„Húszéves voltam.
Ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor.
A szerelem, az eszmék, a család felbomlása,
a felnőttek világába illeszkedés, mindez rád szakad.
Nincs helyed a földön.”
(Paul Nizan: Aden Arabie)
Tudomásom szerint a hazai filmszínházak nem mutatták be az olasz Fernando Di Leo (1932–2003) egyetlen mozifilmjét sem. Ez persze tökéletesen érthető, ugyanis ezek a művek a hatvanas-hetvenes években jócskán próbára tették az olasz cenzorok és a nézők tűrőképességét is az erőszak és szexualitás meglehetősen érzékletes megjelenítése miatt. Egyik leghíresebb alkotása, az 1978-ban bemutatott Húszévesnek lenni különösen felkavarta a kedélyeket, hiszen a két fiatal hősnő szexuális színezetű kalandozásai a filmtörténet egyik legmegdöbbentőbb nemierőszak-jelenetébe torkolltak. Ennek forgatásán a két főszereplő – Gloria Guida és Lilli Carati – állítólag többször is rosszul lett, noha például Gloria a La Minorenne (1976) című korábbi filmjében már játszott egy olyan lányt, aki nemi erőszak áldozatául esik. A művésznő egyébként Di Leo alkotásában nemcsak színésznőként vett részt, hanem ő énekli a zenei vezérfonalnak tekinthető címadó dalt is. A brutális finálé miatt a filmet levették a műsorról, és a rendezőnek újra kellett vágnia az egészet: több jelenetet ki kellett hagynia, a megmaradt jelenetek sorrendje is változott, s a hivatalos verzió happy enddel ér véget. A Húszévesnek lenni eredeti rendezői változata 2004-ben jelent meg DVD-n. Az új évezredben kultuszfilmnek számít, akárcsak a direktor jó néhány más alkotása, melyekből maga Quentin Tarantino is szívesen kölcsönöz ötleteket.
A történet
Fiatalok ébredeznek a tengerparton, feltehetően egy átmulatott éjszaka után. Egy meztelen pár és két lány indulás előtt megfürdik a tengerben. A lányok összeismerkednek: a szőkét Liának, a barnát Tinának hívják, mindketten húszévesek. Nincsen semmi különösebb tervük, hogy mit csináljanak, így egymáshoz csapódnak, s hamarosan a sztráda szélén állva látjuk stoppolni őket. Nincsen túl sok szerencséjük, pedig Tina még a bájait is bedobja, hogy ingyen fuvarhoz jussanak. Végül egy nyitott tetejű sportkocsi megáll nekik. Két nő ül az autóban. A sofőr lényegében lekurvázza a két lányt, és csodálkozik azon, hogy még egy pasi sem csípte fel őket. Lia nem háborodik fel, kedvesen azt mondja, hogy ők csupán egyszerű fiatal lányok, akiknek nincs pénzük buszra. A nő pénzt ad neki, de azt javasolja, hogy tűnjenek el az út mellől, mielőtt pórul járnak. Tina ezalatt a kocsi másik utasával, egy hozzá hasonló korú fiatal lánnyal incselkedik: úgy tűnik, megtetszett neki. A sofőr is észreveszi a játszadozást, és erélyesen rászól Tinára. Ekkor már egyértelmű a néző számára, hogy az autó utasai leszbikusok. A lány viszont alaposan kiosztja őt, és rákérdez, hogy miközben az erkölcsről prédikál nekik, valójában nem az volt-e a célja, hogy felszedje őket. Lia visszadobja a kapott pénzt a kocsiba, és az „erényes” nő elhajt. Egy kisteherautó veszi fel a stopposokat, és a lányok eljutnak Rómába.
Tina azt javasolja, hogy egyenek valamit, és nem csinál gondot abból, hogy nincs pénzük. Bemennek egy közértbe, ahol egy bevásárlókosárba dobálják mindazt, amit megkívánnak, majd az üzlet egyik félreeső sarkában falatozni kezdenek. Tina azt mondja, a biztonsági őröktől nem kell tartaniuk, az ilyen helyeken lomha öreg fickókat alkalmaznak. Itt is így van, mégis lebuknak, de a maguk pimasz módján kereket tudnak oldani a lopott kajával együtt. A sikeren felbuzdulva egyre szemtelenebbek lesznek. Egy kávézóban meghívatják magukat a fiatal felszolgálóval, aki cserébe azt kéri, délután négykor, a műszak végén találkozzanak, ám a lányok csak nevetnek, hogy addig ők nem fognak várakozni. Egy trafikban Tina egy doboz Marlborót kér, cserébe orális szexet ajánl a középkorú eladónak. A férfi először azt hiszi, nem jól hall, aztán zavartan mentegetőzik, és inkább ingyen odaadja a cigarettát. A lányok a Nazariata kommunát szeretnék megtalálni, amit korábban Lia egyik ismerőse ajánlott. Egy idősebb nőtől kérnek útbaigazítást. Az asszony először nem érti, mit keresnek, aztán hirtelen megvilágosodik: „Tudom már! Az a hely, ami tele van buzikkal, kurvákkal és drogosokkal?”
A kapuban egy kissé lököttnek látszó fickóval találkoznak, aki épp arra készül, hogy végleg távozzon a kommunából. A lányoknak ez sem szegi a kedvét. A kapuban, a szemeteszsákokra dőlve egy jóképű fiatal srác fekszik, aki megtetszik Tinának. Ricónak hívják a fiút, a neve rá van írva a pólójára. A lány megcsókolja, de a fiú nem ébred fel, valószínűleg kiütötte magát. A kommunában találkoznak Nazariatával, aki régi ismerősként üdvözli Liát, és csókkal köszönti Tinát is, akinek viszont nincs ínyére az effajta bizalmaskodás, hiszen még sosem találkoztak. Nazariata igazából arra sem emlékszik, hogy Liával találkozott volna. A lány azt mondja, szeretnének egy ideig a kommunában maradni, és Silvia néven mutatja be Tinát. Nazariata beleegyezik, hogy maradjanak, ugyanakkor figyelmezteti őket, hogy ezért fizetniük kell. Tina felháborodik, hogy ez egy kommuna, nem pedig egy hotel, szóval mi az, hogy fizetni kell. Nazariata közli vele, hogy a kommuna már a múlté, itt minden pénzbe kerül, elvégre gázt, áramot, vizet stb. használnak, és a szolgáltatók őt is folyton nyaggatják a befizetések miatt. Lia bevallja, hogy nekik nincs pénzük, mire Nazariata célozgatni kezd arra, hogy másféle módon is fizethetnek. A csípős nyelvű Tina nem késlekedik a frappáns visszavágással, a kommuna vezetője azonban máris sorolja a lehetséges alternatívákat: főzés, takarítás. Később persze kiderül, hogy mint egy igazi kommunában, a lányoknak itt is rendelkezésre kell állniuk, ha valaki megkívánja őket. Lia látszólag beleegyezik ebbe, mert egyelőre az a fontos, hogy itt maradhassanak, és igazából néha ők is szívesen elhancúroznának valakivel, bár nem mindegy, hogy kivel…
A rendező
Fernando Di Leo olasz rendező, író és forgatókönyvíró 1932. január 11-én született San Ferdinando di Pugliában. Jogi diplomája megszerzése után a Centro Sperimentale di Cinematografia intézményében filmkészítést tanult. 1964-ben debütált a filmvilágban: a Gli eroi di ieri... oggi... domani című vígjáték egyik epizódját (Un posto in paradiso) rendezte, és ő írta a történetet is. Az első néhány évben főleg spagettiwesternek társszerzőjeként ténykedett, bár nevét olykor fel sem tüntették a stáblistán, ahogyan az például Sergio Leone két híres westernje – Egy maréknyi dollárért (1964), Pár dollárral többért (1965) – esetében történt. Dolgozott Duccio Tessarival (Pisztolyt Ringónak, 1965; Ringo visszatér, 1965; Kiss Kiss... Bang Bang, 1966), Franco Giraldival (7 pistole per i MacGregor, 1966; Sugar Colt, 1966), Sergio Corbuccival (Django, 1966; Navajo Joe, 1966), Romolo Guerrierivel (Johnny Yuma, 1966), Lucio Fulcival (Le colt cantarono la morte e fu... tempo di massacro, 1967), Florestano Vancinivel (I lunghi giorni della vendetta – Faccia d'angelo, 1967), Mino Guerrinivel (Omicidio per appuntamento, 1967), Giorgio Capitanival (Ognuno per sé, 1968) és a másodvonal egyéb ügyes mesterembereivel.
Rendezői karrierje beindulását követően többnyire saját maga valósította meg a forgatókönyveit, ámbár néha előfordult, hogy ilyen-olyan okokból némelyiket átengedte valamelyik kollégájának. Az Élj férfiként, halj meg zsaruként (1976) Ruggero Deodato, a Liberi armati pericolosi (1976) pedig a régi cimbora, Romolo Guerrieri rendezésében került a filmvászonra. Az Élj férfiként, halj meg zsaruként a hetvenes években oly divatos olasz műfaj, az ún. poliziottesco (kb. zsarufilm) egyik legjobb darabja, amely erőszakos jelenetei révén híresült el. Az opusz egynémely ötletét még Quentin Tarantino is kölcsönvette, aki egyébként is sokat merített az olasz B-filmesek életművéből. Deodato több helyen „finomított” Di Leo eredeti elképzelésein, melyek egyike például az volt, hogy a két erőszakos zsarut (Marc Porel és Ray Lovelock) homoszexuális kapcsolat is egymáshoz fűzte. Ezt a motívumot azonban a nézők – és a cenzorok! – tűrőképessége miatt inkább mellőzték, s a figurákból afféle vagány playboyok lettek. A Liberi armati pericolosi jómódú családokból származó fiatal bűnözői tulajdonképpen unalomból bonyolódnak egyre véresebb bűnügyekbe. Di Leót egész karrierje során foglalkoztatta a fiatalok helyzete, a szexualitáshoz és az erőszakhoz való viszonyuk, és ezzel összefüggésben a nemzedékek közötti ellentétek, ám a legtöbb kritikus úgy vélte, Guerrieri rendezésében ezek a fontos társadalmi problémák háttérbe szorultak a külsődleges izgalmak javára.
Di Leo első önálló rendezése, a Rose rosse per il führer (Vörös rózsák a Führernek) 1968-ban került az olasz mozikba, ahonnan rövid időn belül épp a mintájául szolgáló amerikai szuperprodukció, A piszkos tizenkettő (1967) szorította ki. Mint a Di Leo-opusz címéből is sejthető, a cselekmény a második világháború idején játszódik, mégpedig Belgiumban: egy amerikai őrnagy – néhány helyi partizán segítségével – megpróbál visszaszerezni egy fontos dokumentumot a náciktól. A csapatba azonban egy áruló is befészkelte magát… A fontosabb szerepeket James Daly, Pier Angeli, Nino Castelnuovo, Peter van Eyck, Gianni Garko és Michael Wilding játszotta. Di Leo 1969-es alkotása, a Brucia ragazzo, brucia a női szexualitást állította középpontba, amivel az esztendő egyik olasz közbotrányát okozta. Clara, a főhősnő (Françoise Prévost) egy üzletember szexuálisan frusztrált felesége. Az asszony egy családi vakáció alkalmával felfedezi, hogy a szex sokkal szenvedélyesebb és csodálatosabb tud lenni, mint amit addig a férje karjaiban átélt, ám a tiltott gyümölccsel együtt jár a veszély is… A pszichológiai dráma az álszent felháborodás ellenére – vagy épp azért? – szép sikert aratott, és sínre tette Di Leo rendezői karrierjét.
Következő alkotása, az Amarsi male (1969) szintén a szexet és a lélektant párosította: az érzéki szépségű Anna (Susan Scott) viszonyt folytat a főnökével, ámde beleszeret munkaadója lányának baloldali érzelmű barátjába, Carlóba (Gianni Macchia). A szenvedélyes viszony súlyos következményekkel jár: Annát kipenderítik az állásából, megindul a züllés útján, Carlo pedig visszatér a korábban faképnél hagyott, számára mégis a jólét kényelmét jelentő barátnőjéhez. 1969-ben egy harmadik (!) Di Leo-filmet is bemutattak az olasz mozik: még el sem ültek a Brucia ragazzo, brucia által keltett hullámok, s máris megérkezett az újabb botrányfilm, az I ragazzi del massacro. Giorgio Scerbanenco azonos című regényének adaptációjáról van szó, mellesleg Di Leo később is ihletet merített a szerző írásaiból. A történet elején egy fiatalkorúakból álló banda látszólag ok nélkül brutálisan meggyilkol egy tanárnőt. Bár a tettesek rendőrkézre kerülnek, a nyomozást vezető rendőrtiszt szeretné felderíteni a kegyetlen bűncselekmény valós indítékait is… A szakma és a közönség véleménye megegyezik arra vonatkozóan, hogy az I ragazzi del massacro a hatvanas évek egyik legfontosabb olasz filmje, a direktor legjobb alkotása.
1971-ben készült el Di Leo egyetlen horrorfilmje, a La bestia uccide a sangue freddo. A cselekmény egy mentálisan sérült gazdag nőket kezelő klinikán játszódik, ahol egy álarcos gyilkos szedi áldozatait. Főszereplők: Klaus Kinski, Margaret Lee és Rosalba Neri. Egyesek a francia Alain Jessua két évvel későbbi, társadalomkritikai színezetű bűnügyi filmje, a Sokkos kezelés (1973) előfutárának tartják Di Leo opuszát, részben a szituáció (gazdag páciensek számára létrehozott luxusklinika), részben a meztelenség miatt. Mindössze két év leforgása alatt született meg Di Leo munkásságának egyik ékköve, az ún. „miliő-trilógia”, melynek első része a Milano calibro 9 (1972), folytatása az Embervadászat (1972), zárótétele pedig A főnök (1973). Wostry Ferenc így írt róluk az olasz zsarufilmekről szóló érdekes írásában (in: Filmvilág 2009/4): „…sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. […] Di Leo tudja, mi kell a népnek – bár a poliziottesco egyik realistájaként tartjuk számon, az exploitationista hozzáállás, mint követendő rendezői koncepció, ott van minden munkájában.” (Itt jegyezzük meg, hogy ezt a három filmet a magyar filmbarátok gyakran és tévesen „milánói trilógia”-ként szokták emlegetni, holott A főnök nem Milánóban, hanem Palermóban játszódik. Viszont a helyszín, vagyis a miliő mindhárom filmben igen hangsúlyos.)
A Le seduzione (1973) alkalmi visszatérést jelentett az erotikus dráma műfajához: a középkorú Giuseppe (Maurice Ronet) hazatér Cataniába, és felújítja a viszonyát régi szeretőjével, a még mindig dekoratív Caterinával (Lisa Gastoni). Az asszony tizenöt éves lánya azonban kiveti hálóját a férfira, ami nem kerüli el Caterina figyelmét. 1974 és 1976 között Di Leo három figyelemre méltó filmet forgatott a markáns arcú Luc Merenda főszereplésével, aki ugyan francia nemzetiségű, de olasz filmjeivel futott be igazán. Az Il poliziotto è marcio (1974) korrupt rendőrökről szól, ámbár a főszereplő Domenico megpróbál visszatalálni a helyes útra. Jelen sorok írójának egyik nagy kedvence Di Leótól az Őrült város (1975), amelyben Merenda a kisfiát elrabló és meggyilkoló bűnözők nyomába ered, és könyörtelen bosszút áll rajtuk. A népszerű amerikai film, A nagy balhé ihletésére született a Trükkös Nick (1976), amely szintén egy bosszú históriája: a címszereplő szerencsejátékos meg akarja torolni barátja halálát, ezért ravasz csapdát állít annak az amerikai üzletembernek, akit felelősnek tart ezért. A Töltött fegyverek (1975) eredetileg egy biszexuális akcióhősnőről szólt volna, a rendező azonban attól tartott, hogy ezt a motívumot sem a cenzorok, sem a nézők nem fogadnák el, emiatt mellőzte a biszexualitást, és vígjátéki elemekkel hígította fel az akciójeleneteket. A végeredmény egy felemás mű lett, amely Ursula Andress és Marc Porel kettőse miatt mégis méltó a figyelemre. Tarantino is állítólag ebből a filmből kölcsönözte a Jackie Brown (1997) ötletét.
Az I padroni della città (1976) – amelyet amerikai forgalmazási címe, a Mr. Scarface miatt a magyar filmbarátok Mr. Sebhelyesarcú címmel ismernek – főszereplője, Ric (Al Cliver) apja halála miatt akar leszámolni a rettegett maffiavezérrel, Manzanival (Jack Palance). Szövetségese is akad a küzdelemben, Manzani viszont nem könnyű ellenfél. Egyes filmtörténészek szerint a Diamanti sporchi di sangue (1977) a Milano calibro 9 egyfajta remake-jének tekinthető. Bár a helyszín ezúttal Róma, a két film között mégis nagyon sok a hasonlóság, sőt anno a Milano calibro 9 munkacíme Diamanti sporchi di sangue volt. A jelen írás témájául szolgáló Húszévesnek lenni után következett a Téboly (1980), amelyet a direktor egyáltalán nem kedvelt. Szerinte mindössze egy bérmunkáról volt szó, amely igazából nem is érdekelte. Alacsony költségvetésből forgattak, tizenkét nap alatt el is készültek a felvételekkel. A rajongók elsősorban a főszerepet alakító amerikai vendégszínész, Joe Dallesandro szuggesztív jelenléte miatt kedvelik ezt a filmet. 1981-ben Di Leo egy hatrészes bűnügyi tévésorozatot rendezett a RAI számára, de a L'assassino ha le ore contate végül nem került adásba. Di Leo két, nem különösebben jelentős kommandósfilmmel búcsúzott a szakmától: mindkettőben Henry Silva, a „miliő-trilógia” utolsó két részének főszereplője alakítja a vezető szerepet. A Razza violenta (1984) cselekménye szerint egy volt CIA-ügynök azért utazik bevetésre Thaiföldre, hogy ott KGB-ügynököket leplezzen le. A Killer contro killersben (1985) a főnök azért szervez egy kommandót, hogy megszerezzen egy szigorúan őrzött kémiai vegyületet, de azt persze nem köti az emberei orrára, hogy a sikeres akció után mindenkitől végleg meg akar szabadulni. Di Leo állítólag szegényen és többé-kevésbé elfeledve hunyt el Rómában 2003. december 2-án.
A direktor nem olasz rajongói közül nem mindenki tudja, hogy Di Leo regényeket is írt: rendezői ténykedésével összhangban különféle bűnügyi történeteket és erotikus históriákat. A Da lunedì a lunedì alapján született meg például a Milano calibro 9 című filmje. A Töltött fegyverek című saját filmje és a Deodato rendezésében megvalósult szüzséje, az Élj férfiként, halj meg zsaruként sztoriját egyetlen regényben egyesítette, amely Beati gli ultimi... se i primi crepano címmel jelent meg. Érdemes néhány mondatot szólni a Mester két meghiúsult filmtervéről is. Illetve egész pontosan az Il pederasta egyik jelenetét már leforgatták 1972-ben, amikor a női főszereplő, Margaret Lee betegsége miatt a munkát leállították. A producerek a kényszerszünet alatt meggondolták magukat, és a forgatás nem folytatódott. Ebben valószínűleg a választott téma, a férfi homoszexualitás is szerepet játszott. Lee partnere Barbara Bouchet és Gianni Macchia volt. Az Oidipusz király modernizált, egy koncentrációs táborban játszódó adaptációja lett volna az Il dio Kurt című film. A konkrét kiindulási alap viszont nem a Szophoklész-dráma volt, hanem Alberto Moravia egyik regénye, melyből Franco Arcalli írt forgatókönyvet. A két főszerepet Henry Fonda és Charlotte Rampling játszotta volna, ám a producerek nem láttak fantáziát az ötletben. A hatvanas évek második felében egyébként két feldolgozás is készült az Oidipusz királyból (az egyiket Pasolini rendezte 1967-ben), és más rendezők is próbálkoztak antik tragédiák modernizálásával: Luchino Visconti A Göncöl nyájas csillagai (1964) című filmjének Élektra, Liliana Cavani Kannibálok (1969) című drámájának pedig Antigoné mítosza szolgált alapjául. A hetvenes évek közepén divatosak voltak az ún. nazisploitation-filmek, de ezeknek meglehetősen rossz hírük volt, mivel többségük csak az erőszak és a szex kombinációjára fókuszált. Meglehet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Il dio Kurt meghiúsult.
A három főszereplő
A Liát alakító Gloria Guida 1955. november 19-én született az olaszországi Meranóban. A család hamarosan egy Bologna megyei kisvárosba, Casalecchio di Renóba költözött. Az édesapa egy táncklubot üzemeltetett az adriai Riviérán, és Gloria itt lépett fel először mint énekesnő. Már 1970-ben kislemeze jelent meg L'Amore Insieme címmel. 1972-ben Claudio Daiano és Guido Maria Ferilli L'uomo alla donna non può dire no című szerzeményével részt vett az Un disco per l'estate nevű könnyűzenei versenyen, de nem került be a döntőbe. Ennek ellenére ez a dal is megjelent kislemezen. 1973-ban lemezcége, a CBS benevezte a Sanremói Dalfesztiválra, a szervezők azonban nem fogadták el a versenydalát. Gloria feltűnő szépségének köszönhetően modellszerződést kapott, és tizennyolcadik életévének betöltését követően üstökösszerű karriert futott be mint fotómodell. 1974-ben megválasztották Olaszország tinédzser szépségkirálynőjévé. Az első modellsikerek után nem sokkal filmszínésznői pályafutása is elkezdődött, így hosszabb időre felhagyott az énekléssel. A szabályt erősítő kivételként néhány saját filmjében azért elénekelt egy-egy dalt, így például a Húszévesnek lenni címadó szerzeményét is. 1974-ben mutatták be első filmjét La ragazzina címmel. Külső adottságainak – és színészi képzetlenségének – köszönhetően be kellett érnie a szexszimbólum szerepkörével: hol vígjátékokban, hol drámai alkotásokban csavarta el környezete fiatal és kevésbé fiatal férfijainak fejét.
Az igazi áttörést a filmvilágban a La liceale (1975) című erotikus vígjáték hozta meg számára. Ez akkora sikert aratott, hogy három év múlva folytatást is forgattak hozzá, melyben a nézők ismét megcsodálhatták Gloria tökéletes idomait. A művésznőt mi, magyarok először a Forróvérű kísértet (1981) című komédiában láthattuk Johnny Dorelli partnereként. Ők viszont már 1979-ben is dolgoztak együtt, mégpedig a L’infermiera di notte című szexvígjátékban. Egymásba szerettek, újabb közös szereplések következtek, 1991-ben pedig összeházasodtak. Egy lányuk született, Guendalina. Dorelli ösztönzésére Guida kihátrált a filmvilágból, és hosszú évekig a családjának szentelte magát. Ebben szempont lehetett az is, hogy a nyolcvanas években kimentek a divatból a pikáns olasz vígjátékok, melyek népszerűvé tették őt. 2009-ben jelentette be a visszatérését, de csak egy tévésorozat két epizódjában, illetve különböző showműsorokban szerepelt. A nosztalgiázni vágyó nézők mindenesetre nagy szeretettel fogadták, és örömmel konstatálták, hogy túl az ötvenen is remekül néz ki. Színészi karrierjében látványos fordulat valószínűleg már nem várható, a hetvenes években forgatott filmjeinek köszönhetően azonban immár kultszínésznőként jegyzik, akinek viszonylag szűk, ámde lelkes rajongótábora van.
A Tinát megszemélyesítő Lilli Carati 1956. szeptember 23-án született a lombardiai Varesében. Szülei kereskedők voltak. Gloriához hasonlóan ő is fotómodellként tört be a show-business világába. Míg kolléganője 1974-ben Miss Tini Italia lett, addig Lilli ugyanabban az évben második helyezést ért el a Miss Italia szépségversenyen. A zsűri egyik tagja Claudia Cardinale akkori férje, Franco Cristaldi producer volt, aki felfigyelt a fotogén szépségre, és filmszerződést ajánlott neki. A magyar Wikipédia szerint a művésznő több filmjének forgatókönyvét maga Cristaldi írta, az IMDb azonban – egy 1954-es filmet leszámítva – nem tud a producer ilyen irányú tevékenységéről. A hetvenes évek az olasz erotikus vígjátékok fénykorát jelentette, ámbár ezek közül csak nagyon kevés mű állta ki az idő próbáját. Teljesen érthető, hogy a csinos és szexis Lilli is ebben a műfajban kapott bizonyítási lehetőséget. Első filmje, a La professoressa di scienze naturali 1976-ban került az olasz mozikba. Ebben egy kikapós tanárnőt alakított, aki egyszerre folytat viszonyt egyik tanítványával és egy idős hódolójával. Természetesen az utóbbihoz megy feleségül, de azért fiatal szeretőjével sem szakít.
Bár Lilli karrierje elsősorban szépségére (és szemrevaló bájai gyakori megmutatására) épült, időnként lehetőséget kapott színésznői képességei megcsillogtatására is, például Tomás Milián partnereként a Squadra antifurto (1977) című krimiben, illetve a Le evase – Storie di sesso e di violenze (1978) című alkotásban, amelyben Pasolini felfedezettjével, Ines Pellegrinivel szerepelt. Egyes vélemények szerint Di Leo filmjében is figyelemreméltóbb színészi teljesítményt nyújtott, mint Gloria. A Meztelen vakáció (1979) című erotikus vígjátékról már csak azért is emlékezzünk meg, mert a vakációzó lenge hölgyek egyike a magyar Staller Ilona (alias Cicciolina) volt, aki inkább pornófilmekben bizonyította tehetségét, softcore produkciókban ritkábban láthatták a nézők. Adriano Celentano és Enrico Montesano neve fémjelzi a Táncoslábú tiszteletes (1980, Pasquale Festa Campanile) című komédiát, amely Lilli második filmje volt, amely a magyar mozikba is eljutott a Világvége közös ágyunkban (1978) után. Egyik kolléganője, Jenny Tamburi közvetítésével ismerkedett meg Joe D’Amatóval, aki meglepően kevés pénzből forgatott erotikus és pornográf filmek termékeny alkotójaként vált híressé, sőt hírhedtté, ennek ellenére a műfaj igényesnek mondható alkotói között jegyezték. Négy közös filmjük készült, s különösen az első kettő, Az alkóv (1984) és A kéj (1985) keltett nagy figyelmet az erotika kedvelői körében.
A művésznő az évek múlásával sajnos rászokott a kábítószerre, jövedelmét sem tudta okosan beosztani, ezért a nyolcvanas évek közepén egyre súlyosbodó anyagi nehézségekkel küzdött. Ezeken úgy próbált úrrá lenni, hogy átnyergelt a kemény pornóra. Nem ő volt az egyetlen ismertebb színésznő, aki ilyesfajta pályamódosításra adta a fejét (és egyéb testrészeit): az osztrák Karin Schubert is ekkoriban kezdte meg működését a pornó világában, s az énekesnőként sem teljesen ismeretlen olasz Gloria Piedimonte – akinek két legismertebb slágerét a Neoton Família énekelte magyar nyelven – is kénytelen volt egy időre eljegyezni magát ezzel a műfajjal. Lilli 1987 és 1989 között forgatta pornófilmjeit, az anális jelenetek számítottak legfőbb specialitásának. Piedimontéhoz hasonlóan a pornózás után hosszú időre eltűnt a reflektorfényből, és csak az új évezredben hallatott magáról ismét. 2008-ban többször is látható volt a RAI műsoraiban, 2011-ben pedig Luigi Pastore felkérte a La fiaba di Dorian című horrorfilmjének női főszerepére. A következő évben kezdődött a forgatás, amely különböző okokból elhúzódott. Caratinál időközben agytumort diagnosztizáltak, és emiatt kénytelen volt kiválni a stábból. A művésznő 2014. október 20-án a Varese megyei Besanóban elhunyt. Mindössze ötvennyolc éves volt. Pastore átdolgozta a filmet, hogy fel tudja használni Lilli leforgatott jeleneteit. Az opuszt 2015-ben mutatták be Violent Shit: The Movie címmel.
Ray Lovelock 1950. június 19-én született Rómában. Teljes neve: Raymond Lovelock. Olasz édesanyja akkor találkozott angol édesapjával, amikor a szövetségesek a második világháború folyamán megszállták Olaszországot. A párnak négy fia született, Ray volt a harmadik. A fiatalember már főiskolás korában kapcsolatba került a filmvilággal: statisztaszerepeket vállalt (például John Schlesinger 1965-ös klasszikusában, a Darlingban) és tévéreklámokban dolgozott. Összebarátkozott az Olaszországban élő kubai emigráns színésszel, Tomás Miliánnal: közös rockegyüttesük is volt, amellyel a római Piper klubban léptek fel. Itt egy színészügynök figyelt fel Rayre, és szerződést ajánlott neki. A Se sei vivo spara (közismert angol címén: Django Kill, 1967, Giulio Questi) című spagettiwestern főszerepét cimborája, Tomás Milián alakította, akivel később is többször filmezett. A maga idejében különösen erőszakosnak minősített opusz azzal is kilóg a sorból, hogy a rossz oldalon egy homoszexuális cowboyokból álló banda áll, akiknek a Ray által játszott figura az egyik áldozatuk. Carlo Lizzani bűnügyi filmje, a Banditák Milánóban (1968) hozta meg az átütő sikert Lovelock számára: a megtörtént bűnügyek alapján készült alkotásban Basevi felügyelő (Tomás Milián) négy veszélyes bankrablót üldöz. A szereposztásból emeljük ki Gian Maria Volontè és a hölgyek – Margaret Lee, Carla Gravina és Agostina Belli – nevét is. A jóképű és nem is tehetségtelen Ray rövidesen olyan rendezők irányítása alatt dolgozhatott, mint Alberto Lattuada és Mario Monicelli. 1969-ben a Solo (Mr. Lonely) című kislemezével elkezdődött énekesi karrierje is, mégis inkább a filmezést részesítette előnyben. Olykor kombinálta is a kettőt, akárcsak Gloria Guida: előfordult, hogy egy vagy több dalt énekelt valamelyik filmjében, például Tonino Cervi Le regine (1970) című horrorjában. Ebben egy szabad szellemű hippit formált meg, aki három vonzó, de veszedelmes fiatal hölgy befolyása alá kerül.
Umberto Lenzi eredetileg egy Szelíd motorosok-féle filmként képzelte el az Un posto ideale per uccidere (1971) című alkotását, Carlo Ponti producer viszont ragaszkodott ahhoz, hogy giallo készüljön. A két fiatal (Ornella Muti és Ray Lovelock) tehát nem kábítószerrel üzletel, ahogy az eredeti forgatókönyvben volt, hanem pornográfiával, és mindketten egy különös asszony (Irene Papas) eszközeivé válnak egy bűnügyben. Lenzi tökéletes kudarcnak tartotta ezt a filmjét. Ray Fegykát alakította a Hegedűs a háztetőn 1971-es, Norman Jewison által rendezett világsikerű filmváltozatában. Oliver Reeddel és Claudia Cardinaléval szerepelt az 1700-as években játszódó Fury (1973) című filmben, amely Lermontov egyik regénye alapján készült. Egyik figyelemre méltó alakítása Jorge Grau Az agrár zombik támadása (1974) című horrorjában látható, melyben a rendőrség két hippit hajszol, mert azzal gyanúsítják őket, hogy a Manson família véres bűntényeihez hasonló rituális gyilkosságokat követtek el. Ray zsarufilmjei (poliziottesco) közül egyértelműen Ruggero Deodato különösen erőszakos opusza, a fentebb már említett Élj férfiként, halj meg zsaruként (1976) a legjelentősebb. Személyes kedvenceim között említem a Macchie solari (1975) című horrort, melynek női főszereplője Mimsy Farmer, és George P. Cosmatos fordulatos katasztrófafilmjét, a sztárparádéval forgatott A Cassandra-átjárót (1976), amelyben Ray a pusztulásba száguldó vonat egyik utasát alakította. A L'avvocato della mala (1977, Alberto Marras) című bűnügyi drámában Lilli Carati volt az egyik partnere, akárcsak a Húszévesnek lenniben. Repertoárjából nem hiányoztak a vígjátékok sem, mint például a La vergine, il toro e il capricorno (1977) vagy a L'anello matrimoniale (1979). A nyolcvanas évektől kezdve elsősorban tévéfilmekben és -sorozatokban foglalkoztatták. 1968-ban ismerte meg feleségét, Gioiát, akivel 1970-ben házasodott össze. A következő évben megszületett a lányuk, Francesca. Ray Lovelock 2017. november 10-én rákban hunyt el az Umbria megyei Treviben.
Meghiúsult remények
Fernando Di Leo évekig készült erre a filmjére. Ez elsősorban azt jelentette, hogy feljegyzéseket készített azokról a témákról és társadalmi jelenségekről, amelyeket a tervezett film szempontjából különösen érdekesnek tartott: anekdotákat írt le, jelenetterveket készített, figyelemmel kísérte a feminizmus különböző formáinak megnyilvánulásait, a hippikultúra hanyatlását és ennek társadalmi vetületeit. Eredeti szándéka az volt, hogy bemutassa azokat a modern, szabad és független fiatal lányokat, akik a hatvanas évek végétől jelentek meg az olasz társadalomban. A két főszereplő tulajdonképpen egy egész nemzedéket képviselt, ezért Di Leo számára sokkal fontosabb volt Gloria Guida és Lilli Carati külső megjelenése, szexszimbólumként elért hírnevük, mint színészi képességeik, és haláláig meggyőződése volt, hogy jól választott, amikor őket szerződtette a filmhez, mert ezáltal az eredeti finálé még megdöbbentőbb, még ütősebb lett. A patriarchális társadalom ugyanis egész egyszerűen nem bírja kezelni azt a fajta szabadságot, amelyet ez a két lány képvisel, emiatt végzetük már-már törvényszerűnek mondható. Ebből a szempontból a Húszévesnek lenni érdekes párhuzamot mutat az egy évvel korábbi Nappalok és éjszakák (1977) című amerikai drámával, amely hasonló társadalmi alaphelyzetre épül. Nevezetesen arra, hogy miközben a társadalomban megteremtődtek az emancipáció feltételei, s a nőkben is feltámadt az igény szexualitásuk szabad kiélésére, a kötöttségek nélküli szexuális kapcsolatokra, addig a közerkölcsök, az egyes egyének világszemlélete és erkölcsi felfogása még nem idomult ehhez az új helyzethez, újfajta szabadsághoz, amelyet sokan inkább szabadosságnak, sőt erkölcstelenségnek tartottak. Az amerikai film hősnője, Theresa azonban tisztes polgári foglalkozást űz, míg az olasz film lányduója céltalanul kallódik a világban.
A két lány története arra is lehetőséget adott Di Leónak, hogy elgondolkodtató körképet fessen az olasz társadalomról, ami főleg a férfi szereplők – különösen Vittorio Caprioli, Giorgio Bracardi és Leopoldo Mastelloni – számára nyújtott lehetőséget egy-egy találó epizódalakításra. Ettől függetlenül a Húszévesnek lenni bírálói – köztük utólag maga a rendező is – épp azt tartották a legnagyobb hibának, hogy a film jól-rosszabbul megvalósított epizódokból áll össze, amelyek között azonban nem elég erős a kohézió. Ezért is kelthetett oly nagy felzúdulást az erőszakos finálé, mivel nem következett elkerülhetetlenül az előzményekből. Az olasz nézők jelentős részénél nem működött a sokkeffektus: megkedvelték a két pimaszul rokonszenves főszereplőt, szívesen nézték a kalandjaikat, ellenben egyáltalán nem látták szívesen brutális összeverésüket, megerőszakolásukat és meggyilkolásukat, különösen azt a mozzanatot, amikor a bandavezér egy faágat nyom a Lilli Carati által alakított lány vaginájába. Egyesek képmutatásnak tartották ezt a befejezést, melyben az álszent rendező durván megbünteti a hősnőit azért, mert szembementek a társadalmi konvenciókkal. A felháborodás hatására az opuszt azonnal kivonták az olasz mozikból, és Di Leo kénytelen volt átszerkeszteni az egész filmet, elhagyni a sokkoló finálét és a túlságosan merész jeleneteket, beleértve az eredeti nyitányt és egy leszbikus játszadozást a két lány között. Az angol változatban még a zenét is lecserélték, pedig a Gloria által előadott betétdalnak dramaturgiai funkciója is volt: a film elején még optimista hangulatot sugall, amikor viszont a történet végén az egyik erőszaktevő véletlenül rátapos Tina elejtett magnetofonjára, és így újra megszólal a fiatalok illúzióiról szóló fülbemászó melódia, az erdőben meztelenül és holtan fekvő áldozatok mellett a dal már egészen más érzelmi hatást kelt, mint először. A kényszerű változtatások miatt a film dramaturgiai hangsúlyai máshová kerültek, mint ahogyan a rendező eredetileg akarta, s bár a közhiedelemmel ellentétben a Húszévesnek lenni nem bukott meg, de korántsem ért el akkora sikert, mint amekkorát Di Leo remélt. A rendező szerint épp azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyeket kénytelen volt kivágni. Azok képviselték ugyanis azt a fajta újdonságot és merészséget, amit ábrázolni szeretett volna, amelyek túlmutattak egy sexploitation öncélúságán, míg a megcsonkított változat túlságosan konvencionálisra sikeredett. Ugyanakkor nem tartotta kizártnak, hogy a forgatókönyv írása és a rendezés közben elkövetett bizonyos szakmai hibákat, beleértve azt is, hogy esetleg túlbecsülte a téma jelentőségét és az iránta való érdeklődést, továbbá nem figyelt eléggé a nézői szokásokra, elvárásokra és az emberek tűrőképességére. Ennek ellenére Guida és Carati főszereplésével szeretett volna elkészíteni egy előzményfilmet is Quello che volevano sapere due ragazze perbene címmmel, de a Húszévesnek lenni hűvös fogadtatása miatt nem talált támogatókat ehhez a tervéhez.
Így látta ő
„Fernando Di Leo talán legismertebb, és egyben leghírhedtebb filmje az Avere…, amely nem sokkal premierje után lekerült a műsorról, és producerek, cenzorok ollóinak esett áldozatául. Di Leo elképesztő műfajarzenált vonultat fel: vígjáték, szexkomédia, dráma, szociáldráma, erotikus film, exploitation – ez mind az Avere… A befejező tíz perc azóta legendássá vált, egy csomó feltüzelt férfi (középkorúak, fiatalok vegyesen) üldözőbe veszi a két lányt, és iszonyatos dolgokat csinál velük, olyasmit, ami a legkeményebb exploitation-filmben fordulhatna csak elő (állítólag a jelenet forgatása közben a két főszereplőnő időnként el-elájult). Mindazonáltal hiba lenne csak a befejezésre kihegyezni Di Leo művét, ajánlatos nyitott füllel a film elé ülni, hiszen a mai napig is bőven érvényes társadalmi problémákat is felvet (sőt, néha kikiabál). A leghatásosabb ilyen jelenet az, amikor a szőke Lia egy, a kommunában forgató stáb kamerájába szónokolva osztja meg élete húsz évének eseményeit a nézővel (árvaság, árvaház, apácák, apátia, érzelem nélküli első szex). De látleletet kapunk a közösség életéről is: fiatalok egymás hegyén-hátán, bedrogozva, munka nélkül; a háromgyermekes anya egy egész szobát foglal el, pasija mástól lop tejet a gyerekeknek, emellett pedig a rendőrségnek spicliskedik. Vagy ott van a fiatal Rico, aki valószínűleg korábban politikai aktivista volt, de mára már csak alvással és drogozással tölti el egy napját. Di Leo remekül él a forgatócsoport eszközével, az ekkor felszólaló női figurák mintegy társadalmiprobléma-felsorolást tartanak; ugyanakkor az elnyújtott rendőrségi kihallgatás (ugyanezzel a céllal) kissé megtöri a lendületet, és szájbarágósnak is tűnhet.”
(Nicroeg on-line kritikája: „Avere vent’anni / To Be Twenty (1978)”)
Húszévesnek lenni (Avere vent'anni, 1978) – olasz erotikus filmdráma. Saját történetéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Fernando Di Leo. Operatőr: Roberto Gerardi. Zene: Franco Campanino. Díszlet és jelmez: Francesco Cuppini. Vágó: Amedeo Giomini. Főszereplők: Gloria Guida (Lia), Lilli Carati (Tina), Ray Lovelock (Rico), Vincenzo Crocitti (Riccetto), Giorgio Bracardi (Zambo), Leopoldo Mastelloni (Arguinas), Roberto Reale (a bandavezér).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
