2021. január 2., szombat

A TESTŐRÖK VISSZATÉRNEK

Az 1989-ben bemutatott A testőrök visszatérnek Richard Lester testőrtrilógiájának befejező része, amely id. Alexandre Dumas Húsz év múlva című regényén alapul. Előzményei: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Bár az első két film főszereplői a gázsi miatt utólag pert indítottak a producerek ellen, mégis azok közül, akikre a befejező részben is szükség volt, mindenki aláírta a szerződést a tizenöt évvel későbbi folytatásra is. A filmet 1988 őszén forgatták Spanyolországban, illetve egy francia és egy londoni filmstúdióban. A forgatás hangulatát beárnyékolta a d’Artagnan kövér inasát alakító Roy Kinnear (1934–1988) tragikus halála. A testőrök visszatérnek viszonylag kevés országban jutott el a mozikba, általában videokazettán (később DVD-n) forgalmazták, illetve a televízióban mutatták be. 


A cselekmény 
Sok víz lefolyt a Szajnán azóta, hogy a merész gascogne-i muskétás, d’Artagnan az armentières-i zárdában egy jól irányzott szúrással a másvilágra küldte Rochefort grófot, és a barátaival hóhérkézre adták Richelieu bíboros legveszélyesebb kémnőjét, a szépséges Milady de Wintert. Az elvetemült dáma lelkiismeretét nemcsak az angol miniszterelnök, Buckingham herceg meggyilkoltatása terhelte, hanem d’Artagnan szerelmének, a gyönyörű Constance-nak a megölése is. A tragikus események óta eltelt húsz év alatt elhunyt XIII. Lajos király és hűséges alattvalója, Richelieu kardinális is. A trónra a még gyermek XIV. Lajos került, aki helyett valójában az anyja, Ausztriai Anna királyné és szeretője, az olasz származású Mazarin bíboros uralkodott. A párizsi nép forrong, a királyság veszélyben, ezért nagyon is szükség lenne olyan bátor katonákra, mint amilyen a négy testőr volt. Az egykori barátok azonban már szétszéledtek, csupán d’Artagnan maradt a király szolgálatában. A hálátlan anyakirályné teljesen elfeledkezett róla, pedig húsz éve d’Artagnan és barátai mentették meg a becsületét azzal, hogy visszahozták neki Londonból azt a gyémánt nyakéket, amelyet a könnyelmű Anna egy titkos találkán a hódolójának, Buckingham hercegnek ajándékozott. Mazarin tudomást szerez erről az egykori hőstettről, és magához rendeli a testőrkapitányt. Kilátásba helyezi számára az előléptetést azzal a feltétellel, hogy d’Artagnan felkeresi egykori barátait, és ráveszi őket arra, hogy újra az uralkodó szolgálatába álljanak. A véletlen d’Artagnan útjába sodorja egykori szolgáját, a pufók Planchet-t, aki ugyanolyan falánk, mint egykoron. De most is hasznos szolgálatot tud tenni gazdájának, mert Aramis nyomára vezeti őt. A nemes lelkű Aramis a testőregyenruhát felcserélte ugyan a papi reverendára, ám a szép nők szerelmét most sem veti meg. Emiatt olykor veszélyes helyzetekbe kerül, az egyikből épp d’Artagnan menti meg. Bár Aramis hálás a segítségért, mégis visszautasítja barátja ajánlatát, mert nem akar Mazarin szolgálatába állni. 


A pazar birtokán élő hiú Porthos viszont igent mond, ugyanis erősen bízik abban, hogy új szolgálatai fejében elnyeri majd a nemesi címet. Mert igaz ugyan, hogy hatalmas vagyonra tett szert az elmúlt években, de a szomszédjai nem fogadták be maguk közé, mert nincs nemesi címe. A két egymásra talált barát következő útja Athoshoz vezet, akinek van egy fia, Raoul. Apjával ellentétben az ifjút nem igazán érdekli a kardvívás, inkább a tudományok rejtelmeiben merül el. Aramishoz hasonlóan Athos sem vállalja, hogy Mazarint szolgálja. Az éhező párizsi nép közben egyre hangosabban követeli a vezetőjének tekintett Beaufort herceg szabadon bocsátását. A magas rangú rabot nem akárki őrzi: a félszemű Rochefort gróf, aki csodával határos módon túlélte, hogy húsz éve d’Artagnan keresztüldöfte őt a zárdában. A szigorú őrzés ellenére a hívei megszöktetik Beaufort herceget. Mazarin persze a legjobb embereit küldi a szökevény után: d’Artagnant és Porthost. Öreg testőr nem vén testőr, így a két jó barát utoléri a menekülő Beaufort hintóját, de arra nem számítanak, hogy kikkel találják szembe magukat: a herceget mások mellett Athos és Aramis védelmezi. Beaufort ugyan el tud menekülni, ám úgy tűnik, ezzel a muskétások egykori barátsága végleg a múlt emléke marad. Athos békejobbot nyújt d’Artagnannak és Porthosnak, Aramis azonban nem tudja megbocsátani, hogy a még mindig heves vérű gascogne-i megsebezte őt, és távozik. Pedig nagy szükség lenne arra, hogy helyreálljon a régi barátság, mert időközben feltűnt a színen a Milady lánya, Justine, akinek gonoszsága még az anyjáét is felülmúlja. A lány könyörtelenül megölte azt a hóhért, aki annak idején lefejezte a Miladyt. Halála előtt a hóhér elárulta neki, hogy La Fère gróf és három társa bérelte fel őt. A muskétásoknak fogalmuk sincs arról, hogy Athos fia, Raoul már ismeri Justine-t, sőt a fiatalok rokonszenveznek is egymással. Barátok és ellenségek Londonban kerülnek össze újra, ahová a testőrök azért érkeznek, hogy megmentsék a halálra ítélt angol királyt, I. Károlyt… 


A regény és a film: hasonlóságok és különbségek 
Alexandre Dumas regénye, a Húsz év múlva (Vingt ans après) A három testőr folytatásaként íródott. Először a Le Siècle magazin olvasói ismerhették meg a történetet: az első rész 1845. január 2-án jelent meg, az utolsó ugyanazon év augusztus 25-én. Még 1845-ben könyv alakban is kiadták Párizsban: az első kiadás nyolckötetes volt. (A d’Artagnan-regények befejező része, a Bragelonne vicomte [1847–1850] tartalmazza a vasálarcos históriáját is.) A Húsz év múlva cselekményének idején a későbbi Napkirály, XIV. Lajos még gyermek, helyette édesanyja, Ausztriai Anna anyakirályné kormányoz titkos szeretőjével, az olasz származású Mazarin bíborossal együtt. Nincs egyszerű dolguk, hiszen ekkor zajlik a francia polgárháború, a Fronde (1648–1653), amelyben nemcsak a polgárság és a parasztság, hanem egyes arisztokraták is részt vesznek, akik nehezményezik korábbi hatalmuk megnyirbálását. A királyné és a bíboros számára intő például szolgál Anglia, ahol a végéhez közeledik az 1640-ben kitört polgárháború, és I. Károly király feje 1649-ben a porba hull. A blog terjedelme nem teszi lehetővé, hogy részletesen ecseteljem a regény történelmi keretéül szolgáló bonyolult bel- és külföldi helyzetet, a politikai intrikák hálóját, a szövetségek és árulások hátterét. Ami a lényeg, hogy Franciaországban a polgárháború (akkor még) elbukott, XIV. Lajos ingatag helyzete megerősödött, és Mazarin mindent elkövetett annak érdekében, hogy csírájában elfojtsa a Fronde-hoz hasonló szervezkedéseket. A bíboros halála (1661) után XIV. Lajos teljesen magához ragadta a hatalmat, és Franciaországot erős európai hatalommá tette. Fényes versailles-i udvartartása irigyelt példát jelentett más európai uralkodók számára is. Dumas regényében a testőröknek oroszlánrészük van az események alakulásában, de ezt a Fronde vonatkozásában a barikádok két oldalán teszik: d’Artagnan és Porthos a királynét (és Mazarint) szolgálja, míg Athos és Aramis a lázadók oldalán áll. Olykor szembe is kerülnek egymással, ám a régi barátság emléke annyira erős, hogy mindenkor képesek felülkerekedni a nézetkülönbségeken és a személyes sérelmeken. Együtt próbálják megmenteni a halálra ítélt I. Károlyt, ez a küldetésük azonban kudarcot vall. 


A Húsz év múlva történetében A három testőr több szereplője is visszatér, nem csak a muskétások. Így például a szolgák – Planchet, Grimaud, Bazin és Mousqueton –, akiket a filmváltozatok gyakran mellőznek: Lester is csak d’Artagnan inasát, Planchet-t szerepeltette. Visszatér Rochefort gróf is, aki a filmváltozatok állandó negatív figurája. A három testőr elején valóban konfliktusba keveredett d’Artagnannal – ahogy azt a legtöbb filmverzióban láthatjuk –, és az is igaz, hogy Richelieu bíborost szolgálta, ám a regényből kiderül az is, hogy valójában nem rossz ember, még d’Artagnannal is összebarátkozik, és a Húsz év múlvában már barátokként találkozhatunk velük újra. Aztán megint szembekerülnek egymással, és d’Artagnan véletlenül valóban megöli Rochefort grófot, hogy megvédje a veszélybe került királyt. A haldokló utolsó erejével még kezet nyújt barátjának, aki évekkel korábban háromszor is megsebesítette őt, de ezt a negyedik döfést Rochefort már nem éli túl. Lester első filmjében is szerepelt a szépséges Constance férje, a hölgynél jóval idősebb Bonacieux úr, aki a bíboros szolgálatába áll, és tulajdon felesége után kémkedik. A regénytrilógia középső részében ő is visszatér, hogy elnyerje méltó büntetését: ezúttal a Fronde oldalán tűnik fel, persze főleg azért, hogy ismét a maga pecsenyéjét sütögesse. Maillard úrként emlegetik, Porthosnak végig átkozottul ismerős, ám csak azután ismeri fel benne Bonacieux-t, miután már végzett vele. A regénytrilógiában fontos szereplő Ausztriai Anna egyik udvarhölgye, Chevreuse hercegné, aki az intrikák egyik kulcsfigurája, személye azonban a filmváltozatok többségéből kimaradt. Pedig a Húsz év múlva végén megtudjuk, hogy ő az anyja Athos fiának, Raoulnak – ámbár valaha Aramisszal is volt liezonja –, a trilógia befejező részében, a Bragelonne vicomte-ban pedig az is kiderül, hogy mint Anna királyné egykori bizalmasa, ismeri a vasálarcos titkát. (A testőrök visszatérnek egyik mellékszereplője ugyan a hercegné, de a cselekmény szempontjából a figurának nincs jelentősége.) 


A Húsz év múlva ugyanakkor számos új szereplőt is felvonultat, például Beaufort herceget, akit Mazarin bebörtönöztet, mert veszélyezteti a hatalmát és az életét. Kiszabadítása Athos és Aramis által, illetve későbbi átállása a király oldalára nagy szerepet játszik a lázadások megszűnésében. A regény kellő alapossággal bontja ki ezt a szálat, Lester filmjében viszont a figura csak egy súlytalan és kicsit komolytalan epizódszereplő: a Dumas könyvét nem ismerő nézők valószínűleg nem is értik, honnan és miért került bele a sztoriba ez a már-már nevetséges alak. Az új szereplők közé tartozik az angol király, I. Károly és családja, valamint Oliver Cromwell is. Itt jegyezzük meg, hogy az angol polgári forradalom (a történészek manapság inkább az „angol polgárháború” elnevezést használják) megítélésében Dumas egyértelműen királypárti, vagyis nála Cromwell igazából negatív figura. (A szerző vitatható történelemszemlélete a harmadik részben is érvényesül, amikor ellenszenvesre rajzolja a merkantilista politika atyját, Colbert-t, és nála a pazarlásáról elhíresült Fouquet miniszter a pozitív szereplő.) A romantikus fordulatok szempontjából azonban kétségtelenül a Milady fia, Mordaunt a legfontosabb új szereplő, aki bosszút akar állni mindenkin, akit felelősnek tart anyja haláláért, mindenekelőtt a négy muskétáson. Először azzal a hóhérral végez, aki annak idején lefejezte a Miladyt, ám előbb mindent kiszed belőle. Cserébe leleplezi magát, és elárulja igazi nevét: John Francis de Winter. Halott anyja iránti fanatikus szeretetét az sem rendíti meg, hogy nagybátyjától, Winter lordtól megtudja, hogy a Milady megmérgezte tulajdon férjét, vagyis Winter lord fivérét, aki Mordaunt apja. (Winter lord már az első részben is fontos mellékszereplő volt, a másodikban pedig az angol királyi család hűséges alattvalójaként olvashatunk róla, de a filmváltozatokból általában ő is kimarad.) Mordaunt megöli a nagybátyját, és megpróbál leszámolni a négy baráttal is. Bosszúterve kudarcot vall, mert a felrobbanó hajóról a muskétásoknak még idejében sikerül elmenekülniük, ellenben Mordaunt a tengerben fuldokolva küzd az életéért. Porthos hagyná, hogy megfulladjon, Athos viszont ki akarja menteni volt felesége fiát. „Jaj, anyám! – üvöltött fel Mordaunt lángoló tekintettel, és olyan gyűlölettel, hogy leírni lehetetlen –, csak egy áldozatot ajánlhatok fel neked, de legalább azt, akit magad is választottál volna!” Ezekkel a szavakkal a Milady fia magával rántja a mélybe Athost, akit kétségbeesett barátai rögvest meg is siratnak. Athos azonban megmenekül, miután egy feltételezhető, de le nem írt víz alatti küzdelemben tőrt döfött Mordaunt szívébe. 


A testőrök visszatérnek forgatókönyvét George MacDonald Fraser írta, akárcsak Lester testőrtrilógiájának előző két része esetében. Ezúttal azonban jóval nehezebb dolga volt, mert a Húsz év múlva ugyanolyan vaskos regény, mint A három testőr, ám a szerteágazó cselekményt ezúttal egyetlen filmbe kellett sűrítenie. Nem volt lehetőségem arra, hogy elolvassam az eredeti forgatókönyvet, így csupán a kész film alapján jelentem ki azt, hogy Frasernek ezúttal nem sikerült a tömörítés. Bizonyos cselekményszálakat nagyon megnyirbált: így például a Fronde történései, Beaufort rabságának, szökésének és átállásának meséje, továbbá az angol forradalom eseményei annyira vázlatosan jelennek meg, hogy a könyvet nem ismerő néző csak kapkodja a fejét, hogy mi történik, hogyan kerültünk hirtelen Londonba, és ki tette a nyomravezető lószőrt a milliomos páncélszekrényébe. :) (Ezeket a dramaturgiai hiányokat d’Artagnan narrációjával próbálták kiküszöbölni – kevés sikerrel.) Nagyobb baj, hogy ugyanakkor Fraser beleerőltetett a történetbe idegen elemeket is, például Cyrano figuráját és a léghajót. Történelmileg ez ellen nem lehetne kifogásunk, hiszen Hercule Savinien Cyrano de Bergerac (1619–1655) valóban a XVII. század első felében élt, amikor a cselekmény játszódik, de személye semmilyen pluszt nem ad a filmhez, még a humor szintjén sem. A léghajó motívuma viszont irreális, mert csak 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan léghajó, amelynek emberi utasa is volt, bár annyi igaz, hogy ez tényleg Franciaországban történt. Nem volt értelme visszahozni a történetbe Rochefort grófot, mert lényegében mindössze annyi a szerepe, hogy először a néző csodálkozzon a váratlan megjelenésén, utána pedig szinte csak végszavazik Justine-nek. Az önmagában még nem lenne kifogásolható, hogy a filmben a Miladynek lánya van, és nem fia, ám a hölgy hiába vív férfiakat megszégyenítő ügyességgel, összességében csupán egy gyenge Faye Dunaway-utánzatnak tűnik. Izgalmas dramaturgiai lehetőség rejlik abban, hogy a Milady lánya és Athos fia láthatóan rokonszenveznek egymással, Fraser mégsem bontja ki ezt a szálat. Mindazonáltal Justine még így is jobban uralja a filmet, mint Raoul, aki jószerivel csak ott van a „nagyok” közelében, de nem sok vizet zavar, ami részben a szerepet haloványan alakító színész hibája is. 


Az új szereplők 
A visszatérő főszereplőkről (Michael York, Oliver Reed, Frank Finlay, Richard Chamberlain, Geraldine Chaplin, Jean-Pierre Cassel) korábbi írásaimban már volt szó, így most nézzük a fontosabb új szereplőket. Mazarin bíborost Philippe Noiret alakítja, aki a franciaországi Lille-ben született 1930. október 1-jén. Szülei: Lucy Heirman és Pierre Noiret. A Centre Dramatique de l'Ouest intézményében tanult színészetet, és hét évig turnézott a Théâtre National Populaire társulatával. Ebben az időszakban találkozott Monique Chaumette-tel, akit 1962-ben vett feleségül. Hosszú házasságuk Noiret haláláig tartott, egy gyermekük született. Philippe filmkarrierje 1949-ben kezdődött a Gigi egyik parányi szerepével. Az ötvenes évek második felétől folyamatosan forgatott, legfontosabb filmjei több-kevesebb késéssel Magyarországra is eljutottak. Első emlékezetes alakítása Gabriel nagybácsi volt a Zazie a metróban (1960, Louis Malle) című új hullámos filmben. Agnès Varda is dolgozott vele, ám hazájában Yves Robert rendezése, a Boldog Alexandre (1968) tette igazi sztárrá. Különösen népszerűek voltak a vígjátékai, például az Annie Girardot-val forgatott A vénlány (1972, Jean-Pierre Blanc), A szoknyás zsaru (1977, Philippe de Broca) és folytatása, az Ellopták Jupiter fenekét (1980, Philippe de Broca), továbbá a Férfiak póráz nélkül (1975, Mario Monicelli), a Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? (1978, Ted Kotcheff) és a háromrészes Zsaroló zsaruk (1984, 1990, 2003, Claude Zidi). Emlékezetes alakításokat nyújtott drámákban is: A bosszú (1975, Roberto Enrico), A bíró és a gyilkos (1976, Bertrand Tavernier), A tatárpuszta (1976, Valerio Zurlini), Három fivér (1981, Francesco Rosi), A Saganne erőd (1984, Alain Corneau), Neruda postása (1994, Michael Radford). Bátran mert kockáztatni is, és olyan szerepeket is elvállalt, amelyek távolabb estek színészi komfortzónájától: ennek jó példája Marco Ferreri botrányfilmje, A nagy zabálás (1973), továbbá Az aranykeretes szemüveg (1987, Giuliano Montaldo), amelyben egy professzort játszott, aki homoszexualitás gyanújába kerül, vagy a Nem csókolok (1991, André Téchiné), amelyben szintén egy meleg férfi szerepét alakította. Érdekességként említsük meg, hogy nem A testőrök visszatérnek volt az egyetlen muskétásfilmje: XIII. Lajost személyesítette meg a Cyrano és D’Artagnan (1964) című filmben, illetve az öreg d’Artagnant a D’Artagnan lánya (1994) című romantikus-kosztümös történetben. Pályafutásának egyik legszebb állomása a Cinema Paradiso (1988, Giuseppe Tornatore), amelyben a mozigépészt formálta meg. A következő évben Delaplane őrnagyot játszotta nagy sikerrel Az élet és semmi más (1989, Bertrand Tavernier) című drámában. Philippe Noiret rákban hunyt el 2006. november 23-án Párizsban.


A Justine-t megformáló angol Kim Cattrall 1956. augusztus 21-én született az Egyesült Királyságban, Liverpoolban. Édesanyja, Gladys Shane Baugh titkárnő volt, apja Dennis Cattrall építészmérnök. Kim hároméves volt, amikor a család Kanadába emigrált. Előbb Londonban, majd New Yorkban tanulta a színészmesterséget. Otto Preminger Rózsabimbó (1975) című filmjében debütált, de másokhoz hasonlóan ő se jött ki jól a híresen diktatórikus rendezővel. Ezt követően évekig főleg tévésorozatokban játszott, láthattuk a Columbo, a Starsky és Hutch és a Charlie angyalai egy-egy epizódjában is. A nyolcvanas évek közepén gyorsult fel a karrierje. Első világsikere a Rendőrakadémia (1984, Hugh Wilson) című blőd vígjáték volt. Ezután Belmondóval forgatott a Montréali bankrablásban (1985, Alexandre Arcady), utána Kurt Russell-lel állt a kamera elé John Carpenter Nagy zűr Kis-Kínában (1987) című akcióvígjátékában. A Próbababa (1987) című romantikus komédia szintén tetszett a közönségnek szerte a világon. Ezután lejtmenet következett kevésbé érdekes alkotásokkal, mint az Éjféli átkelés (1988), az Ásó, kapa, nagykaland (1989), a Hiúságok máglyája (1990), az Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (1992) és a Sztriptízgyilkos (1994). Ezekben a kevésbé szerencsés években csak egy fontosabb filmje volt, a Star Trek: A nem ismert tartomány (1991), amelyben Valeris hadnagyot személyesítette meg. Bár folyamatosan foglalkoztatták, egy idő után úgy tűnt, hogy beleszürkül a másodvonalba szorult színészek népes táborába. A kilencvenes évek vége hozott számára új fordulatot: a több évadot megért Szex és New York című sorozat világszerte bombasikernek bizonyult, melynek farvizén később mozifilmek is születtek. A négy szabad szájú, a szinglilét örömeit és kudarcait kellő öniróniával átélő hősnő a tévénéző nők millióinak lettek példaképei. Ahogy az már lenni szokott, a színfalak mögött viszont nem volt minden rendben: ahogy nőtt a siker, úgy növekedtek a feszültségek a főszerepeket játszó színésznők között. Állítólag közülük Kim volt a legnehezebb eset. A művésznő mesés gázsikat tehetett zsebre Samantha Jones megformálásáért, és működésének fő terepe azóta is a televízió, ámbár olykor mozifilmekben is szerepel, például a Szellemíróban (2010, Roman Polański). Kim Cattrall háromszor volt férjnél, gyermeke nem született. Jelenleg civilben is a szinglik életét éli. 


A Raoult megszemélyesítő amerikai C. Thomas Howell 1966. december 7-én született az Egyesült Államokban, Los Angeles Van Nuys nevű negyedében. Nevében a C. a Christopher rövidítése. Szülei: Christopher N. Howell és Candice Webb. Két lánytestvére és egy fivére is van. Kaszkadőr és rodeós édesapja nyomdokait követve ő is ezeken a területeken akart érvényesülni. Négyévesen kezdett színészkedni: a The Brian Keith Show egyik epizódjában (The Little People) egy kisfiút játszott, akit egy fülorvos vizsgál meg. Ezután reklámokban szerepelt, és gyerek kaszkadőrként foglalkoztatták. A nyolcvanas években indult be a karrierje. Első komolyabb filmje az E. T., a földönkívüli (1982, Steven Spielberg) volt: Tylert alakította, Tom Howell néven szerepelt a stáblistán. Ezt követte Francis Ford Coppola drámája, A kívülállók (1983), amelyben olyan ígéretes új tehetségek játszottak még, mint Matt Dillon, Ralph Macchio, Patrick Swayze, Tom Cruise, Rob Lowe, Emilio Estevez és Leif Garrett. John Milius hidegháborús akciófilmje, a Vörös hajnal (1984) arról szól, hogy szovjet csapatok szállják meg az Egyesült Államokat, ám néhány fiatal vállalja az ellenállást: egyikőjük volt Howell. Szó volt arról, hogy ő játssza a Vissza a jövőbe (1985, Robert Zemeckis) főszerepét, de az alkotók végül Michael J. Foxot választották. Christopher legnagyobb sikere Az országút fantomja (1986, Robert Harmon) című izgalmas pszichothriller volt. Ő alakította a gyanútlan Jim Halsey-t, aki egyszer könnyelmű módon egy autóstoppost (Rutger Hauer) vesz fel a kocsijába. A férfi azonban sorozatgyilkos, aki ráadásul úgy végez újabb áldozataival, hogy Jimre tereli a gyanút. Howell játszott a 2003-as folytatásban is, amely viszont nagyot bukott. Sajnos megbukott a legendás olasz Franco Zeffirelli életrajzi filmje, Az ifjú Toscanini (1988) is, amelyben C. Thomas alakította a címszereplőt, egyik partnere a legendás Liz Taylor volt. (És ebben a filmben is szerepelt Philippe Noiret!) Howell mind a mai napig forgat, olykor főszerepeket is kap, filmjeinek többsége azonban nem jelentős, egy részük el sem jutott hozzánk. Kiemelkedik a Gettysburg (1993, Ronald F. Maxwell), a Hidalgo – A tűz óceánja (2004, Joe Johnston) és A csodálatos Pókember (2012, Marc Webb). C. Thomas Howell kétszer nősült, mindkét nejétől elvált. Első feleségétől három gyermeke született. 


Így készült a film 
A filmtörténet egyik legszellemesebb alkotója, az Angliában befutott amerikai Richard Lester nagyot bukott az Utazó koporsó (1984) című vígjátékával: a hétmillió dollárból forgatott produkció még másfél milliót sem hozott a konyhára. Lester ekkor úgy döntött, trilógiává egészíti ki világsikert aratott muskétásfilmjeit, és Dumas Húsz év múlva című regénye alapján leforgatja A testőrök visszatérnek című filmjét az öregedő muskétások kalandjairól. Nem csak egy újabb „rókabőr”-ről volt szó, hiszen Lester mindig is érdeklődött a legendás filmhősök életének kevésbé közismert időszakai iránt. Így például Sean Connery és Audrey Hepburn főszereplésével elkészítette a Robin és Marian (1976) című filmjét a sherwoodi erdő megöregedett lovagjáról és apácának állt szívszerelméről. Megbukott vele, akárcsak a Butch és Sundance – A korai évek (1979) című alkotásával, amely a még egészen fiatal Butch Cassidy és a Sundance kölyök életét követi nyomon: a két főszerepet Tom Berenger és William Katt játszotta. Lester alighanem azt gondolta, hogy harmadszorra sikerülni fog, és a középkorú muskétások története már tetszeni fog a nézőknek. Nem lett igaza, pedig eleinte jól alakultak a dolgok, leszámítva, hogy az előkészületi fázisban Lester hosszabb ideig betegeskedett. 


A szellemes-ironikus Flashman-regényeiről ismert George MacDonald Fraser megint elvállalta, hogy megírja a forgatókönyvet, és az első rész túlélő szereplőit alakító színészek is igent mondtak a folytatásra: Michael York, Oliver Reed, Richard Chamberlain, Frank Finlay, Geraldine Chaplin, Roy Kinnear és Christopher Lee. Igaz, a Lee által játszott Rochefort gróf a második rész végén meghalt (legalábbis a film ezt sugallta), így visszatérését meghökkentő meglepetésnek szánták, ami nem igazán jött be. Ami azt illeti, van még egy visszatérő színész, a francia Jean-Pierre Cassel. Ő a korábbi filmekben XIII. Lajos királyt alakította, aki viszont a történet szerint a harmadik rész idején már nem élt. Emiatt egy új szereplőt keltett életre, Cyrano de Bergeracot. Kuriózum, hogy Cassel 1964-ben szerepelt a Cyrano és d’Artagnan című filmben, ám abban még d’Artagnant személyesítette meg. Állítólag Charlton Heston szívesen eljátszotta volna Richelieu bíborost a testőrtrilógia harmadik részében is, de az események idején már a kardinális sem élt. Mindazonáltal Heston elvállalta, hogy modellt ül ahhoz a festményhez, amely Mazarin dolgozószobájában látható. Cserébe a forgatás befejezése után a képet kérte fizetségül. Magának a történetnek van még egy visszatérő szereplője, a Miladyt lefejező béthune-i hóhér (a filmben lille-i hóhérként említik). A figurát A négy testőrben Oliver MacGreevy, a befejező részben pedig Pat Roach alakította. Roachot leginkább Az elveszett frigyláda fosztogatóiból (1981) ismerhetjük: ő volt az a behemót félmeztelen férfi, aki összeverekszik Indyvel a felszállni készülő gép közelében. A Lester-film színészcseréjét egyébként az indokolta, hogy MacGreevy 1981-ben elhunyt. 


Az első két részről szóló cikkekben már szó esett arról, hogy a két producer, Alexander és Ilya Salkind lényegében becsapták a színészeket, akik csak egy film után kaptak gázsit, holott valójában kettőt forgattak velük. Az ügyeskedésből bírósági ügy lett, ennek ellenére a felkért színészek vállalták a harmadik részt is. Talán azért is, mert a két Salkindnak ahhoz már nem volt köze, a régi producergárdából csak Pierre Spengler vett részt a harmadik filmben is. A problémák egyikét a négy testőr életkora jelentette, hiszen a színészek mindegyike túlkoros volt már 1973-ban is: tíz-tizenöt évvel voltak idősebbek, mint az általuk játszott szereplők. Ez akkoriban még nem volt különösebben zavaró, mivel akkor még senki nem gondolt egy esetleges harmadik részre, és a regénybeli életkoroktól való eltérés simán elment mint Lester „szentségtörő” újításainak egyike. Ellenben Dumas Húsz év múlva című regényében a négy testőr még csak a negyvenes évei elején jár (sőt d’Artagnan mindössze harmincnyolc esztendős!), Lester harmadik filmjében azonban a színészek közül Frank Finlay és főleg Oliver Reed jóval öregebbnek látszik. (1988-ban Finlay hatvankét esztendős, Reed viszont csupán ötvenéves volt.) Reed ráadásul a nyolcvanas évek végén fizikailag már annyira rossz állapotban volt – köszvény és veseproblémák gyötörték –, hogy nem tudta saját maga megcsinálni vívójelenetei többségét, hanem dublőrt alkalmaztak helyette. A vívójeleneteket megint az első két rész trénere, William Hobbs tanította be, aki ugyan már 1973-ban túlsúlyosnak találta Reedet, ám Oliver akkor meglepően ügyesnek és szorgalmasnak bizonyult a kardforgatásban. Sőt még vakmerőnek is, mert hevességének köszönhetően a vízimalomnál játszódó jelenetben komolyan megsebesült – nem csak a cselekmény szerint. Elismerésre méltó egykori fizikai teljesítményét 1988-ban már nem tudta produkálni, ami viszont köztudomású szenvedélyét, a mértéktelen ivászatot illeti, abban megdöntötte saját régebbi rekordjait is. Ennek ellenére Hobbs utólag azt állította, hogy ő soha nem látta Reedet részegnek, de még másnaposnak sem. 


A főszereplő színészek életkoránál is komolyabb problémát jelentett a szerény büdzsé és a szűkre szabott forgatási idő. A forgatásra 17 millió dollárt irányoztak elő, ami – szakemberek szerint – egy ilyen volumenű kosztümös film esetében akkoriban már kevésnek számított. (Az 1973-as film állítólag 4,5 millióból készült.) Két tényezővel lehetett igazán takarékoskodni: az idővel és az olcsó forgatási helyszínekkel. Éppen ezért a tizenkét hetesre tervezett forgatás időtartamát nyolc (más források szerint: kilenc) hétre csökkentették. Egy Oliver Reedről szóló könyv szerint a film forgatása 1988. április 22-én kezdődött, és két hónapig tartott, míg az IMDb úgy tudja, hogy 1988. augusztus 22-étől forgattak október végéig. Tekintettel arra, hogy ezen a forgatáson hunyt el a dagi Planchet-t alakító Roy Kinnear, és ennek időpontja 1988. szeptember 20. volt, ezért az IMDb infója mondható hitelesnek. A takarékosság miatt ismét szóba került Magyarország mint olcsó forgatási helyszín, de miként tizenöt éve, az alkotók ezúttal is Spanyolországot választották. A forgatás fontosabb helyszínei a következők voltak: Madrid tartományban Talamanca del Jarama, a San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostor és a Palacio de la Fresneda, továbbá a Manzanares el Real-i vár és az aranjuezi Királyi Palota, Toledóban a Tavera Kórház és a katedrális, illetve a tartomány egyik híres építménye, a Puente de Alcántara-i híd, valamint Segovia tartományban Pedraza település és San Ildefonso királyi palotája, a La Granja. Bizonyos jeleneteket az angliai Twickenham Film Studiosban és a franciaországi Epinay-sur-Seine-ben található Studios Eclair műtermeiben vettek fel. A nehézségek sorát gyarapította, hogy a Justine szerepére kiválasztott amerikai színésznő, Rebecca De Mornay egy másik film miatt szó szerint az utolsó pillanatban kiszállt a produkcióból, és lóhalálában kellett új színésznőt keresni helyette, akit Kim Cattrall személyében találtak meg. Érdekesség, hogy pár év múlva De Mornay játszotta a Miladyt A három testőr 1993-as filmváltozatában. Ha abból az alakításából indulunk ki – ritka vérszegény, unalmas figurát formált a veszedelmes kémnőből –, akkor azt kell mondjam, Lester talán nem is járt rosszul a művésznő visszalépésével. 


A testőrök visszatérnek forgatását beárnyékolta Roy Kinnear halála. A stáb 1988. szeptember 19-én Toledo tartományban forgatta a hídnál játszódó jelenetet. Egy macskaköves kanyarban Kinnear leesett a lóról, eltörte a medencéjét, és belső vérzése keletkezett. Egy madridi kórházba szállították, ahol másnap szívinfarktusban meghalt, ami összefüggött a sérüléseivel. Ötvennégy esztendős volt. A stáb körében is igen népszerű komikus halála nagy megdöbbenést váltott ki. Lester fejében megfordult a gondolat, hogy félbehagyja a filmet, és több színész is hasonló állásponton volt. Így például Christopher Lee, aki felidézte, hogy Kinnear már az 1973-as film forgatásán is félt a lovas jelenetektől. Tizenöt évvel később és jó pár kilóval nehezebben félelmei felerősödtek, a producerek azonban elutasították azt a kérését, hogy dublőrt alkalmazzanak helyette. Ez meglehetősen szívtelen döntésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a színésznek ebben a filmben kevés lovas jelenete van, vagyis nem hangzik túl hihetően, hogy egy dublőr szerződtetése számottevő pluszköltséget jelentett volna a produkció számára. A főszereplők, a rendező és a producerek találkoztak Kinnear özvegyével, Carmel Cryan színésznővel. Megegyeztek vele arról, hogy az elhunyt művész iránti tiszteletből befejezik a forgatást, és a filmet az ő emlékének ajánlják. Ennek az infónak valamelyest ellentmond az a tény, hogy az asszony nem vett részt az angliai díszbemutatón, sőt pert indított a produkciós cég és a rendező ellen, mert szerinte a sietős forgatás, valamint az idő- és pénzspórolásnak hitt antihumánus döntések vezettek férje halálához. Az ügyben vizsgálták a kórház felelősségét is, hogy a színész megkapta-e a szakszerű ellátást, sérülései ugyanis állítólag önmagukban nem voltak életveszélyesek. 1991-ben a család 650 ezer font kártérítést kapott. Richard Lester a barátjának tekintette Kinneart, szinte mindegyik filmjében szerepeltette, ezért is érthetetlen, hogy miért nem állt mellé határozottan, amikor a színész dublőrt kért maga helyett. Sőt a tárgyaláson olyan tanúvallomások hangzottak el, hogy Lester megkövetelte a barátjától, hogy vágtában menjen át a hídon, pedig tudott arról, hogy a helyszín veszélyes és Kinnear nem jó lovas. A tragédia miatt Lester 1991-ben abbahagyta a filmrendezést. Kinnear három gyermeket hagyott árván, két kislányt és egy fiút. Az 1978-ban született fiú, Rory Kinnear szintén színész lett. Egyik nővére, Kirsty is a szakmában dolgozik mint casting-asszisztens, a másik, a koronavírusban tavaly elhunyt Karina (1972–2020) testi-szellemi fogyatékos volt. 


A testőrök visszatérnek ősbemutatóját stílszerűen Franciaországban tartották 1989. április 19-én. Írországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Portugáliában a film szintén eljutott a mozihálózatba, a legtöbb országban azonban videokazettán jelentették meg, vagy a televízióban mutatták be. A magyar közönség is a tévében láthatta, legelőször 2001. október 19-én az m1-en. (A szinkronhangok többsége ugyanaz volt, mint az első két részben.) Idővel más hazai tévécsatornák is műsorukra tűzték. Kritikai fogadtatása negatívnak mondható, sokan kifejezetten rossz filmnek tartják. Jómagam nem teljesen értek egyet ezzel a véleménnyel. A testőrök visszatérnek valóban nem ér fel a trilógia első két részéhez, ugyanakkor szerintem lényegesen jobb, mint a későbbi muskétásfilmek, melyek egy része ráadásul lényegesen kedvezőbb anyagi feltételek mellett készült. Fraser és Lester humorára ezúttal leginkább az önirónia jellemző: a film gyakran megidézi, sőt olykor ki is parodizálja 1973-as elődje egy-egy jelenetét. Meglehet, ennek az is egyik oka lehet, hogy a rendező állítólag nem kapott engedélyt arra, hogy flashbackek formájában felidézze saját korábbi testőrfilmjei egy-egy kulcsjelenetét. Jó példa az öniróniára a nyitójelenet, amelyben egy kéz lassan kihúz egy kardot a hüvelyéből. Az 1973-as filmben ezután d’Artagnan és apja csörtéjét láthatjuk, a ’89-es befejező részben viszont a pufók Planchet-t, amint a mestergerendán ülve kaját próbál lopni egy kard végére erősített favilla segítségével. Ebből nagy kalamajka kerekedik, ami rögvest fel is idézi az első film azon jelenetét, amelyben a pénztelen muskétások hasonlóan szemtelen módon szereztek maguknak ennivalót egy fogadóban. 


A négy testőr narrátora Porthos volt, de csak a film elején és végén hallhattuk őt. A testőrök visszatérnek narrátora d’Artagnan, akinek elsősorban az a dramaturgiai feladata, hogy szavaival valamiféle összefüggést teremtsen az egymáshoz kissé lazán kapcsolódó epizódok között. Amikor a lovon ülő d’Artagnan a szolgájával odaér a malomhoz, ahol Aramis épp egy szépasszonnyal hentereg, egy támadó rá akar ugrani, hogy lerántsa a lováról, ám elvéti az ugrást: hasonló geget láthattunk A három testőrben akkor, amikor a főhősök útban Anglia felé a bíboros csapdáiba ütköznek. Amikor a látszólag csak a tudományok iránt érdeklődő Raoul bajba jutott apja segítségére siet, éppoly ügyes és fürge a kardvívásban, mint amilyen d’Artagnan volt az első filmben. Erre a hasonlóságra egyébként maga d’Artagnan hívja fel Athos figyelmét. Justine és a testőrök összecsapására egy kolostor udvarán kerül sor, ahogyan a muskétások és Richelieu gárdistáinak összecsapására A három testőrben. (Még a forgatási helyszín is ugyanaz volt, a toledói Tavera Kórház udvara.) Abban a londoni házban, ahol a testőrök rajtaütnek Justine-en, Athos egy trükkös szék fogságába esik. Fia megpróbálja kiszabadítani őt, de nem igazodik el a gyertyatartónak álcázott különféle gépkarok között, és egy olyat ránt meg, amitől megnyílik egy csapóajtó, és Athos a székkel együtt a mélybe zuhan. Ehhez hasonló jelenetet láthattunk A három testőrben, amikor a sebesült Athos egy kút kávájára ült, hogy felhajtson egy pohár bort, és közben egyre hátrébb dőlt, és végül belezuhant a kútba. A két film befejezésében is van hasonlóság. Az 1973-as alkotásban azt láthattuk, hogy d’Artagnant testőrré avatják: a távolabb ülő XIII. Lajos király a kezével mosolyogva int üdvözlete jeléül, aztán a következő pillanatban unott arckifejezéssel legyint egyet. A harmadik rész végén a királyné köszönti üdvözlésre emelt kézzel a palota előtt felvonuló menetet. Amikor a testőrök érkeznek az erkélye alá, dühös arckifejezéssel engedi le a kezét, hiszen a négy barát meghiúsította a terveit. A királyné egyébként szintén nagy változáson ment keresztül az előzmények és a harmadik rész között eltelt húsz év alatt: az első két részben még rokonszenves és védelemre szoruló nőként látjuk, a harmadikban viszont már ellenszenves, felszínes és meggondolatlan uralkodóként. Egykori bizalmasáról, Constance-ról húsz év után már csak így beszélt a szeretőjének, Mazarinnek, amikor a muskétások kerültek szóba közöttük: „A varróasszonyom, szegény csacska cafka, meghalt az egyikük miatt. Rongyokban kellett járnom hetekig.” 


A testőrök visszatérnek (The Return of the Musketeers / Le retour des mousquetaires / El regreso de los mosqueteros, 1989) – angol–francia–spanyol történelmi kalandfilm. Id. Alexandre Dumas Húsz év múlva című regényéből a forgatókönyvet írta: George MacDonald Fraser. Operatőr: Bernard Lutic. Zene: Jean-Claude Petit. Díszlet: Michael Seirton. Jelmez: Yvonne Blake. Vágó: John Victor Smith. Rendező: Richard Lester. Főszereplők: Michael York (D’Artagnan), Oliver Reed (Athos), Frank Finlay (Porthos), Richard Chamberlain (Aramis), C. Thomas Howell (Raoul), Kim Cattrall (Justine de Winter), Geraldine Chaplin (Anna királyné), Roy Kinnear (Planchet), Christopher Lee (Rochefort), Philippe Noiret (Mazarin bíboros), Eusebio Lázaro (Beaufort herceg), Alan Howard (Oliver Cromwell), David Birkin (XIV. Lajos), Bill Paterson (I. Károly), Jean-Pierre Cassel (Cyrano de Bergerac), Pat Roach (a lille-i hóhér). Magyarországi bemutató: 2001. október 19. (Magyar Televízió). 

MÉG TÖBB DUMAS! 





MÉG TÖBB MICHAEL YORK! 





MÉG TÖBB OLIVER REED! 



MÉG TÖBB RICHARD CHAMBERLAIN! 

SZABADLÁBON VELENCÉBEN

Minden idők egyik legnépszerűbb és legrokonszenvesebb francia filmsztárja, Jean-Paul Belmondo öt filmet forgatott Georges Lautner rendezővel. Második filmjük, a Szabadlábon Velencében (1980) elkészítését első közös munkájuk, a Zsaru vagy csirkefogó (1979) nagy sikere tette lehetővé: mindkét bűnügyi vígjáték a Gaumont cég produkciójában valósult meg. A művészpáros további közös filmjei: A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). Az alkotók maguk sem titkolták, hogy a Szabadlábon Velencében elsődleges célja az volt, hogy rendhagyó módon mutassák be a népszerű olasz város nevezetességeit, és lehetőséget adjanak arra, hogy Belmondo egyszerre csillogtassa meg komikusi képességeit és akrobatikus ügyességét. A filmet fanyalogva fogadták a kritikusok, ami szerepet játszott abban, hogy a Szabadlábon Velencében végül nem lett annyira sikeres, mint a Zsaru vagy csirkefogó, mindazonáltal az új évezredben már a legnépszerűbb Belmondo-produkciók között tartják számon. 


A cselekmény
A vagány szélhámost, Alexandre Duprét hétvégi kimenőre engedik a börtönből. Hősünk hasznosan akarja tölteni a gyorsan elröppenő időt, ezért az éjszaka közepén betör egy pompás villába, hogy elraboljon egy értékes festményt. A tulaj felesége ugyan tetten éri, de semmi gond, hiszen a betörő férfias és gáláns, a festmény pedig biztosítva van, így semmi akadálya annak, hogy a páros az ágyban jobban megismerje egymást. Alexandre tisztességes bűnözőtől elvárható módon másnap visszatér a börtönbe. Annyira hihetően ígéri meg, hogy megjavul, hogy hamarosan szabadon is engedik. Hol másutt is pihenhetné ki magát, mint egy milliomosokat szállító luxushajón? Persze úgy izgalmasabb, ha maharadzsának adja ki magát, mert így máris komoly esélye van arra, hogy elsózzon egy kódexmásolatot egy éltes dámának. Megjelenik azonban egy fiatal és gyönyörű hölgy, Pamela, aki egy gyémántbánya tulajdonosa. Alexandre szinte pillanatok alatt meghódítja az elragadó teremtést, és azonnal elválaszthatatlanok lesznek. A harmadik napon viszont egy távirat érkezik: Pamela tönkrement. A drámai hírtől lesújtott hölgy aléltan omlik Alexandre karjaiba, aki segítőkészen felajánlja, hogy megvásárolja kedvese megmaradt értékeit, az ékszereket. Másnap derül ki, hogy mindketten átverés áldozatai lettek: az ékszerek éppúgy hamisak, mint az értük kapott pénz. A két szélhámos először látványosan felháborodik a másik arcátlanságán, majd együtt nevetnek a közös felsülésen, és megállapodnak abban, hogy egy közös akció érdekében egyesítik erőiket. 


A kiszemelt balek nem más, mint a vagyonos, de kissé ügyefogyott Helmut von Nassau (a magyar szinkronban: Helmut von Offenburg), akit elkápráztatnak Pamela valóban megnyerő bájai. A hölgy „fivére”, Alexandre, a daliás katonatiszt persze éberen felügyeli húga erényeit. A fülig szerelmes Helmut meghívja a „testvéreket” a birtokára. Innen már a bevált forgatókönyv szerint zajlanak az események: a kellő pillanatban érkező távirat immár a „testvérek” tönkremenetelének hírét hozza. Pamela ezúttal Helmut karjaiba alél, Alexandre pedig, ahogy egy régi vágású katonatiszttől elvárható, bejelenti, hogy megteszi, ami ilyenkor egy becsületes férfi kötelessége. A szobájába megy, hogy felakassza magát a csillárra. Természetesen ez is a tervük része: Pamela majd a folyosón köhécseléssel jelt ad, mire Alexandre kirúgja maga alól a széket, ám a „húga” és annak udvarlója idejében megmenti. Arra viszont senki nem számít, hogy a folyosón előbb egy alkalmazott kezd el köhécselni, és emiatt Alexandre idő előtt akasztja fel magát. Nagy nehezen sikerül kiszabadulnia szó szerint szorult helyzetéből. Felháborodottan ront be a „húga” szobájába, ahol in flagranti éri őt Helmuttal. Hamar tisztázódik minden félreértés, és megtudjuk, hogy Pamela inkább a megkopasztás törvényes módját választotta: feleségül megy Helmuthoz. Alexandre áldását adja a párra, és útnak indul Velencébe, hogy ott próbáljon szerencsét. S az igazi félreértések és kalandok még csak ekkor kezdődnek… 


Néhány fontosabb mellékszereplő 
Georges Lautner rendező karrierjét a Zsaru vagy csirkefogó, Belmondóét pedig a Félelem a város felett című filmről szóló írásomban már ismertettem, szóval most nézzük a fontosabb mellékszereplőket! A Pamelát megformáló Mirella D'Angelo 1956. augusztus 16-án született Olaszország fővárosában, Rómában. 1974-ben kezdett filmezni, a Terminal című giallóban játszotta első szerepét. Ezután Marino Girolami (alias Franco Martinelli) bűnügyi drámája, az Italia a mano armata (1976) következett, majd Sergio Sollima rendezésében egy Sandokan-film, A tigris még él: Sandokan, a felkelő (1977). Nemzetközi hírnevét Tinto Brass botrányfilmjének, a Caligulának (1979) köszönhette. Ebben Mirella alakította a szépséges Líviát: esküvője napján erőszakolja meg őt az őrült császár, aki ráadásul a délceg férjet, Proculust is megbecsteleníti. A művésznő csupán egy parányi szerepet kapott Fellini egyik legvitatottabb filmjében, A nők városában (1980). Mirella hazánkban is járt, mivel Az isztambuli vonat (1981, Gianfranco Mingozzi) című négyrészes tévésorozatot részben Magyarországon forgatták. Filmográfiájából említést érdemel még Dario Argento horrorja, a Tenebre (1982), a Lou Ferrigno és Sybil Danning nevével fémjelzett Herkules, a világ ura (1983), továbbá A nulladik lakosztály (1988) című thriller és A tévedések pápája (1991) című komédia. Mirella 2018-ban állt mind ez idáig utoljára a kamerák elé. A fekete bőrű szépséget alakító Von Gretchen Shepardnek a Szabadlábon Velencében volt az egyetlen filmszerepe. A világháló alapján mindössze annyit lehet tudni róla, hogy 1974-ben ő volt Miss Black America. Tagja volt az 1978-ban alakult Peter Jacques Band nevű együttesnek, amely jelen sorok írójának egyik kedvenc diszkóslágerével (Walking on Music) futott be. 


Egyik nagy kedvencem volt – főleg kamaszkoromban – a Ginát megszemélyesítő göndör fekete hajú, érzéki szépség, Carla Romanelli. A díva 1949. augusztus 23-án született az olaszországi Arezzóban. Színészi karrierje 1968-ban kezdődött. Korai filmjei nem különösebben jelentős alkotások, zömmel erotikus vígjátékok, amelyekben elsősorban külső adottságait tudta kamatoztatni. A televízióban bíztak rá először komolyabb főszerepet: Olenkát játszotta egy 1973-as Csehov-adaptációban. Ezután is igent mondott a kommerszfilmekre – közülük említést érdemel Umberto Lenzi ún. „poliziottesco” filmje, a Milano rovente (1973) és az Ursula Andress bájaira épülő Az ápolónő (1975, Nello Rossati) –, de már művészi igényű alkotásokba is meghívták. Fred Haines igényes Hermann Hesse-filmjében, A prérifarkasban (1974) Max von Sydow, Pierre Clémenti és Dominique Sanda partnereként játszott. Pályájának fontos periódusát jelenti a magyarországi korszak, melyet két tévéfilm keretez: Horváth Z. Gergely Krúdy-adaptációja, a Napraforgó (1976) és Nemere László drámája, a Segítsetek, segítsetek! (1977). Ez utóbbiért Carla az 1978-as Monte-Carlói Nemzetközi Televíziós Filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. A két tévéfilm között két kiváló mozifilmet is forgatott: Sándor Pál egy tüdőszanatórium olasz betegének szerepét bízta rá a Herkulesfürdői emlékben (1976), míg Makk Károly – Hunyady Sándor novelláját feldúsító – filmjében, az Egy erkölcsös éjszakában (1977) a labilis idegzetű örömlányt, Bellát formálta meg. Érzelmi szálak is fűzték Magyarországhoz: romantikus viszonyt folytatott előbb Ragályi Elemér operatőrrel, majd Lukács Sándor színművésszel. Mozifilmjeivel párhuzamosan a televízióban is dolgozott: a magyar nézők is láthatták az Alfa holdbázis (1976) és Az Angyal visszatér (1979) azon epizódjait, amelyekben szerepelt. Filmográfiájából emeljük ki még a Rendőrgyilkos (1983, Roberto Faenza) című bűnügyi drámát és egykori hazánkfia, Peter Sasdy erotikus drámáját, a Pia Zadora főszereplésével forgatott A magányos hölgyet (1983). Carla Romanelli a nyolcvanas évek második felében felhagyott a filmezéssel, de nem szakított a művészetek világával. Évek óta kultúrmenedzserként tevékenykedik, tavaly például Balatonfüreden láthatták a nézők, ahol magyar verseket mondott olasz nyelven egy nemzetközi költőversenyen. 


A Kamal herceget alakító olasz színész, Paolo Bonacelli 1937. február 28-án született Rómában. Számtalan sikeres filmszerepe ellenére elsősorban színpadi színésznek tartja magát, mellesleg a világot jelentő deszkákon gyakrabban is jutott főszerepekhez. 1964-ben kezdett filmezni, tévés produkciókba is gyakran meghívták. Az 1970-es években bontakozott ki a karrierje: jeles filmrendezők híres filmjeiben kapott fontos szerepeket. Liliana Cavani Milarepa (1974) című drámájában Balázsovits Lajos partnere volt, Francesco Rosi pedig két filmben is foglalkoztatta (Kiváló holttestek, 1976; Krisztus megállt Ebolinál, 1979). 1976-ban játszott Ugo Tognazzi Helytelen gondolatok című erotikus vígjátékában és Mauro Bolognini míves drámájában, A Ferramonti-örökségben. Bonacelli a hetvenes évek három hírhedt botrányfilmjében is fontos karakterszerepeket alakított: az Elnököt formálta meg Pier Paolo Pasolini sokkoló alkotásában, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975), Rifkit, a besúgót az Éjféli expressz (1978, Alan Parker) című börtöndrámában és Cassius Chaerea testőrparancsnokot Tinto Brass félpornó szuperprodukciójában, a Caligulában (1979). Ez utóbbiban – mint fentebb említettem – Mirella D’Angelo is szerepelt, de a két színésznek sem ott, sem ebben a Belmondo-filmben nem volt közös jelenete. A nyolcvanas években készült produkciók közül feltétlenül ki kell emelni Michelangelo Antonioni Az oberwaldi titok (1981) című kamaradrámáját, Marco Bellocchio Pirandello-adaptációját, a IV. Henriket (1984), Lina Wertmüller maffiadrámáját, a Camorrát (1986) és Liliana Cavani Szent Ferencről készült mozifilmjét, a Francescót (1989). A kilencvenes években Bonacellit már az olasz színjátszás meghatározó egyéniségei között emlegették, aki irigylésre méltó munkabírással játszott filmen, színpadon és a televízióban. Az új évezredben kisebb-nagyobb szerepeket kapott részben Olaszországban forgatott hollywoodi produkciókban is. 2016-ban játszott a Pasolini-gyilkosságot feldolgozó Az összeesküvés című filmben. 2020-ban két filmjét is bemutatták, és javában készül két újabbra. 


Így készült a film 
Belmondo és Georges Lautner első közös filmje, a Zsaru vagy csirkefogó kiugró sikert aratott, közel négymillió (3 950 691) francia nézőt vonzott. Ezen felbuzdulva a Gaumont filmgyártó cég bizalmat szavazott az újabb produkciónak, amelynek forgatása már akkor elkezdődött, amikor a végleges forgatókönyv még el sem készült. Lautner így nyilatkozott Belmondóval való munkakapcsolatáról: „Elég sokat vitatkozunk a forgatókönyv megírása előtt és alatt. Aztán ki-ki megteszi a maga észrevételeit. Amikor Belmondo valamely részletkérdésben nem ért velem egyet, egészen finoman adja tudtomra, mondhatnám, szinte szemérmesen. Jean-Paul Belmondo tartózkodó és szemérmes ember. […] Udvariasak a kapcsolataink, semmi hangoskodás, semmi haszontalan vita. Ha valami nem tetszik neki vagy bosszantja, ki kell találni a mélyebb okait, és eszerint kell változtatni a filmen.” A sikeres csapaton viszont senki nem akart változtatni, így a Szabadlábon Velencében stáblistája majdhogynem megegyezik az előző filmével: a forgatókönyvet ismét Jean Herman és Michel Audiard írta, Henri Decaë volt az operatőr, Philippe Sarde komponálta a kísérőzenét, Paulette Breil tervezte a jelmezeket és Michelle David volt a vágó. A színészek között is voltak visszatérő arcok: Michel Galabru, Georges Géret, Michel Beaune, Charles Gérard, Tony Kendall (róluk a korábbi Belmondo-filmek kapcsán már írtam). Belmondo egy 2014-es L’Express-interjúban azt mondta, hogy színész barátai számára inkább hátrányt, mint előnyt jelentett az, hogy jóban voltak vele: állítólag többször is megesett, hogy azért nem kaptak meg egy-egy szerepet, mert hűségesek voltak hozzá. 


Belmondo visszaemlékezései szerint számos rendezője nem igazán kedvelte a látványos akciójeleneteket, mert túl bonyolult volt leforgatni őket. Lautner viszont kifejezetten szerette, ha ilyen jeleneteket kellett felvenni, és persze Belmondo soha nem fogyott ki az ötletekből. Mindazonáltal a Szabadlábon Velencében esetében Lautner is ódzkodott kissé az akciójelenetektől, mivel a forgatás idején a városban árvíz volt, a Szent Márk tér is víz alá került. A forgatás nehézségeit szemlélteti az utolsó jelenetek egyike, amelyet három részletben vettek fel. A cselekménysor úgy kezdődik, hogy a Belmondo által alakított Alexandre egy száguldó motorcsónakból egy helikopterre kapaszkodik fel, és így menekül az őt üldöző motorcsónakos rendőrök elől. Kezdetként a sztár elrugaszkodott a hajóról. Ehhez a csónak és a helikopter sebességét össze kellett hangolni. Amikor elkapta a helikopter létráját, Belmondónak észrevétlenül rögzítenie kellett magát, nehogy baleset történjen, ha véletlenül elengedné a létrát: a színész csuklójára egy kampót erősítettek, amelyet rá kellett akasztania a létra egyik fokára. Amikor landolt a helikopter, Belmondónak – persze szintén észrevétlenül – ki kellett szabadítania magát a rögzítésből. Szokásához híven kaszkadőr nélkül játszotta végig a jelenet minden egyes mozzanatát. Belmondo szerint a látványos végeredményen felbuzdulva döntöttek úgy Lautnerrel, hogy a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984) című filmjükbe is beletesznek egy hasonló jelenetet, motorcsónak helyett autóval. 


Mivel Velence nem alkalmas helyszín az autós üldözésekhez, ezért Lautner azt javasolta, hogy Dupré úgy érkezzen a hotelbe, hogy motorcsónakja teljes sebességgel becsapódik a szálloda portájára. Ezt a jelenetet is több részletben vették fel. Belmondo jó barátja, az Abdel Fahradot alakító Charles Gérard így idézte fel ezt a munkanapot: „Féltem, amikor a Szabadlábon Velencében egyik jelenetében a hajónak át kellett szakítania a velencei gátat, és egy szállodába kellett érkeznie. A legkisebb hullám is 10-20 cm-re eltéríti a hajót, elég egy semmiség, és a hajó darabokra törik a pontonhídon. Annál inkább féltem, mert hat hónappal ezelőtt részt vettem egy velencei James Bond-forgatáson, ahol már történt hasonló eset. Persze az amerikaiak semmit sem kockáztattak, hiszen kaszkadőrrel csinálták… De mikor a Szabadlábon Velencébent forgattuk, Jean Paul azt mondta: »Majd én megcsinálom…«” (A Gérard által említett Bond-kaland az 1979-ben bemutatott Holdkelte volt, amely egyébként hivatalosan nem amerikai film, hanem angol–francia koprodukció, javarészt európai művészekből álló stábbal. Ennek egyik jelenetében a 007-es gondolája légpárnássá változik a szárazföldön. A felvétel csak az ötödik alkalommal sikerült, mert az instabil járműből a Bondot alakító Roger Moore [vagyis a kaszkadőrje] az első négy alkalommal a vízbe esett.) A Szabadlábon Velencében forgatása 1979 második felében zajlott. A velencei hoteljelenetek helyszínéül a Hotel Danieli szolgált. Bár a cím alapján a tájékozatlan néző hajlamos azt hinni, hogy az egész történet a lagúnák városában játszódik, valójában a cselekmény elején és végén vannak franciaországi helyszínek is. A báljelenetet például a Seine-et-Marne megyei Ferrières-en-Brie csodálatos kastélyában vették fel, amely 1855 és 1859 között épült, és Franciaország legnagyobb és legfényűzőbb XIX. századi kastélyának számít. A tulajdonos, a Rotschild család 1975-ben ajándékozta az épületet a Párizsi Egyetemnek (Université de Paris). Alexandre egy kis francia község, Boissy-L'Aillerie repülőterén mutatta be kaszkadőrmutatványait, a börtönjelenetet pedig Corbeil-Essonnes-ban, a rue Feray 26. szám alatt található börtönben forgatták. Amikor hősünk Velencéből visszatér a francia fővárosba, konvoja végighalad a Champs-Élysées-n, láthatjuk a Diadalívet és az Elysée-palotát is. A kitüntetést Alexandre az Invalidusok háza előtti sétányon kapja meg. 


A fogadtatás 
A Szabadlábon Velencében volt Belmondo és barátja, René Chateau 1979-ben alapított közös filmforgalmazó cége, a Cerito–René Chateau Distribution első filmje, amelyet 1980. március 26-án mutattak be a francia mozik. Párizsban egyszerre 40 moziban kezdték játszani, 13-mal többen, mint az előző évben a Zsaru vagy csirkefogót. 274 697 néző váltott jegyet rá, amivel korábban egyetlen Belmondo-film sem büszkélkedhetett, még az olyan kasszasikerek sem, mint a Riói kaland (1964), A nagy zsákmány (1969), a Borsalino (1970), A betörés (1971), a Félelem a város felett (1975), Az állat (1977) vagy éppen a sokat emlegetett Zsaru vagy csirkefogó (1979). Természetesen a premier hetében a Szabadlábon Velencében vezette a francia mozis toplistát, és ezt a pozícióját még három hétig meg tudta őrizni annak ellenére, hogy a nézőszám hétről hétre jelentősen csökkent: mindjárt a második héten több mint százezerrel esett vissza a látogatottság. A visszaesés legfőbb oka a szinte egyöntetű negatív kritikai visszhang volt. Belmondót ugyanis a korai Godard-filmek miatt elkönyvelték új hullámos színésznek, és a kritikusok évek óta fáradhatatlanul azon fanyalogtak, hogy miféle kommerszekben tékozolja el a tehetségét. Számukra a Szabadlábon Velencében jelentette az abszolút mélypontot: a nouvelle vague emblematikus sztárja piros pöttyös alsónadrágban lóg egy helikopterről Velence fölött! Skandalum! Bár a film jobban indult, mint a Zsaru vagy csirkefogó, végül mégis rosszabbul teljesített: összesen 2 876 016 nézőt vonzott, míg az elődje 3 950 691-et. Igaz, ez még korántsem mondható bukásnak, hiszen jó néhány korábbi Belmondo-film teljesített ehhez hasonlóan vagy még gyengébben.


Az NSZK-ban a két film látogatottsága között a franciánál is nagyobb volt a különbség: ott a Zsaru vagy csirkefogót hárommillióan látták, a Szabadlábon Velencébenre viszont csak 1 073 344 néző volt kíváncsi. Spanyolországban még rosszabb volt a zárómérleg: 374 692 néző. Belmondo kezdetben védte a filmet, és cáfolta azt a gyakran hangoztatott véleményt, hogy vele próbálnak eladni minden mozgóképes gagyit. Azt állította, hogy hatféle verziót találtak ki a történetre, mire megtalálták a legjobbat. (Milyen lehetett az előző öt, mert azért ennek a filmnek tényleg nem a sztori a legnagyobb erőssége?!) Később így fogalmazott: „Rendben, az igaz, hogy a forgatókönyv nem volt valami csodás. Csakhogy míg a kritika és a közönség fantasztikusnak találja, ha egy olasz filmben a főhős az elejétől a végéig gatyában mászkál, addig, ha én teszem ugyanezt, az csaknem felháborító. A franciák szörnyen intoleránsak a saját filmjeikkel…” A Szabadlábon Velencében magyarországi premierje eredetileg 1981. augusztus 27-én lett volna, de november 19-ére halasztották. A csúszás oka az volt, hogy hosszas alkudozás után a magyar fél végül mégis megvásárolta a Zsaru vagy csirkefogót, és célszerűnek látszott előbb azt bemutatni. A Szabadlábon Velencébent 1981-ben a magyar mozik 1289 előadásban játszották, a filmre 467 421 néző váltott jegyet. Magyar kritikai fogadtatását nagyjából ugyanaz a fanyalgás jellemezte, mint a franciát. 


Magyar kritikai visszhang 
„Csak nagy ritkán hagyja lankadni nézője figyelmét Lautner filmje. Újra elsülnek a jól bevált patronok (s megint megfájdul tőlük a mozilátogató oldala, oly nevettetőek), s ha éppen fogytán az ötlet, betétként a francia bulvárkomédiák legelcsépeltebb (ám határtalanul kacagtató) eszközéhez fordulnak az alkotók: a quidproquo-jelenethez. Párhuzamosan bonyolódik a színpadon (bocsánat, a vásznon) több szélhámosság, a gyanútlan kívülállók senkiről nem tudják, kicsoda, ki, miért, mit csinál, ki lő kire. A kifáradás jele az ilyen sablon, kérdéses, a következő kaptafafilmre futja-e a lendületből. A Szabadlábon… még nagyon mulatságos, s ebben nagy szerepe van a kiváló magyar szinkronnak. Igazi öröm hallani, mennyire élvezi Sztankay István ezt a Belmondóval közös játékot.” 
(józsa: „Szabadlábon Velencében”. In: Magyar Nemzet, 1981. november 19., 4. o.) 


„Kevesebb több lett volna – így fogalmazhatnám meg elöljáróban a Szabadlábon Velencében című (kérdés a szinkronhoz: mennyivel jobb ez a cím, mint az eredeti, A bohóc?) színes, francia–olasz bűnügyi filmről alkotott véleményemet. Ez a kevesebb pedig az lett volna, ha a rendező, teszem azt, megelégszik azzal, hogy nagystílű francia szélhámosát feltételes szabadlábra helyezése után mindjárt elutaztatja Velencébe, és egyszerűen hagyja, hogy az a mi gyönyörűségünkre – mert hogy gyönyörűség a nézőnek, amit Jean-Paul Belmondo sablonos szerepeiben az arcával, a kezével, a lábával művel, ahhoz nem fér kétség – a hivatásának, értsd: a bűnözésnek éljen. Ám Georges Lautner úgy érezte, a kevesebb nem több, és feltehetően a forgatókönyvíró Michel Audiard-tól és Jean Hermantól is indíttatva, a többet választotta.” 
(O. I.: „Szabadlábon Velencében”. In: Film, Színház, Muzsika, 1981. november 21., 11. o.) 


„Elsősorban Georges Lautner a gyanús! Gyors egymásutánban a második hosszan tartó unalmat árasztó és követhetetlenül bonyolult meséjű Belmondo-filmnek, a Zsaru vagy csirkefogó után a Szabadlábon Velencébennek is ő a rendezője. Hallani vélem szinte, amint az ismert rendezői tölcsért a szájához emelve azt mondja: »Jean-Paul, te csak ne csinálj semmit! Azaz csináld ugyanazt, amit eddig, immár huszonhat korábbi filmedben. Csibészes mosoly, könnyed elegancia, csípőből tüzelés, csillárról ugorj a legjobb csajok ágyába, és erkélyről vagy helikopterről a tengerbe, meg ilyenek. Ezt zabálja a közönség, meg a nevedet, csak változtatni ne próbálj, maradj örökre ilyen egyformának, és a kasszát én garantálom!« Ez már olyan sematikussá vált, hogy feltehetően Sztankay István is, a Pannóniában, a hangját küldi csak be a stúdióba a szinkronfelvételre, mert dolgozik az magától is, miközben ő a kávéját kortyolgatja kint a büfében. S voltaképp külön címet is felesleges kiagyalni e filmeknek, annyi elég lenne mindegyiknek, hogy Belmondo, mert erről szól, más nincs benne.” 
(Barabás Tamás: „Szabadlábon Velencében”. In: Tükör, 1981. november 29., 3. o.) 


Szabadlábon Velencében (Le guignolo / Il piccione di piazza S. Marco, 1980) – olasz–francia bűnügyi vígjáték. Forgatókönyv: Jean Herman és Michel Audiard. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Jean André és Lorenzo Baraldi. Jelmez: Paulette Breil. Vágó: Michelle David. Rendező: Georges Lautner. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Alexandre Dupré), Michel Galabru (Achille Sureau), Georges Géret (Joseph felügyelő), Carla Romanelli (Gina), Von Gretchen (Caroline), Mirella D'Angelo (Sophie / Pamela), Pierre Vernier (Helmut von Nassau), Paolo Bonacelli (Kamal herceg), Michel Beaune (Louis Fréchet), Tony Kendall (Fredo), Charles Gérard (Abdel Fahrad). Magyarországi bemutató: 1981. november 19. 

(Fenti szöveg megírásához felhasználtam azt az ismertetőt is, melyet évekkel ezelőtt én írtam a Wikipédiára.) 

MÉG TÖBB BELMONDO! 





ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?