„egy vén kéjsóvár
részeges kujon
ki heréit lógatva
vedelt mindenkoron
az aszályos időben
a potyalesőben
kifordult szemeit égre akassza
(megszentségült polyák
végzet angyala)
nyáladzó kínját bizonygatva
lefordult székéről
hogy hortyogva
új erőre kapjon
rikoltva vérző író
tébolyult madár
percek diadala
árnyéktalan ragyogás
visszhangozza a megfejthetetlent
nők
cumi
fakifor
függőben maradt játszmák
emlékek riasztó ragyogása
a féktelen nyeldeklés
az őrült hétköznapok
szerelmesének ennyi
EZ VOLTÁL
TE SZÉDÜLT
CHARLES BUKOWSKI”
(Motesiczky Gábor: Charles Bukowski)
Barbet Schroeder svájci rendező első amerikai filmje, a Törzsvendég (1987) több éves előkészületi munka után valósult meg. A forgatókönyvet a huszadik század második felének kultikus amerikai szerzője, az alkoholista Charles Bukowski írta, kifejezetten Schroeder felkérésére és kitartó biztatására. A főszerepet, az író alteregóját eredetileg Sean Penn játszotta volna, ő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a barátja, Dennis Hopper rendezze a filmet. Erről Schroeder hallani sem akart. Penn helyére a nyolcvanas évek másik nagy felfedezettje, Mickey Rourke lépett, aki a női főszerepre Faye Dunawayt javasolta. A színésznő akkoriban Angliában élt, az Anyu a sztár (1981) című hollywoodi filmjének szakmai bukása után ugyanis Európában akarta új alapokra helyezni a karrierjét. Számításai nem váltak be, ezért néhány év múlva vissza akart térni Hollywoodba, amihez egy parádés szerepre volt szüksége. A Törzsvendég az olcsó és gyakran kétes értékű filmjeiről nevezetes Cannon cég produkciójaként készült, a forgatás megkezdését és folytatását azonban különféle anyagi természetű nehézségek kísérték. Maga a forgatás bő egy hónap alatt véget ért. Bár az alkotók abban bíztak, hogy nagy dobás lesz, a film mégsem szólt akkorát, mint remélték. Az 1987-es cannes-i filmfesztiválon is bemutatták, ahol nem kapott díjat, ahogyan a két főszereplőt sem jelölték Oscarra, noha sokan úgy gondolták, hogy legalább a jelölést megérdemelték volna. Bukowski véleménye az volt, hogy a Törzsvendég jó film ugyan, de nem nagy film. Igaz, róla azt is tudni kell, hogy nem volt különösebb rajongója a hetedik művészetnek, pláne a hollywoodi produkcióknak. Ellentmondásosan nyilatkozott a főszereplők színészi teljesítményéről is, amit főleg Mickey Rourke vett zokon. A Törzsvendég végül nem adott újabb lendületet Faye Dunaway hollywoodi karrierjének, a színésznő mégis mindmáig ezt tartja az egyik kedvenc saját filmjének, és szép emlékei vannak az íróról, a rendezőről, Mickey-ről és a forgatásról is.
A szövegben előforduló, a Hollywood című Bukowski-regényből vett idézeteket Vizi Katalin fordította. Ezúton is köszönöm Joe Perry és Teakbois biztatását, segítségét és türelmét, amelyet jelen poszt megírásához kaptam tőlük. Külön köszönetem Tolve kollégának, akinek folyamatos segítsége és kitartó, önzetlen támogatása (könyvek, filmek, szaklektorkodás) nélkül jó ideje már egy posztom se készülhetne el.
A történet
Az alkoholista Henry Chinaski egy lepusztult lakásban él Los Angelesben. Szenvedélybetegsége és életvitele a külsején is meglátszik, mindazonáltal intelligens ember, aki tisztán látja a helyzetét. A világ iránti érzelmeit fogalmazza meg verseiben és novelláiban, melyeket néhány dollárért olykor sikerül elsütnie egy-egy újságnál vagy magazinnál, és így tartja fenn magát. Törzshelye a The Golden Horn (Az aranyszarv) nevű kocsma, ahol együtt múlatja az időt a hozzá hasonló lecsúszott alkoholistákkal. A tulaj, Jim jóindulattal viseltetik iránta, ellenben a csapos, Eddie ki nem állhatja, és folyton összetűzésbe keveredik vele. Ezekben a bunyókban Eddie mindig alaposan elpüföli Henryt, egyik este azonban fordul a kocka, és az alkoholista törzsvendég hagyja helyben a csapost. Jim nem az alkalmazottjára, hanem a barátjára fogadott, ám fel is ajánlja neki a nyereményt, hogy Henry piát tudjon venni magának. Henry elvetődik egy másik kocsmába, a Kenmore-ba. Itt találkozik Wandával. A nő szintén alkoholista, s az ital már kikezdte a külsejét, de azért még jól néz ki, a lábai különösen formásak. Wanda nem titkolja, hogy egy üveg piáért elmegy bárkivel, van is állandó pasija, akinek a számlájára időnként piát vehet. A nő lakásán kötnek ki, és bár az éjszakát külön ágyban töltik, másnap mégis elhatározzák, hogy együtt maradnak, mert úgy könnyebb lesz előteremteni a piára valót. Henry ugyanis telefonon keresztül megfenyegette Wanda pasiját, így elúszik az a lehetőség, hogy a jövőben a férfi számlájára vásároljanak. Henry az új élet reményében munkát vállal, ráadásul nem várt öröm éri: korábbi alkalmi munkájából némi adó-visszatérítést kap. Az alkoholért mindenre hajlandó Wanda azonban súlyos bűnt követ el élettársával szemben: lefekszik a férfi ősellenségével, Eddie-vel, a csapossal. Vajon lehet-e közös és szebb jövőjük, vagy már képtelenek megszabadulni a szenvedélyüktől, és kilépni az egyik naptól a másikig való tengődés mókuskerekéből?
A szerző
Henry Charles Bukowski német származású amerikai író és költő 1920. augusztus 16-án született a németországi Andernachban. Eredeti neve: Heinrich Karl Bukowski. Apja Henry Bukowski amerikai katona volt, aki az első világháború után a Német Birodalomban maradt, anyja a német Katharina Fett. A szülők a hivatalos papírok szerint egy hónappal a fiuk születése előtt házasodtak össze, ámbár az író később azt állította, hogy házasságon kívül született. Az országot sújtó háborús jóvátétel miatt a gazdaság stagnált, az infláció pedig folyamatosan növekedett, ezért az építési vállalkozóként ténykedő családfő 1923-ban úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba költöznek. Először a marylandi Baltimore-ban telepedtek le, majd 1930-ban a Los Angeles megyei Mid-Citybe költöztek. A gyermek Bukowskit gyakran csúfolta a többi gyerek, mert német akcentussal beszélte az angolt. Odahaza sem voltak békések a körülmények. Az édesapa gyakran volt munkanélküli, és ebből eredő feszültségeit a fián vezette le. Bukowski A kezdő (Ham on Rye, 1982) című önéletrajzi regényében azt állította, hogy apja fizikailag és lelkileg is gyakran bántalmazta őt még a legkisebb, olykor el sem követett vétségek miatt is, és mindez édesanyja tudomásával történt. Állítólag a férfi hetente háromszor egy borotvaszíjjal verte el a fiát annak hat- és tizenegy éves kora között. Nem csoda, hogy a tizenéves Henry félénkké vált, és zárkózottságát a tinédzserkori pattanásai miatt elszenvedett gúnyolódások csak növelték. Bukowski utólag mégis azt mondta, hogy apja durva bánásmódja végső soron segítette őt az írásban, mert megismerte a meg nem érdemelt fájdalom érzését. A nagy gazdasági világválság (1929–1933) nemcsak fokozta elkeseredettségét, hanem témával is szolgált neki, hozzásegítette őt írói hangjának megtalálásához. Életének nehézségeit az alkohol tette elviselhetővé. Az italra egyik barátja, William Mullinax, egy alkoholista sebész fia szoktatta rá, akiről Eli LaCrosse néven írt A kezdőben. A Los Angeles High School elvégzése után Bukowski két évig művészeteket, irodalmat és újságírást tanult a Los Angeles City College-ben. A második világháború kitörésekor abbahagyta tanulmányait. Nem vitték el katonának, mert fizikailag alkalmatlannak bizonyult a szolgálatra. New Yorkba ment dolgozni, és arról álmodozott, hogy sikeres író lesz belőle. 1944. július 22-én az FBI letartóztatta Philadelphiában adócsalás gyanújával. Tizenhét napig volt börtönben.
Bukowski első novellája, az Aftermath of a Lengthy Rejection Slip 1944-ben jelent meg a Story magazinban. Egy másik novellája, a 20 Tanks from Kasseldown két év múlva a Black Sun Press jóvoltából jutott el az olvasókhoz a Portfolio: An Intercontinental Quarterly (Issue III) című limitált példányszámú kiadványban. Egyikkel sem sikerült betörnie az irodalmi életbe, ezért Bukowski évekre abbahagyta az írást, és kezdetét vette életének az az időszaka, amelyben az alkohol játszotta a főszerepet. Többnyire Los Angelesben élt, és egy savanyúsággyárban dolgozott. Egy ideig az országot járta, alkalmi munkákat vállalt, és olcsó panziókban húzta meg magát. Ezek az „eltékozolt évek” szolgáltatták az alapot későbbi önéletrajzi vonatkozású, ámbár igen sok fiktív elemet is tartalmazó írásaihoz, amelyekben alteregóját Henry Chinaskinak hívják. Az ötvenes évek elején ismét Los Angelesben élt, a postahivatalnál dolgozott, de nem töltötte ki a hároméves szolgálati időt sem. 1955-ben kis híján végzetessé vált fekélyes vérzéssel kezelték. A kórházból való távozása után kezdett verseket írni. 1955-ben feleségül vette Barbara Frye texasi költőnőt, akitől három év múlva elvált. (Más források szerint 1957 és 1959 között voltak házasok. Frye később titokzatos körülmények között hunyt el Indiában.) A válás egy újabb okot jelentett az ivásra, mindazonáltal Bukowski nem hagyott fel a költészettel. Az 1950-es évek végén néhány verse megjelent a Jon Griffith által kiadott Gallows nevű költészeti magazinban. Az áttörés ezúttal sem következett be, mivel a kiadvány mindössze két számot ért meg. Anthony Linick és Donald Factor költészettel foglalkozó magazinja, a Nomad első lapszámában helyet kapott Bukowski két költeménye, a következő évben, 1960-ban pedig legismertebb esszéje, a Manifesto: A Call for Our Own Critics.
1960-ban Bukowski visszatért dolgozni a postára, és közel egy évtizedig ott is maradt. Ugyanazon év júniusában E. V. Griffith, a Hearse Press szerkesztője jóvoltából megjelent Bukowski első önálló kötete, a His Wife, the Painter, majd egy ún. chapbook, a verseiből válogatott Flower, Fist and Bestial Wail. (A kb. negyvenoldalas olcsó kiadványok angol neve a chapbook.) A Hearse Press lett Bukowski állandó kiadója, amely a hetvenes és a nyolcvanas években is publikálta a művész költeményeit. A The Outsider irodalmi magazin kiadói, Jon és Louise Webb is helyet adtak Bukowski verseinek, sőt két kötetét is megjelentették: It Catches My Heart in Its Hands (1963), Crucifix in a Deathhand (1965). Bukowski 1962-ben értesült első komoly barátnője, Jane Cooney Baker haláláról. (Jane volt Wanda Wilcox modellje a Törzsvendégben.) A tragédia miatti fájdalmát versekben és novellákban próbálta kiírni magából. Élettársától, Frances Smithtől 1964-ben egy lánya született, Marina Louise. 1967 elején Bukowski vezette egy underground újság, a Los Angeles’ Open City hasábjain a Notes of a Dirty Old Man rovatot, amely a lap 1969-es megszűnése után átkerült a Los Angeles Free Press és a New Orleans-i NOLA Express nevű kiadványokba. 1969-ben Bukowski és Neeli Cherkovski egy rövid életű folyóiratot indított Laugh Literary and Man the Humping Guns elnevezéssel: két év alatt három lapszámot tudtak megjelentetni.
1969-ben Bukowski elfogadta a Black Sparrow Press kiadója, John Martin ajánlatát: otthagyta az állását a postán, hogy főállású író legyen, bár tudta, hogy ez bizonytalan megélhetést fog jelenteni. Alig egy hónap múlva már be is fejezte a Posta (Post Office) című regényét. Bukowski méltányolta Martin bizalmát és főleg folyamatos anyagi támogatását, ezért minden nagy lélegzetű munkáját a Black Sparrow Pressnek adta, költeményeit és novelláit viszont alkalmanként kisebb kiadókhoz juttatta el, hogy immár ismert szerzőként segítse létüket. Ebben az időszakban több szerelmi ügye is volt, nem is beszélve az egyéjszakás kalandokról. Némelyik hölgyismerőse tulajdonképpen a múzsája is volt, mint például Linda King költő és szobrász, illetve Amber O'Neil, akiről Tanya néven is írt, ámbár az Amber is csak felvett név volt. Bukowskival folytatott viszonyáról egyébként maga Amber is írt egy chapbookot Blowing My Hero címmel. Bukowski 1976-ban ismert meg egy Linda Lee Beighle nevű nőt, egy étterem tulajdonosát, aki rajongott a rock and rollért és színészi ábrándokat is dédelgetett. A hölgy Sarah néven szerepel a Nők (Women) és a Hollywood című regényében. Bukowski 1978-ban költözött Los Angeles kikötői kerületébe, San Pedróba. 1985-ben feleségül vette Lindát. A nyolcvanas években együttműködött Robert Crumb rajzolóval egy képregénysorozaton, amelyhez ő adta a szövegeket, és Crumb készítette az illusztrációkat. A kilencvenes években Crumb több Bukowski-műhöz is rajzokat készített: ezeknek az illusztrált köteteknek egy része csak az író halála után jelent meg. Az ateista Bukowski 1994. március 9-én hunyt el San Pedróban, leukémia következtében, nem sokkal utolsó regénye, a Ponyva (Pulp) megjelenése után. Hetvenhárom éves volt. Az özvegy által szervezett temetési szertartást buddhista szerzetesek vezették. Bukowski irodalmi hagyatékát az asszony 2006-ban a San Marinó-i (Kalifornia) Huntington Librarynek adományozta. A szerző kiadatlan művei azóta folyamatosan megjelennek angol nyelven, a legutóbbi mű On Drinking címmel 2019-ben került forgalomba.
A rendező
Barbet Schroeder svájci rendező, színész, forgatókönyvíró és producer 1941. augusztus 26-án született Irán fővárosában, Teheránban. Édesapja Jean-William Schroeder svájci geológus, édesanyja Ursula Prinzhorn német orvosnő, Hans Prinzhorn művészettörténész lánya. Az apa a negyvenes évek végétől diplomáciai szolgálatot teljesített Kolumbiában, Barbet is itt nevelkedett hat- és tizenegy éves kora között. A család ezután Franciaországba költözött, ahol az ifjabb Schroeder a párizsi Sorbonne egyetemen tanult. 1962-ben Éric Rohmer filmrendezővel megalapította a Les Films du Losange filmgyártó céget, ahol kezdetben főleg a saját filmjeik készültek, idővel azonban másoknak is lehetőséget adtak a forgatásra. Így például – önállóan vagy társulásban – a Les Films du Losange produkciója a Céline és Julie csónakázik (1974, Jacques Rivette), az Északi híd (1981, Jacques Rivette), a Swann szerelme (1983, Volker Schlöndorff), az Európa, Európa (1990, Agnieszka Holland), a Pan Tadeusz (1999, Andrzej Wajda) és A nimfomániás (2013, Lars von Trier). Schroeder 1969-ben debütált rendezőként a heroinfüggőségről szóló More-ral, amelyet a téma miatt eleinte elutasítóan fogadtak a kritikusok, később azonban változott a megítélése. Az egyik legbefolyásosabb francia kritikus és médiaszemélyiség, Henry Chapier szerint a More „az egyik legszebb, leglíraibb és legfigyelemreméltóbb film, amelyet egy fiatal rendező valaha is készített a nemzedékéről”. A javarészt Ibiza szigetén és Párizsban forgatott film zenéjét a Pink Floyd írta: ez volt az együttes harmadik stúdióalbuma és az első soundtrackje. A zenekar egyik tagja, Roger Waters évek múlva elmondta, hogy Schroeder olyan filmzenét akart, amely szervesen kapcsolódik a történésekhez, nem pedig a látvány aláfestésére szolgál. A direktor 1964-ben kezdett gondolkodni erről a filmjéről, melyet kis költségvetésből, a legnagyobb titoktartás mellett forgattak. Legkedvesebb emléke róla a zárójelenet, amelyben szerinte a női főszereplő, Mimsy Farmer pontosan azt a kiváló színészi teljesítményt nyújtotta, amelyre szüksége volt a befejezéshez.
1971-ben Schroeder három dokumentumfilmet (Sing Sing, Maquillages, Le cochon aux patates douces) forgatott, majd hozzálátott második egész estés filmjéhez, amely A völgy (1972) címmel került a mozikba. Ismét a Pink Floyd írta a zenét, amely az együttes hetedik stúdióalbuma, az Obscured by Clouds anyagát alkotja. A zenészek és a rendező között komoly művészi nézeteltérések támadtak, amelyek miatt a Pink Floyd nem a film címét adta a lemeznek. A völgy főszereplője egy Viviane nevű nő (Bulle Ogier), a melbourne-i francia konzul felesége, aki csatlakozik ahhoz a csoporthoz, amely egy titokzatos völgyet akar felkutatni Új-Guinea őserdeiben. Reményeik szerint ott rálelnek egy különösen ritka, egzotikus madár tollaira is. Útjuk során találkoznak a civilizációtól elszigetelten élő Mapuga törzs tagjaival, és ez a találkozás önvizsgálatra, addigi világképük átértékelésére készteti őket. 1974-ben Schroeder dokumentumfilmet készített az ugandai diktátorról, Idi Aminról. Az államfő betekintést engedett mindennapi életébe, ugyanakkor teljes ellenőrzése alá akarta vonni a filmet. Az első, körülbelül hatvanperces verzió megnyerte a tetszését, tudomására jutott azonban, hogy Schroeder Ugandán kívül egy 29 perccel hosszabb változatot is forgalomba hozott. Idi Amin állítólag arra kérte a líbiai uralkodót, Moammer Kadhafit, hogy az ügynökeivel nézesse meg a filmet Londonban, és számoljanak be neki róla. Ezek a beszámolók nem nyerték el a tetszését, és vágásokat követelt a rendezőtől. Amikor Schroeder ezt megtagadta, a diktátor túszul ejtett kétszáz francia állampolgárt, akik Ugandában éltek. Szabadon engedésük feltétele a kért vágások elvégzése volt. Schroeder engedelmeskedett ugyan, Idi Amin bukása után azonban helyreállította a teljes rendezői változatot.
Az 1976-ban készült Maîtresse heves vitákat váltott ki a szadomazochizmus túlságosan érzékletes ábrázolása miatt. Bizonyos országokban cenzúrázták a filmet, vagy nem engedélyezték a bemutatását. Szó se róla, volt is min meghökkenni, mert az egyik epizódban például a domina hősnő, Ariane egy deszkához szögezi egyik kliense péniszét. A jelenetet állítólag a maga realisztikus valóságában vették fel, ámbár az Ariane-t alakító Bulle Ogier-t ekkor dublőr helyettesítette. A történet egy pitiáner tolvajról, Olivier-ről (Gérard Depardieu) szól, aki egy betörés alkalmával ismerkedik meg közelebbről a dominával. A nő a fia támogatása érdekében végzi ezt a furcsa munkát. Olivier szeretne segíteni neki, hogy új életet kezdjen, ám kétséges, hogy vajon Ariane is ezt szeretné-e. A Koko, le gorille qui parle (1978) című dokumentumfilm Francine Patterson egyik kísérletét követi nyomon, melynek során a neves állatpszichológus egy gorillát próbált megtanítani arra, hogy kommunikáljon az emberekkel. A Tricheurs (1984) Schroeder első bűnügyi vonatkozású filmje. A történet a szerencsejáték-függők világába kalauzolja a nézőt, ahol élvezet és kétségbeesés váltogatja egymást, és korántsem biztos, hogy akinek nincs szerencséje a játékban, az szerencsés a szerelemben. A direktor ezután látott hozzá a Törzsvendég forgatásának előkészítéséhez. Az előmunkálatok része az az 1985-ben nyilvánosságra hozott, körülbelül négyórás anyag, amely 52 rövidebb-hosszabb interjút tartalmaz Charles Bukowski íróval. A főbb témák az alkohol, az erőszak és a nők: Bukowski készségesen válaszol az ezekre vonatkozó kérdésekre, ámbár olykor a vezérfonalat veszíti el, máskor az önuralmát.
A Törzsvendég után Hollywood is érdeklődni kezdett Schroeder iránt, aki az újabb műveiben a rétegfilmes érdeklődését próbálta összhangba hozni a kommersz elvárásokkal. A Jeremy Irons és Glenn Close nevével fémjelzett dráma, A szerencse forgandó (1990) egy valóban megtörtént, Amerikában hatalmas visszhangot kiváltott eset feldolgozása. Claus von Bülow (1926–2019) dán születésű ügyvédet 1982-ben letartóztatták azzal a váddal, hogy kétszer is meg akarta ölni dúsgazdag feleségét, Sunnyt (1932–2008). A cukorbetegségben szenvedő asszonyt állítólag inzulininjekciókkal akarta átsegíteni a túlvilágra, amelyektől az asszony kómás állapotba került, és a második alkalom után az agykárosodás már visszafordíthatatlanná vált. Sunny előző házasságából született gyermekei Claust tartották felelősnek anyjuk állapotáért, de a nagy társadalmi érdeklődést kiváltott perben nem sikerült bizonyítani a bűnösségét. A férfit felmentették, Sunny pedig még több mint huszonöt évig vegetált öntudatlan élőhalottként. Schroeder következő filmje a kordivatnak megfelelően egy pszichothriller volt: az Egyedülálló nő megosztaná… (1992) főszereplője, Allison (Bridget Fonda) szakít a párjával, és új lakótársat keres. Meg is találja Hedra (Jennifer Lason Leigh) személyében, akinek sötét énje akkor tör felszínre, amikor Allison kibékül a barátjával. Sztárokkal készült tipikus hollywoodi film volt Schroeder következő három alkotása, a Megérint a halál (1995), A gyanú árnyéka (1996) és a Gyilkos donor (1998).
A hatásvadász magyar címet viselő Bérgyilkosok madonnája (2000) főszereplője, a homoszexuális író harmincévnyi távollét után tér haza Kolumbia fővárosába, Medellinbe, ahol megismerkedik egy bűnöző életmódot folytató, tizenhat éves fiúprostituálttal, ám kettőjük világa hosszú távon összeegyeztethetetlennek tűnik. A Kísérleti gyilkosság (2002) két detektívje, Cassie és Sam (Sandra Bullock és Ben Chaplin) olyan gyilkossági ügyekben nyomoz, melyeknek semmilyen elfogadható indítékuk nincsen. A tettesek a tökéletes bűntényt akarták kivitelezni, és hőseink feladata, hogy megtalálják azt a parányi nyomot, amely esetleg elvezetne hozzájuk. A terror ügyvédje (2007) című dokumentumfilm Jacques Vergès ügyvédről szól, aki a hatvanas évektől terroristákat, diktátorokat, tömeggyilkosokat, háborús bűnösöket és ügynököket védve tett szert fölöttébb kétes hírnévre. Az Inju – A fenevad árnyékában (2008) irodalmár főszereplője rajong egy titokzatos japán íróért, aki hátborzongató regényei hatását azzal is fokozza, hogy senki előtt sem fedi fel az arcát. Hősünk megismerkedik egy gésával, aki azt állítja, hogy jól ismeri a titokzatos írót… Egyes vélemények szerint Schroeder filmje olyan, mintha a pornográfiába hajló japán botrányfilmet, Az érzékek birodalmát (1976) egy ponyvaregénnyel keresztezték volna. A direktor utoljára 2015-ben forgatott egész estés játékfilmet: az Amnesia egy fiatal lemezlovas és egy korosabb asszony különös barátságáról szól, amely mindkettőjük életét megváltoztatja. 2017-ben mutatták be a rendező mind ez idáig utolsó alkotását Le vénérable W. címmel, amely Ashin Wirathu buddhista szerzetes portréja. Schroeder 1991-ben vette feleségül Bulle Ogier színésznőt, gyermekük nem született.
Így készült a film
Mint arról fentebb szó volt, Barbet Schroeder 1985-ben egy mozgóképes interjúsorozatot tett közzé, amelyet Bukowskival készített. Nagy hatást gyakorolt rá az író személyisége és munkássága, és már 1980-ban rábeszélte arra, hogy írjon számára egy forgatókönyvet, ő majd talál hozzá támogatókat. Bukowski nem volt nagy véleménnyel a filmről mint művészeti ágról, de folyamatos anyagi problémái voltak, és a forgatókönyv némi pénzhez juttatta volna, így idegenkedése ellenére vállalta a munkát. Saját életének motívumait használta fel az íráshoz: a történet főszereplője, Henry Chinaski az író alteregója. Schroeder nem ígérgetett a levegőbe, mert valóban szerzett támogatókat a nyolcvanas évek sikeremberei, Menahem Golan és Yoram Globus, a Cannon Films producerei személyében. Ők állítólag már akkor igent mondtak a projektre, amikor Bukowski még egy sort sem írt le a forgatókönyvből: a botrányos író neve elég garancia volt számukra. Golan olvasta Bukowski néhány írását, és rendkívül filmszerűnek találta őket. Bukowski a Törzsvendég megszületéséről szóló Hollywood című regényében így írta le az írói munka kezdetét: „Ment a dolog. Csak az első sor kellett, onnan már ment minden magától. Mindig ott volt bennem, csak kellett valami, ami beindítsa. Máris láttam magam előtt a bárt. Eszembe jutott, hogy akárhová ült le az ember, a férfivécé szaga mindenhonnan érezhető volt. Az ember kénytelen volt rögtön rendelni valamit, hogy valahogy ellensúlyozza. És mielőtt hátrament a férfivécébe, jobban tette, ha négy-öt italt is megivott. És a kuncsaftokat is láttam magam előtt, a testfelépítésüket, az arcukat, hallottam a hangjukat. Máris újra ott voltam. Láttam a csapolt sört abban a keskeny, kiszélesedő pohárban, a fehér sörhabot, amint engem stíröl, ahogy habzik. A sör zöld volt, és az első korty után, kábé a pohár negyedénél az ember levegőt vett, bent tartotta a lélegzetét, és máris sínen volt. A délelőtti műszakban rendes fickó volt a csapos. A párbeszéd már meg is volt, magát írta. Én csak gépeltem...” A szerző őszintén bevallotta azt is, hogy a munkafolyamat csupán azután indult be viszonylag gördülékenyen, miután megkapta a gázsiját, bár korábban azt mondta, az csak gátolná, ha előre felvenné. Mindazonáltal az írás lendülete időnként megtört, főleg akkor, amikor Schroeder – lakhatási problémái miatt – egy időre Bukowskihoz költözött.
Amikor elkészült a forgatókönyv, Schroeder sokszorosította, és szétküldte mindenfelé: producereknek, ügynököknek, színészeknek. Legnagyobb örömére a főszerepre kiszemelt Sean Penn-nek annyira tetszett a szkript, hogy hajlandó volt jelképes összegért elvállalni Henry Chinaski eljátszását. Azonban volt egy feltétele: ragaszkodott ahhoz, hogy a barátja, Dennis Hopper rendezze a filmet. Schroeder egy korábbi konfliktus miatt ki nem állhatta Hoppert, de ragaszkodott volna Pennhez, aki nagy rajongója volt Bukowskinak. Egy találkozót javasolt, négyük részvételével. Abban bízott, hogy Bukowski meggyőzi Pennt, hogy Hopper nélkül is vállalja el a filmet. A találkozón Penn és Hopper bejelentette, hogy már pénzt is szereztek, akár kezdődhetne is a forgatás. Penn kitartott Hopper mellett, szerinte remekül tudnának együtt dolgozni. Felajánlotta, hogy valamilyen formában Schroeder is részt vehetne a produkcióban, jól megfizetnék, és bizonyos szintig beleszólást is kapna a dolgokba. Mindenki abban reménykedett, hogy a másik fél engedni fog az álláspontjából, de ez nem következett be. Schroeder annyira utálta Hoppert, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó átengedni neki a rendezést, Penn viszont semmiképpen nem akart lemondani a barátjáról, ezért új színész után kellett nézni. Sean és Dennis egyébként tényleg jól megértették egymást: a Hopper által rendezett Színek (1988) főszerepét Penn játszotta, míg Penn első rendezésében, az Indián vérben (1991) Hopper kapta az egyik fontos szerepet.
A forgatókönyv eljutott Mickey Rourke-hoz is, akinek szintén nagyon megtetszett. Schroeder úgy gondolta, hogy Mickey remekül el tudná játszani a szerepet, ám Bukowskinak kételyei voltak. Szerinte Rourke tipikus New York-i volt, peckesen járt, „mintha egy banán lenne feldugva a seggébe”. Ő viszont kaliforniainak írta meg a figurát, és a kaliforniai srácok lazák: „Nem rohangálnak, mint pók a falon, kivárnak, és előre megfontolják, mi lesz a következő lépésük. Kevesebbet majréznak. És mindezek alatt ott lapul a képesség: ha kell, ölni tudnak. Csak előtte nem okádnak füstöt.” Az első személyes találkozásra a színész lakásán került sor, ami nem volt éppen egy Hilton luxuslakosztály. Bukowski végül úgy ítélte meg, hogy Rourke is képes lesz megbirkózni a szereppel. Mickey-nek két feltétele volt ahhoz, hogy igent mondjon. Az egyik, hogy Faye Dunaway legyen a női főszereplő, akit szerinte ő meg tudna győzni arról, hogy vállalja el ezt az imázsától kissé távolabb eső szerepet. A másik kívánsága az volt, hogy jó barátja, Frank Stallone is kapjon egy nagyobb szerepet. Frank a világhírű filmsztár, Sylvester Stallone öccse volt, és addigi karrierje szorosan kapcsolódott a testvéréhez. Legnagyobb sikerét a Sylvester által rendezett Életben maradni (1983) című filmmel érte el, amelynek legnépszerűbb slágerét, a Far from Over című dalt Frank énekelte, sőt ő volt az egyik szerző is. Frank épp akkoriban próbált a bátyjától független saját karriert kiépíteni, melynek szerény hozadékáról társblogunk, az Old Time R’N’R Magazine remek cikkében olvashattok.
Faye Dunawayt nem kellett sokáig győzködni arról, hogy vállalja el Wanda Wilcox szerepét. A hetvenes évek egyik legnagyobb hollywoodi sztárja szakmailag csúnyán – és igazságtalanul – megbukott a Joan Crawford életéről szóló Anyu a sztár (1981) című filmmel, és évekre Angliába költözött, hogy új karriert építsen fel magának. Ez a terve sajnos nem sikerült, újabb bukások következtek, ráadásul félresiklott a második házassága is, amelyet a brit sztárfotóssal, Terry O’Neill-lel kötött. (Első férje Peter Wolf rockzenész volt.) Faye vissza akart térni Hollywoodba, és tudta, hogy ehhez egy parádés szerepre van szüksége, amely megint ráirányítja a figyelmet. Ironikus, hogy erre épp egy olyan nőfigura adott neki lehetőséget, aki a nappalokat és éjszakákat az ital bűvöletében élte. Wanda személyisége tökéletesen távol esett mindazoktól a szerepektől, amelyeket Faye korábban játszott, épp ezért tűnt izgalmas színészi feladatnak. Ahogy ő megfogalmazta: „A Hálózat óta nem éreztem ilyen szenvedélyt egyetlen szerep iránt sem” – márpedig Sidney Lumet drámája óta épp tíz év telt el. Dunawayt nehéz természetű színésznőként tartják számon, akinek sztárallűrjei a késésektől a fizikai bántalmazásig terjednek, de arról nem nagyon szoktak cikkezni, hogy hivatásának szenvedélyes megszállottja, akinek igen nagy a munkabírása, és egy-egy fontos filmért hegyeket képes megmozgatni.
Ez történt a Törzsvendég esetében is. A film finanszírozása 1987 elején – nem először és nem utoljára – bizonytalanná vált, mert a Cannon pénzügyi nehézségekkel küzdött. Golan és Globus gyakran élt azzal a módszerrel, hogy filmjeiket már azelőtt eladták, mielőtt egyetlen képkocka is elkészült volna az adott műből, és az így befolyt összegből kezdték el a forgatást. Így készült egyik leghíresebb és legsikeresebb filmjük is, a Charles Bronson nevével fémjelzett Éjféli leszámolás (1983) is. Persze ahhoz, hogy ez a módszer működjön, nemcsak egy ígéretes szinopszis kellett, hanem aláírt szerződések is egy-két közismert sztárral. Ám azok a források, amelyek korábban még folyamatosan csörgedeztek egy-egy Cannon-produkcióra, 1987-ben elapadtak. Faye ekkor mindent bedobott, hogy a projektet életben tartsa. Mindenkit felhívott, akitől akár anyagi, akár bármilyen hasznos támogatást remélhetett, és kitartóan telefonálgatott Golannak és Globusnak is, hogy elérje, takarékossági intézkedéseiknek ne a Törzsvendég legyen az egyik áldozata. Mindenkinek elmondta, hogy egy ragyogó forgatókönyv, egy kitűnő szereposztás és egy csodálatos háttérstáb áll készen a munkára, vagyis egyszerűen kizárt, hogy ennyi kedvező tényező egy veszteséges filmet eredményezzen. Ennek ellenére a két producer letett arról, hogy elkészítse a filmet. Arra hivatkoztak, hogy már így is rengeteget költöttek rá, és Dunaway szerint egy irreális összeget neveztek meg. Kijelentették, hogy amennyiben ezt valaki megtéríti nekik, hajlandók átengedni a projektet, de további pénzt már nem ölnek bele.
Golan és Globus szigorú döntésének hátterében az állt, hogy pénzügyi nehézségeik miatt vissza kellett fogniuk a gyártást, ugyanakkor más produkciók vonatkozásában olyan szerződéseik voltak, amelyek felrúgása sokkal nagyobb anyagi veszteséget okozott volna nekik, mint a Törzsvendég törlése a filmtervek közül. Bukowski kész volt lemondani a filmről, és felajánlotta Schroedernek, hogy visszafizeti neki az előlegként felvett pénzt, ám a direktor számára túl fontos volt ez a projekt. Az is feldühítette, hogy amikor Fred Fuchs közvetítésével sikerült egy új producert találni Francis Ford Coppola személyében, Golan és Globus hirtelen megemelte a tétet, és félmillió helyett már 750 ezer dollárt kért azért, hogy másnak engedje át a filmet. Schroeder először éhségsztrájkba akart kezdeni a Cannon épületénél, majd jobb ötlete támadt. Egy láncfűrésszel állítólag beviharzott Golan irodájába, ki-be kapcsolgatta a gépet, és kijelentette, hogy holnaptól minden áldott nap be fog jönni, és le fog vágni egy darabot a hüvelykujjából, egészen addig, amíg el nem fogy az ujja, vagy nem kötnek egy tisztességes szerződést a film elkészítésére vonatkozóan. Golanra és Globusra mély benyomást tett a megszállottság és elhivatottság eme szokatlan keveréke: mégis felülbírálták elutasító határozatukat, és új megállapodást kötöttek a rendezővel.
Ehhez nyomós indokot szolgáltatott Faye Dunaway is, aki felajánlotta, hogy lemond a gázsijáról és mindenfajta részesedéséről, amennyiben a Cannon mégis zöld utat ad a filmnek. Nincs főnök, ki ne örülne, ha valaki önként és dalolva akar ingyen dolgozni neki, szóval az ajánlat meghallgatásra talált. A Törzsvendég végül mégis a Cannon produkciójában készült el, de a főcímen a cég logója után ez a felirat jelenik meg: „Francis Ford Coppola presents”. Coppola személyesen nem vett részt a gyártásban: két közeli munkatársa, Tom Luddy és Fred Roos szálltak be producerekként. Maga Golan így idézte fel az esetet Hirsch Tibor Filmcézárok című könyvében: „Vannak nehéz rendezők. Például Altman. Makacs, mint egy öszvér, nem hallgat senkire sem. Persze van olyan makacsság, amit szeretek. Készült nálunk egy nagyszerű film, a címe Barfly. Barbet Schroeder, egy igazán tehetséges művész bejött az irodámba, és azt mondta, ha nem engedem, hogy ő legyen a rendező, ott helyben levágja az ujjait. Napokig ott ült a szobámban. Nem lehetett kidobni. Ezt a fajta őrültséget tudom értékelni. Ráadásul a forgatókönyv annyira izgalmas volt, hogy Faye Dunaway hajlandó volt ingyen játszani a főszerepet. De az ilyesmi kivétel. A sztárokkal általában nagyon nehéz. Beképzelt egomániások. Vagy olyanok, mint a gyerekek. A legtöbbnek ideggyógyintézetben lenne a helye.” Az eredeti elképzelés szerint Tully szerepét Helen Hunt játszotta volna. Schroeder végül mégsem őt szerződtette, mert egy nagyobb tapasztalattal rendelkező színésznőt akart Mickey Rourke és Faye Dunaway mellé. Jómagam nem igazán értem ezt a magyarázatot, mert Hunt 1973-ban kezdett filmezni, míg helyettese, Alice Kriege 1976-ban forgatta első filmjét, és a mennyiség szempontjából is Hunt volt előnyben. Szakmai utóéletük sem igazolja Schroeder választását, mert Hunt 1998-ban Oscart kapott a Lesz ez még így se! (1997) című filmért, és 2013-ban A kezelés (2012) mellékszereplőjeként ismét esélyes volt a díjra, míg Kriege esetében az igazán nagy áttörés elmaradt.
A Törzsvendég forgatása 1987. február 2-án kezdődött, és a következő hónapban már véget is ért. Harminckét forgatási nap volt, a stáb Los Angelesben és környékén dolgozott. Wanda lakása a Royal Palms Recovery Home épületében volt, ahol valaha Bukowski és szerelme, Jane Baker Cooley (Wanda modellje) éltek. Ezt azonban senki nem tudta, mígnem Bukowskinak beugrott, hogy miért ismerős számára a forgatási helyszín. A The Golden Horn a Culver Cityben található Big Ed’s bár volt, amely nem sokkal a film bemutatása után leégett, és egy parkoló lett a helyén. A környék azóta annyira átalakult, hogy az egykori helyszínekre már rá sem lehet ismerni. Persze ne gondoljuk azt, hogy amint elhárultak az anyagi nehézségek, a forgatás máris olajozottan zajlott. Előbb Faye Dunaway esett ki a sorból két hétre, mert megbetegedett, kisebb műtéti beavatkozás is szükségessé vált. A stáb úgy döntött, előre veszik azokat a jeleneteket, melyekben Dunawayre nincs szükség, csak Rourke-ra. Ekkor azonban a főszereplő sztárallűrjeivel kellett szembesülniük: Rourke ragaszkodott ahhoz, hogy egy Rolls-Royce kabrió furikázza őt a forgatási helyszínre, ráadásul a kocsi színére vonatkozóan is kikötései voltak. Schroeder kénytelen volt engedni, mert Rourke korábban a szerződésébe foglalta ezt a kitételt is. Ám ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Ugyanis mindkét főszereplő akart egy-egy számára fontos pluszjelenetet, afféle magánszámot, amelyet külön meg kellett volna írni számukra. Rourke egy jelenetet akart a tükör előtt: nem kizárt, hogy Robert De Niro híres tükörjelenetével akart konkurálni a Taxisofőr (1976) című filmből („Are you talking to me?”).
Bukowski ezt nem tartotta túl jó ötletnek, de kiderült, hogy a színésznek vannak még meghökkentőbb óhajai is: puha kalapot akart viselni, a haját pedig varkocsba fogni, ám ezekről a rendező nagy nehezen lebeszélte. Abból viszont Mickey nem engedett, hogy egy olyan napszemüveget viseljen, amelynek a kerete pálmafákat formázott. Bukowski szerint ilyesmit senki nem venne magára Kaliforniában, mégis beleegyezett abba, hogy írjon egy olyan jelenetet, amelyben Rourke felveheti. Annak ellenére, hogy Bukowskinak már a forgatás előtt is több kifogása volt a főszereplővel szemben, amikor az első jelenet forgatásán meglátta, az volt az érzése, hogy fiatalkori önmagát látja. Rourke szinte tökéletesen tudta utánozni Bukowski hangját. Az átlényegülés amúgy mások szerint is remekül sikerült: a The New York Post például 1994-ben a Bukowskiról szóló nekrológját nem az elhunyt író-költő, hanem Mickey Rourke fényképével illusztrálta a Törzsvendégből. Faye Dunaway állítólag úgy vélte, hogy a szerepe miatt nem néz ki igazán jól a filmben, és csak egyetlen lehetősége van arra, hogy bizonyítsa, negyvenhat évesen még mindig kifogástalan a külseje, ha a tagadhatatlanul jó lábai külön figyelmet kapnak. Ezért kért egy rövid jelenetet ahhoz, hogy a néző alaposabban szemrevételezhesse a lábait, amelyekre egyébként az egyik rendőr is elismerő megjegyzést tesz, amikor a kukoricalopás után kollégájával üldözőbe veszi a nőt, aki Henryvel van.
Noha Faye Dunaway az önéletrajzi könyvében határozottan állítja, hogy a forgatás megkezdése érdekében lemondott a gázsijáról és a mindenféle százalékos részesedéséről is, Bukowski mégis úgy tudta, hogy a Cannon napi ötven dollárt fizetett neki, továbbá teljes ellátást és szállást biztosított számára, és kifizette a színésznő repülőjegyét Bostonból Los Angelesbe. (Harminckétszer ötven dollár, vagyis 1600 dollár azért nem egy sztárgázsi, ezt, gondolom, Bukowski is tudta.) Dunaway az egyik jelenetben egy kádban ülve fürdik, miközben Henryvel beszélget. Bukowski szerint Schroeder azt mondta neki, hogy a színésznő folyton amiatt aggódott, hogy a mellei kilátszanak a vízből. (Tényleg kilátszanak.) A jelenetet hússzor vették fel, de nemcsak Faye keblei miatt, hanem azért is, mert Rourke-nak gondja támadt a szövegével, Robby Müller operatőrnek pedig a megvilágítással. Végül minden összejött, Dunaway gátlásai állítólag a Bukowski felesége által mixelt koktéltól oldódtak fel. Az író visszaemlékezései szerint ötezer dollárba került, hogy a kukoricalopás helyszínét használhassák, amely egyébként az Alkoholisták Rehabilitációs Központja tulajdonát képezte. Mellesleg ez ugyanaz a terep volt, ahonnan évekkel korábban Bukowski valódi barátnője tényleg kukoricát lopott. Schroeder megpróbált olcsóbb helyszínt találni, de nem tudott. Bukowski így látta Dunaway nagyjelenetét: „Eszembe jutott, amint Jane ugyanazon a domboldalon tartott felfelé, miközben én egy hatalmas zsák üveget vonszoltam magammal. Csak éppen mikor azt üvöltötte, hogy »kukoricát akarok«, az olyan volt, mintha az egész világot követelte volna magának, a világot, amelyről valahogy lemaradt, vagy a világot, amely csak úgy elhaladt mellette. A kukorica lett volna számára a győzelem, a jutalom, a bosszú, Jane dala. De amikor Francine üvöltötte, hogy »kukoricát akarok«, az olyan ingerülten hangzott, volt valami vinnyogás a hangjában, az a hang nem a piások elkeseredett hangja volt. Nem volt vele semmi baj, jó volt, csak valahogy még se az igazi. Aztán amikor Francine elkezdte tépkedni a kukoricacsutkákat, már tudtam, hogy az egész nem lesz ugyanolyan, és soha nem is lehet olyan, mint az eredeti. Francine színésznő volt, Jane meg egy őrült piás. Kész volt teljesen, nem volt mit tenni, meg volt bolondulva. Csak hogy az ember nem is a tökéletességet várja egy előadástól. A jó utánzat is megfelel.” (Faye Dunaway a Hollywood című Bukowski-regényben Francine Bowers álnéven szerepel.)
Faye-nek a kukoricalopás utáni jelenet volt a kedvence, amikor Wanda odahaza megfőzi a nyers kukoricát, beleharap, utána az éretlen szemeket a tenyerébe köpi vissza, mint egy gyerek. Schroeder elcsodálkozott, mert nem számított arra, hogy Dunaway így fogja eljátszani a jelenetet. Faye megkérdezte, hogy mire számított. Schroeder azt hitte, hogy az ehetetlen magokkal tele fogja köpködni a szobát, Dunaway viszont úgy gondolta, ez túlságosan közönséges viselkedés lett volna. Azért szerette ezt a jelenetet, mert így érzékeltetni tudta, hogy Wanda mennyire elveszett, sebezhető és kiszolgáltatott. A színésznő számára nagyon megkönnyítette a munkát, hogy harmonikus volt a viszonya a rendezővel, és a partnerével, Mickey Rourke-kal kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Dunaway nagyon szerette, ahogy Mickey átadja magát a saját szerepének, teljesen a figura bőrébe bújik, és a reakciói abszolút ösztönösek. Ennek egyik példája az a jelenet, amikor Henry pénzzel tér haza, és azt váratlanul az ágyban fekvő Wandára szórja. Ez nem volt így leírva a forgatókönyvben, ám Rourke ösztönösen úgy érezte, hogy abban a helyzetben ez a figura helyes reakciója. Faye szerint Mickey tele volt ilyen meglepetésekkel, ami lehetővé tette, hogy játékuk életszerű legyen, és interakcióik ne legyenek előre kiszámíthatók és kiszámítottak.
Henry, a törzsvendég és Eddie, a csapos verekedésének kulcsjelenetét dublőrökkel vették fel, csak a közelképeken látszik Rourke és Stallone arca. Bukowski jelen volt a forgatáson, és elmondta a dublőröknek, annak idején hogyan verekedett: „Körbetáncoltam, gyenge balhorgokkal kezdtem, egyszer-egyszer előretörtem, jobbal-ballal szurkáltam a levegőt. Ennyi. […] Tényleg nem nyújtottam valami szép látványt. Kezdetben túl sokat táncikáltam. Körbe-körbe. Aztán a bámészkodók ránk nyomultak, és valaki előbb-utóbb közbelépett. Azt hiszem, az ivászat ellenére az ütésváltások igen kemények voltak. Aztán egy időre meghátráltunk, felmértük a helyzetet, újra támadásba lendültünk, öklöztük egymást. Végül már csak arról szólt a dolog, ki a keményebb csávó. Csak egy nyerhetett. És a bunyóknak soha nem is lett vége, míg valaki el nem veszítette az eszméletét.” A jelenetet kétszer vették fel, mert Bukowski szerint az első felvételen a bunyó kezdettől fogva elég brutális volt, míg az ő valódi bunyói a csapossal mindig a vége felé durvultak el, addig inkább a körülöttük lévő kíváncsiskodóknak bohóckodtak. Schroeder ennek figyelembevételével ismételtette meg a felvételt, Bukowski pedig egészen meghatódott attól, hogy egy rendező ennyire odafigyel arra, amit az író mond.
A vágástól a bemutatóig
A Budapesten született Gárdos Éva a Vöröskereszt menekültjeként érkezett az Egyesült Államokba. Francis Ford Coppola mellett is dolgozott az Apokalipszis most (1979) című filmben. Ő volt a Törzsvendég vágója, és tetszett neki a felvett anyag, amelyből természetesen a lehető legjobbat akarta kihozni. A filmhez Trevor Jones írt volna eredeti kísérőzenét, ám Schroeder úgy gondolta, jobb lenne egy különféle zeneszámokból válogatott soundtrack. Elképzelhető, hogy a producerek sem lelkesedtek azért, hogy fizessenek Jonesnak a zenéért, ha van olcsóbb megoldás is. Golan és Globus naponta telefonáltak Schroedernek Londonból, ahol üzleti ügyben tartózkodtak, hogy ingyenes konzervzenét használjon. A direktor viszont ragaszkodott a gondosan kiválasztott zeneszámokhoz, bár tudta, hogy sokba kerül majd megszerezni a jogokat. Olyan előadók felvételeiről volt szó, mint például a Booker T. & the M.G.s, a The Nighthawks, a Shot Jackson and Friends, a The Lounge Lizards, Albert King, Jimmy Smith, John Coltrane, Rico Rodriguez, a The Ridge Quartet és Terry Riley. A soundtracket egyes források szerint Jack Baran társproducer és zenei rendező állította össze, mások úgy tudják, Schroeder ízlése érvényesült, jómagam pedig úgy gondolom, közös munkáról volt szó. A klasszikus darabokat állítólag maga Mickey Rourke válogatta: Zongoraverseny No. 25 (Mozart), Exsultate, jubilate, K166 (Mozart), 4. zongoraverseny (Beethoven), B-dúr zongoratrió, op. 97 (Beethoven), 6. (Tragikus) szimfónia (Mahler), A-moll concerto grosso, op. 6/4. (Händel).
Bukowski a vágás közben döbbent rá arra, hogy ha egy író inkább lóversenyre jár a forgatás helyett, a rendező és a főszereplő pedig antialkoholista, akkor komoly baklövés is történhet. Az egyik jelenetben ugyanis Henry „Ennyi volt!” felkiáltással eltol magától egy fél üveg sört. Az író szerint az igazi alkoholisták fetrengenének a röhögéstől egy ilyen jelenet láttán, mert egy vérbeli piás ilyet sose csinál: kiissza az italt az utolsó cseppig, és legfeljebb csak azután mondja, hogy „Ennyi volt!” Schroeder erre azt válaszolta, hogy a kifogásolt jelenetet ötször vették fel, és a legjobb verziót választották ki. Ugyanakkor hozzátette, hogy van olyan felvétel is, ahol már csak pár csepp sör van az üvegben. Bukowski szerint még a pár csepp is sok, de azt mondta, még úgy is jobb, mint ha félig teli üveget látnának a nézők. A vágószoba padlóján végezte Bukowski rövid színészi szereplésének egy része is. Egy kocsmatölteléket (ki mást?) játszik, és a jelenetében improvizált: amikor azt látta, hogy őt veszi a kamera, hatalmasat kortyolt a söréből, megforgatta a szájában, utána kb. tizenöt centiméterről úgy köpte vissza az egészet az üvegbe, hogy állítólag egy csepp sem ment mellé. Életében először csinált ilyet, remek mutatványnak tartotta, ám Schroeder nem tartott rá igényt. Szerinte a nézőket ezután már érdekelni kezdené, hogy ki ez az alak, pedig a történetben semmi jelentősége nincsen.
Miután Bukowski megnézte a film végső változatát a vágószobában, Schroeder őszinte véleményt kért tőle. Az író azt mondta, Rourke alakítása tetszett neki, Dunaway játéka viszont „kicsit olajozottabban is mehetett volna”. Faye-t illetően a rendező nem osztotta Bukowski véleményét: szerinte Dunaway nagyon jó volt, és amikor őt vette a kamera, a film életre kelt. Ami Mickey-t illeti, Bukowski később már róla is kritikusan nyilatkozott. Eleinte elismeréssel adózott annak, hogy Rourke képes volt a saját egyéniségével gazdagítani a figurát, anélkül hogy eltorzította volna azt, és érezhető volt, hogy mindent belead, mert valóban szereti a szerepet. A bemutató után már az volt a véleménye, hogy a színész túlzásokba esett, magamutogató volt, és hiteltelen. Az antialkoholista Rourke néhány, a piálással kapcsolatos csípős megjegyzéssel viszonozta Bukowski pálfordulását. A film azonban valószínűleg neki sem igazán tetszett, mert a promócióban már nem vett részt teljes lelkesedéssel, Schroedert pedig utólag egy „egocentrikus fasz”-nak, egy „seggfej”-nek nevezte. A Törzsvendég hivatalos ősbemutatója 1987 májusában volt a cannes-i filmfesztiválon. A versenyprogramban szerepelt, és bizakodó remények szerint nemcsak az Arany Pálmára volt komoly esélye, hanem a legjobb férfi és női alakítás díjára is. Bár a médiaérdeklődés megvolt, de a film népszerűsítése szempontjából nem tett jót, hogy Rourke alig mozdult ki a cannes-i hotelszobájából, és szinte senkinek nem adott interjút. Schroeder és Bukowski egyaránt csodálkoztak azon, hogy akkor egyáltalán minek ment el Cannes-ba. Faye Dunaway viszont szívesen sütkérezett a médiaérdeklődés fényében, örömmel nyilatkozott, pedig általában ő sem szeret interjúkat adni, és bezsebelte az alakításáért kapott – megérdemelten pozitív – kritikákat. Több újságíró is azon a véleményen volt, hogy Wanda megformálása parádés visszatérést jelent számára az amerikai filmvilágba. Noha szerepajánlatokban valóban nem szenvedett hiányt, fénykorának nagy sikereit már soha többé nem tudta megismételni. Ennek ellenére mindmáig a Törzsvendég az egyik kedvenc saját filmje. Nyolc évvel később egyébként a Piások (1995) című filmben ismét eljátszott egy alkoholista nőt. A Törzsvendég Amerikában lényegében megbukott: a hivatalos adatok szerint a hárommillióból forgatott film mindössze 3 221 568 dollárt jövedelmezett.
Törzsvendég (Barfly, 1987) – amerikai filmdráma. Forgatókönyv: Charles Bukowski. Operatőr: Robby Müller. Zene: Jack Baran. Díszlet: Bob Ziembicki és Lisa Dean. Jelmez: Milena Canonero. Vágó: Gárdos Éva. Rendező: Barbet Schroeder. Főszereplők: Mickey Rourke (Henry), Faye Dunaway (Wanda Wilcox), Alice Krige (Tully), Jack Nance (detektív), J. C. Quinn (Jim), Frank Stallone (Eddie), Sandy Martin (Janice), Roberta Bassin (Lilly). Magyarországi bemutató: 1992 (Vico, VHS).
