A NEGYEDIK FÉRFI

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.

A cselekmény

A biszexuális író, Gerard Reve az alkohol rabja, és különös rémlátomások gyötrik. Most viszont össze kell szednie magát, mert meghívást kapott egy előadásra, amely miatt Amszterdamból Vlissingenbe kell utaznia. A pályaudvaron felfigyel egy jó külsejű fiatalemberre, de az alkalmi szexkaland nem jön össze. A vlissingeni előadáson egy szőke nő kézi kamerával filmezi őt. A hölgy nem más, mint Christine Halslag fodrász és kozmetikus, annak az irodalmi társaságnak a pénztárosa, amely meghívta Gerardot. Christine közli az íróval, hogy amennyiben a városban szeretne maradni, foglaltak számára egy szobát a helyi szállodában. Gerardot felzaklatja, hogy ez a szálloda ugyanaz az épület, amelyet egyik rémálmában látott a vonaton. Izgatottsága láttán Christine felajánlja, hogy töltse nála az éjszakát az otthonában, ahol munkahelye, a kozmetikai szalon is található. Szenvedélyes együttlétük után elalszanak. Gerard egy újabb rémálmot lát, amelyben Christine ollóval levágja a hímtagját. Reggel Christine megnyílik előtte, és elmeséli neki, hogy özvegy, mert egy balesetben elvesztette a férjét. A kozmetikai szalonban Gerard észrevesz egy fényképet, amelyet a fodrásznő mintha szándékosan hagyott volna az asztalon. A fotón az a fiatalember látható, akivel Gerard a pályaudvaron próbált megismerkedni. A német nemzetiségű srác keresztneve Herman, ő Christine szeretője. Gerard nem tervezett hosszú kapcsolatot a fodrásznővel, most mégis elfogadja a meghívását egy huzamosabb ott-tartózkodásra abban a reményben, hogy alkalma lesz találkozni Hermannal, és talán össze is jöhet vele.

A katolikus vallást követő Gerardnak egyre gyakrabban vannak furcsa víziói. Egy katedrálisban épp elmélyülten imádkozik, amikor erotikus látomásában hirtelen azt látja, hogy Jézus helyett Herman teste feszül a kereszten. A fiatalember csupán egy piros fürdőnadrágot visel. Gerard simogatni kezdi a testet, de egy váratlanul megjelenő hívő, egy idős asszony visszarántja a valóságba, mire zavartan távozik a templomból. Rémképeiben egyre gyakrabban látja Hermant oly módon, hogy a fiatalembernek hiányzik az egyik szeme. Gyakran lát maga előtt egy kék ruhás nőt is, aki mintha Szűz Mária lenne. Arca ugyanazé a nő, aki a vonaton vele együtt utazott egy gyerekkel. Amikor Christine elutazik Kölnbe Hermanhoz, Gerard ottmarad a nő otthonában. Írás helyett inkább alaposan berúg. Amikor megtalálja Christine házi filmfelvételeit, megnézi a tekercseket, és döbbenetes felfedezést tesz. Kiderül, hogy Christine valójában már háromszor volt férjnél, és mindegyik alkalommal megözvegyült, férjei különféle furcsa balesetekben vesztették életüket. Hamarosan a nő hazatér, ráadásul nem egyedül: magával hozta Hermant is. A jóképű fiatalember látványa izgalomba hozza az írót: meglesi a páros szeretkezését, közben önkielégítést végez. Másnap Christine-nek üzleti okokból el kell utaznia, és magára hagyja a két férfit. Gerard bevallja Hermannak, hogy a pályaudvarról már ismeri őt, a fiatalember azonban nem tűnik meghódíthatónak. Mindazonáltal közösen mennek el egy városnéző kocsikázásra. Gerard váratlanul megpillantja látomásai visszatérő nőalakját. Ragaszkodik ahhoz, hogy Herman megálljon, és követi a nőt egy temetőbe, ahol nyomát veszti. Vihar tör ki, és Gerard Hermannal együtt egy kriptában talál menedéket. Itt orális szexet kezdeményez a fiúval, aki nem tiltakozik. Váratlanul három urnasírhelyet pillant meg „Christine Halslag szerető férjei” felirattal. (A filmről szóló legtöbb online forrásban a név írásmódja: Halsslag, amikor viszont a kriptajelenetben közelről mutatják az urnasírok feliratát, egyértelműen a Halslag felirat olvasható. Lásd a poszt végén a képet.) Gerard ekkor újabb látomást él át, melynek során rádöbben arra, hogy a nő valójában megölte mindhárom férjét, és halálukat balesetnek állította be. Ráeszmél arra is, hogy talán Herman lesz a negyedik férfi. Vajon meg tudja menteni őt a biztos haláltól? Vagy esetleg épp saját magát kéne megmentenie?

Az író

Gerard Reve a második világháború utáni holland irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1923. december 14-én született Amszterdamban. (Vannak olyan források is, amelyek szerint valójában 13-án született, és babonából anyakönyvezték 14-ére.) Teljes neve: Gerard Kornelis van het Reve. Édesapja, Gerardus Johannes Marinus van het Reve (1892–1975) szintén író volt, édesanyja, Janetta Jacoba Doornbusch (1892–1959). A házaspárnak négy gyermeke halva született, vagy nem sokkal a születése után halt meg. Két gyermekük érte meg a felnőttkort: Karel (1921–1999) és Gerard. Karel szintén az irodalom világában találta meg a hivatását: műfordító és irodalomtörténész volt, orosz irodalmat tanított, és persze önálló írói tevékenységet is folytatott. A szülők kommunista beállítottsága a gyerekek nevelésében is érvényesült, ámbár a huszonéves Karel felülbírálta addigi idealista felfogását a Szovjetunióról, és az orosz rendszer éles hangú bírálója lett. A Reve család Amszterdam keleti részén, a Betondorp kerületben lakott, később innen költöztek a Jozef Israëlkadéra. Gerard 1936-ban kezdte meg tanulmányait a Vossius Gymnasiumban, amelyet 1940-ben otthagyott az amszterdami grafikusképző iskola kedvéért, ahol 1943-ban tipográfusi képesítést szerzett. Valójában már ekkor megszületett első irodalmi próbálkozása, a Terugkeer (1940) című verseskötet. Ez évtizedekig nem került nyilvánosságra, sokan a létezését is kétségbe vonták. Miután felbukkant belőle egy eredeti példány, csak akkor ismerték el, hogy valójában ez a kötet Reve irodalmi életművének nyitánya. A szerző 1947-ig több állást is betöltött, így például bírósági tudósító volt a szociáldemokrata elkötelezettségű Het Parool című napilapnál.

Reve első publikált regénye, a De Avonden (Az esték) 1947. november 1-jén jelent meg, Simon van het Reve néven. A kézirat kapta meg elsőként a holland antifasiszta ellenállás mártírjáról, Reina Prinsen Geerligs írónőről (1922–1943) elnevezett díjat, amelyet Geerligs szülei alapítottak a 20–25 esztendős irodalmi tehetségek elismerésére. (A díjat 1979-ben osztották ki utoljára.) A történet Reve szűkebb hazájában, a Betondorp kerületben játszódik, és huszonhárom éves főszereplője, Frits van Egters irodai hivatalnok 1946. december 22. és 31. közötti tíz estéjét írja le tíz fejezetben. Noha a regény ma már a holland irodalom klasszikusa, fogadtatása a maga idejében meglehetősen ellentmondásos volt. Reve kíméletlenül írt a kispolgári lét szűk kereteiről, reménytelenségéről és kilátástalanságáról, és ez a pesszimista, komor hangvétel sok kritikusnak nem nagyon tetszett. Mások viszont a kötet groteszk humorát emelték ki, és méltatták, hogy a fiatal Frits személyén keresztül egy olyan generáció szólalt meg, amely még nem tért magához a világháború sokkjából. (A regényből 1989-ben készült film Thom Hoffman főszereplésével.) Reve mindig is nagy figyelmet szentelt szereplői pszichéjének érzékletes bemutatására. Ebből a szempontból kiemelkedik egyik korai novellája, A Boslowits család pusztulása (1946) és a Werther Nieland (1949) című regénye. Ez utóbbi főszereplője egy tizenéves kisfiú, aki még nem érti az őt körülvevő világ izgalmas összefüggéseit, és egy külön világot alakít ki magának sajátos és titkos rituálékkal. Az író ezt a művét sokkal jobban szerette, mint Az estéket, szerinte a Werther Nieland volt munkássága igazi csúcspontja.

Reve 1948. december 9-én megházasodott, Hanny Michaelis költőnőt (1922–2007) vette el. 1959-ben elváltak. Irodalmi munkásságát nagy érdeklődés kísérte, ugyanakkor művei rendszeresen kisebb-nagyobb botrányokat váltottak ki. 1951-ben a Podium című folyóirat leközölte a Melancholia című novelláját. Ennek egyik témája a maszturbáció, ami miatt a közrend és közerkölcs megsértésével vádolták meg. Az írót felháborították ezek a vádak. 1952-ben öt évre Londonba költözött, aholszíndarabírói tanfolyamokon vett részt, és ápolóként vállalt munkát a Nemzeti Ideggyógyászati Klinikán (National Hospital for Nervous Diseases). Fogadkozott, hogy a jövőben csak angol nyelven fog írni, ám erről a szándékáról szerencsére hamar letett. Hazatérése után Reve egyre nyíltabban felvállalta homoszexuális érdeklődését, és férfiakkal alakított ki magánéleti kapcsolatokat. Partnereit különféle álneveken a műveiben is megörökítette. Hosszabb-rövidebb ideig tartó érzelmi kapcsolat fűzte például Wim Schumacher festőművészhez, továbbá Willem Bruno van Albada és Henk van Manen divattervezőkhöz: utóbbiakkal nemcsak hogy párhuzamosan folytatott viszonyt, de mindhárman közös háztartásban is éltek. 1975-ben kezdte kapcsolatát Joop Schafthuizennel, aki nemcsak az élettársa, hanem az ügynöke is lett. Az íróhoz hasonlóan Schafthuizen is viharos életet élt, amely szintén nem volt mentes a zajos – és olykor teljesen jogos – botrányoktól. Amikor például kiderült, hogy túl bensőséges viszonyt ápol egy tizenhárom éves fiúval, a skandalum miatt II. Albert belga király 2001-ben nem volt hajlandó személyesen átadni egy irodalmi díjat Schafthuizen ügyfelének, vagyis Reve-nek. (Az író és ügynöke 1993-ban költözött Belgiumba. Schafthuizent a kiskorúval fenntartott kapcsolatért hét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pszichiátriai kezelésre ítélték.)

A hatvanas évek különösen fontos időszak volt Reve életében. Akkoriban az irodalom többféle válfajával próbálkozott, s a levél műfaját érezte magához a legközelebb. Első levelezéskötete, az Op weg naar het Einde 1963-ban jelent meg. Munkássága során többször is visszatért ehhez a műfajhoz, váltakozó sikerrel: a Brieven aan Bernard S. (1981) például az irodalomkritikusok szerint életműve egyik leggyengébb darabja. Külföldi utazásai hozzásegítették ahhoz, hogy tisztázza kapcsolatát a vallással, aminek következményeként 1966-ban csatlakozott a római katolikus egyházhoz. Ez sem ment azonban minden botrány nélkül, mert ugyanabban az esztendőben a Nader tot U című – öt levelet és harminc verset tartalmazó, Willem Bruno van Albadának ajánlott – könyve miatt istenkáromlás vádjával egy amszterdami bíróság elé idézték. A vád alapját az egyik levél, a Brief uit het huis genaamd Het Gras jelentette, melyben a szerző beszámolt arról, hogy közösült a szamár képében megjelenő Istennel. A per 1968-ban felmentéssel ért véget. Reve írásaiban a hatvanas évektől kezdve jelentek meg nagyobb hangsúllyal a homoszexuális fantáziák, melyekhez szorosan kapcsolódott a vallás, az erotika és a halál témája. Több regénye önéletrajzi motívumokra épül: az Oud en Eenzaam (1978) a kommunista ifjúsági táborok és az angliai évek irodalmi lenyomata, a Moeder en zoon (1980) pedig a katolicizmushoz vezető útjáról és Joop Schafthuizen iránt érzett szerelméről szól (a férfit Vos vagy Vosch matróz [Matroos Vos] álnéven említi a műveiben).

Kívülállók szerint a szerelem álcája mögött Schafthuizen lényegében élősködött az írón, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálta húzni párja tehetségéből, ám alighanem semmit nem tett Reve tudta és beleegyezése nélkül. Schafthuizen igyekezett megakadályozni, hogy Reve újra kapcsolatba lépjen korábbi élettársaival, Van Albadával és Van Manennel, ugyanakkor támogatta a kapcsolattartást az író volt feleségével, Hanny Michaelisszel. Akármennyire haszonlesőnek tartják is, az kétségtelen, hogy Schafthuizen mindvégig gondoskodott az íróról, ápolta őt akkor is, amikor az demenciás lett. A Het boek van violet en doodban (1996) című Reve-kötetben ismét központi szerephez jutnak a homoszexuális fantáziák és a katolikus vallás, miközben az író megpendíti azt a lehetőséget is, hogy igazi apja egy norvég tengerész volt, így bátyja, Karel valószínűleg csak a féltestvére. A negyedik férfihez is kapcsolódik egy kisebbfajta botrány: eredetileg ajándékkönyv lett volna az 1981-es holland könyvhéten (aki egy bizonyos összeg felett vásárolt, az ingyen kapta volna), de a rendezvényt szervező CPNB (Alapítvány a Holland Könyv Közös Népszerűsítéséért) a mű szexuális töltete miatt nem fogadta el a regényt. Reve-nél 1997-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. 1998-ban szívműtéten esett át, állapota rohamosan romlott. 1999 decemberétől nem publikált többé. 2004-ben egy kelet-flandriai (Belgium) otthon lakójaként állandó orvosi felügyelet alá került. Ebben az intézményben hunyt el 2006. április 8-án.

A három főszereplő

A Gerardot játszó Jeroen Krabbé 1944. december 5-én született Amszterdamban. Művészcsaládból származik: apja, Maarten Krabbé és nagyapja, Henrik Maarten Krabbé ismert festőművészek voltak. Édesanyja, Margreet Reiss filmfordítóként dolgozott. Fivére, Tim Krabbé író és legmagasabb szintű sakkjátékos, féltestvére, Mirko pedig képzőművész. Az Amszterdami Színházi Akadémián tanulta a mesterséget. 1963-ban kezdett filmezni. Paul Verhoevennek köszönhette nemzetközi hírnevét. Három filmjében szerepelt: Futás az életért (1977), Spetters (1980), A negyedik férfi (1983). Ez utóbbit követően külföldre is folyamatosan meghívták filmezni, a Páncél mögött (1984) című amerikai filmben például egy Sándor nevű magyar férfit játszott. Külföldi szereplései közül kiemelkedik a Halálos rémületben (1987) című James Bond-film, amelyben Koszkov tábornokot alakította, A büntető (1988) című B-kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel és az A-kategóriás A szökevény (1993), amelyben a Harrison Ford által megformált főhős elvetemült kollégáját és egykori barátját keltette életre. Filmjei közül említést érdemel még a Robin Hood (1991), a Kafka (1991), a Hullámok hercege (1991), A hegyek ura (1993), a Farinelli, a kasztrált (1994), a Halhatatlan kedves (1994) és A velencei kurtizán (1998) is. Holland filmjei közül kényes témát dolgozott fel a második világháború vége felé játszódó Egy eltűnt katonáért (1992): egy tizenkét éves fiú és egy kanadai katona szerelmi vonzalommá mélyülő barátságának történetét. Láthattuk például olyan folytatásokban is, mint az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004), a Tök alsó 2. – Európai turné (2005) és A szállító 3 (2008). Krabbé 1964-ben nősült, három fia született. Férfi felmenőihez hasonlóan ő is szívesen festeget, műveit a kiállítások mellett egy fotóalbumban is bemutatta a közönségnek.

A Christine-t alakító Renée Soutendijk 1957. május 21-én született Amszterdamban. Hivatalos neve: Renette Pauline Soutendijk. Kamasz lányként tehetséges tornász volt, a színészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult. A Hágai Akadémián tanulta a mesterséget. Első filmszerepét Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámájában játszotta, amelyet a magyar nézők egy holland filmhéten láthattak, sorozatváltozatát pedig később a Magyar Televízió is sugározta. Paul Verhoeven két filmje, a Spetters és A negyedik férfi tette nemzetközi hírűvé, és főleg ezeknek köszönhetően a holland filmgyártás szexszimbólumaként emlegették a nyolcvanas években. Hazai népszerűségét olyan filmekkel is megerősítette, mint A vörös hajú lány (1981) című ellenállási dráma és a XIX. századi Párizsban játszódó Van de koele meren des doods (1982), amelynek gazdag hősnőjét szexuális vágyai a prostitúció világába vezérlik. Hitler szeretőjét, Eva Braunt formálta meg A Harmadik Birodalom belsejében (1982) című tévéfilmben. Külföldre is gyakran meghívták, így például a nyugatnémet Götz George partnere volt a Lefelé (1984) című izgalmas alkotásban. 1989-ben kétszer is vendégszerepelt Magyarországon: a Simon Wiesenthalról szóló tévéfilmben (A gyilkosok köztünk vannak) övé volt a női főszerep, a Radnóti Miklós életútja alapján forgatott Erőltetett menetben pedig a költő feleségét játszotta. Szerencsét próbált Amerikában is, egy robotnőt alakított A pusztítás hírnöke (1991) című filmben, ám a hollywoodi áttörés nem történt meg. Mind a mai napig aktív, továbbra is szívesen vállal kihívást jelentő, összetett szerepeket. Mi legutóbb a híres Dario Argento-horror, a Sóhajok 2018-as remake-jében láthattuk. Renée Soutendijk férjnél van, egy fia és egy lánya született. A lány, Caro Lenssen édesanyja hivatását választotta.

A Hermant megformáló Thom Hoffman színész és fotóművész 1957. március 3-án született Dél-Hollandia egyik kisvárosában, Wassenaarban. Hivatalos neve: Thomas Antonius Cornelis Ancion. Édesapja Jules Ancion mezei hokis. Iskolaévei alatt ismerkedett meg a későbbi szerzői filmessel, Theo van Goghgal, és vele együtt írta a Luger (1982) című film forgatókönyvét. Van Gogh rendezte meg a szkriptet, és Thom alakította a pszichopata főszereplőt – mindenféle színészi előképzettség nélkül. Magát mindig is inkább keményen dolgozó férfinak, semmint jó színésznek tartotta, ennek ellenére számos szerepformálása kedvező visszhangra lelt, így mindjárt ez a legelső is. A nemzetközi hírnevet A negyedik férfi hozta meg számára. Nem törekedett arra, hogy sztár legyen: a kommerszek helyett a kísérleti filmeket és a művészfilmeket részesítette előnyben. Filmjeinek többségét a magyar közönség sajnos nem láthatta, így most csak a karrierje szempontjából különösen fontosakat említem meg. Gerard Reve regénye, Az esték 1989-es filmváltozata több rangos fesztiváldíjat nyert, Hoffman alakítását például a genfi filmfesztiválon díjazták, Hollandiában pedig Arany Borjú-díjat kapott érte. Epizódszerepet játszott Sally Potter Magyarországon is vetített Virginia Woolf-adaptációjában, az Orlandóban (1992), míg övé volt a főszerep Verhoeven forgatókönyvírója, Gerard Soeteman De bunker (1992) című drámájában. Visszatérő színésze volt Rudolf van den Bergnek, közös munkáik: Ki látta Eileen W-t? (1987), a már említett Az esték (1989) és a Fényes nappal történt (1996). A Shabondama Elegy (1999) című filmben nem imitált, éles szexjelenetei voltak partnernőjével, Mai Hoshino japán színésznővel. Az Extrémek (1996) és a Dogville – A menedék (2003) című filmjeit szűk körben Magyarországon is forgalmazták. Részese volt az Amerikából hazatért Verhoeven holland világsikerének, a Fekete könyvnek (2006) is, aminek köszönhetően megkapta a főgonosz Dominic Greene szerepét A Quantum csendje (2008) című James Bond-filmben. Szerepértelmezése nem egyezett az alkotókéval, emiatt lecserélték Mathieu Amalric francia színészre. Hoffman rendszeresen játszik a televízióban is. 1991 óta foglalkozik fotózással. 2005-ben vette feleségül Giam Kwee színésznőt, akitől egy gyermeke született.

Paul Verhoeven A negyedik férfiról

„A negyedik férfi a vallásról alkotott nézeteimet tükrözi. Véleményem szerint a kereszténység nem más, mint a valóság számos értelmezési lehetőségeinek egyike: se több, se kevesebb. […] Azt akartam, hogy [a nézők] elgondolkodjanak azon, mi is valójában a vallás. Ne feledjük, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely az egyik legerőszakosabb gyilkosságon, a keresztre feszítésen alapul. Máskülönben a vallásnak semmiféle hatása nem lett volna. Ami az erőszakot illeti, nagy része valószínűleg a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő gyermekkori élményeimből származik. Valójában, ha nem lett volna német megszállás, majd amerikai megszállás, soha nem lettem volna filmes.”

A producerkereséstől a forgatókönyvig

Ahogy a róla szóló blogposztban már megírtam, Verhoeven előző filmje, a Spetters (1980) anyagi szempontból jelentős sikert aratott, ugyanakkor Hollandiában példátlannak mondható tiltakozáshullámot váltott ki. Sértve érezték magukat a feministák és a melegek, továbbá a rendőrök, a mozgássérültek és a vallási szervezetek is. A művet minősítő negatív jelzők között a „fasiszta” is elhangzott, és többen követelték a film betiltását. Az Egyesült Államokban sem lelkesedtek érte: a világhírű rendező, Steven Spielberg például az egyik provokatív jelenet közben kisétált a vetítőteremből. Állítólag ennek ellenére is azt javasolta barátjának, George Lucasnak, hogy A Jedi visszatér (1983) megrendezését bízza a tényleg tehetséges Verhoevenre, ám Lucas nem hallgatott rá. Kár, mert látatlanban kijelenthetjük, hogy Verhoeven jóvoltából a klasszikus trilógia második, legjobb részéhez (A Birodalom visszavág, 1980) méltó befejezés születhetett volna a Richard Marquand nevével fémjelzett bájos mesefilm helyett. Verhoeven képességeire egyébként már a Spetters előtt felfigyeltek Hollywoodban: második játékfilmjét, a Török édességet (1973) Oscarra jelölték, a Futás az életért (1977) című világháborús témájú drámáját pedig Golden Globe-ra. Az amerikai mogulok filmötleteket kértek a holland rendezőtől, de a benyújtott terveket rendre elutasították, mert az álomgyár számára elképzelhetetlen volt az a tematikai és vizuális merészség, amellyel Verhoeven az erőszak és a szexualitás témáját ábrázolta. A negyedik férfi annak lehetőségét jelentette, hogy a rendező végre meggyőzze Hollywoodot arról, hogy érdemes számolni vele, egyúttal a holland közönség előtt is tehetségének újabb oldalát mutathassa meg.

Verhoeven nagyszerű témának találta Gerard Reve provokatív könyvét, melynek filmjogaival ráadásul a Spetters producere, Joop van den Ende rendelkezett. A rendező nem felejtette el, hogy Van den Ende oroszlánként harcolt a Holland Filmalap képviselőivel, hogy megszerezze támogatásukat a Spettershez, amellyel szemben a Filmalapnak számos kifogása volt. Biztosra vette, hogy a producer A negyedik férfi érdekében is minden követ meg fog mozgatni. Felmerült viszont két komoly akadály. Az egyik, hogy Van den Ende elsősorban színházi és televíziós produkciókkal foglalkozott, és a tervezett új film előkészületi fázisában jó néhány születőben lévő színházi produkció kötötte le az energiáit. A másik, nagyobb gondot az jelentette, hogy Verhoeven a főszerepet Jeroen Krabbénak szánta, akinek azonban valamilyen anyagi természetű vitája volt a producerrel, ezért egyikük sem akart a másikkal dolgozni. Verhoeven kényszerhelyzetbe került, és a színészt választotta, ami azt jelentette, hogy új producer után kellett néznie. Mivel lényegében becsapta a Holland Filmalapot, amikor a Spetterst nem az általuk jóváhagyott, módosított forgatókönyv, hanem az elutasított szkript alapján forgatta le, ezért olyan producerre volt szüksége, aki önerőből elő tudja teremteni A negyedik férfi büdzséjét. Van den Ende mellett csupán egy ilyen holland producer volt: Rob Houwer, akivel Verhoeven az első négy játékfilmjét készítette, ám művészi nézeteltérések miatt megszakadt a kapcsolatuk. Houwer annak idején nem volt hajlandó finanszírozni a Spetterst, és nagy bukást jósolt neki.

A negyedik férfi megvalósítása érdekében Verhoeven újra felkereste Houwert, és tisztázták a nézeteltéréseiket. A producer hiúságát legyezgette, hogy a békülést a rendező kezdeményezte, és úgy gondolta, a Spetters elleni tiltakozások valójában az ő elutasító döntésének helyességét igazolják. Ugyanakkor vérbeli üzletemberként nem hunyhatott szemet afölött, hogy a botrányfilm kereskedelmi szempontból kifejezetten sikeres volt, márpedig Verhoevennel való szakítása óta egyetlen más rendezővel sem tudott hasonló anyagi és szakmai sikereket elérni, mint a direktor első négy filmjével. Szerencsére meg lehetett oldani a filmjog problémáját is. Van den Ende opciója ugyanis abban az évben lejárt, és Verhoeven az íróval töltötte a szilvesztert, hogy miután éjfélt üt az óra, megköthesse vele a megállapodást. Reve-et nem kellett különösebben kapacitálni: úgy érezte, Verhoeven ugyanolyan újító és megosztó személyiség a filmvilágban, mint ő az irodalomban, így biztos volt abban, hogy regénye a lehető legjobb kezekbe kerül. (Nem is tévedett, mert tökéletesen elégedett volt a filmváltozattal, szerinte műveinek adaptációi közül A negyedik férfi a legjobb.) A forgatókönyvet – mint mindig – Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman írta. Soeteman meghagyta a regény meghatározó témáit – katolicizmus, halálfélelem, Szűz Mária-imádat, homoszexualitás, fekete humor és barokk nyelvezet –, ugyanakkor Reve más regényeiből különféle motívumokat emelt át a történetbe, és sikerült minden elemet szerves egységbe forrasztania. Verhoeven részletes storyboardot készített, hogy a jelenetek minden apró részletét aszerint dolgozza ki, ahogyan a vásznon látni szeretné.

A negyedik férfi két későbbi (amerikai) Verhoeven-filmet is megelőlegez. Az elbeszélésmód Az emlékmásra (1990) hasonlít, mert mindkét film bizonytalanságban hagyja a nézőt, hogy amit lát, az vajon valóságosan is megtörténik-e. Ez a bizonytalanság egyébként A negyedik férfi esetében egyértelműbb, mert nemcsak a főhős beszélő neve (reve = álom), hanem a mű színvilága, az álomszerű képek és a visszatérő víziók is kétségessé teszik, hogy tényleg mindig a valóságot látjuk-e, és nem a szenvedélybeteg Gerard valamelyik rémálmát. Az emlékmás igazi csattanója is az lett volna, hogy a filmbeli eseményeket értelmezhettük volna úgy is, mint a főszereplő Doug Quaid által megrendelt emléket. Verhoeven épp a bizonytalanság fenntartása érdekében eredetileg egy „nyápic” színészt akart volna a főszerepre, de el kellett fogadnia Arnold Schwarzeneggert, akinek impozáns fizikai adottságai miatt viszont egyetlen néző sem hiszi el, hogy azt a rengeteg akciót nem a valóságban éli át. Mindazonáltal összességében elégedett volt az „osztrák tölgy”-gyel, sőt kifejezetten hálás volt neki, mert Arnold akkor is teljes mellszélességgel támogatta őt, amikor a gyártó cég fejesei Verhoeven leváltásán töprengtek. A negyedik férfi titokzatos hősnője, Christine az Elemi ösztön (1992) rejtélyes írónőjét, a Sharon Stone által megformált Catherine Tramellt előlegezi meg. Mindkét nő az ujja köré csavarja és manipulálja a férfiakat, valóságos macska-egér játékot játszanak velük. Ennek következménye, hogy A negyedik férfiban végül nem Christine, hanem Gerard lesz Herman végzete, az Elemi ösztönben pedig az összezavarodott detektív, Nick válik gyilkossá, amikor lelövi a szeretőjét, a pszichológusnőt. Ugyanakkor a múltat illetően úgy Christine, mint Catherine esetében megmarad a kétely a nézőben, hogy vajon csupán a veszéllyel játszadozó manipulatív nők-e, vagy hidegvérű gyilkosok.

A forgatás

Houwer jóvoltából 1,4 millió gulden állt rendelkezésre a forgatáshoz, amely 1982. május 13-án kezdődött, és hat hétig tartott. A munka nagyon fárasztó volt, olykor napi tizenhat órát forgattak, ráadásul a helyszínek többnyire távol estek a stáb szálláshelyétől. A legtöbb jelenetet a cselekmény helyszínéül szolgáló Vlissingenben vették fel, amely Hollandia délnyugati részén található. Persze voltak más forgatási helyszínek is, mint például a film elején az amszterdami Központi Pályaudvar. A Vlissingenbe tartó vonatút során az ablakból látható a Moerdijk híd, amely Dél-Hollandiát köti össze Észak-Brabant tartománnyal. A Gerard vízióiban megjelenő szálloda, a Hotel Bellevue valójában a hágai Hotel des Indes volt. 1915-ben építették Noordwijkban a Villa Helmhorstot, amely a filmben Christine otthona volt. A forgatás időpontjában üresen álló épületet 2002-ben lebontották. A nyugat-holland Noordwijk egyébként a filmesek egyik kedvelt célpontja, Verhoeven is járt már ott a Futás az életért forgatása során. A temetői jelenetekhez két helyszínt is használtak. Az egyik a muiderbergi köztemető volt: ide sétál be a kék ruhás nő először hősünk álmában, másodszor pedig a valóságban, amikor a Hermannal autókázó Gerard megpillantja őt, és utánamegy. A temető belseje és az egyik csúcsjelenet helyszínéül szolgáló kripta azonban már a Hollandia középső részén fekvő Amersfoort városában található. Ugyanebben a temetőben forgatták azt az epizódot is, amikor a történet szerinti előző napon Gerardot megtámadja egy kutya.

Christine és Gerard közös autókázásának egyik helyszíne a kikötő Vlaardingenben, ahová később Gerard Hermannal együtt is elmegy kocsival. Gerard Leidenben, a Nieuwe Rijn 84. szám alatti írószerboltban vásárolja meg a munkájához szükséges eszközöket. Az amszterdami Szent Miklós-bazilikában vették fel azt a jelenetet, amelyben hősünk megpillantja Herman fürdőnadrágos testét egy keresztre feszítve. A magára maradt Gerard Christine otthonában megnézi azokat az amatőr filmeket, melyeken a nő a korábbi férjeivel látható. Az első férjhez kapcsolódó képsorokat egy nem azonosított katonai bázison és a hilvarenbeeki Beekse Bergen szafariparkban forgatták. A második férj ejtőernyős ugrására a De Cocksdorp-i (Észak-Hollandia) Paracentrum Texelben került sor, amely a tandem ejtőernyős ugrások kedvelt helyszíne. A harmadik férjével közös filmfelvételen Christine több helyszínen is látható, ezek közül csupán az amszterdami De Mirandabad uszodát lehetett utólag azonosítani. Itt jegyezzük meg, hogy az elhunyt férjek keresztneveinek egyes betűi utalhatnak Gerardra és Hermanra is: GE Verdony (1950–1972) (szétmarcangolta egy oroszlán), JohAN Verdijz (1948–1975) (ejtőernyős baleset), HEnk Lunders (1946–1978) (motorcsónak-baleset), vagyis GErard és HErmAN. Hilversumban volt az a kórház, amely a befejezésben látható: az épületet 1993-ban kórházösszevonások miatt lebontották.

Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk Verhoeven első választása volt a két főszerepre, Herman megformálására azonban nehezen találta meg a megfelelő színészt. Egy fizikailag vonzó és bevállalós színészre volt szüksége, ám a lehetséges jelöltek közül (állítólag negyvenen voltak) csak Thom Hoffmanban volt elegendő bátorság ahhoz, hogy a próbafelvételen francia csókot adjon Jeroen Krabbénak. Hoffman részéről ez volt a legkevesebb, mert rajongott Gerard Reve-ért, ezért mindenre hajlandó volt, hogy megkapja a szerepet, és bízott abban, hogy módja lesz találkozni is a kedvencével. Ez meg is történt, sőt a két művész között barátság alakult ki, levelezésük egy része nyomtatásban is megjelent. A forgatáson Verhoeven újfent bebizonyította, hogy bár a maximumot követeli a színészeitől, ugyanakkor ő is bármire képes, hogy átsegítse őket a nehézségeken. Thomtól például elvárta, hogy személyesen vezesse az autót, amikor az 80 km/h sebességgel bevesz egy éles kanyart. Több sikertelen próbálkozás után maga mutatta meg a színésznek, hogyan hajtsa végre ezt a bravúrt. Hogy ez minél gördülékenyebben menjen, arra utasította Hoffmant, hogy ezzel a sebességgel próbálja meg elgázolni őt, és csak az utolsó pillanatban ugrott félre az autó útjából, amikor annak be kellett fordulnia.

Ezek után szinte semmiség volt az a jelenet, amelyben Hoffman kijön a tengerből Gerard egyik víziójában. A hullámok zajától Thom nem hallotta a rendezői instrukciókat, ezért Verhoeven szemrebbenés nélkül, felöltözve besétált a tengerbe, hogy közelről adjon neki részletes eligazítást. A direktor más filmjei esetében is mindig készen állt arra, hogy minden segítséget megadjon a színészeinek. Amikor például a Csillagközi invázió (1997) koedukált zuhanyjelenetét forgatták, a színészek gátlásainak feloldása érdekében Verhoeven maga is beállt anyaszült meztelenül a zuhanyzók közé, ámbár a kamera nem vette őt. A negyedik férfi forgatásán Jeroen Krabbé számára a kutyás jelenet okozta a legnagyobb nehézséget. Mivel a színész félt a nagy testű kutyáktól, az állatot pórázzal rögzítették. A felvételt meg kellett ismételni, és ekkor a kutya valahogy kiszabadult, ledöntötte a lábáról Krabbét, az elszabadult póráz meg eltörte a kutyakiképző orrát. Verhoeven és Krabbé között az egész forgatás alatt heves viták folytak a depresszió és az agresszió kapcsolatáról a filmbeli Gerard Reve karakterében.

A rendezést illetően Verhoeven három kitűnő rendező stílusát és témaválasztását tekintette követendő példának, anélkül hogy bármelyiküket is plagizálni akarta volna: a feszültségteremtésben Alfred Hitchcockot, a szürreális víziók vonatkozásában Luis Buñuelt, az álmok, a pszichológia és a vallás összefüggései tekintetében pedig Ingmar Bergmant. A szőke Christine esetében például nem lehet nem gondolni Hitchcock hasonlóan titokzatos és veszedelmes szőkeségeire, vagy Gerard egyik rémálma kapcsán az Elbűvölve (1945) Salvador Dalí által tervezett álomjelenetére. A szállodai szoba számának helyén megjelenő, majd onnan kiforduló szem Buñuel klasszikusát, Az andalúziai kutyát (1929), míg a film elején a feszületen mászó pók képe Ingmar Bergman Tükör által homályosan (1961) című híres filmjét idézi. Amikor az első estén Gerard elmegy Christine otthonába, a házon a SPHINX neonreklám villog, ám valamilyen technikai hiba folytán a harmadik (H) és az utolsó (X) betű nem világít, így a feliratból csak annyi olvasható, hogy SPIN, ami a holland nyelvben „pók”-ot jelent. (A biológiában járatosak jól tudják, hogy a „fekete özvegy” az állatvilágban egy pókfajta neve. A szfinx a görög mitológiában egy szárnyas oroszlán női fejjel, aki végez azokkal, akik nem tudnak megfelelni a találós kérdésére: emlékezzünk, Christine első férjét egy oroszlán ölte meg.) Hitchcock, Buñuel és Bergman mellett más művészek hatása is egyértelműen kimutatható. Maga Verhoeven sem titkolta, hogy jó barátja, John Landis Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című horrorjából vette kölcsön az „álom az álomban” ötletét, amikor Gerard arról álmodik, hogy Christine egy ollóval kasztrálja őt. A vallás és a homoerotika vonatkozásában bátran asszociálhatunk az olasz Pier Paolo Pasolinire, különösen a Teoréma (1968) című alkotására.

A fentebb már említett jelenet, amikor Gerard egyik látomásában Herman kisétál a tengerből, egyértelműen a brit Ken Russell Az ördögök (1971) című remekművét idézi, amelyben a torz testű Jeanne nővér (Vanessa Redgrave) egyik víziójában a daliás Grandier atya (Oliver Reed) Krisztus megfelelőjeként vízen járva lép ki a tengerből, a nő pedig a véres sebeket csókolgatja a férfi testén. A vallási szimbólumok közé tartozik az is, amikor a vonaton a titokzatos (mellesleg szintén szőke!) nő (Szűz Mária alteregójaként) a meghámozott alma héjából glóriát készít a kisfia (a gyermek Krisztus szimbóluma) feje köré. Ilyen „véletlen” glória látható később a Hús + vér (1985) egyik jelenetében, amikor Martin (Rutger Hauer) feje köré a jelenet hátterében égő kerék formál – a nézőpontnak köszönhetően – spontán glóriát. Mária, a vér és a bor (szintén gyakori vallási szimbólum) kapcsolatát több képsor is hangsúlyozza: Gerard az egyik jelenetben például Bloody Maryt (Véres Mária) iszik, a nyitójelenetben a borospoharát Szűz Mária szobrához koccintja, de nem véletlen az sem, hogy a titokzatos nő egyik megjelenésekor piros virágszirmokat fúj a szél (a nő is vörös rózsát visz a temetőbe), és az egész képsor vöröses árnyalatú. Szimbólumértéke van annak a jelenetnek is, ahol a nőt a vágóhídon látjuk, ahol három húskampóról véres állati tetem lóg le, vérük az alattuk lévő kannákba csepeg, a negyedik kampó viszont még üres. Christine személye párhuzamba állítható a bibliai Delilával is, aki levágja a beléhabarodott Sámson haját, és ezzel elveszi a férfi erejét. Az egyik jelenetben Christine is levágja Gerard haját, és ehhez kapcsolódik Gerard már többször említett rémálma, amelyben a nő ugyanazzal az ollóval a férfiasságától is meg akarja fosztani.

A negyedik férfi elkészítése érdekében Verhoeven nemcsak Rob Houwer producerrel kötött békét – régi ellentéteik egyébként a forgatás közben kiújultak, és ezután soha többé nem dolgoztak már együtt –, hanem újra közös munkát ajánlott korai filmjei operatőrjének, Jan de Bontnak is. A két kiváló szakember között egy nő miatt támadtak feszültségek: Monique Van De Ven volt a főszereplője a Török gyümölcsnek és a Forró verejtéknek is, és mindkettőben voltak merész jelenetei. Igen ám, de az első film forgatása közben a színésznő és az operatőr egymásba szerettek, össze is házasodtak, és az újdonsült férj a második közös film forgatásán már egyáltalán nem örült annak, hogy a feleségének megint vetkőznie kell. A megerőszakolási jelenet esetében például ragaszkodott ahhoz, hogy Monique-ot dublőr helyettesítse. A színésznő miatti feszültségek is közrejátszottak abban, hogy Verhoeven és De Bont néhány évig külön utakon járt, ugyanakkor egymás tehetségét soha nem vonták kétségbe. A negyedik férfi hangulatának megteremtéséhez De Bont is jelentős mértékben hozzájárult. A korábbi Verhoeven-filmekkel ellentétben erre az alkotására a lassú, de gördülékeny kameramozgás jellemző, továbbá a mesterséges fények, a háttérvilágítás és a fényszűrők gyakori alkalmazása, a fény- és árnyékhatásokkal való játék, az erős színkontrasztok és a piros szín dominanciája. A színeket és a megvilágítást illetően megfigyelhető Edward Hopper (1882–1967) amerikai festőművész hatása, míg a mű szimbolizmusát a XIX. századi szimbolisták, például Franz von Stuck (1863–1928) építész és Gustave Moreau (1826–1898) festőművész munkássága befolyásolhatta. Verhoeven szerint az operatőri munka fokozta az általa elképzelt álomszerű és fenyegető hatást. A rendező mind a valóságban játszódó, mind a fantáziajelenetekben használt szimbolikus színeket és tárgyakat, hogy bizonytalanná tegye a realitás és az irrealitás közti határokat.

A fogadtatás

A negyedik férfit 1983. március 24-én mutatták be Hollandiában. Fogadtatása pontosan az ellentéte volt a Spettersének: a kritikák zöme elismerő hangvételt ütött meg, ámbár egyes ítészek nem tudták eldönteni, hogy amit láttak, az vajon egy vallási motívumokra épülő misztikus thriller vagy egy fekete komédia volt-e. A közönségsiker viszont jóval szerényebbnek mondható: 274 699-en váltottak jegyet a filmre, ami nem jelentett ugyan bukást, de a korábbi alkotások olykor az egymilliót is meghaladó nézőszámához képest nem kiugró eredmény. Külföldön más volt a helyzet. Nemcsak lelkes kritikák láttak napvilágot, hanem A negyedik férfi számos rangos fesztiválon is elismerésben részesült, így például a torontói, a chicagói és az avoriazi seregszemlén. Ez utóbbit kifejezetten a fantasztikus filmek számára rendezik meg, és 1984-ben az a ritka eset fordult elő, hogy a nagydíjat és a zsűri különdíját is holland film kapta. Az előbbit Dick Maas A lift (1983) című alkotása, az utóbbit pedig A negyedik férfi. Az 1984-es seattle-i filmfesztiválon Verhoeven mesterműve volt a nyitófilm, amely elnyerte a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének külföldi filmeket elismerő díját is. Hollandia 1984-ben A negyedik férfit nevezte Oscar-díjra, ám az opusz nem került be a legjobb öt közé. (Bekerült viszont Gyöngyössy Imre és Kabay Barna drámája, a Jób lázadása, de nem kapta meg a díjat.) Az évek múlásával a film nimbusza még tovább növekedett: 2010-ben az Empire magazin a 93. helyre sorolta a világ 100 legjobb filmje között, 2014-ben pedig 100%-os értékelést kapott a Rotten Tomatoes weboldalon, ami korábban egyetlen holland filmmel sem történt meg.

A negyedik férfi és a magyar filmforgalmazás

A negyedik férfit másfél héttel a bevezetőben említett filmheti bemutató előtt, 1986. október 10-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindössze hárman voltak jelen a vetítésen: a Fifő (Film-főigazgatóság) részéről Ary Ernő, valamint Révész Anna és Kóczián János. Egy 1986. november 26-án kelt feljegyzésben viszont Ary Ernő ezt írta: „Azt hiszem, összetévesztenek valakivel (remélem, nem Gerarddal). Én ezt a mozit nem láttam.” Akárkik voltak is jelen, a film átvételét javasolták nyolc kópiával. Stenczer Noémi a jegyzőkönyvet azzal egészítette ki, hogy Bán Róberttel egyeztetni kell, aki kisebb kópiaszámot javasolt. A jegyzőkönyvet december 20-án a Fifő képviselőjeként kiegészítéssel látta el Kozma Ilona is. Mint írta, ő látta a filmet, de nem javasolja az átvételét, mert szerinte nagyon extravagáns, és csak szűk körű érdeklődést keltene, amit filmheti vetítéssel ki lehet elégíteni. (Addigra már túl voltunk a holland filmhéten, ahol a művet telt házakkal játszották.) Ugyanakkor megjegyezte, hogy amennyiben a filmet már megvásárolták, alacsony kópiaszámot és magas korhatárt javasol. A negyedik férfit végül nem mutatták be a magyar mozik, tudomásom szerint nem sugározta egyik itthoni tévécsatorna sem, és hazánkban nem hozták forgalomba se videón, se DVD-n, se Blu-rayen. Zárszóként említsük meg, hogy az említett filmhét bemutatója lett volna a Hús + vér is, ám nyilvános vetítésére tudomásom szerint nem került sor.

Így látták ők

„Hitchcockra is emlékezünk A negyedik férfi című filmet nézve is. Ravaszul kiszámított a hallucinációk és a reális események egymásba kapcsolódó sora, ritmusa és mértéke, melyekkel a nézőiket – éppúgy, mint a film főhősét új szeretője – mint egy pók kerít hatalmába, fon körül a film. Esemény, humor, fantasztikum és a mindnyájunkra leselkedő napi szorongások valóban szerencsés ötvözete a film. Érthető, hogy felfigyeltek rá – Marleen Gorris Törött tükrök című munkájával együtt – Amerikában a szakmai körök.”

(Molnár Gabriella: „Kép a belső lázadásokról”. In: Esti Hírlap, 1986. október 25., 2. o.)

„Nemcsak Amerikába, de már hozzánk is eljutott a híre Paul Verhoeven rendezőnek, aki majd’ ötvenéves korára elérte, hogy a holland film »fenegyereke« lett. Tulajdonképpen ő volt az, aki megnyerte a nagyközönség kegyeit, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani. Esküdt ellensége ő az »elit művészet«­nek. Hátborzongató, Hitchcock stílusában készült alkotása A negyedik férfi címet viseli. Lidércnyomás ez: csapongó képzelgések és (rém)látomások szabadjára engedett és megjelenített víziójával terhelik a nézőt, hogy ne legyen nyugodt éjszakája. A nagy leleménnyel összesodort történet szerint Gerald Reve, a homoszexuális regényíró (akinek regényéből voltaképpen a film is készült!) véletlenül megismerkedik egy Christine nevű asszonnyal. Boldogan élnének a jólét közönyébe süppedve, ha nem derülne ki, hogy az asszonykának még egy barátja van (akinek szeretne a férfi is barátja lenni), s számláját pedig három férje furcsa kimúlása is terheli. De ki lesz vajon a következő, a negyedik áldozat? A vallásos elemekkel is jócskán átszőtt film — mint várható volt — telt házat vonzott. A bizarr történeten kívül nyilván csáberőt jelentett a tökéletes kivitelezés is, amely tagadhatatlanul profi munka, az első kockától az utolsóig, s ez az az eset, amikor egyes jeleneteivel, látványos, rafinált megoldásaival a mester fejére nő a tanítvány, bár ezt senki sem nézi jó szemmel...”

(Kurcz Béla: „Holland filmesek szélmalomharca”. In: Film, Színház, Muzsika, 1986. november 1., 8. o. – Az író és filmszereplő keresztneve Gerard, és nem Gerald.)

„Elsőnek vegyük a fantasztikumot, amihez, úgy látszik, hagyományosan vonzódnak a holland filmesek. A több mint tíz évvel ezelőtti holland filmnapokon látott Malpertuis is igen nívós példája volt a modern valóság s a lidércnyomásos képzelgések, az ősi előélet traumáiba való visszazuhanások mesteri és nyomasztóan drámai ötvözésének. Most Paul Verhoeven és Rob Houwer filmje, A negyedik férfi kínál bravúros modern boszorkányhistóriát egy közszeretetnek örvendő, szelíd szőke nőről, akinek rövid idő alatt négy férje, illetve vőlegénye hal szörnyet légi, vízi vagy közúti balesetekben, amelyekről az ötödik jelölt – egy szadista indulatoktól gyötört alkoholista író – megsejti, hogy mindezt a nő maga tervezte ki és provokálta. Verhoevennek nemrég vetítették a mozikban egy horror-sci-fijét, az amerikai produkcióban forgatott Robocopot. A stiláris ínyencség a vizualizált iszony más-más összefüggésben, ám azonos formai remekléssel nyilatkozik meg nála. De hogy minek...?! Erre válaszoljon más.”

(Halász Anna: „Sárból, napsugárból összegyúrva”. In: A Hét, 1992/20, 5. o. – A kritikusnő nem figyelt eléggé: a hősnőnek nem négy, hanem három férje halt meg rejtélyes módon, és az a film fő kérdése, hogy ki lesz a negyedik. A film címe is erre utal.)

A negyedik férfi (De vierde man, 1983) – holland erotikus thriller. Gerard Reve azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Díszlet: Roland de Groot. Jelmez: Elly Claus. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Jeroen Krabbé (Gerard Reve), Renée Soutendijk (Christine Halslag), Thom Hoffman (Herman), Dolf de Vries (Dr. de Vries), Geert de Jong (Ria), Hans Veerman (a temető igazgatója), Hero Muller (Josefs), Caroline de Beus (Adrienne). Magyarországi bemutató: 1986. október 21. (Budapest, Kossuth mozi, Holland Filmhét).

MÉG TÖBB PAUL VERHOEVEN! (18+)

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola

Forró verejték

Spetters

Hús + vér

MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (18+)

Szerelmes asszonyok (1969)

Szerelmes asszonyok (2011)

Az Ezeregyéjszaka virágai

Eisenstein Mexikóban

Portyán

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága 

Antonyina – Csajkovszkij felesége

HÚS ÉS VÉR

A XVI. századi Európában játszódó holland–amerikai kalandfilm, a Hús és vér (1985) Paul Verhoeven első rendezése volt egy amerikai filmes cég számára. A forgatókönyv alapjául azok a történetek szolgáltak, amelyeket állandó munkatársa, Gerard Soeteman eredetileg a hatvanas évek végén forgatott középkori témájú tévésorozatukhoz, a Florishoz (1969) írt, de akkor nem használták fel őket. A széria és a tizenhat évvel későbbi mozifilm főszerepét egyaránt Verhoeven felfedezettje és barátja, Rutger Hauer játszotta. A Hús és vér forgatása Spanyolországban zajlott különféle időjárási és szervezési nehézségek közepette. Verhoeven kezéből hamar kicsúszott az irányítás, még az a lehetőség is felmerült, hogy visszalép a rendezéstől vagy leváltják. A nehézségeket fokozta, hogy ezúttal Hauerrel sem tudott harmonikusan együtt dolgozni, és ez az utolsó közös filmjük. A Hús és vér a maga idejében hatalmas bukásnak bizonyult, az elmúlt közel négy évtizedben azonban kultuszfilmmé lépett elő. 

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink görgessenek lejjebb!

SPETTERS

Az 1980-ban bemutatott Spetters a holland Paul Verhoeven életművének legnagyobb vihart kavart darabja, egyben a rendező első olyan mozifilmje, amely nem irodalmi mű alapján készült. A Holland Filmalap csak a forgatókönyv jelentős átdolgozása után volt hajlandó támogatni a produkciót, Verhoeven azonban a támogatás megítélése után mégis az eredeti szkript alapján forgatott. A Spetterst gyakran emlegetik „a holland Szombat esti láz”-ként, ám a John Travolta nevével fémjelzett 1977-es amerikai film főhősével ellentétben a Verhoeven-opusz fiatal szereplői számára nem a diszkó, hanem a motorozás jelenti a kitörés, a „valakivé válás” lehetőségét. Noha a premiert követően a társadalom legkülönbözőbb rétegei fejezték ki tiltakozásukat (például a feministák, a homoszexuálisok, a hívők, a mozgássérültek és a rendőrök), sőt a legradikálisabbak a film betiltását követelték, a Spettersnek csak Hollandiában több mint egymillió nézője volt. A magyar filmszínházak nem mutatták be (ahogyan a rendező többi holland filmjét sem), és 2017 januárjáig nem jelent meg nálunk se VHS-en, se DVD-n, se Blu-Rayen. A hazai közönség az MGM tévécsatornán láthatta először a filmet 2008 nyarán, szinkronizált változatban, de kisebb vágásokkal.

A cselekmény

Az 1970-es évek végén járunk, egy holland városban. Eef, a fiatal szerelő dolgozni indul a motorjával. Eleinte nem tud megfelelő sebességre kapcsolni, mert az apja megy előtte a keskeny úton egy traktorral. Ugyanekkor Eef barátja, Rien is távozik otthonról, előtte azonban fizetéselőlegként pénzt vesz ki apja kávézójának kasszájából. A férfi jó utat kíván a fiának, aki motorjával pillanatokon belül elszáguld. A harmadik fiúnak, Hansnak nincs ilyen szerencséje, mert az ő motorja egyáltalán nem akar beindulni. Végül az apja segít neki, és hátulról megtolja a járművet. A három srác a sikeres motokrosszversenyző, Gerrit Witkamp fogadására megy, melyet a televízió is közvetít. A riporter mint Witkamp legnagyobb rajongóit mutatja be a fiúkat. Rien ezután felkeresi barátnőjét, Mayát, aki egy élelmiszerüzletben dolgozik. Megpróbál egy-két dolgot elemelni, de a lány megtalálja nála. A fiúk Eef műhelyében találkoznak újra, ahol a szerelő megtréfál egy kihívóan viselkedő lányt, aki kitömte a melltartóját, hogy keblei nagyobbaknak tűnjenek. Rien és Eef fogadnak, hogy Eef csukott szemmel is jobb szerelő, mint Hans. A fogadást természetesen Eef nyeri. Hans este a diszkóban is felsül, amikor kissé faragatlan módon megpróbál felcsípni egy lányt. Eef ízelítőt ad diszkótáncosi tudományából, de egy színes bőrű srác ügyesebbnek bizonyul a táncparketten. Útban hazafelé a fiúk autója előtt egy meleg pár szalad át. Az emelkedett hangulatban lévő társaság úgy dönt, hogy megtréfálják őket. Utánuk erednek, s az egyikőjüket sikerül elkapniuk. Az egyik lány rúzsával kifestik a száját. Ezután Rien Mayával együtt megy haza, de nem a saját szobájába viszi a lányt, hanem a szülei ágyába. A távol lévő ősök viszont már ismerik fiuk észjárását: az apa üzenetet hagyott a vekker mellett, hogy Rien ne felejtse el időben hazavinni Mayát. Eef és Hans csak egy építkezésre tudja vinni a barátnőit, ám a szerelmeskedés egyikőjüknek sem jön össze. Eefnek nincs merevedése, Hans barátnője pedig éppen menstruál. Persze sem a fiúk, sem a lányok nem akarnak egymás előtt szégyenkezni, ezért mindkét pár az orgazmus hangjait imitálja, hogy félrevezesse egymást.

Másnap rendezik a motokrosszversenyt, melyre természetesen Rien és Hans is benevezett. Hans motorja azonban most sem indul be. A fiú Eefet hibáztatja, hogy nem jól szerelte meg a járgányt. A szerelő faképnél hagyja a barátját, akinek valahogy mégis sikerül beindítania a motort. Épphogy eléri a rajtot. A versenyben eleinte Rien vezet, de aztán nekimegy egy buckának, és elveszti az előnyét. Mégsem adja fel, sikerül behoznia a hátrányát, és megnyeri a futamot. Hans már korábban kénytelen volt feladni a versenyt, mivel a motorja megint bedöglött. Maga Witkamp gratulál Riennek, aki barátai és a lányok társaságában megy a büfékocsihoz. A büfés lány, a göndör, szőke hajú Fientje érdeklődését azonnal felkelti a győztes, Maya azonban résen van. Amikor bőrruhába öltözött bajkeverők akarnak fizetés nélkül távozni a büfékocsitól, kisebb balhéra kerül sor. Fientje testépítő bátyja, Jaap ugyanis hátulról elkapja a vezér nyakát, Fientje pedig leforrázza a huligán mellkasát, hogy fizetésre bírja a többi vagányt. Azok ugyan megkísérelnék az ellenállást, ám Rien is Fientje pártjára áll. Fientje begyűjti a pénzt a bőrruhás bandától. Rienék is távoznak. A fiúk arról beszélnek, hogy mennyire tetszett nekik Fientje vagánysága, Maya viszont egyáltalán nincs elragadtatva a büfés lánytól. Rient a kávézóban a tiszteletére összesereglett vendégek ünneplik. Eefet otthon a szigorú apja várja, aki szemrehányást tesz a fiának, hogy délelőtt a templomnál motorja dudájának hangjával megszentségtelenítette az Úr napját. Felküldi a srácot a padlásra, ahol megveri. Fientje rövid sétát tesz az esti városban, s az ablakokon át bepillantva nyugodt, békés családi idilleket figyel meg. Utána visszatér a lakókocsijukhoz, amely egy téren parkolt le. Éppen időben érkezik, egy rendőr az engedélyüket kéri. Fientje a maga módján oldja meg a helyzetet, beinvitálja a rendőrt a lakókocsiba. Engedélyről persze már szó sincs. Később a lány azt mondja a bátyjának, hogy unja ezt a vándoréletet, abba akarja hagyni, Jaap azonban nem hiszi, hogy húga valóban le akarna lépni.

Fientje másnap reggel bevásárolni megy. Az élelmiszerbolt pénztáránál Maya ül. Azonnal felismeri őt, ismerősként üdvözli, Maya azonban úgy tesz, mintha még sosem látta volna Fientjét. Természetesen Rien címét sem hajlandó megadni neki. Eef műhelyében a srácok éppen Fientjéről beszélgetnek. Mivel tetszik nekik a lány, úgy döntenek, hogy Fientje azé lesz, akinek a legnagyobb a merev farka. A dolgot ott helyben méréssel döntik el. Rien és Eef arcáról azonban lefagy a mosoly, mert ezt a versenyt kivételesen a mamlasznak tartott Hans nyeri meg. Fientje elmegy a kávézóba, és ott találkozik Riennel. Ajándékot hozott a fiúnak: első találkozásuk emlékére azt a téglát, mellyel előző nap a fiú a segítségére sietett. Később a büfékocsinál Hans, mint a „farokverseny” győztese, megpróbál kikezdeni Fientjével, és randira hívja. A lány azonban elutasítja, mert érzi, hogy a három fiú közül Rienben van a legtöbb fantázia, vele érdemes foglalkozni. Rien és Eef közben jót mulat Hans újabb felsülésén. Megérkezik Maya azzal a hírrel, hogy Henkhof, a tévés producer találkozni akar a srácokkal. A megbeszélésre Fientje is elmegy. A dörzsölt producer műsorajánlatot tesz: a fiúk egy programban szerepelhetnének Witkamppal. A gyakorlatias Fientje a lelkesedés tetőpontján a fizetésről érdeklődik. Kiderül, hogy Henkhof semennyit sem akar fizetni, valószínűleg arra számított, hogy Witkamp lelkes rajongói ingyen és boldogan szerepelnek együtt a bálványukkal. A lány viszont úgy véli, a srácoknak is lesznek költségeik, s erre a célra Henkhof végül hajlandó 2500 guldent fizetni. A fiatalok lelkesedése óriási, Fientjét éltetik. Persze Mayát kivéve, ő tisztában van azzal, hogy a büfés lány valójában rástartolt a fiújára. Fientje tényleg nem éri be annyival, amit addig elért. A távozó Henkhof után hajt, és ráveszi arra, hogy szerezzen japán szponzort Riennek, mert a fiúból nagy bajnok válhat. Az üzlet megpecsételésére a producer magával hívja a lányt.

Rien boldogan újságolja Mayának, hogy létrejött a szponzorszerződés, és ünnepelni hívja a lányt. Maya azonban nem megy vele, mert a kocsiban meglátja Fientjét. A fiú hiába mondja, hogy Fientje támogatása nélkül nem lenne szerződés, a büfés lányt tehát nem lehet kihagyni az ünneplésből, Maya hajthatatlan. Vitatkozni kezdenek, és Rien Maya fejéhez vágja, hogy nem törődik vele, ellentétben Fientjével, aki biztatja, buzdítja és támogatja őt. Végül dühösen otthagyja a barátnőjét, tulajdonképpen szakítanak. Rien egy szép bundát vásárol Fientjének, és sikeres versenyzői jövőjéről ábrándozik, a sok utazásról, melyre természetesen a büfés lányt vinné magával. Az ágyban kötnek ki, ami Fientje igazi terepe. Másnap Rien és Hans együtt mennek motorozni, hogy gyakoroljanak egy kicsit. A sztrádán száguldanak. Az előttük haladó autóból a sofőr váratlanul egy zacskó szemetet dob ki, amit a szél Rien arcába vág. A fiú elveszíti uralmát a járműve felett, és balesetet szenved. Nem hal meg, de többé nem tud lábra állni. Fientje meglátogatja a kórházban. Rien balesete a biztos és szép jövőről szőtt álmainak is véget vetett. Lelke mélyén talán a fiú is tudja ezt, ezért arra kéri a lányt, hogy többé ne jöjjön be hozzá. Hans egy koncertre megy apja fúvós zenekarával, és a kiruccanásra elkíséri az unatkozó Eef is. Az esti szabadtéri előadáson Eef felfigyel két meleg férfira. Titokban követni őket. Az alkalmi pár egy metróépítkezésre megy, ahol Eef szemtanúja lesz annak, amint a fiatalabbik férfi orális szexet folytat idősebb partnerével. Lesben áll, és később megtámadja a fiatal srácot, aki alighanem prostituált, és elszedi tőle a pénzét. Utána visszasiet a térre. Éppen a koncert végére ér vissza. Hansnak fogalma sincs arról, hogy barátja mit művelt, valószínűleg azt se vette észre, amikor egy időre eltűnt.

Rient kiengedik a kórházból, szülei az állomáson várják. Kocsival viszik haza. A fiút a kávézó előtt kisebb tömeg fogadja: ismerősök, rokonok, barátok. Ajándékot is hoztak, egy automata tolószéket, amellyel Rien segítség nélkül is közlekedhet. Fientje ezalatt Eef benzinkútjánál tankol. A fiú kocsikázni hívja, de hamar belecsúsznak egy árokba. A közelben dolgozik Eef apja a traktorral, s a férfi menti ki a bajba jutottakat. Nem rejti véka alá a véleményét Fientjéről, szemrebbenés nélkül lekurvázza. A temperamentumos lány ezt persze nem hagyná annyiban, Eef azonban szerencsére le tudja állítani. Azt mondja neki a kocsiban, hogy el akar menni ebből a városból, egyenesen Kanadába. Fientje szájhősnek véli, ám amikor Eef meglobogtatja előtte a pénzét, a büfés lány rögtön tudja, hogy talán mégis érdemes egy kicsit foglalkoznia a szerelővel. Rien Hansnak adja a japánoktól kapott motort, és sok szerencsét kíván a barátjának ahhoz, hogy bajnok legyen. Hans azonnal el is megy motorozni, és találkozik Fientjével. A lány éppen a szemetet hozta ki erre a félreeső helyre. Hans csak kíváncsiságból nézi meg az egyik kidobott üres dobozt, és meglepődve látja, hogy egy kutyakonzerv az. Bármilyen mamlasznak is tűnik, egyáltalán nem hülye, rögtön leesik neki, hogy mivel Fientjének nincsen kutyája, a konzervből valójában a büfé specialitásai készülnek. A lány nem izgatja magát a dolog miatt, szerinte senkinek nem lesz semmi baja ettől, az ő csóró amerikai nénje például évek óta kutyakonzerveken él. Mindazonáltal úgy érzi, érdemes több vasat is a tűzben tartania, ezért úgy tesz, mintha elromlott volna a kocsija, és megkéri Hansot, vontassa haza. Beinvitálja a lakókocsiba, ahol már Eef várja. A szerelő komolyan beszélt korábban, hiszen ez alkalommal már a Kanadába szóló két repülőjegyet is magával hozta, és persze újra meglobogtatja a pénzét. Hamarosan elmegy, szólítják az „üzleti ügyek”. Hans marad, és végre kiböki, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy tetszik neki a lány. Magabiztosan állítja, hogy belőle is lehet olyan bajnok, mint Rienből. Fientje számára nem jelent különösebb áldozatot, hogy Hansszal is lefeküdjön.

Rien az utcákat rója a tolókocsijával, és csak ingerült lesz attól, hogy mindenhol szánakozó pillantásokat vetnek rá. Kíváncsiságból megáll egy kisebb csoportnál: egy pap éppen a hitről prédikál az egybegyűlteknek. Maya is a nézők között van. Rien gúnyos megjegyzéseket tesz a papra, aki viszont meghívja őt a gyülekezetbe, mert azt mondja, Isten segíteni fog rajta. Maya és Rien ezután beszélgetnek egy kicsit. A fiú azt mondja, egyáltalán nem hisz abban, hogy valaha még járni fog. Beesteledik. Eef az utcákon újabb áldozatra vadászik. Megismerkedik egy kutyás öregúrral, és rövid beszélgetés után nyilvánvaló lesz, hogy a fiatalember megtalálta, akit keresett. A liftben támad rá a férfira, és azzal fenyegeti, hogy ha nem ad neki azonnal 500 guldent, elmondja a feleségének, hogy homoszexuális. A megzsarolt férfi néhány perc múlva hozza is a pénzt, hiszen Eef addig a kutyáját sem adta neki vissza. A bűnt azonban hamar követi a bűnhődés. Eef a pénzét számolgatja az aluljáróban, mikor észreveszi, hogy valaki ugyanonnan figyeli, ahol pár napja még ő állt, amikor a meleg párt követte. Menekülni akar, de csapdába került. Csak a metróépítkezés felé tud szaladni, nyomában a négytagú bandával. Majdnem ugyanott kapják el, ahol nemrég szemtanúja volt az alkalmi pár együttlétének. Támadói egy hatalmas kábeltartó hengerre fektetik, lerángatják a nadrágját, és egymás után megerőszakolják. Utána magára hagyják. Egyikőjük néhány perc múlva visszajön. Jaap az, Fientje bátyja. Azt mondja, szerinte Eef valójában élvezte az erőszakot. Régóta figyelte őt a bandájával. Nem azért kapták el, mert kirabolt másokat, hanem mert úgy gondolták, Eef valójában közülük való. Jaap szerint ideje, hogy a szerelő is felvállalja végre a valódi identitását, de legfőképp hagyja békén a húgát, mert Fientje különbet érdemel egy homokosnál.

Hans azt hiszi, élete nagy lehetőségét kapta meg azzal, hogy Witkamppal roboghat a gyakorlópályán, ahová Fientje is elkísérte. Ám hiába van a fiúnak immár japán motorja, azzal is éppoly ügyetlen, mint korábban. Arról viszont sejtelme sincs, hogy Henkhof filmre veszi a szerencsétlenkedéseit, hogy aztán majd felhasználja ezeket a képsorokat Witkamp következő műsorában. Fientje azonban szem- és fültanúja, amint a közvetítőkocsiban Henkhof és Witkamp a visszanézett felvételeken mulatnak. Dühösen távozik, úgy tűnik, Hansszal rossz lóra tett: a fiúból sosem lesz sikeres motorversenyző. Az otthonául szolgáló lakókocsiban ott találja Eefet. Most már egyértelműen kijelenti, hogy hajlandó a fiúval Kanadába menni, Eef azonban szótlanul elmegy. Jaap világosítja fel a húgát, és elmondja neki, hogy a haverjaival megerőszakolta Eefet, aki élvezte a dolgot, hiszen valójában meleg. Minderre Fientje csupán annyival reagál, hogy neki bizony nincs szerencséje a fiúkkal. Eef közben hazamegy, és otthon bevallja az apjának, hogy homoszexuális. Valósággal kiprovokálja, hogy a férfi megverje, és ez meg is történik. Rien végül Mayával együtt elmegy a gyülekezetbe. Nem akar a pap elé menni, de a lány odatolja. A férfi Rien fejére teszi a kezét, és hangosan fohászkodni kezd. Szavainak hatására Rien mintha kezdene felemelkedni a székből, már-már lábra áll, de aztán visszazuhan. Maya vigasztalja, hogy ne adja fel, ez még csak az első próbálkozás volt, Rien azonban kijelenti, hogy nem jön többet.

A másnapi versenyen Witkamp ismét győzedelmeskedik. Hans a büfékocsihoz megy, és megkérdezi Fientjét, miért akar elmenni a városból, mi lesz kettőjükkel. A lány azt feleli, hogy nekik nincs közös jövőjük, Hansnak nincs semmije, amire alapozni lehetne. A fiú fogadkozik, hogy ez hamarosan megváltozik. A kávézóban nagy tömeg gyűlik össze, hogy Witkamp győzelmét ünnepeljék. Természetesen a bajnok is megjelenik a feleségével. Rien nincs az ünneplők között. Tolókocsijával a sztrádához kerekezik, és egy közeledő teherautó elé hajt. A kávézóban ezalatt egyre emelkedettebbé válik a hangulat, hiszen egy táviratban maga a királynő is üdvözletét küldi Witkampnak. Következik az est egyik fénypontja, a tévéműsor. A jelenlévők kitűnően mulatnak Hans ügyetlenkedésein, aminek a fiú egyáltalán nem örül. Megkísérli kikapcsolni a készüléket. Az ezzel kapcsolatos szóváltás tömegverekedésbe torkollik, amelyben a jól ismert bőrruhás bajkeverők járnak az élen. Mindent, ami szétverhető és összetörhető, tönkretesznek, egyikőjük még Witkamp feleségéről is letépi a blúzt. A kávézó tulajdonosa a rendőröket hívja. Mire azok megérkeznek, a bajkeverők felszívódnak. Hamarosan még egy kocsi érkezik, Rien halálhírét hozzák. Másnap Hans Fientjével együtt megy el megnézni a szétvert kávézót, ami eladó. Az élelmes lány rögtön tudja, hogyan tovább. Hansnak el kéne adnia a japán motort, hogy legyen pénzük, és ötletei is vannak, hogy a helyreállítás után milyen legyen a kávézó. Fientje ábrándjai a biztos jövőről végre konkrét formát kezdenek ölteni. Már nem akar a bátyjával továbbállni. A távozó Jaap megpróbál társat találni maga mellé: a benzinkútnál Eefet hívja, hogy tartson vele. A szerelő azonban nemet mond, szerinte képes lesz megváltoztatni az apját, hogy elfogadja őt olyannak, amilyen.

Címmagyarázat

A ma már elavultnak mondható szlengkifejezés, a spetters többjelentésű szó a holland nyelvben. Elsősorban előnyös külsejű, szexuálisan vonzó fiatalok megnevezésére használták, de homályos utalás az ejakulációra is. Jelenthet még fröccsenést, ami célzás a srácok motorjainak kerekei alól felfröccsenő sárra, továbbá Fientje munkájára, a krumplisütésre is, amely az étolaj fröccsenésével jár együtt. A film forgatásának időszakában népszerű kereskedelmi termék volt a Spetters nevű olajspray. Verhoeven valamilyen formában a szó mindegyik jelentésére utal. A címet egyébként egyetlen olyan országban sem fordították le, ahol a filmet bemutatták, legfeljebb csak alcímmel látták el.

A forgatókönyv

Paul Verhoeven és holland alkotásainak állandó forgatókönyvírója, Gerard Soeteman első négy közös mozifilmjüket – Az üzlet az üzlet (1971), Török gyümölcs (1973), Forró verejték (1975), Futás az életért (1977) – Rob Houwer közreműködésével valósították meg. A producerrel való együttműködés nem volt harmonikus, művészi és anyagi kérdésekben állandóan vitákba bonyolódtak, melyek miatt Verhoeven és Soeteman gyakran kényszerültek kompromisszumokra, különösen a Forró verejték esetében. Mivel mind a négy film jelentős kereskedelmi sikert aratott, és kritikai fogadtatásuk is általában kedvező volt, Houwernek meggyőződésévé vált, hogy akaratát ezután is szigorúan érvényesítenie kell, hogy a sikersorozat folytatódjék. Bejelentette az új projektet, amely Erfolg címen futott. Az alkotópárosnál viszont betelt a pohár, és úgy gondolták, amennyiben Houwer komolyan azt hiszi, hogy a négy film sikere igazából az ő érdeme, akkor rájuk semmi szükség, ők lelépnek. A Futás az életért külföldi sikere és Golden Globe-jelölése után ugyanis Hollywood intenzíven érdeklődni kezdett a holland rendező iránt. Igen ám, de az általa benyújtott szkripteket mindegyik nagy amerikai stúdió elutasította, mert úgy az erőszak, mint a szexualitás terén túl merésznek találták mindegyiket. Verhoeven ekkor úgy döntött, hogy ötödik játékfilmje nem regényadaptáció lesz, mint a korábbiak, hanem Soetemannal közösen írt saját történetét filmesíti meg. A szkript eredetileg a Haverok címet viselte, melyet később Verhoeven feleségének javaslatára változtattak meg a vagányabbul hangzó, sokjelentésű Spettersre. Soeteman utólag elárulta az újságíróknak, hogy a történet kiindulópontja egy olyan tragédia volt, amely közvetlen környezetében játszódott le: az egyik kollégája motorbalesetben elveszítette a fiát. E motívum köré építették fel a cselekményt, és dolgozták ki a figurákat. Egyikőjük ötlete mozgásba hozta a másik fantáziáját, és fordítva. Így például Verhoeven hozta a keresztény szekta ötletét, és Soeteman dobta be a homoszexualitás motívumát.

Soeteman modern meseként képzelte el a filmet: három lovag verseng egyazon hölgy kegyeiért, csak éppen nem lovuk van, hanem motorjuk. Verhoeven később azt nyilatkozta, hogy a Spettersszel tulajdonképpen a Futás az életért ellenpólusát akarta megalkotni: a jelen realista és tabuktól mentes ábrázolását szembeállítani a második világháború idején játszódó sikerfilmje kalandos-romantikus világképével. A két film szereplőinek társadalmi-szociális háttere is merőben eltérő: a Futás az életért főhősei jómódú családok iskolázott gyermekei, a Spetters főszereplői viszont munkásszármazású, nem különösebben képzett fiatalok. A női főszereplő, Fientje – akárcsak korábban Keetje a Forró verejtékben – saját egzisztenciális-társadalmi felemelkedése érdekében kezdeményez szexuális kapcsolatot a fiúkkal. Eleinte Rienben látja az életben való előrejutás zálogát. A fiú balesete után Eefet tünteti ki figyelmével, akinek sok pénze van, bár Fientje nem tudja – és nem is igazán érdekli –, hogy honnan. Miután kiderül, hogy Eef homoszexuális, Hans lesz a befutó, aki kezdetben a legesélytelenebbnek látszott. A fiatalok példaképéül szolgáló motorversenyzőt, Gerrit Witkampot az alkotók egy holland motokrosszbajnokról, Gerrit Wolsinkről mintázták. Miután elkészültek a szkripttel, Soeteman és Verhoeven új producert kerestek. Joop van den Ende személyében találták meg a lehetséges új partnert. Ende volt ugyanis az egyetlen olyan holland producer Houwer mellett, aki biztosítani tudta az alkotópáros elképzeléseinek megvalósításához szükséges pénzt, viszont inkább televíziós, és nem mozifilmes tapasztalatokkal rendelkezett. A Spetters elkészítése érdekében Ende, Verhoeven és Soeteman megalapította a VSE Films nevű céget. (Bizonyos források ugyanakkor úgy tudják, már a Voorbij, voorbij című 1979-es Verhoeven-tévéfilm is a VSE égisze alatt készült.) A sértett Houwer nagy bukást jósolt a triónak, akik egy kiugróan sikeres produkcióval akartak rácáfolni erre. 

Az alkotók megkísérelték megszerezni a Holland Filmalap (Stichting Productiefonds voor Nederlandse Films) anyagi támogatását, ezért benyújtották a Spetters forgatókönyvét elbírálásra. Ez a szervezet évente több száz szinopszissal, filmvázlattal, forgatókönyvvel foglalkozik, hogy kiválassza a támogatásra érdemeseket. A bírálóbizottság 1978-ban hat főből állt. Hárman – köztük az elnöki tisztséget betöltő Anton Koolhaas író – az Alap munkatársai voltak, hárman pedig a filmvilágból érkezett szakemberek. A benyújtott szkriptről az a vélemény alakult ki, hogy valószerűtlen, közhelyes, vulgáris és túlságosan kommersz. Ugyanakkor a bizottság tagjai tisztában voltak az alkotók előéletével, addigi filmjeik szakmai és közönségsikerével, ezért arra az álláspontra jutottak, hogy nem utasítják el végleg a projektet, hanem felveszik a kapcsolatot a művészekkel, hogy kompromisszumos megegyezésre jussanak. Az egyeztető megbeszélések igen parázs hangnemben zajlottak, hiszen Verhoeven és a Filmalap között korábban sem volt túl jó a viszony. Koolhaas ugyanis a Forró verejték láttán kijelentette, hogy halálbüntetést érdemelnének az Alap azon munkatársai, akik támogatást szavaztak meg ehhez a filmhez. Amikor a Spetters vitája közben a művészek felemlegették neki a korábbi Verhoeven-produkciók jelentős kereskedelmi sikerét, Koolhaas cinikusan megkérdezte: „Akkor most minek a támogatás?”

A maga részéről Soeteman azon a véleményen volt, hogy egy hatalmas lófallosz az egész okvetetlenkedő bizottság alfelébe, de amíg a végleges döntés függőben volt, addig ezt a véleményét nem hangoztatta. Koolhaas viszont nem viselkedett diplomatikusan, hiszen Fientje jelleméről szólva kijelentette, hogy „ez a nő csak egy ócska kurva!”, maga a forgatókönyv pedig „egy nagy rakás szar”. Joop van den Ende igyekezett megőrizni a hidegvérét, és kezdetben nem szólt bele a szakmai vitába, de Koolhaas minősíthetetlen szavai hallatán felugrott, és ráordított a hivatalnokra: „Hogy merészel ilyen hangon beszélni ezekkel az emberekkel, akik már eddig is olyan sokat tettek a holland filmművészetért?” Szavai nyomatékául ököllel verte Koolhaas asztalát. Az író szó szerint meghátrált. Verhoevennek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, amikor látta, hogy új producerük tigrisként harcol a projektért. Koolhaas végül abban állapodott meg az alkotókkal, hogy a bírálóbizottság kifogásainak figyelembevételével átírják a forgatókönyvet, és egy módosított változatot adnak be. Az átdolgozott verziót a következő megbeszélésen a bírálóbizottság tagjai többséggel elfogadták, és kamatmentes kölcsönt adtak a művészeknek a forgatáshoz. Képzeljük el a döntnökök arcát, amikor megnézték a kész filmet, és rádöbbentek arra, hogy Verhoeven nem a módosított szkript, hanem az eredeti alapján forgatott! Mélységesen felháborodtak, és csalást emlegettek, Verhoeven azonban cinikus szellemességgel így reagált: „Szerelemben, háborúban és filmkészítésben minden eszköz megengedett.”

A színészek

A Rient alakító Hans van Tongeren (1955–1982) eredeti neve: Johannes Adrianus Maria van Tongeren. A holland filmművészet egyik nagy reményekre jogosító tehetségeként jegyezték. 1982-ben Randal Kleiser (a Grease és A kék lagúna alkotója) Hollywoodba szerződtette a Nyári szeretők című romantikus komédiájának egyik kisebb szerepére Daryl Hannah és Peter Gallagher partnereként. Hazájában játszott még a De smaak van water (1982) című drámában, melyet Konrád György egyik regénye ihletett, valamint két televíziós produkcióban: a Het oponthoud (1982) című rövidfilmben és a Pim (1983) című sorozatban, melyet halála után mutattak be. Állítólag komoly depresszióval küzdött, elmegyógyintézetben is kezelték, mert túlságosan azonosult Rien figurájával. Szerződtették a Van de koele meren des doods című filmhez is, amelyben szerepe szerint ismét öngyilkosságot kellett volna elkövetnie. Ezt végül a valóságban tette meg 1982. augusztus 25-én, egyes források szerint hasonló módon, mint Rien a Spettersben. Renée Soutendijk (Fientje) eredetileg tornásznak készült, sporteredményeinek köszönhetően még tinédzserként felmerült annak lehetősége, hogy Hollandiát képviselje az olimpián. 1978-ban forgatta első filmjét, a Pastorale 1943-at, amelyben Rutger Hauer és Maarten Spanjer is játszott. Verhoeven kitűnő lélektani thrillerjének, A negyedik férfinek (1983) köszönhetően lett nemzetközi hírű színésznő: egy titokzatos nőt formált meg, egy olyasfajta rejtélyes figurát, amilyet később Sharon Stone játszott az Elemi ösztönben (1992). Soutendijk A gyilkosok köztünk vannak (1989) című filmjét részben Magyarországon forgatta. Az Eefet alakító Toon Agterberg eredeti neve: Antonius Gerardus Maria Agterberg. Bár a nyolcvanas években több fontos szerepet is játszott Magyarországon nem igazán ismert filmekben, a kilencvenes évek közepén felhagyott a filmezéssel. Érdeklődése a képzőművészet felé fordult, fából készít szobrokat és berendezési tárgyakat. 

Maarten Spanjer (Hans) filmkarrierje 1976-ban kezdődött egy Maupassant-ról szóló tévésorozattal. Kisebb szerepet játszott Verhoeven Voorbij, voorbij (1979) című tévéfilmjében, és az abban nyújtott teljesítménye alapján kapta meg Hans szerepét a Spettersben. Országos népszerűségét a Taxi című reality tévéműsornak köszönhette, melyben 1993-tól négy évadon át szerepelt. Egy taxist játszott, aki beszédbe elegyedik az utasaival. Ezeket a baráti hangvételű, bizalmas beszélgetéseket egy rejtett kamera felvette, de csak azokat mutatták be, melyek sugárzásához a beszélgetőtársak végül engedélyt adtak. Spanjernek azért kellett kiszállnia a szériából, mert az arca túlságosan közismertté vált, és újabb utasai közül sokan már az első pillanatban felismerték. Többen is megpróbáltak a helyébe lépni, ám egyik utódja sem lett annyira népszerű, mint ő. Hazájában íróként is nevet szerzett magának. A Mayát játszó indiai származású Marianne Boyer (1954–2013) népes családból származott, nyolcan voltak testvérek. Tizennégy éves korában kezdődött színészi karrierje, mely alapvetően a színház világában bontakozott ki, hiszen a Spettersen kívül csupán egy 2007-es filmben forgatott még. 2001-ben írónőként mutatkozott be hazája közönségének, ekkor már a Marian Boyer nevet használta. Írásait a szakma és az olvasóközönség egyaránt elismeréssel fogadta. Rákban halt meg. A homoszexuális Jaapot megformáló Peter Tuinman – akárcsak a filmbeli nővérét alakító Renée Soutendijk – ígéretes sportolói karrier előtt állt, de szívbetegsége miatt szakítania kellett a versenysporttal. Szociológiát és közgazdaságtant tanult. Hamar ráunt mindkettőre, és előbb elment teherautó-sofőrnek, később csaposnak, majd lemezlovasnak. Érdekelte a színjátszás is, mellyel egyik tanára javaslatára kezdett intenzívebben foglalkozni. 1975-ben forgatta első filmjét. Évekig tévésorozatokban játszott, a Spetters volt az első mozifilmje, amely Hollandiában egy csapásra ismertté tette.

A Gerrit Witkampet megformáló Rutger Hauer volt Verhoeven televíziós kalandfilmsorozata, a Floris címszereplője és világsikerű holland filmjeinek fontos szereplője. A Hús és vér (1985) forgatásán azonban komoly feszültségek támadtak közöttük, mivel Hauer nem akarta Verhoeven elképzelései szerint játszani a szerepét. A direktor két évtizedes hollywoodi tartózkodása után forgatott első holland filmjébe, a Fekete könyvbe (2006) is meghívta, Rutger viszont a régi konfliktus miatt nemet mondott. Jeroen Krabbé művészcsaládból származik: apja és nagyapja ismert holland festőművészek voltak. Nem csoda, hogy Jeroen is korán érdeklődni kezdett a művészek iránt, ámbár nem annyira a festészet, inkább a színjátszás vonzotta. 1963-ban forgatta első filmjét. Verhoeven nagyszabású háborús drámája, az 1977-es Futás az életért hozta meg számára a hazai népszerűséget. Nemzetközi hírnevét egy másik Verhoeven-film, A negyedik férfi (1983) főszerepe alapozta meg. Ezt követően olyan világsikerű filmekben játszott fontos karakterszerepeket, mint például a Nincs kegyelem (1986), a Halálos rémületben (1987), A szökevény (1993) vagy az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004). Az Eef apját alakító Hans Veerman játszott Verhoeven következő két filmjében (A negyedik férfi; Hús és vér) is. Az idős homoszexuálist megformáló Ben Aerdent (1910–1988) főleg a televízió foglalkoztatta. Öt évvel korábban parányi szerepet játszott a Forró verejtékben (1975), de a nevét nem tüntették fel a stáblistán. A Spetters volt az utolsó mozifilmje.

Forgatási érdekességek

* A Spetterst Rotterdamban és Maassluisban forgatták. Jómagam nem emlékszem arra, hogy a filmben megnevezték volna a pontos helyszínt, és a legtöbb on-line oldal csupán „egy holland kisváros”-ként említi a cselekmény színterét. Mindazonáltal az olasz Wikipédia szerint Rotterdam külső részéről van szó, egy holland weboldal szerint viszont Maassluisban játszódnak az események.

* A motorverseny jelenete hommage a Ben-Hur (1959) híres szekérversenyének. Verhoeven a versenyzők felsorakoztatásával és a verseny során előforduló különböző balesetekkel egyaránt William Wyler klasszikus szuperprodukciójára utal.

* Eef megerőszakolásának jelenetét nem díszletek között, hanem egy építés alatt álló igazi metróalagútban vették fel. A biztonsági őröket el kellett csalni a helyszínről, hogy leforgathassák ezt a különösen szélsőséges képsort.

* Rien halálának jelenetét Verhoeven eredetileg sokkal durvábban akarta leforgatni. Mutatta volna azt is, ahogy a helyszínre kiérkező mentősök eltávolítják az áldozat testrészeit a tragédiát okozó kamion kerekeiről. A stábtagok tiltakozása miatt a direktor végül lemondott erről a képsorról.

* A film zeneanyagában az 1970-es évek néhány népszerű popslágere is felcsendül. Így például a svéd ABBA együttestől az Eagle és a Chiquitita, a korszak egyik legsikeresebb holland együttesétől, a Luv' női triótól a Trojan Horse, illetve a Blondie-tól a Heart of Glass.

A szimbólumok

A Spettersben Verhoeven gyakran él azzal a lehetőséggel, hogy képi utalásokkal, szimbólumokkal is kihangsúlyozza a szereplők fontosabb jellemvonásait, egymáshoz fűződő viszonyukat. A nyitó képsor például jelképes ábrázolása a három főszereplő és apjuk kapcsolatának. Eef a motorjával a keskeny úton apja traktorja mögé kényszerül, melyet hiába próbál megkerülni. Mindez utalás arra, hogy a robusztus apa a mindennapi életben jelképesen is a fia fölé magasodik, aki mindig megpróbál kitörni ebből az alárendelt szerepből. Rien szülei elnézően viselkednek gyermekükkel szemben, a fiú szabadságot élvez a szülői házban, és talán nem véletlen, hogy a kitörni vágyást és a függetlenséget egyaránt jelképező motorozásban ő a legjobb. Hans örökösen lerobbanó motorját a fiú édesapja tolja be a kezdő képsorokban, ami pontosan jelzi kettőjük viszonyát: Hans az a srác, akit a szülők „tolnak előre” és támogatnak, önállóan jószerivel csak csetlik-botlik. A három fiú jellemére öltözékük színe is utal. Rient a leggyakrabban fehérben láthatjuk. Olyan, mint egy középkori lovag, akinek motorosruhája a páncélt, motorja pedig a lovat helyettesíti. Lovagias viselkedésére példa az a jelenet, amikor Fientje védelmére kel az agresszív vagányokkal szemben. Riennel szemben Eef külseje a fiú „ördögi”, sötét énjét szimbolizálja, elsősorban sötét hajával és fekete öltözékével, melyen a piros csíkok ambivalens szexualitásának jelképei. Hans sárga motorosruhája viszont a srác kissé együgyű viselkedésének képi szimbóluma.

A szexualitásnak, a meztelenségnek szintén van mögöttes jelentéstartalma. Erre példa a film egyik legprovokatívabb jelenete, a péniszmérési epizód. Az emberiség kultúrtörténetében a hímvessző többnyire a férfiasság, a hatalom és az erő szimbóluma. Azzal, hogy ezt a versenyt nem a vezéregyéniségnek számító Rien, hanem Hans nyeri meg, Verhoeven a cselekmény később bekövetkező fordulatait és végkifejletét előlegezi meg, hiszen a Spetters három főszereplője közül egyértelműen Hans az, akinek az élete a film végére a legszerencsésebbnek mondható fordulatot veszi. Eef megerőszakolása ugyanott játszódik le, ahol korábban a szerelő megleste a meleg pár alkalmi együttlétét, majd kirabolta egyiküket. Ezzel a megoldással a rendező nemcsak a bűn és bűnhődés kapcsolatát hangsúlyozza, hanem azt is érzékelteti, hogy az erőszak ingoványos talaján az elkövető is bármikor áldozattá válhat. Verhoevent homofóbiával is megvádolták a Spetters miatt, ám ez a vád sem állja meg a helyét. Igaz, hogy a film elején, a megalázott nőies homoszexuális férfi jelenetével Verhoeven látszólag a melegekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősített rá, valójában azonban sokkal heterogénebbnek látja és láttatja ezt a szexuális kisebbséget: az erőszaktevő banda például külsőre is férfias férfiakból áll, Eef személyében pedig a három főszereplő közül a legférfiasabb figura válik homoszexuálissá. A másságával való szembenézés adja meg a szükséges lelkierőt Eefnek ahhoz, hogy elfogadja önmagát, és szembe merjen szállni konzervatív és erőszakos apjával, hogy – hosszabb távon – egyenrangúvá válhasson vele. Összességében elmondhatjuk, hogy Verhoeven nem foglal állást sem a homoszexualitás ellen, sem mellette: olyan élethelyzetnek ábrázolja, mellyel az érintettnek és környezetének egyaránt szembesülnie kell, ami garantáltan nem lesz konfliktusmentes, de mindenképpen elkerülhetetlen. 

A fogadtatás

Több holland kritikus Verhoeven első mozifilmjétől kezdve ellenérzésekkel fogadta azt a fajta kendőzetlen nyíltságot, amellyel a rendező a szexualitást ábrázolta. A direktor vitathatatlan tehetsége és a lelkes közönségfogadtatás eleinte elnyomta ezeket a bíráló hangokat, a Spetters bemutatása után azonban özönvízszerűen zúdultak Verhoevenre az évekig figyelmen kívül hagyott kritikusi dörgedelmek. Ahogy később ő maga visszaemlékezett, az első négy hónapban egyetlen jó szót sem hallott vagy olvasott a filmről, noha meggyőződése, hogy a Spetters progresszív és eredeti alkotás, amely valós problémákat feszeget, és a társadalomnak egy olyan rétegére irányítja a figyelmet, amelyről az „idilli Hollandia” ábrándképének hívei és propagálói nem akarnak tudomást venni. A Vrij Nederland kritikusa szerint „a Spetters bebizonyítja, hogy még mindig léteznek azok az előítéletek és sztereotípiák, melyekről azt hittük, már húsz éve sikerült kiirtanunk őket”. A Telegraaf recenzense fogalmazott a legélesebben, amikor „fasiszta és erkölcstelen szórakozás”-nak minősítette a filmet. Ám nehogy azt higgyük, hogy csak a sznob kritikusok fanyalogtak és háborogtak! A közönség is igen harciasan adott hangot nemtetszésének: a filmet játszó mozik előtt tiltakozásokra került sor, különféle társadalmi csoportok és szervezetek pedig a Spetters betiltását követelték. A legtöbben azt kifogásolták, hogy Verhoeven túl sötéten ábrázolja a holland fiatalságot, és indokolatlanul láttatja perspektívátlannak a jövőjüket. A társadalom szinte minden rétege sértve érezte magát a film valamelyik motívuma miatt.

A feministák Fientje jellemét vitatták, aki szerintük lényegében prostituálja magát, hogy előrébb lépjen az életben, ráadásul a rendező mindezt az érvényesülés elfogadható, sőt jószerivel egyetlen útjaként mutatja be. A homoszexuálisok különösen sértve érezték magukat, mert szerintük a film homofóbiát terjeszt azáltal, hogy egyrészt a homoszexuálisok elleni atrocitásokat mint humorforrást ábrázolja (lásd a film elején az egyik meleg mellékszereplő kirúzsozásának jelenetét), illetve azzal, hogy Eefet egy homoszexuálisokból álló banda erőszakolja meg. Kifogásolták a fiú jellemét is, mondván, hogy szerintük teljesen életszerűtlen, hogy egy kezdetben homofób szereplőt a rajta elkövetett durva nemi erőszak ébresszen rá a másságára. (A homoszexualitással foglalkozó szakirodalomban viszont találhatók olyan esettanulmányok, melyeknek alanyai látványos homofób megnyilvánulásokkal próbálták elfojtani magukban homoszexuális hajlamaikat, és így kísérelték meg a társadalom nagyobb része által elvárt heteroszexuális énképet sugallni magukról, és elhárítani a homoszexualitás gyanúját.) A mozgássérültek sem maradtak ki a tiltakozók közül. Ők úgy látták, hogy Rien viselkedése mozgássérültként a legkevésbé sem mondható rájuk jellemzőnek.

A rendőrök kikérték maguknak, hogy bárki azt feltételezze róluk, hogy női bájak ígérete ellenében hajlandók szemet hunyni a szabálytalanságok és törvénytelenségek felett. Vallási oldalról is támadások érték a Spetterst. Ezek a protestálók nem is annyira az erőszak és a szexualitás szokatlanul nyílt ábrázolását vitatták, hanem azt, ahogyan szerintük Verhoeven a vallás és a hit kérdéséhez viszonyult. Az ő szemszögükből főleg Eef apja és Rien voltak a kifogásolható szereplők. Az apa vallásossága ugyanis bigottsággal és a fiával szembeni erőszakkal párosul, Rien viszont valósággal felmagasztosul abban a jelenetben, amelyben az alacsony kameraállásnak köszönhetően a villanyégő fénye mintha glóriát vonna a feje köré. (Öt évvel később Verhoeven hasonló vizuális megoldást alkalmazott a Hús és vér egyik jelenetében is.) Rien elutasítja a vallás által felkínált segítséget, ezért a hívők úgy gondolták, Verhoeven valójában azt sugalmazza, hogy a hit semmilyen megoldást nem jelent az egyén számára. A film amerikai DVD-kiadásának audiokommentárjában Verhoeven azt mondta, hogy híres-hírhedt hollywoodi filmje, a Showgirls (1995) bemutatóját követő támadások azért nem okoztak számára különösebb meglepetést, mert a Spetters idején már hozzászokott ezekhez. Skandalum ide vagy oda, a Spetters több mint egymillió nézőt vonzott Hollandiában. Az új évezredben egyébként elcsitultak a korabeli botrány hullámai. Ha a Spetterst nem is sorolják a rendező legjobb alkotásai közé, ma már mégis egyre elfogadottabb az a vélekedés, hogy Verhoeven valós problémákra világított rá, tematikai és vizuális merészségével pedig hozzájárult ahhoz, hogy a holland filmesek bátrabban nyúljanak a kényes témákhoz.

A Spetters természetesen eljutott külföldre is, de a cenzúra számos országban megcsonkította. A rövidítések főleg a szexuális töltetű jeleneteket érintették. Így például megvágták Fientje és Rien ágyjelenetét, melynek során a lány a fiú hímtagjával játszadozik. A három főszereplő péniszmérési epizódját több országban egyszerűen kihagyták a filmből. Kivágták azt a néhány másodperces képsort is, amelyben az Eef által meglesett meleg pár egyik tagja egyértelműen és félreérthetetlenül a szájába veszi partnere hímtagját. Ezzel kapcsolatban Douglas Kesey Verhoeven-könyvében az olvasható, hogy a párost játszó szereplők a valóságban is homoszexuálisok voltak. (Naná, hogy azok voltak, elvégre melyik hetero színész vállalna egy ilyen jelenetet, pláne úgy, hogy csupán ebben a pár pillanatban lenne látható a filmben?!) Állítólag amikor Verhoeven utasítást adott a jelenet felvételére, mindketten azt mondták, hogy még nem állnak kellő készenlétben az orális szexhez. Külföldön megrövidült Eef megerőszakolásának képsora is, amelyben az egyik erőszaktevő merev hímtaggal látható. Amikor azonban a filmet az MGM előbb az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európában is kiadta DVD-n, mindenhol a cenzúrázatlan változat került forgalomba. A magyarországi MGM tévécsatornán 2008 júliusában bemutatott változat viszont vágott volt: az orális szex képkockái hiányoztak, illetve Eef megerőszakolásának jelenete a cenzúrázott verzió szerint került adásba. A magyar szinkronban Rien nevét „Ron”-nak ejtik, de néha a „Rien” is elhangzik, Eefet pedig végig „Jeff”-nek (Dzsef) szólítják.

A Spetters nem hozta meg a remélt amerikai áttörést Verhoeven számára, mivel a filmet az Egyesült Államokban sem fogadták túl jól, ráadásul a hollandokkal ellentétben az amerikai közönség nem rohant a mozikba, hogy személyesen szörnyülködje ki magát a botrányfilmen. A rendező nyilvánvaló vonzódása az erőszak és a szexualitás kendőzetlen ábrázolása iránt a közismerten szigorú amerikai cenzúra rémével fenyegetett. (Nem is alaptalanul, hiszen később Verhoeven mindegyik amerikai filmje kivívta a cenzorok nemtetszését.) Mindazonáltal a direktor filmjei felkeltették Kathleen Kennedy, a befolyásos amerikai producer figyelmét, aki üzlettársa, egy bizonyos Steven Spielberg figyelmébe ajánlotta Verhoevent. Spielbergnek nagyon tetszett a Futás az életért, és állítólag azt tervezte, hogy jó barátjának, George Lucasnak a holland kollégát fogja ajánlani A Jedi visszatér (1983) megrendezésére. Egy anekdota szerint azután gondolta meg magát, miután megnézte a Spetterst. Állítólag egyszerűen kisétált a vetítésről az egyik „meredek” jelenet közben. Az emlékmás (1990) vagy a Csillagközi invázió (1997) ismeretében szerintem el tudjuk képzelni, hogy milyen film lehetett volna A Jedi visszatér, ha Richard Marquand helyett Paul Verhoeven rendezi. Verhoeven valószínűleg sokkal komolyabb-komorabb, „felnőttebb” folytatást készített volna A Birodalom visszavághoz (1980), és nem kacérkodott volna a Disney-stílussal, ahogyan Marquand tette.

Spetters (1980) – holland filmdráma. A forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman és Jan Wolkers. Operatőr: Jost Vacano. Díszlet: Benedict Schillemans. Jelmez: Yan Tax. Vágó: Ine Schenkkan. Zene: Ton Scherpenzeel. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Hans van Tongeren (Rien), Renée Soutendijk (Fientje), Toon Agterberg (Eef), Maarten Spanjer (Hans), Marianne Boyer (Maya), Jeroen Krabbé (Frans Henkhof), Rutger Hauer (Gerrit Witkamp), Peter Tuinman (Jaap), Saskia Ten Batenburg (Truus), Yvonne Valkenburg (Annette), Ab Abspoel (Rien apja), Rudi Falkenhagen (Hans apja), Hans Veerman (Eef apja).