. Épp egy újabb izgalmas kaland előtt állnak, hiszen rövidesen egy újsághirdetés útján megismert pár érkezik hozzájuk: a bájos Betsy és jóképű tengerbiológus férje, Eddie. Hogy az erotikus versengés igazi kihívás legyen, éjfélig Elvirának Betsyt kell elcsábítania, Jacknek pedig Eddie-t: az nyer, aki előbb célba ér. Mialatt Jack és Eddie dolgoznak, Betsy felkeresi újdonsült barátnőjét, Elvirát. A nő azonnal a tettek mezejére lép. Nem árul zsákbamacskát, és nem tagadja, hogy a nyárspolgárok felfogása szerint szabados életet él, nincs ellenére a párcsere sem, és a kábítószerek is segítenek abban, hogy teljesen felszabadultnak érezze magát. Rövidesen megjelenik egy jóképű férfi, Mike, a telefonszerelő. Sem ő, sem Betsy nem tud arról, hogy Elvira szándékosan babrált a telefonnal abban a reményben, hogy a társaság egy belevaló férfit küld a hiba megszüntetésére. Reményeiben nem is csalódik, és szemrebbenés nélkül elcsábítja Mike-ot. A látottaktól Betsy egyszerre érez csodálatot és döbbenetet, ugyanakkor ő is megnyílik Elvira előtt. Bevallja neki, hogy házassága igazából nem boldog, és beszámol arról is, hogy egyszer rajtakapta Eddie-t, amint önkielégítést végez a fürdőszobában. Nem titkolja azt sem, hogy sok még benne a gátlás, szíve mélyén ő még mindig csak egy katolikus iskoláslány. Cserébe a bizalomért Elvira is elmesél egyet s mást Jackről.


Este már együtt van a két házaspár. Jack és Elvira már csak a titkos játékuk miatt is igyekeznek mindent megtenni, hogy Betsy és Eddie jól érezzék magukat. A hangulat tetőfokán elhangzik az a javaslat, hogy öltözzenek jelmezekbe. Jack tengerészruhát ölt magára, Betsy pedig gátlásain felülemelkedve egy merész fehérneműt vesz fel, amely többet mutat, mint amennyit eltakar. A legnagyobb meglepetést Elvira okozza, aki apácának öltözött, illetve vetkőzött, mert a fekete egyenruha alá nem vett fel semmit. Eddie nem igazán akar részt venni a játékban, de a többiek unszolására mégis hajlandó beöltözni cowboynak. Ahogy telik az idő, kialakulnak a párok: Elvira és Betsy, illetve Jack és Eddie. Az alkalmi kettősök félrevonulnak, hogy bizalmas beszélgetést folytassanak. Úgy Betsy, mint Eddie beismeri új partnerének, hogy nem elégedett a házasságával, sőt abban sem biztos, hogy jó döntés volt-e a részéről az esküvő. Megtudhatjuk, hogy valaha Eddie volt Betsy fivérének legjobb barátja, sőt talán több is volt köztük, mint barátság, bár Eddie nem tudja, Betsy sejt-e erről valamit. Ezalatt Betsy egyre inkább attól tart, hogy esetleg történik „valami” közte és Elvira között. A nők felmennek az emeleti hálószobába, a férfiak pedig a földszinten maradnak. Elvira és Jack bevetik minden trükkjüket, hogy elcsábítsák a vendégeiket. Próbálkozásaik sikerrel járnak, Betsy és Eddie engednek a hódításnak. Amikor elérkezik a reggel, Jack és Elvira döntetlenben állapodnak meg. De vajon ez az éjszaka új perspektívákat nyitott meg Betsy és Eddie házasságában, vagy ráébresztette őket arra, hogy nem egymás mellett van a helyük?


A szerző
Jerry Douglas amerikai író és rendező 1935. november 15-én született az Egyesült Államokban, az Iowa állambeli Des Moinesban. Szülei: Jerry K. Douglas és Edith DeLong. Két fivére volt, Larry és William. Jerry 1957-ben végzett a Drake Egyetemen, 1960-ban pedig a Yale Egyetem Drámaiskolájában. A Yale után Manhattanbe költözött. Első darabját, a Never Say Dye című musicalt 1964. május 26-án mutatta be a New York-i Bowery Theater. A történet egy szépségszalonról szól, a tulajdonost Richard Ryan, az asszisztensét David Vos játszotta. Hal Jordan írta a zenét, Douglas pedig a szövegkönyvet, sőt ő rendezte az előadást is. Az első darabot újabbak követték: Rondelay (1969), Score (1970), Tubstrip (1973, A. J. Kronengold álnéven), Max's Millions (1985, társszerző: Raymond Wood). Douglas 1973-ban rendezte első melegpornóját, ekkor még a Doug Richards álnevet használta. A The Back Row abban az időszakban készült, amikor több rendező is azon fáradozott, hogy ledöntse a mainstream és a pornográfia közötti válaszfalakat. Douglas arra törekedett, hogy frontáttörést érjen el a melegpornó és a mainstream viszonylatában. A The Back Row huszonnégy óra alatt játszódik, két férfi egymásra találásáról és elválásáról szól, dramaturgiai funkciót adva a betétdaloknak. A férfiak egyike, Casey Donovan a Score filmváltozatában is szerepelt, a másik, George Payne pedig mindkét csapatban játszott, vagyis heteropornókban is rendszeresen közreműködött.


Douglas részt vett a Score forgatásán, és Metzger mellett elleste a rendezés jó néhány mesterfogását. Ezekkel felvértezve két év múlva előállt saját biszex pornójával: a Both Waysnek (1975) nemcsak a rendezője, hanem a forgatókönyvírója is volt. (A filmmel a cikk végén részletesebben is foglalkozunk.) Az opusz azonban akkora bukás lett, hogy Douglas közel másfél évtizedre szakított a rendezéssel. Szabadúszó újságíróként dolgozott, és olyan biszex és melegmagazinok szerkesztésében vett részt, mint a The Advocate, az Update, a FirstHand és a Stallion. 1988-ban saját lapot indított Manshots címmel, amely a meleg szubkultúrával foglalkozott, nem csak a pornográfiára koncentrálva. 1989-ben visszatért a rendezéshez, és 2007-ig folyamatosan aktív volt. Munkái mind a szakma, mind a meleg közönség körében sikert arattak, több díjat is kaptak. Színészei szívesen dolgoztak vele, mert híres volt szakmai igényességéről és emberséges bánásmódjáról. Mindez szerepet játszott abban, hogy néhány, a melegszexben aktív szerepkört betöltő színész Douglas kérésére a passzív szerepkört is bevállalta, mint például B. J. Slater és Brad Patton, az egykori Disney-sztár (!).


A műfaj kritikusai szerint Douglas egyik legjobb filmje a Jack Off (1992), amely egy újonc zsaruról szól, aki munkája és korrupt partnere jóvoltából ki tudja élni eltitkolt vágyait. Másik ismert munkája, a Dream Team (1999), amelyet saját fiatalkori élményei ihlettek. Egy főiskolás kosárlabdacsapatról szól a történet: 1962-ben hét egykori csapattag találkozik újra, és a film párhuzamosan mutatja be a jelenkori és az öt évvel korábbi történéseket. A produkció több szakmai díjat nyert, és az ítészek kiemelték, hogy Douglas nemcsak a szexjelenetekre koncentrált, hanem a romantikára is, ráadásul egyes szereplők figyelemre méltó színészi tehetségről is tanúbizonyságot tettek. A Beyond Perfect (2005) két főszereplője egymásba szeret, de van egy komoly problémájuk a szexben: mindketten aktívak, vagyis melyikük váltson szerepkört? Harry Reems amerikai pornószínész és producer életútján alapult David Bertolino The Deep Throat Sex Scandal című darabja, melyet 2010-ben Douglas állított színpadra. 2012-ben Németországban jelent meg első saját regénye, a The Legend of the Ditto Twins. Jerry Douglas 2021. január 9-én hunyt el New Yorkban, egyes feltételezések szerint koronavírusban. (Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.)


A színpadi változat
A Score színpadi változatát a netes adatbázisok szerint 1971. október 28. és november 15. között az off-Broadwayn, a 32. utcában található Martinique Színházban játszották, összesen huszonhárom alkalommal. (Ugyanakkor az interneten olyan korabeli hirdetések is találhatók, melyek szerint a Score premierje 1970. szeptember 22-én volt. Lásd a fenti képet, melyen szintén az 1970-es dátum látható.) Az előadást maga a szerző, Jerry Douglas rendezte, díszlettervező: T. E. Mason, világítástechnika: Candace Kling. A kétfelvonásos darab öt jelenetből állt. Első felvonás: Péntek reggel; Aznap este, röviddel sötétedés előtt. Második felvonás: Egy órával később; Nem sokkal éjfél előtt; Szombat reggel. A történet New York legnagyobb kerületében, Queensben játszódik, egy lakásban, április elején. A főszereplő házaspár, Elvira és Jack fogadásokat kötnek arra, hogy melyikük kit tud elcsábítani. A legutóbbi fogadás tétje egy másik házaspár, Betsy és Eddie. Persze a játék úgy az igazi, ha van egy kis csavar benne, ezért Elvirának Betsyt, Jacknek pedig Eddie-t kell ágyba vinnie. Jacket Michael Beirne, Elvirát Claire Wilbur, Eddie-t Ben Wilson, Betsyt pedig Lynn Swan játszotta. Számunkra a legérdekesebb szereplő azonban Mike, a telefonszerelő, aki szintén részt vesz a szexuális játszadozásban: a figurát egy bizonyos Sylvester E. Stallone formálta meg.


A későbbi Rocky és Rambo akkor még pályája elején állt, és anyagi okokból szexprodukciókban is közreműködött. 1970-ben játszott például a The Party at Kitty and Stud's című erotikus filmben, amelyet softcore és hardcore változatban és a legkülönbözőbb címekkel – Broky, The Italian Stallion, White Fire, Randy stb. – is forgalomba hoztak már. Ami azt illeti, az opuszt már réges-rég elfeledte volna a világ, ha nem Stallone lett volna benne az egyik szereplő. Sly egyébként azt állította, hogy a hardcore jeleneteket nem vállalta, azokban valójában nem ő látható, de maga a mű ezt az állítást nem támasztja alá minden kétséget kizáróan. (Kétnapi munkáért 200 dollár volt Sylvester gázsija.) Visszatérve a Score-ra, a színházi belépők ára tíz dollár körül mozgott. A kritikák kiemelték, hogy van némi szellemesség a műben, a színészi játék sem kifejezetten rossz, ám az igazi szenzációt a színpadi meztelenkedés jelenti, amely akkoriban kezdett elterjedni az amerikai színházi világban. Az érdeklődés ugyan nem volt kiugróan magas, de huszonháromnál mindenképpen több előadást lehetett volna kihozni a darabból. Az off-Broadway-színészek általános sztrájkja vetett véget a szériának, és a Score azt követően már nem került vissza a műsorra.


A rendező
Radley Henry Metzger amerikai filmrendezőt és filmforgalmazót Magyarországon kevesen ismerik. Ennek legfőbb oka, hogy filmjeit – tudomásom szerint – Magyarországon semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták, mivel az erotika iránti beható érdeklődése nem volt összeegyeztethető sem a szocialista, sem a rendszerváltás utáni erkölcsökkel. A zsidó származású Metzger 1929. január 21-én született New Yorkban. Édesapja Julius C. Metzger, édesanyja Anne H. Metzger. A házaspárnak volt egy idősebb fia is, Paul, akiből orvos lett. Radley felnőttkorában azt állította, hogy gyerekként allergiában szenvedett, és a mozi jelentett számára megnyugvást. Különösen gyakran látogatta az Audubon filmszínházat, sőt az intézményről nevezte el az Ava Leightonnal 1961-ben közösen alapított filmgyártó és -forgalmazó cégét. A New York-i City College-ben tanult drámai művészeteket, iskolatársa volt a német kísérleti filmes Hans Richter és a dokumentumfilm-készítő Leo Seltzer. Harold Cluman színházi rendezőnél magánúton színészetet tanult.


Metzger a Columbia Egyetemen posztgraduális képzésen vett részt, tanulmányait azonban megszakította a koreai háború miatt: a légierőnél teljesített szolgálatot. Filmes karrierje még az ötvenes években elkezdődött. 1953-ban William Kyriakis rendezőasszisztens mellett dolgozott a Guerrilla Girl című antikommunista háborús drámában. Közreműködött a Brigitte Bardot nemzetközi hírnevét megalapozó Roger Vadim-film, az És Isten megteremté a nőt (1956) amerikai változatának szinkronmunkáiban. Szakmai tapasztalatait filmvágóként is bővítette. Az 1956-ban alapított Janus Filmsnél dolgozott, amely főleg európai művészfilmeket forgalmazott. Metzger olyan világhírű rendezők immár klasszikus filmjeihez készített előzeteseket, mint Michelangelo Antonioni, Federico Fellini, Ingmar Bergman, François Truffaut és Jean-Luc Godard. 1959-ben a rendezésbe is belekóstolhatott: André Hunebelle Les collégiennes (1957) című filmjének amerikai változatához forgatott néhány kiegészítő képsort. Ilyesfajta megbízásokat később is elvállalt, míg filmvágóként olyan filmekben dolgozott, mint például a Gangster Story (1959), a The Flesh Eaters (1964) és a The Beach Girls and the Monster (1965).


Metzger és William Kyriakis közösen rendezte a Dark Odyssey (1961) című bűnügyi drámát. Ők voltak a vágók is. A forgatókönyvírói és produceri teendőket James Vlamosszal osztották meg. A történet egy görög fiatalemberről (Athan Karras) szól, aki azt a férfit próbálja felkutatni New Yorkban, aki megerőszakolta a húgát. A mű kritikai fogadtatása meglepően jó volt. Úgy értékelték, mint egy modern korban játszódó görög tragédiát, amelynek vizualitása és érzelmi ereje (amely nem azonos az érzelgősséggel!) nagy hatást gyakorol a nézőre. Ezt követően Metzger néhány sztriptízjelenetet forgatott Max Pécas erotikus bűnügyi filmje, a La baie du désir (1964) számára. Innentől kezdve önálló rendezőként dolgozott tovább, és érdeklődése homlokterébe az erotika került. A The Dirty Girls (1965) és a The Alley Cats (1966) című alkotásait Radley H. Metzger néven jegyezte. Az előbbi film felszabadult hősnői, Garance és Monique különféle szexuális kalandokat élnek át: egyikőjük Párizsban, „a szerelem városá”-ban, a másik Münchenben, a léha örömök metropoliszában. Mindkét hölgy a Metzger-filmekre jellemző nőtípust képviseli, aki nem csupán a vágyak – olykor szenvedő – tárgya, hanem passzivitás helyett maga is keresi a testi élvezeteket, melyekben általában örömét is leli.


A másik film, a The Alley Cats akár a Score előtanulmányaként is felfogható. A főszereplő modern házaspár mindkét tagja nőkkel tart fenn viszonyt. A történet Európában játszódik. Egyes vélemények szerint Metzger valójában a vágó korszakában megismert olasz mesterek, Antonioni és Fellini nyomdokain próbált haladni, amikor az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az „édes élet” fonákságairól akart szólni, amiből végül egy melodrámába hajló soft-sex film lett. A klasszikus Bizet-opera, a Carmen alapjául szolgáló Prosper Mérimée-regényből kiindulva nyugatnémet–jugoszláv–amerikai koprodukcióban készült a Carmen, Baby (1967), a direktor első színes filmje és legnagyobb kasszasikere. Általában ezt tartják a tipikus Metzger-stílus első markáns képviselőjének: klasszikus irodalmi alapanyag, gyönyörű forgatási helyszín (Jugoszlávia, mint később a Score esetében), bravúros operatőri munka (Hans Jura) és igényes, kifinomult erotika. A címszerepet alakító német színésznő, Uta Levka a forgatás idején már állapotos volt, és emiatt a tervezett meztelen jelenetek nagy részét nem vállalta. A másik női főszerepet „a német Jayne Mansfield”-ként reklámozott Barbara Valentin játszotta, aki valójában nem német volt, hanem osztrák. Leghíresebb alakításait Rainer Werner Fassbinder filmjeiben nyújtotta, de nevezetes volt arról is, hogy a legendás rockénekes, Freddie Mercury bizalmas barátja és egy időben az élettársa is volt. A két férfi főszerepet Arthur Brauss és Claus Ringer kapta.


A Thérèse and Isabelle (1968) Violette Leduc két évvel korábban kiadott regényének adaptációja. A két címszereplő egy svájci internátusban nevelkedik, ahol a leszbikus szerelem rejtelmeivel ismerkednek. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Isabelle-t egy magyar színésznő, a Franciaországba emigrált Anna Gaël (Gyarmathy Anna Abigél) alakította, Thérèset pedig a svéd Essy Persson. A művet a kritikusok kedvezően fogadták, és anyagi szempontból sem okozott csalódást, még ha nem is lett belőle blockbuster. A Camille 2000 (1969) Dumas klasszikus műve, A kaméliás hölgy modernizált és meglehetősen szabad feldolgozása. Hogy mennyire modern, azt a végkifejlettel is szemléltethetjük, mert a filmhősnő nem tüdőbajban hal meg, hanem a túlzott kábítószer-fogyasztás következtében. A címszerepet a francia Danielle Gaubert alakította, kedvesét a tavaly 84 éves korában elhunyt olasz színész, Nino Castelnuovo. A filmet angol nyelven forgatták olaszországi helyszíneken. Kereskedelmileg nem volt sikertelen, ennek ellenére (vagy épp ezért?) rákerült a hírhedt kritikus, Roger Ebert legjobban utált filmjeinek listájára.


Ebert véleménye viszont meglepően jó volt a The Lickerish Quartet (1970) című produkcióról, amely szintén egy szerelmi sokszög története, akárcsak a Score. A történet főszereplője egy gazdag házaspár (Frank Wolff és Erika Remberg) és felnőtt fiuk (Paolo Turco), akik egyszer közösen megnéznek egy erotikus filmet. Nem sokkal később találkoznak egy fiatal nővel (Silvana Venturelli), aki mintha a látott film egyik szereplője lenne. Meghívják magukhoz a hölgyet, aki elcsábítja a család minden tagját, és közben sok elhallgatott titok és elfojtott vágy is felszínre kerül. Az alaphelyzet kicsit Pasolini botrányfilmjére, a Teorémára (1968) emlékeztet, ahol szintén egy vendég (egy férfi) kerül intim kapcsolatba egy család tagjaival. Metzger azonban nem ad sem vallási, sem filozófiai, sem társadalomkritikai dimenziókat a filmjének, ámbár a mű munkacíme (Mind Games) ilyesfajta elvárásokat is ébresztene a nézőben. A bemutató után a női főszereplő, Erika Remberg szakított a színészettel. A Little Mother (1973) az egykori argentin First Lady, Evita Perón életútjának meglehetősen szabad feldolgozása: szintén amerikai–nyugatnémet–jugoszláv koprodukcióban valósult meg, akárcsak a Carmen, Baby. A két főszerepet a Nem kell mindig kaviár című tévésorozatból jól ismert Siegfried Rauch és Christiane Krüger (a német filmsztár, Hardy Krüger lánya) alakította. A Score után kezdődött Metzger pornókorszaka: ezeket az alkotásait Henry Paris művésznéven jegyezte, és ma már ezeket is életműve kissé alábecsült ékköveinek tartják, az ún. „elegáns pornó” alapműveinek.


Metzger első hardcore filmje, a The Private Afternoons of Pamela Mann állítólag hat nap alatt készült1974 nyarán. A címszereplő egy pszichiáternő, aki mindenféle szexuális kalandokba keveredik, amelyeket féltékeny férje megbízásából egy magándetektív titokban filmre vesz. A Naked Came the Stranger (1975) főszereplői, Gilly és Billy nemcsak a közkedvelt reggeli csevegő rádióműsorban alkotnak egy párt, hanem a magánéletben is. Amikor azonban Gilly megtudja, hogy a párja titokban félrelép, úgy dönt, hogy ő is alkalmi kalandokba bocsátkozik, melyekhez különleges New York-i helyszíneket talál, például egy városban cirkáló emeletes busz felső szintjét. Metzger talán legnevezetesebb pornófilmje a The Opening of Misty Beethoven (1976), amely a műfajban viszonylag magasnak mondható költségvetéssel készült New Yorkban, Párizsban és Rómában. A történet lényegében G. B. Shaw klasszikus műve, a Pygmalion és az abból született világhírű musical, a My Fair Lady szabad feldolgozása; sokan a pornó aranykorának csúcsteljesítményeként értékelik. „Paris egyfelől megőrzi Metzger-munkái irodalmi ihletét és erősen stilizált, geometrikus belső tereit (Camille 2000), ugyanakkor könnyed, improvizatív stílusával kézikamerás spontaneitást kölcsönöz csípős nyelvű szócsatának, intim hódításnak, szívszorító szakításnak vagy akár a klasszikus pornó méltán leghíresebb édeshármas-jelenetének, amelyben Misty egy felcsatolt műpénisszel anális örömöket okoz az éltes barátnőjén gimnasztikázó Hugh Hefner-alteregónak” – írta Varró Attila a Filmvilág 2007/09-es számában.


A Barbara Broadcast (1977) címszereplője egy bestselleríró, aki szerelmi kalandjai egy részét egy különleges manhattani étteremben éli át, melynek étlapján szexuális ínyencségek is szerepelnek a kulináris élvezetek mellett. Az egy hét alatt forgatott opusz érdekessége, hogy forgatókönyvíróként Metzger nem a Henry Paris, hanem a Jake Barnes álnevet használta. Egy peres ügy is kapcsolódik a filmhez: Constance Money és Jamie Gillis bondage szexjelenetét eredetileg a The Opening of Misty Beethoven számára forgatták, de nem ott használták fel, hanem itt. Amikor Money értesült erről, beperelte Metzgert azzal az indokkal, hogy ő nem a Barbara Broadcasthoz szerződött, hanem az előző filmhez. 1979-ben peren kívül megegyeztek. Állítólag Money és Metzger nem kedvelték egymást, sőt azt beszélik, a rendező Constance anyagi mohósága miatt adta sztárjának a Money (Pénz) művésznevet, ámbár Radley ezt cáfolta. Constance egyébként egy kisebb szerepet kapott Metzger ötödik és egyben utolsó pornójában, a Maraschino Cherryben (1977). Egyesek úgy tudják, valójában ezúttal is korábban forgatott jelenetek újrahasznosításáról volt szó. (A DVD-változatból Money jelenetének egy részét kihagyták.) A cselekmény egy elegáns New York-i bordélyház tulajdonosnőjéről szól, aki beavatja a húgát e különleges üzlet rejtelmeibe.


A pornók mellett Metzger forgatott némileg visszafogottabb játékfilmeket is, ámbár a The Image (1975) is tartalmaz hardcore képsorokat. A film alapjául szolgáló szadomazo témájú regényt a neves francia író-rendező, Alain Robbe-Grillet felesége, Catherine írta Jean de Berg álnéven. A történet főszereplője egy párizsi író, Jean, aki régi barátnőjével, Claire-rel és annak partnerével, Anne-nel együtt merül el a szadomazo szex egyszerre gyönyörteli és fájdalmas élvezeteiben. John Willard Magyarországon is jól ismert színdarabja, A macska és a kanári 1978-as – sorrendben hatodik – filmváltozatában az egykori Bond-girl, Honor Blackman játszotta a főszerepet, fontosabb partnerei: Edward Fox (A Sakál napja kitűnő főszereplője), Michael Callan, Wendy Hiller (Gyilkosság az Orient expresszen, 1974), Olivia Hussey (Halál a Níluson, 1978) és Carol Lynley (A Poszeidon katasztrófából ismerhetjük). Ez a horrorkomédia Metzger egyetlen, nem kizárólag felnőtteknek szóló filmje. Ugyanabban a házban forgatták, amely a nagykövet otthona volt Richard Donner klasszikus horrorjában, az Ómenben (1976). Metzger mint társrendező vett részt Gérard Kikoïne két erotikus filmje, a The Tale of Tiffany Lust (1979) és az Aphrodesia's Diary (1983) forgatásán, neve azonban nem szerepel a stáblistán.


Saját utolsó bemutatott mozifilmje, a The Princess and the Call Girl (1984) sztorija lényegében Mark Twain klasszikus ifjúsági regénye, a Koldus és királyfi erotikus feldolgozása, ámbár hivatalosan Pierre Serbie regénye alapján készült. A gazdag (hercegnő) és a szegény hősnő (prostituált) kis időre szerepet cserélnek, hogy mindketten új tapasztalatokra tegyenek szert… 1985-ben Metzger még egy filmet forgatott The Sins of Ilsa címmel, ezt azonban nem mutatták be. Régi munkatársa, Ava Leighton rákban megbetegedett és 1987-ben elhunyt. Ezt követően az 1990-es években Metzger egészségügyi témájú videókat forgatott. Tervezgette, hogy visszatér az erotikus filmek rendezéséhez, több projekten is dolgozott, de egyik sem jutott el a megvalósulásig. 88 éves korában, 2017. március 31-én hunyt el New Yorkban. Halálának okáról a nagyközönség nem szerzett tudomást. Magánéletét a nyilvánosság kizárásával élte, ám annyit tudni lehet, hogy egyik partnerétől gyermeke született.


Pornó és mainstream
A szexuális forradalom az 1960-as években a filmvilágban is végbement. Az alkotók bátorsága megnőtt, egyre több mindent igyekeztek megmutatni, a cenzoroknak pedig fájhatott a fejük, hogy minek adjanak zöld utat, és mit tiltsanak. Az előzmények az ötvenes évekig nyúlnak vissza, amikor számos, addig javarészt tiltott téma jelent meg a filmekben, mint például a szexualitás különféle formái, az alkoholizmus, az erőszak családon belül és kívül és még sok minden más. Várható volt, hogy némi idő elteltével a filmesek nem elégszenek meg azzal, hogy csupán beszéljenek a kényes témákról, hanem minél többet szeretnének belőlük vizuálisan is megjeleníteni. A cenzorok helyzetét nehezítette, hogy hadrendbe álltak a filmművészet elismert nagyságai is, mint Ingmar Bergman, Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Luchino Visconti, Dušan Makavejev, Pier Paolo Pasolini és mások, akiknek a műveit nem lehetett egyetlen mozdulattal lesöpörni az asztalról.


A cenzorok alighanem úgy érezték, hogy ők a kisujjukat nyújtják, a művészek pedig rögvest letépik a karjukat, és legközelebb még merészebb dolgokkal állnak elő. A hetvenes évek elején egyes nyugati országokban annyira enyhültek – bár meg nem szűntek! – a szexualitás ábrázolására vonatkozó korábbi tilalmak, hogy ebben a felszabadult légkörben számos próbálkozás történt a mainstream és a pornográfia párosítására, hogy ezek a provokatív filmek eljussanak a hagyományos mozihálózatba is. Ekkor születtek olyan pornóklasszikusok, mint A zöld ajtó mögött (1972, Artie és Jim Mitchell), a Mély torok (1972, Gerard Damiano), Az ördög Miss Jonesban (1973, Gerard Damiano), a legendás falloszkirály, John Holmes főszereplésével forgatott Johnny Wadd (1973, Bob Chinn) vagy a French Blue (1974, Lasse Braun), amelyet még a cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. A melegek is megpróbáltak a perifériáról bejutni a fősodorba olyan filmekkel, mint a Pink Narcissus (1971, James Bidgood), A fiúk a homokban (1971, Wakefield Poole) vagy az Adam és Yves (1974, Peter De Rome). Ez utóbbi azzal is hírhedtté vált, hogy a rendező felhasználta benne azt a saját utcai felvételt, melyet engedély nélkül forgatott New Yorkban Greta Garbóról, s így előállt az a nem igazán tisztességes helyzet, hogy a svéd filmcsillagnak tulajdonképpen egy melegpornó az utolsó filmje.


A rendezői elképzelések és a forgatókönyv
Radley Metger egyik nyilatkozatában elmondta, hogy érdeklődése azért is fordult az erotika témája felé, mert szerette volna lerombolni az ezzel kapcsolatos társadalmi és mozgóképes előítéleteket. Ezek lényege, hogy a szexualitását szabadon meg- és kiélő lány sosem kaphatja meg végérvényesen a férfi főhőst, vagyis a „jó” kislányok mindig elérik a céljaikat, a „rosszak” viszont soha. Metzger változtatni akart azon a felfogáson, hogy a szexhez való szabad, könnyed hozzáállás (különösen a nők részéről) valamiféle büntetést érdemel. Szerinte a szexet szórakozásként, és nem tragédiaként kell megélni és ábrázolni. (Ez harmonizál az olasz Tinto Brass felfogásával is, akinek a Fekete-fehéren című 1968-as filmjét az Egyesült Államokban Metzger cége forgalmazta.) A filmművészet szerencséjére Metzgernek volt tehetsége ahhoz, hogy elképzeléseit igényesen valósítsa meg: nem szimpla szexfilmeket alkotott, hanem olyan történeteket vitt filmre, melyek egyszerre voltak elgondolkodtatók és szellemesek. Nagy hangsúlyt fordított a vizualitásra (beleértve a tárgyi környezetet is), és az operatőri munkának köszönhetően érdekes kameraállásokat is láthatunk a műveiben. Metzger látta Jerry Douglas színpadon csak rövid karriert befutott darabját, a Score-t. Tetszett neki, különösen Claire Wilbur játéka. Ideális alapanyagot látott a műben ahhoz, hogy az erotikával kapcsolatos nézeteinek ismételten hangot (és képet) adjon, ráadásul a kevés szereplő miatt kis stábbal is leforgathatónak tűnt.


A forgatókönyvet maga a szerző, Jerry Douglas írta, aki hamar megtalálta a közös hangot Metzgerrel, és így remekül ment a munka. A rendező részben a látvány, részben a szexszel kapcsolatos felfogásának általános érvényűvé tétele érdekében ragaszkodott ahhoz, hogy a cselekményt a New York-i lakás szűk keretei közül egy elegáns, de fiktív helyszínre helyezzék át, melyet Horvátország nyugati részén, a festői szépségű Bakarban (magyar neve: Szádrév) talált meg. Douglas a szerződésében kikötötte, hogy részt akar venni a forgatáson, mert szeretett volna ellesni néhány filmrendezői fogást. Ez kapóra jött Metzgernek, mivel Douglas színházi rendezőként főleg a színészvezetésben volt járatos (és mellesleg az öt szereplőből hármat nagyon jól ismert), így Metzgernek több ideje maradt arra, hogy a külsőségekkel, a körítéssel foglalkozzon. Mindazonáltal Douglas határozottan kijelentette, hogy a filmnek egyértelműen Metzger a rendezője, ő csupán tanácsokat adott neki. Például Calvin Culver és Gerald Grant szexjeleneteihez, hiszen Douglas volt a meleg, és nem Metzger, így ő jobban tudta, mi a hiteles és hatásos két férfi intim együttlétének ábrázolásában.


A színészek
A színészek közül Claire Wilbur volt az egyetlen, aki a színpadi változatban is játszott. Állítólag szó volt arról, hogy az előadás valamelyik férfi szereplőjét is szerződtetik, de erre végül nem került sor. Megfontolták Sylvester Stallone szerepeltetését is, elvégre dolgozott már erotikus filmben (The Party at Kitty and Stud's, 1970), Metzger elképzeléseinek azonban nem felelt meg. A rendező nem találta eléggé karizmatikusnak Sylvestert, és etnikai jellemzői miatt nem illett ahhoz az európai érzékenységhez sem, amelyet a filmmel érzékeltetni akart. Wilbur mellé a másik női főszerepre Lynn Lowryt választotta, aki 1970-ben kezdett filmezni. A Score az ötödik filmje volt, még kezdőnek számított, éppen ezért Claire Wilbur igen rossz néven vette, amikor értesült arról, hogy Lowry gázsija magasabb, mint az övé, állítólag háromszor annyi. Az infót maga Lowry fecsegte ki a repülőgépen, útban a dalmát tengerpart felé: a színésznő naivan azt hitte, hogy mindenki nagyjából ugyanannyit kap, mint ő. A két színésznő között a forgatás ideje alatt végig érződött a feszültség. Wilbur – egy profihoz szerintem nem igazán méltó módon – lényegében pokollá tette Lynn életét a forgatáson.


Így például nem akarta, hogy a kolléganője megérintse, és amikor Lowry a Metzgertől kapott feszültségoldó szer hatására nagyon belejött a játékba, melynek hevében beletúrt Wilbur gondosan fésült hajába, Claire nagyon ideges lett. A puncinyalást imitáló jelenetben Wilbur ragaszkodott ahhoz, hogy szeméremtestét egy szövetdarab takarja, és mivel az többször is leesett vagy a kamera előtt láthatóvá vált, ezért a jelenetet többször is ismételni kellett. Lowry utólag sajnálkozott a történtek miatt: szerinte Claire csodálatosan játszott, és nagy kár, hogy a forgatáson nem sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítania vele. A premier után Lynnt felkérték, hogy meztelenül pózoljon a két legismertebb férfimagazin, a Playboy és a Penthouse számára. Érdekes módon filmkarrierje túl az ötvenedik életévén, az új évezredben indult be igazán: jelen sorok írásakor az IMDb szerint harminckilenc (!) készülő filmben számítanak rá. Jacket Jerry Douglas jó barátja (bennfentesek szerint egy időben a szeretője is), Gerald Grant alakította, akinek a Score volt az első filmje. Főszerepet kapott Douglas saját rendezésében, a Both Waysben is. Ezen kívül csupán két cameoszerepet játszott a filmvásznon: Metzger egyik pornójában, a Naked Came the Strangerben (1975) és Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című kannibálfilmjében.


Kicsit részletesebben érdemes beszélni a másik férfi főszereplőről, Calvin Culverről (1943–1987), aki a hetvenes évek amerikai szubkultúrájának egyik kultikus figurája. Teljes neve John Calvin Culver, a pornóvilágban Casey Donovan művésznéven vált ismertté. Volt egy Duane nevű bátyja. Calvin 1965-ben érettségizett. Ezután tanári álláshoz jutott Peekskillben (New York állam). Rövidesen átment egy New York-i magániskolába, az Ethical Culture Fieldston Schoolba, ahonnan a második évben elküldték, mert fizikailag bántalmazott egy diákot, állítólag a legendás színész, Eli Wallach lányát. Elbocsátását követően escortként dolgozott, és színészi feladatokat vállalt nyári színházi előadásokban. Escortként megismert egyik ügyfele ajánlotta be a híres Wilhelmina modellügynökséghez, ahol hatvandolláros órabérért szerződtették. A modellkedés mellett is folytatta a színészi munkát, az off-Broadwayn például az And Puppy Dog Tails című meleg témájú darabban állt színpadra. Célkitűzése volt, hogy karriert fusson be a mainstream filmek világában. 1970-ben állt először a kamerák elé. Az igazi áttörést két meleg témájú film hozta meg 1971-ben. A Casey-ben kettős szerepet játszott: a címszereplőt és annak nagymamáját (!), Wandát, aki különleges képességei révén olyan férfivá varázsolja az unokáját, aki vonzó lesz más férfiak számára is. Culver ekkor választotta művésznévnek a Casey-t, míg a Donovant a korszak népszerű skót énekesétől kölcsönözte.


A Casey-nél is nagyobb siker volt Wakefield Poole alkotása, A fiúk a homokban, amely a melegpornók egyik legnagyobb klasszikusának számít. A meglepő módon jelentős szakmai és közönségsikert elért film a Donovan által alakított főszereplő három szexuális kalandját követi nyomon. Donovan abban bízott, hogy a széles körű mozihálózatban is forgalmazott Casey és A fiúk a homokban jóvoltából végre mainstream filmekben is lehetőségeket kap. Voltak is ilyen irányú kezdeményezések, ezek azonban nem realizálódtak, csak újabb erotikus és pornográf filmek jöttek. Metzger másik alkotásában, a The Opening of Misty Beethovenben egy meleg műkereskedőt alakított, akit elcsábít egy nő, ugyanakkor ő volt a férfi főszerepet alakító megrögzött heteró, Ras Kean fenékdublőrje is abban a jelenetben, amelyben a figurát az egyik női szereplő meghágja egy dildóval. Noha játszott hagyományos pornókban is, kultstátuszát a melegpornóinak köszönheti, melyek közül a fentebb már említett The Back Row (1971), az L. A. Tool & Die (1979) és a The Other Side of Aspen (1978) a legismertebb. Ez utóbbi – nem egészen háromnegyed órás (!) – produkció oly nagy sikernek bizonyult, hogy több folytatása is készült, persze mindig újabb és újabb szereplőkkel és hosszabb játékidővel. (Aspen az Egyesült Államok talán legnépszerűbb síparadicsoma, szívesen látogatják a legnagyobb sztárok is.)


A filmezés mellett Casey továbbra is játszott színházban. Egyik színpadi partnernője, Ingrid Bergman szerint karizmája Robert Redfordéval vetekedett. (A meglehetősen konzervatív Ingridnek valószínűleg sejtelme sem volt arról, hogy bizonyos filmekben Casey nem csak a karizmát villantotta meg.) A nyolcvanas években Donovan karrierje hanyatlásnak indult, mert egyre többen szereztek tudomást arról, hogy a modell Calvin Culver és a pornósztár Casey Donovan valójában egyazon személy. Egészségi állapota 1985-ben kezdett feltűnően romlani, és kiderült, hogy HIV-fertőzött. Bár rajongóit óvatosságra intette az AIDS miatt, ő maga semmilyen óvintézkedést nem tett egészsége védelmében. A hetvenes évek közepén néhány évig Tom Tryon színésszel és íróval élt együtt: kapcsolatuk azért ért véget, mert Tryon titkolta szexuális irányultságát, és egyre jobban aggasztotta Donovan pornósztárimázsa. Beszélték, hogy Casey-nek viszonya volt a Supermanként világhírűvé vált Christopher Reeve-vel is – az infót maga Donovan dobta be egy interjúban –, ezeket a híreszteléseket azonban hitelt érdemlően sosem bizonyították. Calvin/Casey 1987. augusztus 10-én hunyt el.


A telefonszerelőt megformáló, eredetileg közgazdász végzettségű Carl Parker médiareklámokban vált ismertté: az önhitt és hímsoviniszta férfit testesítette meg azokban az években, amikor a férfiasság még divatban volt. Nagyjából ugyanazt a férfitípust képviselte a reklámokban, mint James Bond a filmvilágban. A feminista szervezetek képviselői persze csak hápogtak a szexizmus eme megnyilvánulása láttán, és voltak, akik a reklámok, mások egyenesen a hirdetett termékek betiltását követelték. Nősülése után, a hatvanas évek derekán Parker egy időre Olaszországba költözött, ott játszotta első filmszerepét a Halál Rommelra! (1969, rendező: Alfonso Brescia) című háborús filmben. Megvoltak a személyes tapasztalatai a szerephez, hiszen szolgált a hadseregben, amelyet kitűnő sporteredményei miatt többször is képviselt különféle versenyeken. Parker filmjei közül a magyar mozikba csak a Dustin Hoffman és Mia Farrow főszereplésével készült John és Mary (1969) jutott el, amelyben egy teniszező szerepében láthattuk. Ezt az opuszt már az Egyesült Államokban forgatta, a hatvanas évek végén ugyanis hazatért. A film után néhány évig ingatlanokkal kereskedett. Radley Metzger csábította vissza a kamerák elé, és annyira elégedett volt vele, hogy rábízta a Score-t követő alkotása, a The Image főszerepét is. Mindkettőnek sikere volt, Carl mégis végleg hátat fordított a filmezésnek, noha külső adottságai alapján még találhatott volna munkát. A jellemábrázolás ugyan nem tartozott a legnagyobb erősségei közé, de azért nála jóval szerényebb képességű aktorok is évekig elég jól elevickéltek a szakmában. Parker visszatért az ingatlanbizniszhez, és igyekezett ugyanolyan mozgalmas és gazdag életet élni, mint addig. Bő negyven év elteltével elmondta egy riporternek, hogy sosem látta a Metzgerrel forgatott filmjeit, emlékei se nagyon vannak a közös munkáról, ám hajlandó lenne megnézni őket, és esetleg később beszélni róluk.


Forgatási és forgalmazási apróságok
A forgatás 1972-ben kezdődött: eredetileg négyhetesre tervezték, de kilenc hétig elhúzódott. Bár Metzger elsősorban azt hangoztatta, hogy művészi szempontból választott más helyszínt, mint ahol a színdarab játszódik – „Kit érdekelnek egy kopott queensi bérház egyik lakásában szexelők?” –, az anyagi szempontok sem voltak mellékesek. Az egykori szocialista országok közül Jugoszlávia volt a legdrágább forgatási helyszín, ugyanakkor a Nyugathoz képest még az is olcsónak számított. (A rendező kezdetben Dél-Franciaországban akart volna forgatni.) Metzger egyébként dolgozott már Jugoszláviában, voltak kapcsolatai az ottani filmes szakemberekkel, ennek ellenére maga a történet egy fiktív helyszínen játszódik. Az események többsége javarészt Elvira és Jack házának különböző részeiben zajlik, de valójában három házban vették fel a jeleneteket. Nem azért, mert az első ház nem felelt meg maximálisan az elképzeléseknek, hanem azért, mert a bérleti ideje lejárt, még mielőtt a forgatás befejeződött volna. Állítólag nem volt lehetőség a szerződés meghosszabbítására, mert valamilyen magas beosztású pártfunkcionárius jött utánuk a házba nyaralni. Nagyjából ugyanez megismétlődött a második háznál is.


A Score volt Metzger első olyan filmje, amelyet eredeti hanggal, utószinkron nélkül vettek fel. A The Yardbirds stílusára emlékeztető Where is the Girl című dalt és párdarabját (Where is the Boy) a Croatian Trio írta és adta elő. A formáció abban a hotelben játszott rendszeresen, ahol a stáb tagjai laktak. Szerzeményeiket a film stáblistája éppúgy nem tünteti fel, ahogyan a The Hunted (Barry Forgie), a Madalene (Alan Parker) és a Shake Tragico (Amedeo Tommasi) című betétszámokat sem. A film narrációját Doris Toumarkine vágó írta, és ő is mondta el. A direktor megtiltotta a színészeinek a napozást, mert nem akarta, hogy a meztelen jelenetekben bárkinek is „bikinivonala” legyen. Lynn Lowry megszegte ezt a tilalmat, és az erős napfénytől lázhólyag jelent meg az ajkán, amelyet sminkeléssel sem lehetett teljesen eltüntetni. Metzger úgy próbálta megoldani a problémát, hogy a kamera gyakran filmezte a színésznőt profilból vagy vízen keresztül. Egyébként nagyon elégedett volt Lynn-nel, szerinte nélküle nem lett volna ilyen hatásos a film. Ugyanakkor hosszasan vívódott azon, hogy leforgassa-e az X-kategóriás jeleneteket. Az utolsó pillanatig, a színészek megérkezéséig halogatta a döntést. Amikor Calvin Culverrel közölte, hogy mégis leforgatja a maszturbációs jelenetet, a színész állítólag megkönnyebbülten felsóhajtott: „Hála Istennek, ugyanis egész héten gyakoroltam rá!”


A Score forgatása még 1972-ben befejeződött, a filmet mégis csupán 1973. november 5-én mutatták be először az Egyesült Államokban: valamelyest szélesebb forgalmazása csak 1974-ben kezdődött meg. Sajnos mindez nem tett jót a film fogadtatásának, mert a forgatástól a premierig tartó időszakban megtörtént a pornográfia áttörése, és viszonylag kevesen akartak egy művészi igénnyel készült, a körítésre is odafigyelő, összességében mégis inkább softcore filmet látni, amikor hozzáférhettek már a hardcore filmekhez is, amelyek mindig mindent egy az egyben megmutattak. (Alighanem ez is az egyik oka lehetett annak, hogy maga Metzger is egy időre átváltott a kemény pornókra.) A direktor visszaemlékezései szerint a Score softcore és hardcore változatban is a mozikba került: Manhattan keleti részén például az előbbit, a nyugati negyedben viszont az utóbbit vetítették. Bennfentesek úgy tudják, hogy Metzgernek a softcore változat tetszett jobban, ezért nem ellenezte, hogy a későbbi VHS-kiadásokból és a korai DVD-verziókból kihagyják a frontális férfi meztelenséget mutató képkockákat, illetve a két férfi közötti, élesben lefilmezett orális szexet, valamint az imitált nemi aktus túl explicit pillanatait is. Kivételt jelentett a First Run Pictures hardcore VHS-kiadása, amelyet azonban csak postai úton lehetett megrendelni. 2010-ben a Cult Epics DVD-n és Blu-rayen is megjelentette a teljes hardcore változatot. A reklám szerint digitálisan restaurálták a kópiát, ennek ellenére nem kell sasszeműnek lenni ahhoz, hogy még a Blu-rayen is észrevegyük a kisebb-nagyobb képhibákat.


Both Ways
A Score forgatásán szerzett szakmai tapasztalatokkal felvértezve Douglas hozzálátott saját biszex filmje elkészítéséhez, amelynek a Both Ways (Mindkét irányban, 1975) címet adta. A férfi főszerepet ezúttal is Gerald Grant, Douglas jó barátja kapta. Feleségét Andrea True alakította, aki a pornóvilágban szerzett hírnevét a következő évben énekesnőként is kamatoztatta: More More More című felvétele az új zenei őrület, a disco egyik első világslágere lett. (A refrén megtanulása – „Még, még, még” – pornófilmes előéletének köszönhetően valószínűleg nem okozott különösebb nehézséget a dívának.) 1976 és 1980 között Andreának három nagylemeze jelent meg. Az utolsón már stílust váltott, de első nagy sikerét se megismételni, se megközelíteni nem tudta, mindazonáltal a pornóvilágba már nem tért vissza. A Both Ways története a Grant által alakított ügyvéd férjet, Donaldot állítja középpontba, aki kényelmes körülmények között él Connecticut külvárosában. Felesége, Janet szerelmes belé, és van egy fiuk, David. (Ezt a szerepet Douglas szomszédjának fia, Neil Scott játszotta.) Donald szeretne egy kis izgalmas kalandot az életébe, ezért New York-i munkája során a hírhedt városnegyed, Greenwich Village melegbárjait járja. Megismerkedik Garyvel (Dean Tait), az együtt töltött éjszaka után azonban tisztázzák, hogy ennyi volt. Ezt persze könnyebb kimondani, mint betartani, és bár Donald megpróbálja valahogy egyensúlyban tartani a családi életét és a titkos viszonyát, hamarosan mégis döntéshelyzetbe kényszerül.


Donald figuráját Douglas egy közismert, ám konkrétan meg nem nevezett férfiról mintázta, aki szintén kettős életet élt. A stáb nem kapott engedélyt arra, hogy a Yale és a Columbia Egyetemen forgasson, ezért ezeket a jeleneteket titokban vették fel. A régiségbolt valójában Douglas otthonának nappalija volt. Donald szomszédasszonyát, Louise-t Darby Lloyd Rains alakította, akit Andrea True ajánlott be, mivel jóban voltak egymással. A partnercserés bulin – ahol Douglas főiskolai tanítványai statisztáltak! – a két színésznő a saját ruháit viselte. Gerald Grant állítólag sokkal jobban élvezte a Darbyval, mint az Andreával forgatott jeleneteket. Ebben persze szerepet játszhatott az is, hogy ő és Andrea egyaránt zúzódásokat szenvedtek az erdei jelenet forgatása közben. True-nak egyébként volt néhány előzetes kikötése, így például nem volt hajlandó leszbikus jelenetet forgatni és vibrátort használni. (Mondjuk, az első kikötés egy biszex film esetében elég furcsán hangzik.) A Both Ways – kicsit a címre is rímelve – két szék között a pad alá esett: akik tömény pornóra számítottak, nagyot csalódtak, mert a közel másfél órás filmben alig tíz percet tesznek ki a valódi hardcore jelenetek. Douglas utólag belátta, hogy rossz döntés volt melegszexszel indítani, mert akkoriban ez még túl provokatívnak számított.


Nagyobb baj, hogy a játékidő tetemes része a korabeli kritika és az utókor értékítélete szerint is eléggé színpadias körülmények között telik, ezért a nézőt többször is megkörnyékezi az unalom. Igaz, vannak, akik szerint a Both Ways minden hibája ellenére remek kordokumentum abból az időszakból, amikor a szexuális tabuk egyértelműen ledőltek a való életben és a filmgyártásban is, és elmosódtak a filmes műfajok közötti határok. Vicces érdekesség, hogy Douglas évekig nem tudott egy teljes, vágatlan példányhoz jutni a saját filmjéből. Sokáig azt hitte, a Both Ways elveszett. A VCA forgalmazócég különösen élen járt a film szétbarmolásában. Az 1992-es VHS-verzióban még „csak” a nyitójelenetet vágták újra, a 2008-as DVD-ről viszont kihagyták Donald fiának szinte minden jelenetét. Tették ezt annak ellenére, hogy a kiskorú fiú semmilyen kifogásolható jelenetben nem vett részt, és igazi szülei tudtak arról, hogy milyen típusú filmben fog szerepelni. Akkoriban egyébként sok olyan film került utólag is a kritikák kereszttüzébe, melyekben a kiskorú szereplő szexuális helyzetekbe keveredik, mint például a cannes-i Arany Pálmával elismert, Oscar-díjas A bádogdob (1979), a Both Ways esetében azonban a gyerekszereplőnek nem voltak problémás jelenetei. A 2016-os DVD-kiadás már a technikailag felújított és vágatlan változatot tartalmazza, az audiokommentárt maga Douglas készítette.


Score (1973) – amerikai–jugoszláv erotikus film. Saját színművéből a forgatókönyvet írta: Jerry Douglas. Operatőr: Franjo Vodopivec. Zene: Robert Cornford. Díszlet: Bob Ziembicki és Lisa Dean. Jelmez: Branko Gretić. Vágó: Doris Toumarkine. Rendező: Radley Metzger. Főszereplők: Claire Wilbur (Elvira), Gerald Grant (Jack), Calvin Culver (Eddie), Lynn Lowry (Betsy), Carl Parker (Mike, a telefonszerelő).

Both Ways (1975) – amerikai pornófilm. Írta és rendezte: Jerry Douglas. Operatőr: Ken Savitt. Zene: Hal Joran. Szereplők: Gerald Grant (Donald Wyman), Andrea True (Jane Wyman), Dean Tait (Gary Littleton), Katherine Miles (Pauline), Jake Everett (Irwin), Bill Morgan (Hank), Darby Lloyd Rains (Louise), Neil Scott (David), Jan Meryl (a részeg hölgy), Vicki Brandon (Gary menyasszonya).

BEST OF FIELD64





 
MELEGEDŐ (18+)
TEAKBOIS ÉS A SZEX

Gioia halálosan szexi fotói (a modellek között a nagy mellű olasz diszkósztár, Sabrina!)